LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

"A lélek túléli a testet"

Részlet Singer Magdolna könyvéből  

Ha ez a könyv a veszteségeink ajándékáról szól, akkor nem illek bele, mert inkább azt kérdezhetem, vajon az életem hatalmas ajándékában egyáltalán mi a veszteség? Hogy totál károsra tört az autóm? Hogy az arcom, fejem is ripityára tört? Nem, nincs itt semmi veszteség, csak ajándék, de az nem akármilyen!

Singer Magdolna

(Művelődésszervező, újságíró, mentálhigiénés szakember, hospice- és gyásztanácsadó)

Én nem is éreztem, hogy rossz, egy pillanatra sem, ja de, egy pillanatra volt egy zavar, amikor nem tudtam, mi van velem, miért van az, hogy én ott vagyok, és az emberek mégsem érzékelnek. Olyan fura, olyan álomszerű, fel kellene ébredni, talán megrázni magam. Igen ám, de hol az a magam? Volt ugyan egy testszerű érzésem, de nem tudtam megfogni mégsem a karom.

De mi is történt velem? Egy reggel elindultam otthonról, anyukám integetett utánam: Vigyázz magadra kisfiam! Pest környéki községben laktam akkoriban, és a TV-be indultam dolgozni. Szokatlanul nagy volt aznap a forgalom. Előttem bandukolt egy nagy teherautó, egy idő után kikerültem, mentem tovább, majd egyszer csak azt tapasztaltam, az autóm kicsúszik, átlendül a másik oldalra, ahol éppen jött egy busz. A vezető néz, nem tudja, mi történt, de én sem. Később kiderült, szervizben volt a kocsim, ahol az új fékolajat úgy öntötték bele, hogy benne maradt a régiből az alján, és ennek lett a következménye a váratlan befékezés a bal első kerékben, ami átdobott a másik sávba. Magasodott, emelkedett előttem a busz, és nem volt jobb ötletem, mint beletaposni a gázba. Megpróbáltam az útpadkára visszarántani a kocsit. Kirobbantam a busz elől, és 140 km-es sebességgel nekicsapódtam egy fának. Megfogott a biztonsági öv, de előrelendültem az ütközéskor, a kormány viszont szembe jött és szétroncsolta az arcomat. Hátracsapódott a fejem, amitől elrepedt a koponyám, egészen előre az arcomig.

Elfeketedett minden, majd amikor magamhoz tértem, tudtam, hogy fának ütköztem, és szólnom kell a munkahelyemen, hogy késni fogok. Kiszálltam, hogy intézkedjek. A mögöttem lévő teherautóból kiugrott két férfi, egyik felém rohant, másik egy távolabbi házba telefonálni. Attól, aki felém szaladt, kérni akartam, hogy segítsen értesíteni a munkahelyemet, ő azonban nem figyelt rám, sőt, nekem rohant. Döbbenetemre nem éreztem az ütközést, ő pedig tudomást sem véve rólam a kocsinak rontott, és elkezdte az ajtót rángatni.

Utána fordultam, mondani akartam, semmi baj nem történt, itt vagyok, de akkor megláttam, hogy ül valaki az autóban. Megzavarodtam, nem értettem, valaki más is ütközött? Én nem lehetek, én az autón kívül állok. Közben láttam a másik férfit szaladni, de azt is észleltem, hogy hiába szalad, mert a portás már intézkedik. Azt is láttam, hogy a kórházban egy nővér felemeli a telefont, és közben a pokolba kívánja a napját, mert otthon a gyereke beteg… és hallottam, amint azt mondja, sajnos késni fog a mentő, mert aznap nagyon sok a beteg. Megütköztem, honnan tudom mindezt? Rálátásom van mindenre, amire nem lenne lehetséges. Egy idős férfi azt mondta valahol a közelben, hogy akinek ilyen autója van, az meg is érdemli, hogy így járjon. Érzékelem egy kismamát egy távolodó autóban, aki szülni megy, és aki elsírta magát, hogy meg kell halnia azért valakinek, hogy neki megszülethessen a kisbabája. Imádkozott értem, és ez az ima mérhetetlenül jól esik nekem. 

 

 
Aztán azt érzékeltem, mintha megnyílna az ég, sugarak jöttek ki a felhők közül, és mintha a fáknál megnyílt volna egy ajtó, és egyszer csak azt látom, hogy mellettem állnak azok a lelkek, akik már nincsenek közöttünk. Lehetséges, hogy ők folyamatosan ott voltak, de akkorra fogtam fel, hogy mi van velem. Nagyon meglepődtem, mert ott álltak a nagyszüleim, és ott állt édesapám. Talán álmodok, ez nem lehet… Fiam, korán jöttél, nem kellett volna még idejönnöd, korán haltál meg, mondta apám, de én tiltakoztam: De hiszen én nem haltam meg! De, fogadd el, nézd meg, ott a te tested van a kocsiban, meghaltál. Ekkor volt egy érdekes érzés, mintha vízszintesen elkezdenék repülni, megkerültem az autót, és szemben a fák közül átmentem a szélvédőn, és szembenéztem magammal. Döbbenetes, amikor térben és időben szembe találkozik az ember önmagával! Ugyanakkor megkönnyebbülést is jelentett, mert abban a pillanatban, hogy magamra ismertem, mintha súlyok estek volna le rólam, és éreztem, hogy megemelkedek, eltávolodok ettől az egésztől, és egy gyönyörű helyen találom magam. Mintha a Tejúton lennék, apró fénylő csillagok közt, gyönyörűséges volt, lenyűgöző, és láttam, hogy más lelkek is velem együtt haladnak, fiatalok, idősek… mindannyian egy irányba tartunk.

Egy lüktetően élettel teli, rétszerű helyre értünk. Nincsenek szavak az egész megtapasztalásom érzékelésére, csak olyanokat tudok mondani, „mintha”, „olyan, mint”… Szóval rétszerű helyen találtam magam, a lelkek körülötte, mint amikor a Hold besüt egy erdei tisztásra, emelkedik fel a pára, és érzékeled a körvonalakat, mintha babapiskóták lennének, de mindegyik fénylik, és mindegyik egyértelműen felismerhető: a barátom, a nagyszüleim, akik már meghaltak. Megjelent az a kép, amit megszoktam, és nem a haláluk körüli korukban, hanem amikor a legboldogabbak voltak az életükben. Az apám például, amikor fiatal házas volt és a legragyogóbb. Ezen a rétféleségen mintha virágok lennének, mintha apró rovarok szállnának virágról virágra, és minden zenél, és minden gyönyörű, és azt érzem, hogy egy olyan helyre érkeztem, ahol olyan boldogságban lehetek, mint soha, sehol az életemben. Átjár egy fény, ami fényesebb, mint a Nap, mégis bele lehet nézni, és amiben benne vagyok, és ő is bennem, de nem csak bennem, hanem mindenben és mindenkiben. Lenyűgözött, átjárt a szeretet, és azt éreztem, ide nem léphetek be, mert olyan dolgokat hordozok magamban, ami ide nem való. Nem vihetem be mindazt a terhet, amit nem oldottam meg az életemben. Nem mondta senki, hogy ejnye-bejnye, de mivel bennem volt a valódi szeretet, világosan tudtam azt is, mit csináltam rosszul. Ekkor elszámoltam a saját életemmel. Akik körülvettek, azokkal közvetlenül el tudtam számolni, de akik itt maradtak, azoknál nem tudtam jóvátenni a vétkeimet. Megpróbáltam, ott termettem anyukámnál is, aki mit sem sejtve kapált a kertben, de nem érzékelt engem, tőle nem tudtam bocsánatot kérni.

Amikor újra átéltem az életemet, akkor visszafelé haladtam, egyre fiatalabb lettem és még anyukám hasában is megtapasztaltam magam, érzékelem anyám szomorúságát, örömét, sőt, még tovább, amikor születésem előtt kiválasztom a szüleimet. Az, aki én vagyok, az sokkal-sokkal több, mint aki bele van zárva ebbe az testbe. Sok mindent megtanultam ekkor. Felismertem, hol kezdődik a szeretetlenség. Amikor én gondolok arról valamit, hogy a másik ember mit gondol. Elkezdek az ő fejével gondolkodni és feltételezni valamit, ahelyett, hogy a magam szeretetével törődnék. Már sejtem, hogy mi a szeretet lényege. Én gondolattal tudom megteremteni azt, amit szeretetnek nevezek. A szeretethez az kell, hogy valaki ad valamit valakinek. De a szeretet nem csak adás. Ott kezdődik, hogy nem ártok senkinek, még magamnak sem, mert az én szeretetemet csak én ismerem. Megbocsátok mindenkinek, még magamnak is, és ott segítek, ahol tudok, még magamon is. Ezeket apránként összeraktam magamban, mert amikor ott volt az a lélek, aki megbocsátott nekem, akkor megértettem valamit. Igen, így volt, ezt tetted, de megbocsátom, mert szeretlek. Ez tényleg olyan, mint a tisztítótűz. Amikor az ember belátja, és azt mondja, bocsáss meg, és megalázkodik.

Láttam szomorú dolgot is, találkoztam a barátommal, aki felakasztotta magát, és ott szenvedett, pokoli köröket járt be, mert látta, milyen szenvedést okozott a családjának. A segítő lelkek próbálnak segíteni, de még szenved, még nem megközelíthető.

Mikor elszámoltam mindenkivel, végül csak édesapám maradt mellettem, aki azt mondta, most olyan helyre mész, ahova én nem mehetek veled. Innentől még kevésbé léteznek szavak annak érzékelésére, hova is kerültem. Mintha léptem volna egyet, hogy beljebb jussak, és onnantól a teremtés előtti állapotban éreztem magam, amikor volt a nincs, és én sem, és onnantól mintha a létezés megszületett volna… Mintha az egész világmindenségben benne lennék, rajtam kívül senki és semmi nincs, benne van a múlt évi hóesés, és a jövő évi cseresznyetermés, és az, hogy itt beszélgetünk,.. Mert az, ami van, abban minden és mindenki benne van, és én nem tudok meglenni nélküle, és ő sem nélkülem, hiszen azért vagyok, mert az abszolútum, akiben minden és mindenki benne van, így tudja megvalósítani önmagában, hogy a szeretet megvalósuljon. Ez annyira csodálatos, hogy ezt nem lehet elmondani. Mint a szexuális gyönyör. Minden ember ezt az állapotot keresi. Bármit csinálok, az jó. És amikor eddig eljutottam, mintha valaki azt akarná közölni, hogy menjél vissza, mert van még feladatod. Nem, én sehova, végre hazataláltam, nem akarok sehova menni, itthon vagyok!

De nem maradhattam. A teherautósofőr egy feszítővassal próbálta kifeszíteni az ajtót, és ahogyan cibálta, a biztonsági övet újra meg újra megfeszítette, aminek következtében kaptam egy szívmasszázst. Nem tudom, hogy ki találta ezt ki, hogy így legyen, de a jelek szerint minden meg volt tervezve. Azt érzékeltem, hogy hirtelen elmozdul minden, szétfolyik, próbálok kapaszkodni, belőlem pedig hullnak le darabok, mert amit ott megtapasztaltam, hogy én ki vagyok a magam teljességében, azt ide nem hozhatom. És mintha próbálnék ebbe belenyúlni, és mintha gyönyörű színű köd lenne az ujjaim közt, amit nem tudok megfogni… egy alagút kezd kialakulni közben, mintha egy puskacsőbe próbálnék belenézni, és ott lenne a huzagolás… Szörnyen fájdalmas volt, hogy ahhoz képest, aki vagyok, csak egy értéktelenebbet hozhatok vissza. Mintha almát reszelne az ember, és az értékes rész elveszne, a kidobandó csutka pedig megmaradna. Egyre gyorsult ez az alagút, és láttam, hogy a férfi csak feszíti és feszíti a biztonsági övet, és akkor a homlokom közepén visszajutottam a testembe, és megrázkódtam. Rántott még egyet a férfi, megmozdult a fejem, néztem, hol a csudában vagyok? A férfi észrevette, eldobta a vasat és kiabált, él, él, hála istennek, él! Néztem a pókhálóvá vált ablaküveget, a kormányt, a szakállas férfit… éreztem, hogy nem tudok beszélni, mert a fogaim, az állkapcsom csontjai mozognak, mint a zongorabillentyűk.

Észrevettem, hogy az ajtó zára az ütközéskor bezáródott. Odanyúltam, elhúztam, és mutattam, hogy kinyitottam. A férfi feltépte az ajtót, és elmondta, hogy már telefonáltak a mentőknek, bólintottam, tudom. Kérdezte, van-e elsősegély doboz, mutattam, hol találja. Nekiállt az arcomról lemosni a vért, kértem, ne tegye. Éreztem, hogy gyengébb leszek, majd kiemelnek, visznek a kórházba.

Röntgen, harmadik, negyedik csigolyatörés, kettétört a koponya, az alsó állkapocs a koponya és az agy közé beállt, 16 helyen összetört, egy fog a tüdőbe került… Megint mentő, furcsállom, hogy belül milyen egyenletes a sziréna. Megérkezem, egy orvos fölém hajol: ne aggódjon fiatalember, minden rendben lesz, és látom, itt van anyám is már.

Aztán megint elszállítottak a traumatológiára, ahol egy csodálatos orvos összerakta a fejem, az arcom. A műtét után kómába estem, lélegeztetni kellett. A kómából is maradtak emlékképek. Jöttek hozzám látogatók. Egy néni, aki ott ült, a kiflijét mártogatta, és azt eszegette miközben körülötte már ott voltak azok a lelkek, akik segítik abban, ha meghal, tovább tudjon lépni. Másnap reggel meghalt a néni, és láttam a segítőit is. Láttam, hogy takarítanak, éreztem, hogy megnedvesítik a számat. Láttam, hogy behoznak egy kisfiút, akit elütött egy kamion, és sírt az egész család, de én láttam őt hónapokkal későbbi állapotában már, és tudtam, hogy teljesen felépült. Emlékszem arra is, hogy féltem, nehogy levegyenek a gépekről, mert akkor én nem leszek. Nem volt fájdalmam a kómában, de nem volt jó, végtelen magány, azt éreztem, mintha egy burok venne körül és nem tudok ebből a burokból kiszabadulni, és nem tudok kommunikálni.

Mikor már magamnál voltam, jött egy nővér, megállt mellettem. A segítségét szeretném kérni, mondta, és én elképedtem, hogy tudnék én segíteni, résnyire nyílt csak a szám, tele voltam dróttal, csavarral, alig tudom kipréselni a számon a szavakat. A nővér mutatott egy papírlapot, rajta az én írásommal: „Én jártam valahol.” Tudom, hogy magával történt valami, és az én anyám meghalt két hete, kérem, meséljen, mi van odaát? – kérlelt a nővér. Féltem, hogy bolondnak néznek, ha elmondom, de nem tehettem, hogy nem mesélem el. Ő volt az első, aki hallotta tőlem, mit éltem át.

Felépültem, elhagytam a kórházat. Azóta magamban hordozom ennek a csodának az emlékét, és ma is olyan élő, eleven bizonyosságként él bennem, mint amikor átéltem. Bontakozik ki az életem során, hogy kiteljesítsem, megértsem, amiket ott megéltem. Megtanultam, hogy nincs olyan, hogy veszteség, semmi nem veszteség, semmi az életemben. A halál sem veszteség. Édesapám váratlan halála kamasz koromban végtelenül fájdalmas volt, azt mondtam, nincs Isten, ha elveszi tőlem, akit ennyire szeretek! De a nevelőapám, majd az édesanyám halála a megtapasztalásom után már nem volt annyira fájdalmas. Édesanyám nem fogadta el az én tapasztalataimat, noha hívő katolikus volt, de idegenkedéssel hallgatta, és nem volt hajlandó elhinni, hogy találkoztam az édesapámmal. Halála előtt két héttel azonban azt mondta, átgondolta, amiket hallott tőlem, és nagy segítségére van, mert úgy érzi, nem sokáig lesz már közöttünk. Kérte, amennyire tudom, segítsem őt az átlépésben. Különös, szerencsés „véletlen”, hogy a halála napján, mintha összebeszéltünk volna, mi, közeli családtagok, mindannyian odamentünk hozzá a kórházba.

Nevelőapám egy évvel ezelőtt, a karjaimban halt meg. Nagyon szerettem őt. Felkészítettem, hogy milyen csodában lesz része. Gyönyörű, megindító volt, ahogy elmegy! Vele voltam teljes szívvel, simogattam, és egyszer csak láttam, nehezebben veszi a levegőt, néz rám, aztán egy utolsó sóhaj, és abban a pillanatban száll el a lelke.

Hiányoznak természetesen. Hiába tudom, hogy hol vannak, milyen állapotban vannak, hiába vagyok velük mindennapos kapcsolatban, a hiány, az hiány. De tudom, hogy aki elveszít valakit, annak az a feladata, hogy szeretetben elengedje, és aki elment annak meg új feladatai vannak a Mindenségben. Mert az életben minden feladat, és csak rajtunk múlik, hogy azt szeretetben tudjuk-e megoldani.

Amióta „visszajöttem”, nem ösztönösen élem az életem, hanem gondolatban, szóban és cselekedetben tudatosan próbálom. Az érdekel, ami a pillanatban található, abban akarom jól tenni a dolgom, és nem elmulasztani a pillanatot. A mostból építem a jövőt. Minden nap gyakorolni kell, nincs rá más lehetőség, hogy az maradhassak, aki vagyok. Úgy vélem, a Teremtő előre tud mindent, mert nem lenne abszolútom, ha nem tudná. Én azóta olyan emberekkel találkozom, akik hozzám hasonlóan törekednek a jóra. Nem hoz össze a sorsom olyanokkal, akik nem. Részese vagyok a teremtés történetének. Feladattal bíztak meg, nem véletlen, ha elolvasok egy könyvet, és abból csinálok filmet, nem véletlen, hogy találkoztunk mi is, és itt beszélgetünk. Az a dolgunk, hogy a szeretet útját járjuk. Ami nem egy érzés, mert az ember nem csak érző lény, mert akkor ösztönlény lenne, hanem ez egy tudatos dolog. Ez az, amire nap, mint nap törekednünk kell, mert ezért vagyunk a földön. A feleségemmel minden napot megpróbáljuk a legnagyobb szeretetben élni. Olyan boldogok vagyunk, hogy csak na, és csodálkozunk, hogy mások ezt nem tudják megcsinálni. Vannak gondjaink, egymással is problémáink, én nem vagyok annyira jó ember, hogy zökkenőmentes lenne minden, de ez egy mindennapos folyamat és tanulás.

Az odaát az itt van. Mindig mellettem van egy segítő, és igyekszik kiszűrni a rossz sugallatot. Ez a feladata, ezt választotta, mert rálátása van a földi világra. Abban nem tud segíteni, hogy eltartsam a családom, de abban igen, hogy a lehetőségeket felismerjem. Én nem imádkozom semmiért, mert azt vallom, úgy kell élni, hogy az egész életünk egy ima legyen. Hiszem, a Teremtő nem akar rosszat, azt akarja, hogy bőségben és szeretetben éljek. Az más kérdés, hogy milyen feladatokon keresztül tudok eljutni a szeretetig, amibe azóta is vágyom. Ezt ő tudja. És eljut az ember odáig, amikor nincsenek kérések, hanem végtelen bizalommal azt tudja mondani: Legyen meg a te akaratod!

- Interjú Singer Magdolna Veszteségek ajándéka című könyvből -

(forrás: http://ujegyensuly.hu)

 

- - - - - 

 

Singer Magdolna: Boldogan éltek, míg meg nem haltak...és azután? - videó