A bizonyosság iránti vágy és a végtelen kíváncsiság hajtott egy reikiutaztatást végző nő otthonába.
Peller Mariann
Helga kiegyensúlyozottságot és harmóniát sugárzott. Ha volt is bennem pici aggodalom az ismeretlen élménytől, kedvességével elfújta mind, egy szempillantás alatt. Már a vele való beszélgetés is feltöltött, és tele volt tanulságokkal, hát még az utána következő utaztatás élménye!
Az első kép, ami kirajzolódott előttem, egy sivár, szürke, romos kis falu, a házak összedőlve, sáros agyagföld a lábam alatt, amin szürke katonabakancsban állok. Hirtelen meglátom magam kívülről: 40 körüli férfi, szürkéskék szemekkel, amelyek végtelen fáradtságról és mély szomorúságról árulkodnak. Szinte összeomlok a körvonalazódó történettől: harcoltam a fronton (hogy melyiken, nem is tudom), végre vége, de odahaza, a szülőfalumba visszatérve csak a halál és pusztulás fogad, édesanyám is meghalt.
Itt, Helga kérésére, visszaugrunk az időben, amikor még kisgyerek lehettem: egyszer csak lenézek a lábamra, és két kis koszos, mezítelen lábat látok. Alattam a selymes, zöld fű, belekapaszkodom a lábujjaimmal. Ugyanaz a falu egészen más képet fest, és megértem az előbbi iszonyatot: egy gyönyörűséges, napsütötte kis falut látok, zöld fű nő mindenfelé, és hegyek magasodtak körös-körül, védelmet adva a településnek. Hoppá, egy érzet kerít hatalmába: valami csínyt követtem el, és ettől nagyon izgatott, de boldog is vagyok! Hirtelen otthon vagyok, és meglátom kendős, szoknyás édesanyámat, aki nagyon elszomorodik, amikor kiderül, mit tettem. Elcsentem egy tojást! Olyan szegények vagyunk, hogy alig van mit ennünk, hát, gondoltam, segítek a mamának. Nemhogy nem örül, végtelen szomorúság sugárzik a lényéből, amiért nem adhat meg nekem mindent. És csalódottság: ilyet tisztességes emberfia nem csinálhat! – és ekkor felismerni vélem a saját édesapámat ebben a boldogtalan szemű asszonyban.
Végül Helga azt kéri, ugorjunk a halálom napjára.
Egy ágyon fekszem, szeretve vagyok, szőke kislány áll az ágyam mellett, érzem a félelmét. Fél, hogy elhagyom. Sajnos igaza van. És ott áll mellettem egy jelenés: egy fiatalasszony. A nőt nem úgy látom, mint egy filmben, hanem sokkal inkább érzékelem: őt és a végtelen nagy, aranyló kisugárzását, amiből süt az erő. Tudom, érzem, hogy ez a nő kifordítaná a Földet a négy sarkából, ha arra lenne szükség: megnyugszom, tudom, hogy a fiatal feleségem (mert ő az) képes lesz gondoskodni a kislányomról és saját magáról.
És ahogy a halálos ágyamon kinyílik a tudatom, megértek egy fontos tanulságot, amit jobb lett volna előbb megérteni, de túlságosan belekeseredtem és belefáradtam a sok-sok harcba, küzdelembe. Már csak menni szeretnék innen. A tanulság így hangzik: a rengeteg fizikai harc ellenére, vagy épp azon keresztül meg kellett volna értenem, hogy AZ ÉLET NEM FOLYAMATOS HARC. Csak akkor, ha így fogjuk fel! De ha szemléletet váltunk, és megpróbáljuk így felfogni: minden, ami földi életünk során történik velünk, csak újabb és újabb lehetőség, hogy kipróbáljuk magunkat. Ez az egész valójában JÁTÉK.
Még ha néha úgy is érezzük, hogy ez véresen komoly. De nem kell annak lennie.
Az utaztatásélmény óta megpróbálok úgy élni, mintha minden nehézség egy újabb megoldandó feladat lenne az élet nevű játékban. Még nem mindig sikerül, de legalább próbálkozom – és ez máris több, mint a semmi.
(forrás:life.hu)
Helga kiegyensúlyozottságot és harmóniát sugárzott. Ha volt is bennem pici aggodalom az ismeretlen élménytől, kedvességével elfújta mind, egy szempillantás alatt. Már a vele való beszélgetés is feltöltött, és tele volt tanulságokkal, hát még az utána következő utaztatás élménye!
Az első kép, ami kirajzolódott előttem, egy sivár, szürke, romos kis falu, a házak összedőlve, sáros agyagföld a lábam alatt, amin szürke katonabakancsban állok. Hirtelen meglátom magam kívülről: 40 körüli férfi, szürkéskék szemekkel, amelyek végtelen fáradtságról és mély szomorúságról árulkodnak. Szinte összeomlok a körvonalazódó történettől: harcoltam a fronton (hogy melyiken, nem is tudom), végre vége, de odahaza, a szülőfalumba visszatérve csak a halál és pusztulás fogad, édesanyám is meghalt.
Itt, Helga kérésére, visszaugrunk az időben, amikor még kisgyerek lehettem: egyszer csak lenézek a lábamra, és két kis koszos, mezítelen lábat látok. Alattam a selymes, zöld fű, belekapaszkodom a lábujjaimmal. Ugyanaz a falu egészen más képet fest, és megértem az előbbi iszonyatot: egy gyönyörűséges, napsütötte kis falut látok, zöld fű nő mindenfelé, és hegyek magasodtak körös-körül, védelmet adva a településnek. Hoppá, egy érzet kerít hatalmába: valami csínyt követtem el, és ettől nagyon izgatott, de boldog is vagyok! Hirtelen otthon vagyok, és meglátom kendős, szoknyás édesanyámat, aki nagyon elszomorodik, amikor kiderül, mit tettem. Elcsentem egy tojást! Olyan szegények vagyunk, hogy alig van mit ennünk, hát, gondoltam, segítek a mamának. Nemhogy nem örül, végtelen szomorúság sugárzik a lényéből, amiért nem adhat meg nekem mindent. És csalódottság: ilyet tisztességes emberfia nem csinálhat! – és ekkor felismerni vélem a saját édesapámat ebben a boldogtalan szemű asszonyban.
Végül Helga azt kéri, ugorjunk a halálom napjára.
Egy ágyon fekszem, szeretve vagyok, szőke kislány áll az ágyam mellett, érzem a félelmét. Fél, hogy elhagyom. Sajnos igaza van. És ott áll mellettem egy jelenés: egy fiatalasszony. A nőt nem úgy látom, mint egy filmben, hanem sokkal inkább érzékelem: őt és a végtelen nagy, aranyló kisugárzását, amiből süt az erő. Tudom, érzem, hogy ez a nő kifordítaná a Földet a négy sarkából, ha arra lenne szükség: megnyugszom, tudom, hogy a fiatal feleségem (mert ő az) képes lesz gondoskodni a kislányomról és saját magáról.
És ahogy a halálos ágyamon kinyílik a tudatom, megértek egy fontos tanulságot, amit jobb lett volna előbb megérteni, de túlságosan belekeseredtem és belefáradtam a sok-sok harcba, küzdelembe. Már csak menni szeretnék innen. A tanulság így hangzik: a rengeteg fizikai harc ellenére, vagy épp azon keresztül meg kellett volna értenem, hogy AZ ÉLET NEM FOLYAMATOS HARC. Csak akkor, ha így fogjuk fel! De ha szemléletet váltunk, és megpróbáljuk így felfogni: minden, ami földi életünk során történik velünk, csak újabb és újabb lehetőség, hogy kipróbáljuk magunkat. Ez az egész valójában JÁTÉK.
Még ha néha úgy is érezzük, hogy ez véresen komoly. De nem kell annak lennie.
Az utaztatásélmény óta megpróbálok úgy élni, mintha minden nehézség egy újabb megoldandó feladat lenne az élet nevű játékban. Még nem mindig sikerül, de legalább próbálkozom – és ez máris több, mint a semmi.
(forrás:life.hu)
Bemutatkozás Peller Mariannal - videó