MIÉRT NINCS A REINKARNÁCIÓ A BIBLIÁBAN? A REINKARNÁCIÓ REJTETT TÖRTÉNETE

Az Ó-‚ s az Újtestamentum általunk ismert, elfogadott verziója nem régebbi, mint a hatodik évszázad; Justinianus bizánci császár Kr. u. 553-ban összehívta az ötödik ökumenikus Konstantinápolyi Zsinatot, hogy elítélje Origenész Platón által inspirált írásait.

A jelenkori egyházak véleményével ellentétben ez nem vallásos kongresszus volt. A pápa nem lehetett jelen, és amikor denunciálta a zsinatot, kigúnyolták. A zsinatot ugyanazok a hitvány barbárok kezdeményezték, akik Constantinus idejében „megtértek” a kereszténység kebelére.

Az olvasó szokatlannak találhatja, hogy a következő lapokon ily sok figyelmet szentelünk e zsinatnak. Nos, ennek az a magyarázata, hogy az események, melyek ehhez az ötödik kongresszushoz vezettek, gyakorlatilag az egyetlen létező bizonyítékot képviselik arra nézve, miért száműzetett a reinkarnáció a Bibliából.

Justinianus bizánci császár (483-565), mint félárva, anyja és nagybátyja, a „földműves” Justinus császár árnyékában nevelkedett. Nevelői rideg módszerekkel készítették fel arra, hogy majdan Konstantinápoly trónjára üljön. A kemény nevelés hatására érzéketlen, kiszámíthatatlan viselkedésű emberré vált. Korán kifejlődött benne a jog iránti intellektuális szenvedély, ami aligha illik a normális kamaszkorhoz, és bár alapvetően „jó” embernek tartotta önmagát, hatott rá a hízelgés, embertársainak megítélésében pedig felületesnek és éretlenek mutatkozott.

Csak ösztönös katonai stratégiájában volt következetes. Ifjú hadvezére, Beliszariosz sikeresen legyőzte a keleti gótokat Itáliában, és a vandálokat Afrikában, és visszaállította a roskadozó Római Birodalom egykori hatalmának egy részét.

Justinianus alatt virágzott a bizánci építészet; a császár oly mértékben alakította át a római jogot, hogy később ez lett minden nyugati magánjog alapja.

Ha csak a felszínt tekintjük, Justinianus olyan magasságokba emelkedhetett volna, mint Nagy Károly. Hogy ez nem történt meg, az részben a temperamentumának volt köszönhető - a fanatizmus és határozatlanság összeférhetetlen keveréke munkált benne -, részben pedig annak, hogy bábbá vált egy kegyetlen asszony kezében, aki önmaga istenítésére késztette.

Theodora (508-547), közrendű születésű nőből vált császárnévá. Hatalmát arra is felhasználta, hogy megsemmisítse a kétes múltjáról szóló dokumentumokat. Egyetlen kortárs életrajzírója, Prokópiosz oly vadul gyűlölte őt, hogy Titkos történet című munkáját akadémiai berkekben épp annyian utasítják el, mint ahányan elfogadják.

Általában elfogadott, hogy Theodora a konstantinápolyi amfiteátrum egyik medveápolójának leánya volt. Theodora gyermekszínészként kezdte pályáját, abban az időben, amikor ez a szakma egybeolvadt a világ legősibb mesterségével. Ez utóbbiban is csakhamar gyakorlottá vált, és kielégíthetetlen becsvágya révén tőkét kovácsolt az előtte álló akadályokból.

Theodora stratégiája az volt, hogy az állandó, szervezett zűrzavar állapotát teremtette meg önmaga körül; mindenki konfliktusba keveredett mindenkivel, s az asszony kényelmesen tudott megosztani és uralkodni. Mikor Justinianus szeretőjévé vált, még magasabbra tette a mércét. Császárné akart lenni, és bár Justinianus anyja minden erejével és befolyásával ellenezte ezt, a császár érzelmileg túlságosan labilis volt ahhoz, hogy ellenálljon ennek a villámháborúnak.

Justinianus felületesen és igen sokszor tévesen ítélte meg az embereket, Theodora viszont tapasztalt volt, és működött benne a vele született ragadozóösztön. A férfi tétovázott, az asszony hajlíthatatlan volt, mint a vas. Bár a törvény tiltotta, hogy szenátornál magasabb állású férfiak színésznőket vegyenek feleségül, anyja halála után ezt a törvényt Justinianus könnyedén eltörölte, és az anyacsászárnő helyét Theodora vette át a trónon.

A történelemben nem egyedülálló, hogy egy puha jellemű uralkodót rabszolgasorba hajtott egy könyörtelen kurtizán, de a történelemben kevés kurtizán volt olyan sátáni jellem, mint Theodora.

Az Encyclopaedia Britannica tanúsága szerint a hivatalnokok nemcsak a császárnak tettek hűségesküt, hanem neki is. A város tele volt Theodora kémeivel, akik jelentettek mindent, ami ellene vagy a kormányzat ellen elhangzott. Ünnepi pompával vette körül magát, és mindenkitől, aki közelített hozzá, olyan mértékű megalázkodást követelt meg, hogy az még ebben a félig-meddig keleti udvarban is példátlan volt.

„Prokópiosz szerint Theodora a házassága előtt egy fiúnak adott életet, aki, mikor felnőtt, visszatért Arábiából, fölfedte magát anyja előtt, majd nyomban ezután örökre eltűnt.”

Minden apró rendeletével afelé tett újabb lépést, hogy a legőrültebb császárok zsarnoki uralmát teremtse meg önmaga számára.

Theodora kegyencei üstökösként röppentek be a hatalomba, ellenségei pedig tömegesen meghaltak; olyannyira, hogy a köznép végül fellázadt a királyi pár ellen. 532-ben kitört a Nika-felkelés. Justinianus rettegve és elcsüggedve elmenekült volna, de a fékezhetetlen Theodora a hatalom nélküli életnél többre becsülte a halált. Rávette a császárt, hogy álljon helyt, és a lázadást végül leverték.

Ezek után Justinianus nem volt már több, mint báb Theodora kezében. Az asszony most már a legnagyobb ellenfelére, a római egyházra összpontosíthatta energiáit.

Theodora a keresztény egyházban lehetőséget vélt látni arra, hogy felépíthesse saját Nagy Piramisát - egójának elpusztíthatatlan emlékművét. Hozzá is látott, hogy teljesen átalakítsa a kereszténység hittételeit, amelyek túl magasztosak voltak az ő céljaihoz. Hogy végül is sikerrel járt, azt annak a ténynek köszönhette, hogy a Vatikánnak alig volt ideje felépülni a Teodorik keleti gót vezértől elszenvedett vereségből, és nyomban utána Beliszariosz megszálló hadseregének túlságosan is gondoskodó „rendőri védelme” alatt találta magát.

Theodora első és legbefolyásosabb tanítója, Eutükhész, a görögkeleti egyház fanatikus híve akkor bukkant fel először, amikor Theodora Hecebolusnak, az észak-afrikai Pentapolisz kormányzójának volt a szeretője. Mikor Hecebolus végül kidobta őt a városból, Theodora és Eutükhész előbb Alexandriába ment, majd Konstantinápolyba. Az asszony a profán szerelem szaktekintélye, a férfi pedig a monofizita vallási iskolák doyenje volt.

A monofizita doktrína

A monofiziták doktrínája volt - képletesen szólva - a dráma fő intrikusa.

A monofiziták szektája vont kétségbe minden, a reinkarnációra vonatkozó utalást a korai evangéliumokban, és az egyházat két, egymással hadakozó részre osztotta.

Ne feledjük: Kr. u. 300-tól nemcsak egy sor hitszakadás sújtotta a keresztény egyház egységét, hanem a pogány vallás ellenállásával is szembe kellett néznie, hiszen nem sikerült legyőznie őket. Ezek pedig nemcsak vidámabbak és engedékenyebbek voltak: általuk olykor lehetőség nyílott szaturnáliákra is.

A monofiziták csak növelték a zűrzavart. Azt állították, hogy Jézus fizikai teste teljesen isteni eredetű volt, sohasem ötvöződött benne az isteni és az emberi attribútum. (Nem zavarta őket, hogy maga Jézus jelentette ki: minden ember lelkében ott van az isteni szikra. Erőnek erejével ragaszkodtak ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy Jézus igazi eredetét bemocskolta volna, ha halandó testet ölt magára.)

Eutükhész hatása alatt sajnos Theodora is ennek az ellentmondásos monofizita dogmának a hívévé vált. Legfontosabb szempontja az volt, hogy így elvethette Órigenész tanításait, amelyek oly mély hatást gyakoroltak az ősegyház atyáira. Órigenész nemcsak hitt a lélekvándorlásban: azt állította, hogy Krisztus, a Logosz, az Ige Jézus emberi testében lakozott, s ezáltal megszentelte azt.

Hozzá kell tenni: Theodora - valószínűleg Eutüklész sugallata vagy követelése nyomán - megnyerte e nézet számára két leghívebb diakónusát, Virgiliust és Antinust.

Ha az ember ma keresztülrágja magát az egyház keleti és nyugati fele között Krisztus isteni jellege ügyében dúló vita bonyolult érvelésén, nehéz érzékelni a mindkét táborban lobogó, mániákus gyűlölködést. A monofiziták tovább tüzelték az ellentéteket, egészen 451-ig, amikor egy külön emiatt összehívott egyházi tanács, Órigenész tanításaihoz híven, két különálló jellegűnek határozta meg Krisztust: emberinek és isteninek.

A khalkedóni dekrétum, Kr. u. 451.

A jószándékú határozat, amely khalkedóni dekrétumként ismert, megvédte ugyan Órigenész tanításait, de hatásában melegágya lett az utána következő minden sötét gonoszságnak.

A monofiziták és a Vatikán közötti szakadás végül olyan méreteket öltött, hogy „Justinianus egyik első törvényével arra kényszerítette a konstantinápolyi pátriárkát, hogy nyilvánítsa ki teljes hűségét a khalkedóni krédóhoz”. (Encyclopaedia Britannica)

Ez szilárd bizonyítékot szolgáltat arra, hogy mielőtt Theodora belépett volna a képbe, Justinianus a római egyház origenista vonalának odaadó híve volt. 543-ban azonban Theodora nyomásának hatása alatt engedélyezte egy helyi szinódusnak, hogy megbélyegezze és elítélje Órigenész írásait.

Az ezt követő események nagyon hasonlítottak ahhoz, amivel Orwell 1984 című regényének hőse foglalkozott: „megtisztította” a nyilvános folyóirattárakat, újraírta a történelmet, és eltávolított mindent, ami a korábbi „Nagy Testvérekre” vonatkozott. Theodora hadjáratot indított, hogy a Bibliából kiirtson minden olyan részletet, amelyből kiderülne, milyen abszurd remény azonnali mennybe mennie, mihelyt eltávozott a földi létből.

Anthimus

Theodora nagyszabású stratégiájának első lépése az volt, hogy leigázza és egyesítse a görögkeleti egyház ellenségeskedő csoportjait. Nyílt kihívást intézett a Vatikán ellen: lakáját, Anthimust megtette Konstantinápoly pátriárkájának.

Anthimus jelentéktelen mellékfigurája a teljes képnek, de alkalmasnak bizonyult a nagy gaztett végrehajtására: Theodora egyedül abból a célból nevezte ki őt, hogy sürgősen hatálytalanítsa a khalkedóni dekrétumot. Justinianus szerepe, mint mindig, az volt, hogy tájékozatlanságára hivatkozott, és Pilátust játszotta.

Theodorának azonnal nehézségei támadtak Agapetus pápával.

Agapetus pápa

Ez az idős, tiszteletet parancsoló, derék ember a zord februári időjárásban Rómából Konstanti­nápolyba utazott, és mikor felismerte Theodora szándékainak minden borzalmát, ő volt az egyetlen főpap, aki elítélte őt, méghozzá a császár jelenlétében.

- Buzgó vágyakozással szívemben jöttem ide, hogy lássam a legkeresztényebb császárt - mondta a felbőszült Justinianusnak. - De helyette egy zsarnokot, egy Diocletianust találtam, ám fenyegetései nem rémítenek el!

Justinianus mélységesen megdöbbent a felséges orrára kapott váratlan fricskától. „Mivel tökéletesen meggyőződött arról, hogy Anthimus hite torz, nem vonta ki magát a pápa hatalma alól: Agapetus leváltotta a betolakodó Anthimust, és az egyház történetében először, személyesen szentelte fel a törvényesen megválasztott utódot, Mennászt.” (Catholic Encyclopedia)

Európa szellemi sorsára nézve szerencsétlen fordulat állt be: a szent és megvesztegethetetlen Agapetus ugyanabban az évben, 536-ban meghalt; hagyatéka azonban nemesebb és becsüle­tesebb, mint eme szomorú társasjáték bármely más részvevője.

Halála olyan gyorsan követte győzelmét, hogy az emberben óhatatlanul felmerül a gyanú: lehet, hogy Theodora is közreműködött a boldogabb világba való megtérésében?

Agapetus halála után Mennászt is könnyen térdre lehetett kényszeríteni: a császár nevében előzékenyen megbélyegezte Órigenész minden tanait.

Ettől a ponttól kezdve Justinianus engedelmesen szentesítette Theodora minden, az origeniz­mus ellen irányuló tisztogatási akcióját.

Silverius pápa

Érdemes egy teljesen független forrásra, a Vita Silverire (Gesta Pont. Rom. I. 146) támaszkodva illusztrálni, mennyi gonoszság húzódott meg Theodora önistenítése mögött.

A császárné bánkódott Anthimus pátriárka miatt, kit a legszentebb Agapetus pápa eretnekséggel vádolva megfosztott tisztétől, és Virgiliust ültette helyébe; levelet külde tehát Silverius pápának [Agapetus utódjának] Rómába: „Késlekedés nélkül jöjjön el hozzánk, vagy pedig Anthimust haladéktalanul helyezze vissza tisztségébe!”

S mikor az áldott Silverius olvasta ezt, felsóhajtott, és így szóla: „Jól tudom, hogy ez az üzenet életem végét jelenti”, de levelében így válaszolt a császárnénak: „Legfelségesebb Úrnőm, sohasem fogok hozzájárulni, hogy visszahelyezzenek állásába egy eretneket, akit gonoszsága miatt kiátkoztatott.”

Ekkor a császárné dühtől eltelve parancsot külde Virgilius diakónussal Beliszariosz had­vezérnek: „Keríts valamily panaszt vagy kifogást Silverius pápa ellen, amellyel eltávolítható főpapi méltóságából, avagy pedig sürgősen hozd ide őt hozzánk. Véled leszen Virgilius archidiakónus, szeretett megbízottunk, aki ígéretet tett, hogy visszahívja Anthimus pátriárkát.

Beliszariosz hozzákezde a megbízás teljesítéséhez, s sürgető parancsai nyomán hamis tanúk állanak elő, kik kijelenték: Silverius pápa üzeneteket küldött a gótok királyának. Beliszariosz nem ada hitelt szavuknak, tudván, hogy e rágalmak irigység szülöttei. Hanem amikor már sokan mások is hangozatták a vádakat, megrettent.

Magához szólítá hát az áldott Silverius pápát a Pincian Palotába; az egész papság felsorakozék a bejárat mellett; s amikor Silverius egyedül Virgilius kíséretében belépe a fogadóterembe, a nemes Antonia a kereveten pihent, férje, Beliszariosz pedig lábainál foglalt helyet. És Antonia nyomban föltevé a kérdést: „Mondd meg nékem, Silverius pápa; mit vétettünk ellened és a rómaiak ellen, hogy elárulni és a gótok kezére adni akarsz bennünket?”

Még ki sem ejté e szavakat, máris belépett János, a helyőrség aldiakónusa. Levevé az áldott Silverius pápa stóláját nyakából, és egy oldalsó szobába vezette őt. Ott megfosztá papi ruhájától, szerzetesi szőrcsuhát adott rá, és el nem bocsátá.

És Virgilius, úgymond, személyes védelme alá vevé őt, és száműzetésbe küldé Pontuszba, hol a gyötrelem kenyerét ette, és a szükség vizét itta. És ott legyengült és meghalt, és hitvallóvá lőn.”

Theodora most már kimutathatta a foga fehérjét. A következő lépése volt a legvadabb. Ő volt az egyetlen császárné a történelemben, akinek 538-ban, Rómában sikerült felszentelnie saját pápáját, Virgiliust.

Theodora valójában önmagát emelte a pápai trónra, és több, mint valószínű, hogy ez volt a forrása a mitikus Johanna nőpápáról szóló legendának.

Mielőtt figyelmünket a szemtanú, Prokópiosz beszámolójára fordítanánk, helyénvaló bevezetőként egy független forrásból idézni.

A bizánci történelem e korszakának hiteles krónikásai közül hárman kiemelkedő fontosságúak - Agáthiosz (530-582), Lüdosz János (490-565), és Eugraiosz (536-594). Eugraiosz a következőket írja Egyháztörténetében:

„Justinianus jellemének volt egy rejtett oldala is - olyan gonoszság, amely felülmúlt minden elképzelhető vadállati kegyetlenséget. Hogy ez vajon jellembéli fogyatékosság volt-e, avagy gyávaság és a félelem szülte-e, meg nem mondhatom, de a Nika-felkelés következményekép­pen nyilvánult meg.”

E vonással kiegészül a császár arcképe, amelyet Prokópiosz alapos részletességgel megfestett ugyan, de a forrásmunkák általában diszkréten elhallgatják, legtöbbjük megelégszik azzal, hogy egyszerűen meghazudtolja Prokópioszt, és könnyedén fehérre mosdatja a sátáni Theodorát.

Prokópiosz titkos története

Az Anecdota vagy Titkos történet, amelyből idézünk, egyike annak a hét könyvnek, amelyek közé a Justinianus háborúi és a Justinianus építkezései is tartozik; ez utóbbiakat H. B. Dewing fordított angolra 1935-ben.

Dewing szerint a megnyerő és művelt Prokópiosz fiatalemberként érkezett Konstantinápolyba a palesztíniai Cézareából. Szinte azonnal kinevezték jogi tanácsadóvá és magántitkárrá Beliszariosz, Justinianus legfiatalabb és legkiválóbb hadvezére mellé. Ez az állás aligha lett volna elérhető, ha Prokópiosz csupán sikamlós pletykák névtelen firkásza lett volna.

Valóban: egy meglepően jó tollú és tiszteletet parancsoló alak áll előttünk a történetíró személyében, aki Justinianus három hadjáratáról, a perzsák, a vandálok és a gótok ellen viselt háborúról tudósított. Prokópiosz Beliszariosz közvetlen kíséretében utazott, beszámolói tehát első kézből valók.

Nemcsak Beliszariosszal volt bizalmas kapcsolata - írja Dewing -, pozíciója előnyei közé tartozott az is, hogy bizonyos tekintélyt és számos vezető ember ismeretségét hozta meg számára a konstantinápolyi császári udvarban. Tanúságtétele tehát olyan embertől szármaszik, aki közelről ismerte a kormányzat ügyeit.

Világos, hogy a császári kegyet szókimondással nem lehetett elnyerni; mégis olyan ember áll előttünk, aki nem tudta annyira megtagadni önmagát, hogy vállalja a talpnyaló szerepét; Anecdota vagy Titkos történet című munkájában pedig megmutatja az ellenkező oldalt is. Ebben a műben lerúgja magáról a tisztelet vagy a félelem béklyóit, és aggályok nélkül papírra vet mindent, amit a Justinianus háborúiban politikai okokból elhallgatott vagy lakkozni kényszerült.

Ez a mű a magán- és a közéletben elkövetett féktelen bűnök, az intrika és a botrány szégyentelen tobzódásának krónikája... Érezhető, hogy szíve minden keserűségét beleöntötte. És le kell szögeznünk azt is: nagyon csekély mértékben szakad el a tényektől.

Prokópiosz szándéka, amint azt határozottan állítja a Titkos történet XI. fejezetében, az volt, hogy könyvet ír a kereszténység tanairól (és a hosszadalmas, gyakran keserves vitákról, amelyek nyomán kialakultak). Ezt a tervét megismételte a Történetek nyolcadik könyvének XXV. fejezetében.

Szerfölött sajnálatos, hogy ígéretét nem válthatta be, Ő ugyanis liberális álláspontból szemlélte korát: nem értette azt az indulatosságot, amellyel kortársai belevetették magukat ezekbe a vitákba.

Bármily felületesen pillantunk is bele A Háborúk történetébe, Prokópioszt nemcsak szorgos és aprólékos krónikásnak látjuk, hanem lelkiismeretesnek is: kész volt magára venni Justinianus haragját is, hogy az igazsághoz híven Beliszariosznak tulajdonítsa a három hadjárat sikerét.

Ha megígérte, hogy ír egy értekezést kora vallási zűrzavaráról, akkor több mint lehetséges, hogy meg is írta. A tény, hogy a mű nem került elő, nem feltétlenül ellenségei becstelen üzelmeinek következménye. Elég, ha arra gondolunk, hogy a megözvegyült Lady Burton elégette férje egzotikus arab fordításait, hogy férje „emléke makulátlan maradjon”. Különben is: Prokópiosz Egyháztörténetének a dolog természeténél fogva, szükségszerűen robbanó­anyagot kellett tartalmaznia. Ha egy jámbor könyvmoly valami elfeledett polcon rábukkant, bizonyára inkább a hatóságokhoz fordult vele, semhogy magángyűjtőknek kínálja fel eladásra.

Mégis egy magángyűjtő volt az, aki a XIX. század közepén Rómában megtalálta az Anecdota kéziratát. A görög nyelven íródott, csonkítatlan művet a jelek szerint féltő kezek óvták több mint tizennégy évszázadon át. Az Egyháztörténetről azonban alighanem sohasem fogunk többet tudni, mint azt, hogy feltehetőleg örökre eltűnt a konstantinápolyi császári udvar irattárában, amely nem élte túl Justinianus bűntudattal súlyosbított szenilitását.

Akinek elég türelme van elviselni Prokópiosz archaikus stílusát, a Titkos történet lapjain való­ságos, meggyőző portrékat talál, amelyek merőben különböznek az illedelmes ábrázolásoktól, amelyeket a mértékadó forrásmunkák tartalmaznak. A Justinianus álmatlanságáról és szkizoid dühkitöréseiről szóló beszámolók nyugtalanítóan ismerősnek tetszhetnek. Ugyanaz a visel­kedés­modell ez, mint Hitleré - ez a tény 1935-ben, a fordítás befejezésének évében Dewing számára még nem lehetett hozzáférhető.

Theodora arcképe

Prokópiosz eleven, első kézből származó beszámolót ad Theodora szexuális túlkapásairól; legtöbbjük túlságosan undorító ahhoz, hogy e helyen idézzük, jóllehet az elfajzottabb császárok kicsapongásaival összevetve eléggé hihetőek. Miután Theodora császárné lett, a krónikás így folytatja a leírást:

Theodorának arcvonásai szépek valának, s külleme általában szemrevaló, ám termete kurta és bőre halavány vala, ugyan nem sápatag, mint inkább sárgás. Tekintete átható és kemény, szem­öldökét rendesen összevoná. Testét a szükségesnél odaadóbban ápolta, ám igényeinél kevésbé. Példának okáért igen korán lépett fürdőjébe, és igen későn hagyá el azt, utána reggelire menvén. Reggeli után pedig lepihent. Ebéden és vacsorán mértéktelenül fogyasztott ételt s italt, olyannyira, hogy mindig fölöttébb sokáig aludt, nemcsak napközben alkonyatig, hanem éjszaka is napkeltéig, és jóllehet a nap nagy részét ilyesformán a dőzsölés tevé ki, mégis jogot formált az egész Római Birodalom kormányozására.

És ha a császár az ő egyetértése nélkül kiváltságokat ruházott volna egy emberre, annak szerencséje mihamar megfordula; nemsokára szégyenteljesen kellett megválnia hivatalától, és a legméltatlanabb halállal pusztult el.

A szöveg valóban úgy hangzik, mint első kézből származó jelentés egy hatalmas felelősségű uralkodó hétköznapjairól.

Justinianus arcképe

Prokópiosz ezután előadja azt a feltevését, hogy Theodora és Justinianus is „démonok által megszállt” ember volt. Ugyanazt a mániás rendellenességet írja le, amellyel Hitlert is jellemezték, jóllehet az akkori nyelvben még nem léteztek a modern pszichiátria szakkifejezé­sei.

Úgy vélem, nem haszontalan lefestenem ennek az embernek külsejét. Termete nem volt sem magas, sem fölöttébb alacsony, inkább közepes, mégsem sovány, hanem inkább testes, arca kerek vala és egyáltalában nem rút, pirospozsgás lévén még kétnapos böjt után is. Jellemét pontosan aligha lehet leírnom, mivel egyszerre vala gonosztevő és gonosztettek könnyen rászedhető áldozata; tökéletes művésze a színlelésnek, mikor valamely nézetről el akará hitetni, hogy övé; még könnyezni is képes vala, de nem örömében, vagy fájdalmában, hanem számításból, ahogy a pillanat szüksége megkívánta... Folyvást hamis játékot űzött, ám sohasem hanyagul: aláírásával s a legszörnyűbb esküvésekkel pecsételé meg ígéreteit, gyakorta alattvalói előtt is...

Mondják, hogy egy bizonyos szerzetes, ki Isten előtt igen nagyon kedves vala, elmene Bizáncba, könyörögni a monostor környékén élő emberek érdekében, kiket elviselhetetlen elnyomás sújtott, s rögtön megérkezésekor bebocsáttatást nyere a császár színe elé. Ám alighogy fél lábbal átlépé a küszöböt, hirtelen visszahőkölt, és hátrább voná magát.

Az őt kísérő eunuch és a többi jelenlévők biztaták, hogy menne tovább, ám ő úgy viselvén magát, mint kit szélütés ért, egyetlen szót sem szóla, hanem eltávozott onnan, és szállására visszamene.

És mikor kísérői megkérdezék, miért viselkedék imígyen, kendőzetlen szavakkal kijelenté előttük, hogy a démonok urát látá a trónuson ülni, s még annyi időt sem bírt annak jelenlétében tölteni, míg kérelmét előadhatta volna.

Hogyne lett volna ez az ember gonosz démon, ki ételből, italból, alvásból sohasem vevé ki elégséges részét, csupán szeszélye szerint megízlelé, ami elébe került, és éjnek évadján palotájában bolyongott, holott szenvedélyes híve volt az Aphrodité nyújtotta örömöknek. Általában sohasem aludta ki magát, s ételt és italt sem vett magához a jóllakásig, az ételt épp csak ujja hegyével illeté, s már ment is tova.

Éles szemű megfigyelő és avatott tollforgató tárja elénk az alábbiakban Justinianus hasadt személyiségét.

Orcája nem pirult vala azok előtt sem, kiknek vesztét előre elhatározá. Sohasem mutatott volna haragot vagy neheztelést azok iránt, kik megsérték, hanem nyájas képpel, derűs tekintettel, nyugodt hangon adta ki parancsait, melyek nyomán ártatlan emberek ezrei ölettettek meg, városok romboltattak a föld színéig, vagyonok koboztattak el a kincstár javára. E jellemzőiból bárki hihetné, hogy báránytermészete vala. Hanem ha bárki könyörgéssel próbált volna közbenjárni előtte olyanok érdekében, akiket ő vétkesnek ítélt, vicsorgó düh támadt fel benne, már-már attól lehetett tartani, hogy belülről szétveti őt; olyannyira, hogy bizalmasai közül senki sem akadt, aki megpróbálta volna kieszközölni az óhajtott kegyelmet.

Hite Krisztusban látszólag szilárd vala, hanem ezt is alattvalóinak sanyargatására alkalmazá. Arra törekedvén, hogy mindenkit az egy Krisztus hitében összegyűjtsön, ezért a többi embert esztelenül irtotta vala, úgy mutatván, hogy mindez kegyes cselekedet. Nem tekinté gyilkosságnak, ha áldozata nem volt egy hiten ővele.

Megmutatom alább, mennyi bajok és szerencsétlenségek estenek ez időkben; némelyek azt tartották, hogy a föntebb emlegetett gonosz démon jelenléte miatt, míg mások szerint az Istenség utálkozott a császár tettein, s elfordult a Római Birodalomtól, szabad utat engedve az öldöklő démonoknak, hogy pusztító munkájukat végbe vigyék.

Eképpen a Szkirtosz folyó elönté Edesszát, mérhetetlen szenvedéseket okozván az ottan lakóknak, miként azt a későbbiekben leírandom.

És földrengés pusztítá el a Kelet fővárosát, Antiokhiát és a vele szomszédos Szeleukeiát, valamint a kilikiaiak nevezetes városát, Anazarbuszt. Ki tudná összeszámlálni, hányan pusztultak el e városokban?

Hozzátehetni még Ibórt és Pontosz székhelyét, Amaszeiát, a phrygiai Polübótoszt, meg ama várost, melyet a piszídiaiak Philomédé néven emlegetnek, meg az épeiroszi Lychnidoszt, és szintúgy Korinthoszt. És azután, mint azt korábban említém, a dögvész is felüté fejét, ami az életben maradtak felét elvivé.

Helyettesítsük be a természeti csapások helyére a második világháború bombázásait, és tegyük Hitler „hangjait” a Justinianust „megszálló” démon hangja helyére - a párhuzam nem meglepő, és nem is erőltetett.

Prokópiosz két igen eleven, valószerű portrét rajzolt meg; nehéz volna megfigyeléseit rosszindulatú fecsegésnek minősíteni.

Az V. ökumenikus zsinat

Miután két pápát is eltett láb alól, Theodora azt várta, hogy az utódot, Virgiliust beolthatja saját mániájával: megsemmisítheti a khalkedóni dekrétum minden nyomát, és eltöröltetheti a határozatot, mely szerint Krisztus két természetű volt: egy emberi és isteni. Ezt azonban nem sikerült elérnie.

Hogy mi okozta Theodora halálát, senki nem tudja biztosan. Az Encyclopaedia Britannica ez esetben az ártatlanság vélelmét szavazta meg Prokópiosznak, és 547-re tette ezt az időpontot.

Egy dolog biztos: Justinianus pontosan ugyanúgy folytatta rémtetteit, mintha felesége még mindig ott állna mellette. Eltökélt szándéka volt, hogy istenné nyilvánítja önmagát és Theodorát, eltörölve a keresztény vallásból mindent, ami útját állhatná ennek a groteszk ötletnek. És melyik vallási doktrína volt leginkább útjában, ha nem a reinkarnáció törvénye, az ok és okozat összefüggésére épülő, minden részrehajlástól mentes rendszer? Milyen más törvény törölhetné el az ő és hitvestársa uralkodói mivoltát a halál pillanatában, mindkettejü­ket fejletlen léleknek minősítve, hogy azután újabb életek sorozatában, nyomorult vezeklőként kelljen helyrebillenteniük a mérleget?

A Hárompontos rendelet

Justinianus nyitó lépése az volt, hogy előásott egy fogahullott, erőtlen, elfeledett polgári törvényt, amelyet 531-ben vezettek be; Hárompontos rendelet volt a címe, és kíméletlenül ostorozott három rég elhunyt eretnek író-püspököt, Theodoroszt, Theodretoszt és Ibart. Ez a jelentéktelen rendelet annak idején senkit nem riasztott meg, Virgiliust kivéve. Most pedig, 553-ban, félelmei beigazolódni látszottak, hiszen Justinianus szükségesnek látta összehívni az V. ökumenikus zsinatot, hogy ezt a pohár vízben dúló vihart a kánonjogba iktassa.

Mikor odáig ment, hogy hat kivételével minden nyugati püspököt kirekesztett a zsinatról, viszont százötvenkilenc keleti püspök jelenlétét engedélyezte (alighanem mindannyian hithű monofiziták voltak), Virgilius elkésett, de bátor cselekedetre szánta el magát. Azt követelte, hogy a keleti és nyugati püspöki kar egyenlő arányban legyen képviselve. Justinianus ezt a követelést előre látható módon azonnal eltiporta.

Látszólagos tekintélyének maradékától is megfosztva Virgilius pápa nem ment el a tanácsba, bár ebben gyaníthatólag nem annyira a Vatikán iránti hűsége vezette, mint inkább az, hogy féltette az életét. Justinianustól nem állt távol, hogy ugyanazokkal az eszközökkel járjon el vele szemben is, mint Agapetus és Silverius esetében.

Ha a római egyház nem lett volna oly védtelen Bizánc katonai fölényével szemben, Virgilius a kiátkozás fenyegetésével súlyosbítva megtilthatta volna Justinianusnak, hogy egybehívja az ötödik zsinatot. Vagy esetleg, ha egy kicsit több kurázsi szorult volna Virgiliusba, ha hajlandó megkockáztatni a mártírrá válást, akkora ellenállást gerjeszthetett volna Nyugaton, hogy Justinianus esetleg eláll szándékától. Bizonyosan nem siettette volna egy olyan arányú népfelkelés kirobbanását, mint az 523-as Nika-lázadás, amely még élénken élt emlékezetében. Virgilius azonban ugyanúgy járt, mint Becket: a múltja ellene volt. Elveszítette a játszmát ura vészjósló tűzijátékai és saját lelkiismerete ellen egyaránt.

Az embernek megáll az esze, milyen hányaveti módon intézték ennek a zsinatnak a jegyzőkönyvezését. Egyszerűen nem jegyeztek föl semmit. Mikor a gyűlés a szervezett zűrzavar és a hangzatos dagályosság kellően áttekinthetetlen légkörében véget ért, Justinianus hivatalosan bejelentette, hogy a zsinat egyedüli célja a megtépázott Hárompontos rendelet törvénybe iktatása volt, és ezt el is végezték.

Virgilius pápának hivatalos értesítést küldtek, miszerint a Hárompontos rendelet törvényerőre emelkedett. Ezután pedig, miután a zsinat beteljesítette rendeltetését, a püspökök szétszéled­tek.

Magának a Hárompontos rendeletnek igen csekély politikai jelentősége volt. Ha ez lett volna Justinianus egyetlen célja, játszi könnyedséggel befoglalhatta volna a kánoni törvénybe, nem kellett volna mozgásba hoznia a bonyolult gépezetet, összetrombitálnia a teljes ökumenikus zsinatot. Úgy járt el, mintha kivágatott volna egy teljes gyümölcsöskertet azért, hogy egyetlen almát leszedjen.

Ha viszont az volt a császár célja, hogy töröljön minden, a reinkarnációra vonatkozó utalást az eredeti evangéliumokból, szándéka elkendőzése érdekében kétségkívül szüksége volt az V. zsinat imponáló hatalmára.

Mi volt hát a zsinat igazi célja?

Az, hogy ítélje el Órigenész írásait, s ebből természetesen következett a 451-es khalkedóni dekrétum eltörlése. Rendkívül fontos, hogy össze ne tévesszük a khalkedóni dekrétumot az 531-ből származó, nevetséges Hárompontos rendelettel: az V. zsinat minden bűvészkedése pontosan ezt az összemosást akarta elérni.

Valójában ki hívta életre ezt a zsinatot?

Theodora nyughatatlan szelleme. Az ő posztumusz államcsínye volt ez a nyugati egyház autonómiája ellen. Keleti erődítményükre támaszkodva a monofiziták újraszervezhették immár az egyházat.

Röviden szólva: a zsinat minden pompája és külsősége mögött boszorkányüldözés folyt teljes gőzzel, és az áldozat a reinkarnáció volt, minden - platónista, origenista, világi, és vallási - formájában.

Justinianus azonban, császárság ide vagy oda, világi, laikus ember volt, aki durva kézzel piszkált bele az egyházi jogba. A római egyház feje nem lehetett jelen a zsinaton, és csak hat nyugati püspök kapott szavazati jogot.

A zsinat határozatai természetesen száműzték az origenizmust a keresztény egyház tanításaiból, jóllehet néhány makacs szekta, köztük a dél-franciaországi trubadúroké, illegalitásban fennmaradt még néhány évszázadon át.

Az Órigenész elleni támadásról hamar kiderült, hogy valójában az ősegyház alapító atyái elleni támadás, hiszen ők két kézzel szórták a magasztalást Órigenészre. Írásaiknak nem létezett túl sok másolata, könnyűszerrel a nyomukra lehetett bukkanni és megtisztítani őket. A korai evangéliumok vagy latinul, vagy görögül íródtak, és világi személyek kezébe sohasem kerülhettek.

Szembeszállni a császárral, és elrejteni az eredeti verziókat - nagyon kevés kolostor vette ehhez a bátorságot, ha akadt ilyen egyáltalán. A császári kémhálózat olyan hatékony és alapos volt, hogy Sztálin vagy Hitler is büszke lehetett volna rá; bizonyosra vehető, hogy részletes katalógus volt a birtokában minden egyházi könyvtárról. Késedelem nélkül elkészülhettek Justinianus módosításai és változtatásai az evangéliumokon, és ugyanilyen gyorsan tüntették el e vandalizmus összes bizonyítékát.

Bizonyos kérdések ennek ellenére makacsul talányosak maradnak. Ha Virgilius pápa nem bízott volna abban, hogy a nyugati egyház szilárdan mögötte áll, bizonyára sohasem próbált volna ujjat húzni Justinianusszal. És mégis ellenezte a zsinatot.

Ha azt kellene feltételeznünk, hogy a nyugati püspökök teljes mellszélességgel a monofizita dogmát támogatták, akkor miért zárta ki őket Justinianus a zsinatról?

Milyen folyamat vezette a Vatikánt arra a meggyőződésre, hogy pápájuk önként egyezett bele az egyházi átkokba, hogy hivatalosan kánonjogi törvénynek fogadja el őket?

A nyugati püspököket hat kivételével kitiltották a zsinatról - ez az eset aligha ébresztett hirtelen bizalmat az Anyaszentegyház szívében két legádázabb ellensége, Theodora és Justinianus ellen. Vajon a Vatikán arra rendezkedett be, hogy az idők végezetéig fenyegetni és zsarolni engedi magát? Féltek Theodora bosszúálló kezétől - ez érthető volt mindaddig, míg a császárné élt. Justinianus viszont vénségére szenilis agyalágyulttá változott, aki megbánta rémtetteit, és kétségbeesetten kereste a feloldozást. Miért nem vizsgálta meg a kérdést a későbbiekben egy érvényes meghatalmazással rendelkező ökumenikus zsinat?

A Catholic Encyclopedia úgy tájékoztat, hogy Virgilius és a négy utána következő pápa a zsinatra való hivatkozásaiban csak a Hárompontos rendeletet ismerte el, és mindannyian úgy emlegették az origenizmust, mintha semmit sem hallottak volna a kiátkozásáról.

Ötszáz évvel később, 1054-ben a római és a görögkeleti egyház kiközösítette egymást. Lehet-e ennél is teljesebb az ideológiák közötti szakadás? Még egy érdekes vonatkozása van a reinkarnáció-tan elfojtásának. A reneszánsz közepén, a firenzei zsinat idején Gemisthus György, aki a görögkeleti egyház megbízottjaként volt jelen, arra unszolta a hatalma tetőpontján álló Cosimo de Medicit, hogy alapítson egy platónista akadémiát Firenzében. Ez az akadémia azt a célt szolgálta volna, hogy megismertesse az európai filozófiát a reinkarná­ció tanával, bár az egyház ettől határozottan távol tartotta magát. Voltaire gúnyos magyará­zata, miszerint „ma a római katolikusok csak abban hisznek, amit a Vatikán jóváhagyott, a görögkeletiek pedig csak azt fogadják el, amit Konstantinápolyban megerősítettek”, azt sejteti, hogy a platónizmushoz való hűség a fonákjára fordult. Rómának el kellett ítélnie, mielőtt a görögkeletiek úgy döntenek, hogy eltűrik, habár kizárják krédójukból.

Ez egyenlő azzal, ha azt mondanánk, hogy a zsinat igazi határozatait sohasem terjesztették be a római egyház elé, ennélfogva a Vatikán soha nem is ratifikálta őket.

A zsinat nem volt több mint alaposan kidolgozott szemfényvesztés, melynek célja az volt, hogy leplezzen egy néhány nappal korábban megtartott, bizalmas zárt ülést. Ebben a titkos konklávéban a Catholic Encyclopedia szerint „a Konstantinápolyban már összegyűlt püspököknek a császár parancsára fontolóra kellett venniük az origenizmus egy válfaját, amelynek gyakorlatilag semmi köze sem volt Órigenészhez, és az egyik palesztínai origenista szervezettől származott.”

Az Encyclopedia azzal a kijelentéssel fejezi be, hogy a püspökök engedelmesen aláírták a tizenöt egyházi átkot, melyet a császár indítványozott Órigenész ellen, és hogy Szküthopoliniai Theodoroszt, az elismert origenistát álláspontja visszavonására kényszerítet­ték. De (és tegyük hozzá: ez a leglényegesebb) „nincs bizonyíték arra, hogy a zsinat összehívása ellen tiltakozó pápa jóváhagyását kikérték volna. Könnyű megérteni, hogy ezt az engesztelhetetlen ítéletet a későbbi korokban a valódi ökumenikus zsinat határozatának vélték.

Kinek könnyű ezt megérteni?

A zsinat óta eltelt csaknem ezernégyszáz év alatt semmiféle egyházi hatóság nem javasolta a probléma felülvizsgálását, sőt ilyesmire a legcsekélyebb szándékot sem mutatta.

Head és Cranston A Reinkarnáció kelet-nyugati antológiája című könyvében olvasható a következő meggyőző összegzés: „Úgy látszik, a katolikus tudósok kezdik visszautasítani, hogy a római egyháznak bármi köze lett volna Órigenész kiátkozásához. Ezzel azt sugallják: az egyház téved, ha azt hiszi, hogy sok évszázadon át elítélte Órigenészt. Azonban e tévedés egy katasztrofális eredménye még mindig megmaradt; nevezetesen, hogy kiutasították a keresztény hitből a lélek korábbi létezésének elméletét, vagyis a reinkarnációt.”

(Noel Langley: Edgar Cayce a reinkarnációról)

Theodora A Császárné - videó

 

Jézus TILTOTT tanításai ! - (Apokrifok, Biblia)
A videóban szereplő apokrif idézetek Bácsi Boglárka VALLÁS-TÖRTÉNÉSZ előadásából származnak 

(forrás:Justin Mátyás)