Halálos ágyi látomások
A halál közelében levő embereknek gyakran vannak látomásai emberekről (leginkább elhunyt rokonokról) vagy vallási alakokról, akikről úgy érzik, azért jelentek meg, hogy segítsenek nekik a meghalás folyamatában, és átkísérjék őket a halál határain túlra. Ezek a tapasztalások segítenek az embereknek egyfajta emelkedettségi érzését kelteni, és békésen meghalni. A legtöbb látomás akkor történik, amikor az emberek tudatuknál vannak, és a gyógyszerek inkább leverik, mint élénkítik őket. Sok beszámoló van olyan haldokló személyről, aki zavarodott vagy öntudatlan volt, amikor láthatatlan látogatói üdvözölték egy hirtelen megnyíló fényes ablakból, közvetlenül a halála előtt. Néha a haldoklók úgy írják le a kísérőikkel meglátogatott birodalmat, hogy azt a fény, a szeretet és az együttérzés hatja át.
A halálos ágyi látomásokat részben kulturális tényezők is meghatározzák. Sok régi írásos feljegyzésben vagy középkori, a halált ábrázoló festményen általában megjelenik egy vallási alak, aki a haldoklóért érkezett. A kortárs nyugati leírásokban általában a rokonok azok, akik így tesznek. Egy Nagy-Britanniai felmérés szerint vallási alakokat – mint angyalokat vagy egy Krisztus-szerű lényt – csupán az esetek 2%-ában láttak, míg elhuny hozzátartozókat 70%-ban. Az USA-ban, ami alapjaiban vallásosabb, a vallási alakok az esetek 13%-ában jelentek meg, elhunyt rokonok vagy barátok 70%-ban, míg élő személyek 17%-ban. Ezzel szemben Indiában vallásos alakok – mint a yamdoot (a hindu halálisten üzenethozója) – az esetek 50%-ában jelenik meg, elhunyt rokonok vagy barátok 29%-ban, élő emberek pedig 21%-ban (Fenwick & Fenwick, 2008, 26, 90). A nyugati látomásokkal szemben a yamdoot-ok gyakran megrémítik és elvonszolják a haldokló személyt, arra késztetve, hogy segítségért kiabáljon (Grosso, 2004, 40-1).
Egy angliai esetben egy 32 éves nő, aki mellráktól haldoklott, életének utolsó pár napjában egy sötét tetőt a feje fölött, és egy ragyogó fényt vett észre. Egy váróterembe került, ahol lényeket látott, például a nagyapját, aki azt mondta neki, hogy minden rendben lesz. Hol bekerült ebbe a területbe, hol kijött onnan, és kitartott amellett, hogy ez nem álom volt. Egy másik esetben a jelenlevők azt hallották, hogy egy haldokló férfi nagyon barátságtalanul beszél valakihez a szobájában. Amikor a lánya megkérdezte, kihez beszélt, azt válaszolta, hogy az angyalnak mondta el, hogy még nem készült fel elmenni. Elhatározta, hogy addig életben marad, amíg a másik lánya is meg nem érkezik. (Fenwick & Fenwick, 2008, 9, 27).
Londonban egy szülészeten egy asszony (Mrs. B) vajúdott, és szívbénulásban szenvedett. Azt mondta, hogy elsötétedett minden, de akkor átnézett a szoba másik oldalára, és meglátott egy „gyönyörű ragyogást” és az apját is. Amikor az újszülöttjét behozták a szobájába, megkérdezte: „Gondolják, hogy a baba kedvéért maradnom kellene?” Miután az „apja” felé nézett, ennyit mondott: „Nem tudok maradni.” Amikor a férje megérkezett a kórházba, az asszony átnézett a szobán, és ennyit mondott: Ni csak! Itt van Vida!” Vida a húga volt, aki két héttel azelőtt halt meg, de a halálát titokban tartották előtte, nehogy felizgassák. Mrs. B nem sokkal ezután meghalt. (Wilson, 1987, 140-1).
Ezek a látomásélmények nyilvánvalóan nem teljesen objektívek, és nem kell elhinnünk azt, hogy angyalok vagy yamdoot-ok vagy elhunyt rokonok (sőt, élő rokonok!) valóban eljönnek értünk, amikor meghalunk. Az élmények felkészítenek bennünket a halálra, és részben átszínezik azokat saját hitünk és elvárásaink.
A haldokló hivatásos ápolói és rokonai gyakran látnak egy formát vagy alakot, ami elhagyja a testet a halál időpontjában, általában a szájon, a mellkason vagy a fejen keresztül, vagy néha a lábon keresztül. Ezt különbözőképpen írják le, füstként, szürke vagy fehér ködként, vagy egy nagyon soványka fehér alakként. Néha ez a test felett lebeg, mielőtt felemelkedne és eltűnne a mennyezeten keresztül. Az is megszokott dolog, hogy a haldokló elmondja, hogy egy ragyogó fényt lát, ami a szeretet és a könyörület érzését kelti, és néha az ápolók is látják ezt. Nem minden jelenlevő látja ezeket a dolgokat, és gyakran eltűnnek, ha emberek jönnek be a szobába vagy beszélgetni kezdenek (Fenwick & Fenwick, 10, 160).
Gottfried de Purucker elmagyarázza, hogy amikor meghalunk, minden testnyílás kiárasztja az asztrális test saját megfelelő részét egyfajta gőzfelhő formájában, a magasabb értelmi és szellemi rész pedig a fejtetőn (a brahmarandhra-n, ahogyan a régi hinduk nevezték) keresztül, a tobozmirigy közelében távozik. Minden nyíláson keresztül távoznak a megfelelő életenergiák vagy élet-elektromosság is, és a test minden atomjából és molekulájából felszabaduló pránák okozzák az éterikus fény fellobbanását a halál pillanatában (FSO 545).
A halottak és a haldoklók megjelenései
Teljesen megszokott dolog, hogy emberek hirtelen rádöbbennek, hogy valaki hozzájuk közel álló személy meghalt, később pedig felfedezik, hogy ez az érzés pontosan a másik személy halálakor fogta el őket. Esetenként átélhetnek több percig tartó fájdalmas fizikai tüneteket, amelyek tükrözni látszanak azt, amit a haldokló személy érzett. Néha az emberek ténylegesen látják a haldoklót vagy halottat, néha olyankor, amikor teljesen éberek, de általában inkább álomban vagy az álom és ébrenlét határán. A jelenés ritkán szólal meg, de akik látják, általában úgy érzik, azért jött, hogy búcsút intsen, bár néhány ilyen látomást zaklatónak vagy akár rémítőnek is éreznek. Az ilyen jelenségek különösen jellemzők a halál beállta előtti és utáni 12 órában. Bár az ilyen látomásokat gyakran az elhunyt vagy a haldokló lelkének szándékos látogatásaként értelmezik, az is lehet, hogy egy automatikus folyamatról van szó, amit a jelenében látott személy utolsó gondolatai idéznek elő.
1991-ben egy éjszaka Tina Myer, aki Ausztráliában élt, hirtelen felébredt, és meglátta az akkor Londonban tartózkodó bátyja fehér arcát, amely gyorsan közeledett felé az ágy lábától. Meg volt róla győződve, hogy nem álom volt, vagy a képzelete játéka. Később megtudta, hogy a bátyja azon az éjszakán halt meg tüdőgyulladásban. Így magyarázta a dolgot: „Csak azt tudom feltételezni, hogy amikor átlépett a halál kapuján, éppen rám gondolt, és azt hiszem, hogy ettől jelent meg a lelke azonnal nálam” (Fenwick & Fenwick, 2008, 65).
Egy oroszországi, petrográdi esetben öt gyerek és három felnőtt volt egy nappaliban, amikor a kutya elkezdett hangosan ugatni és a kályha felé nézni. Minden jelenlevő látott egy kb. öt éves fiatal fiút, akiben felismerték a tejes ember fiát. Később megtudták, hogy a fiú abban az időpontban halt meg, amikor a látomása megjelent (Grosso, 2004, 28-9).
Egy asszony az apja halála után állandóan azt álmodta, hogy az apát élve temették el. Majd egy teljesen másfajta álmot látott, amelyben az apja megjelent, élőnek és jól nézett ki, és azt mondta neki, hogy remekül van, boldog és a nagybátyjával lakik együtt. Ezt követően többet nem voltak rossz álmai a nőnek. Később a nővére elmondta, hogy neki is pontosan ugyanez az álma volt, lehetséges, hogy ugyanazon az éjszakán (Fenwick & Fenwick, 124-5). Ezt a közös élményt létrehozhatták a nővérek elméi is. Nem tűnik túlságosan valószínűnek, hogy a halál után elhunyt rokonainkkal fogunk együtt lakni, amíg megfelelő otthont nem találnak számunkra valamilyen mennyei lakótelepen!
Egy román ember az unokaöccse jelenését látta két hónappal annak halála után. Amikor megkérdezte, amit akart, a jelenés így válaszolt: „Temessetek el rendesen. A koporsó szűk, a koporsó rövid.” Egy évvel később az ember találkozott azzal az asszonnyal, aki ápolta a beteg unokaöccsét, aki elárulta, hogy a koporsó annyira szűk és rövid volt, hogy amikor a halott unokaöcsöt belefektették, a csontok eltörtek (Grosso, 1999, 15). Ebben az esetben lehet, hogy a holttesttel való bánásmód rögzült az elhunyt asztrális lelkében, és a nagybácsi közelsége az unokaöccséhez lehetővé tette, hogy felvegye ezt az információt. Az aggódás valaki maradványaiért teljesen megszokott a szellem-tanításban, és sok mese szól olyan kísértetekről, akik temetési rendellenesség miatt kerültek bajba.
Furcsa mellékesemények
Néha furcsa fizikai események kísérik a halált, például amikor az órák megállnak, fényképek leesnek a falról vagy arcra borulnak, a telefonok ok nélkül csöngeni kezdenek, a villany kialszik és kigyullad, megmagyarázhatatlan lépések és kopogások.
Jennie Stiles leírja, hogy miután a nagynénje tragikus körülmények között hirtelen meghalt, elment a nagynéni londoni lakásába, és azt találta, hogy minden óra megállt a halál időpontjában. Peter Turnbull leírja, hogy az apja kicsi, elemmel működő órája megállt az apja ikertestvérének halálakor. Majd elemcsere nélkül újraindult, és tökéletesen működött, amíg az apjánál el nem kezdett kialakulni az elmebaj – ekkor elkezdett sietni, az apja élete vége felé pedig a normálishoz képest kétszeres sebességgel járt. Végül egyik reggel 4:37-kor, az apja hivatalos halála előtt 8 perccel megállt (Fenwick & Fenwick, 2008, 134-7).
Lucie Green együtt ült a nagybátyjával apja mellett, aki kómában feküdt egy kórházi ágyon. Hirtelen a TV képernyője elsötétült, megszűnt a hang, és egy nővér rohant be a szobába azt kérdezve, miért nyomták meg a vészjelzőt. Abban a pillanatban Lucie apja meghalt. Senki nem nyomta meg a vészjelzőt, de az csengett a nővérszobán. Hamarosan ezután a TV ismét normálisan működött. A nővér azt mondta, hogy a vészjelző gyakran bejelez, amikor valaki meghal.
John Farr-t a telefon költötte fel, amikor az apja meghalt. Nem szólt bele senki, csak zene szólt – az apja zenész volt (ugyanott, 53.)
- David Pratt
Élet a halál után:
bizonyíték a továbbélésre -
- - - - - - -
Kapcsolódó írás
Az angyalok halálágyi látomásai - Angyalokról énekelt a haldokló betegnek az ápolónő:
- - - - - - -
Lélek kísérés a halál kapujában - videó
forrás:Nora Bedő
Ez
a vezetett meditáció azt a célt szolgálja, hogy a biológiai halál
pillanatában és azt követően közvetlenül, valamint a további 40 napban
segítsünk a hozzánk közel álló lelkeknek a fizikai világtól való
elszakadásban és a továbblépésben. Ezt a meditációt tehát nem saját
magadért, hanem valaki másért játszod le a lélek kísérésének céljával.