Többször írtam már róla, hogy a gondolat egy erős energia, melynek sajátossága, hogy azonnal ott van annál a személynél, akinek szántuk, akinek címeztük azt. Érzékelni mások, felénk küldött gondolatát azonban csak a lelki érzékszerveinkkel lehetséges.
Ezek azonban a testi élet során a testi érzékszervek által döntően lefedésben vannak (hogy döntően a fizikai világra tudjunk fókuszálni), ezért amíg testben létezünk, a legtöbb esetben nem érzékeljük a mások, felénk küldött gondolatát. Test nélkül létezve (amikor újra a lelki érzékszerveinket tudjuk használni) azonban már igen, sőt abban az állapotban ez az egyetlen ám legminőségibb formája a kommunikációnknak.
Amikor egy szerettünk a haldoklás fázisában van, a tudata pedig már aligha érzékelhető, felmerül sokakban a kérdés, hallja-e, érzékeli-e mindazon gondolatokat, melyeket ez idő alatt a hozzátartozói neki szánnak?
Az ismereteim szerint egyénileg nagyon változó, hogy egy ilyen helyzetben érzékeli-e az adott személy, amit akár szóban, akár gondolatban közlünk feléje. Ugyanakkor, ha megtörténik a testi távozása, idővel mindenképpen értesül róla.
A lélek, a testi távozását követően, bizonyos idő eltelével elérkezik arra a pontra, amikor - hétköznapi szóhasználattal élve - lepereg előtte élete filmje. Újra végig nézi tehát az éppen hátrahagyott testi élete minden pillanatát. A lelkünk, a tudatunk az életünk során minden pillanatban tűéles naplót készít, mind arról, ami bennünk zajlik, ami körülöttünk történik, s amit okoztunk lelki értelemben másokban. S ilyenkor ezt a naplót használjuk fel. Földi szavakkal nehezen leírható és földi elmével nehezen elképzelhető módon, de abban az állapotban tehát újra éljük az elmúlt testi életünket (természetesen nem abban a formában, ahogy itt tettük), a saját szemszögünkből, illetve mások szemszögéből is. Olyanok szemszögéből, akikre mi érdemi hatással lehettünk.
Nagyon fontos ez a folyamat, hisz a lélek ezen keresztül és az odaát tapasztalható magasabb tudatosságával, rendkívül fontos felismeréseket tesz. Belátja, mi az, amit jól tett, s mi az, amit kevésbé. Látja és átérzi, hogy mit okozott másoknak. Rájön, hogy mi az, amiben ő volt a hibás és mi az, ami inkább mások hibájának tekinthető. Számtalan tanulságot von le, melyet mind elraktároz magában. (Ebben a folyamatban a szellemi segítői is közreműködnek.)
Rendkívül fontos ez a folyamat, hisz ilyenkor is nagyon intenzív tanulás történik. Bár ott és akkor érdemben nem tudja az elkövetett hibáit teljesen jóvá tenni, ugyanakkor tapasztalatként, tudásként elraktározza magában és a következő testi életei során azt óhatatlanul is felhasználja majd. Amikor újra hasonló helyzetben lesz egy leendő testi életében, bizonyos, hogy az előzőekhez képest jobb döntést fog hozni. Mert bár akkor tudatosan nem fog emlékezni sem az előző testi életére, sem az odaát levont tanulságokra, de mivel minden benne lesz, így a lelki ösztönei aszerint fogják irányítani.
Ezért szoktam tehát írni és mondani, hogy minél több testi életen vagyunk már túl, minél tapasztaltabbak vagyunk, annál inkább igaz ránk, hogy alapvetően jó emberek vagyunk. Mert mitől is jó ember valaki? Hogy már épp elégszer ismerte fel hibás döntéseit, tetteit (s áramlottak felé annak visszahatásai), így ösztönösen is tudni fogja, hogy a jót érdemes tenni. Aki még alapvetően egy rosszindulatú ember, alapvetően gonoszkodó, az csupán annyiban különbözik egy jó embertől, hogy még lényegesen kevesebb testi élet és tapasztalat van a háta mögött.
Egy hasonlattal élve (és leegyszerűsítve fogalmazva) annyi a különbség jó és rossz ember között, mint például az általános iskolában egy hetedikes és egy másodikos gyermek között. A tanulási folyamat más és más szintjén állnak, egy másodikos érthető módon még nem tudja közel sem azt, amit egy hetedikes. De ahogy a hetedikes gyermek is volt valaha másodikos, úgy a másodikos is lesz egyszer hetedikes.
Visszatérve az eredeti kérdésünkre: amikor tehát egy olyan szerettünkhöz szólunk, akár szóban, akár gondolatban, akinek a tudata már nem vagy alig érzékelhető, teljesen változó, hogy ott és akkor azt képes-e érzékelni. Azonban amikor már nem a testi életét éli és visszatér a szellemvilágba, akkor emlékezni fog minden egyes szavunkra és gondolatunkra, melyet neki szántunk.
Természetesen ez azt is jelenti egyúttal, hogy minden olyan szavunkra és gondolatunkra is emlékezni fog az adott szerettünk, amit valaha, a jelenlegi életünk során intéztünk feléje. Ez nyilván olykor kellemetlen lehet, hisz több-kevesebb alkalommal gondolhattunk olyat is számára, aminek nem örülnénk, ha végül a tudomására jutna. Azonban fontos tudnunk, hogy az ilyen esetekből származó kellemetlenségeket ne így fogjuk fel. A lélek, amikor már odaát van, és szembesül a valaha neki szánt gondolatainkról, már nem úgy értelmezi azt, nem úgy tekint arra, mint testi életében tette volna. Odaát lényegesen másabb, magasabb szintű tudatossággal élünk, így olyan dolgokon, amiken itt megsértődnénk, odaát inkább elemezzük és értékeljük azt. Bármi is legyen az, megértjük, elfogadjuk, és igyekszünk abból a megfelelő következtetéseket, tanulságokat levonni. S igyekszünk azt a saját fejlődésünk szolgálatába állítani. Hisz ennek épp ez a legfontosabb célja.
- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -