Emlékszem, kisgyerekkoromban csodák között éltem. Csoda volt a kert, a virágok, a csillagos ég, a kutyám. Egészen pici voltam s határozottan emlékszem, hogy csoda volt, amikor anyám a kis kádban megfürdetett s először fölálltam a járókában.
Aztán jött az iskola.
Elkezdtem megismerni s főleg megérteni az életet – és megszűnt a csoda.
Mindennek tudni véltem a miértjét s okát. A világ olyan lett hirtelen, mint egy leleplezett bűvészmutatvány. Elmagyarázták, hogy az ember egy fejlett állat, aki halálra van ítélve, hogy a szerelem az a mirigyek játéka, hogy az élet a sejtek növekedéséből és öntudatlan atomok keringéséből áll elő – hogy itt mindent unalmas és monoton törvények mozgatnak.
Elkezdtem unni az életet, mely mozgalmas volt ugyan, de csodátlan.
Olyan lett az egész, mint egy szétszedett kakukkos óra: rádöbbentem, hogy ezt rugók és fogaskerekek mozgatják: nem a madár kakukkol, hanem az öntudatlan gép. És ugyanígy működik a rádió, a telefon, az égen szálló repülőgép, sőt, mint mondták, az emberi agyvelő is. Mi is gépek vagyunk, csak roppant finom alkatrészekből vagyunk összeállítva.
És ekkor betört életembe az istenhit.
Faltam a Bibliát, a kelet csodálatos titkait, a Védák, a Jógák, a kabbala s az arab szufi titkos tanításait. Elolvastam a Névtelen Szellem összegyűjtött munkáit – s hirtelen újra kitárult előttem a Csoda!
Rájöttem, hogy amiről eddig azt hittem, hogy tudtam, nem volt igazi tudás. Nem egész lelkemmel, csupán annak egy nagyon vékony kis résével, a józan eszemmel ismertem meg a világot, s amit megismertem belőle, az egy roppant lefokozott és szűk kis „valóság” volt, annyi csupán, mint amennyit egy rövidlátó, szürke hályogos szemlencsén át látni lehetett belőle.
És ekkor újra visszatért gyermeki csodálkozásom.
Elámultam a világon.
Rádöbbentem, hogy nincs halál, csak átváltozás, hogy emögött a fantasztikus élet-halál játék mögött egy abszolút Intelligencia áll; hogy itt nem az anyag, nem is az energia, hanem a Szellem az elsődleges! Újra elámultam azon, hogy élek, hogy érzek, hogy gondolkodok, hogy szeretek s hogy engem szeretnek. Csodaként bukkantak föl bennem elmúlt életeim emlékei, egyáltalán a múlt, jelen és jövendő oly mértékben összemosódott, hogy néha egész határozottan megláttam előre, hogy mi lesz. Rádöbbentem, hogy a temető nem az enyészet, hanem a búcsúzás helye, mert halál nincs, csak átváltozás.
Elámultam a végtelen Isten művén, s láttam, hogy ennek a teremtő Mágusnak, ennek az ésszel felfoghatatlan, kozmikus Bűvésznek szikrányi talentuma bennem is ott rejtőzik. Nemcsak láttam a csodát, elő is tudtam idézni. Megtapasztaltam a gondolatok s érzések hatalmát, hogy lelkünk végtelen titkok tárháza, s hogy a másik világok lakóival beszélni lehet.
Úgy jártam akkoriban az utcákon, mint valami kiválasztott. Nagy és boldogító csodák tudója. Teli voltam kíváncsisággal, lázas izgalommal, a felfedezők olthatatlan szomjúságával – mások arcán még ma is látom néha ezt a lázas örömöt, melyet akkor él át az ember, ha először találkozik a csodával.
Mert belőlem – sajnos – lassan elmúlt a csodálkozás képessége.
Elkezdtem tanulmányozni most már Isten láthatatlan világának a törvényeit, s eljutottam – sok-sok valódi igazság felfedezése után – ahhoz a mérhetetlen ostobasághoz, hogy én most már ezeket a rejtett titkokat tudom.
Húsz évvel ezelőtt, amikor először találkoztam szellemi tanítómesteremmel, a megrendüléstől átsírtam egy egész éjszakát. Hogy ilyen csoda van! Hogy ilyesmi valóban létezik! Hogy amit Jézus mondott, amikor elbúcsúzott tőlünk: „Én most elmegyek, de elküldöm majd nektek az Igazság Szellemét” – ez valóban igaz! Idáig csak hittem és reménykedtem benne, most pedig megtapasztaltam, hogy ez a kétezer esztendővel ezelőtt kimondott ígéret beteljesült! Ez működik! Ez van! Ebben a műben, s ezekben a csodálatos igékben meg lehet bízni, mert igazak.
De teltek az évek, rendszeressé váltak a találkozások, a tanítások. Számos titokról lehullott közben a lepel – s elkövettem azt az óriási hibát, hogy elfelejtettem csodálkozni!
Újra azt hittem, hogy tudok valami „végső titkot”. Hogy Isten világának titkait megfejtettem, és nincsenek már csodák előttem.
A sok-sok kétségtelenül hatalmas és gyönyörűséges és mély szellemi igazság megismerése után elkövettem a legnagyobb ostobaságot, amit csak ember elkövethet: azt képzeltem, hogy én most már Isten titkait ismerem.
Megint megszűnt a csoda!
Megint mesétlen lett a világ!
Micsoda tévedés!
Micsoda ostobaság!
Micsoda menthetetlen őrület!
Nem!
Nincs olyan tudást, aminél ne lehetne többet tudni! Nincs olyan ismeret, amit ne lehetne mélyebben megismerni!
Ahogy Einstein mondta: „Minél inkább növekszik előttem a megismert tartomány, annál inkább tágul és növekszik a Megismerhetetlen!”
Nem a világ csodátlan, hanem a mi hülye fejünk!
Saját vélt tudásunk rögeszméjétől nem látjuk a csodát!
Aki a szellemi úton elindult, nem szűnik meg csodálni a csodát! Nem szűnik meg a „szürke és nehéz” élet mögött meglátni a megrendítő Mesét!
Nem szabad megengedni egyetlen olyan pillanatot sem, amikor rálegyintünk valamire s azt mondjuk: „Ja, én ezt már tudom!”
Nem tudjuk!
Nyitva kell lennünk minden csodára, ami bennünk s körülöttünk van – s ami előttünk áll még!
Bizony, barátaim, az élet csodálatos utazás, s a legnagyobb csodája az, hogy végtelen! Nem csak időben: bölcsességben, titokban, szépségben, kalandban, varázslatban, boldogságban is!
- Müller Péter -
Elkezdtem megismerni s főleg megérteni az életet – és megszűnt a csoda.
Mindennek tudni véltem a miértjét s okát. A világ olyan lett hirtelen, mint egy leleplezett bűvészmutatvány. Elmagyarázták, hogy az ember egy fejlett állat, aki halálra van ítélve, hogy a szerelem az a mirigyek játéka, hogy az élet a sejtek növekedéséből és öntudatlan atomok keringéséből áll elő – hogy itt mindent unalmas és monoton törvények mozgatnak.
Elkezdtem unni az életet, mely mozgalmas volt ugyan, de csodátlan.
Olyan lett az egész, mint egy szétszedett kakukkos óra: rádöbbentem, hogy ezt rugók és fogaskerekek mozgatják: nem a madár kakukkol, hanem az öntudatlan gép. És ugyanígy működik a rádió, a telefon, az égen szálló repülőgép, sőt, mint mondták, az emberi agyvelő is. Mi is gépek vagyunk, csak roppant finom alkatrészekből vagyunk összeállítva.
És ekkor betört életembe az istenhit.
Faltam a Bibliát, a kelet csodálatos titkait, a Védák, a Jógák, a kabbala s az arab szufi titkos tanításait. Elolvastam a Névtelen Szellem összegyűjtött munkáit – s hirtelen újra kitárult előttem a Csoda!
Rájöttem, hogy amiről eddig azt hittem, hogy tudtam, nem volt igazi tudás. Nem egész lelkemmel, csupán annak egy nagyon vékony kis résével, a józan eszemmel ismertem meg a világot, s amit megismertem belőle, az egy roppant lefokozott és szűk kis „valóság” volt, annyi csupán, mint amennyit egy rövidlátó, szürke hályogos szemlencsén át látni lehetett belőle.
És ekkor újra visszatért gyermeki csodálkozásom.
Elámultam a világon.
Rádöbbentem, hogy nincs halál, csak átváltozás, hogy emögött a fantasztikus élet-halál játék mögött egy abszolút Intelligencia áll; hogy itt nem az anyag, nem is az energia, hanem a Szellem az elsődleges! Újra elámultam azon, hogy élek, hogy érzek, hogy gondolkodok, hogy szeretek s hogy engem szeretnek. Csodaként bukkantak föl bennem elmúlt életeim emlékei, egyáltalán a múlt, jelen és jövendő oly mértékben összemosódott, hogy néha egész határozottan megláttam előre, hogy mi lesz. Rádöbbentem, hogy a temető nem az enyészet, hanem a búcsúzás helye, mert halál nincs, csak átváltozás.
Elámultam a végtelen Isten művén, s láttam, hogy ennek a teremtő Mágusnak, ennek az ésszel felfoghatatlan, kozmikus Bűvésznek szikrányi talentuma bennem is ott rejtőzik. Nemcsak láttam a csodát, elő is tudtam idézni. Megtapasztaltam a gondolatok s érzések hatalmát, hogy lelkünk végtelen titkok tárháza, s hogy a másik világok lakóival beszélni lehet.
Úgy jártam akkoriban az utcákon, mint valami kiválasztott. Nagy és boldogító csodák tudója. Teli voltam kíváncsisággal, lázas izgalommal, a felfedezők olthatatlan szomjúságával – mások arcán még ma is látom néha ezt a lázas örömöt, melyet akkor él át az ember, ha először találkozik a csodával.
Mert belőlem – sajnos – lassan elmúlt a csodálkozás képessége.
Elkezdtem tanulmányozni most már Isten láthatatlan világának a törvényeit, s eljutottam – sok-sok valódi igazság felfedezése után – ahhoz a mérhetetlen ostobasághoz, hogy én most már ezeket a rejtett titkokat tudom.
Húsz évvel ezelőtt, amikor először találkoztam szellemi tanítómesteremmel, a megrendüléstől átsírtam egy egész éjszakát. Hogy ilyen csoda van! Hogy ilyesmi valóban létezik! Hogy amit Jézus mondott, amikor elbúcsúzott tőlünk: „Én most elmegyek, de elküldöm majd nektek az Igazság Szellemét” – ez valóban igaz! Idáig csak hittem és reménykedtem benne, most pedig megtapasztaltam, hogy ez a kétezer esztendővel ezelőtt kimondott ígéret beteljesült! Ez működik! Ez van! Ebben a műben, s ezekben a csodálatos igékben meg lehet bízni, mert igazak.
De teltek az évek, rendszeressé váltak a találkozások, a tanítások. Számos titokról lehullott közben a lepel – s elkövettem azt az óriási hibát, hogy elfelejtettem csodálkozni!
Újra azt hittem, hogy tudok valami „végső titkot”. Hogy Isten világának titkait megfejtettem, és nincsenek már csodák előttem.
A sok-sok kétségtelenül hatalmas és gyönyörűséges és mély szellemi igazság megismerése után elkövettem a legnagyobb ostobaságot, amit csak ember elkövethet: azt képzeltem, hogy én most már Isten titkait ismerem.
Megint megszűnt a csoda!
Megint mesétlen lett a világ!
Micsoda tévedés!
Micsoda ostobaság!
Micsoda menthetetlen őrület!
Nem!
Nincs olyan tudást, aminél ne lehetne többet tudni! Nincs olyan ismeret, amit ne lehetne mélyebben megismerni!
Ahogy Einstein mondta: „Minél inkább növekszik előttem a megismert tartomány, annál inkább tágul és növekszik a Megismerhetetlen!”
Nem a világ csodátlan, hanem a mi hülye fejünk!
Saját vélt tudásunk rögeszméjétől nem látjuk a csodát!
Aki a szellemi úton elindult, nem szűnik meg csodálni a csodát! Nem szűnik meg a „szürke és nehéz” élet mögött meglátni a megrendítő Mesét!
Nem szabad megengedni egyetlen olyan pillanatot sem, amikor rálegyintünk valamire s azt mondjuk: „Ja, én ezt már tudom!”
Nem tudjuk!
Nyitva kell lennünk minden csodára, ami bennünk s körülöttünk van – s ami előttünk áll még!
Bizony, barátaim, az élet csodálatos utazás, s a legnagyobb csodája az, hogy végtelen! Nem csak időben: bölcsességben, titokban, szépségben, kalandban, varázslatban, boldogságban is!
- Müller Péter -
- - - - - - -