Az indiánok – akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukat – azt mondják, hogy nem “betörni” kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk. Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez. A szeretetnek pedig – így mondják az indiánok – kétféle ereje van. Az egyik az Erély (szigort is írhatnék, de a magyar “erő”-ből képzett “erély” jobb szó), a másik a Gyengédség. Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a vele való kapcsolata harmonikus lesz.
Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. “Lónyelven” beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy: hóóóó… hóóó… hóóóóó… hóóó… A gondolat a lényeg nem a szó. “Hó… hóóóó… hóóó…” Ez lefordíthatatlan. De a ló érti. Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza-e vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza.
Ez a szeretet az Erély nyelvén. “Te döntesz, nem én!” – üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked. Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal: az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, az Erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze. A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy, puha, mindent megengedő, elomló, gyenge. Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik – amit nem ismerünk – az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet.
Innen kezdve már nem kell pányva – a ló az ember kezében van. Ezután végigsimogatja a remegő ló fejét, homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán a bal oldalát simítja végig, majd a jobb oldalát, majd lassan a lábait – vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló. “Nem bánthatsz, mert szeretlek!” – üzeni ilyenkor az emberi tenyér.
Aztán lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan… egészen lassan följebb-följebb kúszik. Végül elfoglalja helyét a ló hátán. Ekkor már uralja a lovat. Aki ezentúl gazdájának hű társa lesz. És azt üzeni, néma gondolatával: “ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám!”. Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is.
Ha csak az Erély működik – így tanítják az indiánok -, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad. Rabszolga ló lesz belőle. Dacos, törött lelkű, rosszkedvű lény.
Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép. Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad. Önfejű és fékezhetetlen. Az történik, amit ő akar, visszaél a jósággal.
Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a Gyengédség, akár a szeretet- ereje, az azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán. Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni. És ezt a ló nem csak “érzi”, tudja is. A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi – mondják az indiánok. Azt is tudják például, ha a harcos így megszelídítette, ezentúl együtt él, együtt harcol, s néha együtt is hal meg vele.
Barátommá tenni valakit ugyanis azt jelenti, hogy én is odaadom magamat neki, teljesen. Figyelek rá.
(Attila Fehér Táltosa Dobkör- magyarno.com)