A kislány, aki nem sírt édesanyjáért, miután távozott az élők sorából

Rokonok, barátok, munkatársak, szomszédok... Mind mind lassan ballagva, ködös, gyászos arccal érkeztek meg a temetőbe.
Csak egy valaki tűnt ki közülük a sorból. Valaki, aki a tragikus körülmények ellenére, szinte ragyogott. Egy 8 éves kislány — az elhunyt édesanya egyetlen gyermeke.

 

 
Mindig is különleges gyermek volt ő. Szokatlanul érett, érzékeny, angyalian kedves, békével telt, s minden rossz mögött látta a jót is.
Az emberek eleinte csodálták a kislányt ezen természetéért..., egészen a mai napig.
Döbbenet és talán némi szánalom ült ki a legtöbbjük arcára, mikor feltűnt nekik, hogy ez a kicsi lány, egyáltalán nem sír, nem szomorú, nincs összetörve, holott épp az ő édesanyja fekszik előtte a koporsóban.

Egyre több jelenlévő figyelmét vonzotta magára, amikor is néha az ég felé fordította a tekintetét, s mintha megsimogatta volna a levegőt, lágy mosollyal az arcán.
Másik kezével pedig édesapja kezét fogta.
Miután a temetés befejeződött, ő és édesapja voltak az utolsók, akik elhagyták a temetőt. Kicsit még elidőztek a szeretett édesanya mellett.

Ekkor a kislány váratlanul és őszinte kíváncsisággal szegezte a kérdést édesapjának:
— „Apa, miért zokogott úgy mindenki, sötét, meggyötört arccal?“
Tagadhatatlan, hogy az édesapa meghökkent a kérdés hallatán.
— „Nos, kincsem, mivel édesanyád már nincs többé köztünk, természetes, hogy ez rendkívül megviseli az embereket, miképpen engem is.“ - mondta könnyáztatta arccal az apuka.

— „De hiszen anya itt van! Most is itt van. Nem látod, nem érzed őt? Míg lezajlott a temetés, akkor is végig itt volt.
Sőt, nem csak itt. Ott is. Amott is! Ott fönt is. Mindenhol ott van ő! Fénye átjárt mindent és mindenkit... De mégsem érezte ezt meg senki..... Miért nem, apa?“

— „Kedvesem, hát Te meg... miről beszélsz pontosan?“ - nagyra nyitott szemekkel kérdezte tőle édesapja.

— „Akit most leengedtek a föld alá, az nem anya! Ez csupán az egyik ruhája volt, melyre azért volt szüksége, hogy ebben az emberek világában látható legyen, s hogy amíg itt feladata van, élni, tapasztalni tudjon. Hisz látod, az emberi ruhája nélkül már senki nem is látja, sőt, senki nem is érzi őt.
Pedig aki anya valójában, ebben a szent pillanatban is itt van!
Azt üzeni, addig nem hagy el minket, amíg úgy érezzük, szükségünk van rá!
Ne sírj, mert itt fogja mindkettőnk kezét, apa!“

A kislány szavai egész éjszaka nem mentek ki az édesapa fejéből. Újra és újra és újra ott visszhangoztak. „Nem látod, nem érzed őt?“
E mélyre nyúló kérdések nem hagyták, hogy elaludjon, így felkelt, s úgy döntött, benéz a lányához.
Léptei óvatosak voltak, az ajtót halkan nyitotta ki. Bepillantott lánya szobájába, s egyszerűen nem hitt a szemének.
Kislánya nem az ágyában, hanem a kanapéján aludt el! Ez azért különleges, mert mindig kizárólag akkor aludt a kanapén, amikor édesanyja este bement a szobájába, s különféle meséket, történeteket mesélt neki, míg el nem aludt. Ilyenkor mindig a kanapéra heveredtek, ahol mindketten kényelmesen elfértek.

Az édesapa tudta: reggel újból beszélnie kell a lányával...

— „Jó reggelt neked, apa!“
— „Jó reggelt neked is, drágám! Mondd csak, miért a kanapén aludtál el az este?“
— „Hiszen te is tudod! Ha anya esténként velem van, együtt mindig a kanapén pihenünk.“
— „És... Tegnap este is, ott volt veled?“
— „Igen! De nem csak mellettem, melletted is ott volt egész éjszaka! Már nem jelent számára akadályt sem a tér, sem az idő. Az ő lénye átjár mindent. A szobánkat, a virágainkat, a mosolyunkat, az álmainkat még a könnycseppjeidet is, apa...“
— „Kislányom, ez mind, igazán szépen és meghatóan hangzik... Ha nem bánod, szeretném, ha ezeket ma egy bácsinak is elmondanád, akit te még nem ismersz, de nagyon kedves lesz veled.“

Beültek az autóba.
Az édesapa a közelben élő pszichológus úrhoz vette az irányt.
Miután az édesapa szembesítette őt aktuális helyzetükkel és aggodalmaival lánya kapcsán, azonnal fogadta a kislányt.

Mindketten leültek egy egy székre.
— „Látlak! Látom, ki vagy valójában!“ - szólalt meg lágy, empatikus hangon a pszichológus.
— „Én is látlak Téged!“ - fűzte hozzá kedves mosollyal a nyolc éves kislány.
— „Ugye tudod, hogy semmi baj nincs veled?“
— „A többi ember nem tudja. Nem néztek rám szépen a temetőben.“
— „Mert az embereknek felfoghatatlan, elképzelhetetlen az, aki te vagy! Amit látsz, amit érzel, s amire még képes leszel, meghaladja a felfogóképességüket...“

A pszichológus kilépett az ajtón, odalépett a várakozó apukához, s így szólt:
— „Ezt a kislányt soha többé ne vigye pszichológushoz. Ő a világunknak egyik legértékesebb kincse! Beszéljen vele, tanuljon tőle, s ne feltételezze, hogy puszta kitaláció, amit elmesél.“

Úton hazafelé, a kislány a következőket mondta édesapjának:
— „Köszönöm, hogy ehhez a bácsihoz elhoztál! Képzeld, Ő ugyanúgy lát és érez, akárcsak én! Öreg lélek...
Egyébként, tudod, miért választottalak téged apukámnak?
Mert tudtam, hogy melletted végig megőrizhetem azt, aki vagyok! Megőrizhetem önmagam olyannak, amilyen vagyok!“

Az édesapa elmorzsolt egy könnycseppet, s hirtelen összerezdült, amikor kislánya vidáman felkiáltott:
— „Nézd apa, most ott van anya!!“
A kislány egy gyönyörű szivárványra mutatott.....

(Szerző: Namaste ॐ)

 

- - - - -

 

 Hogyan vehetjük észre, hogy gyermekünk látja a szellemeket? - videó

forrás: TV2 Magyarország

 A FEM3 Café vendége Radics Ágnes jósnő volt, aki elárulta, a gyermekek 5 éves korukig érzékelik és látják a szellemeket. Szülőként könnyen észrevehető, hogy mikor találkozik a gyermek szellemmel. Csecsemőkorban úgy ismerhető fel a jelenség, ha egy adott pontra mereven néz vagy követ valamit a szemével, amit persze nem látunk. A későbbiekben pedig képzeletbeli barátként jelennek meg, legtöbbször a szeretteink látogatják meg a gyerekeket.