“Be kell vallanom, hogy amikor először olvastam az Élet az élet után című könyvet, úgy éreztem, hogy az ilyesféle tapasztalatok vagy a szerzőt megtévesztő személyek kitalációi, vagy pedig maga az író, Dr. Raymond Moody színezte ki őket, hogy könyvét jobban eladhassa. Öt év és száztizenhat interjú elkészítése után meggyőződtem, hogy tévedtem.”
Ez a bekezdés Michael Sabom, atlantai szívspecialista, Recollections oJ Death (Visszaemlékezések a halálra) című, kitűnő munkájából való.
Sabom abban tér el a Moody állításait szkeptikusan fogadó többi orvostól, hogy ő kész volt a kérdés tüzetes megvizsgálására (mégpedig előzetesen kidolgozott világos és pontos módszerekkel). Elismeri, hogy egyáltalán nem számított rá, miszerint bármely páciense TKT vagy akármilyen más, hasonló élményről számol majd be neki.
Mindennek ellenére nagy körültekintéssel folytatta interjúit súlyos szívrohamból vagy hasonlóan életveszélyes állapotokból (például komoly műtétek alkalmával életfunkcióik leállása) felépülő személyekkel, “mintha csak a szokásos kórtörténet fölvázolásáról lenne szó.”
Sabom rájött, hogy bár betegei kezdetben vonakodva tettek említést HKT (halálközeli tapasztalás) élményeikről, sőt attól féltek, hogy az orvosok majd abszurd vagy hallucinációs jelenségeknek tekintik a tapasztalataikat, a halál mezsgyéjéhez közel kerülvén végül meglepően sokan beszámoltak HKT élményeikről. Tág értelemben, Sabom megfigyelései alátámasztják Moody, Kenneth Ring, Russell Noyes és más HKT kutatók állításait.
Sabom aprólékosan dokumentálja munkáját, ötesztendei kutatásai során nyert adatainak kimerítő, táblázatokba rendezett bemutatásával. Nagy teret szentel a HKT jelenségek lehetséges magyarázatainak.
Ez a bekezdés Michael Sabom, atlantai szívspecialista, Recollections oJ Death (Visszaemlékezések a halálra) című, kitűnő munkájából való.
Sabom abban tér el a Moody állításait szkeptikusan fogadó többi orvostól, hogy ő kész volt a kérdés tüzetes megvizsgálására (mégpedig előzetesen kidolgozott világos és pontos módszerekkel). Elismeri, hogy egyáltalán nem számított rá, miszerint bármely páciense TKT vagy akármilyen más, hasonló élményről számol majd be neki.
Mindennek ellenére nagy körültekintéssel folytatta interjúit súlyos szívrohamból vagy hasonlóan életveszélyes állapotokból (például komoly műtétek alkalmával életfunkcióik leállása) felépülő személyekkel, “mintha csak a szokásos kórtörténet fölvázolásáról lenne szó.”
Sabom rájött, hogy bár betegei kezdetben vonakodva tettek említést HKT (halálközeli tapasztalás) élményeikről, sőt attól féltek, hogy az orvosok majd abszurd vagy hallucinációs jelenségeknek tekintik a tapasztalataikat, a halál mezsgyéjéhez közel kerülvén végül meglepően sokan beszámoltak HKT élményeikről. Tág értelemben, Sabom megfigyelései alátámasztják Moody, Kenneth Ring, Russell Noyes és más HKT kutatók állításait.
Sabom aprólékosan dokumentálja munkáját, ötesztendei kutatásai során nyert adatainak kimerítő, táblázatokba rendezett bemutatásával. Nagy teret szentel a HKT jelenségek lehetséges magyarázatainak.
Olyan mozzanatokat is számba vesz, mint a tudatos vagy tudatalatti kitalációk, különféle lélektani jelenségek, például deperszonalizáció, autoszkópia (önmagunk látása), hallucinációk, előzetes várakozások teljesülése (megállapítva közben, hogy HKT jelenséget még nem tapasztalt személyek meglepően nagy arányban tudtak ilyesmi létezéséről), drogfüggőség hatásai, időszaki emlékezetkiesések, olyan agykemikáliák hiánya, amilyen például az endorphin, acidózis (túl magas szén-dioxid-szint) és így tovább.
Igen aprólékosan magyarázza mindezen érvek gyengeségeit, különállóan és együttesen egyaránt. Sabom talán legnagyobb érdeme mégis inkább lelkes kutatásában rejlik. Bebizonyította, milyen pontosan számolnak be a HKT jelenséget átéltek arról, hogyan és milyen kapcsolatban érezték magukat a környezetükkel, halálközeli állapotuk kritikus szakaszaiban.
Sabom sok személyt kikérdezett, akik állításuk szerint krízis állapotuk során TKT (testen kívüli tapasztalás) élmények formájában szereztek tudomást a környezetükben zajló eseményekről.
Szívrohamot átvészelt személyek, akik kardiopulmonáris újraélesztésben (CPR) részesültek, gyakran leírták az újraélesztésük idején lezajlott eseményeket, amikor természetesen öntudatlanul feküdtek.
Sabom említ autoszkopikus HKT élményeket is, amikor az érintett mintegy kívülről látja önmagát. Az ilyen személyekkel készített interjúkból Sabom az eseményekre való olyan különös visszaemlékezéseket is feljegyzett, amelyek magát az újraélesztést őrizték meg.
Ezután huszonöt olyan szívbeteget vizsgált meg, akik az újraélesztés idején semmiféle HKT vagy TKT jelenséget nem észleltek, viszont (az ő szavaival élve): “krónikus eseteknek számítottak, átlagosan több mint öt évre visszanyúló, súlyos szívpanaszokkal”.
A huszonöt személyt nemük, koruk, fajuk és egyéb jellemzőik alapján összehasonlította azokkal, akik autoszkopikus HKT élményben részesültek. Ezt követően “krónikus eseteinek” bemutatta a kezelésük alkalmával használt monitorokat, a CPR újraélesztés során alkalmazott kardiális defibrillátorokat, a CPR technológia általános műszerparkját és a szívkórházban széles körben alkalmazott egyéb eljárásokat.
Még arról is meggyőződött, hogy kontrollcsoportjának tagjai rendszeres televíziónézők-e. Mindezt azért tette, hogy kiderítse, autoszkopikus HKT eseményekről beszámoló páciensei állításainak jellemző részletei nem származhatnak-e korábbi tapasztalataikból (például tévében bemutatott látványos operációkból).
Eközben megállapította, hogy alanyainak kontrollcsoportja jellemző hibákat ejt, amikor a CPR újraélesztési eljárások mibenlétével kapcsolatos kérdéseket teszi föl. A huszonhárom erről megkérdezett személy közül húsz legalább egy alapvető hibát követett el.
Legáltalánosabb az a hiedelem volt, amely szerint a szájból szájba lélegzéssel megkísérelt újraélesztés a szívrohamot elszenvedett betegek légzésének újraindítását szolgálja.
Más tévedések különböző félreértéseket tartalmaztak arról, hogy a CPR újraélesztés alkalmával miként tartják nyitva a nyelő csövet, illetve a légcsövet; miként alkalmazzák a szívmasszázst (például többen azt hitték, hogy a lélegzés egy alapos hátbavágással vagy gyomorba vágással indítható újra), hogyan alkalmazzák a defibrillátort (tipikus tévedés, miszerint az érintkezők szívókorongokkal vannak ellátva), egyszóval téves képzetekkel találkozott a CPR eljárás csaknem minden lényeges mozzanatával kapcsolatban.
Így bizonyosodott meg róla, hogy előzetes várakozásaival ellentétben, HKT jelenséget átélt betegei nem tudtak művelt válaszokat adni a CPR eljárásokkal kapcsolatos kérdéseire. Mindez hitelt érdemlővé teszi a föltételezést, amely szerint ezek a betegek valami módon helyesen érzékelték, mi történik velük az újraélesztés során, tökéletesen önkívületi állapotban.
A HKT jelensége sokkal meglepőbb és titokzatosabb, mint a TKT események. Mai pszichológiai ismereteink birtokában nem könnyű az ilyen tapasztalatok természetének meghatározása.
A pszi jelenségeket akkor bevonhatjuk a “autoszkopikus” eseteket átélt személyek beszámolóinak és visszaemlékezéseinek értékelésébe, amikor pontos leírást nyújtanak arról, mi történt körülöttük öntudatlanságuk idején.
Ha mégsem pszi jelenségekről van szó, úgynevezett éles érzékelésről beszélhetünk, amely önmagában is csodának tekinthető. Olyan érzékelésről, amelyet a lélektan művelői nem ismernek föl és nem értenek meg.
Az a néhány beszámoló, amely a halálon állítólag átesett személyektől származik, a HKT jelenségekről szólókhoz nagyon hasonlóan írja le a halál folyamatát.
Végezetül elérkeztünk arra a pontra, ahol igazán tanácstalan az ember. Beszéltünk olyan emberekkel, akik eljutottak a halál közelébe, majd visszatértek onnan. De érintkezhetünk-e olyanokkal, akik már a “túlsó parton” vannak?
(forrás: H. J. Eysenck & C. Sargent: Mégis van magyarázat könyvéből - http://rejtelyekszigete.com)
Pam Reynolds: NBC interjú a halálközeli tapasztalatairól
Robert Spetzlerrel és Michael Sabommal - videó
