Dokumentumregény a szellemek világáról
Az író a Visegrádi utcai Psyché antikvárium alkalmazottjaként részt vett az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet könyvtárának felszámolásában, és ott bukkant rá a regény alapanyagára.
A feljegyzések, a megidézett szellemek valós eseményekről számolnak be, mint például 1903-ban Obranovics Sándor szerb király megölése Belgrádban, vagy az 1910-es ököritófülpösi tűzvész.
Eredeti beszámolót olvashatunk Hitler szellemi ihletőjének magyarországi működéséről, valamint Matuska Szilveszter biatorbágyi merényletének hátteréről is.
A magamfajta, menedék és lelki társ után vágyódó alakok hozzátartoznak az antikváriumok világához, később jó néhányat magam is megismertem. Többségüket észre sem venni az utcán, és amikor belépnek, szinte bocsánatot kérnek, hogy léteznek. – Pelle János dokumentumregényéből olvashatnak részletet.
Bevezető
Az orromig sem láttam. Rég volt már ekkora köd, mint most, novemberben, itt, a város közepén. Valóságos felhő áramlott velem szemben, két emelet magasságban. Fölötte, ahogy kivettem, tiszta volt a levegő, a téli napfény foltszerűen világította meg a fehér tajtékokat. Úgy éreztem magam a szűk utcán, mintha erdei tisztáson járnék. A házak falai, akár a fák, sejtelmesen hajladoztak. Szorongásaim és baljós előérzeteim hirtelen alakot öltöttek, és rám köszöntek. Tátongó barlang mellett haladtam el. Bár tudtam, hogy pincelejáró, valami azt súgta, hogy félelmetes szörny lakik benne. Egyedül voltam, legalábbis senkit sem láttam magam körül, és gőzöm sem volt, honnan tör rám a gomolygó pára. Úgy sejtettem, a hirtelen jött lehűlés szabadította ránk, és a folyó felől érkezett. Tiszta volt, majdnem fehér és átláthatatlan, nem volt benne füst vagy korom. Itt, Angyalföldön egykor tömérdek kémény szennyezte a levegőt, igazi proli környék volt, lerobbant kocsmákkal és félhomályos presszókkal, emlékszem rájuk gyermekkoromból. Biztos akkor is volt ilyen idő, amikor a sarkon csikorogva fordultak a villamosok, és valahol ott álltak meg, ahol most bandukolok. Emlékszem, hogy a reggeli műszak végeztével, fél három tájban csak úgy tódult le a tömeg a három sárga kocsiról. Fiúk és férfiak, sokan még munkaruhában, micisapkában, az asszonyok kendőben, gyárak munkásai, akiket fel lehetett ismerni az öltözködésükről. De hol vannak már a hajdani üzemek és a fél évszázados köd? Tudtam, hogy a Visegrádi utca és a Kádár utca sarkán járok, de néhány lépés után kénytelen voltam megállni, lépést sem mertem tenni, sejtelmem sem volt, hol végződik a járda, és hol kezdődik az úttest.
Másik dimenzióba kerültem, úgy éreztem, hogy kiléptem a térből és az időből, elvesztettem a tájékozódó képességemet. A csuklómra pillantottam, de az órám számlapját sem sikerült leolvasnom. Jobb híján megpróbáltam felidézni, milyen boltok voltak itt egykor. Nem jutott mindegyik az eszembe, csak a sarki közért, meg a Patyolat, ahová rendszeresen vittem az ágyneműt, meg a játékbolt, ahová lépcsőkön kellett lemenni. A szomszéd gyerekek, akikkel fociztam és összebarátkoztam, egykori osztálytársaim a Sziget utcai iskolából, nyomtalanul eltűntek. Szüleimmel, barátaimmal és a boltok eladóival együtt beleolvadtak a múlt homályába, melyben valaha, legnagyobb ámulatomra, formát öltöttek. Mind köddé váltak. De nem túlzás-e ennyire elragadtatni magunkat, és szimbolikus jelentést tulajdonítani egy könnyen magyarázható meteorológiai jelenségnek? Hiszen természeti reakciónak vagyok a tanúja. Két, különböző hőmérsékletű, telített levegőfajta keveredett: néhány perce a hideg, nagy páratartalmú levegőbe felülről melegebb vízcseppek hullottak. Az egészből köd lett, mert lehűlt a hideg léghullám harmatpontjáig, de az aszfaltból sugárzó meleg hatására rövidesen felmelegszik. Nincs benne semmi különös. Így ni, gondoltam, feltámad a szél és eltűnik a pára, már néhány járókelő alakja is kibontakozik körülöttem. Ha balra kanyarodok, nemsokára kiérek a Szent István körútra, ahonnan már hallani a villamos robaját, és járművek hömpölygését.
Nem akartam elvegyülni az emberek között, elgondolkodtatott az, amit átéltem. Lélegzetvételnyi nyugalomra, melegre és kultúrára vágytam. Magam mögött hagytam az oszladozó ködöt, és betértem a Psychébe. Jól ismertem ezt a lélektani és ezoterikus művekben gazdag antikváriumot, sokat időztem itt. Mindig megkönnyebbülve hagytam magam mögött a hajléktalanokkal és kurvákkal teli, nyüzsgő Nyugati teret, és az aluljáróból nyíló óriás-plázát, ahol tömegek hömpölyögtek fel és alá a mozgólépcsőkön. Ez a bolt oázis volt a fogyasztás és az árufétisizmus sivatagában. Egykor bölcsész voltam, vonzottak az enyhén dohos szagú könyvek, hívogattak a nagy szellemek, hogy lapozzak bele a műveikbe. Lépcsők vezettek lefelé, egyik helységből a másikba, a belsőből raktárként használt pincék nyíltak. Onnan is biztos tovább lehet menni a föld alatt, talán valahol megvan még az ostrom alatt nyitott, aztán hevenyészve befalazott átjáró, mely a szomszédba vezet. Nem messze innen, a házunkban sokáig kerestem, míg végül megtaláltam. Gyerekként épp hogy átfértem a lyukon. A sötét, pókhálós folyosón titkos kincseket találtam, egy pókhálós benyílóban töltényhüvelyeket, majd egy légoltalmi csomaghoz tartozó alumínium dobozt, régi kötszerrel és üvegfiolákkal. Végül évtizedek óta nem használt kúthoz jutottam, mélyén megcsillant víz, visszaverte a zseblámpa fényét... Ki tudja, végül hol lyukadunk ki, ha ismeretlen mélységek felé indulunk? Hajdani felfedező útjaim emlékét hozta vissza ez a fokozatosan mélyülő antikvárium. A Psychében úgy éreztem, mintha a kollektív tudattalan tárulna fel előttem, melynek létéről vagy nemlétéről folytatott vitában Freud és Jung egy életre összeveszett. Kinek volt közülük igaza? Talán mindkettőnek. Mindig azt gondoltam, hogy a lelkek valahol egymásra találnak és összeadódnak. Végül könyv lesz belőlük, mert az átélt múlt élményei és traumái felszínre jutnak. Lehet, hogy senki sem kíváncsi rájuk, de megvannak. Megnyugtató, hogy fel lehet lapozni őket, hiszen ott sorakoznak a polcokon.
Az alagsori, jókora üzlethelyiségben kedvesen fogadtak a tulajdonosok. Két, negyven körüli férfi, egyikük tanított, a másik újságot írt, mielőtt kereskedőnek állt. Összebarátkoztam velük, sokat beszélgettünk. Egyetértettünk, hogy rohamosan csökken a nyomtatott betű becsülete, nem csak a könyvé, az újságé is. A Gutenberg-galaxissal végez a számítógép, küszöbön az általános elbutulás. A fiatalok természetesnek tartják, hogy a lakásukban nincs könyv, vagy csak ahhoz hasonló kiadványok fordulnak elő, és előbb vagy utóbb szemétbe dobják őket. Hol vannak azok az idők, amikor még lexikonokat és egyforma kötésű, díszes sorozatokat vásároltak az emberek, hogy jól mutassanak a nappaliban? Pedig akkor, mikor ezen búsongtunk, még nem öntött el bennünket a digitális szövegtenger, hírét sem hallottuk a facebooknak vagy a blogoknak.
Törzsvendég lettem a Psychében, pedig csak ritkán vásároltam. A magamfajta, menedék és lelki társ után vágyódó alakok hozzátartoznak az antikváriumok világához, később jó néhányat magam is megismertem. Többségüket észre sem venni az utcán, és amikor belépnek, szinte bocsánatot kérnek, hogy léteznek. Meghatározhatatlan korú nők, akik elpirulnak, ha megszólítják őket, elhanyagolt küllemű, egyedül élő férfiak, akik otthon hetek óta nem mosogattak. Szegények, mint a templom egere, nem törődnek vele, milyen ruha van rajtuk, és csak azért esznek, hogy elverjék az éhségüket. Aztán, ahogy keresgélnek a könyvek között, és érdeklődnek, megvan-e valamelyik kedvenc szerzőjük, megnyílnak. Kiderül, hogy mi a szenvedélyük, mely már évtizedek óta leköti őket. Többnyire megfejthetetlen rejtélyek izgatják őket, a magyarok keleti őshazája, a piramisok titka, Nostradamus, a földönkívüliek látogatásai, a síron túli világ, vagy a harmadik fatimai jelenés üzenete. Mindig olyasmit keresnek, ami igazolja réges-régen kialakult, megingathatatlan meggyőződésüket.
– Legjobb vevőink a hóbortosok –, magyarázta Attila, miután egyikük betette maga után a csengős ajtót. – Ők még nem pártoltak el tőlünk. Ha találnak valamit, ami megerősíti őket a hitükben, az utolsó forintjukat is odaadják érte. Látod ezt a folyóiratot? Kár, hogy csak néha napján fordul elő nálunk egy-egy példány. Arany árban lehet eladni.
Alaposan megnéztem, forgattam a szerény külsejű, a huszadik század elején kiadott füzetet, még soha sem találkoztam vele. Égi világosság. Ez volt a címe. Az 1905 októberi számot tartottam a kezemben. Kiadó: a Szellemi Búvárok Pesti Egylete. Főszerkesztő: dr. Grünhut Adolf. Ha lesz időm, közelebbről megismerkedem vele. Félretettem a füzetet, aztán nem törődtem vele. Nem sejtettem, hogy kulcs lesz egy rejtély megfejtéséhez, mely még évekig foglalkoztat.
(forrás:litera.hu)
Kapcsolódó írás:
Dr. Grünhut Adolf: A MI PROGRAMUNK - Égi Világosság:
Pelle János író a könyvről - videó