Bevezető
A lélek, mielőtt leszületik, megtervezi a leendő élete főbb körülményeit, főbb életeseményeit és szereplőit. Szellemi segítőivel együtt teszi ezt, teljes tudatosságában, s annak teljes ismeretében, hogy az előző élete következményeképp mit kell megéljen, megtapasztaljon.
Abban a tudatállapotban előre láthatóak a még meg sem fogant testek legvalószínűbb életkörülményei és életútjai, így a lélek aszerint választja ki majdani testét, hogy melyik áll legjobban szinkronban a saját megélni kívánt és/vagy megélni kénytelen tervével. E tervben rögzítésre kerülnek tehát a főbb körülmények, események, szereplők. Ezek többségében determináltak, tehát meg kell, hogy történjenek, hiszen ellenkező esetben pont a leszületés célja, értelme válna kétségessé. Mivel tudjuk, hogy leszületésünk után ideiglenesen elfelejtünk majd mindent - melynek több oka is van -, szellemi segítőinket, felsőbb szellemi erőket kérünk meg arra, hogy kísérjék életünket figyelemmel és segítsenek nekünk az utunkon maradni. Így elmondható, hogy semmi sem véletlen az életünkben - a főbb vonalakat tekintve -, minden meg fog történni velünk, aminek meg kell és semmi olyan nem fog, aminek nem kell.
Az életünkre általánosságban elmondható a következő alapszabály. Azokban a dolgokban, helyzetekben, melyekben tudunk változtatni jó irányba, mindent meg kell tennünk érte. Azonban abban az esetben, amikor minden igyekezetünk ellenére a dolgok adott irányba haladnak, el kell tudjuk fogadni azt. Hiszen az a sorsunk. Azzal van dolgunk, azt kell megéljük, megtapasztaljuk, bármi is legyen az. S legfőképpen azt kell megértenünk. Hiszen ezzel tehetjük le végső soron magát a leckét. Ha egy élethelyzet ellen - ami tehát a sorsunk, nem tudunk rajta változtatni és nem kerülhetjük el -, erőszakosan lépünk fel, másokat is megbántva közben, feléje el nem fogadással és ellenállással viselkedünk, akkor az a lecke, az az élethelyzet nem enged bennünket, életeken átívelően sem. Következő életünkben újra szembe kell néznünk vele. Ellenkező esetben azonban, tehát ha mások és magunk felé szeretettel fordulva, alázattal elfogadjuk, és megértjük, hogy előző életünk (vagy jelen életünkben elkövetett tettünk) következményeképpen kell megéljük az adott helyzetünket, bármi is legyen az, akkor volt igazán értelme mindannak, amiért leszülettünk. Ez sokszor nagyon nehéz, mert kötnek bennünket a jelenleg fennálló társadalmi normák, melyek azt sulykolják belénk, hogy pusztán a testünkkel kell azonosítsuk magunkat, illetve hogy mindenképpen a jelenlegi születésünk és halálunk közé kell szorítkoznunk. Ha ennek az ellenkezőjét megértjük és el tudjuk fogadni, akkor lényegesen könnyebb dolgunk lesz az életben.
Két nagyon gyakori kérdés, mely felmerül a karma elfogadásakor
1., Nem hiszem el, hogy ilyen életet terveztem magamnak. (Teljesen másképp gondolkodunk most mi, a mostani személyiségünk, mint a lelkünk, aki teljes tudatosságában egyben látja az egész lényünket, s határozza meg teljes felelősséggel, hogy mit kell megéljünk.)
2., Miért én viselem valaki olyan terheit, aki nem is én voltam? Nem is ismerem és nem is emlékszem rá! (Egy hasonlattal élve a lélek a bélyeggyűjtemény, s a vállalt személyiségei - köztük most mi, akinek gondoljunk magunkat - a bélyeg benne. A test halála után ezen személyiségeket magába integrálja a lélek, ezt követően ő annyi tudással, tapasztalattal, értékkel több lesz. Ettől nem veszik el maga a személyiség - hanem része lesz egy nagyobb egésznek, ami maga a lélek. Mint ahogy egyik életkorunkban így, míg a másikban úgy viselkedünk, azok mind mi vagyunk, csak az élet előrehaladtával egyre többek vagyunk a megtapasztalt énjeink és élményeink által. Tehát ne tévesszen meg bennünket az, hogy most nem emlékezünk arra, kik voltunk az előző életünkben. A nem emlékezésnek nyomós okai vannak - de ettől még tény marad, hogy azok is mi voltunk. Emlékszünk 2 éves korunkra? Nem, pedig azok is mi voltunk. A nem emlékezés főbb okai egyébként többek között az, hogy így tudjuk a legeredményesebben és leghitelesebben átélni, amit át kell, valamint az, hogy a jelenleg használt fizikai testünk nem bírná el több személyiség információját. Gondoljunk csak bele, sokszor egy fél élet traumáját éppen elég feldolgoznunk, nemhogy több százét! Mert ne felejtsük el, sokan közülünk már több száz életet maguk mögött tudhatnak, s még legalább ennyi várhat is rájuk. Végül még annyit megjegyeznék, hogy nem minden típusú fizikai létforma sajátossága a feledés fátyla, azonban a Földön jelenleg élő emberiségé ilyen.)
Ki dönt a halál pillanatáról?
Visszatérve a tervhez. A lélek egyértelműen tisztában van tehát a leszületése idejével, mely során a szellemi világból átkel a fizikai világba. Ez az időpontban fennálló energiák határozzák meg, hogy milyen időpontokban tud visszatérni. Olyan (pl. bolygóállások okozta) energiák fennállásakor, melyek a leszületési idejét is meghatározták. Ezen időpontokból több is lehet, s ezeket nevezzük kilépési pontoknak. Olyan pontok, amikor a lélek visszatérhet a szellemvilágba. Tehát ebből több is lehet, de a legtöbb esetben a léleknek - már a leszületés előtt - konkrét elképzelése van a legbiztosabb pontról. Fontos hangsúlyozni, hogy a fizikai élet során minden ilyen kilépési pont előtt a lélek saját maga mérlegel és dönt arról, hogy kíván-e még maradni vagy sem. Döntését kizárólag az határozza meg, hogy hogyan ítéli meg azt, hogy mennyit tudott teljesíteni, elérni abból a tervből, amiért leszületett. Ha úgy dönt, hogy megy, akkor a fizikai test - valamely halálnem egyikében - meghal, s ezzel egy időben a lélek elhagyja azt, s visszatér a szellemvilágba. Ha úgy dönt, hogy még marad, akkor ez nem következik be. De mint utaltam rá, létezik egy olyan kilépési pont, ami a legvalószínűbb alternatíva, s a legtöbb esetben ekkor távozik a lélek. Ennek időpontja és esélyének mértéke, sőt még maga a halálnem is, már a leszületés előtt eldöntött. Tehát bármilyen nehéz is elhinni vagy elfogadni, nincs olyan, hogy váratlan vagy véletlen halál. Ha a lélek úgy dönt, hogy menni akar, vagy már mennie kell, akkor (nagyon ritka kivételtől eltekintve - melyről alább) lehetetlen azt megakadályozni. Akkor bárhogy is alakul, a testet olyan esemény éri, amely a halálát okozza. Ha viszont még nem készül a lélek távozni, akkor még a leglehetetlenebb helyzetet is túléli a test, ha esetleg olyan helyzetbe is sodródna. Nagyon ritka kivétel, például amikor valakiért nagyon sokan imádkoznak, azaz pozitív gondolati energiákat áramoltatnak feléje, s a lélek ezt mérlegeli. Ekkor dönthet úgy, hogy a következő kilépési pontjáig még marad. De ez nagyon ritka, s végső soron ez is a lélek döntése. Nagyon fontos itt megjegyezni azt is, hogy olyan sincs, hogy valakinek is okolnia kellene bárki haláláért magát. Például - és bocsánat az erős példáért, de ez jól érzékelteti -, ha valaki szerettünket elengedjük autóval, aki ennek során halálos balesetet szenved, tévedés azt gondolni, hogy tehetnénk is arról. Nagyon nehéz megérteni és elfogadni, de akkor neki eljött a kilépési pontja, melynél a lélek távozni akart. S ha nem engedjük el őt autóval, meghalt volna akármilyen más módon, de közel ugyanabban az időben. Aláhúznám tehát, születés és halál időpontjáról nem mi döntünk, pontosabban nem a mostani személyiségünk! (Amikor valaki szánt szándékkal okozza más halálát, az minden esetben karmikus, tehát szintén nem elkerülhető. Az persze más kérdés, hogy az elkövetőt ez nem mentesíti a tette alól! Normál esetben itt, a fizikai világban is bűnhődnie kell érte, valamint - s ami garantált -, a következő életében magának kénytelen egy hasonló, de ellentétes, az áldozat szerepét jelentő helyzetet vállalni. Egyébként ha a gyilkos másképpen döntene - ami nagyon ritka -, az adott személy halálneme akkor is gyilkosság lesz, de más öli majd meg, hiszen ez a karmája.)
Egyetlen eset a kivétel, melyben nem a lélek dönt. Ez pedig az öngyilkosság.
S pontosan ezért ez az, mellyel a lehető legrosszabb döntést hozzuk meg az életünkben, hiszen a halálunk időpontjáról magunk kívántunk dönteni, megfutamodva így az elől a lecke elől, melyet a lelkünk nyomós okkal vállalt. Ez egyben azt jelenti, hogy addig a köztes térben kell maradjunk, amíg a tényleges kilépési pontunk el nem jön - sokszor a tettünk súlya alatt vergődve (bármennyi idő is az), másrészt a következő életünkben újra azon körülményeket kell vállaljuk, mint ami elől most kihátráltunk. Tehát alapvető érdekünk, hogy ne az öngyilkosságot válasszuk a gondjaink megoldásához - ami ráadásul a legkevésbé sem megoldás.
Az eddigiek egyáltalán nem jelentik azt, hogy akkor bármit megtehetünk a testünkkel, hiszen úgyis meg van határozva a halálunk időpontja! Ne feledjük, "csak" a halálunk időpontja fix, az addig hátralévő idő minősége már rajtunk múlik! Tehát bizonyos mértékig tőlünk függ, hogy a megadatott időt milyen egészségi állapotban és minőségben élhetjük le. Ha nem vigyázunk magunkra, a halálunk időpontját ugyan nem változtatjuk meg, de a szenvedéseinket megsokszorozhatjuk.
A fentiek ellenére is a legnehezebb, sokszor lehetetlennek tűnik elfogadni azokat az eseteket, amikor egy élet nagyon hamar ér véget. Akár magzati korban, akár az élet első napjaiban, heteiben. Igen, tudom az ilyen eseteket a legnehezebb elfogadni és megérteni. S valóban első hallásra ellentmond a józan észnek. Azonban sajnos nem tudok mást mondani, mint azt, hogy ezen esetek sem tartoznak soha a véletlen vagy váratlan események közé. Az okai sok félék lehetnek, nyilván adott esettől, egyedi karmikus előzményektől függően. De alapvetően két eset a leggyakoribb. Az egyik, miszerint mindez a szülőknek szóló megtapasztalást, megélést célozza. Ilyenkor a lélek kifejezetten ezért vállalja be e rövid inkarnációját. A másik (s ez főként akkor történhet, amikor a megszületés előtt ér véget a fizikai élet), hogy az adott lélek "meggondolja" magát. Noha komoly tervezés és előkészület előz meg egy leszületést, de mégis előfordulhat, hogy a lélek úgy dönt, mégsem vállalja az adott inkarnációt.
Összegzés
Nem létezik olyan halál, amely váratlan és/vagy véletlen lenne - legalábbis lélek szinten -, s minden esetben a lelkünk dönt annak mikéntjéről és idejéről. (Ha nekünk is eljön az időnk, odaát magunk is szembesülünk ezzel a ténnyel.) Bármennyire is nehéz, e döntést mindenképpen meg kell értenünk és el kell fogadnunk, bármilyen körülmények között is történt az. Az életünk minősége bizonyos értelemben karmikus, de bizonyos mértékig alakítható, s amennyire van lehetőségünk, éljünk vele, tegyünk jobbá azt. A halál pillanata (és sokszor a neme is) azonban az esetek legnagyobb részében már a leszületés előtt eldöntött tény, melynek időpontjában a lélek dönt arról, hogy elhagyja a testet - s ezt nekünk csak elfogadni van módunk, elkerülni nem, keseregnünk rajta pedig - egy bizonyos ponton túl - értelmetlen. S a halál bekövetkeztének oka mindig az, hogy a lelkünk tudja, eljött az idő és/vagy úgy ítéli meg, hogy mindent teljesített, amit csak lehetett abból a tervből, amiért leszületett. Mindezeket nagyon fontos megértenünk, hogy könnyebben el tudjuk fogadni egy szerettünk halálát. Nem beszélve arról, hogy ők is pont ezt szeretnék. Hogy mi is megértsük azt, amit már ők tudnak, hogy a halál nem egyenlő azzal, amit mi most annak gondolunk. Hanem hazatérés, melynek ideje a számukra már eljött, míg a mi számunkra még nem, s hogy az elvesztésük csak addig tart, ameddig ez az időpont a mi életünkben is el nem jön. Addig viszont nagyon nem mindegy, hogy milyen érzelmeket táplálunk irántuk, hiszen tudni kell, hogy minden gondolatunkat és érzésünket érzékelik, melyeket feléjük intézünk. Ha az szeretettel teli, de elengedő, akkor ők is boldogok, ha mérhetetlen szomorúsággal, el nem engedő és el nem fogadó gyásszal terhelt, akkor az nekik is nagyon fáj. Ha képesek vagyunk rá, változtassunk tehát a halálhoz való hozzáállásunkon, így jobb lesz nekünk is, s a már hazatért szeretteinknek is.
A lélek, mielőtt leszületik, megtervezi a leendő élete főbb körülményeit, főbb életeseményeit és szereplőit. Szellemi segítőivel együtt teszi ezt, teljes tudatosságában, s annak teljes ismeretében, hogy az előző élete következményeképp mit kell megéljen, megtapasztaljon.
Abban a tudatállapotban előre láthatóak a még meg sem fogant testek legvalószínűbb életkörülményei és életútjai, így a lélek aszerint választja ki majdani testét, hogy melyik áll legjobban szinkronban a saját megélni kívánt és/vagy megélni kénytelen tervével. E tervben rögzítésre kerülnek tehát a főbb körülmények, események, szereplők. Ezek többségében determináltak, tehát meg kell, hogy történjenek, hiszen ellenkező esetben pont a leszületés célja, értelme válna kétségessé. Mivel tudjuk, hogy leszületésünk után ideiglenesen elfelejtünk majd mindent - melynek több oka is van -, szellemi segítőinket, felsőbb szellemi erőket kérünk meg arra, hogy kísérjék életünket figyelemmel és segítsenek nekünk az utunkon maradni. Így elmondható, hogy semmi sem véletlen az életünkben - a főbb vonalakat tekintve -, minden meg fog történni velünk, aminek meg kell és semmi olyan nem fog, aminek nem kell.
Az életünkre általánosságban elmondható a következő alapszabály. Azokban a dolgokban, helyzetekben, melyekben tudunk változtatni jó irányba, mindent meg kell tennünk érte. Azonban abban az esetben, amikor minden igyekezetünk ellenére a dolgok adott irányba haladnak, el kell tudjuk fogadni azt. Hiszen az a sorsunk. Azzal van dolgunk, azt kell megéljük, megtapasztaljuk, bármi is legyen az. S legfőképpen azt kell megértenünk. Hiszen ezzel tehetjük le végső soron magát a leckét. Ha egy élethelyzet ellen - ami tehát a sorsunk, nem tudunk rajta változtatni és nem kerülhetjük el -, erőszakosan lépünk fel, másokat is megbántva közben, feléje el nem fogadással és ellenállással viselkedünk, akkor az a lecke, az az élethelyzet nem enged bennünket, életeken átívelően sem. Következő életünkben újra szembe kell néznünk vele. Ellenkező esetben azonban, tehát ha mások és magunk felé szeretettel fordulva, alázattal elfogadjuk, és megértjük, hogy előző életünk (vagy jelen életünkben elkövetett tettünk) következményeképpen kell megéljük az adott helyzetünket, bármi is legyen az, akkor volt igazán értelme mindannak, amiért leszülettünk. Ez sokszor nagyon nehéz, mert kötnek bennünket a jelenleg fennálló társadalmi normák, melyek azt sulykolják belénk, hogy pusztán a testünkkel kell azonosítsuk magunkat, illetve hogy mindenképpen a jelenlegi születésünk és halálunk közé kell szorítkoznunk. Ha ennek az ellenkezőjét megértjük és el tudjuk fogadni, akkor lényegesen könnyebb dolgunk lesz az életben.
Két nagyon gyakori kérdés, mely felmerül a karma elfogadásakor
1., Nem hiszem el, hogy ilyen életet terveztem magamnak. (Teljesen másképp gondolkodunk most mi, a mostani személyiségünk, mint a lelkünk, aki teljes tudatosságában egyben látja az egész lényünket, s határozza meg teljes felelősséggel, hogy mit kell megéljünk.)
2., Miért én viselem valaki olyan terheit, aki nem is én voltam? Nem is ismerem és nem is emlékszem rá! (Egy hasonlattal élve a lélek a bélyeggyűjtemény, s a vállalt személyiségei - köztük most mi, akinek gondoljunk magunkat - a bélyeg benne. A test halála után ezen személyiségeket magába integrálja a lélek, ezt követően ő annyi tudással, tapasztalattal, értékkel több lesz. Ettől nem veszik el maga a személyiség - hanem része lesz egy nagyobb egésznek, ami maga a lélek. Mint ahogy egyik életkorunkban így, míg a másikban úgy viselkedünk, azok mind mi vagyunk, csak az élet előrehaladtával egyre többek vagyunk a megtapasztalt énjeink és élményeink által. Tehát ne tévesszen meg bennünket az, hogy most nem emlékezünk arra, kik voltunk az előző életünkben. A nem emlékezésnek nyomós okai vannak - de ettől még tény marad, hogy azok is mi voltunk. Emlékszünk 2 éves korunkra? Nem, pedig azok is mi voltunk. A nem emlékezés főbb okai egyébként többek között az, hogy így tudjuk a legeredményesebben és leghitelesebben átélni, amit át kell, valamint az, hogy a jelenleg használt fizikai testünk nem bírná el több személyiség információját. Gondoljunk csak bele, sokszor egy fél élet traumáját éppen elég feldolgoznunk, nemhogy több százét! Mert ne felejtsük el, sokan közülünk már több száz életet maguk mögött tudhatnak, s még legalább ennyi várhat is rájuk. Végül még annyit megjegyeznék, hogy nem minden típusú fizikai létforma sajátossága a feledés fátyla, azonban a Földön jelenleg élő emberiségé ilyen.)
Ki dönt a halál pillanatáról?
Visszatérve a tervhez. A lélek egyértelműen tisztában van tehát a leszületése idejével, mely során a szellemi világból átkel a fizikai világba. Ez az időpontban fennálló energiák határozzák meg, hogy milyen időpontokban tud visszatérni. Olyan (pl. bolygóállások okozta) energiák fennállásakor, melyek a leszületési idejét is meghatározták. Ezen időpontokból több is lehet, s ezeket nevezzük kilépési pontoknak. Olyan pontok, amikor a lélek visszatérhet a szellemvilágba. Tehát ebből több is lehet, de a legtöbb esetben a léleknek - már a leszületés előtt - konkrét elképzelése van a legbiztosabb pontról. Fontos hangsúlyozni, hogy a fizikai élet során minden ilyen kilépési pont előtt a lélek saját maga mérlegel és dönt arról, hogy kíván-e még maradni vagy sem. Döntését kizárólag az határozza meg, hogy hogyan ítéli meg azt, hogy mennyit tudott teljesíteni, elérni abból a tervből, amiért leszületett. Ha úgy dönt, hogy megy, akkor a fizikai test - valamely halálnem egyikében - meghal, s ezzel egy időben a lélek elhagyja azt, s visszatér a szellemvilágba. Ha úgy dönt, hogy még marad, akkor ez nem következik be. De mint utaltam rá, létezik egy olyan kilépési pont, ami a legvalószínűbb alternatíva, s a legtöbb esetben ekkor távozik a lélek. Ennek időpontja és esélyének mértéke, sőt még maga a halálnem is, már a leszületés előtt eldöntött. Tehát bármilyen nehéz is elhinni vagy elfogadni, nincs olyan, hogy váratlan vagy véletlen halál. Ha a lélek úgy dönt, hogy menni akar, vagy már mennie kell, akkor (nagyon ritka kivételtől eltekintve - melyről alább) lehetetlen azt megakadályozni. Akkor bárhogy is alakul, a testet olyan esemény éri, amely a halálát okozza. Ha viszont még nem készül a lélek távozni, akkor még a leglehetetlenebb helyzetet is túléli a test, ha esetleg olyan helyzetbe is sodródna. Nagyon ritka kivétel, például amikor valakiért nagyon sokan imádkoznak, azaz pozitív gondolati energiákat áramoltatnak feléje, s a lélek ezt mérlegeli. Ekkor dönthet úgy, hogy a következő kilépési pontjáig még marad. De ez nagyon ritka, s végső soron ez is a lélek döntése. Nagyon fontos itt megjegyezni azt is, hogy olyan sincs, hogy valakinek is okolnia kellene bárki haláláért magát. Például - és bocsánat az erős példáért, de ez jól érzékelteti -, ha valaki szerettünket elengedjük autóval, aki ennek során halálos balesetet szenved, tévedés azt gondolni, hogy tehetnénk is arról. Nagyon nehéz megérteni és elfogadni, de akkor neki eljött a kilépési pontja, melynél a lélek távozni akart. S ha nem engedjük el őt autóval, meghalt volna akármilyen más módon, de közel ugyanabban az időben. Aláhúznám tehát, születés és halál időpontjáról nem mi döntünk, pontosabban nem a mostani személyiségünk! (Amikor valaki szánt szándékkal okozza más halálát, az minden esetben karmikus, tehát szintén nem elkerülhető. Az persze más kérdés, hogy az elkövetőt ez nem mentesíti a tette alól! Normál esetben itt, a fizikai világban is bűnhődnie kell érte, valamint - s ami garantált -, a következő életében magának kénytelen egy hasonló, de ellentétes, az áldozat szerepét jelentő helyzetet vállalni. Egyébként ha a gyilkos másképpen döntene - ami nagyon ritka -, az adott személy halálneme akkor is gyilkosság lesz, de más öli majd meg, hiszen ez a karmája.)
Egyetlen eset a kivétel, melyben nem a lélek dönt. Ez pedig az öngyilkosság.
S pontosan ezért ez az, mellyel a lehető legrosszabb döntést hozzuk meg az életünkben, hiszen a halálunk időpontjáról magunk kívántunk dönteni, megfutamodva így az elől a lecke elől, melyet a lelkünk nyomós okkal vállalt. Ez egyben azt jelenti, hogy addig a köztes térben kell maradjunk, amíg a tényleges kilépési pontunk el nem jön - sokszor a tettünk súlya alatt vergődve (bármennyi idő is az), másrészt a következő életünkben újra azon körülményeket kell vállaljuk, mint ami elől most kihátráltunk. Tehát alapvető érdekünk, hogy ne az öngyilkosságot válasszuk a gondjaink megoldásához - ami ráadásul a legkevésbé sem megoldás.
Az eddigiek egyáltalán nem jelentik azt, hogy akkor bármit megtehetünk a testünkkel, hiszen úgyis meg van határozva a halálunk időpontja! Ne feledjük, "csak" a halálunk időpontja fix, az addig hátralévő idő minősége már rajtunk múlik! Tehát bizonyos mértékig tőlünk függ, hogy a megadatott időt milyen egészségi állapotban és minőségben élhetjük le. Ha nem vigyázunk magunkra, a halálunk időpontját ugyan nem változtatjuk meg, de a szenvedéseinket megsokszorozhatjuk.
A fentiek ellenére is a legnehezebb, sokszor lehetetlennek tűnik elfogadni azokat az eseteket, amikor egy élet nagyon hamar ér véget. Akár magzati korban, akár az élet első napjaiban, heteiben. Igen, tudom az ilyen eseteket a legnehezebb elfogadni és megérteni. S valóban első hallásra ellentmond a józan észnek. Azonban sajnos nem tudok mást mondani, mint azt, hogy ezen esetek sem tartoznak soha a véletlen vagy váratlan események közé. Az okai sok félék lehetnek, nyilván adott esettől, egyedi karmikus előzményektől függően. De alapvetően két eset a leggyakoribb. Az egyik, miszerint mindez a szülőknek szóló megtapasztalást, megélést célozza. Ilyenkor a lélek kifejezetten ezért vállalja be e rövid inkarnációját. A másik (s ez főként akkor történhet, amikor a megszületés előtt ér véget a fizikai élet), hogy az adott lélek "meggondolja" magát. Noha komoly tervezés és előkészület előz meg egy leszületést, de mégis előfordulhat, hogy a lélek úgy dönt, mégsem vállalja az adott inkarnációt.
Összegzés
Nem létezik olyan halál, amely váratlan és/vagy véletlen lenne - legalábbis lélek szinten -, s minden esetben a lelkünk dönt annak mikéntjéről és idejéről. (Ha nekünk is eljön az időnk, odaát magunk is szembesülünk ezzel a ténnyel.) Bármennyire is nehéz, e döntést mindenképpen meg kell értenünk és el kell fogadnunk, bármilyen körülmények között is történt az. Az életünk minősége bizonyos értelemben karmikus, de bizonyos mértékig alakítható, s amennyire van lehetőségünk, éljünk vele, tegyünk jobbá azt. A halál pillanata (és sokszor a neme is) azonban az esetek legnagyobb részében már a leszületés előtt eldöntött tény, melynek időpontjában a lélek dönt arról, hogy elhagyja a testet - s ezt nekünk csak elfogadni van módunk, elkerülni nem, keseregnünk rajta pedig - egy bizonyos ponton túl - értelmetlen. S a halál bekövetkeztének oka mindig az, hogy a lelkünk tudja, eljött az idő és/vagy úgy ítéli meg, hogy mindent teljesített, amit csak lehetett abból a tervből, amiért leszületett. Mindezeket nagyon fontos megértenünk, hogy könnyebben el tudjuk fogadni egy szerettünk halálát. Nem beszélve arról, hogy ők is pont ezt szeretnék. Hogy mi is megértsük azt, amit már ők tudnak, hogy a halál nem egyenlő azzal, amit mi most annak gondolunk. Hanem hazatérés, melynek ideje a számukra már eljött, míg a mi számunkra még nem, s hogy az elvesztésük csak addig tart, ameddig ez az időpont a mi életünkben is el nem jön. Addig viszont nagyon nem mindegy, hogy milyen érzelmeket táplálunk irántuk, hiszen tudni kell, hogy minden gondolatunkat és érzésünket érzékelik, melyeket feléjük intézünk. Ha az szeretettel teli, de elengedő, akkor ők is boldogok, ha mérhetetlen szomorúsággal, el nem engedő és el nem fogadó gyásszal terhelt, akkor az nekik is nagyon fáj. Ha képesek vagyunk rá, változtassunk tehát a halálhoz való hozzáállásunkon, így jobb lesz nekünk is, s a már hazatért szeretteinknek is.
Medek Tamás spirituális író
Mennyei szférák - videó
Mennyei szférák - videó