A legtöbb ember számára, aki hisz a túlvilágban, a pokol és a mennyország a két ellentétes pólusú helye a szellemvilágnak, mely egymástól élesen elkülönül, melyekbe ki-ki érdeme szerint kerül a fizikai élete után, s mely aztán valószínűleg végleges állapota is a léleknek.
Ez a nézet főképp az egyházi tanításoknak köszönhető.
A katolikus egyház például, mely nálunk vezető vallásnak tekinthető, mindannyiunk esetében egy életet hirdet, mely után, attól függően, hogy mennyire tartottuk be Isten törvényeit, eldől, hogy a pokolba vagy éppen a mennyországba kerülünk, ahol aztán öröknek tűnő szenvedés avagy üdvösség vár ránk. Ez a világkép persze ezer sebből vérzik, s azontúl, hogy logikátlan, valamint nem áll szinkronban a legtöbb szellemi tanítással sem, a félelemre alapoz, s a hívők irányíthatóságára törekszik.
Így itt csak röviden említeném meg, hogy nagy probléma, ha egy olyan Istent képzelünk el, aki minden gyermekének csupán egy fizikai életet engedélyez, ráadásul egymástól gyökeresen eltérőeket, s ennek ellenére az abban nyújtott teljesítménye alapján örökre bélyegezné is őket.
A pokol és a mennyország hagyományos leírása, képzeletbeli megjelenítése félreértelmezett, emberi fantáziával és túlzásokkal átszőtt. Noha igazság nyilván van benne, mégis jellemző rá, hogy a szimbolikus jelentéseknek sokszor szó szerinti jelentést tulajdonít. Nyilvánvaló például, ha egy bűntudat tüze éget bennünket, akkor nem valóságos tűzre kell gondoljunk...
Valójában szellemvilág létezik, s benne a "lakóival" a szellemekkel (lelkekkel), többek között valamennyiünkkel.
A szellem és a lélek szót most az egyszerűség kedvéért egymás szinonimájaként használom, de a kettő közötti különbségről itt írtam bővebben:
Mi a különbség szellem és kísértet között, valamint lélek és szellem között?:
A pokol és a mennyország hagyományos leírása, képzeletbeli megjelenítése félreértelmezett, emberi fantáziával és túlzásokkal átszőtt. Noha igazság nyilván van benne, mégis jellemző rá, hogy a szimbolikus jelentéseknek sokszor szó szerinti jelentést tulajdonít. Nyilvánvaló például, ha egy bűntudat tüze éget bennünket, akkor nem valóságos tűzre kell gondoljunk...
Valójában szellemvilág létezik, s benne a "lakóival" a szellemekkel (lelkekkel), többek között valamennyiünkkel.
A szellem és a lélek szót most az egyszerűség kedvéért egymás szinonimájaként használom, de a kettő közötti különbségről itt írtam bővebben:
Mi a különbség szellem és kísértet között, valamint lélek és szellem között?:
A szellemvilágnak számtalan szintje létezik, s azok egymástól rezgésszintjükben különböznek, kezdve a nagyon sűrű, nehéz rezgésűektől, a nagyon finomakig. Minden lélek rendelkezik egy rá jellemző rezgéssel, s éppen ez dönti el, hogy a szellemvilág melyik szintjén tud tartózkodni. A lélek rezgését pedig kizárólag a benne megszülető gondolatok, érzelmek, valamint a másokban, a tettei által kiváltott érzelmek visszaható energiáinak a rezgése határozza meg. Minél sűrűbb rezgéseket bocsájt ki magából (minél önzőbb, mások felé minél gonoszabb), annál alsóbb szinteken tud helyet foglalni, s minél tisztább, finomabb rezgéseket (minél önzetlenebb, minél jobb indulatúbb), annál magasabbakon. A léleknek ez a rezgéstartománya folyamatosan változik, attól függően, hogy a lélekfejlődésében előre halad vagy éppen visszaesik, valamint hogy milyen karmát generál magának és tud le. (Az esetek túlnyomó többségében előrehaladás történik.) A léleknek bármikor van lehetősége tehát változtatni a helyzetén, szellemi előrehaladása csak tőle függ. Mivel a léleknek ugyanúgy természetes ösztöne az egyre magasabb világok felé haladás, mint például a fizikai életben a testnek a járni tanulás, így előbb-utóbb minden lélek haladni fog feljebb, csupán abban van a különbség, hogy ezt valamennyiük egyéni úton és idő alatt teszi meg.
Az egyes vallási tanításokkal szemben nem hogy létezik reinkarnáció, hanem egyenesen ez az alapja a létezésünk jelenlegi szakaszának. Jelenleg a fizikai testet öltések sorozatát éljük, melyek szervesen egymásból következnek, s melynek célja, hogy a lélek a fizikai világban jelen lévő rosszal való érintkezés mellett is felismerje azt és elhatárolódjon tőle. A léleknek meg kell tanulni, hogy mivel ugyan látszólag különálló egyének vagyunk, egy bizonyos ponton mégis egyek, s ezért bármit teszünk bárkivel, azt valójában saját magunkkal is tesszük. Így került megalkotásra a karma rendszere, ami minden egyes léleknek a tetteik következtében azt adja vissza, amit ők adtak kifelé - akár már az adott fizikai élet alatt is, de többnyire egy következő leszületés alkalmával. Ha pozitívat, akkor azt, ha negatívat, akkor azt. Hogy a lélek egy idő után felismerje - saját bőrén tapasztalva a korábban másoknak okozott érzelmeket -, hogy mi az, amit jó tenni másokkal, s mi az, amit nem. (Az átlagosnál fejlettebb lelkek tapasztalhatják a karmájuk visszahatását már az adott fizikai életükön belül is.)
Ennek a teljes megtanulásához több száz, akár több ezer fizikai élet is szükséges lehet, ám az idő a szellemvilágban egészen másképp megy, mint ahogy azt most mi ismerjük. A jelen fizikai életünk sokszor túl keménynek tűnik most, túl véglegesnek, holott a teljes létezésünket tekintve, az csupán egy múló pillanat. Sokszor, amikor nagyon kétségbeesettek vagyunk, jusson eszünkbe, hogy egy adott élethelyzet minden esetben karmikus, és megélni vagy megoldanunk szükséges, nem pedig túlságosan komolyan vennünk, hiszen mindez csak egy elfogadni való okozat, s minden, amit most oly kizárólagosan létezőnek és komolynak gondolunk, az mulandó, nagyon is mulandó.
Nagyon sokan, akik a testi haláluk után elhagyják a testüket, s a szellemvilágba kellene, hogy visszatérjenek, nem mernek átlépni a hívogató fénybe, mert az éppen hátrahagyott életükben azt tanulták meg, hogy létezik pokol és mennyország, s bűnösnek érezvén magukat, úgy tudják, utuk biztosan a pokolba vezet majd. Sokan rekednek itt a köztes térben emiatt, ami nekik és az itt hagyott szeretteiknek sem jó. A lélek, amíg vissza nem tér a szellemvilágba, a legtöbb esetben még az éppen hátrahagyott életében kialakult világképében hisz, így hiába jött ő is leszületése előtt a szellemvilágból, ezen emlékei ebben az állapotban még nem minden esetben térnek vissza. Ezen vallási tévtanítás egyik legnagyobb negatív hozadéka egyébként éppen ez a pokoltól való félelem miatti megrekedés, s éppen ennek a kiküszöbölése miatt nagyon fontos, hogy mindenki tisztában legyen a tényleges igazsággal, mielőtt a testi halála bekövetkezne. Valójában tehát senkinek sem szabad félnie a pokolra jutástól!
Nagyon sokan, akik a testi haláluk után elhagyják a testüket, s a szellemvilágba kellene, hogy visszatérjenek, nem mernek átlépni a hívogató fénybe, mert az éppen hátrahagyott életükben azt tanulták meg, hogy létezik pokol és mennyország, s bűnösnek érezvén magukat, úgy tudják, utuk biztosan a pokolba vezet majd. Sokan rekednek itt a köztes térben emiatt, ami nekik és az itt hagyott szeretteiknek sem jó. A lélek, amíg vissza nem tér a szellemvilágba, a legtöbb esetben még az éppen hátrahagyott életében kialakult világképében hisz, így hiába jött ő is leszületése előtt a szellemvilágból, ezen emlékei ebben az állapotban még nem minden esetben térnek vissza. Ezen vallási tévtanítás egyik legnagyobb negatív hozadéka egyébként éppen ez a pokoltól való félelem miatti megrekedés, s éppen ennek a kiküszöbölése miatt nagyon fontos, hogy mindenki tisztában legyen a tényleges igazsággal, mielőtt a testi halála bekövetkezne. Valójában tehát senkinek sem szabad félnie a pokolra jutástól!
Mindenkinek azt kellene megtanulnia, hogy amikor bekövetkezett a testi halála és elvált az addig viselt testétől, kellően tudatos legyen, tudja, hogy mi történik vele, s hamarosan (de legkésőbb néhány héten belül) vegye észre a szellemvilágba vezető kapu fényét és keljen át rajta, ahol már a szellemi segítői és korábban eltávozott szerettei várják. Igaz, hogy a szellemvilágnak azon szintjére fog tudni elhelyezkedni, amilyen rezgésekkel ő maga is rendelkezik, de ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy például tüzes mezőkön kellene örökké kószálnia, vagy vad lények tépnék szét, s még sorolhatnám... Ezek mind az emberi elme szüleményei, s kerülhet valaki ilyen közegbe, de csak akkor, ha még a szellemvilágba nem tért át, s ha mindezeket a díszleteket maga köré megteremti, hibás gondolataival, hibás világképével, félelmeivel.
Egy kellően tudatos lélek bármelyik szintjére is kerül vissza a szellemvilágnak (tehát bármilyen életet is hagyott maga mögött), igaz, hogy a neki megfelelő szintre kerül, de szellemi segítők veszik körül, s mindenképpen egy olyan közeg, ahol a feltétel nélküli szeretetet érezheti. Összességében minden esetben határtalan nyugodtság és boldogság veheti körül - a többi már a saját gondolataitól, érzelmeitől és a még fizikai testben lévő hozzátartozóitól függ, akiknek a feléje intézett gondolataikat és érzelmeiket érzi a lélek. (Ezért nagyon fontos, hogy eltávozott szerettünket igyekezzünk a legkevésbé fogni, nehéz érzelmeinkkel, inkább mindig szeretettel gondolva rá, de a későbbi viszontlátás biztos tudatában, fogadjuk el a távozását, melyről tudhatjuk, valamennyiünk esetében sorsszerű, előre megírt.)
A lélek, amikor visszatér a szellemvilágba, a szellemi segítőin kívül várják azon szerettei, akik már korábban visszatértek. Lehetséges, hogy egyes lelkek nem azonos szintjén élnek a szellemvilágnak, mint a frissen érkező lélek, de ez nem gátolja meg azt, hogy később is találkozzanak. Egy alsóbb szinten lévő lélek ugyan nem tud belépni egy magasabb szintre, de egy felsőbb szinten lévő lélek bármikor lelátogathat egy alsóbbra.
A lélek, miután visszatért, szellemi segítőivel átértékeli az épp elmúlt életét, s megértve azt, annak következményeképpen összeállítják, megtervezik a következő leszületést. Az átértékelés alatt a lélek tisztában lesz elmúlt élete minden tettével, annak másokban okozott következményeivel (ennek egyik "ízelítője" a halál közeli élményekből ismert életfilm lepörgés), így nem más fog felette ítélkezni, hanem saját maga, immár teljes tudatosságában. Akár a szellemi vezetőitől, akár Istentől kizárólag feltétel nélküli szeretet fog kapni, megértést, elfogadást, jó tanácsokat a jövőre nézve, de ítéletet soha. Azt legfeljebb saját maga a lélek érez maga iránt, de aztán megérti, hogy soha, semmi esetében sincs késő, s hibáit mindig helyrehozhatja egy következő leszületés alkalmával. Bűntudatától és lélekfejlődési ösztönétől hajtva vállalja következő reinkarnációját, melyben tudja, hogy jóváteheti elkövetett hibáit, de persze ugyanúgy élvezheti, korábban másoknak adott szeretetét, jóságát is.
A pokol (valamint a mennyország) létezése és érzése tehát szimbolikus. Érezhetjük magunkat a pokolban és a mennyországban is, itt, a fizikai életben, de a szellemvilágban is. Előbbiben ha magunk vagy mások azzá teszik nekünk, utóbbiban ha magunk tesszük azzá. A fizikai világban korlátozott a ráhatásunk erre, a szellemi világban csak tőlünk, a gondolatainktól függ mindez. A fizikai világban (mivel itt jelen van a rossz is), eleve ki lehetünk téve, múltbéli tetteinknek megfelelően, a pokol vagy a mennyország érzésének, a szellemvilág azonban mentes a rossztól. Ott csak addig érezhetjük rosszul magunkat, amíg a most elkövetett tetteink miatt bűntudatunk van - ám ez törvényszerűen és ösztönszerűen hamar elmúlik (a karma persze megmarad, amíg meg nem éljük azt később), de mindennek mértékét mindig a jelenben határozzuk meg. Egyetlen egy törvénye létezik Istennek. Azt tedd másokkal, amit szeretnéd, ha mások tennének veled. Másképp szólva úgy bánj másokkal, ahogy saját magaddal bánnál, hiszen - ilyen értelemben - nincs is különbség egyikőnk között sem. Azon múlik minden, hogy ezt az egy törvényt mennyire sikerül alkalmaznunk. Ha nem sikerül teljesen, annak arányában ugyan bánkódunk érte odaát egy ideig, de jól tudjuk, hogy ez egy tanulási folyamat, mely a jövőben folytatódik tovább, s mindig van lehetőségünk újra és újra próbálkozni - persze azért ez nem a végtelenségig tart, hiszen mint írtam fentebb is, minden léleknek ösztöne, hogy mihamarabb fejlődjön.
Saját lelkünk mielőbbi és minél nagyobb mérvű fejlődését úgy tudjuk elősegíteni, ha minél inkább igyekszünk a pár sorral fentebb írt egyetlen isteni törvénnyel azonosulva élni. Ha félelem van bennünk, akár a képzelt pokollal szemben, csak hátráltatjuk magunkat.
A lélek, amikor visszatér a szellemvilágba, a szellemi segítőin kívül várják azon szerettei, akik már korábban visszatértek. Lehetséges, hogy egyes lelkek nem azonos szintjén élnek a szellemvilágnak, mint a frissen érkező lélek, de ez nem gátolja meg azt, hogy később is találkozzanak. Egy alsóbb szinten lévő lélek ugyan nem tud belépni egy magasabb szintre, de egy felsőbb szinten lévő lélek bármikor lelátogathat egy alsóbbra.
A lélek, miután visszatért, szellemi segítőivel átértékeli az épp elmúlt életét, s megértve azt, annak következményeképpen összeállítják, megtervezik a következő leszületést. Az átértékelés alatt a lélek tisztában lesz elmúlt élete minden tettével, annak másokban okozott következményeivel (ennek egyik "ízelítője" a halál közeli élményekből ismert életfilm lepörgés), így nem más fog felette ítélkezni, hanem saját maga, immár teljes tudatosságában. Akár a szellemi vezetőitől, akár Istentől kizárólag feltétel nélküli szeretet fog kapni, megértést, elfogadást, jó tanácsokat a jövőre nézve, de ítéletet soha. Azt legfeljebb saját maga a lélek érez maga iránt, de aztán megérti, hogy soha, semmi esetében sincs késő, s hibáit mindig helyrehozhatja egy következő leszületés alkalmával. Bűntudatától és lélekfejlődési ösztönétől hajtva vállalja következő reinkarnációját, melyben tudja, hogy jóváteheti elkövetett hibáit, de persze ugyanúgy élvezheti, korábban másoknak adott szeretetét, jóságát is.
A pokol (valamint a mennyország) létezése és érzése tehát szimbolikus. Érezhetjük magunkat a pokolban és a mennyországban is, itt, a fizikai életben, de a szellemvilágban is. Előbbiben ha magunk vagy mások azzá teszik nekünk, utóbbiban ha magunk tesszük azzá. A fizikai világban korlátozott a ráhatásunk erre, a szellemi világban csak tőlünk, a gondolatainktól függ mindez. A fizikai világban (mivel itt jelen van a rossz is), eleve ki lehetünk téve, múltbéli tetteinknek megfelelően, a pokol vagy a mennyország érzésének, a szellemvilág azonban mentes a rossztól. Ott csak addig érezhetjük rosszul magunkat, amíg a most elkövetett tetteink miatt bűntudatunk van - ám ez törvényszerűen és ösztönszerűen hamar elmúlik (a karma persze megmarad, amíg meg nem éljük azt később), de mindennek mértékét mindig a jelenben határozzuk meg. Egyetlen egy törvénye létezik Istennek. Azt tedd másokkal, amit szeretnéd, ha mások tennének veled. Másképp szólva úgy bánj másokkal, ahogy saját magaddal bánnál, hiszen - ilyen értelemben - nincs is különbség egyikőnk között sem. Azon múlik minden, hogy ezt az egy törvényt mennyire sikerül alkalmaznunk. Ha nem sikerül teljesen, annak arányában ugyan bánkódunk érte odaát egy ideig, de jól tudjuk, hogy ez egy tanulási folyamat, mely a jövőben folytatódik tovább, s mindig van lehetőségünk újra és újra próbálkozni - persze azért ez nem a végtelenségig tart, hiszen mint írtam fentebb is, minden léleknek ösztöne, hogy mihamarabb fejlődjön.
Saját lelkünk mielőbbi és minél nagyobb mérvű fejlődését úgy tudjuk elősegíteni, ha minél inkább igyekszünk a pár sorral fentebb írt egyetlen isteni törvénnyel azonosulva élni. Ha félelem van bennünk, akár a képzelt pokollal szemben, csak hátráltatjuk magunkat.
- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -
Kapcsolódó írás:
Egy nyugalmazott püspök elmagyarázza, hogy miért találta ki az Egyház a poklotPokol vagy Mennyország, spirituális előadás, Dömény István - videó
forrás:István Dömény