Saját haláláról részletes intellektuális beszámolót ad Nádas Péter író
A szívinfarktus óráinak tapasztalatairól olvasva részleteiben megismerhetjük, milyen érzés meghalni, és még azt is megtudhatjuk, hogyan látja egy haldokló az őt körülvevő, újraélesztő ápolókat, orvosokat.
A szívinfarktus óráinak tapasztalatairól olvasva részleteiben megismerhetjük, milyen érzés meghalni, és még azt is megtudhatjuk, hogyan látja egy haldokló az őt körülvevő, újraélesztő ápolókat, orvosokat.
Saját halál
Már ébredés után észleltem ugyan, hogy semmi nincs a rendjén, de sok dolgom volt a városban, mentem. Azokban a napokban minden átmenet nélkül lett meleg, valósággal kitört a nyár.
Pompás egy idő, bizonygattam magamnak, testem azonban inkább ellenkezett. Ha tehettem, átmentem az utca árnyékos felére.
Hirtelen időváltozások közepette minden nagyvárosban folyamatosan szirénáznak a mentők. Amint elhal az egyik hangja az élénk forgalom mélyén, máshonnan közelegve vijjog a következő.
Nem értettem, mi történik.
Később álltam egy fiatal nővel a Gerbaud teraszán, ahol minden hely foglalt volt a fehér napernyők alatt. A korán jött melegben a platánok nem bontották ki még a lombjukat a téren. Nem tudnék a nyers déli fény alá beülni, ezt azért éreztem. De a cukrászda belső helyiségeiben sem lett volna jobb a vastag cigarettafüstben. A fiatal nő mindenképpen a napra kívánkozott. Miként mondhattam volna meg neki, hogy nekem sehol nem lenne kellemes, senkivel. Idegenkedve figyeltem, hogyan kellemkedik a pórusáig átvilágított, tejfehér bőrével a napfény alatt. Miközben játszottam persze a magam életszerepét, a megértő és a figyelmes embert, holott a napfénynek kitéve egyre furcsábban éreztem magam. Mintha nem tudnék egészen jelen lenni, mert ellenőrizetlenül csúsznék máshová. Írjak alá egy nyilatkozatot, amit ő előre elkészített a nevemben. A papír sokáig ott hevert a süteményes tányér és az ásványvíz között a márványasztalon. Mint aki a napfény élvezetéből egyetlen pillanatot sem szeretne elvesztegetni, lehunyt szemmel magyarázta.
Kékre festett, szemérmetlenül reszkető szemhéját kínálta fel.
Tovább kellett állni, mert időre várt a fogorvos. Kivert a veríték, miközben a számban dolgozott.
Előbb csak a homlokomat töröltem le, amivel megakasztottam a munkájában. Mielőtt a fúrójával és a tükrös kanalával visszatért volna a még nagyobbra tátott számba, hogy ismét félrefogja a nyelvemet, mondta, nyissam nagyobbra. Másodszor azonban már az arcomat, a nyakamat és a tarkómat is 1920meg kellett törölnöm, és még szigorúbban hangzott a felszólítása. Láthatta, hogy nagyobbra nem megy. Pedig igazán igyekeztem, egész testemmel átadtam magam a fehér bőrrel bevont fogorvosi széknek. A nyakamba kapcsolt fehér lepel alatt mégis tocsogósra nedvesedett az ing, a nadrág, a lábam szárán éreztem alágördülni az izzadtság csöppjeit. Láttam, hogy alig csillapítható ingerültségétől az ajka fölött gyöngyözni kezd.
És nem volt vége.
Megkérte az asszisztensét, egy űzött tekintetű idős nőt, hogy törölje már le.
Ne csak a homlokát, kérem, szólt ingerülten. Mondom, hogy ne csak a homlokát.
Gyalázatosan nézhettem ki, amikor fölálltam a székből. Ilyenkor az emberek illedelmesen a másik szemébe néznek, sehová máshová. Én meg valósággal menekültem előlük, ki a rendelőből, a lépcsőház jó volt, néma volt, és jéghideg. Addig álltam és vártam az ötödik emeleti folyosó nyitott ajtajában, amíg a hamuszürke selyeming valamennyire megszáradt a testemen.
A pokol ugató kutyái azt kívánnák, hogy tartsam a szám, ne beszéljek erről.
A reggeli kávémon és a cukrászdában elfogyasztott ásványvízen kívül nem volt semmi a gyomromban, mégis mélyről émelyegtem. Arra gondoltam, talán nikotinmérgezés. Ennyit talán elmondhatok. Az utóbbi hetekben nem tudtam olyan keveset dohányozni, hogy ne lett volna sok.
Néhány könyvet egy közeli szálloda portáján leadni. Elhozni egy nyomdai levonatot, amit másnap reggelig kijavítva vissza kell majd vinnem. Fogódzkodva az egyik kezemmel, állva olvastam a villamoson.
Úgy harsognak és vonyítanak, hogy ne jussak hozzá a megfelelő mondatokhoz.
Már alaposan benne jártunk a szerda délutánban, amikor egy másik villamosról leszállva megfordult a fejemben, hogy a további programokról néhány telefonnal le kéne mondanom. Viszonylag szerencsésen átértem ugyan az úttesten, a járdán azonban nem ment tovább az őrült fényben, hiába. Mintha a térdemnek és a bokámnak nem lenne elég tartása a járáshoz.
Halvány fogalma nincs az embernek, hogy milyen folyamatok zajlanak a szervezetében. Miért nem tudok lépni, nem értettem, holott nem ájultam el. Jól látja az ember, hogy egyetlen okkal nem tudná megmagyarázni magának. Helyesebb úgy tennie, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Neveltetése mintáit követve, szenvedélyesen ignorálja saját állapotának realitását. Közben kényesen válogat a lehetséges okok között. Minden túl szövevényes. Az a bajom, hogy melegem van és izzadok. Nem képes szétszálazni a külső és a belső bonyodalmakat. Vannak kínosabb okok, amelyeket a belső beszéd szabályai szerint önmaga előtt sem merészelne megemlíteni, s így az oksági kapcsolatok sem beláthatók. Az utóbbi időben túl sokat dolgoztam, mondja, feszült vagyok, mondja, kimerült vagyok. Vagy nem azért izzad-e, kérdezi, mert megint undorodik mindentől és mindenkitől. Olyan kifejezések mögé menekül, amelyeket mások is használnak és ő is unalomig ismer.
A lélek emlékezete nélkül a test nem érthető.
A Gellért Szálló előtt álltam meg, s bármily mulatságosan hangzik, nem tudtam fizikai erővel követni a járda enyhe emelkedését.
Az ember persze megörül, hogy micsoda kétes meglepetéseket tartogat a teste, rögtön csodálja önmagát, milyen szenzációkra képes élete utolsó pillanatában. Ismeretlen méretű volt a fájdalom. Őszintén reméltem ugyan, hogy nem mások szeme láttára fogok a meglepettségtől összecsuklani. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg az éhségtől gyöngültem el.
Ha bemegyek a sörözőbe, akkor megfulladok.
Az emeleti étterem jóval drágább, viszont lényegesen levegősebb. Ahhoz viszont föl kéne mennem a lépcsőn.
A testi szenzációk felett érzett intellektuális örömnek a fájdalom mélysége rajzolja ki a határait. Mérlegeltem, mit tehetnék, miként lehetnék úrrá a fájdalmon, hogy elkerüljem a kínos feltűnést és még sokat se kelljen fizetnem. Bár a fájdalom nyomában azonnal sötéten beáradt egy ismeretlen méretű félelem. Ellenállhatatlanul jött, miként a téli köd. Azt suttogta, nem fog menni, nem fogod megúszni, nem fog elkerülni.
Kíváncsian néztem a hályogos szemébe, jól láttam, hogy a test félelme ő, nem az enyém, nem a léleké, s akkor ez a halálfélelem. Most aztán láthatom a különbséget az énem tulajdonságai és a testem tulajdonságai között.
Ötvenegy éves voltam, szellemi és fizikai teljesítőképességem csúcsán, mondanám, ha nem ebben a pillanatban buktam volna le onnan.
Nem volt nap, mikor ne képzeltem volna el az erőszakos halálomat, megöltek vagy megöltem magam, ám igen ritkán fordult meg a fejemben, hogy ne lennék egészséges, mert abban az általánosan elterjedt hiedelemben éltem, hogy a szorongás nem a test figyelmeztetése, hanem a lélek produkciója, s ezen úrrá lehet lenni.
Napi munkám végeztével rendszeresen dolgoztam a két kezemmel, gyomláltam, kapáltam, kaszáltam. Nem akartam a világ javaiból többet elfogyasztani, mint amennyit kíméletes módszerekkel megtermelek. Nem hinném, hogy húsz dekával többet nyomtam volna a kelleténél. Állati zsiradékot, húst alig ettem, inkább zöldséget, gyümölcsöt, mindenféle magvakat. Nem akartam a földet mértéktelenül megterhelni a létemmel. Túl sokat dohányoztam, ez igaz, és a napi munkám közben sok kávét ittam éhgyomorra. A lemondás mértékét végül is a neurózis szabja meg, avagy fordítva, a szorongás mértéke jelöli ki az önfegyelem természetes határait. Tüzelőfát hasogattam, építkeztem, erdőt telepítettem, minden nehezebb munkát elvégeztem, amit egy jórészt önellátásra berendezett vidéki háztartásban el kell végezni.
Legalább négyszer hetente terepen futottam. Ha tehettem, úsztam. Erősen emelkedő és ereszkedő országutak padkáin futottam át a szomszédos falvakon. Futottam tavaszi esőben, havazásban, szárazon illatozó erdőkön át, futottam virágzó vadcseresznyék között hideg teliholdnál. Nyolc kilométer volt a legrövidebb napi távom, talán huszonegy a leghosszabb. Nem volt józan ésszel fölfogható, hogy miért kell megállnom egy olyan emelkedőn, amelyet legfeljebb egy aggastyán vesz észre.
Egy idő után valamivel jobb lett, lépni tudtam.
Nem csak hazai terepen futottam, hanem sokfelé. A levegő áramlásával együtt fogadtam be idegen városokat és tájakat. Ha nem a lábával, hanem a fejével fut az ember, miként Lovelock, akkor a kívánatos izommunka jellegét és mértékét a légzés ritmusával állítja be. Az egyenletes légzés köti meg a látványt a futó emlékezetében. S ha figyelme arányosan oszlik meg a horizont és a testéhez mért háromlépésnyi távolság között, akkor egy idő után a testi valójával sem kell törődnie. A látvány erősebb a testi érzeténél. Növényvédő szerektől bűzlő, homokszürkére pusztított spárgaföldeken futottam át Hollandiába. Harmattól tocsogó, vad mezei ösvényeken futottam át Franciaországba. Elemi élvezetet okozott büntetlenül átfutni az államhatárokon.
Csupán a párázó testemmel, csupasz lélegzetemmel tudtam volna magam igazolni.
Igen, ez bizony én vagyok.
A sörözőben rögtön rendeltem ásványvizet. Miközben úgy tettem, mintha kényelmesen tanulmányoznám az étlapot, rágyújtottam.
Egy pohár vörösbort is rendeltem.
Egyetlen mély szippantás volt, utána hosszú, hamuszürke csönd. Egyedül maradtam vele, légszomj a neve, a cigarettát még el lehetett nyomni, még a bűzlő hamutartót távolabbra tolni, aztán a semmi, igazán a semmi. Csörögnek az edények, a szomszédos asztaloknál igen nagy átéléssel csevegnek az emberek, lebegő lépteivel áthalad előtted a testes fiatal pincér egy csésze levessel.
Egy csésze tűzforró leves marad utána az asztalon.
Nem érted, mi történik, még soha nem éltél át hasonlót, mégis pontosan tudod, hogy ezt nevezik halálverítéknek. Jéghideg van önnön forróságod felszínén. Miközben látod, hogy körülötted semmi nem változott meg, s így azért azt is fölfogod, hogy a saját észleléseid és a mások észlelései között nagyobb a különbség, mint amennyi megszokott és elvárható.
Olyan szenzációban van részem, ami engem érint, a többieket nem.
Már kora reggel igen távol voltam tőlük, s ezek szerint most még távolabb.
Nem veri ki őket olyan forróság, aminek jéghideg páncél a felszíne.
Igazán nem gondoltam volna, hogy ilyen közel állnék vadidegen emberekhez, most azonban a halálfélelemtől kikerekedett szemekkel fogtam fel, hogy egymáshoz kölcsönösen igazodva, minden pillanatban másokon mérjük be a magunk helyzetét, és magunkon ellenőrizzük a másikét.
Hosszú ideig ültem moccanatlanul a forró leves fölött a söröző fehéren terített asztalánál.
Nem lettem nyugtalan, hiszen a tudatommal tisztán követtem, hogy a testemet miként veszi az utolsó hajszálig birtokába a halálfélelem. De szívesen vettem volna, ha valaki a segítségemre siet. Bárki. Hol van valaki. A jobb vállamban és a lapocka belső lapján érzékelt lüktető és hasító fájdalom annyira lenyűgözött, hogy szólni aligha tudtam volna hozzá. Ezt nevezik csontig ható fájdalomnak. Nem a csontból, a csontba érkezett, a test ismeretlen mélyéről érkezett. Sötét rejtekútjain nem érintett idegvégződésekkel átszőtt szerveket.
Mintha a csonthártyát érte volna el a kiválasztott pontokon.
Valójában nem történt más, mint hogy a koszorúerek különböző ágain az elzáródások és az érgörcsök miatt akadozott a keringés.
S hogy ne nyögjek bele, ne nyüszítsek, megpróbáltam mások fájdalommentes realitásához igazítani a figyelmemet.
Ajtók és ablakok nyitva álltak, láthattam, a könnyű légjárás a fehér függönyöket magához szívta, fújta, megemelte. Sok vendég nem volt a sörözőben. Ha őket néztem, akkor illedelmesen tudtam a test fájdalmát és a test félelmét elviselni. A főpincér a függönyök fehér emelkedésében és süllyedésében állt. A maga módján ő is figyelte, követte, mi történik másokkal. Magyarázatot kellett volna találnia, hogy miért nem nyúlok a levesemhez. De inkább elfordult.
A vizet is csak akkor tudja lenyelni az ember, ha levegője van. Nem ment, mert a szénsav szétpattanó buborékjai nem engedték le a torkomon. Undorítónak találtam a levesből áradó dögszagot, a forrázott csirketoll bűzét. Ma már tudom, hogy a vörösbor segített.
Dugótól és hordótól bűzlött, valójában vissza kellett volna köpnöm vagy visszaküldenem, mégis több ment le belőle, mint a vízből vagy a levesből. Egy idő után tágított a beszűkült koszorúereken, amitől a szív izomzata megint csak kapott egy kevéske oxigént.
Kiterítettem a korrektúra íveit, hogy amíg az esztelenül felforrósított leves lehűl, nekilássak a javításnak, és ne a halálverítékre, ne az undoromra vagy ne a fájdalomra figyeljek. A szemem azonban megtagadta a szolgálatot, talán a szemüvegem mondott csődöt. Hol a betűket, hol a sorokat nem tudtam egymással összehozni vagy egymástól elválasztani, káprázó foltokban jelentek meg és tűntek el, amin önfegyelemmel vagy a szemüveg mániákus törölgetésével nem lehet segíteni.
Itt ültem neveltetésem jéghideg csődjében.
Valamivel később mégis sikerült végrehajtani egy másik konok elhatározást, felállni, minden feltűnés nélkül felállni, biztos léptekkel kimenni, hogy a mosdóban megnézzem magam a tükörben. Tűrtem, de látni akartam, mi ez. Bár a tükörben főleg azt láttam, hogy valaki nézi önmagát. Amiben nem az volt a meglepő, hogy nem sikerült azonosítanom magam az egymást figyelő személyekkel, hanem a viaszosan hamuszürke arcszínük. Még a mennyezetre is fölnéztem, ellenőrizni, talán a neonfény miatt látom őket ilyennek. A látvány nem igazolta az érzetet, és fordítva, a testi érzet nem igazolta a látványt, a fény viszont elég banális, hogy ne adjon magyarázatot. Beleszédültem a különbségeikbe. A viaszosan hamuszürke arcon nem volt felfedezhető veríték. Nem voltam én, holott elvileg nem láthattam mást, mint a tükörképemet.
Meg az is igen furcsa volt, hogy a zárt helyiségben nem érzékelek kevesebb levegőt, mint odakinn, ahol pedig nyitva állnak ajtók és ablakok.
Mint akinek végérvényesen eltömődött az orra, viszont a száján át sem kap levegőt.
Megnyitottam a vízcsapot, alaposan kifújtam az orromat, gyorsan megmostam az arcomat. Ismét ugyanazt érezhessem, mint amit látok. Láttam a tükörben, hogy az arc vizes lett. Még a vonásaimat is fölismertem a vizes arcomon, de igen távol álltam az érzeteimmel.
Nem volt levegő.
Az asztalomhoz mégis minden baj nélkül sikerült visszajutnom. Ha a függönyöket duzzasztja és szívja a légmozgás, így gondolkodtam, akkor legyen már egy kis levegőm, valahol lennie kell. A gondot nem az okozta, hogy nem lélegeztem, s ezért ne lett volna levegőm. Lélegeztem. Talán nem jött be a levegővel annyi oxigén, amennyi a mozdulatokhoz szükséges lett volna. Megint én vagyok a mértéktelen, ez is megfordult a fejemben, vagy valami kivételes zajlik a világegyetemben. Holott tudtam, hogy nem akarom tudomásul venni, mit érzékelek, s ennyiben tényleg megint mértéktelen vagyok. S miközben a levegő láthatatlan tömegébe bámulva ezen gondolkodtam, az is világos lett, hogy levegő híján a rántott gombafejeket sem fogom tudni megenni.
A főpincér még mindig ott állt a tükörként csillogó faburkolat előtt az emelkedő és süllyedő fehér függönyökbe merülten. Több időt nem lett volna érdemes elvesztegetni. Minden nehézség nélkül fölemeltem a karomat, hogy intsek.
Annyira nem volt levegőm a levegőben, hogy nem lett volna értelme tovább várni rá. Vajon fel tudok-e állni még. Minden nehézség nélkül fölálltam, rendesen össze tudtam szedni minden holmimat, az újságokat, a nyomdai levonat íveit, a szemüveget, a tollamat. Arra is nagyon kíváncsi lettem, hogy ilyen kevés oxigénnel vajon képes leszek-e elérni a pincért, és a hideg veríték páncéljába zárva vajon van-e még annyi időm, hogy fizessek, kijussak az utcára. Levegőre. Minden további nélkül elértem, mondtam, kérem, fizetnék, minél előbb mennék, előzékenyen megmagyaráztam, hogy nem érzem valami jól magam. Láttam a szemén a pánik villanását, most aztán eljut a tudatáig, amit már az előbb észrevett az arcomon és a tartásomon.
Ne itt ájuljak el neki, kapkodott, ne itt dobjam fel a talpam, hanem kinn az utcán. Minden arcvonását igénybe vette a védekezés és a rettenet. Számolni kezdett volna, de kapkodó kezével nem találta a számokat.
Odakinn sem volt levegőm, mégis szárnyaltam az örömtől, hogy kinn vagyok a téren, végre megszabadultam a többiektől. Holott mindent miattuk csináltam. Élete első tíz évében a szeretet megvonásával, a gondoskodás megtagadásával veszik rá az embert, hogy szervi életének szenzációival ne terheljen másokat. Teljesítettem összes kötelezettségemet, teljes volt a színjáték és teljes a sikerérzetem. Az efelett érzett öröm érzékelhetővé tette, hogy a tudatom milyen távol került a fizikai érzetek realitásától.
Önmagamon kívül álltam az örömmel.
Valójában azonban egy olyan ólmosan szürke masszában kellett előrejutnom, amelynek a forróságát a testem jegessége nem csillapította.
Sikerült átérnem a forgalomtól zajongó tér másik oldalára, ahol sikeresen beültem egy ronda sárga taxiba. Állott verítéktől, borotválatlanságtól bűzlött, és olcsó dohánytól, az ülés elhasznált rugózata kis híján felnyársalta az embert. Sikerült letekernem az ablakot, közben a kezemben maradt a kurbli. Sikerült visszaillesztenem. Levegőből ugyan nem kaptam sokat, de az erős áramlás legalább hűtötte az arcomat, a nyakamat, a kigombolt ingem alatt a mellemet. Forgott a gyomrom, az utolsó pillanatban mindig sikerült nem hánynom. Esztelenül hajtott a taxis a nagy délutáni forgalomban. Legfeljebb azt kívántam, hajtson még gyorsabban, minél előbb otthon legyünk. Vagy valamibe rohanjunk bele, legyen nagy csattanás és jöjjön a teljes elsötétedés.
Amikor fizettem, úgy éreztem, mint aki megint egyszer megúszta.
Minden mozdulatot szépen kimértem, semmit nem vett észre, ez is sikerült.
Sikerült átmenni az udvaron, sikerült a szomszédasszonynak úgy köszönni, hogy ne akarjon velem szót váltani, nehezen, de feljutottam az emeletre, sikerült megtalálni a megfelelő kulcsokat.
A napfénytől felforrósodott néma lakásban, történjen bármi, biztonságban éreztem magam. A rejtekhely biztonsága fontosabb a levegőnél. Távol lenni mindentől és mindenkitől. Annál azért már többre tartja magát az ember, hogy a saját egoizmusát, más néven az állatiasságát elfogadja. Nem gondoltam az égvilágon senkire. Nem volt levegő. Arra sem gondoltam, hogy valakire gondolnom kéne, vagy lenne lény a földön, akire nem gondolok. Halála óráján tényleg egyedül marad az ember, ezt azonban a nyereség oldalán kell elkönyvelni.
Roppant erő feszítette belülről a mellcsontomat, lapockáimat pedig kifeszítette, úgy fájt, mintha ennyi közönséges halandóként eltöltött életév után szárnyat kívánnék növeszteni. Halálom előtt a többiek miatt azért még le akartam mosni a halálverítéket. Ez is sikerült. A többiek helyettesítették a nevükön nevezhető személyeket. A fájdalom nem csillapult, a vállcsont is nagyon fájt, nagyon, ennek ellenére erőre kaptam a zuhanyozástól. Talán lesz még idő levonatot javítani. Valamiért mindennél fontosabb lett ez a korrektúra, hogy ez meglegyen, amikor már nem leszek. Friss fehérneműt vettem a valakik miatt, akik majd megtalálnak.
Nem találtam ugyan a szobákban sehol levegőre.
Ledőltem kicsit a díványra, habár tudtam, sokáig nem húzhatom. Még kevesebb lett a levegőm a meleg bársonyon. Mozdulatlanul éppen ki lehetett bírni ennyivel.
Mielőtt álomba fordultam volna, még arra gondoltam, mire fölébredek, úgyis minden rendbe jön, a levonatot majd rendesen kijavítom. Ha nem riaszt föl a kíméletlen levegőtlenség, akkor ezzel aludtam volna el. Nem lehetett olyan alacsonyra srófolni az életfunkciókat, hogy ennyi levegő elég legyen. A hirtelen szívhalál ellen nem lett volna kifogásom, de világos, a tartós fájdalmat és a ténylegesen növekvő légszomjat nem leszek képes orvosi segítség nélkül elviselni.
Na jó, mondtam magamban, mint aki véget vet egy átlátszó komédiának.
Be kellett látnom, hogy a délutáni szundikálás az infarktuson nem segít. De nem siettem el, hiszen nem a haláltól tartottam, attól legfeljebb a testem rettegett, hanem a fájdalmat és a levegőtlenséget nem tudtam elviselni. Az érzékelésem zsinórjai oda vannak bekötve, ahol a tudatomnak kéne működnie. Ilyen fájdalom mellett a tudat sem működhet józanon. Bár az volt a titkos reményem, ha tűrök még egy sort, akkor mégiscsak lehetőséget kapok a sorstól a gyors halálra. Elkerülhetem a fölösleges felfordulást. Lassan felkeltem a díványról ebben a nagy üres szobában, sikerült elérnem az ablakot. Kinyitottam. Másikom, aki a testet helyettem felügyelte, el akart volna még végeztetni két kísérletet, hogy a diagnózisában biztos legyen. Tényleg nem lett több levegő az ablaknyitástól, hanem kevesebb. Pontosan annyival kevesebb, mint amennyit a mozgáshoz felhasznált energia vett el. Nem az volt a gondom, hogy nehezemre esett volna szükséglet szerint gyorsabban, netán mélyebben lélegezni, mindez sikerült.
Hallottam a saját elmélyült, gyorsan sípoló lélegzetem.
Nem volt levegő a levegőben, ez lett a gondom. Konstans volt a levegő mennyisége, s ezzel a ténnyel a tudatom nem tudott mit kezdeni. Annyi levegő volt, amennyi a normális életfunkciók elvégzéséhez nem volt elegendő. Ami nem tette értelmezhetőbbé a helyzetet. Minél erőteljesebben dolgoztak a légzőszervek, minél szaporábban ütött a szív, annál kevesebb jutott. Ez teljesen új tapasztalatnak és felismerésnek bizonyult. Néztem az embereket az utcán. Nekik volt a levegőben megfelelő mennyiségű levegőjük. Észre nem vették, hogy pontosan annyi van nekik, amennyi a lépéseikhez szükséges.
Másikom biztosra akart menni ebben a kényes kérdésben.
A sárga gyógyszeres dobozban találsz egy fiolában néhány besárgult pirulát. A halálfélelem rést nyitott, megengedte, hogy emlékezzem erre. Ha nem lesz foganatja, akkor orvoshoz sem érdemes fordulnod. Nem arról volt szó, hogy a tárgyak, a jelenségek és az idegen emberek ne őrizték volna meg a szememben a realitásukat. Megtaláltam a gyógyszert, s ahogy kell, behelyeztem a nyelvem alá. A szakmai okokból kötelezőnek tekinthető kettős látás gyakran megzavarta a realitásérzékemet, s ezért önmagam észleléseivel szemben meg kellett őrizni a bizalmatlanságomat. A nyelvtövön fut egy ér, a vena lingualis, az értágító hatású nitroglicerin ezen a helyen könnyen átszivárog az érfalon. Alig olvadt el, hatása eloszlatta minden kétségemet. Oldódott a légszomj, a forróság felszínén nem volt többé dermesztő hideg.
Fájdalmaim alig csillapodtak.
Amikor ránéztem az órára, hét óra tíz volt, ez is alaposan meglepett, mert ezek szerint mégis egy egész órát alhattam.
Számlálhatóvá vált ugyan a pulzus, de úgy döntöttem, hogy inkább nem akarom tudni, mennyi.
Ameddig van levegőm a fájdalomhoz, amíg el nem veszítem az ítélőképességemet, talán átérhetek az utca másik oldalára, ahol nyolcig rendel az orvos a körzeti rendelőben.
És ezzel új fejezetet nyithatunk.
Már a mentők infúzióra tettek, nagy szirénázások közepette vittek a Szent János Kórházba.
Az infúzión keresztül, különböző gyógyszerek adagolásával kísérlik meg csökkenteni a fájdalmat, oldani a félelmet, megpróbálják feloldani az elzáródásokat, amelyeket az elakadt vérrögök és az érgörcsök okoznak a koszorúerekben. Ez igazán derék dolog ezektől az orvosoktól. Habár nem mindig lehet eldönteni, hogy a bekövetkező halált majd az infarktus okozza-e, vagy ők maguk a terápiájukkal.
Ami a halál szempontjából tényleg édes mindegy, az élők etikája szempontjából azonban közel sem.
A Moszkva téren megakadtunk, állt a forgalom, igazán nem volt biztató a kocsi belsejében hallani, hogy a hatalmas közlekedési dugó kellős közepén miattam szirénáznak ilyen kétségbeesetten. Az volt a benyomásom, hogy ez a szirénázás fölösleges, ez fölösleges túlzás.
Amíg ilyen tiszta a tudatom, olyan nagy baj nem lehet.
Ha elakad a véráram a koszorúerekben, akkor maga a szív izomzata nem kap elegendő oxigént. Egészen fiatal mentőorvosnő kísért, magáról mesélt, magyarázott, de inkább csak szóval akart tartani. Orvos nem szemlélheti tétlenül, hogy elhaljon a szívizomzat. Naponta negyvenezerszer kell ütnie, összezsugorodnia, kitágulnia, te viszont mész a dolgaid után, és nem tudod, mi megy végbe a szervezetedben. Valósággal a lelkemre beszélt, mert nem akarta, hogy izgatott legyek. Holott épp az tűnt föl neki, hogy milyen veszélyesen nyugodt vagyok. A többiek rendesen mennek, te pedig ott vánszorogsz közöttük. Ami elég nagy változás ahhoz, hogy fölizgassa magát miatta az ember. Egy vadidegen megmondja, mi zajlik a mellkasodban, te nem tudod.
Alig tudtam átjutni a Tárnok utca másik oldalára.
Nincs levegő, amiből lélegzetet vehetnél, holott a világ láthatóan teli van levegővel. Annyira igénybe vett a művelet, hogy amikor végre átjutottam, a házak falán kellett magam megtámasztanom és továbbsegítenem.
Szerencsére nem vették észre. Vagy úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy ne kelljen segíteni. A karitász nem olyan dolog, ami bármikor, bárkivel kapcsolatban rendelkezésre áll. Elég meghökkentő állapot létezni a többiek között.
Jobbára megszakadt a kapcsolatom mindenkivel.
Az önkéntelen szenzuális felfogásnak addig van a tudatban foganatja, ameddig az ember mások tapasztalatával képes összevetni a sajátját, s értelmezett állapotában raktározza el. Mindenesetre elmentek mellettem az emberek. Tudatom takaréklángra állította önmagát a humán éjszakában, s ezért a mai napig nehéz visszaemlékeznem, miként sikerült megtennem az utat az orvosi rendelőig.
Minél nagyobb erőfeszítésre volt szükség, annál mélyebben lett sötétség, ha leálltam, akkor nemsokára ismét kivilágosodott. Láttam, hogy melegen, vörösen és porosan alkonyodik a szülővárosomban. A tudatnak megvan a maga önvédelmi rendszere, arányosan kell gazdálkodnia a maradék erőkkel. Vészhelyzetben a test nem terhelheti pánikkal a tudatot, s a halálfélelem, amely az imént a testi lét veszélyeztetettségére figyelmeztetett, megfontoltan felfüggeszti működését.
Nem volt ésszerűtlen a házak falához tapadva araszolni. A masszív közegellenállást tanúsító sötétségben nem tudtam volna másként irányt tartani. Nehéznek bizonyult ugyan az út végére elérni. Minden különösebb türelmetlenség nélkül vonszolódtam, de mint aki alig emlékezik, honnan jön és hová a csudába tart. És akkor még nem beszéltünk a fájdalomról, de erről nem érdemes beszélni. Minden azon múlik, hogy a szűkületeknek mekkora az áteresztő képességük.
Különböző módszerek vannak rá, hogy növeljék, különböző gyógyszerek. Az egyik a streptokinase, amit az infúzióba vezetnek be. Habár ezek a derék orvosok előre tudják, hogy a szervezet bizonyos esetekben allergiás sokkal fog válaszolni életmentő kísérletükre. Ez történt velem. Jókorát esik a vérnyomás.
A vérnyomás csökkenése miatt a koszorúerekben megszűnik a keringés.
Az oxigén nélkül hagyott szívizomzat nagy frekvenciával reszket, ütések híján vért nem továbbít, beáll a kamrafibrillatio. A sinuscsomó, mely individuális ritmust adott, mindenkinek a személyes ritmusát, nagy zavarodottságában leáll a maga ütemével, s akkor legalábbis átmenetileg nincs szívműködés. Mindennapi tudatát elveszíti az ember, bár az orvosokkal ellentétben nem mondanám, hogy elveszíti az eszméletét. Jobban észnél voltam, mint bármikor.
És akkor valami nagyon érdekes kezdődik, valami fantasztikus történik, tulajdonképpen erről kéne beszélni.
Olyasmi folytatódik, amit igen nehéz szavakkal megragadni, mert a halál előtti állapotban csaknem érvényét veszíti az egyezményes időszámítás. Egy nagy villanykapcsolót lekattintanak, magát a főkapcsolót. Amitől a látás, az észlelés és a gondolkodás közel sem szűnik meg. E párhuzamosan működő funkciók a frissen szerzett észleléseiket azonban nem a tudat egyezményes időrendjére fűzik fel.
Időtlenség uralkodik a világegyetemben. Űrélménynek lehetne nevezni.
A tudat olyan készségesen akceptálja, mintha nem csak előzetes tudomása lenne róla, hanem korábbról élménye. Ettől az új tudásától válnak elkülöníthetővé azok a kisebb időegységek és időstruktúrák, amelyek korábban időnyomokat hagytak a tudatban, időrendjük volt, s az időtlenség űrjében lebegve meg is marad. Bolygók árnyaként lebegnek veled egykori élményeid.
Nem lesz teljesen sötét. Az egyenletes sötétség inkább furcsa, mondhatni, absztrakt derengésben áll. Tárgyak és körvonalak nincsenek többé, a szemlélet számára a gondolkodás a tárgy.
Inkább otthonos érzés a fény hiánya, amint gondolatai tárgyiasságára bízva szabadon lebeg benne az ember. Engem legalábbis nem ért felkészületlenül.
Jó lelkiismerettel nem lehetne térnek nevezni.
Olyan közegben láttam át a magam mögött hagyott életet, amely a maga időbeli tagoltságával az időtlenség beláthatatlan űrjében helyezkedett el. Ahová most lám, hazataláltam. Minden eddig érzett érzés és észlelés jelen volt, összes ízével és illatával, habár érezni nem éreztem. Tapintásnak, szaglásnak és ízlelésnek, az egész nagy szenzuális színjátéknak vége lett. Ami nem azt jelentette, hogy ne maradtak volna telítettek az érzéseim. Láttam. Emlékeztem.
A testi érzékeléstől megfosztott tudat a gondolkodás mechanizmusát észleli utolsó tárgyaként.
Mintha a saját gondolkodásom mechanizmusával egy életen át semmibe meredtem volna ki, ám az űrérzést nem vettem volna igazán tudomásul.
Látásomnak nem voltak többé időbeli vagy térbeli korlátai. A saját életem részletei nem a saját életem történetével álltak kapcsolatban. Ilyen történet ugyanis nem létezik és nem létezett. Ami végtelenül meglepett.
Azt mondtam magamnak, ezért kerestem hát oly görcsösen a részletek helyét a teljes történetben. Nem a térbe, nem az időbe vannak belekötve, ahol a helyüket kerestem. Az egyéni életnek ténylegesen nem a születés az eleje, nem a halál a vége, s akkor miként lehetett volna részletekből épülő egésze. Most hagyom el a részletek zűrzavaros helyszínét. A tudatom azonban, amivel az időkben és helyszíneken zajló eseményeket egyáltalán felfoghatom és értékelhetem, a végtelenbe van belekötve. Amit megint csak a kézenfekvő dolgoknak kijáró meglepettséggel vettem tudomásul. Olyasmit vettem tudomásul, amit tudtam korábban. Halálom küszöbére érve, inputjaival és outputjaival együtt azért látom át szerkezetében a testi létezést, mondtam magamnak, mert az érzékelés eleve túllép az időbeliségen, és nincsen térbeliséghez kötözve. Mintha hirtelen fölfognám, mit akart Rilke a vállunk mögött álló néma angyalokkal. A tiszta érzéki felfogás mindig is onnan nézett át semleges szemléletével, ahová most boldogan és elnémultan visszatérek.
Elkísér.
Azon kaptam magam, hogy látok, gondolkodom, de nem a testi struktúrák korlátozott adottságai szerint veszek tudomásul.
Tudatom szerkezetét átlátja az utolsó gondolat.
Intellektusom a lehető legnagyobb reflektivitással értékeli, amit elvileg szomorú elmúlásként kéne felfognia, hiszen mások tapasztalatával immár nem összevethető. Nem lehetett evilági tárgy, nem is kerestem, amelyben érezhetővé válhatott volna a végtelen elragadtatottság, amelyre mindig mértéktelenül vágyakoztam a másokkal megosztott testi létben. Soha nem értem el. Igen mulatságosnak és szimptomatikusnak találtam, hogy az utolsó tapasztalatot nem fogom tudni megosztani senkivel. Néhány szerencsés pillanat volt az életem, amelyben megéreztem ugyan, hogy minek kéne a közelébe kerülni.
E felismeréssel ragad magával.
Most következik be.
Azzá lesz az én, gondoltam még, ami korábban test nélkül volt és örökké test nélkül marad. Miközben nemcsak tudtam, hogy a „most” és a „bekövetkezés” azt jelenti, hogy meghalok, hanem láttam, amint az élők szakszerűen és szenvedélyesen, boldogtalan közösségük nevében tesznek kísérletet, hogy megtartsanak maguk között.
Néhány fontos részlet megértése érdekében azonban vissza kell még térni az előző fejezethez.
A kórházi épület hátsó bejáratához, ahol bűzlő kukák között vittek be a sötét folyosókba, s ahol a vénámba döfött infúziós folyadékkal együtt raktak át egy gördíthető ágyra.
A mentősök hiába kiáltoztak a visszhangos folyosókon, nem jöttek elő a kórháziak. Valakit odaállítottak ugyan a fejemhez, hogy tartsa addig magasra az infúziós zacskót a folyadékkal. Többen ott lehettek, szívták és fújták olcsó füstjüket, vénségesen vén emberek bámultak bele az arcomba, nők és férfiak. Elkínzott vonásaik közül kivilágló éber tekintetükön láttam, hogy valószínűleg alig élek.
Mi lehet vele, kérdezte valaki, mintha nagyothallóval beszélne.
Mi lenne, hát vak maga, infarktusa van, nem látja, válaszolta a nagyothalló.
Úgy beszél, mintha nem lett volna magának, hallottam a fejem fölött ingerülten és túl hangosan.
Lehet még magának is, ne féljen. Szégyellje magát, hogy így beszél velem.
Aztán csak szótlanul csoszogtak körülöttem, majd más témákra térve ordítoztak rá egymás szavára.
Később jött egy kiszőkített nagy nő a rövid fehér köpenyében, jókora uborkát evett. Szőkesége már alaposan lenőtt, száján a falatozástól elmázolódott a rúzs, erős kezén le voltak töredezve a vörösre lakkozott körmei. Miközben egy távoli szobában a mentősök nagy hangon magyaráztak és nevettek, a nagy nő az uborkáját ropogtatva ragadta meg az ágyamat, és kelletlenül begördített egy óriási terembe.
Vigyázzon azzal a zacskóval, kiáltotta közben, mert többször nekimentünk ajtófélfának, falnak.
Visszamehet az ágyába, Pödrös úr, kiáltotta, mikor a terem közepén célhoz értünk.
Az infúziós zacskót kivette a vénember kezéből, felcsapta egy állványra.
Szépen köszönjük, kedves magától, igazán ügyesen csinálta. Utána vágta a zakómat, amit eddig szintén a vénember tarthatott.
De nézze csak meg a pizsamáját, megint csúnyán lehugyozta. Nem tud annyit behozni a lánya, hogy maga össze ne hugyozza.
Nevetgélve hagytak el.
Hanyagul behúzott zöld függönyök mögött, kicsit hörögve, kicsit sípolva, nagyobbakat és kisebbeket nyögve, nyöszörögve, valakik a sorsukra vártak.
Csukva voltak a hatalmas, poros ablakok. Egy kazánházra lehetett kilátni, egy hosszú, semmibe nyúló vascsövön sivítva tört elő a gőz.
Láttam két üres ágyat a halott neonfényben.
Levegő nem volt.
Széttaposott, mocskos fehér papucsában csattogva visszajött a nagy lomha nő, majd elvette a zakómat és szó nélkül elment vele.
Nem voltam olyan helyzetben, hogy a véleményemről vagy az emócióimról nyilatkozzak, de felfogtam, hogy hová kerültem. Öreg gépek kattogtak, fújtattak, adatokat írtak, gyógyszert, papírt, tintát adagoltak a zöld függönyök mögött.
A nagy lomha nő visszacsattogott, eltűnt a zakómmal a függönyök zöld labirintusában, szitkozódott, hogy az egész osztályon ne találjon egy kurva vállfát. Úgy mondta fel magának a szitkait, mintha senki nem hallaná. Hogy az Isten bassza meg. Holott nekem szólt, ez világos, beavatott vele, értésemre adta, hogy jóindulattal lesz irántam, bár itt kemény életem lesz. Nyers emberek gyakran jelzik így a vonzalmukat. Fémszekrények ajtaját csapdosta, majd ismét elcsattogott, és csönd lett. A szemem is belehunytam, még kevésbé legyek jelen.
Valaki áthatott a gyönyörű tekintetével.
Maga az emberi alak a gördíthető ágy lábánál állt, alacsony volt, törékeny, miként egy kamasz fiú. Fehér nadrágot, fehér inget viselt a nyitott köpenye alatt, ahol pedig alig lehetett teste. Vékony kezek, lábak, talán egy kis pókhasacska. Izgatott figyelmébe feszülve emelte ki neonban felfénylő tarkopasz koponyáját. A tekintetem nem zavarta meg, mert úgy figyelt a gyermekesen tágra nyitott tudós szemével, mintha jelenést vagy tárgyat kéne látnia. Felindult volt, átszellemült, a tárgya és az intuíciója, vagy mondjuk egyszerűbben, az első benyomása között osztotta meg az állatias figyelmét. Izgalmában mindkét kezét úgy emelte az ajkához, mintha imához készülődne. Volt az alkatában valami mélyen aszkétikus, nemcsak a figyelme, hanem az alig titkolható rettenete, amit a teremtéssel szemben érzett, a madárcsontjai, az íves, vékony orra, a hosszú, törékeny ujjai. Mégis azonnal tartottam tőle. Valójában űzött vad volt, akit a többiek mindennap többször kivernek maguk közül.
Abban a pillanatban, amikor a nagy ápolónő lomhán csattogva visszatért, mert végre valahára talált a zakómnak vállfát, az orvos ijedten utat engedett neki.
Rendesen el fogom zárni minden holmiját, ne féljen, mondta a nő, mint aki biztosít, hogy ő legalábbis nem fog meglopni. Egy ilyen drága zakót, mondta nagy elismeréssel és kíváncsian, kár lenne csak úgy a fogasra hajítani. Mondta, úgy fognak levetkőztetni, hogy észre sem veszem. Nevetett, hogy milyen jó dolgom lesz, és minden átmenet nélkül kiordított a folyosóra. Női nevet ordított, többször, türelmetlenül, az illető azonban nem jött. Mondta, majd ügyesen átbújtatják az infúziót, kérdezte, milyen anyagból való a zakóm. Meg tudtam volna mondani, de mértéktelennek találtam a puszta szavakat, hogy selyem és kasmír. Inkább azt mondtam, halvány fogalmam sincs. Valaki azért bejött, a fejem fölött ügyeskedett az infúziós folyadék zacskójával. Tényleg ügyesen áttornázták az ingem ujján, miközben mindketten vadul szidalmazták a nőt, aki után a nagy ápolónő hiába ordított. Nem hagytak mást rajtam, mint a helyzetemhez egyáltalán nem illő, igen kicsi, fekete alsónadrágomat. Az órámat is levették a karomról. Most feszítse meg magát, kiáltotta a nagy nő, s szinte észrevétlenül emeltek át a kórházi ágyra.
Ott feküdtem kiterítve. Odakinn süvített a gőz. Elvitték minden holmimat. Némán csöpögött belém az infúzió.
Fél tíz körül járhatott.
A pokoli hangzavarban szólni tudjak. Minden elbeszélés anyja, Polymnia, légy hozzám kegyes, segíts át köznapi szavakkal a Styxen.
Mintha rejtekhelyükön vártak volna a pillanatra, egyszerre többen jöttek, többfelől, besiettek a folyosóról, kiléptek a zöld függönyök közül. Jött valaki egy olyan oldalajtón, amit eddig nem is vettem észre. Valósággal megcsapoltak, felcímkézett kémcsöveikben fogták föl a véremet. Az EKG-elvezetések piócáit és gumihevederjeit felcsatolták a mellkasomra és a csuklóimra. Az infúziós folyadék zacskóját kicserélték egy flakonra. Karomon pumpáltak. Bejött a testi létezésemtől elbűvölt orvos az élesen figyelő tekintetével, akit tisztes távolságot tartva egy éjfekete hajú ifjú követett. Amint fölém hajolt, zsíros haja beleomlott fekete szőrrel benőtt homlokába. Állán és erős arccsontjain olajosan csillogott a sűrű sörte, orrán a tág pórusok krátere fekete zsírral volt tele. Ha az egyik meghallgatta a szívdobbanásomat, akkor helyet cseréltek, meghallgatta a másik. Ha az egyiknek ki kellett dugnom a nyelvemet, akkor ki kellett a másiknak dugnom. Mintha dadogva jutnánk hozzá az ismert eredményhez. A műveletek rövid szünetében a nagy nő az ágy lábánál állva valamit mindig megkérdezett. Válaszaimat az ablakpárkányon kiterített űrlapokon jegyezte föl. Néha ingerülten szólt a két ápolónőre, hogy ezt vagy azt ne így, hanem úgy. Még ingerültebben morgott a kopasz orvosra. Igazán megvárhatná, hogy a beteg befejezzen egy mondatot.
Kérdezte, szükség esetén kit értesítsenek.
Amikor nem kellett már visszatartanom a lélegzetet, mondtam, a feleségemet.
Adjam meg a telefonszámát.
A telefonszámot persze biztosabbnak tűnt nem megadni. Hiába mondanám, hogy éjszaka ne hívják. A nyomdai levonat kijavítása mellett ez lett a legfontosabb. Miként kímélhetném meg őt. Végül is sehogy. Legalább az éjszakáját megmenteni. Kétszázhúsz kilométerre van innen, s ha most hívják fel, akkor tehetetlenül várhatja a rettenetes hajnali vonatindulást.
Mondtam, inkább arra kérem, vegye ki a noteszt a zakóm belső zsebéből, inkább egy barátomat hívja föl.
Kérje meg, hogy menjen el a lakásomra, amihez kulcsa van, reggelig javítsa ki a nyomdai levonat íveit a kézirat alapján. A lelkére kötöttem, hogy a kézirat alapján. A nagy nő egy kicsit csodálkozott, de a szokatlan feladat tulajdonképpen tetszett neki. Ugyanakkor az orvos nesztelenül távozott a medikussal, az ápolónők pedig szintén elsiettek, mert valaki egyre hangosabban húzta a lélegzetét a színfalak mögött. Éktelen lárma támadt a hörgés körül, kiáltozások. Valami lezuhant, a fémes szerkezet a kövön szétesett, mire többen kirohantak a függöny mögül és visszarohantak. Valaki egy diadalmasan magasba emelt fecskendővel csúszott át a kórterem kövén, hogy gyorsabb legyen.
Váratlanul lett teljes a csönd.
Valamivel később az orvos és a medikus elégedetten visszatért, az orvos egy diadalmasan magasba tartott, teli fecskendőt hozott. A tűt rögtön beledöfte az infúziós folyadékot szállító gumicsőbe.
Kíméletesen nyomta bele az utolsó cseppig, néhány pillanatig a hatást figyelték az arcomon. Miközben nagy harsányan visszajött a nagy nő, hogy hiába próbálkozik.
Lassan el fogja veszíteni a türelmét.
Ezek ketten a haldokló nyöszörgését követve megint eltűntek a zöld függönyök között.
Később majd újra megkísérli, most azonban az adatfelvételt tényleg be kell fejeznie. De ne féljek, nem az én barátommal van baja.
Kérdeztem, kivel van baja.
Ingerülten válaszolta, hogy inkább azt mondjam meg, van-e mindennap székletem.
Van.
Attól kímélje az Úristen, folytatta olyan hangosan, hogy a zöld függönyök mögött érteni lehessen, hogy futóbolondokkal kelljen ügyeletben lennie. Kérdezte, milyen az állaga, milyen színe van.
Nem is végezhettünk a kérdésekkel, amikor visszajött az orvos a medikussal, ismét hoztak egy teli fecskendőt.
A nagy nő erre azonnal elcsattogott, de még biztatón visszaszólt, ne féljek, megint hívja a barátomat.
Az ember végül is hálás érte, hogy ismeretlen emberek segítenek. Ilyen kíméletesen nyomnak bele valamit a testébe, ami bizonyára a javára van.
Álltak az ágyam lábánál és némán figyelték az arcomat.
Valamit kimozdítottak. Ez a legelső érzet. Mintha valahol bekapcsoltak volna egy elementáris erejű elszívót, porszívót. De tévedésből nem szívásra, hanem fújásra állították volna. Van még rajtam kívül valami, ami a hihetetlen erejével a testemen belül válik érezhetővé. Elmozdult a tőkesúly.
Még láttam, jön vissza a nagy nő, mélységes megvetésével kerüli meg őket. Én már mentem el.
Nagy csavargó lehet a maga barátja, mondta, és rángatta hozzá a vállát. Valójában azonban ismeretlenül is élvezte a csélcsap barátomat.
Nyersek és brutálisak tudnak lenni az ilyen nagy nők. Hagyják, hogy a kiszőkített hajuk lenőjön, nem igazítják ki az elmázolódott rúzst az ajkukon, nem érdekli őket, hogy a vérvörös lakk lepattogzott-e a körmükről, de vesébe látnak. Az űrlapjai alapján folytatni akarta a kikérdezésemet.
Egy elismerő mosoly még kifért belőlem.
A halál tényleg elragad, megyünk ki az életünkből.
Nem egyedül van az ember magában. A másik vonzásába kerülök bele, a lelkem visz magával.
Amin közel sem légiest kell értenünk, hanem erőset és esszenciálist.
Akkor mégis megadom a feleségem telefonszámát, mondtam még jó hangosan.
A nagy nő csodálkozva bámult le rám, miközben vette a noteszt és a ceruzáját, hogy följegyezze. Mintha kissé ijedten, kissé megvetőn azt figyelné, mi ütött belém, miféle meglepetéseket tartogatok még. Jó lett volna azt válaszolni, hogy most halok meg, amitől őt sem tudom megkímélni. Akkor most elmegyek, valójában ezt gondoltam.
Nem szerettem volna túlzó kifejezésekkel riogatni őket, meg nem is volt sok időm a magyarázkodásra.
Az a benyomásom, szóltam óvatosan, hogy el fogok ájulni.
A kifejezések e szakmailag mindenképpen indokolt szűrése és rendezgetése olyan mennyiségű időt és energiát emésztett föl, illetve oly erősen mozdult be a tőkesúly, minden elmozdult és belerendült, hogy a telefonszám kimondására nem jutott. Amitől hihetetlenül nevetségessé váltam a halálom pillanatában. Mint a fukar vénember a mesében, kedves fiam, nyögi utolsó lélegzetével, mert nagy titkát még el akarja susogni.
A nagy fazék rablott aranyat a nagy vadkörtefától három lépésnyire ástam el.
Még tudja, de nem tudja magát megtartani. Boldoggá tett, hogy akkor a magasztos dolgok tényleg oly banálisak, mint a mesében. Ezzel a boldogító tudattal mentem el, de annyit még láttam, hogy a nagy nő a noteszét és a ceruzáját elhajítva rohan ki a képből. A két fehér köpenyes férfi elnyílt ajakkal és megnyílt szemekkel veti rám magát.
A roppant erő átvitt, ahonnan visszaláttam, ez pedig igazán lenyűgözött.
Elementáris örömmel töltött el, hogy sikerült, és még az utolsó lélegzetemmel is illedelmesen hazudtam nekik.
Még nézhettem, amint a medikus az infúzió állványát megragadja, mert a másik ráront a mellkasomra, és az állvány azonnal dőlni kezd. Kitépné a karomból a tűt.
Nézzük inkább, hogy valóságosan hol vagyunk.
A teljességnek olyan élményében részesülsz, aminek ezen a nyomorult árnyékvilágon legfeljebb a vallási vagy a szerelmi elragadtatottság lehet a hasonlata. És a nőknek valószínűleg a szülés. Bátrabb nők elmondják, hogy szülés közben összecsúszik öröm és fájdalom, amitől kozmikusan nagy erotikus kaland lesz belőle. Mentem kifelé, ami nem valaminek a vonzása, nem ígéret, hanem a teremtő erő érzékelése. A teljesség ténylegesen beváltja benned önmagát. Vitt. Nem kifelé a tudatomból, miként az ájulás, hanem befelé a tudatomba. Egy irdatlan erő vitt el, amely egyszerre működik kívül és belül, s ezért a tudatnak sem érdemes ilyen különbséget tenni. Túl voltunk mindazon, ami személyes és szenvedélyes.
Az embert levetkőztetik, úgy hever a lepedőn, hogy bármely pillanatban bármely testrésze kész legyen bármilyen életmentő beavatkozásra. Hiába a fájdalom, a légszomj, a halálfélelem, a kétszázas pulzusom, a testi érzeten enyhén átdereng a nárcisztikus és exhibicionista elégedettség.
Olyan rosszul azért nem mutathatok.
Az élet szadomazochista alapszerkezetébe a halottas ágyán is rendesen beleilleszkedik az ember. Készséggel kiszolgáltatja önmagát, utolsó leheletével még bosszút áll.
De a telefonszámot már nem tudja kimondani. A film elszakad. Nem látom az ágyat, nem látom a nagy ápolónőt. Lehúzták a nagy főkapcsolót. Másik film folytatódik. Űrben lebeg. Nem mondhatok mást, mint hogy van benne valami a nagy szellemi felismerések vagy a nagy szerelmi egyesülések öröméből. Valaha tudtam, életidőmben mégsem így képzeltem el. Aha. Az erő rajtam kívül és bennem működik, elfújt és beszívott magába, test többé nem vagyok, s ezért nem is vagyok hozzákötve többé sem az értelmi, sem az érzelmi fölfogáshoz. Valami ilyesmi. Tudom, hogy most halok meg. Ami nem tölt el örömmel, nem tölt el fájdalommal. Semmiféle érzés, ami ez idáig ismerős. De nem is felejtek. Még leginkább azt lehetne mondani, hogy kinyílik az emberi időszámítás, de egyszerre nyílik előre és visszafelé. A halál jelenének nincsenek többé sem térbeli, sem időbeni határai. Tudom, hogy mi fog történni, ha akarom, akkor láthatom, hogy mi történik, és jól tudom, hogy mi történt.
Emlékezetem teljességét élem át, s ugyanezt teszi velem a térérzékelés. Egymásba vannak írva. Szellemileg a legpazarabb hímnős állapot, euforikus állapot. Isten sajnos nem fellelhető az idő teljességében, be kell látnom, hogy nem létezik, hiába hittem. Milyen nevetséges voltam ezzel az egész emberi hiszékenységemmel. Kínos tévedés. Az erő azonban minden emberi képzetnél hatalmasabb. Elképzeléséhez túl erőteljes lehetett a testem. A lélek emlékezete az istenekről alkotott képpel ugyan figyelmeztetett. A teremtő erő fogad vissza magába. Miközben a tudatomban még működik az időszámítás, visszanézek rá, amint elkülönített rétegeit és eseményeit épp elhagyom. Az időtlenségben nincs helye a felejtésnek. Jobb híján erre szokták mondani, hogy halála 203204pillanatában visszapergeti magában élete eseményeit az ember. Őszintén szólva nem perget vissza semmit. De végre tisztán látja át, hiszen az időtlenségben az emlékezésnek sincs helye. Egy életen át nem értette, mert a lelket és a testet soha nem látta egyben.
Testén keresztül érinthetetlen maradt a lelke.
Ami azt jelenti, hogy halálával leválik róla, ami eddig sem tartozott hozzá. Ez pedig valószínűleg nem más, mint a nyelvhez kötött fogalmi gondolkodás. Ezzel volt bekötve a többiek közé. Előbb megszabadulni az örökös testi érzetektől, aztán megszabadulni a nagyra tartott gondolkodástól. Visszatérés egy olyan ősállapothoz, amelyben fogalmi gondolkodás sem létezik, hiszen a szemlélet és az érzékelés között sincs különbség. Leválik a gondolkodás, megszűnik a keresztkapcsolat a tudat érzéki és érzelmi, mentális és kognitív tartalmai között, s ezzel egy időben képileg, az agytörzsön válik felfoghatóvá, hogy ezek a tudattartalmak a személyiségem közönséges történetétől függetlenül miként kapcsolódnak a teremtő erő otthonához, ahhoz az univerzális struktúrához, ami viszont a tiszta szemlélet számára sem belátható. Sajnos nincs magyar ige, amivel e sorsdöntő történést jellemezni lehetne.
Egyetlen rövid, billenő mozdulatról van szó. Valahonnan átfordulni, s ezzel valahová kerülni. Németül van rá leíró jellegű ige. Umkippen. Franciául szintén talál rá igét az elme, basculer.
Átbillenni, a sötéten derengő űrből, ahol minden együtt van, védettség, erő, átbukni.
Kimozdulni a védettség és az erő kozmoszából, átfordulni, leválni az egyedül lehetséges ősállapotról.
Átbillenek, belekerülök, holott nincsenek róla fogalmaim, hová, mibe kerültem, belebillenek. Sötéten derengő űrből lök ki az erő, átbillenek valahová, ahol van távolság, nincs levegő, van határvonal, de mindezeknek a dolgoknak nincsenek önálló fogalmai.
Miközben a tudat terébe káprázatos fény kerül.
Az ősállapothoz képest mindenesetre ismeretlen. Értsük úgy, hogy az univerzum érzékileg minden ízében ismerős, fogalmilag viszont teljességgel ismeretlen. Mozgásom irányt kap az erőtől. Az erő kifordított a végtelenség ismerős kozmoszából. A kimozdulás, a kifordulás, a mozgás, a tér elváltozása először történik meg, először látom, hogy a mozgásnak kiszabott iránya van. Mégis sok mindennek van neve. Nem mindennek. Egy fogalmi gondolkodásban gazdag élet tapasztalatával nézek vissza arra, amiről fogalmak híján nem gondolkodhatom, hiszen először történik. Nem a fogalmaimmal értelmezem, amit először élek át, hanem az elvonatkoztatás tapasztalatát működtetem. Amiről evilági nyelven azt lehetne mondani, hogy kozmikusan meglepett. Mert ezek szerint a fogalmi gondolkodás szintjén túl is van elvont gondolkodás.
Az először és az utoljára nem szétválaszthatók.
„Az anyák lovagló ülésben szülnek a sírokon.”
Az elvonatkoztatás szintjéről visszatekintve, elmondhatatlan örömöt okozott a mély kollegiális tudat, hogy Samuel Beckett tényleg nem tévedett. Anyám megszülte a testet, én megszülöm a halálomat.
Soha nem láttam még fényt, nevét nem ismerem.
Isten ugyan a fény univerzumában sem föllelhető, a fény mégis az ő leghitelesebb hasonlata. Az értelmezés szempontjából mulatságos kis előnyt jelentett, hogy nem csak író voltam előző életemben, aki a szavak értékével és értékelésével foglalkozik, hanem fényképész, aki a fény mibenlétével.
Távoli fényforrásból érkezik, szórt fénye van. Erő visz felé, s a közeledés sebességéből lesz a visszanéző tudat számára belátható a szándék. Az erő egyesíteni fog vele. Halálom lesz a születésem. A közeledéstől nem a fény minősége változott meg, hanem értékelhetőbbé vált. Olyan volt a fény, mintha mattüveget löktek volna egy valójában nagyon erősen sugárzó fényforrás elé, nem direkt, úgymond fátyolos.
Ovális nyílás erősen fodrozott peremén törik meg.
Ahogy barlang mélyéről látja az ember a kinti világot egy borús napon. Még nagy utat, nem tudja megbecsülni, hogy mekkora utat kell odáig megtennie. Az utat nem ismeri, még soha nem tette meg.
A személyét sem ismeri, akinek bármikor, bármit meg kéne tennie vagy fel kéne becsülnie.
Valójában nem tudná, mit jelent az út, ha nem az erő vinné a fényforrás felé ilyen föltartóztathatatlanul.
Ettől viszont tudomása lesz öntudatlan önmagáról, a fény állandósága jelöli ki a pozícióját.
Ez hát a születés útja, mondja önmagának, igazán nagyon érdekfeszítő, nyugtázza elégedetten önmagában. Ki is pillantok a halálom idejéből, annyira érdekel a születésem, lássam, mit művelnek a világban, amelyet éppen elhagyok. Látom ám, amint egy kéz a mellemre valamit rácsatol vagy éppen lecsatol a mellemről. Kezek küszködnek mindenféle huzalokkal. De a fényforráshoz képest erősen megváltozik a pozícióm. Mintha nem csak a fényforrás felé haladnék, valósággal siklanék, hanem a roppant erő síkosan elfordítana. Mintha egyenletes bordázata vagy redőzete lenne a térnek. A barlang ovális bejárata eltűnik. Másik két tenyér a mellkasomra tehénkedik. A két tenyér súlyát nem érzem, de világosan felfogom, hogy most törik a bordáimat. Látom, amint az emberi árny guggol fölöttem, látom, amint teste egész súlyát ütemesen nyomkodja belém a tenyerével. Gondolom, a medikus lehet. A mennyezeti neonok jéghideg fényében nézek ki a halálból.
Hasamig láttam le a testemen.
Mantegna az óriási meztelen talpától nézve, perspektivikus rövidülésben ábrázolta Krisztus lemeztelenített testét. Ilyen erős, csaknem parodisztikusan rövidülő perspektívából láttam ki a saját testemre, amint a kövezet óriás kockáin hevert. Furcsa volt, hiszen a látószögem valamivel magasabban állt, mint ahogy a kockás kövezeten heverő pozíció megengedhette volna. Ezt még méricskélte is a tétova tudatom, mert az élmény szokatlansága miatt a magyarázó információk helyét kereste, s az is kérdéses lett, hogy tapasztalatként hová, melyik rekeszbe helyezze el az emlékezetben. Mintha valamit magasabb gépállásból fényképeztem volna le, mint ahonnan néztem. Hiányoztak a tudatban a jelenség magyarázatához szükséges címszavak. Valamelyest még az ironikus látás képessége is megmaradt. Még a fényképészeti látás képessége is megmaradt. Jóindulatú elnézéssel figyeltem az igyekvő kezeket, a kezeken a szőrzetet, tudatom serénykedését, a saját megmagyarázhatatlan optikai csalódásomat. De ez a reálisnál magasabb gépállás megfelelt a fogalmi világon túlinak.
Szelíd iróniával visszanézel. Nem olyan sürgős, hiszen olyan ütemben és olyan szinteken fogod megfejteni, ahogy az életedtől reálisan távolodsz.
A visszanézés a tudatnak egyszerre többféle perspektíváját fogadja önmagába.
A különböző tudatszinteket most végre együttállásukban láthatod.
A nyelv előtti állapot vagy a tiszta szemlélet struktúrái szinkronba kerülnek a testi folyamatokhoz rendelt nevekkel, habár ezek nem mindig és nem teljesen fedik a tartalmakat. Kívülálló tekintetem, lám, egész életemben elkísért, és most tovább fog kísérni. Testi érzet híján így élem át lélekként önmagam. Az úgynevezett tudatom azonban, mely egy életen át szintén elkísért, és most filozófiai, szociológiai, teológiai, pszichológiai, antropológiai fogalmainak egész gazdag és rendezett tárházát a fogalmi gondolkodáson túlról szemlélve bocsátja a rendelkezésemre, a léleknek csupán a világról szerzett tapasztalataiból részesült. A teremtő erő kozmikus méretű működése rejtve maradt előtte. Habár erre a lélek folyamatosan emlékezett. Amit viszont egy életen át a testi létezés emlékezési mechanizmusa fedett el. A teremtés nem szimmetrikus. Ennyi új tapasztalat még bőven belefér a tudatomba.
De az erő még egyszer elfordított, ismét lökött, lágyan átfordított, és a lökéssel megint vitt valamennyit a fény felé.
A fényt azonban, mely elvakíthatott és elmoshatott volna, nem érhettem el.
Hangsúlyozom, hogy nem egyenesen tartottam a mélyről a fény felé, közben elfordultam.
Mintha csavarmenet vinne előre. Azt hiszem, hogy összesen kétszer fordultam át, de nem egyszerre tettem meg e két teljes fordulatot. Mintha kétszer mozdult volna be a látószögem. A szakaszos mozgásról van ugyan képem, de nem okozott önálló testi érzetet. A megelőző állapothoz, az ősállapothoz képest ismeretlen eredetű nyugtalanságot, feszültséget támasztott, bár nem állíthatnám, hogy az én testi érzetem volt. Van egy képem, amint a fényforrás helyzetéhez képest alulról fölfelé mozdul el a látvány, lassan fordul el, és akkor megáll. Látom a barlang ovális, erősen fodrozott bejáratát. Aztán megint megindulok a csavarmenetben, a fényforrás alámerül, amiből utólag az is megállapítható, hogy balról jobb felé mozgok el a térben, amelyet a tudat barlangként mutat be. A két hangsúlyosan szakaszos mozgás, az elfordulás és a közeledés között van egy rövid szünet. Megakadás. Amíg az erő ismét fel nem ragad, s megint csak fordít és lök a fény felé.
A kórterem neonjai alatt a két emberi alak fölém hajolt. A harmadik háttérben maradt, a nagy ápolónő, bizalmatlanul figyelte onnan, ezek ketten vajon mit fognak tenni most. Kék árnyékokba merült arcukon a professzionális figyelem elementáris, nem fegyelmezhető boldogságra váltott. Fejüket a bántó fénybe emelve fölnevettek.
Ami azt jelentette, hogy megint itt vagyok.
Gyorsan befejeztem hát a megkezdett mondatot. Megmondtam a telefonszámot.
Hatásosnak bizonyult, tudtam, mit csinálok, meglepettségében felsikoltott a nagy nő.
Még élveztem is a pofátlanságomat.
Immár annak is örültek, hogy akkor a tudatomnál vagyok, nem pusztultak el az agysejtjeim. Örömük újabb rohamából lett számomra világos, hogy jó hosszú idő telhetett el.
Az erős áramütések hatására a testem azonban koordinálatlanul reszketett. A mellemen valósággal füstölgött a bőr és a szőrzet. Húsig égették a mellembe a reanimáció pecsétjét. Vacogtam, rúgtam, csapkodtam, hiába szerettem volna, nem tudtam a tagjaimat leállítani. Minden mozdulatot, szót és lélegzetvételt, az egész puszta létet a törött bordákból áradó éles fájdalom kísérte.
Kocogó fogakkal kértem a nagy ápolónőt, aki egész testével fölém hajolt, segítsen ezt a reszketést valahogy leállítani.
Mondta, ezzel most ne törődjek. Semmivel ne törődjek. Ők most már mindent szépen elrendeznek.
Én azt hiszem, mondtam vacogva, hogy vizes lett az alsónadrágom. Mondtam, nem tudom mitől.
Az égett hús illatát a megrendült hallgatásukkal vették körül. Ebből értettem meg, hogy az elektromos ütések hatására bevizeltem.
Ne törődjek semmivel, semmivel.
Nyugalmat imitáltak, a szakmai méltóságuk mögé rejtették a személyes boldogságukat. Gyorsan eltávolították az újraélesztéshez használt eszközöket, de készenlétben tartották. Közel sem lefutott dolog. Vacogó fogakkal kérdeztem az orvostól, mi történt, s ahogy a friss égési sebhez értem, a fájdalom le is állította a mutatóujjamat, kérdeztem, hogy reanimáltak-e. Az idegen szó megütötte, éppen ment volna el, zavartan visszanézett, az öntudatnak ez a foka sok volt neki. Úgy ragadta meg az ágyat a két kezével, mintha meg akarná rázni helyettem. Nem úgy viselkedek, ahogy haldoklóhoz illene. Majdhogynem megbántottan válaszolta, hogy igen, hogyne, reanimáltak, valóban. Kérdeztem, mennyi idő telt el. Magam is tudni akartam, hogy a tudatom tényleg tiszta-e. Gondolkodott, megpróbálta magát összekapni. Azt válaszolta, hogy három és fél perc.
Meggyőző volt a válasza, másként nem válaszolhatott. Hivatása szabályai szerint valamit mondott, de láttam a szemén, hogy valójában nem tudja vagy nem akarja megmondani. Meglehet, hogy csak két perc volt, lehet, hogy hatnál is több. Több millió év telt el három és fél perc alatt. A teremtés történik meg, amikor az ember halála és a születése összeér.
Csak jóval később jöttem rá, hogy mi történt, amikor hazakerültem.
Ennek a barlangnak van ugyanis valamilyen ismerősen finom bordázata. Mintha az agyamban turkálnék, de nem csak nem lelnék a tudott nyomára, hanem azt sem tudnám megmondani, hogy mit kell keresnem. Halványan derengő, ismerős bordázatát nem tudtam elfelejteni. Mintha az erő egy finoman bordázott csőben ragadna magával. Elég gondolni rá, és ismét magával ragad. Időtlen és végtelen űr, amely a bordázatával körülfog, vezet a fény felé. Talán helyesebb lenne redőnek, finom redőzetnek mondani. Nem egyenesen haladtam, hanem egy kicsit alulról, az erő mintegy a fejemnél fogva megforgatott, s így vitt fölfelé az enyhe emelkedőn.
Kétszer fordított el, így a pontosabb.
Nincs róla testi érzetem, hanem mintegy látom a testi érzetet. Visszavágytam arra a helyre, ahol a testi érzet absztrakció lehet. Az erő a fejemnél fogva fordított el a térben, amelynek bordázott volt a felülete, finoman bordázott, vitt a kijárat vagy a bejárat felé. Ki tudja.
Ovális volt a bejárat, egy álló ovális forma. Finoman nyújtott ovális, erősen elhúzott jobb felé. Úgy is mondhatnám, hogy erősebben nyitva állt a jobb oldala, mint a bal oldala. Nem volt szimmetrikus nyílás. A bal oldalán egyértelműbb volt az ovális. Miközben az erő vitt felé, de közben iszonyatos mennyiségű más dolog is megtörtént a kinyílt tudatomban, mintha egy kicsit még jobban elnyílt volna. Ha átlépek a sötétségnek és a fénynek ezen a határán, tudtam, akkor visszafordíthatatlan. Azt azonban nem tudtam volna megmondani, hogy a születésem vagy a halálom-e. Még valamennyi hátra volt, nem érhettem el a kijáratot.
Másnap délben átvittek a Szívsebészeti Klinikára. Igyekeztem mindent úgy csinálni, hogy elégedettek legyenek velem, de nem voltam itt.
Amikor néhány nap múltán egy kisebb műtéti beavatkozás után elbocsátottak, megpróbáltam visszatérni abba a közegbe, amit az ember nagy kétségek közepette evilági életnek nevez. Igyekeztem visszatalálni a legegyszerűbb alapműveletekhez, újra megtanulni, amit a siralomvölgyről tudok. Porszívóztam. A por, a szőnyeg, a kárpitok, igyekeztem komolyan venni a reális létüket. Elég furcsa volt.
Attól kezdve, hogy erőszakosan visszahozzák, semmihez nincs köze az embernek. Se a tárgyakhoz, se a többiekhez, se a tudásához, se az élettörténetéhez, semmihez. Vannak emóciói, ha megböki az ujját, akkor fáj, de semmi köze hozzá.
Talán az ég állaga, az ég színe. Egy növény kontúrjai, Magda parfümjének illatáról a korábbi parfümjének emléke, egy madár röpte, inkább a megfoghatatlan dolgok, különben semmi más, semmi.
Tudja, mit kell tenni, hogy elfogadják a többiek, de minden viszonyát önmagán erőszakot téve kell újra létrehoznia. Ne a dolgok helyét lássa a szerkezetben, hanem a dolgot, amelyet a többiek reálisnak tartanak. A porszívó gégecsövének durva recézetét érezni az ujjadon.
Hiszen világos.
Megint egyszer elég volt gondolni rá, hogy magával ragadjon. Az anyám méhéből átbillentem a szülőcsatornába, s ezzel vége lett az ősállapotnak, amelyhez a halál pillanatában visszatértem.
Mint aki egy kézzelfogható hasonlat segítségével ismeri fel a valóságos történés helyszínét.
Az ovális nyílás az anyám nagy szeméremajka volt, amit széthúztak, amit én a szülőcsatorna perspektívájából ismerek, az évtizedek óta halott anyám nagy szeméremajka, amint széthúzták, vagy önmagától is egyre jobban tágult, ahogy közeledtem, hogy megszülessek.
Mattüveg szűri meg így a fényt a szülészetek ablakán.
Sokáig nem mertem kimozdulni a lakásból, mert nehéz volt komolyan venni a dolgok reális létét, ha egyszer ismerni véltem a valóságukat. Megkértem a feleségem, vegyen tíz vállfát, válassza a legjobbat, a legszebbet, a legdrágábbakat, vigye el a kórházba, a nagy nőt keresse. Legalább vállfát ne kelljen keresgélniük.
(forrás:Digitális Irodalmi Akadémia - dia.pool.pim.hu)
- - - - -
Három beszélgetés a halál és az újjászületés élményéről
Átélték a halált, majd valóban visszatértek onnan.
Fliegauf Benedek - Csillogás - avagy milyen is "Odaát"? - videó
Három beszélgetés a halál és az újjászületés élményéről. Nádas Péter író, Dobronay László tévés rendező-operatőr és Gesztelyi Nagy Judit fuvolaművész, eltérő személyiségű emberek, ebből adódóan elbeszélésmódjuk, halálközeli-történeteik is különböznek.
forrás:Szalay László
