Sokszor hallunk az ego-ról, többféle értelmezésben, de mi is valójában az? S jó ha bennünk van? Hiszen sokszor - főként spirituális kontextusban - inkább negatív csengést tulajdonítunk neki. Maga az ego latin kifejezés, azt jelenti: én.
Több cikkemben is írtam már, hogy noha különálló lények vagyunk (amit testi életünkben még intenzívebben érzékelünk), ugyanakkor a Forrásban, Istenben való összekötöttségünk révén mégis egyek. Ezért bármit is teszünk másokkal, azt valójában magunkkal is tesszük, és fordítva, bármit teszünk magunkkal, azt valójában másokkal is tesszük. Hogy ezt mielőbb megtanuljuk, fon körbe bennünket a karma rendszere. Azáltal, hogy minden korábbi, másoknak okozott cselekedetünket visszahatja ránk, érezteti velünk azok súlyát, s rávezet bennünket arra, hogy mit jó tenni másokkal és mit nem. Így minél idősebb egy lélek, minél több fizikai életen és megtapasztaláson van már túl, annál inkább tudja, illetve lelke mélyén annál inkább érzi ezt, ezért minél idősebb és fejlettebb egy lélek, annál kevésbé kívánja a rosszat másoknak és magának, s annál inkább a jót. A testet öltések időszaka a létezésünkben tehát éppen azt szolgálja, hogy megtanuljuk, hogy bár különálló egyéniségek, 'én'-ek vagyunk, mégis egyek, s az életet eszerint kell éljük. Másképpen szólva tudni kell azt, hogy egy nagy egésznek kis részei vagyunk mindannyian, melyben mindenki össze van kötve mindenkivel, melyben mindenki egyenlő értékű, így valójában nem tehetünk különbséget sem mások, sem magunk között. Nem emelhetünk, de le sem alacsonyíthatunk senkit sem (magunkat sem) mások fölé és alá, hiszen ugyanolyan lelkek vagyunk mindannyian. Különbség annyi van közöttünk csupán, hogy a lélekfejlődésnek (az előbbiek megtanulásának folyamatában) más és más szinten állunk. Természetesen nem egyforma gyorsasággal fejlődnek a lelkek, van, aki ezt előbb felismeri és megtanulja, s van, aki jóval később. Előbb-utóbb azonban mindenki eljut erre a felismerésre.
Ennek a folyamatnak aki még az elején jár, az azt fogadja el jobban, arra összpontosít inkább, hogy ő egy másoktól külön álló lény, személyiség. Hogy ő egy 'én'. Még nem vagy csak alig ismeri fel, hogy ő is olyan lélek, mint bárki más, s hogy össze van kötve mindenkivel a Forráson keresztül. Gondolatait, tetteit még jobbára ez a szemlélet formálja. Nagy benne még az az érzés, hogy ő egy 'én'. Másképpen szólva nagy az ego-ja. Ezen érzést természetesen a fizikai test - sajátosságai révén - még fokozza is, így kiváló lehetőséget nyújt annak megtapasztalására, s annak felismerésére, hogy ez rossz út, s hogy ezen változtatni kell. Egy, a lélekfejlődése elején járó lélek, főleg testi életében, azt gondolja, s azzal a képpel azonosul, hogy ő egy mindenki mástól különálló személy, s elsősorban saját magával kell foglalkozzon, első sorban azt kell nézze, hogy saját magának mi a jó. Így lenézhet vagy éppen ki is zsákmányolhat másokat, akiket kevesebbre tart saját magánál - ilyen-olyan okból. Ilyenkor még nagy az ego. A lélekfejlődés folyamán azonban ez egyre a háttérbe szorul, s bár el nem tűnik teljesen soha, a végén egészen minimálisra csökken. Mi is az ego tehát? Az a meggyőződésünk és az a tényünk, hogy mi egy 'én' vagyunk. Egy saját személyiség, egy másoktól látszólagosan elkülönülő egyén, egyéniség. Ez a gondolatunk, valamint lényünknek e része az ego. Jelenléte valójában szükségszerű és soha ki nem törölhető belőlünk - hiszen ezáltal tudjuk, hogy 'én'-ek vagyunk, ezáltal van öntudatunk, önazonosságunk, mind a testi életben, mind azon túl. A probléma kizárólag azzal van, ha túl nagy mértékben van jelen bennünk.
A lélekfejlődés során, számtalan testi életet és megtapasztalást követően, valamint a karma rendszerének közbenjárásával egyre inkább rájövünk arra, hogy valójában mi az igazság, s hogy másoktól való elkülönültségünk tulajdonképpen csak látszólagos. S ahogy egyre inkább eljutunk erre a felismerésre, s egyre inkább így éljük az életünket, a létezésünket, az ego úgy csökken bennünk.
Egy korábbi cikkemben írtam róla, hogy a képletes megfogalmazással értett Istent és Sátánt is az különbözteti meg egymástól, hogy melyik irányba terel bennünket. Az ego-nk növelése vagy csökkentése felé. Minden olyan tett, eszme, történés, körülmény, sugallat, stb., mely az ego-nkat hivatott növelni, mely arra ösztönöz, hogy előbb saját magunkkal foglalkozzunk, vagy bármi módon emeljük fel (vagy alacsonyítsuk le) magunkat másokkal szemben, (képletesen szólva) a Sátán műve. Mai világunkban ebből találunk bőven, s ezektől mindenképpen tartózkodnunk kellene. S minden olyan a világon, ami az előbbiek ellenkezőjére mutat rá, s tanít bennünket, az (ismét képletesen szólva) Istentől származik. S minden cselekedetünkkel, minden pillanatban mi döntünk arról, melyik oldal felé közelítünk, hogy azzal milyen karmát generálunk magunknak, hogy azzal a lélekfejlődésünkben mennyit haladunk előre. Hogy növeljünk általa az ego-nkat vagy inkább csökkentjük.
Az ego-ra tehát bár többféle értelmezés létezik, az én ismereteim és szellemi tanításaim így írják le és mutatják be azt. Ami tehát egy szükségszerű részünk, amit nem letenni kell, csak a kívánatos (minimális) szintre vinni. Igen, nagyon káros részünk tud lenni, de csak addig, amíg a kívánatosnál nagyobb bennünk. Viszont ha nem lenne, az egyik legfontosabb értékünk veszne el - az önazonosságunk, az öntudatunk.
- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -