Annyi kegyetlen dolog történt már fizikai világunkban és annyi rossz történik napjainkban is. Miért? S miért hagyja ezt Isten? Létezik egyáltalán Isten és szeret egyáltalán bennünket, ha mindezt megengedi? Ezekre a kérdésekre igyekszem válaszokat adni jelen bejegyzésemben.
Első hallásra nagyon nehéz lehet megítélni, hogy mi is a jó vagy éppen a rossz valójában, hiszen ahány ember, annyiféle megítélés, ami egyik embernek nagyon jó, az egy másiknak éppenséggel nagyon rossz is lehet. Létezik azonban erre egy általános meghatározás, ami mindig, mindenkire és mindenre vonatkozik és roppant egyszerű. Minden, amit az egyén elsőbbrendűsége jellemez és motivál, az rossz, és minden, ami mindenki szükségleteit egyenlően veszi figyelembe, az jó. Másképpen szólva, minden, ami önzőségből és csak a saját szemszögből eredeztethetően alakul ki, az rossz, illetve minden, ami egyenlőséget tesz valamennyiünk közé és mindenki (és az egyén javára is) kedvezően hat, az jó. Megint másképpen megfogalmazva, amit akkor teszek (és gondolok és mondok), amikor csak magamat nézem, az rossz. Amit viszont akkor teszek, gondolok vagy mondok, amikor mindenki mást és magamat is egyenlően nézem, az jó. S a legegyszerűbben megfogalmazva, ha olyat teszek másokkal, amit szeretnék, hogy velem tegyenek mások, az jó. Ellenkező esetben, az rossz. Ha egy mindenki mástól elkülönült személynek gondolom magamat, s elsősorban ez a megítélés határozza meg a cselekedeteimet, az rossz. Ha megértem, hogy mindenkivel egy vagyok egy ponton, s megértem, hogy bármit teszek másokkal, azt magammal is teszem, s tetteimet eszerint viszem végbe, az jó.
A testi életeinkben a testünknek és a fizikai világnak köszönhetően megtapasztaljuk magunkat, mint önálló, másoktól független és függetlenül létező lény. Ebben az állapotban óhatatlanul is elfelejtjük, hogy valójában - bár tényleg külön lények vagyok valamennyien, de - mégis a forrásban mind össze vagyunk kötve. Akár az ujjaink, amelyek teljesen különállóak és egyéni ujjak, mégis az eredetükben (a kézfejünkben) mind összetartoznak és egyet képeznek. Mi mindannyian ugyanabból a forrásból (Istenből) valók vagyunk, s mivel attól bár eltávolodhatunk, de tőle el nem válhatunk soha, így valamennyien összekapcsolódunk, s egyet képezünk vele is és egymással is. Test nélküli állapotban ennek tudatában vagyunk, azonban a testi életek során ez óhatatlanul is megváltozik. Éppen ebben rejlik a testi életek és a fizikai világ egyik célja, hogy a különállóság illúziójában is felismerjük az együvé tartozást. Hogy ebben a helyzetben is felismerjük azt, hogy bármit is teszünk bárkivel is, azt valójában saját magunkkal is tesszük, hiszen (teljes) külön állóságunk csupán látszólagos, az csak a fizikai érzékszerveinkkel felfogott illúzió.
Minden egyes gondolatunk (így tetteink és szavaink is) szét árad a világban és hatást fejt ki, annak előjele és ereje szerint. Hogy ennek tudatában is legyünk, megalkotásra került a karma törvénye és rendszere. Nem büntet és nem is ajándékoz bennünket, csupán mindig érezteti velünk azt, amit korábban másoknak okoztunk. Pusztán azért, hogy tudatára ébredjünk, bármit is tettünk mással, magunkkal is tettük. S azért, hogy saját bőrünkön is érezve, mit tettünk másokkal, igazán megértsük, hogy mit jó tenni másokkal és mit nem. Ennek tökéletes megértése természetesen nem megy mindenkinél ugyanolyan gyorsan, ezért is nem egy fizikai életünk van, de nem is tíz. Többnyire több száz fizikai élet is szükségeltetik ahhoz, hogy mindent kellően átlássunk a fentiekből, idő van bőven, s planéta is, melyen a leckéinken végighaladhatunk.
Azonban ez korántsem kell azt jelentse, hogy akkor nagyon rá is kellene érjünk mindennek a megtanulásával, hiszen azzal csupán a szenvedéseink időtartamát növeljük. Mindannyiunknak szabad akarata van, nincs külső kényszer semmire. Azon az iskolán, melyet fizikai világnak hívunk, s mely arra hivatott (többek között), hogy az egységérzetünket testben is megtanuljuk, ugyan minden léleknek át kell esnie, de ezen kívül minden a szabad akaratára van bízva. Hogy miként, mennyi idő alatt teljesíti azt, a külső tényezők szempontjából teljesen mindegy. Azonban minden léleknek belső ösztöne is ezen iskola elvégzése, méghozzá elég erős ösztöne, hasonlóképpen a kisgyermek járni vágyás ösztönéhez. Így bár nincs külső kényszer és erőszak a szellemvilágban, csak szeretetteli tanácsok és segítségek, minden lélek maga is tisztában van vele, hogy létezésének ezen korszakán át kell esnie és előnyösebb inkább előbb, mint utóbb. Amikor a szellemvilágban a lélek megtervezi a leendő fizikai életét, ezért nem azokat a tényezőket veszi figyelembe, amit majd a vállalt személyisége a "földi" eszével jónak tartana, hanem azokat, amelyekről tudja, hogy őt magát előre viszi. Előre pedig kizárólag az visz egy lelket a lélekfejlődésében, ha megtapasztalja mindazt, amit korábban ő okozott másnak az akkori vállalt személyiségén keresztül - hiszen akkor születhet benne megértés, hogy mit jó tenni mással és mit nem. S így haladhat tovább azon az úton, melyen előbb vagy utóbb, de meg fogja teljesen érteni, hogy miket jó tenni másokkal és miket nem. Természetesen az adott testi életeiben a (legtöbb) ember nincs konkrétan tudatában a korábbi életeinek, de a lelke mindenre emlékszik és különböző érzések formájában tökéletesen a tudtára adja azokat. Minél többet ártott valaki korábbi életeiben másoknak, s ennek következtében minél többször tapasztalta meg később saját maga is azt, így idővel egyre csökken a valószínűsége, hogy újra ártani fog, hiszen a lelkébe egyre jobban belevésődik, hogy az nem jó, s így egyre csökkenni fog benne a hajlam is minderre. Ezért írtam már másutt is, hogy minél kevesebb egy emberben a gonoszság, a rosszindulat, az önzőség, annál idősebb, annál fejlettebb lélek lakik a testében. Embertársaink és magunk lelki kora és fejlettsége is ebben mérhető le.
Nehéz elfogadni persze, de bármi, ami most történik velünk, egytől egyig azért köszön vissza ránk, mert valamikor mi útjára indítottuk azt. Mivel az újra leszületésünknek az az egyik fő célja tehát, hogy megtapasztaljuk, amit korábban másoknak adtunk, ezért egyrészt szellemi segítőink is hatással vannak életünkre, hogy minden a terv szerint alakuljon, másrészt a magunkkal hozott rezgések, energia információk is gondoskodnak a vonzás törvénye által arról, hogy csak az lehessen a "közelünkben", aminek lennie kell. S mivel egy élet nem elég az egész iskola elvégzéséhez, de (többek között) a testünk sajátosságai miatt nem is hozhatjuk le minden korábbi emlékünket ide, így el kell fogadnunk, hogy látszólag mintha egy másik ember tetteinek az okozatát kellene viseljük. De nagyon fontos megértenünk és tudatosítani magunkban, hogy ez a legkevésbé sincs így, és az életeink között nem szabad magunkat illetően különbséget tennünk vagy határvonalat húznunk, akkor sem, ha jelenleg erre élesen nem, csak a lelkünk mélyéből érkező érzéseken keresztül emlékezünk. Egyes életeink nem többek egy mostani életünkbeli iskolanapnál, mely végén mindig hazatérünk pihenni, rögzíteni az aznap megtanultakat és készülni a másnapra, de végső soron ugyanazok vagyunk, aki tegnap ment iskolába, aki ma megy és aki holnap fog. Pár sorral fentebbre visszautalva; több helyütt is említettem már, hogy mivel testi életeink alatt ideiglenesen sok mindent elfelejtünk, ezért szellemi segítőink, (a mi kérésünkre és érdekünkben) segítenek minden pillanatban a sugallataikkal, hogy a tervezett utunkon járjunk. A másik eszköz pedig, ami segítségünkre van és biztosítja számunkra mindezt, az pedig az, amit a köznyelvben vonzás törvényeként emlegetnek. Azt is említettem már más cikkeimben is, hogy a tudatunk a létezésünk minden pillanatában naplót készít minden egyes gondolatunkról, tettünkről, pillanatunkról, s mindezeknek a másokban okozott hatásukról is. Ez a napló az egyetlen, melyet a testi halálunk alkalmával magunkkal viszünk (illetve ez az egyetlen, amelyet a testi születésünkkor magunkkal hozunk), valamint ez a napló szolgál a halál közeli élményekben megfigyelhető, úgynevezett életfilm-lepörgése élményhez, s nem utolsó sorban ez a napló az alapja annak is, amikor valaki egy reinkarnációs hipnózisban élete tetszőleges pillanatára tűélesen és részletgazdagon emlékezni képes. (S ez a napló alapján elemezzük ki szellemi segítőinkkel az épp hátrahagyott életünket, a szellemvilágban.) Ez a napló minden pillanatban ott van velünk, s tele van információkkal, melyek a rájuk jellemző rezgésszámmal rendelkeznek, rezegnek, és maguk köré (tehát körénk) vonzzák mindazon eseményeket, szereplőket, stb., akikkel dolguk kell legyen. S hogy hogyan függ össze mindez? Amit gondolunk, amilyen érzések vannak bennünk, ahhoz hasonlatos események történnek velünk. S milyen érzések és gondolatok vannak bennünk? Amelyeket a szüleinktől hoztunk, míg felneveltek (ezért nem véletlenül választjuk ki a szüleinket), amilyeneket a lelkünk áramoltat a legmélyéről (aki emlékszik még a korábbi életeinkre), s amilyeneket a szellemi segítőink igyekeznek számunkra sugallni, stb. Így óhatatlanul is azt az utat járjuk, amit járnunk kell. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy madzagon rángatott babák lennénk, arról hogy szabad akarat és eleve elrendeltség között hol a határ, itt írtam bővebben:
Szabad akarat vagy eleve elrendeltség? Hol a határ?
Első hallásra nagyon nehéz lehet megítélni, hogy mi is a jó vagy éppen a rossz valójában, hiszen ahány ember, annyiféle megítélés, ami egyik embernek nagyon jó, az egy másiknak éppenséggel nagyon rossz is lehet. Létezik azonban erre egy általános meghatározás, ami mindig, mindenkire és mindenre vonatkozik és roppant egyszerű. Minden, amit az egyén elsőbbrendűsége jellemez és motivál, az rossz, és minden, ami mindenki szükségleteit egyenlően veszi figyelembe, az jó. Másképpen szólva, minden, ami önzőségből és csak a saját szemszögből eredeztethetően alakul ki, az rossz, illetve minden, ami egyenlőséget tesz valamennyiünk közé és mindenki (és az egyén javára is) kedvezően hat, az jó. Megint másképpen megfogalmazva, amit akkor teszek (és gondolok és mondok), amikor csak magamat nézem, az rossz. Amit viszont akkor teszek, gondolok vagy mondok, amikor mindenki mást és magamat is egyenlően nézem, az jó. S a legegyszerűbben megfogalmazva, ha olyat teszek másokkal, amit szeretnék, hogy velem tegyenek mások, az jó. Ellenkező esetben, az rossz. Ha egy mindenki mástól elkülönült személynek gondolom magamat, s elsősorban ez a megítélés határozza meg a cselekedeteimet, az rossz. Ha megértem, hogy mindenkivel egy vagyok egy ponton, s megértem, hogy bármit teszek másokkal, azt magammal is teszem, s tetteimet eszerint viszem végbe, az jó.
A testi életeinkben a testünknek és a fizikai világnak köszönhetően megtapasztaljuk magunkat, mint önálló, másoktól független és függetlenül létező lény. Ebben az állapotban óhatatlanul is elfelejtjük, hogy valójában - bár tényleg külön lények vagyok valamennyien, de - mégis a forrásban mind össze vagyunk kötve. Akár az ujjaink, amelyek teljesen különállóak és egyéni ujjak, mégis az eredetükben (a kézfejünkben) mind összetartoznak és egyet képeznek. Mi mindannyian ugyanabból a forrásból (Istenből) valók vagyunk, s mivel attól bár eltávolodhatunk, de tőle el nem válhatunk soha, így valamennyien összekapcsolódunk, s egyet képezünk vele is és egymással is. Test nélküli állapotban ennek tudatában vagyunk, azonban a testi életek során ez óhatatlanul is megváltozik. Éppen ebben rejlik a testi életek és a fizikai világ egyik célja, hogy a különállóság illúziójában is felismerjük az együvé tartozást. Hogy ebben a helyzetben is felismerjük azt, hogy bármit is teszünk bárkivel is, azt valójában saját magunkkal is tesszük, hiszen (teljes) külön állóságunk csupán látszólagos, az csak a fizikai érzékszerveinkkel felfogott illúzió.
Minden egyes gondolatunk (így tetteink és szavaink is) szét árad a világban és hatást fejt ki, annak előjele és ereje szerint. Hogy ennek tudatában is legyünk, megalkotásra került a karma törvénye és rendszere. Nem büntet és nem is ajándékoz bennünket, csupán mindig érezteti velünk azt, amit korábban másoknak okoztunk. Pusztán azért, hogy tudatára ébredjünk, bármit is tettünk mással, magunkkal is tettük. S azért, hogy saját bőrünkön is érezve, mit tettünk másokkal, igazán megértsük, hogy mit jó tenni másokkal és mit nem. Ennek tökéletes megértése természetesen nem megy mindenkinél ugyanolyan gyorsan, ezért is nem egy fizikai életünk van, de nem is tíz. Többnyire több száz fizikai élet is szükségeltetik ahhoz, hogy mindent kellően átlássunk a fentiekből, idő van bőven, s planéta is, melyen a leckéinken végighaladhatunk.
Azonban ez korántsem kell azt jelentse, hogy akkor nagyon rá is kellene érjünk mindennek a megtanulásával, hiszen azzal csupán a szenvedéseink időtartamát növeljük. Mindannyiunknak szabad akarata van, nincs külső kényszer semmire. Azon az iskolán, melyet fizikai világnak hívunk, s mely arra hivatott (többek között), hogy az egységérzetünket testben is megtanuljuk, ugyan minden léleknek át kell esnie, de ezen kívül minden a szabad akaratára van bízva. Hogy miként, mennyi idő alatt teljesíti azt, a külső tényezők szempontjából teljesen mindegy. Azonban minden léleknek belső ösztöne is ezen iskola elvégzése, méghozzá elég erős ösztöne, hasonlóképpen a kisgyermek járni vágyás ösztönéhez. Így bár nincs külső kényszer és erőszak a szellemvilágban, csak szeretetteli tanácsok és segítségek, minden lélek maga is tisztában van vele, hogy létezésének ezen korszakán át kell esnie és előnyösebb inkább előbb, mint utóbb. Amikor a szellemvilágban a lélek megtervezi a leendő fizikai életét, ezért nem azokat a tényezőket veszi figyelembe, amit majd a vállalt személyisége a "földi" eszével jónak tartana, hanem azokat, amelyekről tudja, hogy őt magát előre viszi. Előre pedig kizárólag az visz egy lelket a lélekfejlődésében, ha megtapasztalja mindazt, amit korábban ő okozott másnak az akkori vállalt személyiségén keresztül - hiszen akkor születhet benne megértés, hogy mit jó tenni mással és mit nem. S így haladhat tovább azon az úton, melyen előbb vagy utóbb, de meg fogja teljesen érteni, hogy miket jó tenni másokkal és miket nem. Természetesen az adott testi életeiben a (legtöbb) ember nincs konkrétan tudatában a korábbi életeinek, de a lelke mindenre emlékszik és különböző érzések formájában tökéletesen a tudtára adja azokat. Minél többet ártott valaki korábbi életeiben másoknak, s ennek következtében minél többször tapasztalta meg később saját maga is azt, így idővel egyre csökken a valószínűsége, hogy újra ártani fog, hiszen a lelkébe egyre jobban belevésődik, hogy az nem jó, s így egyre csökkenni fog benne a hajlam is minderre. Ezért írtam már másutt is, hogy minél kevesebb egy emberben a gonoszság, a rosszindulat, az önzőség, annál idősebb, annál fejlettebb lélek lakik a testében. Embertársaink és magunk lelki kora és fejlettsége is ebben mérhető le.
Nehéz elfogadni persze, de bármi, ami most történik velünk, egytől egyig azért köszön vissza ránk, mert valamikor mi útjára indítottuk azt. Mivel az újra leszületésünknek az az egyik fő célja tehát, hogy megtapasztaljuk, amit korábban másoknak adtunk, ezért egyrészt szellemi segítőink is hatással vannak életünkre, hogy minden a terv szerint alakuljon, másrészt a magunkkal hozott rezgések, energia információk is gondoskodnak a vonzás törvénye által arról, hogy csak az lehessen a "közelünkben", aminek lennie kell. S mivel egy élet nem elég az egész iskola elvégzéséhez, de (többek között) a testünk sajátosságai miatt nem is hozhatjuk le minden korábbi emlékünket ide, így el kell fogadnunk, hogy látszólag mintha egy másik ember tetteinek az okozatát kellene viseljük. De nagyon fontos megértenünk és tudatosítani magunkban, hogy ez a legkevésbé sincs így, és az életeink között nem szabad magunkat illetően különbséget tennünk vagy határvonalat húznunk, akkor sem, ha jelenleg erre élesen nem, csak a lelkünk mélyéből érkező érzéseken keresztül emlékezünk. Egyes életeink nem többek egy mostani életünkbeli iskolanapnál, mely végén mindig hazatérünk pihenni, rögzíteni az aznap megtanultakat és készülni a másnapra, de végső soron ugyanazok vagyunk, aki tegnap ment iskolába, aki ma megy és aki holnap fog. Pár sorral fentebbre visszautalva; több helyütt is említettem már, hogy mivel testi életeink alatt ideiglenesen sok mindent elfelejtünk, ezért szellemi segítőink, (a mi kérésünkre és érdekünkben) segítenek minden pillanatban a sugallataikkal, hogy a tervezett utunkon járjunk. A másik eszköz pedig, ami segítségünkre van és biztosítja számunkra mindezt, az pedig az, amit a köznyelvben vonzás törvényeként emlegetnek. Azt is említettem már más cikkeimben is, hogy a tudatunk a létezésünk minden pillanatában naplót készít minden egyes gondolatunkról, tettünkről, pillanatunkról, s mindezeknek a másokban okozott hatásukról is. Ez a napló az egyetlen, melyet a testi halálunk alkalmával magunkkal viszünk (illetve ez az egyetlen, amelyet a testi születésünkkor magunkkal hozunk), valamint ez a napló szolgál a halál közeli élményekben megfigyelhető, úgynevezett életfilm-lepörgése élményhez, s nem utolsó sorban ez a napló az alapja annak is, amikor valaki egy reinkarnációs hipnózisban élete tetszőleges pillanatára tűélesen és részletgazdagon emlékezni képes. (S ez a napló alapján elemezzük ki szellemi segítőinkkel az épp hátrahagyott életünket, a szellemvilágban.) Ez a napló minden pillanatban ott van velünk, s tele van információkkal, melyek a rájuk jellemző rezgésszámmal rendelkeznek, rezegnek, és maguk köré (tehát körénk) vonzzák mindazon eseményeket, szereplőket, stb., akikkel dolguk kell legyen. S hogy hogyan függ össze mindez? Amit gondolunk, amilyen érzések vannak bennünk, ahhoz hasonlatos események történnek velünk. S milyen érzések és gondolatok vannak bennünk? Amelyeket a szüleinktől hoztunk, míg felneveltek (ezért nem véletlenül választjuk ki a szüleinket), amilyeneket a lelkünk áramoltat a legmélyéről (aki emlékszik még a korábbi életeinkre), s amilyeneket a szellemi segítőink igyekeznek számunkra sugallni, stb. Így óhatatlanul is azt az utat járjuk, amit járnunk kell. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy madzagon rángatott babák lennénk, arról hogy szabad akarat és eleve elrendeltség között hol a határ, itt írtam bővebben:
Szabad akarat vagy eleve elrendeltség? Hol a határ?
Csak a szemléltetés kedvéért szeretnék a végtelen számú példából egy szélsőségeset megemlíteni. Ha olyan világban élünk, melyben háborúban megkínoznak embereket, akkor az azért lehetséges, mert korábban is tettek ilyesmit az ide leszülető lelkek, akiknek most ezt viszont kell megtapasztalni. Ha mindez velünk történik meg, akkor mi magunk voltunk korábban egy ilyen cselekmény elkövetői. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, akkor többé nem kerülünk ilyen helyzetbe (ha lesz is ilyen abban a világban, ahol élünk majd, mi nem leszünk a részesei), viszont ha agresszióval, erőszakkal válaszolunk, akkor a későbbiekben azt kapjuk vissza. S nem azért tehát, mert Isten vagy a karma büntetni akar bennünket, hanem azért, hogy tudatosodjon bennünk, mit jó tenni másokkal és mit nem.
Isten tehát nem büntet és nem is ajándékoz. Mi magunk okozzunk korábbi cselekedeteinkkel mindazt, amit a jelenben élünk át, azért, hogy mintegy tükröt tartva nekünk, a fejlődésre, a mielőbbi felismerésre sarkalljon. Hogy mielőbb felismerjük azt, hogy ne tegyünk (teljes) különbséget magunk és mások között, hanem tisztában legyünk vele, hogy egy ponton egyek vagyunk, s bármit teszünk mással, az mindenkire hatással van, így ránk is, s mielőbb felismerjük azt is, mit jó tenni másokkal. Isten feltétel nélkül szeret mindannyiunkat, s csak azt szeretné, hogy ezen a tanulási folyamaton, ezen az iskolán mindannyian végig menjünk és mielőbb visszataláljunk hozzá.
Aki igazán megértette az egységtudatot, s akként is éli az életét és létezik, az vissza is talált Istenhez.
Egyikőnket sem korlátozza vagy szabja meg semmilyen téren, teljes szabad akaratot adott nekünk, az iskola végzését illetően, azonban az ösztönt is elrejtette bennünk, ami ez a cél felé motivál. S hogy miért is fordulhatnak elő borzasztóan rossz dolgok és borzasztóan jó dolgok is? Mert a gondolat teremtő ereje végtelen, mindkét, jó és rossz irányban is. A két irány azért létezik, hogy érzékeltesse a másik irányt is, hogy tudjunk különbséget tenni jó és rossz között, hogy legyen választásunk. Rossz azért is létezik, hogy azt megtapasztalva és felismerve, igazán tudjuk értékelni a jót.. A szabad akaratnak köszönhetően a lelkek mindkét irányba haladhatnak, s mindkét irányba szinte végtelen hosszan. Akár feszegethetik is ezen irányok határait, de bármerre is indulnak el, később ugyanazt élik meg ők maguk is, hogy lássák annak hatását, hogy lássák, jó-e azt tenni másokkal vagy sem. Nem Isten döntése, ha eltávolodsz tőle, de az sem, ha közeledsz feléje. Nem Isten sorscsapása tehát, ha rossz történik veled, s nem is az áldása, ha jó. Ő a lehetőséget és a döntés jogát adta meg számodra, hogy ismerj meg mindent, annak mélységében, ahogyan szeretnéd, s közben egyéni felelősséget is biztosít neked, de pontosan tudja, hogy előbb-utóbb visszatalálsz hozzá, előbb-utóbb hozzá leszel hasonlatos, hiszen a része, a gyermeke vagy.
E határok tehát szinte végtelenek, s minél messzebb jut egy lélek a negatív irányba (minél rosszabb dolgot tesz másokkal), mivel annak visszahatása is annál negatívabb lesz számára, így annál erősebb felismeréshez juthat, ami a későbbiekben annál erősebb elrettentésül szolgál saját magában is attól, hogy ezt még egyszer megtegye.
Miért is voltak és vannak a (fizikai) világunkban oly borzasztó események? Mert a lelkek - tudatlanságból - a negatív határokat feszegették, feszegetik. S nem azért, mert Isten ezt engedné szívesen, vagy mert Isten nem is létezne. Sokan gondolják ugyanis, hogy egyes borzalmas események a Földön, bizonyítékai annak, hogy Isten nem is létezhet, vagy ha létezik is, nagyon "beteges elméjű" lehet. Ez többek között abból a szemléletből fakadhat, amikor mindig mástól várjuk a gondjaink megoldását vagy mindig másra mutogatunk, mint a problémáink okozójára. S közben nem vesszük észre, hogy kizárólag magunk vagyunk az ok és az okozat is egyben, s hogy gyógyír igazán csak magunk megváltoztatásával érhető el. Ha hajlandóak vagyunk elismerni személyes és kizárólagos felelősségünket, s megismerni a létezésünk valódi igazságát, s magunk lépni a pozitív, a jó irányába a tetteinkkel, gondolatainkkal és megnyilvánulásainkkal (de egyben elfogadjuk, amit korábbi tetteink következtében már viselnünk kell), akkor Istenhez közeledünk, aki feltétel nélkül vár és számít ránk. Amíg azonban ellenkező irányba indulunk el, s eltávolodunk tőle, bár nyilván nem nézi jó szemmel, de hagyja, hogy önállóan döntsünk minden esetben és magunktól szülessen meg bennünk a hozzá való közeledés igénye.
Írta: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu
Balogh Béla: A Tudatalatti tízparancsolat 1 Egységtudat - videó
forrás:Erika Kovács