Elton John hihetetlen regressziós történetei

Elton John először vonakodott regressziónak alávetni magát, mivel azt hitte, hogy a jelen élete az első és az utolsó, de végül egy barátja rávette, hogy tegyen egy próbát.

Az "ülés" egy villában zajlott, Acapulcóban, Mexikóban. A regressziós terápia során Elton rá nem jellemző módon visszafogottá vált, és halk, nyugodt hangon kezdett el beszélni. Így írta le, amit látott:

"A sötét előszobában üdvözöl egy kis kócos kutya. Sötét kőházban vagyok, az előtere nagyon nagy, a kövek régiek, a hely hideg és kihalt. Egyáltalán nem szeretek itt lenni. Az ebédlőben van egy hosszú faasztal, egy tűzhely, a falak mind kőből készültek. A szoba óriási, két vagy három ember van benne. Nem látom őket pontosan, de biztos, hogy régi bársonyruhát viselnek - úgy tűnik, az Erzsébet-kor előtt vagyunk. Egy asszony hosszú ruhát visel.
Ez nem egy szegény ember háza; nagy, de nem díszes. Most középen ülök, az ebédlőasztal szélén. Egy ember ül az asztalfőn, azt hiszem, ő az apám, egy másik férfi ül a bal oldalamon, az asszony pedig szemben ül vele. Úgy érzem, ő az anyám. Két nő szolgálja fel az ételt, kötényt viselnek.

Nem látom a lépcsőket, de most a ház emeleti részén vagyok egy kis hálószobában. Egy tűzhely és egy ablak van benne; az egész nagyon kopár. Van még itt egy ágy és egy asztal, utóbbin egy gyertya áll. Apró lábaimon bőrcsizmát viselek, hosszú ing van rajtam. Körülbelül nyolcéves fiú vagyok. Az élet hideg és magányos. Korán halok meg.
Ezután az emlékek megszakadnak.

Lee Everett (a terapeuta) ezután elvezette őt a következő életébe, amely sokkal kényelmesebb volt, és jelenlegi ízlésére és tehetségére való utalásokat is tartalmazott. 

A kertben állok. Egy szép francia kastélyt látok, amelyet földek vesznek körül. Ez az én házam. Belépek egy csodálatos faajtón keresztül, amelynek arany szegélye van. A házat mindenféle arany levelek díszítik. A kilincset kesztyűs kézzel fogom meg. Huszonnyolc éves férfi vagyok. Az öltözékem finom, olyan vagyok, mint egy lovag, hosszú, göndör a hajam, nagy kalapot viselek, csatos övet és kardot. A ház pompás, zsúfolásig van szép dolgokkal. A falon festmények vannak a családomról, anyámról és apámról, és egy másik festmény rólam. Az előcsarnok világos, nagyon világos, tele van szépséggel, és nyilvánvalóan gazdag vagyok. A kertek szimmetrikusak. Ez egy tipikus francia kastély.

 
Van egy hosszú ebédlőasztal (korántsem olyan hosszú, mint az első, amelyet láttam), körülbelül tizenhat ember fér el körülötte, arany székeken. Nem látok senki mást, úgy tűnik, egyedül étkezem. Egy fiatal inas szolgál ki, bort és valamilyen szárnyast szolgál fel, azt hiszem, valamilyen vadat.
Most egy nagyon szép szobában ülök, a zongoránál. Egyedül vagyok, zongorázom. Nem szerzek zenét, nem olvasok kottát; azt hiszem, a saját szerzeményeimet játszom.
Nagyon sokat forgolódok a párizsi társaságban. Látom magam, amint egy étteremben eszem. Hat ember van ott, magamat is beleértve, mindnyájan hasonló, késő XVIII. századi ruházatot viselünk. Nagyon kifinomult és díszes öltözet ez, és mindannyian parókát viselünk. Hölgyek nincsenek a társaságunkban, bár az étteremben tartózkodnak néhányan. Beszélgetünk, nevetünk, hangosak vagyunk.
Most a negyvenes éveim elején látom magam. Velencében vagyok, nagyon betegen. Kinézek az öblön túl Velence másik részére, és tudom, hogy nagyon súlyos a betegségem. Ez a halálom órája, egy pap áll az ágyamnál.

Amikor Lee azt várta, hogy Elton a látomásából kilépjen, ő továbblépett a következőbe anélkül, hogy erre bármilyen bátorítást kapott volna. Ez az inkarnáció szöges ellentétben állt az előzővel.

Brit katonaként látta magát Franciaországban az I. világháború alatt; a lövészárokban lakott és bokáig járt a mocsokban. Khakiszínű egyenruhájára rászáradt a sár. A jelenet átváltott a következő napra, amikor meglátta magát és az egysége többi részét, amint egy elhagyatott falusi ház felé tart. Mindenki, aki vele együtt menetelt, kimerült volt, szinte összeestek a szétbombázott épületben. Hálát éreztek, hogy végre megpihenhettek. A következő jelenet egy évvel későbbi volt.

Kórházban vagyok. Megsebesültem, srapnel találat érte a lábamat. Azért vagyok itt, hogy kivegyék a szilánkot. A feleségem az ágy mellett áll. Kicsi, sötét hajú nő, körülbelül huszonhárom éves. Számomra vége a háborúnak. 

Lee továbbvitte egy olyan jelenetre, amely ugyanabból az életből származik, de későbbi volt.

Buszsofőr vagyok Londonban. A negyvenes évek elején vagyunk, ugyanabban a kis sorházban lakom, ahol születtem és ahol felnevelkedtem. A feleségem és én a szüleimmel lakunk, nincs gyermekünk.

És végül annak az életének az utolsó pillanatairól ezt mondta:

Körülbelül negyvenéves vagyok most. A buszt vezetem. Nem tudom kormányozni, beleütközünk valamibe. Minden elsötétül.

Az ülés véget ért, azonban ez nem vetett véget Elton korábbi énjei kreatív oldalával való kapcsolatának. Aznap éjjel felébredt, a fejében egy dallamot hallott. Megpróbált valakit találni a villában, aki ébren volt, és eljátssza neki a dallamot, de mindenki mélyen aludt. Visszafeküdt az ágyába, azonban egy kicsit később újra felébredt, ugyanazzal a dallammal a fejében. Ezúttal lejegyezte, és most is hallható azon az albumon, amely az esetnek megfelelő módon azt a címet viseli: Sleeping with the Past. (A múlttal álmodni - a Szerk.) Érdekes, hogy sosem tanult meg vezetni.

(Forrás: astronet.hu -Paul Roland: Reinkarnáció)

Elton John - Sleeping With The Past