Sok olyan embert ismerek, aki nem valósította még meg az álmait. Közülük sokan nem is fogják soha. Nem azért, mert képtelenek lennének rá, hanem azért, mert elhitték, hogy képtelenek rá. Elhitték, hogy túl öregek, túl szegények, túl tehetségtelenek, túl rosszak az életkörülményeik, túl rossz családba születtek, vagy túl erősen köti meg a kezeiket valaki más. És valóban: amíg valaki úgy érzi, hogy túl gyenge a változáshoz, addig az is marad.
Aztán vannak olyanok is, akik nem gyártanak kifogásokat. Nem érdekli őket az életkoruk, nem fogják pénzhiányra a céljaikért való küzdelem hiányát, nem tartják vissza őket a külső körülmények és a negatív emberek, és nem áldozatként élik az életüket, hanem utazóként, akinek kifogások helyett lehetőségei vannak.
Közülük sem mindenki éri el a céljait. Nem mindenkinek adatik meg, hogy teljes egészében valóra váltsa az álmait. Az ilyen emberek mégsem vesztesek, mert azt csinálják, amit szeretnek, és nem csak túlélik az életüket, hanem valóban élik azt. Vesztessé csak azok válnak, akik lemondanak az álmaikról.
Ernie Andrus nem ilyen ember. Ő nem mondott le az álmairól. 2013. október 7-én San Diego homokos tengerpartjáról elindult, hogy keresztülfusson Amerikán. Pénzt gyűjtött azért, hogy egy második világháborúban kulcsszerepet betöltő hadihajót visszaszállíthassanak Franciaországba a normandiai partraszállás 75. évfordulójára. És hogy ez miért volt fontos neki? Azért, mert katonaorvosként egy hasonló hajón szolgált a háborúban.
Igen, 1944-ben már ott volt a háborúban. Jól számolod, ha 72 évvel ezelőtt már szolgálatban volt, akkor Ernie bizony nem egy mai gyerek. 90 évesen indult el közel 3 évig tartó útjára, és 2016. augusztus 20-án reggel végre megmártóztathatta a lábát az Atlanti-óceánban. Több mint 4000 kilométert tett meg futva olyan életkorban, amit a legtöbben meg sem érnek, és aminek már a felénél is rengetegen nyöszörögnek.
És tudod, mi volt a legnagyobb baja Ernie Andrusnak az egész futással kapcsolatban? Az, amit célba érve így fogalmazott meg: „Bárcsak ne lenne még vége.” Ennyi. Nem fájlalta a lábát, nem hivatkozott az életkorára, nem panaszkodott másokra, csak ment, haladt a céljai felé, és élvezte magát az utat is, ami odáig vezetett. Több százan ünnepelték St. Simons-szigeteki célba érkezésekor, de hosszú útjának egy-egy szakaszán is elkísérték lelkes támogatói.
És most, hogy a 93 éves fiatalember elvégezte a feladatát, gondolhatnád, hogy végre megpihen, visszavonul és éli a hasonló életkorú öregurak életét, de nem, Ernie-nek esze ágában sincs ezt tenni. Már készül a következő nagy kalandjára: hazamotorozik nevelt lányához Alaszkába. Mert ő tudja: addig élünk, amíg vannak céljaink.
Legközelebb, amikor elkezded önmagadnak vagy másoknak megmagyarázni, hogy miért késted le az álmaid megvalósítását, akkor gondolj arra a vidám, élettel teli emberre, aki nálad jóval később kezdett bele, és valószínűleg sokkal életszerűbb kifogások mögé rejtőzhetett volna. De nem tette. Mert élni akart, nem csak túlélni az életet.
Nagy köszönet Jéjének, hogy felhívta a figyelmemet Ernie Andrus történetére.
(Kocsis Gábor)
Ernie Andrus - videó