Mi is az a reinkarnáció és ki is az, aki reinkarnálódik?
Egy alapvető spirituális kérdéskört szeretnék most érinteni, melynek létezésében sokan nem is hisznek, másokban pedig talán kérdések merülnek fel vele kapcsolatban. A reinkarnáció, más néven újra testet öltés, annak a folyamatnak a része, mely során a lélek (akik valójában vagyunk) hol testben a fizikai világban, hol test nélkül, a szellemi világban létezik.
Tegyük fel, hogy nem lenne reinkarnáció, s valóban mindannyiunknak ez az egy fizikai élete lenne, miután Isten (vagy bármilyen felettes szellemi lény) megítélne bennünket, s miután annak megfelelő örök körülmények közé kerülnénk. Ezek szerint Isten (ki tudja, miért) eldöntené, hogy egyik gyermeke elképesztő nyomorba kerüljön, másik pedig határtalan gazdagságba. Hogy az egyik egy napot éljen, míg a másik 90 évet, hogy az egyik viszonylag gondtalan életet élhessen, míg itt a Földön van, míg a másik egy állandó szenvedéssel, balszerencsével telit. S mindezek tetejében, amikor ez az egy szem élet véget ér, akkor annak megfelelően, hogyan éltünk, hogyan viselkedtünk másokkal és magunkkal, megítél bennünket, s dönt további sorsunk felől. Ha lenne a világon igazságtalanság, akkor ez lenne a legnagyobb. S gondolnánk, hogy azzal pont Isten élne? Még a feltételezés is szembe menne a legalapvetőbb logikai és racionális elgondolásokkal is. Az az Isten, akinek a világában a szeretet az úr, ahol a szeretet és a pozitív gondolatok a világot fenntartó legnagyobb, egyedüli erők, gondolnánk, hogy Isten elkövetne ekkora igazságtalanságot? Úgy vélem, nem is a reinkarnációban való hithez kell nagyobb erő és bátorság, hanem ahhoz, hogy a nem létezésében higgyünk. Mindezt figyelembe véve tehát, a továbbiakban a reinkarnáció, mint létezésünk egyik meghatározó eleme, elfogadottnak és létezőnek tekinthető.
A legtöbbünknek már több száz vagy akár több ezer fizikai élete is lehet a háta mögött, s még ki tudja, mennyi előtte. Ez természetesen több száz millió vagy több milliárd földi évet is jelenthet, azonban az idő csak itt oly nagy jelentőségű, a szellemi oldalról nézve ez koránt sincs így. (Egyes beszámolók szerint a lélek, amikor a testi halálát követően visszatér a szellemi világba, úgy érzékeli éppen hátrahagyott életét, mint mi itt, reggeli ébredéskor, egy meglehetősen élethű és valóságos álmunkat.) Egy-egy életünk csupán apró láncszeme tehát a teljes létezésünknek, annyi legfeljebb, mint most egy nap, mondjuk egy átlag életkorhoz képest. Sőt, még a testet öltések időszaka is csupán egy része teljes szellemi létezésünknek. Változó, hogy melyik lélek meddig éli a reinkarnációs időszakát, s ez tulajdonképpen tőle függ. Akkor fejezte be, amikor a lényegét megértette, s azt maradéktalanul be is építette a mindennapjaiba.
Ez nem könnyű természetesen, pláne nem úgy, amikor a kísértés (a rossz) jelen van, s sokszor erősen jelen van - ugyanakkor a lecke és a tanulás egyik kényszerű kelléke is ez, hiszen ha csupán a jó létezne a fizikai világban is, akkor nem beszélhetnénk tanulásról sem. A jóért tulajdonképpen küzdeni sem kellene, a jót értékelni sem tudnánk, s valahogy úgy néznénk ki, mint az a gyermek, aki világ életében mindent megkap, s küzdenie soha nem kell semmiért sem. Az ilyen életút végét többnyire ismerjük.
Mivel erről már sok cikkemben írtam, így itt most csak nagyon röviden említem, hogy a tudatunk az életünk minden egyes pillanatában rögzíti minden egyes gondolatunkat, tettünket, minden körülményünket, sőt még azt is, hogy milyen érzelmeket okozunk másoknak. Ez a napló, melynek - mondjuk így - egy példánya a mindenség krónikájába is kerül, valamint egy példányát a lélek is eltárolja. A testi halál végén jelentkező, úgynevezett életfilm lepörgés alapjául is ez a napló szolgál, valamint ez alapján értékeljük ki a szellemi világban, segítőinkkel az éppen hátrahagyott életünket, sőt, még a hipnózis során, életük vagy korábbi életük egy tetszőleges időpontjára visszaemlékező személyek is ezt a naplót használják. E napló, szellemi világban való tanulmányozása során derül ki egyértelműen, hogy miket kell az adott léleknek a következő életében megterveznie ahhoz, hogy lelke emelkedhessen, hogy a lélekfejlődés útján előre haladhasson (ez minden lélek alapvető ösztöne). S nagyon leegyszerűsítve fogalmazva, mindig ahhoz lényegében hasonló körülményeket kell egy léleknek vállalnia a következőkben, mint amilyet korábban ő okozott másoknak. S ha megértette, elfogadta, tanult abból, hogy tettével mit okozott, akkor az adott leckét hátrahagyhatja, ellenkező esetben újra kell vállalnia.
A minderre szánt idő (földi értelemben véve) végtelen, valamint a leszületési hely, s annak szellemi szintjének kiválasztása, megtalálása sem lehet soha probléma, tekintve a Világegyetem (ismét csak földi értelemben vett) végtelenségét. Persze azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy ez nem azt jelenti, hogy akkor semmi erőfeszítést sem kell tennünk azért, amiért még itt vagyunk a fizikai világban, hiszen bármilyen végtelen is az idő és a tér, előbb-utóbb minden léleknek haladnia kell, s természetesen jobb előbb, mint utóbb. Mindezt figyelembe véve szoktam mondani, hogy jelenleg nem a teljes tökéletesség a cél a többségünknél (hiszen akkor nem ezen a szellemi szintű fizikai világban lennénk), hanem az afelé való törekvés, a mindenkori körülményeinkhez és lehetőségeinkhez mérten.
Nagyon sokan nehezen tudják elfogadni, hogy túl lássanak mostani személyiségükön, mostani önmagukon, s óhatatlanul is a mostani testi születésük és haláluk közé szorítkozva ismerik el magukat. Ráadásul nem is emlékeznek korábbi énjeikre, így még jobban idegennek tűnik bármi más elfogadása. Ezen azonban alapvető fontosságú túllépni, több okból is. Egyrészt ha csak a mostani életünket ismerjük el, akkor a világ valóban egy rettenetesen igazságtalan helynek fog tűnni, Istennel együtt, másrészt aligha fogjuk megérteni, mi, miért történik velünk. Harmadrészt hazugságban élnénk, hasonló módon, mintha minden napunkat úgy élnénk itt a Földön, mintha az lenne az egyetlen - megtagadva minden eddig megélt napunkat és minden továbbit. Persze, úgy, hogy nem emlékszünk korábbi életeinkre, ez nem könnyű. Ennek a feledésnek azonban számos oka van, amit el kell tudnunk fogadni. Ezen a szintű fizikai világban még sem a testünk, sem a lelki fejlődésünk nem támogatja, hogy fizikai életünk során minden információnk birtokában lehessünk.
Gondoljunk csak bele, az idegrendszerünknek (testünknek) sokszor egy élet traumáit, viszontagságait is éppen elég elviselni, megemészteni, feldolgozni, nemhogy mellette még több százét... Valamint a fizikai testünk sem olyan magas szintű még, hogy a lelkünk teljes (vagyis a jelenleginél lényegesen több) energiáját képes legyen elfogadni. S ahogy írtam fentebb, a lélekfejlődésünk sincs még azon a szinten, most még úgy kell élnünk a szerepünket, hogy minél jobban beleélhessük magunkat - a mindent tudás ezt is hátráltathatná. Leszületésünkkel tehát feledésbe merülnek korábbi emlékeink, s a létezésünk igazságának ismeretei (legkésőbb a gyermekkorban, lesüllyednek a tudat alatti rétegekbe), s a szellemi világba való visszatérésünkkor kapjuk őket teljesen vissza. Éppen ezért is segítenek oly sokat szellemi segítőink a fizikai életünk minden pillanatában (úgy, hogy azt sokszor észre sem vesszük), hogy minden úgy történhessen, ahogy azt leszületés előtt elterveztük - hiszen magunktól (mivel nem emlékszünk semmire, ráadásul a földi eszünkkel is sok mindent másképp látunk és gondolunk most) aligha haladnánk a leszületés előtt eltervezett utunkon.
A lélek minden egyes leszületése alkalmával "leküldi" egy részét, mely az adott fizikai testhez kapcsolódva és igazodva kialakítja az arra az életére szóló személyiségét. Ez a személyiség a test halála után visszatér a szellemi világba a lélek - nevezzük most így - központi magjához, s egyúttal bele is olvad abba, azután a lélek annyival több is lesz, ám egyúttal a külön személyiségét is örökre megőrzi. A lélek minden következő leszületésnél az összes energiájának azon részeiből "gyúr össze egy adagot", amelyen dolgoznia kell az előzményeit tekintve, illetve amelyek fontosak és illeszkednek a leendő (megélni kénytelen vagy kívánt) terveihez. Azt a hasonlatot szoktam felhozni a könnyebb érhetőség kedvéért, miszerint a lélek a bélyeggyűjtemény, s az egyes személyiségek benne a bélyegek. Minden egyes testi élet után a gyűjtemény egy újabb bélyeggel bővül, mely egyéniségét megtartja mindvégig, ugyanakkor egyúttal a gyűjtemény szerves része is lesz, gazdagítva, gyarapítva, a saját értékével értékesebbé téve azt.
Ennek megfelelően, azon szeretteink, akik már eltávoztak a szellemi világba, akkor is megtartják örökre egyéniségüket és személyiségüket, ha közben a lelkük újra leszületett. Sőt, még pontosabban fogalmazva, a lélek, abban a formában (abban a személyiségében) képes megmutatni magát más lelkeknek, amilyenben szeretné. Ezért, ha eljön az időnk, s visszatérünk a szellemi világba, például a nagypapánk lelke a nagypapánk képében fog találkozni velünk (még akkor is, ha a lélek közben újra leszületett, energiájának egy részével), mert tudja, hogy akkor, abban az állapotunkban az a megnyugtató és elfogadható a számunkra.
Egyébként minél fejlettebb egy lélek, illetve minél inkább visszatért a teljes tudatossága a testi halála után, annál kevésbé igényli azt, hogy egy másik lélek így "alakot öltsön" előtte, s sokkal szívesebben látja igazi önvalójában. Itt fontos azt is megjegyezni még, hogy amikor eltávozott szerettünk lelkének újra leszületését várjuk, illetve annak megtörténtét gyanítjuk, a fentiek értelmében ne úgy tekintsünk az új "jövevényre", mint arra a szerettünkre, akit látni vélünk (vagy tudunk) benne. Noha ugyanaz a lélek, de mégsem teljesen, illetve egészen pontosan azt a személyt, akit korábban elvesztettünk, valójában odaát találjuk majd meg. Itt újra hangsúlyoznám, hogy a konkrét személyekhez való ragaszkodásunk pusztán a földi elménkből fakad, s teljes tudatosságunk visszanyerésekor (ami valakinél rövidebb, valakinél hosszabb időt vesz igénybe), már magát a lelket kívánjuk látni, mindazt ami ő valaha volt, s nem csupán egy kiragadott személyiségét, részét. Most földi elménkkel gyermekünknek látjuk a gyermekünket, főnökünknek a főnökünket, szomszédnak a szomszédunkat, s így tovább, de ha valójában képesek lennénk látni őket (erre ugye csak odaát nyílik majd lehetőségünk, jelenleg nem véletlen nem látjuk az összefüggéseket), akkor meglátnánk bennük az igazi lelküket valójában. Jelen felfogásunkkal, földi elménkkel borzongató érzés lehetne, meglátni például gyermekünkben vagy a főnökünkben, hogy korábban volt már az anyukánk is, a testvérünk, az ellenségünk, stb., de ettől a végső igazság még ez. S amiért nem látjuk most ezt igazán, az csak azért van, hogy a szerepünkkel mindinkább azonosulni tudjunk.
Így talán már érthetőbb, hogy akik most vagyunk, végső soron nem is egészen az, aki az előző életünkben voltunk, de mégis csak az. S bár most nem emlékszünk az előző életünkre, bár nem is ismerjük azt, aki akkor voltunk, s talán egészen eltérő személyiség is volt az illető, mégis tudnunk kell, hogy igenis, ő is mi voltunk. A legkevésbé sem helyes tehát az a népszerű felfogás, hogy "miért nekem kellene egy olyan személy adósságát (karmáját) törlesztenem, akit nem is ismertem, s talán nem is én voltam?". Ezt talán úgy lehetne szemléltetni, hogy a testünk egyes sejtjeit képzeljük magunk elé. Noha minden sejtünk egy külön kis világ, egy külön egyéniség, mégis egyként alkotják a testünk egészét, s mindegyik azon munkálkodik rendületlenül, hogy az egészet épségben tartsa. Nem akad fenn azon, hogy most más, esetleg rosszul működő sejtek okozta problémát kell neki megoldania, hanem feltétel nélkül megteszi azt. Tudja, ha nem teszi, ha ő is "beadja a derekát", a test végül elveszik. (Itt csak annyi különbség van, hogy a lélek sosem veszik el, újra és újra próbálkozhat rendbe hozni korábbi hibáit - bár ahogy írtam korábban, az ösztöne hajtja azért előre, tehát a tényleges örökkévalóságig egyik lélek sem ragad le itt.)
Ha képesek vagyunk megérteni létezésünk ebbéli működését, sokkal tökéletesebb, részletesebb és tisztább rálátást nyerünk az egész mivoltunkra, saját magunkra és a világra is, mely körbe vesz bennünket. Többé nem tartjuk egy igazságtalan helynek mindazt, ami körbe vesz bennünket, többé nem tartjuk sem szerencsének a velünk történő jót, illetve balszerencsének sem a velünk történő rosszat, többé nem ítélkezünk mások élete felett (hiszen nem ismerjük lelki előzményeiket), valamint nem haragszunk Istenre sem (és a korábbi személyiségünkre, valamint a lelkünkre sem) amiért így "elbánt velünk". Hanem felismerjük és elfogadjuk, hogy ezúttal a lelkünk azért küldött le bennünket, amit végül élnünk kell, s hogy ebből a tőlünk telhető legjobbat hozzuk ki számunkra, s így voltaképpen a teljes egészünk, a lelkünk számára is.
- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -