A hajdani budapesti építészmérnök, Jankovich István, 1964-ben súlyos autóbalesetet szenvedett a luganoi országúton. Hat percet töltött el a klinikai halál állapotában. Ez idő alatt lelke elvált a testétől, és önálló „lényként” szemlélte az odalenn játszódó eseményeket.
Halálkutatás meghalni jó
Ha a halál
tagadásának és elutasításának korában élünk is, lassacskán mégis csak utat tör
egy újfajta halálszemlélet, amely nem is annyira a teológiából és a
filozófiából fakad, sokkal inkább a tudományból. Aki a halált az élet alapvető
kérdéseként teszi fel magának, az elképesztő, rendkívül szuggesztív kutatási
eredményekre bukkan, amelyeknek igazi jelentősége még nem hatolt be a
köztudatba. E kutatási ágat thanatológiának nevezzük
(eredete a görög thanatosz, “halál" jelentésű szó).
(eredete a görög thanatosz, “halál" jelentésű szó).
Az új tudomány
eredményei hihetetlennek, sőt illuzórikusnak tűnnek azok számára, akiknek a
halál csak félelem és borzalom. “A halál pillanata összehasonlíthatatlanul szép
és felszabadító élmény, amelyet félelem és megrázkódtatás nélkül élünk
meg"
mondja Elisabeth
Kübler-Ross, a híres tanatológus.
A kérdésre, hogy ő
fél-e a haláltól, így válaszol:
“Nem, egyáltalán nem;
örömmel készülök rá."
Kübler-Ross
pszichiáter, aki több mint húsz éve dolgozik és tanít amerikai kórházakban és
klinikákon, 1968-ban megjelent könyvével indította útjára a modern
tanatológiát. A könyv címe: “Beszélgetések haldoklókkal". Ezer és ezer
órát töltött haldoklók ágya mellett, tapasztalatainak eredményét számos orvosi
egyetemen, ápolónőképző iskolában és orvos továbbképző intézetben tanítják az
Egyesült Államokban. De más orvosok és pszichológusok figyelme is ebbe az
irányba fordítani. Egyre több átfogó tanulmány jelenik meg, és a kutatások
fókuszában a “halálélmény" áll.
Nézzünk egy példát: 1964.
szeptember 16-án az akkor 44 eves Stefan Jankovich építészmérnök Bellinzona
(Svájc) közelében halad az autópályán. Egyszer csak egy teherautót pillant meg,
ami egyenesen feléje száguld. Fölkiált, majd szinte kiröpül a kocsiból, és
eszméletét vesztve terül el a földön. 18 helyen szenved törést.
Jankovich István építészmérnök
Ami ezután
következik, azt Jankovich “legszebb élményekent" írja le. Mennyei béke és
soha nem tapasztalt harmónia tölti el, körülötte hangok és csodás színek.
Megállapítja, hogy teljesen eszméleténél van, és körülbelül három méter
magasságban lebeg a baleset helyszíne fölött, gyönyörű színekbe és hangokba
burkolózva, miközben fehér, csodálatos fény lengi körül. Szinte vidáman
szemléli, hogyan sürgölődnek körülötte a mentősök. Az orvos injekciót készít,
két férfi leszedi róla a ruhát, a kövezeten vértócsa terül szét. Majd az orvos
hangja hallatszik: “Nincs mit tenni, meghalt."
Ám Jankovich számára,
aki olyan eleven és élő, mint még soha, nincsen vége az eseményeknek.
Fantasztikus, többdimenziós színházhoz hasonlóan pereg le előtte eddigi élete:
vissza a balesettől egészen a születéséig. Rádöbben, hogy élete értelme a
szeretet volt, és minden cselekedete ebben nyeri el értelmét.
Ekkor azonban valami
szörnyű történik: “odalent" az úton újabb orvos jelenik meg, és az élettelen
testbe adrenalin-injekciót fecskendez. Jankovichot egy erőszakos mozdulattal
rántják vissza elgyötört testébe. Oda a harmónia és a béke, megkezdődik egy
súlyosan sérült szenvedéstörténete.
A hiteles beszámoló
sok lényeges elemét tartalmazza a halálélménynek, ahogyan számtalan egyéb
beszámolóból is ismerjük. Elisabeth Kübler-Ross kutatásaihoz kapcsolódva
Raymond Moody amerikai orvos 150 beteg halálközeli élményét értékelte és
foglalta össze. Michael B. Sabom amerikai kardiológus 1981-ben tett közzé egy
részletes tanulmányt. Vizsgálatai – akárcsak Kenneth Ring amerikai pszichológus
professzor tanulmánya – kiemelten foglalkoznak azokkal a hatásokkal, amelyeket
a halálélmény a beteg későbbi életére gyakorolt. Mert e hatások igen fontosak:
eltűnik a halálfélelem és alapvetően megváltozik az életfelfogás.
A jelenség maga
természetesen nem korunk fölfedezése. Régen is voltak ilyen élmények, és be is
számoltak róluk. Valószínű azonban, hogy napjainkban egyre több az efféle
tapasztalat, hiszen az orvostudomány fejlődésével több embert sikerül
visszahozni az ún. “klinikai halálból", abból az állapotból, amikor a
beteg már elveszíti az eszméletét, megszűnnek a reflexek, leáll a légzés és a
szívműködés.
Egyre több ilyen
tudósítás áll rendelkezésünkre, és fölöttébb érdekes megfigyelést tehetünk: a
leírt élmények között nagy a hasonlóság. Míg a szellemi zavar és a
kábítószerfogyasztás alatt keletkező hallucinációk kifejezetten egyedi
jellegűek, alapvetően különböznek egymástól, addig a halálélmények tartalma
állandóan ismétlődik. A legkülönbözőbb – keresztény, ateista, amerikai, indiai
– embereknél ugyanazok az alapmotívumok lelhetők föl. Ez a csodálatos
hasonlóság az élmények “valódiságának" egyik legfontosabb érve. Minden jel
arra utal, hogy a halálközeli émények nem “képzelgések", hanem valóban
megélt tapasztalatok.
Az ismétlődő elemek a
következő öt alapélmény köré csoportosulnak:
1. A fizikai testből való
kilépés élménye, miközben az illető személy teljes öntudatánál van, néhány
méterre a teste fölött lebeg, és onnan figyeli a “lenti" eseményeket.
Ilyen élmények után sokan olyan eseményekről tudósítanak, amit máshonnan nem
tudhatnak, például a saját testükön végzett műtét részleteiről. A
parapszichológiában régóta ismertek ilyen élmények – és nem csupán a
halálközeliséggel kapcsolatosan; testen kívüli tapasztalatoknak is nevezik
őket.
2. “Segítő"
lények megjelenése: a haldokló halott rokonokkal, barátokkal, “fénylő
alakkal" találkozik.
3. Visszatekintés az
elmúlt életre, és annak értékelése a szeretet szempontjából.
4. Csodálatos, izzó
fény víziója, amely azonos a mindent feloldó harmónia és védettség érzetével.
5. Visszatérés a
fizikai testbe, amit mindannyiszor csalódásként élnek meg – mint amikor
félbeszakad egy csodálatos utazás, amely még korántsem érte el a célját.
Jikart Wiesenhütter
pszichoterapeuta professzor tüdőinfarktus alatt élte át a maga halálközeli
élményét; ő így ír:
Mindenki, aki valódi
halálélményen esett át és újra magához tér, ezt legelőbb is elviselhetetlen
beszűkülésnek érzi. A legtöbben úgy érzik, hogy csak álmodnak, mert a
tudat-feletti állapotban sokkal nagyobb világosság volt bennük és
körülöttük."
A halálélményeket
persze többféle módon lehet magyarázni. Senki sem volt végérvényesen halott,
aki ilyen élményről beszámol. Ronald K. Siegel amerikai gyógyszerész a fenti
tapasztalatokat a központi idegrendszer bizonyos izgalmi állapotaira vezeti
vissza: a haldokló szerinte a halál drámai folyamata elől hallucinációkba
menekül.
Más kutatók a sejtek
oxigénhiányára utalnak vagy a vér magas széndioxid-tartalmára. Mindkettő válthat
ki hallucinációkat.
Itt is ugyanazon
probléma előtt állunk tehát, mint a többi határélmény, például a misztikus
megvilágosodás vagy a holotróp terápia tapasztalatai esetében: csak
“kívülről", tehát a hagyományos tudományos értelmezéssel nem dönthető el a
halálközeli tapasztalatok “valódisága".
“Belül"-ről
nézve viszont egészen más a helyzet. Akinek már volt halál-látomása, szilárdan
hisz a jelenség létezésében, és nevetségesnek tartja, ha hallucinációkról
beszélnek neki. Megszűnik a halálfélelme, élete alapvetően megváltozik.
És mégis léteznek
tudományos érvek. Először is ott vannak a haldoklás alatti paranormális
észlelések. Elisabeth Kübler-Ross olyan vakokkal végzett kísérletet, akik
legalább tíz éve elvesztették látásukat, s a következő eredményre jutott: a
haldoklás testen kívüli élménye alatt a vakok is hozzájutottak paranormális
információkhoz.
Beszámoltak például
az őket újra-élesztők ruháinak fazonjáról, színéről, mintájáról, vagyis csupa
olyan benyomásról, amelyek vakok számára normális körülmények között nem
lehetségesek.
Ám ennél is
meggyőzőbb Elisabeth Kübler-Ross beszámolója a gyermekek halálélményéről. A
gyermekek általában nagyon ragaszkodnak a szüleikhez. Ha a halálközeli
látomások hallucinációk vagy vágyképek volnának, azt kellene föltételeznünk,
hogy a halálélményben sokszor megjelenő “segítő lény" a gyermekek esetében
az anya vagy az apa. De hosszú évek vizsgálatai során egyszer sem volt úgy.
Megjelennek ugyan túlvilági lények, ám sohasem a szülők. Akadtak azért
kivételek: olyan szülők jöttek elő a gyermekek látomásaiban, akik már halottak
voltak, még ha haláluk – egy baleset következtében például – csak pár perce
állt is be.
A kutatási eredmények
azt mutatják, hogy a haldoklók látomásai minden valószínűség szerint nem
hallucinációk. Másfelől a halál utáni lét bizonyítékának sem tekinthetők. Mert
a halál titkáról nem lehet lerántani a leplet, különösen nem a tudomány
módszereivel.
A vallások szerint a
halál átalakulás élmény. Ahogy az anyaméhben és a születés folyamatában húsból
és vérből való emberré válunk, úgy a második nagy transzformációt a halál hozza
magával.
Pál apostol a
khorintosziaknak írt levelében a földbe helyezett mag példáját hozza elénk.
Hogy fa vagy virág nőjön belőle, ahhoz a mag eredeti formájának el kell
pusztulnia és át kell alakulnia. “De azt kérdezhetné valaki, hogyan támadnak
föl a holtak? Milyen testtel jönnek majd elő? Oktalan! Amit elvetsz, nem kel
életre, hacsak előbb meg nem hal. Amit vetsz, nem a növény, mely csak azután
fejlődik, hanem a puszta mag, például a búzaszem..."
(Hans-Peter Waldrich
–Titkos Tanok)
- - - - - --
Déri János interjúja Jankovich Istvánnal (Nulladik típusú találkozások) - videó
Túléltem a halálomat