Hol nőként, hol férfiként éljük a testi életeinket, ám a lélek valójában nemtelen. A szeretteink felé táplált érzéseink akkor milyen jellegűek odaát?
A lélek valóban nemtelen, csupán a testi életei alatt ölt hol női, hol pedig férfi formát, attól függően, hogy az akkor megélni szükséges sorsútját melyik szolgálja a leginkább.
A lélek a leszületése előtt a teljes tudatosságával bír és tisztában van a saját önvalójával. Amíg a testi életét éli, ez a tudás mélyre süllyed benne, hogy döntően a fizikai világra tudjon az ittléte alatt fókuszálni, s hogy kellően tudjon az anyaggal azonosulni. Ez nagyon fontos, hisz mindazon tudás, melyet odaát lélekként helyén tud kezelni, itt a fizikai világban nagyon zavarná őt, sőt, a földi elméjével nem is bírná azt el - sem cipelni, sem felfogni nem tudná.
A testi távozás után minden léleknek kell némi idő, amíg a leszületése előtti teljes tudatossága visszatér. Ez a folyamat eltérő idő alatt megy végbe, mely függ a lélek fejlettségi szintjétől, a testi távozás mikéntjétől, s még az adott testi életben felvett személyiség jellemvonásaitól is. Ezt a folyamatot a következő példával tudnám illusztrálni. Bizonyára sokunk élt már át olyat, amikor egy rendkívül valósághű álmából hirtelen felriadt, s még ott ült az ágya szélén, de pár másodpercig teljesen az álma valóságában élt, még teljesen annak volt tudatában, hogy az a valóság. S kellett pár másodperc, míg visszazökkent az éber valóságába, s míg rájött, hogy ez az "igazi" valósága. Nos, a lélek is valami hasonlón megy keresztül, annyi különbséggel, hogy valaki esetében tényleg csak pár másodperc ez a folyamat, de valakinél ez elhúzódhat többé-kevésbé hosszabb ideig is.
Ezt a folyamatot segíti a szellemvilágba való visszatérés, de minden esetben nem zárja le ez sem teljesen. Tehát előfordul, hogy egy lélek a szellemvilágba való visszatérése után is kizárólagosan tartja még azt a személyiségbeli önazonosságát, mely az éppen hátrahagyott testi életében jellemezte. Már tudja, hogy több a világ, mint amennyit itt tapasztalt belőle, de saját magát illetően még nem nyílt ki a tudata. Ám, ahogy mondtam, ez előbb-utóbb tehát mindenkinél végbemegy aztán.
Ameddig ez a folyamat le nem zárult, addig a lélek a testi életében megismert szeretteire (az őket megszemélyesítő lelkekre) is akként fog tekinteni, mint ahogy itt ismerte őket. Így az érzései is annak megfelelőek lesznek, noha a megbocsájtás, a szeretet, ebben az állapotban már nagyobb erővel fog bírni. Fontos megjegyezni, hogy nemcsak a lélek tekint más lelkekre ebben az állapotában a testi életében megszokott módon, hanem azon lelkek is akként mutatják magukat számára, ahogy őket itt megismerte. Hisz a többi lélek képes érzékelni az adott lelken, hogy milyen formai megnyilvánulás lesz számára megnyugtató és ideális. (Ilyenkor a többi lélek közül azoknak, akik még szintén nem értek végére e tisztulási folyamatnak, a felsőbb énjük is segít ebben.)
A teljes tudatosság visszatérése után a lélek aztán végre ismét felismeri az igazi önvalóját. Visszatér minden ismerete, mellyel a leszületése előtt rendelkezett. Bár lélekfejlettségi szinttől függő mélységben, de tisztában lesz újra valamennyi korábbi testi életével, korábbi emlékeivel (mindkét világból) és mindazon összefüggésekkel is, melyek mindezekből a jelenre irányulnak.
A teljes tudatosság visszatérésével a lélek már a saját igazi önvalójaként tekint magára (akinek csupán egy kis része az adott földi személyiség), s így tekint a többi lélekre is. Az érzései már nem mint nőre vagy férfira irányulnak, s nem is mint szülőre, gyermekre, munkatársra, stb., hanem annak megfelelőek, ahogy lélekként ismerik egymást, amilyen érzelmi kötelék már eleve fennáll köztük.
Ilyenkor ismeri fel a lélek azt is, hogy ki az a lélek, akihez valóban közel állnak egymáshoz, s ki az, akivel legfeljebb csak egy testi élete alatt kerültek közelségbe. Az igazi lélekcsaládunk tagjai ugyanis nem feltétlen és nem minden esetben egyeznek meg azon lelkekkel, akikkel egy adott testi életen belül éltünk. Ez bár most kiábrándító felismerés lehet, de ott és akkor a legkevésbé sem lesz az, hisz valójában azokhoz térünk vissza végül, akikhez a legmélyebben kötődünk, s ennél aligha lehet nagyobb boldogságot elképzelni.
- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -