Ezt a különös történetet igen szeretett barátaimtól, egy házaspártól hallottam – nagyszerű ember mindkettő. A férfi az egyik legnagyobb gyárunk vezérigazgatója volt a Rákosi-időkben, kivételes szakember, akit politikai kívülállása ellenére akkor sem lehetett nélkülözni.
1950-ben feloszlatták az apácakolostorokat és a bordélyházakat. Egyszerre. Két apácát és két prostituáltat az általa vezetett gyárba helyeztek. Bizarr és perverz rendelkezés volt, amelyet jó barátom, a főnökük próbált emberségesen megoldani. A négy, saját közegéből kiemelt nőben csak egyetlen érzés volt közös: idegenkedő riadtságuk. Az apácák lesütött szemű imákba menekültek, a prostituáltak orrdörgölő, mérges sírásba, fogaik közt szűrt átkokba fojtották a jövőtől való félelmüket. Jelentéktelen, könnyű munkákat adtak nekik, távol egymástól. Bizonyos, hogy elképesztő jelenség volt mindegyik. Az apácák nehezen összeszedett, ormótlan ruhája, ügyetlenül feltűzködött kontya, a prostituáltak sárgára festett, tövénél fokozatosan feketére vedlett, zsíros hajcsutakja, rájuk feszített rövid szoknyája, gyomrukon összekötözött foltos blúzuk, amely alatt meztelen, hervadt hús harmonikázott – goromba, vihogó megjegyzéseket váltott ki a legtöbb munkatársukból. A kemény, terjedelmes, ételosztó asszony a négy nőt az étkezéseknél egymás mellé ültette a kantinban, ugyancsak egyfajta kajánsággal. Egy apáca, egy prostituált, egy apáca, egy prostituált. Az apácák szemhéjuk redőnyével kizárták a világot. A prostituáltak dacosan nézelődtek. Megoldott blúzukból kitolult meztelen, hervadt mellük. A nehezen múló napok valamelyikén az egyik prostituált figyelni kezdte apáca szomszédját, aki fiatalabb, szelídebb arcú volt szigorú, elutasító, vékony ajkú társánál.
– Én is apáca akartam lenni kislány koromban, bérmálkoztam is – súgta feléje halkan, váratlanul. – Mostohaapám megerőszakolt. Azután az utcára zavartak pénzt keresni. Anyámmal együtt ittak. Otthon váltották egymást a férfiak, s mindegyik használt engem is. A testünkből éltünk. Anyámat megkéselte az egyik szeretője. Halott. Senkim sem volt. A bordélyban eladósodtam. Narkós lettem. Kidobtak. Senkinek se kellek. Se égnek, se pokolnak. Marának hívnak. Nagyon beteg vagyok. Valami tüdőgombásodási nyavalyám van. Nem tudnak segíteni rajtam. Imádkozzon értem, nővér.
Az apácának megrebbent a szemhéja, de nem nézett fel. Belül azonban furcsa zavar támadt benne. Iszonyat, halvány szánalom, amelyhez erős bűntudat társult. Úgy érezte, ha ránézne, szólna hozzá, ő is bemocskolódna. Mit mondana neki az Úr? És Jézus? Ő a házasságtörő asszonyt megmentette az agyonkövezéstől. Ez azonban nem házasságtörő, hanem… Mária Magdolna ilyenfajta „rossz nő” volt, amíg a Megváltóval nem találkozott.
A prostituáltat feldühítette az apáca hallgatása, és hogy nem nézett vissza rá. Hevesen süvöltő, vad káromkodások, karmoló szavak özöne tört ki belőle.
– Jól van – súgta az apáca fülébe. Bűzös lehelete az orrába csapott. – Nyomorult, összedrótozott hüvelyű szentfazék vagy! Könnyű megúszni a disznóságokat annak, aki nem mer ránézni a világra, nem lökik az utcára, és nem használják klotyónak a férfiak. Téged sohase vertek kékre-zöldre a stricik. A kolostorodból kirúgtak, s azt hiszed, tiszta vagy. Francnyavalyát. Én majd gondoskodom arról, hogy ne a szentekkel hálj éjszaka. Nagyon hamar megdöglök a Lászlóban. Számon tartalak. A szánalom szikrája sem él benned! Hiába döngeted a mennyország kapuját. A külső sötétségbe jutsz velem együtt! Látni fogsz!
Ez volt az utolsó szava. A fiatal apáca nem látta soha többé testi valójában. Nyilván kórházba vitték. Amit mondott, szörnyen felkavarta. Süvöltő átkait, fenyegetését mintha magnóra vették volna benne. Szüntelenül ismétlődtek az agyában. Szívét bűntudat és szánalom szorította össze. Ő valóban védett volt, amíg fel nem oszlatták a rendet. De hogy a részvét szikrája sem élt volna benne? Ez nem igaz. Tudott szánni. Még ezt a borzasztó némbert is sajnálta. Valamennyire. Nem eléggé. Csak gyónni tudna kedves öreg papjuknak vagy szelíd, agg főnöknőjüknek! A papot elhurcolták. Az agg főnöknő pedig… igen. Sajnos, már nem volt eszénél. Csak motyogott. Máter Dorottya, aki együtt szorongott vele a kis cselédszoba vaságyán, mindig megfélemlítette. Oly öreg, szigorú és kérlelhetetlen a hitében! Úgy érezte, óriási jégtoronyként magasodik föléje. Égig ér. Egészen apróvá zsugorodik mellette. Emberi szót nem hall és nem ért meg. A gyöngeséget nem ismeri. Nem bocsátja meg.
Este hosszan imádkozott, de egy szikrát sem aludt. Mozdulni nem mert, hátha felébreszti vele Máter Dorottyát. Nagyon kimerülten kelt fel. Az üzemben csaknem elaludt a munkája fölött. A kantinban Máter Dorottya ült mellette a prostituált helyén. Az ételre, amelyet eléje tettek, ránézni sem bírt. Bizonyos volt abban, hogy hiába ajánlaná fel kimérten falatozó nővértársának. Rálesett a másik oldalán ülő, termetes munkásasszonyra. Az éppen az utolsó falatot gyömöszölte magába. Gyorsan, ösztönösen kicserélte a maga tányérját szomszédnője üres tányérjára. Az szélesen, fogatlanul elmosolyodott.
– Köszönöm – súgta kedélyesen. – Már csak ez hiányzik az én hájamnak, nővérke. Sajnos nem tudok ellenállni semminek, ami ehető! – És mohón söpörni kezdte magába az ételt.
Este, imádsága után mélységes, sötét álomszakadékba zuhant. Egészen közel hozzá lángok csaptak fel, s a tűzben élesen, tisztán látta a prostituált ványadt, kiütéses, ádáz arcát. – Én is apáca akartam lenni. Bérmálkoztam is – mondta gúnyosan. Metsző hangja visszhangot kondított benne. Mintha óriási teremben erősítőből hömpölygött volna elő. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Mozdulni próbált. Képtelen volt rá. „Fel kell ébrednem! Fel kell…” Hirtelen megérezte, hogy ujjai az arcába marnak, azután a szeméhez tapogatóznak, hogy erőszakkal kifeszítsék zárt szemhéját. A szeme nyitva volt. Szivárványhártyája megrándult a durva érintéstől. De a lángok nem tűntek el. A prostituált ádáz arca sem, csak átderengtek rajta a cselédszoba ablakának körvonalai. S dühödt, visszhangos átkai tovább kongtak benne. „A külső sötétségbe jutsz velem együtt. Látni fogsz!”
Látta. Máter Dorottya mellette hortyogott. Nyöszörögni kezdett. Nem ébredt fel rá. Testét verejték borította. Szemét lehunyta. A vádló arc rámeredt a lángok közül. Hipnotizálta. Nem tudott mozdulni.
Ebédjét másnap, harmadnap is szomszédnője üres tányérjára cserélte át. Talán egy hét múlt el, amikor Máter Dorottya rávillantotta éles pillantását a szemhéja alól: – Egy hete nem eszik egy falatot sem, Angelika – süvöltötte a fülébe. – Mi baja?
– Nem alszom éjszaka – suttogta maga elé.
– Rosszul imádkozik! – A gonosz sokféleképpen környékezi meg az éretlen lelkeket. Gondolkozzék. Tartson bűnbánatot. Lehet, hogy incubusok látogatják éjszaka?
Nem azok látogatták. Mara – már így nevezte magában – nem tágított mellőle. Szavai visszhangosan ismétlődtek benne: „Téged sohase vertek kékre-zöldre a stricik. A kolostorodból kirúgtak, s azt hiszed, tiszta vagy. Francnyavalyát! Én majd gondoskodom arról, hogy ne a szentekkel hálj éjszaka!”
Múltak a napok, és ő egyre gyengült. Étel nem ment le a torkán. Odaadta szomszédnőjének, akinek hájdudorai egyre nőttek tőle. Angelika nővér keze már reszketett. Szédült. Támolygott, végül elájult. Egy klinika idegosztályára került. Infúziót kapcsoltak rá, jártányi ereje sem volt, de Mara vetülete ott is rendszeresen megjelent előtte. Beszélt hozzá. Alakja fokozatosan változott. Egyre soványabb, árkoltabb szemű lett. Arcán, testén csúf kiütések jelentek meg. Lángok helyett korompászmák vették körül. Végül, egy napon ádáz kifejezése eltűnt. Ajka lefittyedt, szeme üvegessé vált. Angelika tudta, hogy meghalt. Meghalt? Nem. Hiszen nem tűnt el, csak ködös, homályos arcából csodálkozó, fókusz nélküli szemek világítottak. Kék gyerekszemek. Angelika nővérben furcsa változás ment végbe. A visszhangos beszéd elhallgatott benne. Ő azonban magában, személyessé alakítva, mérhetetlen fájdalommal, szánalommal szüntelenül ismételte a prostituált szavait: „Igaz. Könnyű volt megúszni nekem a disznóságokat, hiszen nem mertem ránézni a világra. Nem löktek ki az utcára, és nem használtak klotyónak a férfiak. Azt hittem, tiszta vagyok. És ha én születtem volna ugyanolyan körülmények közé? Ha engem is kilöknek az utcára? Kékre-zöldre vernek a stricik?”
Mara világítóan kék gyermekszeme egyszerre rátűzött. Tágan, csodálkozva, szelíden. Könnyek nedve buggyant ki belőle, és csillogva lefutott ködös arcán. Vagy ő könnyezett?
„Mi jogon ítélkeztem? Ő is apáca akart lenni – szövődtek benne tovább a könnyekkel átitatott szavak. – Miért nem vigasztaltam? Miért nem imádkoztam érte?”
– Te szegény, szegény én – formálta ajka a szavakat. Torkában zokogás gyürkőzött. Imádkozni kezdett Maráért, akivel valamiképpen azonossá vált, s így saját mulasztásáért, ostoba könyörtelenségéért kérte az égiek bocsánatát. A ködös szellemalak homályosult, de mielőtt teljesen eltűnt volna, bérmálásra öltözött kislánnyá változott, és… saját gyermekarcát viselte.
Angelika mély, álomtalan álomba zuhant. Hosszú órák után gyengén, de pihenten, megnyugodva ébredt. Tudta, hogy meggyógyult. Dolgozni fog. Hite élőbb, igazabbá vált. S abban is bizonyos volt, hogy hivatásában sohasem válik hasonlóvá a világ kísértései, valóságai elől jégtoronyba menekülő, gőgös Máter Dorottyához.
(Megjelent a Felhőszobrász c novelláskötetben 2003-ban)
- - - - - -
Szepes Mária: Ki vagy?
elmúlt életek kemény, bénító anyagából?
Hány akadály emelkedik a másik
konfiguráció magja és közötted, amíg
csupa torz kényszer, hadonászó vád
rekeszt el a teljes, való világtól?
Csak állsz ott a csillámló homályban,
Maya vetületeitől halálra váltan.
Nem tudod, hol vagy, ki vagy?
Vak determináció kötöz le,
rab vagy, szabad vagy-e,
mikor jön el a vég, és mi
volt a kezdet? Ki intézi sorsod?
Szervezeted, a perpétuum mobile,
hogy működik, cserben hagy-e,
s fogoly agyad labirintusában,
miért döngetik folyton áthatolhatatlan
falak akadályait transzcendentális
gondolataid? Hol a kijárat
e szörnyű vízióból, vagy csak
hiszed, hogy van igazi kiút, s te
végül megszabadulsz? Lehet, hogy a
vak természet bábja vagy csupán?
Létedben éjek, nappalok váltják egymást.
Tudatod örökkön-örökké kihúny,
s újra éberré válik, amire
fény esik, mindig más formát
ölt, de egyik sem tartós, egyik sem igazi.
Mi az igaz hát? Honnan veszed a vágyat,
a bizonyosságát is, hogy volt, van
lesz valahol, valamikor az édeni
állapot, ahol eltűnik a szemfényvesztő „mintha”,
lenyűgözött szellemed szárnyat bont,
ott, ahol a lélekmadarak, a fák
is repülnek, a Valóság is szétpattan
a botor képzelet boszorkány-éjének
halált hordozó buborékja.
(Szepes Mária - tgy-magazin.hu)
- - - - - - -
Szepes Mária Villanófényben - videó
forrás:Caduceus Kerykeion