A pogány magyarok meghatározott időkben - egyesek szerint a halál utáni első, harmadik, hetedik, negyvenedik éjszakán - a halottnak áldozatot rendeztek. Az emléktor, az utódok bánatát és haláltól való félelmét is feloldó szertartás napnyugtakor kezdődött, a nappal és az éjszaka közötti átmeneti időszakban, amikor a kapcsolat a világok között felvehető. Más oka is van azonban ennek: ott, a túlvilágon, mely fordított világ, akkor kezdődik a nappal, akkor ébrednek a halott lelkek.
A halott lelke nagy segítségre szorul ezalatt a negyven nap alatt, mert a megfelelő helyre, a felfelé vezető Világfa tövéhez kell kísérni, vezérelni. Az égbenyúló világfa a lelkek körforgásszerű útja is, ahol a halott lelkek járnak, hogy onnan, a lélekmagvakat termő fáról egy új megtestesülésbe mint lélekmadarak szálljanak alá. Ha az iránymutatást nem kapja meg, akkor a lélek mintegy megreked a köztes világban, visszajár, szerencsétlenség érheti az otthoniakat. Ekkor ártó szellemnek is bizonyulhat, ilyenkor a hátramaradottakat zaklathatja, vagy - akár egy ember rontó szándékát, átkát követve, akinek hatalma van fölötte - meg is szállhat és megbetegíthet valakit, esetleg mint “fészkes fene” fészket verhet valahol. A táltos ilyenkor igéz és ráolvas, a rossz szellemmel érintkezve megtudakolja a kívánságát, feltételeit, miként lehet csillapítani a haragját - vagy éppen hogy szembeszáll vele, és mivel neki is hatalma van fölötte, kiűzi a testből vagy arról a helyről, ahová bevette magát és megszünteti, leveszi a rontást.
Ezzel a lélekkel veheti fel a kapcsolatot a valahai táltosok képességét részben megöröklő halottlátó asszony is, amilyen nemrégen még több is működött az országban, de ma is tudunk ilyen képességű asszonyról, aki azonban most sem áldásként, hanem tehertételként értékeli adottságát.
A lélek a negyven nap elteltével, az ősök szellemei közé érkezve is érintkezhet övéivel. Segítségükre lehet, pártfogó, védő szellemnek bizonyul, ha kellő módon, például áldozatok bemutatásával gondoskodnak róla. Vele léphet kapcsolatba a táltos, hogy tanácsot, eligazítást kérjen, mint tapasztalttól, akinek immáron egészen más rátekintése nyílik a földi életre.
A halál
A halál egyszerre elmúlás és születés - így tekintettek rá a régi magyarok, akik szilárdan hittek a halálon túli, a túlvilági létben. Tudták: a halál nem végállomás, csak egy állomás, mert az időt ciklikus folyamatnak, a létezést életek láncolatának élték meg és ebben a folyamatban a legfontosabb jelkép a Világfa volt, mint kapocs ég és föld, összekötő út élet és halál, a lelkek útja élők és ősök között.
A halott körüli teendőket nagyon alaposan szabályozták, egyrészt hogy a lélek túlvilági útját minél könnyebbé tegyék, másrészt hogy elkerüljék a visszatérését, mert a kísértő lélek zaklatásától nagyon tartottak. A halál pillanatában a leheletléleknek gyorsan kitárták a sátornyílást, később az ajtót, ablakot, de a szabadlelkét temetésig a testbe igyekeztek zárni.
Ezért zárják le gyorsan ma is a halott szemét, régebben mihamarabb még bőrből készült arclepelt, szemfedőt, egyfajta halotti maszkot is adtak rá, amelyre a szemnél, szájnál rendszerint ezüstlemezeket erősítettek. Ilyen ezüstlemezt tettek a szívére is. Ritkábban, nyilván a hadjáratokban elesett előkelőbbeknél, az ezüst helyett aranypénzekkel fedték le a szemet. Ezek egyrészt talán a halott ártó tekintete ellen s a lélek idő előtti távozásától védte az ittmaradtakat, másrészt az útra keltnek kellett.
A temetési szertartások alkalmával aprólékos gonddal készítették fel és bocsátották másvilági útjára az elhunytat. A szkítáknál, hunoknál szokás volt - az uralkodó, mint például Attila halálakor az egész népnél -, hogy megsebezték, megvágták arcukat, hogy ne csupán könnyel, hanem vérrel is kifejezést adjanak gyászuknak, valamint lenyírtak a hajukból is. Az elhunytról, érdemeit és erényeit hosszan sorolva dicsőítő gyászdalokat énekeltek.
A helyes kelet-nyugati, de talán inkább az éppeni napjárás szerinti irányt és a sírhelyet a honfoglalás idején a pogány pap jelölte ki a temető területén, hiszen az a falu, a nemzetség, a nagycsalád, a had rendje szerint “népesült be”. A sírgödröt elkészültekor - a régészeti leletek tanúsága szerint - füsttel, a benne rakott tűzzel megtisztították az ártó szellemek jelenlététől. Hogy tájékozódását, útját megkönnyítsék, nyugat felé, a holtak birodalmának átjárója felé fektették fejjel a holtat, hiszen ott nyugszik, hal meg naponta a Nap is.
Az ősök kultuszának része volt az az elgondolás is, hogy a túlvilágon a szellemek élete bizonyos szempontból hasonló lehet, mint az evilági volt, ezért temették el a megmosdatott holtat legszebb ruhájában. A felöltöztetett halottat lepelbe csavarták, így tették bele a fatörzsből kivájt koporsóba. Mielőtt a koporsót lezárták, a leplet vagy a szemfedőt felvágták, megnyitották, hogy a lélek útját szabaddá tegyék. Ha üzenni akartak az ősöknek a túlvilágra, a halott feje lágyára kiáltottak. Lábaira ritkábban baltát vagy fokost raktak, vagy a testére sarlót, a rontó szellemek ellen, esetleg hogy ez is megakadályozza a lélek visszajárását hozzátartozóihoz.
Az előkelőt olykor feleségével, szolgáival, de emellett fegyverével, hátaslovával, élelemmel, ékszerekkel, a rangját jelző vagyontárgyaival helyezték sírba, amelyek meghatározták, hogy ki is ő, illetve amelyeket megszokott és szüksége lehet rájuk a túlvilágon is. Vagy rangjának megfelelően látták el nyílvesszőkkel is, vagy hetet tettek mellé, amelyeket minden bizonnyal a túlvilági megpróbáltatások, a hét égrétegen való átmenete során kell használnia. Pirosra, a vér, az élet színére festett tojást is tettek olykor a holttest bal vállához vagy a sarkához az újjászületés reményében.
A sírhant fölé halmot emeltek, amely a vele várandós anyaföldet, az újjászületést biztosító Földanya domborodó hasát jelképezte. A sírhalomra Világfát megtestesítő jelet tettek, zászlós kopját, kopjafát, máshol emberalakot mintázó fejfát, sőt valószínűleg egészen ritka esetekben kőbálványt, mint a kunok, akik mellükön összefogott kezükben áldozati edényt tartó ember alakú kőszobrokat állítottak sírjaik fölé. A sírjelnek minden bizonnyal jeleznie kellett az elhunyt társadalmi rangját, nemét, korát. A fejfát, kopját a fejhez szúrták le, ami megint csak a fejben lakozó íz Világfán felfelé vezető útjához szolgált iránymutatásul.
A sírhantot körbejárták, közben magot, mákot szórtak a sír köré, mágikus körrel zárták le a halott nyughelyét, jócskán megnehezítve ezzel a visszatérni szándékozó feladatát, mert annak minden egyes szemet - akárcsak a házhoz rontó szándékkal érkező boszorkánynak - nyilván a megfelelőképp elmondott varázsigék kényszerítő hatásának köszönhetően mind fel kellett szednie.
A halotti toron, ahol vendégül látták az elhunytat egy búcsúlakomára, úgy beszélgettek a halott lelkével, mint ami jelen van, csak - kivéve a táltosnak - láthatatlan. A temetés alkalmával az evés-ivás mellett, más ünnepekhez hasonlóan versenyeket, lovas viadalokat is rendeztek, ezekre valószínűleg minden alkalmat megragadtak vitézségük ébrentartása végett. A temetési szertartás végeztével visszafelé menet lábnyomaikat eltüntették, hazaérve a három elemmel tisztító szertartást végeztek: vízzel megmosakodtak, tüzet gyújtottak, füstöt gerjesztettek és más ruhát is öltöttek, valószínűleg fehéret, mert korábban ez lehetett a gyász színe.
A halomsíros temetkezés mellett ismerünk egy, igaz sokkal ritkább, de annál nevezetesebb temetkezési módot is őseinknél. A folyóvíz alá vagy közvetlenül mellé temetkezés azonos értelmű, mint a fába, fatörzsbe való temetkezés - ami kapcsolatba hozható még a későbbi, elterjedt koporsóba temetkezéssel is -, a csecsemőket például faodúba temették el. Tudjuk jól, hogy a Világfa égi mása a Tejút, a nagy égi folyam, tehát a fában illetve folyóban való eltemetés, különösen előkelő személy, vezér, a nemzet uralkodója esetén, a lélek gyors és biztos útnak indítását szolgálta a Lelkek Útján: a Világfán illetve a Tejúton.
Attilát elterelt folyó medrébe, Árpádot a Pilisben egy folyó kútfejénél, forrásánál, Botondot a Verőce folyó mellett, a megkeresztelkedni nem akaró besenyő Tonuzobát feleségével együtt az abádi révnél, Taksony fejedelmet, majd kései leszármazottját, dédunokáját, a Vata-féle pogánylázadás végén meghalt pogány Leventét - I. András és I. Béla testvérét -, mint fejedelmet ugyanott, szintén folyó mentén, a Dunánál temették el(36.). A honfoglalás kori temetők is mind vizek mentén találhatók, úgy, hogy a falut víz választotta el a temetőtől. A másvilág, az alvilág a halottak s a halak élettere, a vizek szintje, azaz a látóhatár alatt helyezkedik el, túlvilág úgy is, hogy a vízen túli világ.
A holtak birodalma, ahová az elhunyt lelke érkezik, vízi tükröződése, fonákja, mint már írtuk: fordítottja evilágnak. A holttest eltemetésénél ezt a legapróbb részletekig figyelembe vették. Ami itt napnyugatra - amerre a Nap is, Hold is nyugszik - esik, az a holtaknál a keleti égtáj, ezért helyezték fejjel nyugatnak őket, hogy mint a Hold, onnan érkezzenek.
A túlvilágon csak a Hold világít, a Nap nem, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul, ezért járnak a halottak lelkei éjjel. Felcserélődik a jobb és a bal is, a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerülnek, s fordítva teszik melléjük a fegyverüket, szablyájukat, íjukat, tegezüket is. Ami azonban még lényegesebb: az emberi élet is visszafelé halad az öregkortól egészen a csecsemőkorig, mígnem megszületik - ezt látja halála pillanatában az ember, mintegy megelőlegezve, leperegni lelki szemei előtt.
A túlvilági út tehát negyven napig tart, s eközben az életét visszafelé élő lélek az itteniek segítő irányításával megérkezik a Világfához, hogy ezután fordítva téve meg az útját, hiszen születésekor onnan érkezett, visszatérjen annak tetejébe. Amikor a sír mellett megölték a halott lovát, majd lenyúzták és húsát megették a halotti toron, a bőrben benne hagyták az állat árnyéklelkét rejtő koponyáját valamint a lábszárcsontokat és valószínűleg egy közel függőleges rúdra helyezték, s csak negyven nap elteltével helyezték el felszerszámozva, felnyergelve, fejjel nyugatnak a holttest baloldalára. A rúd itt is a Világfát, az égbe vezető utat jelképezi. Ezen a veszélyekkel teli, hosszú túlvilági úton a halott lelkének, miután “elpatkolt”, szüksége van a lovára, annak erejére - mint a mesehősnek a táltosparipáéra -, hogy minden megpróbáltatáson szerencsésen túljutva végül az égbe érkezzen.
Az ősök hitében az íz madár alakú és a leszületendő lelkek mint madarak ülnek a Világfa ágain, várják, hogy leszállhassanak, beköltözhessenek egy újszülöttbe. A nemzetség elhalt tagjainak lelke ugyanis a leszármazottakba, a születő fiatalokba száll át. Ezért, s nem csak a jóindulatuk elnyerése végett volt igazán fontos az ősöknek szóló áldozat: mert azzal a lélek túlvilági útját egyengették. Minél sikeresebb pedig a lélek túlvilági útja, azaz minél több földi nyűgöt tudott levetni magáról, annál megtisztultabban ért az égbe és várt egy új születésre, s majdan annál nemesebb lélekkel testesült meg. Ez az új, az elkövetkező nemzedékek érdekében mindennél kívánatosabb és kieszközlendőbb cél volt.
Mindezeknek a hosszan felsorolt és értelmezett szokásoknak évszázadok, sőt egy évezred múltával, ha legtöbbször elhomályosult értelemmel is, sok nyoma lelhető fel a közelmúlt népszokásaiban. Sok mindent ismerünk a falvak néphitéből, amit nem tudhatunk, úgy volt-e már a honfoglalók idejében is. Például mielőtt a haldokló elérkezne a harmadik szükséghez, a halálhoz, figyelték körülötte a jeleket, mennyire készül megtérni a Teremtőjéhez. Próbaképpen állíthattak gyertyát a beteg ágya alá, majd figyelték, mit tesz elsőként, ha felkeltik. Mikor felült, tudták, hogy készen áll a halálra, de ha csak az oldalára fordult, különösképp ha a baloldalára, akkor úgy vették, hogy még felépül. Hozhattak egy maréknyi földet is a temetőből, ezt az ágyánál balkézben tartották, míg jobb kézbe egy karéj kenyeret fogtak. Ha a fekvő jobb keze mozdult elébb, akkor még volt esély a felépülésre, ha viszont a bal, akkor már a sír felé tartott. Ilyenkor igyekeztek rövidíteni a szenvedését és az ajtó felé fordították.
A halál bekövetkeztekor kitárták az ablakot a testet elhagyó léleknek. Úgy tartották, egy pillanatra azt is látni lehet ilyenkor az égen, ahogy lefut egy csillag az égről: az elhunytnak leáldoz a csillaga. Letakarják a tükröt is, mert ha a halottak világa víztükör alatti, akkor tükrön túli is és onnan már ne jöjjön vissza. A tüzet az egész házban eloltják, talán hogy ne adjon tápot a léleknek, mert a lelket a tűz fűti, táplálja.
A második és a harmadik tisztesség, a házasság és a temetés szokásai nem is egyszer egymást idézték. Ahogy a leánysirató azt jelezte, hogy a férjhez menő leánynak véget ért régi élete, úgy jelent meg a halottas szokásokban, hogy az is mennyegző, hiszen a halott egyesül a Földanyával és így a mennybe tér. Ezért öltöztették fel ünneplős ruhájába, nemegyszer a lakodalmán viseltbe az elhunytat. A halottat nem lehetett azonnal eltemetni, így a mestergerenda alatt felravatalozták.
A halott körüli teendőket nagyon alaposan szabályozták, egyrészt hogy a lélek túlvilági útját minél könnyebbé tegyék, másrészt hogy elkerüljék a visszatérését, mert a kísértő lélek zaklatásától nagyon tartottak. A halál pillanatában a leheletléleknek gyorsan kitárták a sátornyílást, később az ajtót, ablakot, de a szabadlelkét temetésig a testbe igyekeztek zárni.
Ezért zárják le gyorsan ma is a halott szemét, régebben mihamarabb még bőrből készült arclepelt, szemfedőt, egyfajta halotti maszkot is adtak rá, amelyre a szemnél, szájnál rendszerint ezüstlemezeket erősítettek. Ilyen ezüstlemezt tettek a szívére is. Ritkábban, nyilván a hadjáratokban elesett előkelőbbeknél, az ezüst helyett aranypénzekkel fedték le a szemet. Ezek egyrészt talán a halott ártó tekintete ellen s a lélek idő előtti távozásától védte az ittmaradtakat, másrészt az útra keltnek kellett.
A temetési szertartások alkalmával aprólékos gonddal készítették fel és bocsátották másvilági útjára az elhunytat. A szkítáknál, hunoknál szokás volt - az uralkodó, mint például Attila halálakor az egész népnél -, hogy megsebezték, megvágták arcukat, hogy ne csupán könnyel, hanem vérrel is kifejezést adjanak gyászuknak, valamint lenyírtak a hajukból is. Az elhunytról, érdemeit és erényeit hosszan sorolva dicsőítő gyászdalokat énekeltek.
A helyes kelet-nyugati, de talán inkább az éppeni napjárás szerinti irányt és a sírhelyet a honfoglalás idején a pogány pap jelölte ki a temető területén, hiszen az a falu, a nemzetség, a nagycsalád, a had rendje szerint “népesült be”. A sírgödröt elkészültekor - a régészeti leletek tanúsága szerint - füsttel, a benne rakott tűzzel megtisztították az ártó szellemek jelenlététől. Hogy tájékozódását, útját megkönnyítsék, nyugat felé, a holtak birodalmának átjárója felé fektették fejjel a holtat, hiszen ott nyugszik, hal meg naponta a Nap is.
Az ősök kultuszának része volt az az elgondolás is, hogy a túlvilágon a szellemek élete bizonyos szempontból hasonló lehet, mint az evilági volt, ezért temették el a megmosdatott holtat legszebb ruhájában. A felöltöztetett halottat lepelbe csavarták, így tették bele a fatörzsből kivájt koporsóba. Mielőtt a koporsót lezárták, a leplet vagy a szemfedőt felvágták, megnyitották, hogy a lélek útját szabaddá tegyék. Ha üzenni akartak az ősöknek a túlvilágra, a halott feje lágyára kiáltottak. Lábaira ritkábban baltát vagy fokost raktak, vagy a testére sarlót, a rontó szellemek ellen, esetleg hogy ez is megakadályozza a lélek visszajárását hozzátartozóihoz.
Az előkelőt olykor feleségével, szolgáival, de emellett fegyverével, hátaslovával, élelemmel, ékszerekkel, a rangját jelző vagyontárgyaival helyezték sírba, amelyek meghatározták, hogy ki is ő, illetve amelyeket megszokott és szüksége lehet rájuk a túlvilágon is. Vagy rangjának megfelelően látták el nyílvesszőkkel is, vagy hetet tettek mellé, amelyeket minden bizonnyal a túlvilági megpróbáltatások, a hét égrétegen való átmenete során kell használnia. Pirosra, a vér, az élet színére festett tojást is tettek olykor a holttest bal vállához vagy a sarkához az újjászületés reményében.
A sírhant fölé halmot emeltek, amely a vele várandós anyaföldet, az újjászületést biztosító Földanya domborodó hasát jelképezte. A sírhalomra Világfát megtestesítő jelet tettek, zászlós kopját, kopjafát, máshol emberalakot mintázó fejfát, sőt valószínűleg egészen ritka esetekben kőbálványt, mint a kunok, akik mellükön összefogott kezükben áldozati edényt tartó ember alakú kőszobrokat állítottak sírjaik fölé. A sírjelnek minden bizonnyal jeleznie kellett az elhunyt társadalmi rangját, nemét, korát. A fejfát, kopját a fejhez szúrták le, ami megint csak a fejben lakozó íz Világfán felfelé vezető útjához szolgált iránymutatásul.
A sírhantot körbejárták, közben magot, mákot szórtak a sír köré, mágikus körrel zárták le a halott nyughelyét, jócskán megnehezítve ezzel a visszatérni szándékozó feladatát, mert annak minden egyes szemet - akárcsak a házhoz rontó szándékkal érkező boszorkánynak - nyilván a megfelelőképp elmondott varázsigék kényszerítő hatásának köszönhetően mind fel kellett szednie.
A halotti toron, ahol vendégül látták az elhunytat egy búcsúlakomára, úgy beszélgettek a halott lelkével, mint ami jelen van, csak - kivéve a táltosnak - láthatatlan. A temetés alkalmával az evés-ivás mellett, más ünnepekhez hasonlóan versenyeket, lovas viadalokat is rendeztek, ezekre valószínűleg minden alkalmat megragadtak vitézségük ébrentartása végett. A temetési szertartás végeztével visszafelé menet lábnyomaikat eltüntették, hazaérve a három elemmel tisztító szertartást végeztek: vízzel megmosakodtak, tüzet gyújtottak, füstöt gerjesztettek és más ruhát is öltöttek, valószínűleg fehéret, mert korábban ez lehetett a gyász színe.
A halomsíros temetkezés mellett ismerünk egy, igaz sokkal ritkább, de annál nevezetesebb temetkezési módot is őseinknél. A folyóvíz alá vagy közvetlenül mellé temetkezés azonos értelmű, mint a fába, fatörzsbe való temetkezés - ami kapcsolatba hozható még a későbbi, elterjedt koporsóba temetkezéssel is -, a csecsemőket például faodúba temették el. Tudjuk jól, hogy a Világfa égi mása a Tejút, a nagy égi folyam, tehát a fában illetve folyóban való eltemetés, különösen előkelő személy, vezér, a nemzet uralkodója esetén, a lélek gyors és biztos útnak indítását szolgálta a Lelkek Útján: a Világfán illetve a Tejúton.
Attilát elterelt folyó medrébe, Árpádot a Pilisben egy folyó kútfejénél, forrásánál, Botondot a Verőce folyó mellett, a megkeresztelkedni nem akaró besenyő Tonuzobát feleségével együtt az abádi révnél, Taksony fejedelmet, majd kései leszármazottját, dédunokáját, a Vata-féle pogánylázadás végén meghalt pogány Leventét - I. András és I. Béla testvérét -, mint fejedelmet ugyanott, szintén folyó mentén, a Dunánál temették el(36.). A honfoglalás kori temetők is mind vizek mentén találhatók, úgy, hogy a falut víz választotta el a temetőtől. A másvilág, az alvilág a halottak s a halak élettere, a vizek szintje, azaz a látóhatár alatt helyezkedik el, túlvilág úgy is, hogy a vízen túli világ.
A holtak birodalma, ahová az elhunyt lelke érkezik, vízi tükröződése, fonákja, mint már írtuk: fordítottja evilágnak. A holttest eltemetésénél ezt a legapróbb részletekig figyelembe vették. Ami itt napnyugatra - amerre a Nap is, Hold is nyugszik - esik, az a holtaknál a keleti égtáj, ezért helyezték fejjel nyugatnak őket, hogy mint a Hold, onnan érkezzenek.
A túlvilágon csak a Hold világít, a Nap nem, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul, ezért járnak a halottak lelkei éjjel. Felcserélődik a jobb és a bal is, a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerülnek, s fordítva teszik melléjük a fegyverüket, szablyájukat, íjukat, tegezüket is. Ami azonban még lényegesebb: az emberi élet is visszafelé halad az öregkortól egészen a csecsemőkorig, mígnem megszületik - ezt látja halála pillanatában az ember, mintegy megelőlegezve, leperegni lelki szemei előtt.
A túlvilági út tehát negyven napig tart, s eközben az életét visszafelé élő lélek az itteniek segítő irányításával megérkezik a Világfához, hogy ezután fordítva téve meg az útját, hiszen születésekor onnan érkezett, visszatérjen annak tetejébe. Amikor a sír mellett megölték a halott lovát, majd lenyúzták és húsát megették a halotti toron, a bőrben benne hagyták az állat árnyéklelkét rejtő koponyáját valamint a lábszárcsontokat és valószínűleg egy közel függőleges rúdra helyezték, s csak negyven nap elteltével helyezték el felszerszámozva, felnyergelve, fejjel nyugatnak a holttest baloldalára. A rúd itt is a Világfát, az égbe vezető utat jelképezi. Ezen a veszélyekkel teli, hosszú túlvilági úton a halott lelkének, miután “elpatkolt”, szüksége van a lovára, annak erejére - mint a mesehősnek a táltosparipáéra -, hogy minden megpróbáltatáson szerencsésen túljutva végül az égbe érkezzen.
Az ősök hitében az íz madár alakú és a leszületendő lelkek mint madarak ülnek a Világfa ágain, várják, hogy leszállhassanak, beköltözhessenek egy újszülöttbe. A nemzetség elhalt tagjainak lelke ugyanis a leszármazottakba, a születő fiatalokba száll át. Ezért, s nem csak a jóindulatuk elnyerése végett volt igazán fontos az ősöknek szóló áldozat: mert azzal a lélek túlvilági útját egyengették. Minél sikeresebb pedig a lélek túlvilági útja, azaz minél több földi nyűgöt tudott levetni magáról, annál megtisztultabban ért az égbe és várt egy új születésre, s majdan annál nemesebb lélekkel testesült meg. Ez az új, az elkövetkező nemzedékek érdekében mindennél kívánatosabb és kieszközlendőbb cél volt.
Mindezeknek a hosszan felsorolt és értelmezett szokásoknak évszázadok, sőt egy évezred múltával, ha legtöbbször elhomályosult értelemmel is, sok nyoma lelhető fel a közelmúlt népszokásaiban. Sok mindent ismerünk a falvak néphitéből, amit nem tudhatunk, úgy volt-e már a honfoglalók idejében is. Például mielőtt a haldokló elérkezne a harmadik szükséghez, a halálhoz, figyelték körülötte a jeleket, mennyire készül megtérni a Teremtőjéhez. Próbaképpen állíthattak gyertyát a beteg ágya alá, majd figyelték, mit tesz elsőként, ha felkeltik. Mikor felült, tudták, hogy készen áll a halálra, de ha csak az oldalára fordult, különösképp ha a baloldalára, akkor úgy vették, hogy még felépül. Hozhattak egy maréknyi földet is a temetőből, ezt az ágyánál balkézben tartották, míg jobb kézbe egy karéj kenyeret fogtak. Ha a fekvő jobb keze mozdult elébb, akkor még volt esély a felépülésre, ha viszont a bal, akkor már a sír felé tartott. Ilyenkor igyekeztek rövidíteni a szenvedését és az ajtó felé fordították.
A halál bekövetkeztekor kitárták az ablakot a testet elhagyó léleknek. Úgy tartották, egy pillanatra azt is látni lehet ilyenkor az égen, ahogy lefut egy csillag az égről: az elhunytnak leáldoz a csillaga. Letakarják a tükröt is, mert ha a halottak világa víztükör alatti, akkor tükrön túli is és onnan már ne jöjjön vissza. A tüzet az egész házban eloltják, talán hogy ne adjon tápot a léleknek, mert a lelket a tűz fűti, táplálja.
A második és a harmadik tisztesség, a házasság és a temetés szokásai nem is egyszer egymást idézték. Ahogy a leánysirató azt jelezte, hogy a férjhez menő leánynak véget ért régi élete, úgy jelent meg a halottas szokásokban, hogy az is mennyegző, hiszen a halott egyesül a Földanyával és így a mennybe tér. Ezért öltöztették fel ünneplős ruhájába, nemegyszer a lakodalmán viseltbe az elhunytat. A halottat nem lehetett azonnal eltemetni, így a mestergerenda alatt felravatalozták.
A halott lelkétől féltek, a veszteség miatti sajnálatba rettegés is vegyült, ezért sok rendszabályt kifejlesztettek, hogy megakadályozzák visszatérését. A holttest mellett egész éjjel virrasztottak, eredetileg egyrészt azért, hogy el ne aludjanak, mert testüket megszállhatja, birtokba veheti és ezáltal megbetegítheti az elhunyt lelke. Másrészt azért tették ezt, hogy szerettei, sőt hivatásos siratóasszonyok keserves sírásukkal zajt keltve távol tartsák a halott lelkét, akinek fel is kellett ismernie, hogy meghalt, egyben e heves sajnálkozással biztosították szeretetükről, nehogy ártó, hazajáró lélekként zaklassa majd a hátramaradottakat.
A temetést megelőzően tartották a halotti tort, míg a halott és lelke a házban tartózkodik, hogy egy búcsúlakomán megadják neki az utolsó, a végtisztességet, még egyszer utoljára vendégül lássák. Másnap, temetőbe induláskor a halott visszatérése, visszatalálása ellen, megtévesztendő a lelkét, néha az ablakon, vagy a falon bontott nyíláson keresztül adták ki a tetemet. Ha az ajtóra esett a választás, akkor lábbal a küszöb felé vitték a halottat és háromszor a küszöbhöz érintették, hogy értésére adják: a búcsú végleges. Olykor ugyanezért, s hogy jelezzék: a lélek már nem térhet vissza edényébe, testébe, mikor épp a küszöb fölött tartott a holttest, eltörtek, földhöz vágtak egy korsót. Éles szerszámot is tettek olykor a küszöbre, hogy ezzel élesen megvonják a határt az élők és a holtak között.
A küszöb az átmenet jelképe, ami összeköti és egyben el is választja a világokat. A régi időkben nem volt szabad a küszöböt megérinteni, rálépni, ráállni, különösen égiháború idején, mert az emberbe belécsaphatott a ménkű...
A sírnál a korábban eltávozottak számára még üzenetet bíztak a halottra, esetleg a fülébe súgták azt, majd jó utat kívántak neki. A székelyek régebben a sírba lőttek hét nyílvesszőt s csak utána kezdték a földet hányni a koporsóra. A holttest elhantolását követően a temetési udvart beszórták frissen hozott földdel, homokkal, hogy eltüntessék a lábnyomokat, mert ha nem így történik, a halott lelke azok alapján is visszatalálhat egykori otthonába. Saját sorsukra gondolva titokban mégis azt remélték, hogy a halott jobb létre szenderül, ezért nem illett zavarni, mert a sírok megbolygatása, a halottak nyugalmának háborgatása túlvilágról is átható átkot von maga után.
Az elhunyt fejéhez állított fejfa, csakúgy, mint a később a kereszt, a Világfát jelképezi, amelyre a nőknél holdat, “kontyot”, vagy tulipános életfát, férfiaknál Napot, koronát, madaras életfát faragtak. Az is előfordult, hogy fát ültettek a sír fejéhez, ami megint csak a lélek útját, az égbevezető ösvényt, az ős-utat mutatja, s nemcsak az elhunyt sírjának jelölésére szolgált. Egy biztos, ahogy az ősök tisztelete az utódoknak, úgy a régi hagyományok tisztelete a nemzet számára a világ rendjének megtartását, megteremtésének lehetőségét jelentette.
(Csörgő Zoltán: A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében - kivonat)
- - - - - -
Másik világ 2017.04.04. hatoscsatorna - videó
https://www.youtube.com/watch?v=sLJz7TvseSQ
Műsorvezető: R. Kárpáti Péter, Paulínyi Tamás Vendég: Csörgő Zoltán, író, szimbólumkutató
