Annette Betcher egy nemzetközileg elismert Állatkommunikátor. Az ő képessége az állatok és az emberek javát szolgálja már több mint harminc éve. Annette kommunikál az összes állattal, beleértve az elveszett és az eltávozott állatokat is. Úgy véli az emberek és az állatok közötti kapcsolat mindig különleges.
Egy
kialakuló együttműködéshez hasonlít, melynek sikere a tudatosságon és a
kommunikáción alapul. Annette kifejlesztett egy olyan kommunikációs
formát, amit “intuitív állati kommunikációs terápiának” hív.
Amikor
egy állattartó felveszi a kapcsolatot Annette-el konzultáció céljából, ő
azonnal lekommunikálja az állattartó kérdéseit és aggodalmait az
állattal. Annette Betcher elsődlegesen a Lovakra specializálódott.
Annette célja pontosan beazonosítani a probléma forrásának gyökereit az
állat szemszögéből. Amint a probléma forrására fény derül, a megoldás
könnyűvé válik. Az állatok és az emberek jól érzik magukat Annette
könnyed és finom hozzáállásával. A kliensek azt jelzik vissza, hogy egy
konzultáció Annette-el olyan, mint egy régi baráttal való beszélgetés.
Annette
büszke az ő hosszú és sikeres kapcsolatára a telivér ágazat minden
aspektusával. Fajtiszta kutyák tenyészőjeként is boldog éveket töltött.
Úgy érzi, ezek a tapasztalatok erősítették az állatkommunikátori
képességét. Annette azt mondja “Imádom a munkámat és úgy érzem jó amit
teszek.” Olyan jó tudni, hogy az emberek és az állatok egy oldalon
állnak. “A tudatosság a megértés kulcsa.” Annette mostanra már felvette
a kisgyerekekkel és bébikkel való kommunikációt is repertoárjába.
Annette Betcher
Korai Éveim
A bácsikám tudta, hogy függetlenül attól, hogy hány trénert és lovat látogat meg egy nap, nem mehetünk el anélkül, hogy megnéznénk az “én” lovamat. Egy vasárnap a bácsikám és én, elsétálunk a csűrhöz. Mondtam a bácsikámnak, hogy amíg meglátogatja a trénert, megnézném a lovait és csevegnék velük. Megengedte, de figyelmeztetett, hogy ne zavarjam “Way-t”. Egy fontos délutáni versenyen fog futni. Miközben végigsétáltam a sorokon, mindig megálltam, hogy köszönjek az összes lónak. Amikor Way sorához értem, benéztem, és a feje le volt hajtva, igencsak relaxáltnak tűnt. Amikor meglátott engem, odajött az ajtóhoz, ahol álltam. Olyan szép volt. Megkérdeztem hogy érzi magát. Mondtam neki, hogy a trénere azt mondta ma versenyezni fog. Light Way azt mondta nekem, hogy szeret versenyezni, és őt is szeretik amikor gyorsabb az összes Lónál. Elmondta, hogy szeret versenyeket nyerni, de nem érzi ma jól magát, és nem akar futni. Azt mondta, hogy a pocakja nincs jól. Mondtam neki, hogy megmondom ezt a trénernek, amire azt válaszolta, hogy “köszönöm az jó lenne”…
Amikor mondtam a trénernek, hogy Way nem érzi jól magát és nem akar ma délután versenyezni, a tréner odament Way sorához. Rácsúsztatott egy hámot Way fejére, és megvizsgálta mind a négy lábát. “Nem”, mondta az edző, jól van. “Ó nincs”, mondtam, “Way azt mondja fájnak a lábai és a pocakja”. A tréner elfektette és rátette a fülét, hogy meghallgassa. “Nekem jónak hallatszik,” válaszolta a tréner. “Úgy gondolom rendben lesz a futás délután”. “Ó, de nem tud futni,” mondtam. Közel álltam a síráshoz, de nem akartam sírni. “Way azt mondta úgy véli nem tudna futni, és úgy gondolja nem kellene versenyeznie”, mondtam. Nagyon mérges lettem a trénerre. Ekkor a nagybácsim rám szólt. Szerencsét kívánt a trénernek, és kimentünk a kocsihoz. A nagybácsim nem volt elragadtatva tőlem. Azt mondta nem kellene “feleselnem” a trénerrel. Figyelmeztetett, hogy ha megint ezt teszem, nem fog odavinni többet. Aztán szigorúan közölte velem, hogy “a lovak nem beszélgetnek emberekkel”. Aztán a szomorú arcomat látva, hozzátette, hogy “de ha igen, akkor biztosan a képzeleted szüleménye volt a veled való beszélgetés”. Aggódtam Way versenye miatt, hogy nem érzi jól magát.
Pár nappal később, az anyukám mondta, hogy a nagybácsim van a telefonnál és beszélni akar velem. Átvettem tőle a telefont. A nagybácsim azt mondta, ezt biztosan tudni akarod. Light Way végül nem versenyzett azon a vasárnapon. A tréner mondta, hogy nem sokkal az után, hogy elmentünk, az állatorvosnak gyógyszert kellett adnia Way-nek. Azt mondta, Way-nek bélgörcse volt, és azt javasolták, hogy ne versenyezzen azon a napon. “Gondoltam tudni akarod ezt”, mondta a nagybácsim. “Talán, de csak talán, ezek a lovak beszélnek hozzád”. Emlékszem, nevetve válaszoltam, “Mondtam, hogy beszélnek!”.
Annette Betcher
(forrás: foldimennyorszag.hu - .annettebetcher.com)
Korai Éveim
Úgy hiszem az angyalaim már mindent elterveztek, hogy amikor “felnövök”, professzionális Állatkommunikátorrá kell válnom, és így is lett. Amióta csak emlékszem, kommunikálok az állatokkal. Az állatokkal való beszélgetés mindig normális és természetes dolog volt számomra, ugyanúgy, mint az emberekkel. Valójában fiatal koromban sokkal kényelmesebb volt a társalgás az állatokkal az emberekhez képest. Az állatok soha nem mondták meg mit tegyek, és nem hordtak le semmiért. Hány ember vélekedik rólunk teljes feltétel és egó-mentes módon úgy, mint az állatok?
Természetesen minden állatot szeretek, de a szüleim számára úgy tűnt, hogy a lovak iránti szertetem az elsődleges. Van egy különleges hely számukra a szívemben, különösképpen a telivéreknek. Szerencsémre, a nagybácsim a helyi telivér versenypálya résztulajdonosa volt ott, ahol nevelkedtem. Emlékszem néhány nagyon különleges időre 5-6 éves koromból, amikor a nagybácsim egy vasárnap reggel, meglátogatta a trénereket a versenypálya istálló oldalán. Szerettem azt a kora reggeli sürgést-forgást, ahogy a trénerek és a zsokék végezték napi rutinjukat. Látva, ahogy azok a szép állatok gyakorolnak a versenypályán, olyan lóőrült kislánnyá tett engem, hogy semmi jobbat nem tudtam elképzelni ennél.
Míg a nagybácsim a különféle trénereket látogatta, az istállókat végigjárogattam, és beszélgettem a lovakkal. Természetesen volt egy kiválasztott kedvenc lovam. Ennek a lónak a neve Light Way volt. Még most is fel tudom idézni milyen királyinak tűnt a rézvörös bundájával, hosszú sörényével, farkával, és a kis fehér csillaggal a homlokán. Megtudtam, hogy “Way” nem csak az én kedvencem, hanem híres abban az államban. Ő volt az egyik legjobb, ha nem a legjobb, és csak a nagyobb versenyeken vett részt. Amikor az apám mutatott egy képet róla az újságban, kivágtam és egy scrapbook-ot kezdtem el készíteni “Way”-nek ajánlva. Még mindig megvan a scrapbook sok cikkel és képpel róla. Ez egy kis sárga könyv azokból az évekből, de még mindig ép.
Természetesen minden állatot szeretek, de a szüleim számára úgy tűnt, hogy a lovak iránti szertetem az elsődleges. Van egy különleges hely számukra a szívemben, különösképpen a telivéreknek. Szerencsémre, a nagybácsim a helyi telivér versenypálya résztulajdonosa volt ott, ahol nevelkedtem. Emlékszem néhány nagyon különleges időre 5-6 éves koromból, amikor a nagybácsim egy vasárnap reggel, meglátogatta a trénereket a versenypálya istálló oldalán. Szerettem azt a kora reggeli sürgést-forgást, ahogy a trénerek és a zsokék végezték napi rutinjukat. Látva, ahogy azok a szép állatok gyakorolnak a versenypályán, olyan lóőrült kislánnyá tett engem, hogy semmi jobbat nem tudtam elképzelni ennél.
Míg a nagybácsim a különféle trénereket látogatta, az istállókat végigjárogattam, és beszélgettem a lovakkal. Természetesen volt egy kiválasztott kedvenc lovam. Ennek a lónak a neve Light Way volt. Még most is fel tudom idézni milyen királyinak tűnt a rézvörös bundájával, hosszú sörényével, farkával, és a kis fehér csillaggal a homlokán. Megtudtam, hogy “Way” nem csak az én kedvencem, hanem híres abban az államban. Ő volt az egyik legjobb, ha nem a legjobb, és csak a nagyobb versenyeken vett részt. Amikor az apám mutatott egy képet róla az újságban, kivágtam és egy scrapbook-ot kezdtem el készíteni “Way”-nek ajánlva. Még mindig megvan a scrapbook sok cikkel és képpel róla. Ez egy kis sárga könyv azokból az évekből, de még mindig ép.
A bácsikám tudta, hogy függetlenül attól, hogy hány trénert és lovat látogat meg egy nap, nem mehetünk el anélkül, hogy megnéznénk az “én” lovamat. Egy vasárnap a bácsikám és én, elsétálunk a csűrhöz. Mondtam a bácsikámnak, hogy amíg meglátogatja a trénert, megnézném a lovait és csevegnék velük. Megengedte, de figyelmeztetett, hogy ne zavarjam “Way-t”. Egy fontos délutáni versenyen fog futni. Miközben végigsétáltam a sorokon, mindig megálltam, hogy köszönjek az összes lónak. Amikor Way sorához értem, benéztem, és a feje le volt hajtva, igencsak relaxáltnak tűnt. Amikor meglátott engem, odajött az ajtóhoz, ahol álltam. Olyan szép volt. Megkérdeztem hogy érzi magát. Mondtam neki, hogy a trénere azt mondta ma versenyezni fog. Light Way azt mondta nekem, hogy szeret versenyezni, és őt is szeretik amikor gyorsabb az összes Lónál. Elmondta, hogy szeret versenyeket nyerni, de nem érzi ma jól magát, és nem akar futni. Azt mondta, hogy a pocakja nincs jól. Mondtam neki, hogy megmondom ezt a trénernek, amire azt válaszolta, hogy “köszönöm az jó lenne”…
Amikor mondtam a trénernek, hogy Way nem érzi jól magát és nem akar ma délután versenyezni, a tréner odament Way sorához. Rácsúsztatott egy hámot Way fejére, és megvizsgálta mind a négy lábát. “Nem”, mondta az edző, jól van. “Ó nincs”, mondtam, “Way azt mondja fájnak a lábai és a pocakja”. A tréner elfektette és rátette a fülét, hogy meghallgassa. “Nekem jónak hallatszik,” válaszolta a tréner. “Úgy gondolom rendben lesz a futás délután”. “Ó, de nem tud futni,” mondtam. Közel álltam a síráshoz, de nem akartam sírni. “Way azt mondta úgy véli nem tudna futni, és úgy gondolja nem kellene versenyeznie”, mondtam. Nagyon mérges lettem a trénerre. Ekkor a nagybácsim rám szólt. Szerencsét kívánt a trénernek, és kimentünk a kocsihoz. A nagybácsim nem volt elragadtatva tőlem. Azt mondta nem kellene “feleselnem” a trénerrel. Figyelmeztetett, hogy ha megint ezt teszem, nem fog odavinni többet. Aztán szigorúan közölte velem, hogy “a lovak nem beszélgetnek emberekkel”. Aztán a szomorú arcomat látva, hozzátette, hogy “de ha igen, akkor biztosan a képzeleted szüleménye volt a veled való beszélgetés”. Aggódtam Way versenye miatt, hogy nem érzi jól magát.
Pár nappal később, az anyukám mondta, hogy a nagybácsim van a telefonnál és beszélni akar velem. Átvettem tőle a telefont. A nagybácsim azt mondta, ezt biztosan tudni akarod. Light Way végül nem versenyzett azon a vasárnapon. A tréner mondta, hogy nem sokkal az után, hogy elmentünk, az állatorvosnak gyógyszert kellett adnia Way-nek. Azt mondta, Way-nek bélgörcse volt, és azt javasolták, hogy ne versenyezzen azon a napon. “Gondoltam tudni akarod ezt”, mondta a nagybácsim. “Talán, de csak talán, ezek a lovak beszélnek hozzád”. Emlékszem, nevetve válaszoltam, “Mondtam, hogy beszélnek!”.
Annette Betcher
(forrás: foldimennyorszag.hu - .annettebetcher.com)