Dúl Antal teológussal, a Hamvas-életmű gondozójával Domján Anita beszélget
Évezredekig abban a tudatban éltünk, hogy csak egyszer élünk, és földi értelemben nem létezik a lélek számára sem „elő”-, sem „utóélet”. A következmény az időpánik és modern civilizációnk felfokozott életéhsége, vélekedik Dúl Antal.
Az egyház és a reinkarnáció
A Bibliában egyértelműen benne van a reinkarnáció fogalma –, állítja Dúl Antal. Az Ó- és Újszövetség embere magától értetődőnek tartja az újra testet öltés gondolatát. Például majd’ egy tucatszor fordul elő a szövegekben, hogy Illés próféta eljön Keresztelő Jánosban, vagy Jézusban ölt testet. Az Újszövetségből azonban az első három században szinte mindenünnen kigyomlálták a reinkarnációra utaló részeket. 325-ben a Niceai zsinaton lezárták a kánont, és ez azt is jelentette, hogy a kor egyházfői csak azokat a szövegeket fogadták el hitelesnek, amelyek megegyeztek az akkori hitvilágukkal és érdekeikkel. Rögzítették a Credót – a Hiszekegyet is, de ebből szintén kihagyták az újra testet öltés eszméjét. Ugyanakkor az egyházatyák, az igazi misztikusok, Szent Ágoston, Alexandriai Kelemen, Órigenész, vagy Bonaventura mindig kacérkodtak a reinkarnáció gondolatával, s rejtjelezve beleszőtték tanításaikba. Órigenésznél például a lélek nem az ember földi életével kezdődik, és nincs számára a halál után örök kárhozat. Az egyház hittételeinek kialakulására azonban hatalmi, politikai szempontok árnyéka vetült. Jusztiniánusz császár úgy kívánta a Konstantinápolyi iskola, és ezzel a Bizánci Birodalom hegemóniáját megerősíteni, hogy a rivális Alexandriai iskola egyháztanítóit sorra elítéltette. 553-ban a Konstantinápolyi zsinat a császár hatalmi nyomására Órigenészt 11 pontban elmarasztalta. Anatémának, eretnek tanításnak bélyegezték minden reinkarnációra utaló tantételét.
Miben látja a különbséget a keleti és a nyugati kultúrák között az újjászületés tekintetében?
Az európai ember másképp viszonyul az ősforráshoz, mint a keletiek, s ezért a reinkarnációról is más elképzelés él a tudatában. Ma nyugaton is egyre többen hisznek az újraszületés lehetőségében, a nyugati ember azonban, kultúrájából fakadóan ösztönösen a fizikai testével azonosítja magát. Ezért a legtöbben – Willigis atya szavaival – hátizsákos turizmusnak tekinti a reinkarnációt. Ahogy a turista vándorol országról-országra, úgy cipeljük mi is a karmánkat egyik születésből a másikba, mint valami batyut, és addig születgetünk újra és újra, amíg a batyu elfogy, azaz megszabadulunk minden karmikus terhünktől. Kétségtelen, hogy vulgáris szinten Keleten is hasonlóan gondolkodnak a reinkarnációról: a lélek hosszú, hosszú menetelésben, sok nekifutás után juthat el a Nirvánáig. Ezen a tudatszinten azonban az ember szükségképpen a kis, téridőbe zárt énnel azonosítja magát, holott éppen a kis én számára nem lehetséges semmiféle ismétlés, reinkarnáció. A kis én azt jelenti, hogy egyszer, és soha többé. Én, a hús-vér valóság éppúgy csak egyszer lehetek, ahogy csak egy születési konstelláció van, és megismételhetetlenül egyetlen történelmi téridő van. Ha én újra eljöhetnék, ugyanennek a történetnek és sorsnak kellene újra elkezdődnie. Ahogy nem ismétlődhet meg a Termopülei csata, vagy a honfoglalás, ez a test és forma és sors sem lehet még egyszer. A buddhisták azonban ezt a lineáris időfelfogást joggal kérdőjelezik meg. Szerintük a világegyetem minden pillanatban megszületik, meghal és újra születik. A nagy Én, ez az egyetlen, örök ősvalóság pedig mindig újra és újra megszületik és meghal, minden pillanatban testet ölt. A Bhagavad Gita úgy fogalmaz, hogy „nem születtem, nem halok meg, s mert vagyok, többet el nem pusztulhatok”. Ám ezt a „nagy Ént” a nyugati ember már csak tőle független, felette álló Istenként tudta megragadni, megélni.
Valóban nagyon nehéz elvonatkoztatni a téridő fogalmától, hogy megértsük a reinkarnáció lényegét...
Elsősorban azt kell megérteni, hogy a közfelfogás szerinti „lineáris reinkarnációk” sorozata helyett mit is jelent az úgynevezett „összegző reinkarnáció”. Buddha nem azt mondja, hogy ő egyetlen karmavonalon haladt egyik életből a másikba, és ennek során egyre tisztább és tisztább lett, amíg meg nem világosodott, hanem azt mondja, hogy mielőtt ő megszületett, előtte már tízezer ős dolgozott az ő karmáján. A tízezer ős egyike sem ő, Gautama Buddha, csupán az ő problémáján dolgozó sok ezer előd. Mi születik tehát újra? A megoldatlan karmikus feladat. Nietzsche szinte szó szerint ugyanezt mondja: sok ezer német családnak és generációnak kellett megszületnie ahhoz, hogy őbenne az ősök fáradozásának eredménye végre testet ölthessen.
Mit gondol arról, hogy Jézus és Buddha újraszületését ma is tömegek várják?
Nem csak az egyház beszél Jézus második eljöveteléről, hanem a buddhisták közül is sokan várják az újra visszatérő Buddhát. A „felébredt” lények azonban más-más kis-énben bodhiszattvaként inkarnálódnak, vagyis önként, az irgalom és az empátia hozza vissza őket a többi szenvedőhöz. A történelmi Jézus vagy Buddha soha többé nem jön már el. De inkarnációik, a bodhiszattvák mindig testet öltenek, és vallják, hogy amíg „az utolsó porszem ebben a világban nincs megváltva” (Hamvas), amíg az utolsó „álom káprázata el nem oszlik Brahman tudatában”, addig ők innen el nem mehetnek.
Fontos tisztázni az újjászületés és az újraszületés szó közötti különbségeket, mert a szent könyvek fordítói ezt a két szót sok helyen összetévesztik. Újraszületni csak új testben lehet, de újjászületni folyamatosan lehet és kell ebben a jelenlegi testben. Az újjászületés napi lehetőségünk és kötelességünk.
Minden meditációs gyakorlat azt tanítja, hogy a magasabb szintre felemelt tudatállapot képes eltörölni minden karmakényszert és újraszületés-kényszert. Annak, aki Jézus vagy Buddha inkarnációjaként van vagy lesz köztünk, a nevét még nem ismerjük. Csak annyit tudunk róla, hogy ez az ember már szabadon választja meg a testi-lelki-szellemi megjelenését, ahogy szabadon választja meg saját halálát is.
Felmerül a kérdés, hogy az összegző reinkarnáció értelmében lehet-e még beszélni karmakényszerről?
Keleten, a közfelfogás szintjén úgy tartják, hogy a rossz tettekért rossz karmával felel az ember, tehát egyfajta „karmabíróság” ítéletének félelmében éljük le az életünket. A keresztény vonalon pedig azt hangsúlyozzák, hogy végső ítéletet kimondó bíró elé állunk halálunk után, azaz egyfajta „legfelsőbb bírósági ítélőszék” elé kerülünk, ahol pálcát törhetnek fölöttünk. Úgy gondolom, hogy a megbocsátás és az irgalom apostolától, Jézustól éppolyan idegen az örök kárhozat tana, mint Buddhától a rossz karmába születés kegyetlen kényszer-körforgása. Nem karmakényszer van, hanem szabadon vállalt karmafeladat, amelyen már előttem is sokezer ős dolgozott.
Ön szerint nincs is értelme az előző életek kutatásának?
Van, akinek igen, és van, akinek már nem. Tapasztalatom szerint a legtöbb „utazó” nem jut több önismerethez általa. Agyunkban sok-sokmillió év tapasztalata szunnyad, és ez lehetővé teszi, hogy amikor végképp elakadtunk a jelennel, segítségképpen emlékezeti modelleket vizsgáljunk meg. – Annak idején magam is tanulmányoztam számos reinkarnációs „utazási technikát”. De – ahogy Buddha mondja – nem fontos tudni, hogy a szamszára-folyamban hányszor és hogyan úsztunk, egyedül az a fontos, miképpen léphetünk ki belőle. Erre pedig most és azonnal lehetőségünk van. A tudat mélyéből valóban sok-sok karmafoszlány hívható elő, de csak azért, mert a hozzá tapadó létprobléma még mindig megoldatlan feladatként van bennünk is jelen. Lehet, hogy tízezer ember dolgozott már az én sorskérdésemen, de ők még nem találták meg a végső választ, s most én is bejelentkeztem rá, hogy a rejtvényt a saját életem laboratóriumában megoldjam, vagy legalábbis egy keveset belőle feldolgozzak. Az emlékezetből kiemelt képek csak akkor segíthetnek, ha az aktuális létprobléma mélyebb megértéséhez vezetnek. – És ezért tudok az emlékeimből olyan könnyen ráismerni valakire, „ez éppen én vagyok”, mivel az a rég elhunyt másik ember (aki távolról sem „én vagyok”!), ugyanazzal a létfeladattal küzdött, amihez most én is nekifeszülök. De aki énje istenazonosságának nincs tudatában, azon semmilyen reinkarnációs utazás nem segít. Nyilvánvaló, hogy az „utazás” csak az ébredés kezdetén jelenthet segítséget. Az éber tudat számára nincs sem múlt, sem jövő. A hindu Maharishi, aki a metafizikai hagyomány legvilágosabb huszadik századi elméje, a vulgáris reinkarnáció gondolatát azért veti el, mert nagyon jól tudja, hogy az ember hajlamos önmagát a „durva testével” (a külön világát álmodó „kis énnel”) azonosítani. Ezért mondja, hogy „újraszületés csupán addig létezik, míg tudatlanság. Valójában egyáltalán nem létezik újra testet öltés sem most, sem annak előtte, s ezután sem lesz majd. Ez az igazság.”
* Szamszára (szaszkrit): a születés, halál, újraszületés körfolyama, amelybe a tudatlan (kába) lélek mindaddig visszatér, amíg fel nem ébred.
(forrás: hamvasbela.hu)