A lélek először leereszkedik a mentális sík alacsonyabb szintjeinek anyagába. Azonnal és bizonyos értelemben automatikusan körülveszi egy öltözet ebből az anyagból, egy olyan öltözet, amely pontos kifejeződése olyan tulajdonságoknak, amik már léteznek benne, legalábbis amennyire azon a szinten kifejeződhetnek.
Charles Webster Leadbeater
Sohasem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a leereszkedés során minden szint korlátozás elfogadását jelenti, ennek következtében a lélek valamely alacsonyabb szinten sohasem tudja magát tökéletesen kifejezni. Ez csupán utalás a tulajdonságaira, ahogyan egy festőművész által festett kép két dimenzióban jelenít meg egy létező (vagy létezőnek képzelt) háromdimenziós jelenetet. A kép megközelítően ábrázolja a jelenetet, amennyire az egy sík felületen perspektíva segítségével lehetséges, de valójában majdnem minden vonal és szög szükségszerűen más benne, mint az a vonal és szög, amit ábrázolni szándékozik. Pontosan ugyanígy a valódi tulajdonság, ahogyan az a lélekben megtalálható, nem tud kifejeződni semmilyen alacsonyabb szint anyagában; az alacsonyabb anyag rezgései összességében túl tompák és lassúk ahhoz, hogy megjeleníthessék. A húr nincs eléggé kifeszítve, hogy a fentről felcsendülő hangra képes legyen válaszolni. Fel lehet azonban úgy hangolni, hogy egy alsóbb oktávon megfeleljen neki, mint egy férfihang, amely egy fiú hangjával egy szólamban énekel együtt, ugyanazt a hangot fejezve ki, amennyire csak az emberi szervezet lehetőségei megengedik.
Tehát az a szín, amely a kauzális testben egy bizonyos tulajdonságot fejez ki, az értelem-testben, sőt még az asztráltestben is kifejezi azt, de a szín kevésbé finom, kevésbé ragyogó és éteri lesz, amint lejjebb ereszkedünk. A szín-oktávok közti különbség sokkal nagyobb, mint amit papíron vagy vásznon bárhogyan is vissza lehet adni. Megkísérelhetjük csak a fokozataikat vagy jellegüket ábrázolni, de még a közvetlenül a fizikai fölötti oktáv is túl van elménk felfogóképességén mindaddig, amíg az a fizikai agy korlátjai között működik. A legalacsonyabb asztrális színeket sötétnek és durvának gondolhatjuk, és nyilván azok is a magasabb és tisztább árnyalatokhoz hasonlítva, de legalább fényesek durvaságukban, nem annyira sötét színek a szó közönséges értelmében, mint amilyen az alig pislákoló tűz.
Ahogyan emelkedünk felfelé, minden szinten azt fogjuk találni, hogy a magasabb rendű anyag a nemesebb tulajdonságok kifejezésének nagyszerű képességét mutatja, miközben fokozatosan veszíti el az alacsonyabbak kifejezésének képességét. A különösen kellemetlen színárnyalat, amely az asztrális testben a durva érzékiséget jelzi, teljességgel képtelen önmagát megjeleníteni a mentális anyagban. Tiltakozhatunk, hogy ez egész biztosan nem így van, mivel az embernek kétség kívül van érzéki gondolata, de ez a kijelentés nem pontosan felel meg a tényeknek. Az ember kialakíthat olyan mentális képet, amely kéjes érzést kelt benne, de a gondolat és a kép a mentális helyett az asztrális anyagban fogja önmagát kifejezni. Jellegzetes színárnyalatának nagyon határozott lenyomata fog megjelenni az asztrális testen, a mentális testen viszont azokat a színeket fogja felerősíteni, amelyek a hozzá kapcsolódó önzés, beképzeltség és csalás mentális bűnét jelenítik meg. Ezek viszont nem fognak kifejeződési lehetőséget találni a kauzális test tündöklő ragyogásában, de minden felerősödésük az alacsonyabb eszközben, minden beléjük történő elmerülés ahhoz vezet, hogy elhomályosul azoknak a színeknek fényessége, amelyek a velük ellentétes jó tulajdonságok fejlettségét jelzik a magasabb létezés síkján, amely létezés sokkal közelebb áll a valósághoz.
Az a folyamat, amelynek során a színek létrejönnek, mindig lentről felfelé működik. Az ember érzékel valamilyen hatást kívülről, és erre válaszul bizonyos érzelemhullám ébred fel benne. Ez azt jelenti, hogy arra az időre, amíg az érzelem fennmarad, az adott típusú rezgés (ami megfelel az érzelemnek), túlsúlyban van az asztrális testben, amint azt máris bemutatjuk illusztrációinkon. Egy idő után az érzelem lecseng, az annak megfelelő szín pedig fokozatosan eltűnik – de nem teljesen. Az asztrális test anyagának bizonyos hányada rendes körülmények között azzal a különleges frekvenciával rezeg, ami az adott érzelemnek felel meg, és ennek az érzelemnek minden nagy kitörése hozzátesz valamennyit az említett hányadhoz.
Például az emberekben belül van egy bizonyos mennyiségű ingerlékenység, ami az asztrális testben skarlátvörös felhőként jelenik meg. Amikor az ember ezt az ingerlékenységet valamilyen dühkitörés formájában kimutatja, akkor a teljes asztrális eszközt elönti a skarlátvörös. A dühroham lecsendesül, a skarlát áradat pedig elhalványul, de hátrahagyja nyomait, mivel a lobbanékonyság skarlátvörös felhőjének állandó méretét kismértékben megnöveli, az asztrális test teljes anyaga pedig a korábbinál kicsit jobban készen áll arra, hogy a harag rezgésére válaszoljon, amikor erre lehetőség adódik. Természetesen pontosan ugyanez a folyamat játszódik le minden más érzelem esetében is, legyen az jó vagy rossz, és így megértjük az erkölcsi törvény nyilvánvaló kifejezésre jutását, miszerint minden alkalommal, amikor engedünk bármely szenvedélynek, egy kissé nehezebbé tesszük magunknak az ellenállást a szenvedély következő jelentkezésekor, míg minden sikeres kísérlet annak elfojtására kissé megkönnyíti a következő győzelmet.
Az aránylag állandó szín az asztrális testben állandó rezgést jelent, amely idővel kifejti megfelelő hatását a mentális testre is, hasonló jellegű rezgést létrehozva azon a sokkal magasabb szinten, feltéve, ha a rezgés visszaadható abban a finomabb anyagban. Ugyanez a módszer működik, amikor barátságos rezgéseket gerjesztünk: az alacsonyabb síkokon való élet során kifejlesztett magasabbrendű tulajdonságok fokozatosan beépülnek magába a kauzális testbe, annak ellenére, hogy azon a szinten szerencsénkre csak a magasztosabb érzelmek hatása rögzíthető.
Tehát sok élete folyamán az ember sok tulajdonságot fejleszt ki magában, jókat is, rosszakat is, de míg minden jó fejlődést állandóan elraktároz és felhalmoz a kauzális testben, az, ami rossz, csak az alacsonyabb testekben képes kifejezni magát, így az viszonylag mulandó. Az isteni igazságosság hatalmas törvénye folytán minden ember teljesen a saját cselekedetei pontos következményeiben részesül, akár jók, akár rosszak azok. A rossz viszont természetszerűleg az alacsonyabb síkokon fejti ki hatását, mert csak ezen síkok anyagában lehet a rossz rezgéseit kifejezni és nincs felharmonikusuk, ami a kauzális testben választ ébresztene. Így minden erejét kimeríti saját síkján, és teljességében visszahat létrehozójára annak asztrális és fizikai életében, legyen az akár ebben, akár következő testöltéseiben.
A jó cselekedet vagy gondolat is hoz eredményeket ezeken az alacsonyabb síkokon, de azon kívül rengeteg magasabb és állandó hatása van a kauzális testre, amely oly kiemelkedő tényező az ember fejlődésében. Tehát amíg minden ugyanúgy eredményeket hoz létre itt lent, és megjeleníti azokat a különböző ideiglenes tudathordozókban, csak a jó tulajdonságok azok, amik megmaradnak a valódi ember meghatározott nyereségének. A rosszal egymást követő újraszületései során újra és újra találkozik mindaddig, amíg le nem győz, és gyökerestől ki nem irt tudathordozóiból minden hajlamot, hogy a rossz hasson rá, amíg végül tényleg semmiféle szenvedély vagy vágy nem képes őt elragadni, hanem megtanulta önmagát belülről irányítani.
Sohasem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a leereszkedés során minden szint korlátozás elfogadását jelenti, ennek következtében a lélek valamely alacsonyabb szinten sohasem tudja magát tökéletesen kifejezni. Ez csupán utalás a tulajdonságaira, ahogyan egy festőművész által festett kép két dimenzióban jelenít meg egy létező (vagy létezőnek képzelt) háromdimenziós jelenetet. A kép megközelítően ábrázolja a jelenetet, amennyire az egy sík felületen perspektíva segítségével lehetséges, de valójában majdnem minden vonal és szög szükségszerűen más benne, mint az a vonal és szög, amit ábrázolni szándékozik. Pontosan ugyanígy a valódi tulajdonság, ahogyan az a lélekben megtalálható, nem tud kifejeződni semmilyen alacsonyabb szint anyagában; az alacsonyabb anyag rezgései összességében túl tompák és lassúk ahhoz, hogy megjeleníthessék. A húr nincs eléggé kifeszítve, hogy a fentről felcsendülő hangra képes legyen válaszolni. Fel lehet azonban úgy hangolni, hogy egy alsóbb oktávon megfeleljen neki, mint egy férfihang, amely egy fiú hangjával egy szólamban énekel együtt, ugyanazt a hangot fejezve ki, amennyire csak az emberi szervezet lehetőségei megengedik.
Tehát az a szín, amely a kauzális testben egy bizonyos tulajdonságot fejez ki, az értelem-testben, sőt még az asztráltestben is kifejezi azt, de a szín kevésbé finom, kevésbé ragyogó és éteri lesz, amint lejjebb ereszkedünk. A szín-oktávok közti különbség sokkal nagyobb, mint amit papíron vagy vásznon bárhogyan is vissza lehet adni. Megkísérelhetjük csak a fokozataikat vagy jellegüket ábrázolni, de még a közvetlenül a fizikai fölötti oktáv is túl van elménk felfogóképességén mindaddig, amíg az a fizikai agy korlátjai között működik. A legalacsonyabb asztrális színeket sötétnek és durvának gondolhatjuk, és nyilván azok is a magasabb és tisztább árnyalatokhoz hasonlítva, de legalább fényesek durvaságukban, nem annyira sötét színek a szó közönséges értelmében, mint amilyen az alig pislákoló tűz.
Ahogyan emelkedünk felfelé, minden szinten azt fogjuk találni, hogy a magasabb rendű anyag a nemesebb tulajdonságok kifejezésének nagyszerű képességét mutatja, miközben fokozatosan veszíti el az alacsonyabbak kifejezésének képességét. A különösen kellemetlen színárnyalat, amely az asztrális testben a durva érzékiséget jelzi, teljességgel képtelen önmagát megjeleníteni a mentális anyagban. Tiltakozhatunk, hogy ez egész biztosan nem így van, mivel az embernek kétség kívül van érzéki gondolata, de ez a kijelentés nem pontosan felel meg a tényeknek. Az ember kialakíthat olyan mentális képet, amely kéjes érzést kelt benne, de a gondolat és a kép a mentális helyett az asztrális anyagban fogja önmagát kifejezni. Jellegzetes színárnyalatának nagyon határozott lenyomata fog megjelenni az asztrális testen, a mentális testen viszont azokat a színeket fogja felerősíteni, amelyek a hozzá kapcsolódó önzés, beképzeltség és csalás mentális bűnét jelenítik meg. Ezek viszont nem fognak kifejeződési lehetőséget találni a kauzális test tündöklő ragyogásában, de minden felerősödésük az alacsonyabb eszközben, minden beléjük történő elmerülés ahhoz vezet, hogy elhomályosul azoknak a színeknek fényessége, amelyek a velük ellentétes jó tulajdonságok fejlettségét jelzik a magasabb létezés síkján, amely létezés sokkal közelebb áll a valósághoz.
Az a folyamat, amelynek során a színek létrejönnek, mindig lentről felfelé működik. Az ember érzékel valamilyen hatást kívülről, és erre válaszul bizonyos érzelemhullám ébred fel benne. Ez azt jelenti, hogy arra az időre, amíg az érzelem fennmarad, az adott típusú rezgés (ami megfelel az érzelemnek), túlsúlyban van az asztrális testben, amint azt máris bemutatjuk illusztrációinkon. Egy idő után az érzelem lecseng, az annak megfelelő szín pedig fokozatosan eltűnik – de nem teljesen. Az asztrális test anyagának bizonyos hányada rendes körülmények között azzal a különleges frekvenciával rezeg, ami az adott érzelemnek felel meg, és ennek az érzelemnek minden nagy kitörése hozzátesz valamennyit az említett hányadhoz.
Például az emberekben belül van egy bizonyos mennyiségű ingerlékenység, ami az asztrális testben skarlátvörös felhőként jelenik meg. Amikor az ember ezt az ingerlékenységet valamilyen dühkitörés formájában kimutatja, akkor a teljes asztrális eszközt elönti a skarlátvörös. A dühroham lecsendesül, a skarlát áradat pedig elhalványul, de hátrahagyja nyomait, mivel a lobbanékonyság skarlátvörös felhőjének állandó méretét kismértékben megnöveli, az asztrális test teljes anyaga pedig a korábbinál kicsit jobban készen áll arra, hogy a harag rezgésére válaszoljon, amikor erre lehetőség adódik. Természetesen pontosan ugyanez a folyamat játszódik le minden más érzelem esetében is, legyen az jó vagy rossz, és így megértjük az erkölcsi törvény nyilvánvaló kifejezésre jutását, miszerint minden alkalommal, amikor engedünk bármely szenvedélynek, egy kissé nehezebbé tesszük magunknak az ellenállást a szenvedély következő jelentkezésekor, míg minden sikeres kísérlet annak elfojtására kissé megkönnyíti a következő győzelmet.
Az aránylag állandó szín az asztrális testben állandó rezgést jelent, amely idővel kifejti megfelelő hatását a mentális testre is, hasonló jellegű rezgést létrehozva azon a sokkal magasabb szinten, feltéve, ha a rezgés visszaadható abban a finomabb anyagban. Ugyanez a módszer működik, amikor barátságos rezgéseket gerjesztünk: az alacsonyabb síkokon való élet során kifejlesztett magasabbrendű tulajdonságok fokozatosan beépülnek magába a kauzális testbe, annak ellenére, hogy azon a szinten szerencsénkre csak a magasztosabb érzelmek hatása rögzíthető.
Tehát sok élete folyamán az ember sok tulajdonságot fejleszt ki magában, jókat is, rosszakat is, de míg minden jó fejlődést állandóan elraktároz és felhalmoz a kauzális testben, az, ami rossz, csak az alacsonyabb testekben képes kifejezni magát, így az viszonylag mulandó. Az isteni igazságosság hatalmas törvénye folytán minden ember teljesen a saját cselekedetei pontos következményeiben részesül, akár jók, akár rosszak azok. A rossz viszont természetszerűleg az alacsonyabb síkokon fejti ki hatását, mert csak ezen síkok anyagában lehet a rossz rezgéseit kifejezni és nincs felharmonikusuk, ami a kauzális testben választ ébresztene. Így minden erejét kimeríti saját síkján, és teljességében visszahat létrehozójára annak asztrális és fizikai életében, legyen az akár ebben, akár következő testöltéseiben.
A jó cselekedet vagy gondolat is hoz eredményeket ezeken az alacsonyabb síkokon, de azon kívül rengeteg magasabb és állandó hatása van a kauzális testre, amely oly kiemelkedő tényező az ember fejlődésében. Tehát amíg minden ugyanúgy eredményeket hoz létre itt lent, és megjeleníti azokat a különböző ideiglenes tudathordozókban, csak a jó tulajdonságok azok, amik megmaradnak a valódi ember meghatározott nyereségének. A rosszal egymást követő újraszületései során újra és újra találkozik mindaddig, amíg le nem győz, és gyökerestől ki nem irt tudathordozóiból minden hajlamot, hogy a rossz hasson rá, amíg végül tényleg semmiféle szenvedély vagy vágy nem képes őt elragadni, hanem megtanulta önmagát belülről irányítani.
(C. W. Leadbeater:Látható és láthatatlan ember)
C. W. Leadbeater, Annie Besant, és Krishnamurti - videó
C. W. Leadbeater, Annie Besant, és Krishnamurti - videó