A reneszánsz kor legnagyobb, legegyetemesebb szellemeinek egyike, Leonardo da Vinci 1452-ben, a firenzei tartomány kis falucskájában, törvénytelen gyermekként született. Kétségtelen, hogy univerzális zseni volt. Olasz festő, építész, szobrász, költő, zenész, mérnök, matematikus, fizikus. Történetem a hírhedt Borgiák idejében indul, egy szegényes festőműteremben.
Leonardo elmélyülten festeget. Rajta kívül csak ócska ruhás, kétes jellemű, örökbe fogadott, megbízhatatlan tanítványa van jelen, aki krétával, ügyetlenül utánozni próbálja a mestert.
- Hiába utánozom le színeit és formáit, Maestro! - tört ki a tehetségtelen tanítványból. - Úgy érzem, csak futok, rohanok ön után, de a távolság egyre növekszik közöttünk. Miért nem avat be végső titkába? Valamit elhallgat előttem!
- Semmit nem rejtek el előled - válaszolt Leonardo. - Benned borul homály a lényegre. Másképp kell rápillantanod az élet csodájára!
- Hogyan?
- Alkoss olyan képeket, amelyek plasztikusak és a végtelenbe vezetnek. Igazi festő varázslatot űz. Megelevenít, köt és old az ecsetjével.
- Az ön levegős háttereibe belevész a képzelet! Minden tája mögött egy másik titokzatosabb táj sejtelme dereng. Ebben szeretném követni önt.
- Kövess! Én benne élek képeim kiterjedéseiben. Időben tükröződő formáikhoz hozzászövöm az álmaimat is, amelyek nem kevésbé igazak. Nincs olyan élő jelenség, amelyből ne nyílnának kapuk az örökkévalóságba.
- Én nem tudok hinni benne! Számomra a fenyegető valóság túl erőszakosan bizonyítja önmagát. Azt például, hogy holnapra már nem tudok élelmet vásárolni, mert nincs egyetlen fillérünk sem.
- Szép összeget ittál el tegnap éjszaka a Hableányban. Sajnos ügyesen nyitogatod a legbonyolultabb zárakat is. Éppen ezért a ládába, amelyből megint elloptál néhány tallért, nem tettem bele minden tartalékunkat. Ismerlek.
- Maestro!... én a szűzanyára esküszöm…
- Ne esküdözz!
- A kocsmában megint véresre vertem egy fickót, aki azt állította, hogy ön még sohasem ölelt nőt, és engem kisgyerekkorom óta fiúágyasként tart maga mellett.
- A rágalmak sohasem érdekeltek.
- Én aztán igazán tudom, hogy sohasem közelített hozzám másképp, mintha a tulajdon apám lenne.
- Egyvalamit mégsem tudsz.
- Mit?
- Hogy valójában miért tartalak magam mellett.
- Miért, Maestro?
- Te miért maradsz mellettem?
- Szeretem és csodálom önt.
- Te csak önmagadat szereted. Elsüllyednél az alvilágban és éhen halnál nélkülem. Senki se fogadna be, ha rájönne, ki vagy.
- Ön miért nem kerget el magától?
- Megsajnáltalak. Ahogy az orvos szánja bélpoklos betegét. Egyébként valamennyien azok vagytok. Őrültek és betegek!
- Mennyire megveti az embereket!
- Tévedsz. Aki szán, az szeret is. De az én szeretetem a nagy megismerés leánya.
A tanítvány tétován, szavakat keresgélve folytatja.
- Maestro... nem is tudom, hogy mondjam meg... de figyelmeztetnem kell.
- Nos?
- Féltem önt! A Hableányban hallottam azt is, hogy feljelentették az Inkvizíció Tanácsánál. Állítólag kinevette a zsinat egymással marakodó véneit. És az ördöggel kötött szövetséget. Eretnek. Menekülnünk kellene! Minden pillanatban önért jöhetnek a Főinkvizítor emberei.
Leonardo da Vinci: Hermelines hölgy 1490.
(A kép a kutatások szerint a herceg egyik ágyasát, Cecilia Galleranit ábrázolja.)
forrás:hu.wikipedia.org
- Aránylag keveset fizettek neked a naplóm néhány oldaláért, amelyet eladtál nekik.
- Maestro... én igazán... takarítás közben a szél kifújta azokat az utcára, és...
- Legalább találékonyabban hazudnál!
- Maestro! Könyörgök! Kockajátékon veszítettem és megfenyegettek. Tudtam, hogy azokon a lapokon nincs semmi olyan, ami...
- Azt hiszed, nem vettem észre, hogy az írásomat a tükör felé tartva, beleolvasol a naplómba. Szerencséd, hogy olyan rendkívül ostoba vagy, különben szörnyethaltál volna, ha a káprázatfelület megnyílik előtted!
- Egy tükörtől?
- Igen, egy tükörtől, mert saját, valódi arcodat mutatja.
Hirtelen dörömbölés hallatszik a kapun. A tanítvány rémülten könyörögni kezd a mesternek.
- Itt vannak! Meneküljön, Maestro! A hátulsó kijáraton át! Én addig feltartóztatom őket.
- Itt maradok! - válaszolja Leonardo nyugodtan.
- Mi lesz velem, ha ön már?... - kérdezi kétségbeesetten a tanítvány.
- Akasztófán végzed, szegény fiam! Mert én nem leszek melletted, hogy megmentselek tőle!
- Ezek a Főinkvizítor emberei!
- Tudom.
Az ajtót rájuk törők az Inkvizíció emberei, Leonardót próbálják megragadni, rádobott vastag kötelekkel gúzsba kötni. Ő azonban nyugodt mozdulattal, könnyedén széttépi a köteleket és a háta mögé dobja.
- Mondtam, hogy az ördög cimborája – kiáltja az egyik férfi. - A legvastagabb vasrudat is úgy hajlítja össze, mint egy faágat.
- Mehetünk - mondja Leonardo. Elindul, és a többiek riadtan utánamennek. Nem ők vezetik, hanem a rabjuk lépked egyenesen elsőnek.
- Honnan ismeri az utat, onnan még nem lépett ki élő ember? - hüledeznek kísérői.
- Nem egy halandót sikerült kiszabadítanom gyilkos szerszámaik közül.
Közben megérkeznek céljukhoz. Leonardót ráfektetik egy szöges állványra és hozzákötözik a kerékbetörés bonyolult monstrumához. Szolgák állják körül, és a Főinkvizítor ádáz, gúnyos hangon elkezdi vallatását.
- Tudja, miért hozattam ide?
- Természetesen.
- Remekül uralkodik magán. Bizonyos benne, hogy magas rangú pártfogói keze idáig is elér?
- Tudom, hogy most ön a legfőbb hatalom az országban. A haláltól nem félnek annyira, mint öntől.
- Maga mégis úgy tesz, mintha egyszerű társalgást folytatnánk egymással. El akarja hitetni velem, hogy nem fél?
- Nem félek.
- Pedig van oka rá!
- Nekem nincs. Önnek azonban van mitől rettegnie.
- Hogy merészel ilyet mondani nekem? - csattan fel a Főinkvizítor.
- Pontosan tudja, miről beszélek. Ön egy véres kezű, kéjgyilkos szörnyeteg.
- Indítsák a kerekeket! - hangzik el az újabb utasítás. A szolgák szorgosan követik a parancsot. Nyikorogva fordulni kezd a kerék.
- Láttam én már hatalmasabb urat vinnyogó ronccsá alázkodni előttem! - mondja ádáz elégtétellel.
- Eddig így volt.
- Talán különleges céljaim vannak ezúttal.
- Valóban. Kérdezni akar tőlem valamit. Néhány lap jutott a kezébe a naplómból. Megvesztegette a tanítványomat, aki egy aranyért a lelke üdvét is eladja. Mikor a tükör felé fordította az első lapot, hogy elolvassa…
- Ki mondta el? Ki merte elárulni magának! Ki leste meg, mit teszek?… Elevenen nyúzatom meg a nyomorult spiont! A pokol tüzére vele!
- Nem leste meg senki. Egyedül volt. A pokol tüze pedig az ön belsejében lobog azóta, hogy kezében az írásommal a tükörbe pillantott. Mert nem az én soraimat olvasta. Először nézett önmagára úgy, hogy látta is, milyen valójában.
A Főinkvizítor eltorzult arccal, fulladtan folytatta. – Valami méreggel itatta át a tintát, amellyel ír! Megrontott engem, Gonosz látomásokat vetít elém!
- Azok nem víziók. Megtörtént borzalmak. Egy szemhunyásnyit sem aludt azóta. Böjtöl. Szöges övet csatolt a meztelen bőrére a csuhája alá. Véresre korbácsolja magát.
- Boszorkánymester!
- Ha annak tart, miért nem bánik velem úgy, mint a többi áldozatával?
- Azt képzeli, nem merem megtenni?
- Azt. Órák óta fekszem itt a kínpadra feszítve, és még mindig nem adott parancsot pribékjeinek, hogy folytassák a kínzásomat.
A Főinkvizítor a fogai között szűrve a szavakat, dühödten új parancsot ad.
- Indítsátok már újra a kerekeket!... Tekerjétek!... Húzzátok!... Még... Erősebben! Majd váratlanul felordít: - Nee!... Vissza!
- Fáj? – kérdezi halkan Leonardo.
- Hallgasson! A tüzes vasakat! Először a meztelen mellére! Az üvöltését akarom hallani!
De fájdalomtól görnyedten megint ő jajdul fel:
- Nem bírom! Vegyétek le rólam! Éget! Engem éget!... A bőrömön sisteregés bűzlik! Nem látjátok? Hóhérok?... Ki innen!...
Segédei kivonulnak a teremből.
- Miért vetette le rólam a vasakat? - kérdezi Leonardo nyugodtan.
- Mert beledagadtak a húsomba. Szálljon le arról a kínpadról! Minden csontom kifacsarodik tőle. Mit csinált velem?
- Semmit. A sors teljes képét élte át a tükörben, és éli azóta is, akár engem töret kerékbe, akár más emberfiát gyötri halálra. Sajnálom. Olyan felületek mögé lesett be, amelynek elviseléséhez nagyon tisztának, vagy a sötét hatalom feltétlen birtokosának kell lennie valakinek, különben eszét veszti. Ön zavaros fejű, meghasonlott fanatikus.
- Visszaadom azokat a lapokat! Vigye! - suttogja a Főinkvizítor.
- Nem változtat vele saját állapotán. Egyszer megpillantotta az egész valóságot, és az az agyába, lelkébe égett!
- Mit ért "egész valóság" alatt?
- Szorítson egy fél gömböt a tükörhöz, és az egész gömbbé egészül ki. Mindannak, amit az ember véghezvisz, ott van kiegészítő másik fele sorsa rejtett tükrében, de fordított módon. Az ön esetében hóhérból áldozattá válik.
- És ha elengedem? - kockáztatja meg halkan. - Ha futni hagyom? Átsegítem a határon. Pénzt is adok, hogy...
- Ami a "magányos szem" elé vetült a tükör metszően tiszta fényében, azt én már nem tudom eltüntetni az emlékezetéből.
- Nem érti, hogy beteggé tett? - próbálkozik fáradt, megtört hangon. - Beoltott valami szörnyű kórsággal. - Most már dideregve folytatja: - Amint lehunyom a szemem, ott csillog előttem az iszonyú kép - suttogva folytatja: - Újra meg újra végig kell élnem, a saját testemen éreznem kell mindazt, ami ebben a kínzókamrában végbement.
- Kinek a parancsára?
- Én szentéletű ember vagyok. Megvonom magamtól a bűnös testi élvezeteket. De a maga átkozott írásától valamennyi pogány, eretnek, boszorkány, gonosztól megszállott gyerek, parázna, szajha, istentelen gonosztevő, tolvaj és gyilkos én magam vagyok abban a tükörben! Nem csak látom, hanem belém hasítanak jogos vezeklésük kínjai! Sebek nyílnak rajtam! Roppanva törnek csontjaim! Nem bírom! Hát nincs magában semmi könyörület?
- Önben volt, mikor az elgyötört emberroncsok rimánkodását hallgatta? Én valóban szánom őket.
A Főinkvizítor arcán remény villan.
- Akkor megszünteti ezt a nyavalyát bennem? Ígérem, többé nem juttatok ide senkit. Szerzetbe vonulok. Éjjel-nappal imádkozni fogok a lelki üdvéért, Maestro!
- Félreértett. Azért szánom, mert senki nem szabadíthatja meg többé "jogos vezeklésétől". Rémtetteinek másik, kiegészítő felére vetült emberi érzékeken áthatoló sugárzás. Bizonyos vagyok benne, hogy nem mer többé kínzókamrába juttatni senkit. Önmagát mégsem tépheti széjjel elevenen!
- Segítsen rajtam! Könyörgök! Letérdelek maga elé! Látja? Én!... Már magamban beszélek. A húsomat karmolom. Ordítok egész éjjel! Megszállt a gonosz! Misericordia!
- Az én tükröm tiszta és fényes. A halhatatlanság derűje ragyog benne.
- Takarodjon a szemem elől! Elvetemült sátánfajzat! Még ma hagyja el a várost! Soha ne lássam többé!... Uram! Könyörülj rajta, hű szolgádon! Mea culpa! Mea maxima culpa!
Leonardo könnyed mozdulattal leszáll a kínpadról, elhagyja a kínzókamrát. Egyenesen a megrendelőjéhez megy, egy elegáns palotába, ahol az úrnő portréját kell elkészítenie.
Gyönyörű kurtizán hever egy kereveten. A mester az állványa előtt köszönti modelljét.
- Hódolatom, Mona Angellina, ma szebb, mint valaha. És ami mindig meglep, amikor találkozunk, okos is.
- Ugyan, Maestro, úgy tesz ilyenkor, mint egy udvaronc. Pedig pontosan tudja, ki vagyok. – Nagyon kérem, meséljen tovább az álom és ébrenlét közötti állapotról, amelyben különös emlékek suhannak át a tudatunkon, mint alkonyat és este között a sápadtan kigyúló csillagok. Szeretem, ha beszél és zenél nekem, pedig ilyenkor vallomásokra késztet, amelyeket önmagamnak is alig merek megfogalmazni.
- Ön ebben a szűrt fényben a leggyönyörűbb, Mona Angellina!
- Tudja, hogy kurtizán vagyok. Azt is, melyik nagyúr kitartottja. Hogy lehet rólam madonnát festeni?
- A pártfogójának igen hálás vagyok a modellemért. Ön nemcsak a leghódítóbb, de a legműveltebb asszony is a városban. Nyíltan csinálja azt, amit a főrangú hölgyek titokban művelnek.
- Furcsa ember ön, Maestro! A legvonzóbb férfi, akit ismerek. Tudom, nincsenek sem nő, sem fiú szeretői. Még sohasem nézett rám úgy,ahogy a többi hím egy könnyen megkapható nőstényre.
- Hogy néztem önre?
- Nem tudom... mint egy gyerekre, akit sajnál. Pillantása oktalan, névtelen reménnyel tölt el és megnyugtat. Kinevet?
- Nem. Csak az ön mosolyát tükrözöm.
- Ez a mosoly önből sugárzik át valamennyi modelljére, férfira, nőre egyaránt. Egyetlenegyszer sem kívánt meg engem?
- Ha arra a gyűlölködően harcos ellenmozgásra céloz, amelyet az emberek szerelemnek neveznek, akkor soha...
- Ön nem ember! - tört ki Angellinából. - Láttam az egyik orgián. Hűvösen és józanul állt egy oszlopnak támaszkodva az általános őrjöngés közepette, amelyben minden jelen lévő beleveszett a pattanásos kamasztól a motyogó aggastyánig.
- Miért szökött el a társaságból?
- Ön miatt menekültem, mintha korbáccsal rám ütöttek volna. Pedig azt hittem, már kiveszett belőlem minden szégyenérzet, de akkor, ott, képtelen lettem volna ennyire lealjasodni az ön figyelő szeme előtt! Megmondaná nekem, mit gondolt rólunk?
- Bizonyos lehet benne, hogy nem ítélkeztem. Csak megállapításokat tettem, amelyek valóban nem egészen emberiek.
- Irgalmas Isten! Most értem csak! Mintha villám gyúlt volna ki az agyamban!... Az a mosolya portréin! Az enyémen is! Halottak arcán láttam ezt a semleges, boldog megbékélést.
- Talán a halottak többet tudnak létünk értelméről, amint átlépnek a küszöbön. Nem akarom megriasztani. Én is halandó vagyok. Kétségtelenül valami teljességgel születtem, ami egésszé tesz önmagamban.
- Hogy érti ezt?
- Bennem nem hasadt meg a nemek kristálya.
- Egyre jobban összezavar! Legyen őszinte hozzám! Tudja, hogy az lehet. Kicsoda ön, Maestro?
- Átutazó vagyok. Néző. Nem résztvevő. Kutató. Küldött, akinek minden jelenség mélyére kell hatolnia e világban.
- Sohasem tudom, mikor tréfál és mit mond komolyan. Ha "küldött", ki küldte?
- Akkor tréfáljunk. Egy másik bolygórendszerből küldtek, mondjuk a legfényesebb Vega csillagról e furcsa létformába, ahol az emberek saját képükre formált istenüket félik, de naponta megszegik parancsolatát. A hatalmasok, gazdagok kifosztják, elnyomják a szegényeket és...
Angelina ijedten közbevág.
- Ezt ne... Maestro! A falaknak is "Dionysos fülük" van! Az is az ön találmánya. A suttogást felerősítve juttatja azok fülébe, akik kíméletlenül megtorolják a róluk terjesztett, rágalmaknál is rosszabb igazságot.
- Itt nyugodtan beszélhetünk.
- Tudom. Csak azt nem értem, miért tesz egy csomó dolgot, amely nem méltó korunk legnagyobb művészéhez és tudósához? Cirkuszi szemfényvesztéssel, ügyes játékokkal kiszolgálja a dőzsölő kényurak szeszélyeit.
- Játékos ember vagyok. Homo Ludens.
- Én most nem tréfálok! Ön szelíd és könyörületes. Ugyanakkor mérgeket kotyvaszt, megfizeti a nyomorék, ocsmány szörnyetegeket, hogy a modelljeivé legyenek! Örömét leli visszataszító csúfságukban?
- Nem, Mona Angellina. Fel kell mérnem, milyen mélyre süllyedhet az élet rákérgesedett testkoporsójában.
- Hogyan egyezteti össze a lelkiismeretével az uralkodóknak készített hadiszerszámokat? Miért ad gátlástalan gyilkosok kezébe pusztító fegyvereket védtelen emberek ellen?
- Én csak gyógyszerekkel kísérletezem. A köréjük szőtt sötét mítoszok táptalaja a tudatlanság. A hadiszerszámaim ártalmatlan makettek, azok is csak játékszerek egyelőre. Tervük nem bennem született meg. Másolom őket a jövőben tett kirándulásaim alkalmával látott modellek nyomán. Ott majd egy másfajta civilizáció tömegpusztító eszközeivé válnak, és egész népeket irtanak ki őrült zsarnokok rögeszméjéért. Én e korban megépítem, lerajzolom őket, hogy tanulmányozzam a szerkezetüket.
- Hol látta ezeket a terveket?
- Utópiában... - válaszolja derűsen.
- Hol van Utópia?
- Alig négy-ötszáz évnyire innen a jövőben.
- Megint tréfál velem. Miért akar repülni mindenáron?
- Mert emlékszem a szárnyaimra. Aki szabadon szárnyalt valaha, nagyon kényelmetlennek érzi fizikuma szűk kalodáját.
- Én szeretném örökké viselni mai, fiatal testemet! Nem akarok megöregedni! Ugye foglalkozik alkímiával?
- Tudom, miért kérdezi. Ön halhatatlan, Mona Angellina! Megmarad olyan szépnek és fiatalnak, mint ezen a festményen! Évszázadokra tekint majd vissza rejtélyes mosolyával.
- És hús-vér valóságomban?
- Miért fél annyira a múlttól és a jövőtől?
- A jelentől is félek.
- A pártfogója nagy hatalmú úr. És meg akarja tartani magának!
- A családja gyűlöl.
- Azok az örökösei.
- Apjuknak én csak átmeneti kedvtelése vagyok!
- Ön sokkal több költséges szeszélynél. Olyan lángot lobbantott fel valakiben az öregség pánikjában, aki ezért, a hozzátartozói szerint, eszelős könnyelműségekre képes.
- Miért fokozza bennem a szorongást? Ha látja a holnapot, látja az én jövőmet is!
- Nem foglalkozom jóslással. Csak logikusan gondolkozom, és a barátja vagyok. Elfogad egy tanácsot tőlem?
- Persze.
- Utazzon el! Abba a szép, nyugalmas kisházba a tenger mellé, amelyről nem tud senki.
- Akkor ön honnan tud róla? - kérdezi döbbenten Angellina. - Titokban vettem. Álnéven, menedéknek.
- Elutazik?
- Igen. Néhány nap múlva.
- Nem! Még ma utazzék el!
- Ön talán tud valamit?
- Csak vannak sejtéseim.
- Ez nem más, mint hízelgően furcsa kényszer. Jólesik, hogy félt engem. Én azonban nem félek. Halálos veszélyekből mentettem már ki a jótevőmet. Szeretem őt. Tisztába vagyok vele, hogy dúsgazdag családja mindenkit lefizetett körülöttünk. Most is van leleményes tervem kiútként ebből a halálos csapdából is.
- De ma nem utazhatom. Holnap este fogadás lesz nálam. Ha megszöknék, a nagyszámú meghívott vendég előtt kínos helyzetbe hoznám azt a valakit, akinek annyit köszönhetek. Holnapután! Ígérem! Addig az ő védelme alá helyezem magam!
- Ön tudja, mit tesz. Későre jár. Egészen besötétedett.
- A szolgám a lámpással lekíséri a kocsijához. Jó éjt, Maestro!
Leonardo hazamegy. Egyik festményéről leveszi a takarót, Krisztus-képet ábrázol. Sóhajtva áll előtte.
- Uram! Uram! Csak Te segíthetsz! Tedd meg most kivételesen! Mentsd meg ezt a szerencsétlen, szerelmes kurtizánt.
Levetkőzik és elalszik, reggel beront hozzá a tanítványa.
- Maestro! Megölték a pápa tanácsadóját!
- Egyedül volt?
- Azt mesélik, hogy valósággal széttépték a mellette fekvő szeretőjét. A puszta föld már beszívta vérüket. Ön ezt tudta előre! Mindenki suttogta. Miért nem akadályozta meg?
- A sors ellen nem lehet harcolni és nem is szabad. Ő megmarad halálos mosolyával, szépségével örökre az utókor számára. Aki született és megérdemli, annak LÉTÉT nem lehet visszavenni tőle. Megmarad örök remekműnek.
- Mindig meglep, Maestro! Ön nem hisz a halálban?
- Nem hiszek a halálban, fiam, csak ÉLET van. Én tudom a HALHATATLANSÁGOT.
(Szepes Mária: Leonardo Da Vinci - A játékos ember)
- forrás:tgy-magazin.hu -
- - - - - -
Leonardo da Vinci Története - Történelem & Mitológia - videó
forrás:Wun-Wun