Az illető nem azoknak a bűvészeknek egyike, akik vagyonokat keresnek a maguk s a színházak részére azzal, hogy szemfényvesztő mutatványaikkal ámulatba ejtik a szájtátó közönséget. Nem tartozik azok közé a hivatásos varázslók közé sem, akik színpad helyett a sokkal prózaibb köznapi környezetben mutogatják bűvészfogásaikat. Nem! Ez az ember a középkori boszorkánymesterek rendjébe tartozhatna. Nap nap után titokzatos lényekkel érintkezik, akiket a közönséges ember nem láthat, de akik az ő szeme előtt világosan láthatóvá válnak! Legalábbis ez a vélemény róla. A szállodai személyzet félve tekint reá, és visszafojtott lélegzettel szól hozzá. Amerre csak elhalad, a többi vendég hirtelen félbeszakítja a beszélgetést és kérdő, zavart pillantások fordulnak utána. Ő nem keresi senkinek a társaságát, és általában ragaszkodik hozzá, hogy egyedül költse el estebédjét.
Még izgatóbbá teszi a mi szemünkben az a körülmény, hogy nemzetiség szerint se nem európai, se nem indiai. A Nílus országából érkezett. Semmi kétség: igazi egyiptomi mágus!
Nem találom könnyűnek, hogy Mahmud Bej megjelenését kapcsolatba hozzam azokkal a sötét erőkkel, amelyeket neki tulajdonítanak. A komor arc és szikár alkat helyett, amit az ember elvárna, tetszetős, mosolygó arcot, arányos, erős vállú alakot látok, gyors járása is a tevékeny emberé. Fehér köntös vagy bőrredős köpönyeg helyett kifogástalan, jól szabott modern ruhát visel. Olyan, mint egy jó megjelenésű francia, amilyet a jobb párizsi vendéglőkben mindennap láthat az ember.
Estig folyton csak vele foglalkoznak a gondolataim. Másnap kész elhatározással ébredek föl. Haladéktalanul interjút kérek Mahmud Bejtől. „Kiszedek belőle mindent”, ahogyan újságíró kollégáim szokták mondani.
Óhajomat néhány sorban leírom egy névjegy hátára, a névjegy jobb sarkába pedig odarajzolok egy apró jelet, amely elárulhatja, hogy titokzatos művészetének hagyományai nem egészen ismeretlenek előttem, abban a reményben, hogy ez megkönnyíti tervemet, s az idegen hajlandó lesz fogadni. A névjegyet nesztelep léptű szolga kezébe csúsztatom, egy ezüst rúpia kíséretében, s a varázsló szobájába küldöm.
Öt perc múlva megérkezik a válasz:
– Mahmud Bej azonnal fogadja önt, uram. Éppen most készül reggelizni, s kéri önt, szíveskedjék vele tartani.
Az első siker felbátorított. A szolga fölvezet a lépcsőn, és Mahmud Bejt az asztalnál ülve találom, előtte tea, pirított kenyér és dzsem. Az egyiptomi nem kel fel, hogy üdvözöljön. Ehelyett rámutat a szemközt álló székre, és határozott, zengő hangon szól:
– Tessék, foglaljon helyet. Bocsásson meg, de sohasem szoktam kezet fogni.
Hosszú, bő, szürke háziköntöst visel. Barna haja az oroszlán sörényére emlékeztet. Az egyik göndörödő fürt a homlokába hull. Foga megnyerő mosolyban villan meg:
– Megosztja velem a reggelit, ugyebár?
Megköszönöm. Tea mellett megemlítem azt az ámuló tiszteletet, amellyel a hotelbeliek tekintenek rá, s elmondom, milyen soká tétováztam, mielőtt bátorságot vettem magamnak a közeledéshez. Szívből nevet, félig fölemeli kezét, olyan mozdulattal, mint aki azt akarja kifejezni, hogy nem tehet az egészről, de nem szól semmit.
Kisvártatva megkérdez:
– Ön valamelyik újságot képviseli?
– Nem. Magáncél hozott Indiába. Szokatlan dolgokat óhajtok tanulmányozni, s alkalomadtán feljegyzéseket gyűjtök későbbi irodalmi munkákhoz.
– Hosszasan készül itt maradni?
– Ez a körülményektől függ. Nem tűztem ki határidőt – felelek, s az a különös érzés fog el, hogy nem én kérek tőle, hanem én adok neki interjút. De következő szavai megnyugtatnak:
– Én is hosszabb tartózkodásra jöttem Indiába. Lehet, hogy egy évet, esetleg kettőt is itt töltök. Azután továbbindulok a Távol-Kelet felé. Szeretném megnézni a világot, aztán hazatérek Egyiptomba, ha Allah is úgy akarja.
A szolga bejön és leszedi az asztalt, miután elkészültünk a reggelivel. Érzem, hogy itt az idő mélyebb vizekre evezni.
– Igaz-e, hogy ön varázserőkkel rendelkezik? – kérdem nyomatékosan.
Nyugodtan, bizalmasan felel:
– Úgy van! A mindenható Allah megajándékozott ilyen erőkkel.
Habozom. Sötét szeme merően néz reám.
– Gondolom, szeretné, ha bizonyítékokkal szolgálnék, nemde? – kérdi hirtelen.
Eltalálta óhajtásomat. Bólintok.
– Rendben van. Van önnél ceruza és papíros?
Sietve előszedem a jegyzőkönyvemet, kitépek egy lapot, aztán ceruzát veszek ki a zsebemből.
– Most kérem, írjon valami kérdést a papírosra. – Azzal fölkel, odébb megy, és az ablaknyílásban leül egy asztalka mellé. Félig hátat fordít nekem, és letekint az utcára. Több lépésnyi távolság van köztünk.
– Milyen kérdést? – tudakolom.
– Amilyet akar – felel nyomban.
Elmém különböző gondolatokkal játszik. Végül leírok egy rövid kérdést. Ezt: „Hol éltem négy évvel ezelőtt?”
– Most hajtsa össze ismételten a papírost, míg egészen kicsi négyszög nem lesz belőle – utasít. – Olyan apróra, amekkorára csak lehet.
Engedelmeskedem. Erre ő visszahúzza székét az asztalhoz, és ismét leül velem szemben.
– Kérem, szorítsa erősen a jobb tenyerébe a papírost, a ceruzával együtt.
Keményen markomba szorítom a két tárgyat. Az egyiptomi behunyja szemét, mintha mélyen összpontosítaná a szellemét. Akkor aztán újra felnyílnak a nehéz szemhéjak, a szürke tekintet merőn rám szegeződik, és az egyiptomi nyugodtan így beszél:
– A kérdés, amelyet föltett… így hangzik: „Hol éltem négy évvel ezelőtt?”
– Eltalálta! – felelek meglepődve. – Ez igazán rendkívüli példája a gondolatolvasásnak!
– Most kérem, bontsa ki a kezében lévő papírost – vág közbe.
A kis papírdarabot az asztalra teszem, és lassan széthajtogatom, amíg a lap nyitva fekszik előttem eredeti alakjában.
– Vizsgálja meg! – rendelkezik Mahmud Bej. Megteszem, és meglepő felfedezésre jutok. Mert valami láthatatlan kéz ráírta a papírosra annak a városnak a nevét, ahol négy évvel azelőtt laktam. A válasz közvetlenül a kérdés alá volt írva. Mahmud Bej diadalmasan mosolyog.
– Jó a felelet? – kérdezi.
Csodálkozva hagyom rá, mert egészen meg vagyok zavarodva. A dolog alig látszik hihetőnek. Ellenőrzésül megkérem, ismételje meg a mutatványt. Készséggel beleegyezik, és az ablakhoz megy, míg én leírom a következő kérdést. Ezzel elkerüli a feltevés lehetőségét is, hogy netán kileshetné az írást. Amellett óvatosan figyelem, és látom, hogy tekintete az utca tarka jeleneteire irányul.
Ismét összehajtogatom a papírost, és a ceruzával együtt erősen a tenyerembe szorítom. Az egyiptomi visszajön az asztalhoz és szemét lehunyva, megint mélyen koncentrál. Aztán megszólal:
– Második kérdése ez: „Miféle újságot adtam ki két évvel ezelőtt?”
Szó szerint eltalálta kérdésemet. Gondolatolvasás, ötlik eszembe.
Ismét felszólít, hogy bontsam ki a papírost. A lapot leteszem az asztalra, s bámuló szemem megpillantja rajta a szóban forgó újság címét, nehézkes betűkkel odaírva!
Varázslat? Mint képtelenséget, azonnal száműzöm ezt a gondolatot. A papírt és a ceruzát én magam vettem elő a zsebemből, a kérdéseket nem eszeltem ki jó előre, s Mahmud Bej ügyelt arra, hogy néhány lépésnyire álljon tőlem, mialatt írok. Azonfelül az egész dolog fényes nappal ment végbe.
Hipnózis? Ezzel a tárggyal sokat foglalkoztam, és felismerem könnyen, amikor valaki jogtalan befolyást igyekszik gyakorolni más emberre. Azzal is tisztában vagyok, hogyan kell az ilyen hatás ellen védekezni. És a titokzatosan papírra került szavak még ma is megvannak.
Újra elfog az értetlen ámulat. Harmadszor is megkérem az egyiptomit, hogy ismételje meg a kísérletet, s ő rááll, hogy még egyszer és utoljára megteszi. Ez is teljes sikerével végződik. (A papírdarab még sokáig megvolt birtokomban, s az írás nem tűnt el róla. Két vagy három embernek megmutattam, s azok is látták a válaszokat. Eszerint nyilvánvaló, hogy az eset nem alapult hallucináción.)
A tényeket nem lehet kétségbevonni. Kiolvasta a gondolataimat (legalábbis ezt hiszem), s valami megmagyarázhatatlan varázslat vagy láthatatlan kéz segítségével szavakat írt a papírosra, melyet szorosan a markomban tartottam, s végül, ezek a szavak pontos választ adtak kérdéseimre.
Micsoda titokzatos eljárást alkalmazhatott? Míg ezeken töprengek, kísérteties erők jelenlétét érzem. A józan ész hihetetlennek találja az egészet. Az eset idegenül s magában elkülönülve áll a természetes ítélet szempontjából. Szívem szinte elszorul a rejtelmesség érzetétől.
– Vannak Angliában emberek, akik ezt meg tudják tenni? – kérdi Mahmud Bej félig-meddig kérkedve.
Kénytelen vagyok megvallani, hogy nem tudok olyanról, aki hasonló körülmények közt véghez tudna vinni ilyen mutatványt, noha némely hivatásos bűvész kétségtelenül meg tudná tenni, ha megengednék neki, hogy szokásos segédeszközeit alkalmazza.
– Hajlandó lenne ön megmagyarázni nekem az eljárását? – tudakolom bizonytalanul, félve, hogy kissé túl sokat kívánok, amikor titkai felől kérdezősködöm. Mahmud Bej felhúzza széles vállait.
– Nagy összegeket kínáltak már, hogy áruljam el a titkomat, de egyelőre még nem szándékozom megtenni.
– Tudja-e, hogy a dolgok szellemi oldala nem egészen ismeretlen előttem? – megkockáztatom a megjegyzést.
– Észrevettem. Ha egyszer netán Európába mennék – ami könnyen megeshet – akkor ön bizonyos szolgálatokat tehetne nekem. Ebben az esetben ígérem, hogy megtanítom önt eljárásaimra, s akkor, ha kedve tartja, meg fogja tudni tenni mindazt, amit én.
– Mennyi időt igényel a tanulás?
– Ez változó, aszerint, hogy milyen ember az illető. Ha igyekszik, és minden idejét e törekvéseknek szenteli, három hónap alatt már fogalma lehet a módszerekről, de ezután még évek gyakorlatára van szükség.
– Nem fejthetné ki teljesítményeinek elvi alapjait, egyedül az elméleti részt, anélkül, hogy titkait elárulná? – erőltetem a dolgot.
Mahmud Bej kis ideig mérlegeli kérésemet.
– Jól van, ezt megtehetem, az ön kedvéért – felel halkan.
Előveszem jegyzőkönyvecskémet, és írásra készen tartom a ceruzát szavaira várva.
– Nem, kérem. Nem ma reggel. – tiltakozik mosolyogva. – Dolgom van, meg kell bocsátania. Jöjjön ide holnap egy órával ebédidő előtt, és akkor folytathatjuk beszélgetésünket.
Pontosan a kitűzött időben ismét Mahmud Bej szobájában ülök. Egyiptomi cigarettával telt dobozt tol elém. Kiveszek egyet s mialatt tüzet ad, megjegyzi:
– Ezek az én hazámból valók. Igen jók.
Hátradőlünk karszékeinkben, és párat szippantunk bevezetésül. A füst illatos, zamatos, a cigaretták csakugyan kitűnőek.
– Most hát ismertetnem kell az elméleteimet, ahogyan az ön angol barátai mondanák; de számomra azok nem elméletek, hanem bizonyosságok – Mahmud Bej kedélyesen nevet. – Bizonyára meglepné, ha azt mondanám, hogy én a tudományos mezőgazdaság szakértője vagyok, sőt ebben a szakmában diplomával is rendelkezem – teszi hozzá csak úgy odavetve.
Jegyezgetni kezdek.
– Egy ugyan nem látszik összefüggésben állani az én… hogy is mondjam… az én érdeklődésemmel a mágia iránt, jól tudom – folytatja. Ránézek, és látom, hogy mosoly játszadozik az ajka körül. Ő is egyenesen a szemembe néz. Ebből az emberből bizonyára érdekes cikket lehet „kiszedni”, gondolom magamban.
– Ön újságíró; bizonyára szeretné tudni, hogyan lettem varázslóvá – tudakolja.
Mohón bólintok rá, hogy úgy van.
– Jó! Egyiptom belsejében születtem, de Kairóban nevelkedtem. Olyan voltam, mint akármelyik gyermek, s ugyanazok a dolgok érdekeltek, mint a legtöbb iskolásfiút. Nagy kedvet éreztem, hogy a gazdaságot válasszam életpályámnak, s ezért egy állami gazdasági főiskolára iratkoztam be. Kemény igyekezettel tanultam, és igazi lelkesedés töltött el hivatásom iránt.
Egy napon egy öreg ember vett ki lakást abban a házban, amelyben én is laktam. Zsidó volt. Bozontos szemöldöke és hosszú szürke szakálla volt, arcán mindig komoly és merev kifejezés ült. Olyan volt, mintha a múlt századból maradt volna itt, mert nagyon régimódi ruhát viselt. Annyira tartózkodóan viselkedett, hogy a házbeliek nem mertek közeledni hozzá. Különös, de ez a titokzatos tartózkodás ahelyett, hogy távoltartott volna tőle, még inkább felkeltette érdeklődésemet. Fiatal voltam, tele önbizalommal, a félénkség teljesen hiányzott belőlem, s kitartóan igyekeztem, hogy megismerkedjem vele. Eleinte visszautasította közeledésemet, de ez csak olajat öntött kíváncsiságom tüzére. Végre is engedett állandó próbálkozásaimnak, hogy beszélgetésbe elegyedjem vele. Kinyitotta előttem ajtaját, és megengedte, hogy belépjek az életébe. Így aztán megtudtam, hogy idejének nagy részét különös tanulmányokkal és rejtelmes praktikákkal tölti. Rövidesen megvallotta, hogy a dolgok természetfölötti sajátságainak kutatása foglalkoztatja.
Képzelje csak el! Addig egész életem az iskolai tanulás és az egészséges sport csatornájában folydogált. Most egyszerre egészen másféle létformával kerültem szemtől-szembe. És ez nagy hatást tett reám. A természetfölöttiség eszméje nem riasztott vissza, mint ahogy a legtöbb fiúval történt volna. Sőt, inkább még vonzott, mert nagyszerű, kalandos élmények kilátásával biztatott. Kérve kértem az öreg zsidót, tanítana meg egy s másra, és ő végül engedett óhajomnak. Így aztán új érdeklődések és új barátok körébe kerültem. A zsidó magával vitt egy társaságba, amely gyakorlati kutatásokat végzett a mágia, spiritizmus, teozófia és okkultizmus területén. Öreg mesterem gyakran tartott előadásokat a körben, amely társaságbeli emberekből, képzett tudósokból, kormányzati tisztviselőkből és más jóállású urakból állt.
Noha még éppen csak ifjúvá serdültem, az öreg megengedte, hogy a társaság minden összejövetelére elkísérjem. Ilyen alkalmakkor feszülten figyeltem mindenre, fülem szomjasan itta a szavakat, szemem elragadtatva, de éles figyelemmel kísérte a különös kísérleteket, amelyeket gyakran végeztek a körben. Mindennek természetesen az volt a következménye, hogy gazdasági tanulmányaimat elhanyagoltam, mert minél több időt igyekeztem szentelni a természetfölötti jelenségek kutatásának. Szerencsére határozott tehetségem volt a műszaki s gazdasági tanulmányokhoz, és így különösebb nehézségek nélkül keresztülrágtam magam a főiskolán, míg megkaptam a diplomámat.
Tanulmányoztam az öreg zsidótól kapott régi, dohos könyveket, és gyakoroltam a mágikus eljárásokat s egyéb kísérleteket, amelyekre ő megtanított. Olyan gyors előhaladást tanúsítottam, hogy hovatovább olyan dolgokat is kezdtem fölfedezni, amelyeket ő maga sem tudott. Egy idő múlva elismert szakértőjévé váltam a titkos tudományoknak. Előadásokat tartottam és bemutatásokkal kísértem ezeket a kairói társaságban, míg végül ennek tagjai elnökükké választottak. De aztán lemondtam, mert el akartam utazni Egyiptomból, hogy idegen országokba menjek – mégpedig azzal a céllal, hogy vagyont szerezzek!
Mahmud Bej elhallgat, jól ápolt ujjai, amelyek már előbb is feltűntek nekem, lepattintják a hamut cigarettájáról.
– Nem könnyű cél!
Az egyiptomi mosolyog.
– Számomra nem lesz nehéz. Csak egynéhány érdeklődőt kell találnom a dúsgazdag emberek közt, akik fel akarnák használni mágikus erőimet. Máris több gazdag párszi és hindu ismer itt engem. Fölkeresnek és véleményemet kérik különböző problémáikban és bajaikban, vagy fel akarnak deríteni egyet-mást, amivel sehogyan sem tudnak boldogulni, vagy olyan felvilágosításokat óhajtanak szerezni, amelyeket egyedül az okkult módszerek tesznek lehetővé. Természetesen magas díjakat számítok nekik. Száz rúpia a legkevesebb. Őszintén szólva, sok pénzt akarok szerezni, hogy aztán abbahagyhassam az egészet, és visszavonuljak Egyiptom valamelyik békés zugába. Nagy narancsültetvényt szándékozom vásárolni, és újra a gazdasággal foglalkozom majd.
– Egyenesen Egyiptomból jött ide?
– Nem. Egy időt Szíriában és Palesztinában töltöttem, miután elhagytam Kairót. A szíriai rendőrség hallott képességeimről, és több esetben segítségemet kérte. Valahányszor nem bírtak eligazodni valamely bűntényben, végső menedékként hozzám folyamodtak. Csaknem mindig sikerült megtalálnom a tettest.
– Hogyan csinálta ezt?
– A bűntények rejtett titkait szolgálattévő szellemeim árulták el nekem, és elém varázsolták a bűntény lefolyásának jeleneteit.
Mahmud Bej kis időre elmerül visszaemlékezéseibe. Türelmesen várom további szavait.
– Úgy van, gyakorlati spiritisztának is nevezhetne, mert csakugyan szoktam szellemeket idézni, hogy segítségüket kérjem – folytatja aztán. – De ugyanakkor a szó igazi értelmében véve mágus vagyok, nem pedig bűvész, s a gondolatolvasáshoz is értek. Nem is állítom, hogy ennél több volnék.
Azt hiszem, ennyi éppen elég!
– Kérem, mondjon el egyet-mást az ön láthatatlan alkalmazottairól! – unszolom.
– A szellemekről? Nos, háromévi nehéz munkámba került, hogy szert tegyek arra az uralomra, amellyel ma rendelkezem fölöttük. Tudja, abban a másik világban, amely a mi anyagi érzékelésünkön túl létezik, éppúgy vannak gonosz, mint jó szellemek is. Arra törekszem, hogy csak a jókat vegyem igénybe. Némelyek közülük emberi szellemek, akik átmentek azon, amit a világ halálnak nevez, de legtöbb szolgálattévőm dzsinn, vagyis a szellemvilág született lakói, akik sohasem éltek emberi testben. Ezek közt vannak olyanok, akik alig állnak magasabb értelmi fokon, mint az állatok, mások viszont olyan eszesek, mint a legokosabb ember. Vannak gonosz dzsinnek is – mi így nevezzük őket Egyiptomban, s nem ismerek megfelelő angol kifejezést –, s az ilyeneket az alacsonyrendű boszorkánymesterek, főleg az afrikai törzsek varázslói veszik igénybe. De nekem semmi kapcsolatom nincsen velük. Veszedelmes szolgák, s olykor áruló módon az ellen fordulnak, aki igénybe veszi őket, és megölik.
– Kik azok az emberi szellemek, akiknek a szolgálatát felhasználja?
– Annyit mondhatok, hogy egyikük a fivérem. Néhány évvel ezelőtt halt meg, ahogyan mondják. De ne feledje el: én nem vagyok spiritiszta médium, mert soha semmiféle szellem nem szállja meg a testemet, és nem engedem, hogy uralkodjanak fölöttem. Fivérem olyképpen érintkezik velem, hogy agyamba vetíti a gondolatot, amelyet közölni akar, vagy látomásokat idéz lelki szemem elé. Így jutottak tudomásomra az Ön tegnapi kérdései is, amelyeket leírt.
– És a dzsinnek?
– Vagy harminc áll a szolgálatomra. Amikor már uralmam alá vetettem őket, előbb még ki kellett képeznem valamennyit, hogy megfelelően vigyék véghez azt, amit kívánok tőlük, tanítanom kellett őket, mint ahogyan a gyermeket táncra oktatják. Mindegyiknek tudnom kell a nevét, mert enélkül nem lehet uralkodni rajtuk. Némelyiknek a nevét azokból a dohos régi könyvekből tanultam meg, amelyeket a zsidó adott nekem.
Mahmud Bej ismét elém tolja a cigarettás dobozt, aztán folytatja:
– Mindegyik szellemre külön feladatot róttam ki; mindegyik más és más munka elvégzését sajátította el. Így például azok a dzsinnek, akik a ceruzával írt szavakat az ön papírlapjára varázsolták, képtelenek volnának segítségemre lenni a kérdések kiderítésében.
– Hogyan lép ön kapcsolatba ezekkel a szellemekkel? – hangzik következő kérdésem.
– Bármikor magamhoz hívhatom őket, csupán rájuk kell összpontosítani a gondolatomat, de a gyakorlatban rendszerint leírom arab betűkkel annak a szellemnek a nevét, akire szükségem van; ennyi elég ahhoz, hogy szinte abban a szempillantásban hozzám jöjjön.
Az egyiptomi az órájára néz. Fölkel és így szól:
– Most pedig, barátom, meg kell bocsátania, de nem adhatok több felvilágosítást módszereimre vonatkozólag. Most már talán megérti, hogy miért kell titokban tartani mindezt. Egy napon még viszontláthatjuk egymást, ha Allah is úgy akarja. Isten vele!
Meghajlik és fehér fogai mosolyban villannak meg. A beszélgetésnek vége.
*
Éjszaka Bombayban. Későn fekszem le, de nem alszom. A nehéz levegő fojtogat, mintha nem volna benne oxigén, s a hőség is tűrhetetlen. A mennyezetről alácsüggő villanyventillátor surrogó karjai csak kevés enyhülést adnak, semmi esetre sem elegendőt ahhoz, hogy fáradt szemeim lecsukódjanak. Úgy találom, hogy a lélegzés már magában véve is nehéz munka. A levegő olyan forró, hogy ilyesmihez nem szokott tüdőm minden tágulása fájdalmat okoz. Elcsigázott testemről csak úgy folyik a verejték, amelyet hálóruhám magába szív. S ami még rosszabb, agyam sem tud megpihenni. Az álmatlanság ördöge bekopogtat életembe ezen az éjszakán, s a sors akaratából nem is hagy el többé egészen addig, amíg lábam utoljára nem tapodja India földjét. Elkezdtem fizetni az alkalmazkodás díjának első részleteit a trópikus világnak.
Ágyamat moszkitóháló veszi körül, olyan, mint valami fehér szemfödő. A balkonra nyíló, tárva álló ablakon át holdfény ömlik be, és kísérteties árnyakat rajzol a sápadt mennyezetre.
Elgondolkozom a Mahmud Bejjel folytatott reggeli beszélgetésen s az előző nap meglepő jelenségein, és megpróbálok másféle magyarázatot találni rájuk, mint amivel ő szolgált, de nem sikerül. Ha az a harmincegynéhány titokzatos szolgálattévő valóban létezik, akkor ismét a középkorban vagyunk, amikor – amennyiben a legendák nem hazudnak – Európa minden városában élt és virult néhány varázsló, jóllehet az egyház és az állam gyakran akadályozta őket sötét munkájukban.
Minél inkább igyekszem magyarázatot találni, annál zavarosabb fejjel kell bevallanom sikertelenségemet.
Miért mondta Mahmud Bej, hogy a ceruzát a papírossal együtt fogjam a tenyerembe? Talán az állítólagos szellemek kivontak az irónból néhány grafitszemcsét, hogy azzal írják a válaszokat a papírra?
Emlékezetemben kutatok példák után, amelyek hasonló esetekre vonatkoznak. Vajon nem említi-e Marco Polo, a híres velencei utazó, könyvének valamelyik helyén, hogy Kínában és Tibetben bizonyos varázslókra bukkant, akik írást tudtak létrehozni anélkül, hogy a lapot érintették volna? És nem mondták-e ezek a boszorkány mesterek Polónak, hogy rejtelmes tudományukat régóta, már századokkal azelőtt sokan ismerték és gyakorolták hazájukban?
Igen, Mahmud Bej is varázsló, huszadik századi boszorkánymester. Az, hogy röviddel Indiába érkezésem után ráakadtam, biztató és ígéretes előjelnek tűnik előttem, hogy még különösebb felfedezések várnak reám. Képletesen azt mondhatnám, hogy megtettem az első bemetszést indiai tapasztalataim rovásos pálcájába. Köznapi szóval: bejegyeztem első tapasztalataimat zsebkönyvemnek eddig még érintetlen lapjaira.
