„Bizonyos nyilvánvaló értelemben mindannyian időutazók vagyunk. Ha semmit sem teszünk, akkor is másodpercről másodpercre, egyenletes sebességgel, elkerülhetetlenül egyre mélyebbre hatolunk be a jövőbe.”
(Paul Davies fizikus, író)
“A tudomány biztosabb utat ajánl Istenhez, mint a vallás.”
(Paul Davies fizika professzor:Isten és az új fizika)
Részlet a könyvből:
Megkísérlem homlokegyenest ellenkező nézőpontból szemlélni a tudományt, amely távolról sem tekinti vak természeti erők melléktermékének az embert, sőt éppenséggel feltételezi, hogy a tudatos szervezetek léte a Világegyetem alapsajátossága.
A vallás napjainkban, a „tudomány korszakában" is virágzik. Ám amiként Einstein megjegyezte:
"A vallás tudomány nélkül sántít"
firtattam, „miért?" Miért nem mehetek ki játszani? Mert esni fog. Miért fog esni? Mert a
meteorológus azt mondta. Miért mondta? Mert vihar közeledik Franciaországból. Miért közeledik
vihar...? És így tovább. Könyörtelen faggatózásom többnyire szüleim kétségbeesett válaszával
végződött, „Azért, mert Isten így teremtette, így van, és kész!" Gyermekkori felfedezésem (inkább az
unalom, mint filozófiai éleslátásom eredménye), miszerint egy tény vagy körülmény magyarázata
önmagában végeláthatatlan láncolatot szülő újabb magyarázatot igényel, azóta is nyugtalanít. Véget
ér-e valahol a magyarázatok lánca, mondjuk Istennel avagy valamilyen mindent átfogó természeti
törvénnyel? Ha igen, feleslegessé teheti-e a mindenekfelett való magyarázat a további érvelést? Más
szóval, mondhatjuk-e valaha is, hogy „így van, és kész"?
Egyetemi hallgatóként nem győztem gyönyörködni abban, hogy a tudomány lélegzetelállító
válaszokkal szolgál a világra vonatkozó kérdéseinkre, megvilágító ereje olyan káprázatos, hogy
készségesen elhittem, a tudományos haladás egy napon a világmindenség összes titkát megfejti.
Mégsem szűnt meg gyötörni a megválaszolatlan kérdések sokasága. Mi rejlik a magyarázatok
pompás építményének mélyén? Mi tartja fent az egészet? Létezik-e egy végső szint, és ha igen,
honnan származik? Megelégedhetünk-e az „így van, és kész"-féle magyarázattal?
Az utóbbi években a Világegyetem eredetére, az idő természetére, valamint a természet törvényeinek
egyesítésére vonatkozó kutatásokba kezdtem, egyszóval olyan területre hatoltam be, amely
századokig a vallás csaknem kizárólagos birodalmának számított. A tudomány megfejtett titokzatos
rejtélyeket, vagy rámutatott arra, hogy a fogalmak, amelyekből e rejtélyek erejüket merítették,
valójában értelmetlenek vagy tévesek. A God and the New Physics (Isten és a modern fizika) című
könyvemben próbáltam először megbirkózni ezekkel az egymásnak ellentmondó
eszmerendszerekkel. Jelen írásom átgondoltabb erőfeszítés eredménye."
„Gondolkodom, tehát vagyok." Híressé vált szavaival a 17. századi filozófus, René Descartes maga
úgy vélte, a lehető legkezdetlegesebb kijelentést tette a valóságról, amellyel minden gondolkodó
ember egyetért. Legfontosabb tapasztalatunk önnön létezésünk. Ám még ez a megcáfolhatatlan állítás
is magában rejti azt a lényegi paradoxont, amely makacsul ott kísért az emberi gondolkodás
történetében. A gondolkodás folyamat. A létezés állapot. Mikor gondolkodom, szellemi állapotom
változik az időben. Ugyanakkor az „én", amelyre ez a szellemi állapot vonatkozik, változatlan marad.
Ez talán a könyvemben elősorolt legrégibb metafizikai probléma, mégpedig olyan, amely
hangsúlyosan fogalmazódott meg a modern tudományos elméletekben."
munkálkodik. Kortársai szemében a Világegyetem óriási és nagyszerű gépezet volt, amelyet Isten
hozott létre. Mindazonáltal megoszlottak a vélemények ennek a kozmikus matematikusnak és
mérnöknek a mivoltára vonatkozóan. Vajon csupán létrehozta a gépét, felhúzta, majd magára hagyta?
Vagy napról napra tevékenyen ellenőrzi működését? Newton úgy hitte, hogy a Világegyetemet csak
egy folytonos csoda menti meg a gravitációs összeomlástól. Az „isteni megtartó erő" ilyetén
feltételezése klasszikus példája a hézagok istenének. Fölöttébb veszedelmes érvelés ez, s a jövő
tudósaira hagyja a hézagok betömését. És valóban, mára már jól értjük a Világegyetem gravitációs
stabilitását. Ám Newton örök csoda feltevése a maga korában is csipkelődésre késztette kortársait.
Leibniz ekként fogalmazott: „Newton úr és hívei Isten munkájáról is szerfölött különös nézeteket
vallanak. Szerintük Istennek időről időre fel kell húznia az óráját, hogy meg ne álljon. Istenből
eszerint hiányzott a megfelelő előrelátás, hogy e mozgás örök voltáról gondoskodjon ...
Véleményem szerint ugyanez az erő és energia öröktől fogva jelen van a világban."
Descartes és Leibniz számára Isten a kútfeje és biztosítéka a kozmoszt átható tökéletes ésszerűségnek.
Ez az ésszerűség nyit ajtót a természet megértéséhez az emberi ész által, mely önmagában is Isten
adománya. A reneszánsz Európában a tudományos vizsgálódás létjogosultságául egy ésszerű Istenbe
vetett hit szolgált, akinek teremtett rendje felfejthető a természet gondos tanulmányozásával. Newton
rendszerében e hit nemkülönben részben az isteni törvények változatlanságának feltételezéséből
táplálkozott. „A Nyugat-Európában szárba szökkent tudományt írja Barrow -, amelynek örökösei
vagyunk, tökéletesen változatlan természettörvényekhez való ragaszkodás uralta. Ez szavatolta a
tudományos vállalkozás jelentőségét, biztosította annak sikerét."
"Talán a leghíresebb eset az indiai matematikusé, S. Ramanujané. Ramanujan alacsony sorban született
Indiában a múlt század végén, és alig végzett valami iskolát. Autodidakta módon többé-kevésbé
kitanulta a matematikát, ám elszigetelt maradt a tudományos élet fő áramától. Ezért szerfölött
rendhagyó módon közelítette meg ezt a tudományt. Tömérdek tételt vetett papírra, anélkül azonban,
hogy bizonyította volna őket. Némelyikük igazán több mint különös, s biztos nem jutott volna a
sablont inkább követő matematikusok eszébe.
Ramanujan néhány eredménye végül Hardy tudomására jutott, aki megdöbbent. „Soha az életben nem találkoztam még hasonlóval jegyezte meg. Elég volt rájuk pillantanom, és láttam, hogy csakis a legkiválóbb matematikus tollából származhattak." Saját nem csekély matematikai tudásának teljes latba vetésével sikerült bebizonyítania Ramanujan pár tételét, de csak a legnagyobb nehézségek árán. A többiekkel sehogyan sem boldogult. Mégis érezte, hogy ezeknek is helytállóknak kell lenniük, mert „senkinek nincs akkora képzelőereje, hogy kitalálja őket". Ezt követően elintézte, hogy Ramanujan Cambridge-be utazzon, és vele dolgozzon.
Ramanujant azonban mélyen megrázta a másfajta kultúra, beteg is volt, s időnek előtte, mindössze harminchárom esztendős korában meghalt. Hatalmas mennyiségű matematikai sejtést hagyott az utókorra. Valójában a mai napig sem tudja senki, hogyan érte el kiemelkedő eredményeit. Az egyik matematikus azt mondta erről, hogy ezek mintha minden megerőltetés nélkül „ömlöttek volna az agyából". Ez már önmagában is figyelemre méltó volna egy matematikusnál, de olyannál, aki jobbára járatlan volt a matematika elfogadott eljárásaiban, igazán különös. Az ember kísértésbe esik, hogy azt higgye, Ramanujannak valami csodálatos képessége lehetővé tette számára, hogy közvetlen és erőteljes képet kapjon a matematikai Elmetájról, ahonnan kedvére varázsolta elő a kész eredményeket.
Csaknem ilyen titokzatos és csodálatos esetek a fejszámoló művészek akik szinte abban a
szempillantásban fantasztikus számtani műveletek elvégzésére képesek, noha fogalmuk sincs arról,
hogyan jutottak erre az eredményre. Shakunta Devi ugyancsak Indiában él, Bangalore-ban, többnyire
azonban úton van a világ körül, fejszámoló mutatványaival ejtve ámulatba közönségét. Egy ilyen
emlékezetes alkalommal Texasban ötven másodperc múltán megmondta, mennyi egy kétszáz
számjegyű szám huszonharmadik gyöke!
Még különösebb talán az „autista bölcsek" esete, akik ugyan fogyatékos elméjűek, és valószínűleg a
legelemibb szabvány számtani művelet kifogna rajtuk, mégis azzal a kísérteties képességgel
rendelkeznek, hogy helyes válaszokat adnak az átlagember számára elképzelhetetlenül nehéznek tűnő
matematikai problémákra. Két amerikai testvér például következetesen felülmúl egy számítógépet
törzsszámok megtalálásában, pedig mindketten fogyatékos elméjűek. Egy másik eset, amellyel az
angol televízió is foglalkozott, egy ugyancsak fogyatékos férfié, aki ha bármely dátumot adtak neki,
szinte nyomban, akár egy évszázadra visszamenőleg is megmondta, hogy a hét melyik napjára esett!
változatosságot mutat. Van aki két méternél magasabbra ugrik, míg a többségünknek legfeljebb csak a
fele sikerül. De képzeljük el, hogy jön valaki, és húsz vagy kétszáz méter magasra ugrik! Pedig a
matematikai zsenik által megtett szellemi ugrás e fizikai különbségeknek a sokszorosa."