Képzeljük magunkat abba a nem túl kellemes szituációba, amikor életünkből mindössze másodpercek vannak hátra. Mit érzünk ilyenkor? Elkeseredettséget, szomorúságot, kiszolgáltatottságot, dühöt és félelmet. Félünk, mert nem tudjuk mi vár ránk. Eltűnünk az örök sötétségben vagy valami más történik? Még a legvadabb materialisták agyán is átfutnak ezek a kérdések a halál előtti másodpercekben.
Mielőtt elkezdenénk a túlvilág feltérképezését foglalkoznunk kell a halál kérdésével. Orvosi értelemben – materialista módon – a halál az a biológiai esemény, mikor az élő szervezet működése leáll. Megszűnik az agyműködés, keringés, légzés, szívdobogás. Ha egyértelműen nem észleljük a biológiai halál jeleit, de megfigyeléssel és tapintással megállapítható a légzés és keringéshiány, abban az esetben klinikai halálról beszélünk. Innen még meg van az esély a visszatérésre. A szervezet oxigén-utánpótlásának megszűnése után a sejtek az erekben maradt tartalékot kezdik el felhasználni, ez időben kb. 3-5 percet tart.
Ebben az időszakban is meg van az esély arra, hogy páciens valamilyen károsodással tér vissza odaátról, ugyanis az újraélesztést több körülmény is befolyásolhatja: milyen idős a visszahozandó személy, hány fokos a testének hőmérséklete, milyen állapotban van a test stb. A halál egy másik típusa az agyhalál, amely az agyműködésének biológiai és a külvilággal kapcsolatot tartó irreverzibilis (nem visszafordítható) megszűnését jelenti. Amennyiben az agy halottat mesterségesen lélegeztetik, a szervezetbe jutó oxigén biztosítja a szív működését. Az agyhalál nem összetévesztendő a kómával, ahol a páciens képes önállóan lélegezni, az őt érő ingerekre reflexes mozgással reagálhat, az állapot nem irreverzibilis.
Teológiai alapon a halál értelmezése roppant széles skálán mozog, ugyanis minden vallás a maga módján értelmezi azt, ha valaki megtér övéihez. A fő gondolat általában megegyezik a téma kapcsán: a halál után lelkünk a túlvilágra kerül, ahol megítéltetik. Ezután vagy elindulunk a pokol fenekére, ahol örök időkig fogunk keserves kínok között szenvedni, vagy a mennyországban létezünk tovább szeretteinkkel és barátainkkal az örökkévalóságban. A kereszténység a halál fogalmát biológiai értelemben is használja, de összekapcsolja a lélek halálával és a halálos bűnnel is. Az ószövetség a halált végzetszerűen ábrázolja, utána árnyékszerű lét következik a seól-ban (holtak hazája, földalatti világ). Értelmezésük szerint még az Istennel fennálló szövetséget is megszünteti a halál, mert Jahve az élők Istene. Igen érdekes, hogy a legfőbb jó iránti elkötelezettségünk csak életünkben tart, halálunk után megszűnik. Halálunk nem Istentől származik, az első emberpár bűnbeesése miatt fosztatott meg az ember az öröklét lehetőségétől, azaz minden a bűnre vezethető vissza.
„Az alvilág mezítlen előtte, és eltakaratlan a holtak országa.” Jób 26:6
Hasonlóan értelmezi a halált az újszövetség is. A halál a bűn büntetése, de Jézus nem teljesen az ószövetségben leírtaknak megfelelően beszél arról, hogy mi történik a halál után.
„Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek.” János 14:2
„Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban.” Lukács 24:43
Szó sincs itt seól-ról, vagy földalatti létről annál inkább a lélek tovább lépéséről Isten országába, vagy nevezhetjük egy másik létsíknak is.
A Korán szerint a halál bekövetkeztével elválik a lélek a testtől, azaz egy másik lakhelyre költözik, a Túlvilágra. A muszlimok ezt hívják Kis Feltámadásnak vagy Első Visszatérésnek, az iszlám közösségektől függ, hogy melyik elnevezést használják. Ibn Kajjim azt mondta, hogy a halál az első Feltámadás, és Visszatérés. Allah az embernek két Feltámadást adott. Mind a kettőben jutalmat kap mindenki. Kegyekben lesz, egészen a Nagy Feltámadásig vagy pedig kínoztatva lesz a sírban a Nagy Feltámadásig. Utána ugyan úgy jutalmat kap a Feltámadáskor, amikor a Pokolba vagy a Paradicsomba kerül az illető.
Az első Feltámadás azt jelenti, hogy a lélek elhagyja a testet és elindul a jutalmazásnak a helyszínére. Érdekes az is, hogy a muszlimok összekötik az alvást a halállal: Az alvás a halálhoz hasonló állapot. Ezért nevezik a muszlim tudósok az alvást kishalálnak. Ugyanis az alvás az halál, a felébredés pedig feltámadás. Amikor eljön a halál ideje, az ember rálátást kap a rejtett dolgokra. Allah elküldi a halál küldötteit – a hívőkhöz, kellemes alakban, a hitetlenekhez pedig félelmet keltő alakban – azért, hogy kihúzzák a lelket, amely az ember testét szervezi, irányítja, mozgatja. E procedúra közben a haldoklónál megjelenik egy másik nem túl kedvelt vendég, a Sátán is, mely a haldoklót az utolsó percben is megpróbálja eltéríteni. A lélek a muszlimok hite szerint is a Paradicsomba kerül, ha rászolgál erre. Ha nem, akkor nem mehet be a mennyek kapuján és az angyalok átkokat szórnak rá, majd Allah utasítására a lelket visszadobják a testébe.
A buddhizmus rendelkezik – főleg a tibeti – az egyik legátfogóbb képpel a halál utáni életről, mindezt összefoglalva a Tibeti Halottas könyvben találhatjuk meg. Az írás a lélek halál utáni vándorlásával foglalkozik. Halálunk állomásait bardóként jelölik, mely tudatállapotot jelent és hat bardót különböztetnek meg. Ebből három a halál előtti állapotra vonatkozik (emberi világ, álom, meditációs), három pedig a halál utánira (haldoklás, valóság átélés, újjászületés). A halál után az eltávozott lélek szembesül élete során elkövetett hibáival, mind a saját mind ismerősei szemszögéből. Egyetlen cél a tökéletesség és megvilágosodás felé vezető út, ennek következtében jut el az újra megtestesülés állapotába. Azok a lámák, akik már jártak odaát, a lélek állapotát bardó-test szerűnek írják le, azaz odaát is úgy érezzük magunkat, mintha a Földön lennénk a saját testünkben, de a számunkra elképzelt legideálisabb formában.
Néhány mondat erejéig még beszélnünk kell a hozzátartozók reakcióiról a halálhír kapcsán. A gyász különböző stádiumokból áll Pilling János Gyász című könyve szerint, melyek közül az egyik mindenkit érint. Megelőző gyász esetén már a halál beállta előtt foglalkoznak a haláleset lehetőségével, ez nem csak könnyít a gyászfeldolgozáson, de nehezebbé is teheti azt amennyiben a haldoklóval szorosabb, bensőséges kapcsolat alakult ki. A sokk és elutasítás a néhány perces bénultságtól kezdve eltarthat 1-2 napig is, a halálhír tagadásával is jár. Kontrollált szakaszban intéződnek a halálesettel kapcsolatos ügyintézések. Előfordul düh, vádaskodás, agresszió. Fontos a temetésen való jelenlét, amely megerősíti az elválást, valamint közösségi támaszt nyújt. Ezután következik a tudatosulás vagy felszakadó érzelmek stádiuma. A temetés utáni legnehezebb szakasz, ugyanis ekkor történik meg a szembesülés a veszteséggel, emlékekkel és gondolatokkal. A kapcsolat másokkal visszahúzódóvá, általában két személyes beszélgetéssé válik, felléphet erős félelem a megőrüléstől. Testi tünetként felléphet torokszorítás, légszomj és gyengeség érzet. Az átdolgozás időszakára az eltávozott keresése és a tudatos emlékezés a jellemző. Csökkennek a kellemetlen tünetek és javul a szociális kontaktus másokkal, olyan cselekedet végrehajtása történik, amit az elhalálozott kedvelt. Ez a kereső magatartás a gyászolót egyre jobban felkészíti az elfogadásra. Utolsó fázisba soroljuk az adaptáció időszakát, mert a gyászoló ekkor jön rá, hogy az élet folytatható az elhunyttal kapcsolatos emlékekkel együtt.
A halál részletes ismertetője jóval túllépi ennek a cikknek a kereteit – külön témát igényel -, de egy minimális rálátást próbál biztosítani orvosi és teológiai szemszögből. Miután a lélek ledobta testének láncait, elkezdődik a létezésének egy másabb szakasza.
Pokoli szenvedéseket éltem át, a testemet átjáró kíntól már szinte levegőt sem kaptam. Összeszorított szemem sarkából a fájdalom könnyei csorogtak végig az arcomon. Nagyon féltem, erre kristálytisztán emlékszem. Aztán egy pillanatara eltűnt a fájdalom, lassan kinyitottam a szemem és még mindig nem éreztem fájdalmat. Lepillantottam a kórházi ágyon fekvő, betegségtől megviselt, mozdulatlan testre. Én feküdtem ott élettelenül…
A materialisták kivételével a legtöbb vallás, vallásos ember egyet ért abban, hogy a halál után lelkünk – vannak, akik asztráltestnek hívják – megszabadul földi létünk porhüvelyétől. A klinikai halál állapotából visszatérők beszámolói innentől kezdve elég változatosak. Mivel több száz különböző beszámoló érkezik a túlparton tapasztaltakról, ezért azokat a verziókat nézzük meg, amelyeket az utazók nagytöbbsége hasonlóan élt át.
A visszatérők beszámolóit két nagy csapásirányra oszthatjuk: az első csoportba a klasszikus alagút utazók tartoznak, aminek a végén fény vár rájuk, illetve a másik csoport, akikért eljön egy régen eltávozott családtag vagy ismerős és együtt indulnak tovább az öröklétbe.
Eltérések adódhatnak az alagút utazóknál, mert vannak köztük olyanok, akik egy ideig még lebegésszerű állapotban figyelték a hátrahagyott testüket vagy az életükért küzdő orvosokat és csak ezután élték át az alagút élményüket. Elindulnak a fény felé, amely földöntúli békességet és jóságot áraszt magából, majd egy másik világban találják magukat, melynek szépsége hasonló a bibliai Paradicsomhoz. Régen eltávozott családtagok és barátok üdvözlik őket, akik segítenek megértetni velük a létezésnek ezt a másik formáját. A klinikai halál eseteinek többségében az alagútból kilépő utazók nem csak a rokonokkal és barátokkal találkoznak, hanem egy számukra leírhatatlan, tökéletességet és jóságot sugárzó lény, angyal vagy Isten jelenlétét érzik. Ez a legfelsőbb jó közli velük, hogy még nem jött el az idejük, ezért vissza kell térniük fizikai testükbe. Az átélt élmény az utazókra olyan mély hatással van, hogy az esetek egy részében nem akarnak visszatérni, hanem maradni szeretnének ebben az édeni állapotban rég nem látott szeretteikkel. Kelletlenül térnek vissza testükbe és sértődöttséget éreznek, az átélt felsőbb létezés után már rangon alulinak érzik fizikai testük korlátait, embertársaik szűklátókörűségét. Visszatéréskor örökre megváltozik az utazók élete, mert felvilágosultabban tekintenek a világra, de szinte egyikük sem mondta azt, hogy ne vágyna vissza abba a tökéletes világba, amelybe bepillantást nyerhetett.
A haldoklók gyakran beszámolnak arról, hogy elhunyt barátaik, szeretteik jönnek hozzájuk látogatóba vagy pedig folyamatosan jelen vannak környezetükben. Miért van ez? Mit látnak? Orvosi szemszögből nézve a látomás csupán a haldokló agy játéka, melynek oka az oxigénhiány, és a szén-dioxid mennyiségének emelkedése a vérben; a békesség érzéséért a stresszhelyzetben felszabaduló endorfinok felelősek, az alagút-élményt pedig a látásért felelős agykéregrész megzavart működése hozza létre. Ezzel magyarázhatóak a haldoklók látomásai? Amennyiben így van felvetődik egy másik kérdés is: kereshetünk-e hasonlóságot a kisgyerekek látomásai és a haldoklóké között? A kisgyerekek számtalan esetben mosolyognak üres sarkok felé és a kezüket nyújtják, mintha lenne ott valaki. Nagyobb társaik nem egy esetben jelzik szüleiknek, hogy „ott a néni” vagy „jött egy bácsi”, a szülők pedig megmagyarázzák a gyermeknek, hogy nincs ott senki. Meglepő módon a haldoklók nagy része is gyakran mered olyan üres helyekre, ahol mintha látni vélne valakit. Egyesek közülük megpróbálják mindezt megosztani hozzátartozóikkal és orvosaikkal, akik az esetek többségében csak a gyengülő agy játékának vélik az egészet, puszta hallucinációnak.
A kisgyerekek esetében viszont nem beszélhetünk haldoklás miatt gyengülő agyi tevékenységről. Az 5-6 hónapos csecsemőnél: kialakul a szivárványhártya végleges színe. Közelebb tekintve szemei jól konvergálnak, távolabb nézve a tárgyakat fixálja. A féléves gyermek: 2 méteres távolságra tisztán lát. Az 1 éves korú gyermeknek: már kialakult a térlátása, érzékeli a távolságot, a kiemelkedő tárgyakat, mint a küszöb, a lépcső kezdete. A 2 éves korú kisgyermek: látóélessége már a felnőttekével azonos. Két éves kor után is még igen nagy számban jelentkeznek a gyerekeknél a „képzeletbeli barátok”. Ilyen szempontból tehát párhuzam vonható a kisgyerekek látomásai és a haldoklóék között. Néhány elmélet szerint a kisgyerekek nyitott harmadik szemmel (Tobozmirigy, egyes feltételezések szerint az emberi szervezetben előforduló Dimethyltryptamine molekulát „Lélekmolekulát” termeli, melyekből alvás közben termelődik egy minimálisabb mennyiség. Az orvosok erre a molekulára is szokták fogni a látomásokat és halál közeli élményeket, de még mindig nem magyarázza meg a kisgyerekek látomásait, akik haldoklás nélkül észlelnek különös látogatókat) ugyanis – ha hiszünk az újjászületésben – ezt az ajándékot a másik oldalról hozzák.
Ez a szem általában 4-5-6 éves koruk környékén bezáródik, ugyanis környezetük olyannyira nem vesz tudomást az általuk érzékelt különös világról, hogy ők maguk is egyre kevesebbet figyelnek a „különös látogatóikra”. Így ez a képesség az idő múlásával fokozatosan megszűnik, ahogy években távolodna az (újjá)születésük napjától. Feltételezhetjük, hogy a haldoklók, ahogy napról napra közelednek útra kelésük időpontjához és a túlvilághoz szépen lassan – öntudatlanul – újra elkezdik használni gyermekkorukban lecsukódott harmadik szemüket.
Tehát a távozni készülőknek nem csak élő hozzátartozóik lehetnek a látogatóik halálos ágyuknál, hanem nem evilági látogatók is. Néhány töredék mondat az utazás előtt állóktól, melyek elgondolkodtatóak lehetnek:
„Egy szőke kislány szokott idejönni, megsimogat és mellém fekszik.”
„Vannak már itt, akik várnak rám. De had várjanak.”
„Mi nem egyedül vagyunk itt.”
Ezután a kis kitérő után kanyarodjunk vissza a halál közeli élményekben résztvevők másik csoportjához, akik alagút nélkül jutnak el arra az isteni helyre, ahol a létüket tovább folytatják. Legyen szó balesetről vagy természetes halálról a beszámolók egy részében a lélek elhagyja a testet és immáron kívülről szemléli levetett porhüvelyét. Eddig megegyezik minden az alagúton távozók verziójával. Viszont itt a lélek mégsem fordul a fény felé, hanem marad és követei hozzátartozóinak életét. Szeretne kommunikálni velük, elmondani, hogy ne féljenek, mert minden rendben van, de sajnos képtelen rá. Mit tapasztal a létezésnek ebben a formájában a lélek? Gyakorlatilag megszűnnek fizikai testének korlátai, bárhová képes eljutni, látása és hallása kiéleződik, nem érez fáradságot. A halál beállta után megjelenik egy korábban elment családtagja vagy barátja. Elsőnek nehezen ismeri fel őket, hiszen ebben a létformában mindenki pontosan úgy néz ki, ahogy a legtökéletesebb állapotában kell kinéznie. A hangjukból magabiztosság és bölcsesség árad, megkísérlik a lelket elvezetni a következő létsíkra, de az „akaratosabbak”, ha maradni szeretnének, azt is megtehetik. Míg itteni hozzátartozóikat figyelik, folyamatosan kapják az útmutatást kísérőjüktől.
Gyakran azzal kapcsolatban is, hogy lépjenek az itt maradtakkal mentálisan kapcsolatba. Gondoljunk csak bele, hogy az elhunyt jelenlétét számtalanszor érezzük annak halála után, még álmodni is szoktunk vele. Ha a lélek elég erősen koncentrál, akkor elérhet egy különös érzést az itt maradt személyben az ő jelenlétével kapcsolatban, bár a gyász közepette ezzel fájdalmat okozhat az itt maradtaknak. Jöjjön minderre egy példa: Alfred Higginsel egy médium – Leslie Flint – útján lépett kapcsolatba George Woods és Betty Greene, akik számos szeánszot szerveztek Angliában az 50-es évektől kezdődően. A következő pillanatban már a saját házának konyhájában állt. A felesége ott állt és burgonyát hámozott, megpróbált beszélni hozzá, de nem hallotta meg. Koncentrálj rá a gondolataiddal, ez tudom nehéz mondta az útmutatója. Tehát Higgins a felesége nevére koncentrált, a nő ekkor felállt eldobta a kezében lévő kést, ijedten körülnézett majd kiszaladta konyhából. Ezután leült, fejét az asztalra hajtotta és sírni kezdett. Higgins emiatt nagyon rosszul érezte magát, de a vezetője azt mondta, ne érezze magát emiatt kellemetlenül. „A feleséged legbelül tudja, hogy itt vagy. Az embereknek mivel nem mondják, így nem is tudják biztosan, hogy az élet folytatódik a halál után. Nem is merik a kommunikációt sem (azaz nem tudnak kommunikálni a holtakkal). A feleséged legbelül viszont érzi, hogy itt vagy. De most ez nem a megfelelő idő, várnod kell. Később talán tehetünk valamit.”
Az egyház szerint kizárólag a mennyország, pokol és purgatórium hármasa vár ránk odaát, míg más vallások egy része a reinkarnáció útjára állítja a túlvilág kapuján átlépett lelkeket, és ott vannak a klinikai halál állapotából visszatérők egyéni beszámolói. Ezek nem egyszer szöges ellentétben állnak a vallások tanításaival és intelmeivel.
Számtalan beszámoló létezik odaátról, de nincs kettő, amely teljesen egyforma lenne. Vannak közös pontok az elbeszélésekben, így napjaink kutatói ezen fix pontok köré próbálják meg összegyűjteni a szerteágazó információkat. Most is – mint cikkünk előző részében – ezen az úton haladunk tovább.
A visszatérők soha nem tudják pontosan, emberi szavakkal kifejezni az általuk megtapasztalt élményeket, mert a túlvilág szavakkal történő leírása meghaladja az emberi kifejezőképességet. Mindennapi életünk három dimenzióban létezik, a világ nyelvei is három dimenzióban fejezik ki magukat. Az a létsík ahová kerülünk nem három dimenzióból áll, hanem attól többől. Ezért is találkozhatunk a visszatérők részéről olyan megfogalmazásokkal, hogy:
„A jelzőket és azok felső fokát melyekkel kifejezhetném magam, még ki kellene találni.”
Talán a lenti háziasszony leírása áll a legközelebb ahhoz, hogy megértsük:
„Ha Önnek mindent megpróbálok elmondani, komoly probléma előtt állok, mert mindazok a szavak, melyeket ismerek, a háromdimenziós világhoz tartoznak! Élményem közben is gondolkodtam: Hát igen, a geometriában azt mondták, hogy három dimenzió van, ezt készségesen el is hittem. De itt ez nem érvényes- itt több van. Természetesen a mi világunk, amiben jelenleg élünk háromdimenziós, a következő viszont egészen biztos, hogy nem az. Éppen ezért nehéz ezt Önnek elmondani. A tér és idő fogalmával ellentétben kell magam kifejeznem. Megpróbálok a valósághoz annyira közel kerülni, amennyire csak lehetséges, de ennek ellenére ez mégsem lesz valóságos helyzet. Valóban nem tudok Önnek teljes képet adni.”
Vallásos beszámolók
A visszatértek közül többen is beszámoltak arról, hogy azon a csodálatos helyen ahová a klinikai halál állapotába kerültek Jézus, Mohamed, Buddha, Mózes stb. várta őket. Beszélgetéseik többnyire rövidek voltak, de az utazók megingathatatlanok voltak abbéli hitükben, hogy a fent felsorolt teológiai személyekkel találkoztak (az utazó vallásától függően). A beszámolók nagy részéből – első sorban keresztény – viszont egy dolog hiányzik: az Ószövetség által bemutatott Isten, aki ad és képes keményen is büntetni. Találkoznak ugyan Istennel, de az az Isten nem felel meg az Ószövetség Istenének, ugyanis leírhatatlan jóságot és szeretetet sugároz magából, a bosszúállásnak, haragnak a nyomát soha senki nem tapasztalta. Számtalan beszámolóban tesznek utalást egy-egy vallás visszatért hívői a földi tanítások igazságára, azok megkérdőjelezhetetlenségére.
Vannak, akik a klinikai halál állapotában megjárják a pokol bugyrait és démonokkal találkoznak eltávozott családtagjaik és barátaik helyett. Miért van az, hogy olyan ember is pokolbéli élményeket tapasztal meg, aki életében erre nem szolgált rá? A klinikai halál állapotából visszatérők tíz százaléka számol be elrettentő élményekről. Dr. Raymond A. Moody több a témához kapcsolódó könyvet is írt (Élet az élet után; A fényen túl). Szerinte egyenesen szakirodalmi ritkaságszámba megy egy pokoli élmény dokumentálása. Ezeket a beszámolókat tehát fenntartásokkal kell kezelnünk, mert:
– A vallás által bemutatott halál utáni ítélet – még ha klinikai halálról van is szó – nem jelenik meg a beszámolókban. Ilyenkor a legfőbb érv, hogy nem a klinikai halál állapotában kérnek számon bennünket a túlvilágon. Valami okból, mindenféle közlés és ítélet nélkül, egy arra egyáltalán nem érdemes lélek még is a pokol bugyrait tapasztalhatja meg. Miért szenved hát az, aki erre nem szolgál rá? Elrettentő példa az élők felé? Ha így van, akkor a csalhatatlan túlvilági rendszer miért szorul rá ilyen módszerekre?
– A pokolban jártak közül igen sokan mélyen vallásosak, gyakran utalnak bibliai idézetekkel élményeikre, mintegy alátámasztva ezzel az egyház és más vallások tanításait. Kitűnő példa erre Bill Weise beszámolója, melynek címe: 23 perc a pokolban. „Több mint 400 vers szól olyan dolgokról, amit éreztem, hallottam, és láttam a Pokolban. Benne van a Bibliában! Minden, ami megtörtént velem, ott meg van írva!” Weise nem a klinikai halál állapotában járt a pokolban, hanem elmondása szerint egy este az ágyából valahogy a nappalijába került, és aztán transzhoz hasonló állapotba esett.
A fenti észrevételeken túl is létezik egy hely, ahová a valóban rossz lelkek kerülnek, de ennek leírása a visszatért hívők igen ritka és ellentmondásos beszámolói szerint is pontatlan. A beszámolók nagy része tisztességes emberektől származik, de nem zárják ki, hogy létezhet egy pokolféle hely az igazán gonoszaknak. Gondoljunk csak bele, hogy a túlvilágon, ha egy diktátort szembesítenek azzal, hogy százezrek haláláért felelős és ez milyen kihatással volt az áldozatok hozzátartozóinak életére… ezt átélni a legszörnyűbb pokol lehet. Érdekes módon korunk egyházai meglehetősen szűkszavúan nyilatkoznak a halál utáni élet témájáról. Készségesen beszélnek a halál bibliai értelméről, a lélek újjászületéséről, de mélyreható magyarázatokat az esetek többségében nem adnak. A téma kutatóival kapcsolatban előfordul, hogy kifejezetten elutasítóan viselkednek és eretneknek vagy Isten tagadónak bélyegzik meg őket. Vannak viszont a vallásnak olyan képviselői, akik halkan, észrevétlenül érdeklődnek a klinikai halált kutatók iránt.
A következő rész egyéni beszámolói nem egy esetben vallásos tabukat döntögetnek, azonban ezek az utazók egyéni véleményei. Nem azzal a szándékkal mesélték el őket, hogy bárkinek a hitét megingassák. Tapasztalataikat mindenkinek önmagában kell mérlegre tennie.
Egyéni beszámolók
A vallásos beszámolókhoz képest igen érdekes, hogy az egyéni beszámolók – olyan emberektől, akik csak részben vagy egyáltalán nem vallásosak -, sokkal részletesebben írják le a létezést odaát. Mivel roppant nagy témáról van szó, ezért megpróbáljuk kérdések formájában kibontani a halál utáni tapasztalatokat.
Más is volt már klinikai halál állapotában és mégsem tapasztalt meg semmit. Ki tapasztal és ki nem?
Itt egyelőre arra a magyarázatra tudunk támaszkodni: Nem mindegy, hogy ki mennyi ideig van a klinikai hálál állapotában. Vannak olyan emberek, akik életük folyamán több alkalommal is ebbe az állapotba kerülnek. Első alkalommal nem tapasztalnak semmit, majd évek múlva a második alkalomnál érzékelik a lélek továbblépését.
Mi történik az öngyilkosokkal?
A túlvilági utazók szinte egyetlen esetben sem akartak visszatérni abból a csodálatos világból, amibe bepillantást nyertek, de az öngyilkossággal előrehozott utazást mindannyian elutasították. Ők a továbbélés komoly szándékával tértek vissza, mert már nekik feladatuk van.
Egy visszatérő így vélekedik minderről:
„Mialatt odaát voltam, azt a benyomást szereztem, hogy magamat vagy mást megölni tiltott cselekedet. Öngyilkosságot elkövetni, annyit jelentene, mint Isten ajándékát visszadobni. Másvalakit megölni beavatkozás Istennek a másik emberre irányuló szándékába. Az öngyilkosság olyan büntetést érdemel, melyben tanúként végig kell néznie, hogy tettével más embereknek milyen fájdalmat okozott.
A visszatérő öngyilkosok a túlparton szembesítve lettek azokkal a problémákkal, melyek elől tettükkel menekülni szerettek volna. Megvilágosodva tértek vissza és soha többé nem akartak ismételt öngyilkosságot elkövetni.
„Nem tenném meg újra. Világossá vált előttem, hogy ha eljön az időm, természetes módon fogok meghalni. Életünk a Földön csak egy rövid szakasza az időnek és rájöttem, hogy míg itt vagyunk sok teendőnk van. Halálunk után az örökkévalóság következik.”
A fent elmondottak szoros összhangban vannak a múltban megalkotott teológiai tanításokkal.
Hogy néz ki a lelkünk a halál után? Mit érzünk?
Az egyéni beszámolók szinte kivétel nélkül lebegő érzésről számolnak be, nagyon hasonlóan az asztrál utazókhoz. Ez utóbbi emberek nagy többsége nem is tudja, hogy álmában az asztrálteste (vagy ha jobban tetszik a lelkének egy része) útnak indul. Ébredős előtt többen úgy érezték, hogy vízszintesen lebegnek az ágy fölött és szépen lassan – néha enyhén ringó mozdulatokkal – visszaereszkednek a testükbe. Szinte minden esetben nagyon nehezen tudták megfogalmazni a páciensek, hogy néznek ki a klinikai halál állapotában. Érzik, hogy van kezük és lábuk, de magukat még is színtelen, néha enyhén szürkésnek, felhőszerűnek látják. A klinikai halál állapotában szinte minden beszámolóban a páciens fentről nézi a saját testét. Igen érdekes az a közöny, amit a saját testük iránt éreznek az utazók. Többször is előfordul, hogy kifejezetten derűsnek, viccesnek találják, ahogy az orvosok az életükért küzdenek. Az ágyon fekvő fizikai test az utazók nagy többségének már nem jelent többet, egy ócska kacatnál, hiszen ekkor realizálódik annak minden korlátozottsága, tökéletlensége.
„Miért küszködtök azzal a húskupaccal? Nekem itt tökéletes ahol vagyok! Hagyjátok! Nem akarok visszamenni!”
A beszámolók többségében megismerhetjük a testből kilépett lélek új képességeit. Ilyen a gondolatolvasáshoz hasonló képesség, az új formájukban még azelőtt felfogják, mit akarnak mondani az élők, mielőtt azok szóra nyitnák a szájukat. A látás nagyon kiéleződik, valószínűtlenül nagy távolságban is képesek lesznek érzékelni az ott zajló folyamatokat. Nem éreznek hideget vagy meleget illetve fizikai fáradságot. Tapintani nem tudnak, és hiába szólongatják az élőket, azok nem hallják meg őket. Nincsenek fizikai korlátok, a fal vagy ajtó nem akadály, hiszen gond nélkül átsétálhatnak rajta.
Egy idő után az utazókra rátör a magányosság érzése és a szomorúság. Előfordul, hogy a halál beállta után rögtön sötétségben találják magukat, ahol a béke és nyugalom érzése veszi körül őket. Minden baj elmúlik, hatalmas megkönnyebbülést éreznek, szinte soha nem tapasztalt lelki kiegyensúlyozottságot. Ezután igen különös, néha kellemetlen zajt hallanak – egyesek távoli harangzúgásként írják le -, majd egy gyorsvonat sebességével száguldanak át egy nagyon sötét völgyön („Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy…” Zsoltárok, 23), alagúton, folyosón stb. melynek végén ott a fény. Akikért viszont egy elhunyt családtag vagy barát jön el, többnyire nem számolnak be ilyen tapasztalatokról. Egyszer csak felemelkednek a levegőbe és hirtelen az édeni világban találják magukat. Külsőre úgy néznek ki, mint a földi életük során, de még is a legteljesebb formájukban vannak, pont úgy mikor valaki szellemileg és fizikálisan is élete legjobb kondíciójában van.
Meddig maradunk a Földön szellemként?
Miután valaki meghal minden a saját döntésén múlik. Vannak, akik egy ideig – általában a temetésükig – a Földön maradnak és figyelik hozzátartozóikat. Próbálnak kommunikálni velük, hogy minden rendben, ne aggódjanak értük, mert jól vannak. Mivel a beszéd lehetetlen ezért – ha tudnak – más módszerekkel próbálnak jelezni az itt maradtaknak. A családtagok nagyobb eséllyel találkoznak ilyenkor furcsa dolgokkal (csoszogások, kopogások, tárgyak elmozdulása stb.), mint más esetekben. A lélek kísérője persze ösztönöz a tovább lépésre, de vannak, akik annyira kötődnek a földi léthez (pl. az otthonukhoz), hogy képtelenek tovább lépni. Többnyire ezek a lelkek kísértenek olyan házakat – akár tárgyakat is -, ahol az életükben nagyon sok időt töltöttek el. Lehetőség van számukra is a továbblépésre, mert a halál utáni lét több szférából áll (nevezhetjük létsíknak is). Itt egy kitérőt kell tennünk, ha megfelelően akarjuk bemutatni a ránk váró utazásunk állomásait.
A Földön ragadt lelkek kapcsán muszáj beszélnünk a megzavarodott lelkek birodalmáról. Többen is beszámoltak arról, hogy élményeik során más lényeket is megpillantottak. Dr. Raymond Moody szerint a beszámolók ezekről a lényekről több szempontból is megegyeznek az utazók elmondásai alapján.
A Földön ragadt szellemek az esetek nagy többségében olyan ok miatt ragadnak itt, míg meg nem oldják azt a problémát, amely ebben a zavaros állapotban tartja őket. Idézzük fel egy idős hölgy klinikai halál állapotbeli beszámolóját ezekkel a zavarodott lelkekkel kapcsolatban:
„Láttam őket, de hogy hol azt pontosan nem tudom megmondani. Az a hely ahol elhaladtam mellettük, sötét volt, ellentétben a többi ragyogóan fényes területtel. Külsejükben jobban hasonlítottak az emberekhez, mint a többiek, bár azok is különböztek mitőlünk. Fejüket lehajtva, szomorú, kétségbeesett tekintettel vonszolták magukat, mint akik súlyos láncokat hordanak. Nem tudom miért is mondom ezt, hiszen nem emlékszem, hogy a lábukat láttam volna. Nem tudom, hogy kik voltak ők, de fáradtnak, tompultnak, szürkének néztek ki. Úgy látszott, hogy örökké körbe-körbe mozognak, csoszognak nem tudva hova mennek, mit keresnek, mit követnek.
Amikor elmentem mellettük a fejüket fel sem emelték, nem érdekelte őket, mi is történik. Mintha gondolatokba merülve töprengenének: hogy mindennek vége, mit lehet itt tenni, mi értelme mindennek? Viselkedésükre rányomja bélyegét a tétovázás, a reménytelenség, mit tegyenek, hová menjenek, vajon mik voltak és mivé lettek. Mintha örökké mozogniuk kellene pihenés nélkül. Elindultak előre, balra kanyarodtak pár lépést, majd visszafordultak. Kerestek valamit? Nem tudom.
Úgy tűnt nincs tudomásuk sem a fizikai sem a szellemvilágról. Mintha valahol e kettő között léteznének bezárva. Kapcsolatuk lehetett a fizikai világgal, mert valami ide kötötte őket. Úgy látszott mintha lefelé néznének, talán a földi életet, ahol valamit elmulasztottak. Nem tudtak dönteni, hogy mitévők legyenek, teljes csüggedés, levertség jellemezte mozgásukat, az élet minden jele hiányzott róluk. Teljesen zavartak voltak, mintha elvesztették volna tudomásukat önmagukról, azonosságukról. Emlékeim szerint az után láttam őket, hogy elhagytam a kórházat, emelkedtem fölfelé és közben beléptem az alagútba. Mielőtt beléptem a szellemi világba – ahol a ragyogó napfény fogadott –, láttam őket. Nem figyeltek rám, semmi jelét nem adták annak, hogy észrevettek. Nagyon lehangoló volt. Úgy látszott, hogy megpróbálnak dönteni, hogy továbbmenjenek vagy visszatérjenek a testükbe. Nem akartak továbbmenni és meglátni, hogy mi vár rájuk. Szörnyű tolongás volt közöttük, kísértetekről szóló olvasmányaimra emlékeztettek.”
Egyesek közülük látszólag sikertelenül próbálnak meg kapcsolatba lépni az élőkkel. Az egyik klinikai halál állapotában lévő férfi látta, hogy az utcán sétáló mindennapi ember feje felett lebegett egy elkárhozott lélek. Ez a lélek az életben a sétáló férfi édesanyja lehetett, de képtelen volt arra, hogy földi szerepét feladja. Megpróbálta megmondani a fiának, hogy mit kell tennie. Ezek a zavarodott lelkek nagyrészt keresik a kapcsolatot az élőkkel, de sikertelenül, hiszen azok nem látják és hallják őket. Előfordulhat, hogy egy élőre több szellem is „rátapad”, ami felborítja az élő szervezetében az egészséges egyensúlyt. Ilyenkor az illető fogékonyabb lesz a rossz közérzetre és a betegségekre. Néhány természetgyógyász ezekben az esetekben megpróbálja leválasztani az élőről a holtat.
A szellemszerű lét szférája van a legközelebb a Földhöz, utána következik a mennyország, paradicsom, aranyváros, attól függően ki minek nevezi. Onnan is van lehetőség a továbblépésre és a lelkek nagy része él a lehetőséggel, de ez minden léleknek az egyéni döntése. Ha valaki úgy dönt, hogy szellemként létezik tovább a Földön, akkor megteheti, ha az egész örökkévalóságot a mennyben szeretné eltölteni, akkor ott marad. Választhatja az újjászületést is, hogy felelősség teljesebb életet éljen. Ilyenkor visszatér a Földre és újjászületik. Belőlük lesznek a lélekvándor gyerekek. Nem véletlenül vallják azt a médiumok és a téma kutatói, hogy a halál csak a kezdet, utána minden a fejlődésről és a továbblépésről szól.
Ítélkeznek felettünk – mennyország vagy pokol?
Az eltérés a földi vallásokhoz képest ott adódik, hogy az egyéni beszámolók szerint a túlvilágon nem ítélkezik felettünk senki. Nincs nagy könyv, benne a nevünkkel és bűneinkkel és bíráink sincsenek. Minden egyes lélek saját magát kell, hogy megítélje. Ebben segít az a családtag vagy barát, akivel odaát találkozik, de akár azaz entitás is, melyet egyesek Istenként, Mózesként, Allahként, Mohamedként, Buddhaként, vagy Jézusként azonosítanak. Hozzánk intéz egy kérdést: „Mit tettél az életeddel? Mit tettél az életedben mások iránti szeretetből? Cselekedeteidet a szeretet irányította-e?” Bemutatja nekünk életünk mozzanatait és saját magunknak kell értékelni életünk eseményeit. A beszámolók szerint az ítélet nem a Fénylénytől származik, aki szeretni és elfogadni látszott a kérdezetteket, hanem magától a megítélttől. Az ítélet önmagunkból ered, életünkben kezdődik és a túlvilágon végződik. Itt meg kell említenünk egy bibliai idézetet:
„Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéltessetek. Amilyen ítélettel ítéltél, olyannal is fognak megítélni titeket és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (Máté 7;1-2)
Olyan emberek vagyunk, akik életük nagy részét különböző álarcok takarásában élik. A halál órájában minden álarc lehullik, az ember pillanatok alatt meglátja saját cselekedeteit. Zavarban leszünk egy olyan közegben ahol látják minden gondolatunkat, a testi szépség már nem számít, mert a létező egyetlen belső szépség az testetlen. Előtérbe kerül a szeretet és a tudás. Szembesülünk döntéseink másokra gyakorolt hatásával, és testünkbe visszatérve már nem leszünk ugyan azok az emberek, akik a klinikai halál előtt voltunk. Átértékelünk mindent: az anyagi dolgok lényegtelenné válnak, mert immáron tudjuk, hogy jobbá is válhatunk.
Ítélet nélkül a gonosz lelkek, Isten tagadók, materialisták is a mennybe jutnak?
Ez a kérdés az, amire az adott válasz sokkal inkább kapcsolható a távol-keleti vallásokhoz, mint a nyugatiakhoz. Minden lélek a halál után ugyan arra a létsíkra kerül, ahol saját maga felett ítélkezik. Minden léleknek meg van a szférája – mennyországa -, egy olyan szavakkal nehezen kifejezhető, tökéletes világ, amit még életünkben elképzeltünk. Ezek pedig a túlvilágon összekapcsolódnak a korábban eltávozott családtagjaink és barátainkéval egy nagy egésszé. A mennyország mérete voltaképpen felmérhetetlenül nagy. Magunkat a túlvilágon az elképzelhető legjobb formánkban látjuk, nagyszüleinket is fiatalon és emiatt első látásra nem ismerjük fel őket. A gonosz lelkeknek – akik földi életük során mondjuk, gyilkosok voltak – meg van a szférája. Ők is olyan világot kapnak, amilyet életükben szerettek volna, de ott saját indulataik fogják őket elemészteni, mert képtelenek lesznek kibírni a saját maguk által teremtett feszültséget. A vezetőik is megpróbálja őket a helyes irányba terelni, hogy járuljanak a fény elé, de a gonosz lelkek egy része ezt nem fogadja el. Miután mindent elpusztítanak maguk körül, önmagukat is elpusztítják. A legfelsőbb jó, Isten, a fehér fény stb. – mindenki másképp látja – ezért nem tud rajtuk segíteni, mert hiányzik belőlük az akarat a változásra.
Vannak olyan gonosz lelkek, amelyek a Földhöz legközelebbi síkon maradnak, mert képtelenek vagy nem akarnak elszakadni onnan. Irigylik, más esetekben egyenesen gyűlölik az élőket. Belőlük lesznek a rosszindulatú szellemek, poltergeistek, akik az élőket kísértik. Meg van rá az esély, hogy ezek a gonosz szellemek megszállják az élőket, és ilyenkor az egyház „ördögűzést” hajt végre.
Azoknak a lelkeknek, akik materialisták vagy Isten tagadók voltak földi életük során, szintén nehezebb dolguk van, mint a túlvilágról már egy adott képpel rendelkező társaiknak. Nekik a haláluk után kell megteremteni világukat, de csak a felszínesen átélt életükre, emlékükre hagyatkozhatnak majd. Nekik vezetőik segítenek, illetve a túlvilágon vannak olyan lelkek, akik szintén azzal foglalkoznak, hogy segítsenek megérteni a létezésnek ezt az új fajtáját.
„A halál közeli élmény drámai hatással lehet a visszatértekre és környezetükre is. A hatás elsősorban az addigi életút morális értékeléséből ered. Ez az értékelés sokszor csak a szándékokat veszi figyelembe, nem pedig a tettek látszólagos jóságát vagy rosszaságát. Lehet segíteni másokon önző szívvel és lehet törvényt sérteni tiszta szándékkal. A halál közeli élmény túlélői számára a külső, társadalmi megítélés elveszti jelentőségét. Ahogy a siker, a pénz és a presztízs sem számít többé. Semmi nem fontos, csak a szeretet, az emberi kapcsolatok és a tudás – állítják szinte mindannyian. „
Végül is hová kerülünk?
Ez a kérdés az, mely az ember létezése óta az egyik legnehezebb kérdésnek számít. Abban szinte minden vallás egyetért, hogy létezik egy földöntúli hely, ahol a lélek üdvözülhet, elnyerheti örökkévaló jutalmát.
A világ bármely táján faggatjuk a visszatérőket Amerikától Európáig, Ázsiától Amerikáig minden beszámoló egyetért abban, hogy létezik egy Aranyváros, Fényváros, csodálatos hely, paradicsom, mennyország, Valhalla stb. Ezek a helyek, városok csodálatosan néznek ki, földöntúli béke és szeretet árad, az épületek pedig szinte ragyognak. Hihetetlenül szép kertek és terek vannak, a legszebb zene szól, amit valaha hallottunk, csodálatos fényben úszik minden. Az utazók kihangsúlyozták, hogy szavaikkal csak hasonlatokat tudnak alkalmazni arra a leírhatatlanul csodás világra. Tehát minden nagyon szép és minden nagyon jó, de a klinikai halálból visszatértek teljesen nem léphettek be az öröklét kapuján, mert visszaküldték őket.
Honnan tudjuk meg egy hajszállal pontosabban, hogy miből áll a túlvilági lét tökéletessége? Az általunk leírtak továbbra is csak annyit jelentenek, mintha egy több méter vastag betonépítményt kaparnánk meg egy tűvel a kezünkben.
(Herpergel Róbert - http://paranormal.hu)
Mielőtt elkezdenénk a túlvilág feltérképezését foglalkoznunk kell a halál kérdésével. Orvosi értelemben – materialista módon – a halál az a biológiai esemény, mikor az élő szervezet működése leáll. Megszűnik az agyműködés, keringés, légzés, szívdobogás. Ha egyértelműen nem észleljük a biológiai halál jeleit, de megfigyeléssel és tapintással megállapítható a légzés és keringéshiány, abban az esetben klinikai halálról beszélünk. Innen még meg van az esély a visszatérésre. A szervezet oxigén-utánpótlásának megszűnése után a sejtek az erekben maradt tartalékot kezdik el felhasználni, ez időben kb. 3-5 percet tart.
Ebben az időszakban is meg van az esély arra, hogy páciens valamilyen károsodással tér vissza odaátról, ugyanis az újraélesztést több körülmény is befolyásolhatja: milyen idős a visszahozandó személy, hány fokos a testének hőmérséklete, milyen állapotban van a test stb. A halál egy másik típusa az agyhalál, amely az agyműködésének biológiai és a külvilággal kapcsolatot tartó irreverzibilis (nem visszafordítható) megszűnését jelenti. Amennyiben az agy halottat mesterségesen lélegeztetik, a szervezetbe jutó oxigén biztosítja a szív működését. Az agyhalál nem összetévesztendő a kómával, ahol a páciens képes önállóan lélegezni, az őt érő ingerekre reflexes mozgással reagálhat, az állapot nem irreverzibilis.
Teológiai alapon a halál értelmezése roppant széles skálán mozog, ugyanis minden vallás a maga módján értelmezi azt, ha valaki megtér övéihez. A fő gondolat általában megegyezik a téma kapcsán: a halál után lelkünk a túlvilágra kerül, ahol megítéltetik. Ezután vagy elindulunk a pokol fenekére, ahol örök időkig fogunk keserves kínok között szenvedni, vagy a mennyországban létezünk tovább szeretteinkkel és barátainkkal az örökkévalóságban. A kereszténység a halál fogalmát biológiai értelemben is használja, de összekapcsolja a lélek halálával és a halálos bűnnel is. Az ószövetség a halált végzetszerűen ábrázolja, utána árnyékszerű lét következik a seól-ban (holtak hazája, földalatti világ). Értelmezésük szerint még az Istennel fennálló szövetséget is megszünteti a halál, mert Jahve az élők Istene. Igen érdekes, hogy a legfőbb jó iránti elkötelezettségünk csak életünkben tart, halálunk után megszűnik. Halálunk nem Istentől származik, az első emberpár bűnbeesése miatt fosztatott meg az ember az öröklét lehetőségétől, azaz minden a bűnre vezethető vissza.
„Az alvilág mezítlen előtte, és eltakaratlan a holtak országa.” Jób 26:6
Hasonlóan értelmezi a halált az újszövetség is. A halál a bűn büntetése, de Jézus nem teljesen az ószövetségben leírtaknak megfelelően beszél arról, hogy mi történik a halál után.
„Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek.” János 14:2
„Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban.” Lukács 24:43
Szó sincs itt seól-ról, vagy földalatti létről annál inkább a lélek tovább lépéséről Isten országába, vagy nevezhetjük egy másik létsíknak is.
A Korán szerint a halál bekövetkeztével elválik a lélek a testtől, azaz egy másik lakhelyre költözik, a Túlvilágra. A muszlimok ezt hívják Kis Feltámadásnak vagy Első Visszatérésnek, az iszlám közösségektől függ, hogy melyik elnevezést használják. Ibn Kajjim azt mondta, hogy a halál az első Feltámadás, és Visszatérés. Allah az embernek két Feltámadást adott. Mind a kettőben jutalmat kap mindenki. Kegyekben lesz, egészen a Nagy Feltámadásig vagy pedig kínoztatva lesz a sírban a Nagy Feltámadásig. Utána ugyan úgy jutalmat kap a Feltámadáskor, amikor a Pokolba vagy a Paradicsomba kerül az illető.
Az első Feltámadás azt jelenti, hogy a lélek elhagyja a testet és elindul a jutalmazásnak a helyszínére. Érdekes az is, hogy a muszlimok összekötik az alvást a halállal: Az alvás a halálhoz hasonló állapot. Ezért nevezik a muszlim tudósok az alvást kishalálnak. Ugyanis az alvás az halál, a felébredés pedig feltámadás. Amikor eljön a halál ideje, az ember rálátást kap a rejtett dolgokra. Allah elküldi a halál küldötteit – a hívőkhöz, kellemes alakban, a hitetlenekhez pedig félelmet keltő alakban – azért, hogy kihúzzák a lelket, amely az ember testét szervezi, irányítja, mozgatja. E procedúra közben a haldoklónál megjelenik egy másik nem túl kedvelt vendég, a Sátán is, mely a haldoklót az utolsó percben is megpróbálja eltéríteni. A lélek a muszlimok hite szerint is a Paradicsomba kerül, ha rászolgál erre. Ha nem, akkor nem mehet be a mennyek kapuján és az angyalok átkokat szórnak rá, majd Allah utasítására a lelket visszadobják a testébe.
A buddhizmus rendelkezik – főleg a tibeti – az egyik legátfogóbb képpel a halál utáni életről, mindezt összefoglalva a Tibeti Halottas könyvben találhatjuk meg. Az írás a lélek halál utáni vándorlásával foglalkozik. Halálunk állomásait bardóként jelölik, mely tudatállapotot jelent és hat bardót különböztetnek meg. Ebből három a halál előtti állapotra vonatkozik (emberi világ, álom, meditációs), három pedig a halál utánira (haldoklás, valóság átélés, újjászületés). A halál után az eltávozott lélek szembesül élete során elkövetett hibáival, mind a saját mind ismerősei szemszögéből. Egyetlen cél a tökéletesség és megvilágosodás felé vezető út, ennek következtében jut el az újra megtestesülés állapotába. Azok a lámák, akik már jártak odaát, a lélek állapotát bardó-test szerűnek írják le, azaz odaát is úgy érezzük magunkat, mintha a Földön lennénk a saját testünkben, de a számunkra elképzelt legideálisabb formában.
Néhány mondat erejéig még beszélnünk kell a hozzátartozók reakcióiról a halálhír kapcsán. A gyász különböző stádiumokból áll Pilling János Gyász című könyve szerint, melyek közül az egyik mindenkit érint. Megelőző gyász esetén már a halál beállta előtt foglalkoznak a haláleset lehetőségével, ez nem csak könnyít a gyászfeldolgozáson, de nehezebbé is teheti azt amennyiben a haldoklóval szorosabb, bensőséges kapcsolat alakult ki. A sokk és elutasítás a néhány perces bénultságtól kezdve eltarthat 1-2 napig is, a halálhír tagadásával is jár. Kontrollált szakaszban intéződnek a halálesettel kapcsolatos ügyintézések. Előfordul düh, vádaskodás, agresszió. Fontos a temetésen való jelenlét, amely megerősíti az elválást, valamint közösségi támaszt nyújt. Ezután következik a tudatosulás vagy felszakadó érzelmek stádiuma. A temetés utáni legnehezebb szakasz, ugyanis ekkor történik meg a szembesülés a veszteséggel, emlékekkel és gondolatokkal. A kapcsolat másokkal visszahúzódóvá, általában két személyes beszélgetéssé válik, felléphet erős félelem a megőrüléstől. Testi tünetként felléphet torokszorítás, légszomj és gyengeség érzet. Az átdolgozás időszakára az eltávozott keresése és a tudatos emlékezés a jellemző. Csökkennek a kellemetlen tünetek és javul a szociális kontaktus másokkal, olyan cselekedet végrehajtása történik, amit az elhalálozott kedvelt. Ez a kereső magatartás a gyászolót egyre jobban felkészíti az elfogadásra. Utolsó fázisba soroljuk az adaptáció időszakát, mert a gyászoló ekkor jön rá, hogy az élet folytatható az elhunyttal kapcsolatos emlékekkel együtt.
A halál részletes ismertetője jóval túllépi ennek a cikknek a kereteit – külön témát igényel -, de egy minimális rálátást próbál biztosítani orvosi és teológiai szemszögből. Miután a lélek ledobta testének láncait, elkezdődik a létezésének egy másabb szakasza.
Pokoli szenvedéseket éltem át, a testemet átjáró kíntól már szinte levegőt sem kaptam. Összeszorított szemem sarkából a fájdalom könnyei csorogtak végig az arcomon. Nagyon féltem, erre kristálytisztán emlékszem. Aztán egy pillanatara eltűnt a fájdalom, lassan kinyitottam a szemem és még mindig nem éreztem fájdalmat. Lepillantottam a kórházi ágyon fekvő, betegségtől megviselt, mozdulatlan testre. Én feküdtem ott élettelenül…
A materialisták kivételével a legtöbb vallás, vallásos ember egyet ért abban, hogy a halál után lelkünk – vannak, akik asztráltestnek hívják – megszabadul földi létünk porhüvelyétől. A klinikai halál állapotából visszatérők beszámolói innentől kezdve elég változatosak. Mivel több száz különböző beszámoló érkezik a túlparton tapasztaltakról, ezért azokat a verziókat nézzük meg, amelyeket az utazók nagytöbbsége hasonlóan élt át.
A visszatérők beszámolóit két nagy csapásirányra oszthatjuk: az első csoportba a klasszikus alagút utazók tartoznak, aminek a végén fény vár rájuk, illetve a másik csoport, akikért eljön egy régen eltávozott családtag vagy ismerős és együtt indulnak tovább az öröklétbe.
Eltérések adódhatnak az alagút utazóknál, mert vannak köztük olyanok, akik egy ideig még lebegésszerű állapotban figyelték a hátrahagyott testüket vagy az életükért küzdő orvosokat és csak ezután élték át az alagút élményüket. Elindulnak a fény felé, amely földöntúli békességet és jóságot áraszt magából, majd egy másik világban találják magukat, melynek szépsége hasonló a bibliai Paradicsomhoz. Régen eltávozott családtagok és barátok üdvözlik őket, akik segítenek megértetni velük a létezésnek ezt a másik formáját. A klinikai halál eseteinek többségében az alagútból kilépő utazók nem csak a rokonokkal és barátokkal találkoznak, hanem egy számukra leírhatatlan, tökéletességet és jóságot sugárzó lény, angyal vagy Isten jelenlétét érzik. Ez a legfelsőbb jó közli velük, hogy még nem jött el az idejük, ezért vissza kell térniük fizikai testükbe. Az átélt élmény az utazókra olyan mély hatással van, hogy az esetek egy részében nem akarnak visszatérni, hanem maradni szeretnének ebben az édeni állapotban rég nem látott szeretteikkel. Kelletlenül térnek vissza testükbe és sértődöttséget éreznek, az átélt felsőbb létezés után már rangon alulinak érzik fizikai testük korlátait, embertársaik szűklátókörűségét. Visszatéréskor örökre megváltozik az utazók élete, mert felvilágosultabban tekintenek a világra, de szinte egyikük sem mondta azt, hogy ne vágyna vissza abba a tökéletes világba, amelybe bepillantást nyerhetett.
A haldoklók gyakran beszámolnak arról, hogy elhunyt barátaik, szeretteik jönnek hozzájuk látogatóba vagy pedig folyamatosan jelen vannak környezetükben. Miért van ez? Mit látnak? Orvosi szemszögből nézve a látomás csupán a haldokló agy játéka, melynek oka az oxigénhiány, és a szén-dioxid mennyiségének emelkedése a vérben; a békesség érzéséért a stresszhelyzetben felszabaduló endorfinok felelősek, az alagút-élményt pedig a látásért felelős agykéregrész megzavart működése hozza létre. Ezzel magyarázhatóak a haldoklók látomásai? Amennyiben így van felvetődik egy másik kérdés is: kereshetünk-e hasonlóságot a kisgyerekek látomásai és a haldoklóké között? A kisgyerekek számtalan esetben mosolyognak üres sarkok felé és a kezüket nyújtják, mintha lenne ott valaki. Nagyobb társaik nem egy esetben jelzik szüleiknek, hogy „ott a néni” vagy „jött egy bácsi”, a szülők pedig megmagyarázzák a gyermeknek, hogy nincs ott senki. Meglepő módon a haldoklók nagy része is gyakran mered olyan üres helyekre, ahol mintha látni vélne valakit. Egyesek közülük megpróbálják mindezt megosztani hozzátartozóikkal és orvosaikkal, akik az esetek többségében csak a gyengülő agy játékának vélik az egészet, puszta hallucinációnak.
A kisgyerekek esetében viszont nem beszélhetünk haldoklás miatt gyengülő agyi tevékenységről. Az 5-6 hónapos csecsemőnél: kialakul a szivárványhártya végleges színe. Közelebb tekintve szemei jól konvergálnak, távolabb nézve a tárgyakat fixálja. A féléves gyermek: 2 méteres távolságra tisztán lát. Az 1 éves korú gyermeknek: már kialakult a térlátása, érzékeli a távolságot, a kiemelkedő tárgyakat, mint a küszöb, a lépcső kezdete. A 2 éves korú kisgyermek: látóélessége már a felnőttekével azonos. Két éves kor után is még igen nagy számban jelentkeznek a gyerekeknél a „képzeletbeli barátok”. Ilyen szempontból tehát párhuzam vonható a kisgyerekek látomásai és a haldoklóék között. Néhány elmélet szerint a kisgyerekek nyitott harmadik szemmel (Tobozmirigy, egyes feltételezések szerint az emberi szervezetben előforduló Dimethyltryptamine molekulát „Lélekmolekulát” termeli, melyekből alvás közben termelődik egy minimálisabb mennyiség. Az orvosok erre a molekulára is szokták fogni a látomásokat és halál közeli élményeket, de még mindig nem magyarázza meg a kisgyerekek látomásait, akik haldoklás nélkül észlelnek különös látogatókat) ugyanis – ha hiszünk az újjászületésben – ezt az ajándékot a másik oldalról hozzák.
Ez a szem általában 4-5-6 éves koruk környékén bezáródik, ugyanis környezetük olyannyira nem vesz tudomást az általuk érzékelt különös világról, hogy ők maguk is egyre kevesebbet figyelnek a „különös látogatóikra”. Így ez a képesség az idő múlásával fokozatosan megszűnik, ahogy években távolodna az (újjá)születésük napjától. Feltételezhetjük, hogy a haldoklók, ahogy napról napra közelednek útra kelésük időpontjához és a túlvilághoz szépen lassan – öntudatlanul – újra elkezdik használni gyermekkorukban lecsukódott harmadik szemüket.
Tehát a távozni készülőknek nem csak élő hozzátartozóik lehetnek a látogatóik halálos ágyuknál, hanem nem evilági látogatók is. Néhány töredék mondat az utazás előtt állóktól, melyek elgondolkodtatóak lehetnek:
„Egy szőke kislány szokott idejönni, megsimogat és mellém fekszik.”
„Vannak már itt, akik várnak rám. De had várjanak.”
„Mi nem egyedül vagyunk itt.”
Ezután a kis kitérő után kanyarodjunk vissza a halál közeli élményekben résztvevők másik csoportjához, akik alagút nélkül jutnak el arra az isteni helyre, ahol a létüket tovább folytatják. Legyen szó balesetről vagy természetes halálról a beszámolók egy részében a lélek elhagyja a testet és immáron kívülről szemléli levetett porhüvelyét. Eddig megegyezik minden az alagúton távozók verziójával. Viszont itt a lélek mégsem fordul a fény felé, hanem marad és követei hozzátartozóinak életét. Szeretne kommunikálni velük, elmondani, hogy ne féljenek, mert minden rendben van, de sajnos képtelen rá. Mit tapasztal a létezésnek ebben a formájában a lélek? Gyakorlatilag megszűnnek fizikai testének korlátai, bárhová képes eljutni, látása és hallása kiéleződik, nem érez fáradságot. A halál beállta után megjelenik egy korábban elment családtagja vagy barátja. Elsőnek nehezen ismeri fel őket, hiszen ebben a létformában mindenki pontosan úgy néz ki, ahogy a legtökéletesebb állapotában kell kinéznie. A hangjukból magabiztosság és bölcsesség árad, megkísérlik a lelket elvezetni a következő létsíkra, de az „akaratosabbak”, ha maradni szeretnének, azt is megtehetik. Míg itteni hozzátartozóikat figyelik, folyamatosan kapják az útmutatást kísérőjüktől.
Gyakran azzal kapcsolatban is, hogy lépjenek az itt maradtakkal mentálisan kapcsolatba. Gondoljunk csak bele, hogy az elhunyt jelenlétét számtalanszor érezzük annak halála után, még álmodni is szoktunk vele. Ha a lélek elég erősen koncentrál, akkor elérhet egy különös érzést az itt maradt személyben az ő jelenlétével kapcsolatban, bár a gyász közepette ezzel fájdalmat okozhat az itt maradtaknak. Jöjjön minderre egy példa: Alfred Higginsel egy médium – Leslie Flint – útján lépett kapcsolatba George Woods és Betty Greene, akik számos szeánszot szerveztek Angliában az 50-es évektől kezdődően. A következő pillanatban már a saját házának konyhájában állt. A felesége ott állt és burgonyát hámozott, megpróbált beszélni hozzá, de nem hallotta meg. Koncentrálj rá a gondolataiddal, ez tudom nehéz mondta az útmutatója. Tehát Higgins a felesége nevére koncentrált, a nő ekkor felállt eldobta a kezében lévő kést, ijedten körülnézett majd kiszaladta konyhából. Ezután leült, fejét az asztalra hajtotta és sírni kezdett. Higgins emiatt nagyon rosszul érezte magát, de a vezetője azt mondta, ne érezze magát emiatt kellemetlenül. „A feleséged legbelül tudja, hogy itt vagy. Az embereknek mivel nem mondják, így nem is tudják biztosan, hogy az élet folytatódik a halál után. Nem is merik a kommunikációt sem (azaz nem tudnak kommunikálni a holtakkal). A feleséged legbelül viszont érzi, hogy itt vagy. De most ez nem a megfelelő idő, várnod kell. Később talán tehetünk valamit.”
Az egyház szerint kizárólag a mennyország, pokol és purgatórium hármasa vár ránk odaát, míg más vallások egy része a reinkarnáció útjára állítja a túlvilág kapuján átlépett lelkeket, és ott vannak a klinikai halál állapotából visszatérők egyéni beszámolói. Ezek nem egyszer szöges ellentétben állnak a vallások tanításaival és intelmeivel.
Számtalan beszámoló létezik odaátról, de nincs kettő, amely teljesen egyforma lenne. Vannak közös pontok az elbeszélésekben, így napjaink kutatói ezen fix pontok köré próbálják meg összegyűjteni a szerteágazó információkat. Most is – mint cikkünk előző részében – ezen az úton haladunk tovább.
A visszatérők soha nem tudják pontosan, emberi szavakkal kifejezni az általuk megtapasztalt élményeket, mert a túlvilág szavakkal történő leírása meghaladja az emberi kifejezőképességet. Mindennapi életünk három dimenzióban létezik, a világ nyelvei is három dimenzióban fejezik ki magukat. Az a létsík ahová kerülünk nem három dimenzióból áll, hanem attól többől. Ezért is találkozhatunk a visszatérők részéről olyan megfogalmazásokkal, hogy:
„A jelzőket és azok felső fokát melyekkel kifejezhetném magam, még ki kellene találni.”
Talán a lenti háziasszony leírása áll a legközelebb ahhoz, hogy megértsük:
„Ha Önnek mindent megpróbálok elmondani, komoly probléma előtt állok, mert mindazok a szavak, melyeket ismerek, a háromdimenziós világhoz tartoznak! Élményem közben is gondolkodtam: Hát igen, a geometriában azt mondták, hogy három dimenzió van, ezt készségesen el is hittem. De itt ez nem érvényes- itt több van. Természetesen a mi világunk, amiben jelenleg élünk háromdimenziós, a következő viszont egészen biztos, hogy nem az. Éppen ezért nehéz ezt Önnek elmondani. A tér és idő fogalmával ellentétben kell magam kifejeznem. Megpróbálok a valósághoz annyira közel kerülni, amennyire csak lehetséges, de ennek ellenére ez mégsem lesz valóságos helyzet. Valóban nem tudok Önnek teljes képet adni.”
Vallásos beszámolók
A visszatértek közül többen is beszámoltak arról, hogy azon a csodálatos helyen ahová a klinikai halál állapotába kerültek Jézus, Mohamed, Buddha, Mózes stb. várta őket. Beszélgetéseik többnyire rövidek voltak, de az utazók megingathatatlanok voltak abbéli hitükben, hogy a fent felsorolt teológiai személyekkel találkoztak (az utazó vallásától függően). A beszámolók nagy részéből – első sorban keresztény – viszont egy dolog hiányzik: az Ószövetség által bemutatott Isten, aki ad és képes keményen is büntetni. Találkoznak ugyan Istennel, de az az Isten nem felel meg az Ószövetség Istenének, ugyanis leírhatatlan jóságot és szeretetet sugároz magából, a bosszúállásnak, haragnak a nyomát soha senki nem tapasztalta. Számtalan beszámolóban tesznek utalást egy-egy vallás visszatért hívői a földi tanítások igazságára, azok megkérdőjelezhetetlenségére.
Vannak, akik a klinikai halál állapotában megjárják a pokol bugyrait és démonokkal találkoznak eltávozott családtagjaik és barátaik helyett. Miért van az, hogy olyan ember is pokolbéli élményeket tapasztal meg, aki életében erre nem szolgált rá? A klinikai halál állapotából visszatérők tíz százaléka számol be elrettentő élményekről. Dr. Raymond A. Moody több a témához kapcsolódó könyvet is írt (Élet az élet után; A fényen túl). Szerinte egyenesen szakirodalmi ritkaságszámba megy egy pokoli élmény dokumentálása. Ezeket a beszámolókat tehát fenntartásokkal kell kezelnünk, mert:
– A vallás által bemutatott halál utáni ítélet – még ha klinikai halálról van is szó – nem jelenik meg a beszámolókban. Ilyenkor a legfőbb érv, hogy nem a klinikai halál állapotában kérnek számon bennünket a túlvilágon. Valami okból, mindenféle közlés és ítélet nélkül, egy arra egyáltalán nem érdemes lélek még is a pokol bugyrait tapasztalhatja meg. Miért szenved hát az, aki erre nem szolgál rá? Elrettentő példa az élők felé? Ha így van, akkor a csalhatatlan túlvilági rendszer miért szorul rá ilyen módszerekre?
– A pokolban jártak közül igen sokan mélyen vallásosak, gyakran utalnak bibliai idézetekkel élményeikre, mintegy alátámasztva ezzel az egyház és más vallások tanításait. Kitűnő példa erre Bill Weise beszámolója, melynek címe: 23 perc a pokolban. „Több mint 400 vers szól olyan dolgokról, amit éreztem, hallottam, és láttam a Pokolban. Benne van a Bibliában! Minden, ami megtörtént velem, ott meg van írva!” Weise nem a klinikai halál állapotában járt a pokolban, hanem elmondása szerint egy este az ágyából valahogy a nappalijába került, és aztán transzhoz hasonló állapotba esett.
A fenti észrevételeken túl is létezik egy hely, ahová a valóban rossz lelkek kerülnek, de ennek leírása a visszatért hívők igen ritka és ellentmondásos beszámolói szerint is pontatlan. A beszámolók nagy része tisztességes emberektől származik, de nem zárják ki, hogy létezhet egy pokolféle hely az igazán gonoszaknak. Gondoljunk csak bele, hogy a túlvilágon, ha egy diktátort szembesítenek azzal, hogy százezrek haláláért felelős és ez milyen kihatással volt az áldozatok hozzátartozóinak életére… ezt átélni a legszörnyűbb pokol lehet. Érdekes módon korunk egyházai meglehetősen szűkszavúan nyilatkoznak a halál utáni élet témájáról. Készségesen beszélnek a halál bibliai értelméről, a lélek újjászületéséről, de mélyreható magyarázatokat az esetek többségében nem adnak. A téma kutatóival kapcsolatban előfordul, hogy kifejezetten elutasítóan viselkednek és eretneknek vagy Isten tagadónak bélyegzik meg őket. Vannak viszont a vallásnak olyan képviselői, akik halkan, észrevétlenül érdeklődnek a klinikai halált kutatók iránt.
A következő rész egyéni beszámolói nem egy esetben vallásos tabukat döntögetnek, azonban ezek az utazók egyéni véleményei. Nem azzal a szándékkal mesélték el őket, hogy bárkinek a hitét megingassák. Tapasztalataikat mindenkinek önmagában kell mérlegre tennie.
Egyéni beszámolók
A vallásos beszámolókhoz képest igen érdekes, hogy az egyéni beszámolók – olyan emberektől, akik csak részben vagy egyáltalán nem vallásosak -, sokkal részletesebben írják le a létezést odaát. Mivel roppant nagy témáról van szó, ezért megpróbáljuk kérdések formájában kibontani a halál utáni tapasztalatokat.
Más is volt már klinikai halál állapotában és mégsem tapasztalt meg semmit. Ki tapasztal és ki nem?
Itt egyelőre arra a magyarázatra tudunk támaszkodni: Nem mindegy, hogy ki mennyi ideig van a klinikai hálál állapotában. Vannak olyan emberek, akik életük folyamán több alkalommal is ebbe az állapotba kerülnek. Első alkalommal nem tapasztalnak semmit, majd évek múlva a második alkalomnál érzékelik a lélek továbblépését.
Mi történik az öngyilkosokkal?
A túlvilági utazók szinte egyetlen esetben sem akartak visszatérni abból a csodálatos világból, amibe bepillantást nyertek, de az öngyilkossággal előrehozott utazást mindannyian elutasították. Ők a továbbélés komoly szándékával tértek vissza, mert már nekik feladatuk van.
Egy visszatérő így vélekedik minderről:
„Mialatt odaát voltam, azt a benyomást szereztem, hogy magamat vagy mást megölni tiltott cselekedet. Öngyilkosságot elkövetni, annyit jelentene, mint Isten ajándékát visszadobni. Másvalakit megölni beavatkozás Istennek a másik emberre irányuló szándékába. Az öngyilkosság olyan büntetést érdemel, melyben tanúként végig kell néznie, hogy tettével más embereknek milyen fájdalmat okozott.
A visszatérő öngyilkosok a túlparton szembesítve lettek azokkal a problémákkal, melyek elől tettükkel menekülni szerettek volna. Megvilágosodva tértek vissza és soha többé nem akartak ismételt öngyilkosságot elkövetni.
„Nem tenném meg újra. Világossá vált előttem, hogy ha eljön az időm, természetes módon fogok meghalni. Életünk a Földön csak egy rövid szakasza az időnek és rájöttem, hogy míg itt vagyunk sok teendőnk van. Halálunk után az örökkévalóság következik.”
A fent elmondottak szoros összhangban vannak a múltban megalkotott teológiai tanításokkal.
Hogy néz ki a lelkünk a halál után? Mit érzünk?
Az egyéni beszámolók szinte kivétel nélkül lebegő érzésről számolnak be, nagyon hasonlóan az asztrál utazókhoz. Ez utóbbi emberek nagy többsége nem is tudja, hogy álmában az asztrálteste (vagy ha jobban tetszik a lelkének egy része) útnak indul. Ébredős előtt többen úgy érezték, hogy vízszintesen lebegnek az ágy fölött és szépen lassan – néha enyhén ringó mozdulatokkal – visszaereszkednek a testükbe. Szinte minden esetben nagyon nehezen tudták megfogalmazni a páciensek, hogy néznek ki a klinikai halál állapotában. Érzik, hogy van kezük és lábuk, de magukat még is színtelen, néha enyhén szürkésnek, felhőszerűnek látják. A klinikai halál állapotában szinte minden beszámolóban a páciens fentről nézi a saját testét. Igen érdekes az a közöny, amit a saját testük iránt éreznek az utazók. Többször is előfordul, hogy kifejezetten derűsnek, viccesnek találják, ahogy az orvosok az életükért küzdenek. Az ágyon fekvő fizikai test az utazók nagy többségének már nem jelent többet, egy ócska kacatnál, hiszen ekkor realizálódik annak minden korlátozottsága, tökéletlensége.
„Miért küszködtök azzal a húskupaccal? Nekem itt tökéletes ahol vagyok! Hagyjátok! Nem akarok visszamenni!”
A beszámolók többségében megismerhetjük a testből kilépett lélek új képességeit. Ilyen a gondolatolvasáshoz hasonló képesség, az új formájukban még azelőtt felfogják, mit akarnak mondani az élők, mielőtt azok szóra nyitnák a szájukat. A látás nagyon kiéleződik, valószínűtlenül nagy távolságban is képesek lesznek érzékelni az ott zajló folyamatokat. Nem éreznek hideget vagy meleget illetve fizikai fáradságot. Tapintani nem tudnak, és hiába szólongatják az élőket, azok nem hallják meg őket. Nincsenek fizikai korlátok, a fal vagy ajtó nem akadály, hiszen gond nélkül átsétálhatnak rajta.
Egy idő után az utazókra rátör a magányosság érzése és a szomorúság. Előfordul, hogy a halál beállta után rögtön sötétségben találják magukat, ahol a béke és nyugalom érzése veszi körül őket. Minden baj elmúlik, hatalmas megkönnyebbülést éreznek, szinte soha nem tapasztalt lelki kiegyensúlyozottságot. Ezután igen különös, néha kellemetlen zajt hallanak – egyesek távoli harangzúgásként írják le -, majd egy gyorsvonat sebességével száguldanak át egy nagyon sötét völgyön („Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy…” Zsoltárok, 23), alagúton, folyosón stb. melynek végén ott a fény. Akikért viszont egy elhunyt családtag vagy barát jön el, többnyire nem számolnak be ilyen tapasztalatokról. Egyszer csak felemelkednek a levegőbe és hirtelen az édeni világban találják magukat. Külsőre úgy néznek ki, mint a földi életük során, de még is a legteljesebb formájukban vannak, pont úgy mikor valaki szellemileg és fizikálisan is élete legjobb kondíciójában van.
Meddig maradunk a Földön szellemként?
Miután valaki meghal minden a saját döntésén múlik. Vannak, akik egy ideig – általában a temetésükig – a Földön maradnak és figyelik hozzátartozóikat. Próbálnak kommunikálni velük, hogy minden rendben, ne aggódjanak értük, mert jól vannak. Mivel a beszéd lehetetlen ezért – ha tudnak – más módszerekkel próbálnak jelezni az itt maradtaknak. A családtagok nagyobb eséllyel találkoznak ilyenkor furcsa dolgokkal (csoszogások, kopogások, tárgyak elmozdulása stb.), mint más esetekben. A lélek kísérője persze ösztönöz a tovább lépésre, de vannak, akik annyira kötődnek a földi léthez (pl. az otthonukhoz), hogy képtelenek tovább lépni. Többnyire ezek a lelkek kísértenek olyan házakat – akár tárgyakat is -, ahol az életükben nagyon sok időt töltöttek el. Lehetőség van számukra is a továbblépésre, mert a halál utáni lét több szférából áll (nevezhetjük létsíknak is). Itt egy kitérőt kell tennünk, ha megfelelően akarjuk bemutatni a ránk váró utazásunk állomásait.
A Földön ragadt lelkek kapcsán muszáj beszélnünk a megzavarodott lelkek birodalmáról. Többen is beszámoltak arról, hogy élményeik során más lényeket is megpillantottak. Dr. Raymond Moody szerint a beszámolók ezekről a lényekről több szempontból is megegyeznek az utazók elmondásai alapján.
A Földön ragadt szellemek az esetek nagy többségében olyan ok miatt ragadnak itt, míg meg nem oldják azt a problémát, amely ebben a zavaros állapotban tartja őket. Idézzük fel egy idős hölgy klinikai halál állapotbeli beszámolóját ezekkel a zavarodott lelkekkel kapcsolatban:
„Láttam őket, de hogy hol azt pontosan nem tudom megmondani. Az a hely ahol elhaladtam mellettük, sötét volt, ellentétben a többi ragyogóan fényes területtel. Külsejükben jobban hasonlítottak az emberekhez, mint a többiek, bár azok is különböztek mitőlünk. Fejüket lehajtva, szomorú, kétségbeesett tekintettel vonszolták magukat, mint akik súlyos láncokat hordanak. Nem tudom miért is mondom ezt, hiszen nem emlékszem, hogy a lábukat láttam volna. Nem tudom, hogy kik voltak ők, de fáradtnak, tompultnak, szürkének néztek ki. Úgy látszott, hogy örökké körbe-körbe mozognak, csoszognak nem tudva hova mennek, mit keresnek, mit követnek.
Amikor elmentem mellettük a fejüket fel sem emelték, nem érdekelte őket, mi is történik. Mintha gondolatokba merülve töprengenének: hogy mindennek vége, mit lehet itt tenni, mi értelme mindennek? Viselkedésükre rányomja bélyegét a tétovázás, a reménytelenség, mit tegyenek, hová menjenek, vajon mik voltak és mivé lettek. Mintha örökké mozogniuk kellene pihenés nélkül. Elindultak előre, balra kanyarodtak pár lépést, majd visszafordultak. Kerestek valamit? Nem tudom.
Úgy tűnt nincs tudomásuk sem a fizikai sem a szellemvilágról. Mintha valahol e kettő között léteznének bezárva. Kapcsolatuk lehetett a fizikai világgal, mert valami ide kötötte őket. Úgy látszott mintha lefelé néznének, talán a földi életet, ahol valamit elmulasztottak. Nem tudtak dönteni, hogy mitévők legyenek, teljes csüggedés, levertség jellemezte mozgásukat, az élet minden jele hiányzott róluk. Teljesen zavartak voltak, mintha elvesztették volna tudomásukat önmagukról, azonosságukról. Emlékeim szerint az után láttam őket, hogy elhagytam a kórházat, emelkedtem fölfelé és közben beléptem az alagútba. Mielőtt beléptem a szellemi világba – ahol a ragyogó napfény fogadott –, láttam őket. Nem figyeltek rám, semmi jelét nem adták annak, hogy észrevettek. Nagyon lehangoló volt. Úgy látszott, hogy megpróbálnak dönteni, hogy továbbmenjenek vagy visszatérjenek a testükbe. Nem akartak továbbmenni és meglátni, hogy mi vár rájuk. Szörnyű tolongás volt közöttük, kísértetekről szóló olvasmányaimra emlékeztettek.”
Egyesek közülük látszólag sikertelenül próbálnak meg kapcsolatba lépni az élőkkel. Az egyik klinikai halál állapotában lévő férfi látta, hogy az utcán sétáló mindennapi ember feje felett lebegett egy elkárhozott lélek. Ez a lélek az életben a sétáló férfi édesanyja lehetett, de képtelen volt arra, hogy földi szerepét feladja. Megpróbálta megmondani a fiának, hogy mit kell tennie. Ezek a zavarodott lelkek nagyrészt keresik a kapcsolatot az élőkkel, de sikertelenül, hiszen azok nem látják és hallják őket. Előfordulhat, hogy egy élőre több szellem is „rátapad”, ami felborítja az élő szervezetében az egészséges egyensúlyt. Ilyenkor az illető fogékonyabb lesz a rossz közérzetre és a betegségekre. Néhány természetgyógyász ezekben az esetekben megpróbálja leválasztani az élőről a holtat.
A szellemszerű lét szférája van a legközelebb a Földhöz, utána következik a mennyország, paradicsom, aranyváros, attól függően ki minek nevezi. Onnan is van lehetőség a továbblépésre és a lelkek nagy része él a lehetőséggel, de ez minden léleknek az egyéni döntése. Ha valaki úgy dönt, hogy szellemként létezik tovább a Földön, akkor megteheti, ha az egész örökkévalóságot a mennyben szeretné eltölteni, akkor ott marad. Választhatja az újjászületést is, hogy felelősség teljesebb életet éljen. Ilyenkor visszatér a Földre és újjászületik. Belőlük lesznek a lélekvándor gyerekek. Nem véletlenül vallják azt a médiumok és a téma kutatói, hogy a halál csak a kezdet, utána minden a fejlődésről és a továbblépésről szól.
Ítélkeznek felettünk – mennyország vagy pokol?
Az eltérés a földi vallásokhoz képest ott adódik, hogy az egyéni beszámolók szerint a túlvilágon nem ítélkezik felettünk senki. Nincs nagy könyv, benne a nevünkkel és bűneinkkel és bíráink sincsenek. Minden egyes lélek saját magát kell, hogy megítélje. Ebben segít az a családtag vagy barát, akivel odaát találkozik, de akár azaz entitás is, melyet egyesek Istenként, Mózesként, Allahként, Mohamedként, Buddhaként, vagy Jézusként azonosítanak. Hozzánk intéz egy kérdést: „Mit tettél az életeddel? Mit tettél az életedben mások iránti szeretetből? Cselekedeteidet a szeretet irányította-e?” Bemutatja nekünk életünk mozzanatait és saját magunknak kell értékelni életünk eseményeit. A beszámolók szerint az ítélet nem a Fénylénytől származik, aki szeretni és elfogadni látszott a kérdezetteket, hanem magától a megítélttől. Az ítélet önmagunkból ered, életünkben kezdődik és a túlvilágon végződik. Itt meg kell említenünk egy bibliai idézetet:
„Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéltessetek. Amilyen ítélettel ítéltél, olyannal is fognak megítélni titeket és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (Máté 7;1-2)
Olyan emberek vagyunk, akik életük nagy részét különböző álarcok takarásában élik. A halál órájában minden álarc lehullik, az ember pillanatok alatt meglátja saját cselekedeteit. Zavarban leszünk egy olyan közegben ahol látják minden gondolatunkat, a testi szépség már nem számít, mert a létező egyetlen belső szépség az testetlen. Előtérbe kerül a szeretet és a tudás. Szembesülünk döntéseink másokra gyakorolt hatásával, és testünkbe visszatérve már nem leszünk ugyan azok az emberek, akik a klinikai halál előtt voltunk. Átértékelünk mindent: az anyagi dolgok lényegtelenné válnak, mert immáron tudjuk, hogy jobbá is válhatunk.
Ítélet nélkül a gonosz lelkek, Isten tagadók, materialisták is a mennybe jutnak?
Ez a kérdés az, amire az adott válasz sokkal inkább kapcsolható a távol-keleti vallásokhoz, mint a nyugatiakhoz. Minden lélek a halál után ugyan arra a létsíkra kerül, ahol saját maga felett ítélkezik. Minden léleknek meg van a szférája – mennyországa -, egy olyan szavakkal nehezen kifejezhető, tökéletes világ, amit még életünkben elképzeltünk. Ezek pedig a túlvilágon összekapcsolódnak a korábban eltávozott családtagjaink és barátainkéval egy nagy egésszé. A mennyország mérete voltaképpen felmérhetetlenül nagy. Magunkat a túlvilágon az elképzelhető legjobb formánkban látjuk, nagyszüleinket is fiatalon és emiatt első látásra nem ismerjük fel őket. A gonosz lelkeknek – akik földi életük során mondjuk, gyilkosok voltak – meg van a szférája. Ők is olyan világot kapnak, amilyet életükben szerettek volna, de ott saját indulataik fogják őket elemészteni, mert képtelenek lesznek kibírni a saját maguk által teremtett feszültséget. A vezetőik is megpróbálja őket a helyes irányba terelni, hogy járuljanak a fény elé, de a gonosz lelkek egy része ezt nem fogadja el. Miután mindent elpusztítanak maguk körül, önmagukat is elpusztítják. A legfelsőbb jó, Isten, a fehér fény stb. – mindenki másképp látja – ezért nem tud rajtuk segíteni, mert hiányzik belőlük az akarat a változásra.
Vannak olyan gonosz lelkek, amelyek a Földhöz legközelebbi síkon maradnak, mert képtelenek vagy nem akarnak elszakadni onnan. Irigylik, más esetekben egyenesen gyűlölik az élőket. Belőlük lesznek a rosszindulatú szellemek, poltergeistek, akik az élőket kísértik. Meg van rá az esély, hogy ezek a gonosz szellemek megszállják az élőket, és ilyenkor az egyház „ördögűzést” hajt végre.
Azoknak a lelkeknek, akik materialisták vagy Isten tagadók voltak földi életük során, szintén nehezebb dolguk van, mint a túlvilágról már egy adott képpel rendelkező társaiknak. Nekik a haláluk után kell megteremteni világukat, de csak a felszínesen átélt életükre, emlékükre hagyatkozhatnak majd. Nekik vezetőik segítenek, illetve a túlvilágon vannak olyan lelkek, akik szintén azzal foglalkoznak, hogy segítsenek megérteni a létezésnek ezt az új fajtáját.
„A halál közeli élmény drámai hatással lehet a visszatértekre és környezetükre is. A hatás elsősorban az addigi életút morális értékeléséből ered. Ez az értékelés sokszor csak a szándékokat veszi figyelembe, nem pedig a tettek látszólagos jóságát vagy rosszaságát. Lehet segíteni másokon önző szívvel és lehet törvényt sérteni tiszta szándékkal. A halál közeli élmény túlélői számára a külső, társadalmi megítélés elveszti jelentőségét. Ahogy a siker, a pénz és a presztízs sem számít többé. Semmi nem fontos, csak a szeretet, az emberi kapcsolatok és a tudás – állítják szinte mindannyian. „
Végül is hová kerülünk?
Ez a kérdés az, mely az ember létezése óta az egyik legnehezebb kérdésnek számít. Abban szinte minden vallás egyetért, hogy létezik egy földöntúli hely, ahol a lélek üdvözülhet, elnyerheti örökkévaló jutalmát.
A világ bármely táján faggatjuk a visszatérőket Amerikától Európáig, Ázsiától Amerikáig minden beszámoló egyetért abban, hogy létezik egy Aranyváros, Fényváros, csodálatos hely, paradicsom, mennyország, Valhalla stb. Ezek a helyek, városok csodálatosan néznek ki, földöntúli béke és szeretet árad, az épületek pedig szinte ragyognak. Hihetetlenül szép kertek és terek vannak, a legszebb zene szól, amit valaha hallottunk, csodálatos fényben úszik minden. Az utazók kihangsúlyozták, hogy szavaikkal csak hasonlatokat tudnak alkalmazni arra a leírhatatlanul csodás világra. Tehát minden nagyon szép és minden nagyon jó, de a klinikai halálból visszatértek teljesen nem léphettek be az öröklét kapuján, mert visszaküldték őket.
Honnan tudjuk meg egy hajszállal pontosabban, hogy miből áll a túlvilági lét tökéletessége? Az általunk leírtak továbbra is csak annyit jelentenek, mintha egy több méter vastag betonépítményt kaparnánk meg egy tűvel a kezünkben.
(Herpergel Róbert - http://paranormal.hu)