Minden kor és minden felismerés egy-egy fejlődési lépéshez tartozik. Ám akár logikus gondolatok, akár a legbelsőbb intuitív megérzések, akár a hit törvényei által jön létre, mindig csak egy részigazsága lesz az útnak, ezért állandó változásban van. A kibontakozás során felismert összes igazság csak egy aspektusa egy sokkal nagyobb, átfogóbb igazságnak, és ahhoz, hogy megérthessük a magasabb dimenziókat, a kozmikus egész nagy összefüggéseit, még sokkal messzebbre kell haladnunk és fejlődnünk.
Ma még biztonságra van szükségünk, ezért előszeretettel fordulunk olyan igazságokhoz, amik megfelelnek a jelenlegi megértésünknek. Nagyrészt még a gondolat- és hitvilágunk rabjai vagyunk, melyekkel barikádokat építünk, hogy kizárjunk mindent, ami nem áll összhangban a mai gondolkodási képességeinkkel.
Ám eljön az az idő, amikor megnyílnak a belső dimenzióink, és készen állunk majd arra, hogy ne csak a fizikai sík valóságait fogadjuk el, hanem felismerjük a lelki, sőt szellemi síkok megérzéseit is. Már az erre való hajlandóság is utat nyit a magasabb síkok felé, és új igazságokhoz vezet. Mert igazságaink már azáltal is változnak, ha gondolatainkba beengedjük az életnek egy magasabb dimenzióját, az idő és tér nagyobb távlatait. Ha megengedjük magunknak, hogy abban is higgyünk, amit az oly korlátozott képességű szemünkkel még nem látunk. És akkor egyre inkább megbízunk majd abban a belső hangban is, ami mindig újabb gondolatokat és érzéseket közvetít felénk.
De miért esik olyan nehezünkre hallgatni ezekre a belső impulzusokra, a lélek sugallataira? Miért félünk megváltoztatni „igazságainkat”, ha azok belül már rég nem felelnek meg nekünk? Hiszen főleg olyan örökölt, kollektív igazságok világában élünk, amelyek már nincsenek összhangban a saját egyéni lépéseinkkel. Napjainkban sokan közülünk ebben a kettősségben élnek, egy olyan állapotban, amelyben a belső és külső igazságok már nem azonosak. Mégis a régi igazságokat cipeljük magunkban, és külsőleg akkor is azonosulunk velük, ha ez az igazság belsőleg már rég nem felel meg nekünk. Ennek következménye az állandó nyugtalanság, fáradtság, rossz közérzet, és az, hogy úgy érezzük, mintha be lennénk szorítva a saját testünkbe.
Mert a test és a lélek összetartozik, és egy összhangban álló csodálatos egységet alkot, amely csak együttműködéssel képes fejlődni. A spiritualitás egyik alapvető gondolata, hogy a szellemnek egyesülnie kell a lélekkel, a léleknek pedig a fizikai síkkal. A mi feladatunk kialakítani ezt a kapcsolatot és felépíteni a saját síkunkról, vagyis akarnunk kell a fejlődést. A legnagyobb ajándékunk azonban az a szabadság, hogy mi magunk határozhatjuk meg, mikor állunk készen a lélekkel való aktív és tudatos együttműködésre.
Amíg azonban nem ismerjük fel, hogy a fizikai és lelki síkok összetartoznak, és különállóként értékeljük őket, addig egy vagy-vagy felfogásban élünk, és önmagunkat vagy csak az egyik, vagy csak a másik Én-résszel azonosítjuk. Két Én-területre osztjuk fel magunkat, amelyek közül az egyik jó, a másik pedig rossz. Így vagy azok közé tartozunk, akik állandóan vádolják magukat, mindig elégedetlenek önmagukkal, örökké rossz a lelkiismeretük, és nem szeretik saját magukat, vagy azok közé, akik azt hiszik, hogy nekik mindent szabad, mindig igazuk van, fontosnak tartják magukat, kényesek, és csalódottak, hogy senki sem szereti őket.
Az a probléma, hogy az élet polaritásait ellentéteknek, nem pedig egymás kiegészítőinek tekintjük. Amíg az életnek, és ezzel együtt saját magunknak az egyik oldalát jónak, a másikat pedig rossznak tartjuk, addig nehéz tudatosan kapcsolatot teremteni a két rész között. Addig nehéz felismerni a bennünk lévő egységet, és észrevenni azt, hogy ennek részei a mi beleegyezésünk nélkül is állandó kapcsolatban vannak, és együttműködnek.
Mert test és lélek, tudat és tudatalatti nemcsak hogy összetartoznak, de állandó kölcsönhatásban is állnak egymással. Éppen ez ad nekünk lehetőséget arra, hogy a fizikai síkon felismeréseket gyűjtsünk, és a tapasztalatok által fejlődjünk.
Így egyre inkább képessé válunk meghallani és befogadni a lélek sugallatait, ami egyre magasabb síkok felé vezet minket.
(Eva Gostoni)