2022. május 11., szerda

Ember tudod-e, hogy ki vagy?



Ezt a kérdést most elsősorban azoknak tenném fel, akiknek már volt test-elhagyásos élményük, akik már megtapasztalták azt a fajta különválási képességüket, amikor a testüket kívülről látták, ugyanakkor érezték a testben önvalójukat. Amikor kívülről látod magad, akkor látod azt, akiben létezel, de érzed, hogy aki testként ott van, az nem egyezhet meg veled, mivel Te kívülről vagy képes látni önmagad.
 
 
Akkor én most ki vagyok? 
 
Használod ezt a kis bőrzacskót, vagy vizeskorsót - kinek mi a kedves-. Te azonos vagy a testeddel, aki egyszer megszületett, és egy rövidebb-hosszabb idő után megválik tőled. Miért is vált fontossá azt a kérdést taglalni, hogy tudja-e az ember, hogy kicsoda? Miért fontos azt megtapasztalni, hogy nem vagy azonos azzal a földi, biológiai csoda-komplexummal, ami csak a lakóhelyed, de nem önvalód, nem a létezésed? Milyen érdek fűződik ahhoz, hogy sose ébredj rá, hogy nem csak az anyagi tested van?
 
 Amint megéreznéd, hogy Te egy különálló lélekfátyolként is képes vagy létezni, akkor rá kell jönnöd arra, hogy a létezés nem feltétlenül a fizikai megjelenésedhez köthető. 
 
Mi ennek a jelentősége? 
 
Abban a pillanatban, ha ennek a felismerésnek a tudatában vagy, máris nem olyan súllyal esnek a latba a dolgok itt a földön: a fájdalom, szenvedés, vágyak, értékrendek. 
 
Miért is van ezekre szükség? 
 
Ezen keresztül valósulnak meg a földi létezés tapasztalásai. Olyasmi, mint az elmélet és a gyakorlat. A lélek és a szellem az anyagban tapasztal, ezért jött a földre. Tapasztalás nélkül minden csak fantazmagória. 
Ha jól belegondolunk, az egész létezés egy gondolat, egy fantázia szüleménye. Végső soron egyek vagyunk a holografikus anyaggal, amiben a lélek tapasztal, és a szellem irányít. A lélek képes létezni megnyilvánulatlanként, az anyag viszont a szellem törvénye nélkül, és a lélek motivációja nélkül sosem jön létre, mert az egész univerzumot, mint egy csodálatos gondolkodó agy lenyomatát a teremtő gondolat hozta létre. 
Ahány gondolkodó lény, annyi különálló csodálatos univerzum létezik. Mivel több, mint 200 milliárd csillag ragyog az általunk ismert égbolton, nem égbe kiáltott szó az az elképzelés, amit az ó-egyiptomi főpapok vallottak, miszerint mindannyian egy fénylő csillag vagyunk az univerzum égboltján.

-  Jakab István  -

- - - - - 
 
 Ki vagy te? - videó
forrás:Sándor Weöres - téma


Ki vagy te?

Ha elvonatkoztatod magadat mindattól, amit lényednek ismersz:
tulajdonképpen lényed ott kezdődik.

Testedet, értelmedet, személyedet ne cseréld össze lényeddel,
önmagaddal. Csak segédeszközöd; csak batyú, mely szükségleteid őrzője
is, görnyesztő teher is.

Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik:
negyvenéves korodban húszéveskori testedből egyetlen parány sincsen.
De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, mikor
te már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? a határtalan, mely
fogantatásodkor a határok közt megjelent.

Ha elhatárolt személyedet tekinted önmagadnak, végezz copernicusi
fordulatot: a határtalan teljességet tekintsd önmagadnak, személyedet
pedig ideiglenes kötöttségnek, puszta tüneménynek, „nem-én"-nek.
Ahol megszűnik az érzés, érzéketlenség, gondolat, gondolattalanság,
változás, változatlanság; ahol azt hinnéd, hogy semmi sincsen:
tulajdonképpeni lényed ott kezdődik.
 
(Weöres Sándor: A TELJESSÉG FELÉ - részlet)

2022. május 9., hétfő

A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében

 
A pogány magyarok meghatározott időkben - egyesek szerint a halál utáni első, harmadik, hetedik, negyvenedik éjszakán - a halottnak áldozatot rendeztek. Az emléktor, az utódok bánatát és haláltól való félelmét is feloldó szertartás napnyugtakor kezdődött, a nappal és az éjszaka közötti átmeneti időszakban, amikor a kapcsolat a világok között felvehető. Más oka is van azonban ennek: ott, a túlvilágon, mely fordított világ, akkor kezdődik a nappal, akkor ébrednek a halott lelkek. 
 

A halott lelke nagy segítségre szorul ezalatt a negyven nap alatt, mert a megfelelő helyre, a felfelé vezető Világfa tövéhez kell kísérni, vezérelni. Az égbenyúló világfa a lelkek körforgásszerű útja is, ahol a halott lelkek járnak, hogy onnan, a lélekmagvakat termő fáról egy új megtestesülésbe mint lélekmadarak szálljanak alá. Ha az iránymutatást nem kapja meg, akkor a lélek mintegy megreked a köztes világban, visszajár, szerencsétlenség érheti az otthoniakat. Ekkor ártó szellemnek is bizonyulhat, ilyenkor a hátramaradottakat zaklathatja, vagy - akár egy ember rontó szándékát, átkát követve, akinek hatalma van fölötte - meg is szállhat és megbetegíthet valakit, esetleg mint “fészkes fene” fészket verhet valahol. A táltos ilyenkor igéz és ráolvas, a rossz szellemmel érintkezve megtudakolja a kívánságát, feltételeit, miként lehet csillapítani a haragját - vagy éppen hogy szembeszáll vele, és mivel neki is hatalma van fölötte, kiűzi a testből vagy arról a helyről, ahová bevette magát és megszünteti, leveszi a rontást.

Ezzel a lélekkel veheti fel a kapcsolatot a valahai táltosok képességét részben megöröklő halottlátó asszony is, amilyen nemrégen még több is működött az országban, de ma is tudunk ilyen képességű asszonyról, aki azonban most sem áldásként, hanem tehertételként értékeli adottságát.

A lélek a negyven nap elteltével, az ősök szellemei közé érkezve is érintkezhet övéivel. Segítségükre lehet, pártfogó, védő szellemnek bizonyul, ha kellő módon, például áldozatok bemutatásával gondoskodnak róla. Vele léphet kapcsolatba a táltos, hogy tanácsot, eligazítást kérjen, mint tapasztalttól, akinek immáron egészen más rátekintése nyílik a földi életre. 
 
 
 A halál

A halál egyszerre elmúlás és születés - így tekintettek rá a régi magyarok, akik szilárdan hittek a halálon túli, a túlvilági létben. Tudták: a halál nem végállomás, csak egy állomás, mert az időt ciklikus folyamatnak, a létezést életek láncolatának élték meg és ebben a folyamatban a legfontosabb jelkép a Világfa volt, mint kapocs ég és föld, összekötő út élet és halál, a lelkek útja élők és ősök között.

A halott körüli teendőket nagyon alaposan szabályozták, egyrészt hogy a lélek túlvilági útját minél könnyebbé tegyék, másrészt hogy elkerüljék a visszatérését, mert a kísértő lélek zaklatásától nagyon tartottak. A halál pillanatában a leheletléleknek gyorsan kitárták a sátornyílást, később az ajtót, ablakot, de a szabadlelkét temetésig a testbe igyekeztek zárni.

Ezért zárják le gyorsan ma is a halott szemét, régebben mihamarabb még bőrből készült arclepelt, szemfedőt, egyfajta halotti maszkot is adtak rá, amelyre a szemnél, szájnál rendszerint ezüstlemezeket erősítettek. Ilyen ezüstlemezt tettek a szívére is. Ritkábban, nyilván a hadjáratokban elesett előkelőbbeknél, az ezüst helyett aranypénzekkel fedték le a szemet. Ezek egyrészt talán a halott ártó tekintete ellen s a lélek idő előtti távozásától védte az ittmaradtakat, másrészt az útra keltnek kellett.

A temetési szertartások alkalmával aprólékos gonddal készítették fel és bocsátották másvilági útjára az elhunytat. A szkítáknál, hunoknál szokás volt - az uralkodó, mint például Attila halálakor az egész népnél -, hogy megsebezték, megvágták arcukat, hogy ne csupán könnyel, hanem vérrel is kifejezést adjanak gyászuknak, valamint lenyírtak a hajukból is. Az elhunytról, érdemeit és erényeit hosszan sorolva dicsőítő gyászdalokat énekeltek.

A helyes kelet-nyugati, de talán inkább az éppeni napjárás szerinti irányt és a sírhelyet a honfoglalás idején a pogány pap jelölte ki a temető területén, hiszen az a falu, a nemzetség, a nagycsalád, a had rendje szerint “népesült be”. A sírgödröt elkészültekor - a régészeti leletek tanúsága szerint - füsttel, a benne rakott tűzzel megtisztították az ártó szellemek jelenlététől. Hogy tájékozódását, útját megkönnyítsék, nyugat felé, a holtak birodalmának átjárója felé fektették fejjel a holtat, hiszen ott nyugszik, hal meg naponta a Nap is.

Az ősök kultuszának része volt az az elgondolás is, hogy a túlvilágon a szellemek élete bizonyos szempontból hasonló lehet, mint az evilági volt, ezért temették el a megmosdatott holtat legszebb ruhájában. A felöltöztetett halottat lepelbe csavarták, így tették bele a fatörzsből kivájt koporsóba. Mielőtt a koporsót lezárták, a leplet vagy a szemfedőt felvágták, megnyitották, hogy a lélek útját szabaddá tegyék. Ha üzenni akartak az ősöknek a túlvilágra, a halott feje lágyára kiáltottak. Lábaira ritkábban baltát vagy fokost raktak, vagy a testére sarlót, a rontó szellemek ellen, esetleg hogy ez is megakadályozza a lélek visszajárását hozzátartozóihoz.

Az előkelőt olykor feleségével, szolgáival, de emellett fegyverével, hátaslovával, élelemmel, ékszerekkel, a rangját jelző vagyontárgyaival helyezték sírba, amelyek meghatározták, hogy ki is ő, illetve amelyeket megszokott és szüksége lehet rájuk a túlvilágon is. Vagy rangjának megfelelően látták el nyílvesszőkkel is, vagy hetet tettek mellé, amelyeket minden bizonnyal a túlvilági megpróbáltatások, a hét égrétegen való átmenete során kell használnia. Pirosra, a vér, az élet színére festett tojást is tettek olykor a holttest bal vállához vagy a sarkához az újjászületés reményében.

A sírhant fölé halmot emeltek, amely a vele várandós anyaföldet, az újjászületést biztosító Földanya domborodó hasát jelképezte. A sírhalomra Világfát megtestesítő jelet tettek, zászlós kopját, kopjafát, máshol emberalakot mintázó fejfát, sőt valószínűleg egészen ritka esetekben kőbálványt, mint a kunok, akik mellükön összefogott kezükben áldozati edényt tartó ember alakú kőszobrokat állítottak sírjaik fölé. A sírjelnek minden bizonnyal jeleznie kellett az elhunyt társadalmi rangját, nemét, korát. A fejfát, kopját a fejhez szúrták le, ami megint csak a fejben lakozó íz Világfán felfelé vezető útjához szolgált iránymutatásul.

A sírhantot körbejárták, közben magot, mákot szórtak a sír köré, mágikus körrel zárták le a halott nyughelyét, jócskán megnehezítve ezzel a visszatérni szándékozó feladatát, mert annak minden egyes szemet - akárcsak a házhoz rontó szándékkal érkező boszorkánynak - nyilván a megfelelőképp elmondott varázsigék kényszerítő hatásának köszönhetően mind fel kellett szednie.

A halotti toron, ahol vendégül látták az elhunytat egy búcsúlakomára, úgy beszélgettek a halott lelkével, mint ami jelen van, csak - kivéve a táltosnak - láthatatlan. A temetés alkalmával az evés-ivás mellett, más ünnepekhez hasonlóan versenyeket, lovas viadalokat is rendeztek, ezekre valószínűleg minden alkalmat megragadtak vitézségük ébrentartása végett. A temetési szertartás végeztével visszafelé menet lábnyomaikat eltüntették, hazaérve a három elemmel tisztító szertartást végeztek: vízzel megmosakodtak, tüzet gyújtottak, füstöt gerjesztettek és más ruhát is öltöttek, valószínűleg fehéret, mert korábban ez lehetett a gyász színe.

A halomsíros temetkezés mellett ismerünk egy, igaz sokkal ritkább, de annál nevezetesebb temetkezési módot is őseinknél. A folyóvíz alá vagy közvetlenül mellé temetkezés azonos értelmű, mint a fába, fatörzsbe való temetkezés - ami kapcsolatba hozható még a későbbi, elterjedt koporsóba temetkezéssel is -, a csecsemőket például faodúba temették el. Tudjuk jól, hogy a Világfa égi mása a Tejút, a nagy égi folyam, tehát a fában illetve folyóban való eltemetés, különösen előkelő személy, vezér, a nemzet uralkodója esetén, a lélek gyors és biztos útnak indítását szolgálta a Lelkek Útján: a Világfán illetve a Tejúton.

Attilát elterelt folyó medrébe, Árpádot a Pilisben egy folyó kútfejénél, forrásánál, Botondot a Verőce folyó mellett, a megkeresztelkedni nem akaró besenyő Tonuzobát feleségével együtt az abádi révnél, Taksony fejedelmet, majd kései leszármazottját, dédunokáját, a Vata-féle pogánylázadás végén meghalt pogány Leventét - I. András és I. Béla testvérét -, mint fejedelmet ugyanott, szintén folyó mentén, a Dunánál temették el(36.). A honfoglalás kori temetők is mind vizek mentén találhatók, úgy, hogy a falut víz választotta el a temetőtől. A másvilág, az alvilág a halottak s a halak élettere, a vizek szintje, azaz a látóhatár alatt helyezkedik el, túlvilág úgy is, hogy a vízen túli világ.

A holtak birodalma, ahová az elhunyt lelke érkezik, vízi tükröződése, fonákja, mint már írtuk: fordítottja evilágnak. A holttest eltemetésénél ezt a legapróbb részletekig figyelembe vették. Ami itt napnyugatra - amerre a Nap is, Hold is nyugszik - esik, az a holtaknál a keleti égtáj, ezért helyezték fejjel nyugatnak őket, hogy mint a Hold, onnan érkezzenek.

A túlvilágon csak a Hold világít, a Nap nem, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul, ezért járnak a halottak lelkei éjjel. Felcserélődik a jobb és a bal is, a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerülnek, s fordítva teszik melléjük a fegyverüket, szablyájukat, íjukat, tegezüket is. Ami azonban még lényegesebb: az emberi élet is visszafelé halad az öregkortól egészen a csecsemőkorig, mígnem megszületik - ezt látja halála pillanatában az ember, mintegy megelőlegezve, leperegni lelki szemei előtt.

A túlvilági út tehát negyven napig tart, s eközben az életét visszafelé élő lélek az itteniek segítő irányításával megérkezik a Világfához, hogy ezután fordítva téve meg az útját, hiszen születésekor onnan érkezett, visszatérjen annak tetejébe. Amikor a sír mellett megölték a halott lovát, majd lenyúzták és húsát megették a halotti toron, a bőrben benne hagyták az állat árnyéklelkét rejtő koponyáját valamint a lábszárcsontokat és valószínűleg egy közel függőleges rúdra helyezték, s csak negyven nap elteltével helyezték el felszerszámozva, felnyergelve, fejjel nyugatnak a holttest baloldalára. A rúd itt is a Világfát, az égbe vezető utat jelképezi. Ezen a veszélyekkel teli, hosszú túlvilági úton a halott lelkének, miután “elpatkolt”, szüksége van a lovára, annak erejére - mint a mesehősnek a táltosparipáéra -, hogy minden megpróbáltatáson szerencsésen túljutva végül az égbe érkezzen.

Az ősök hitében az íz madár alakú és a leszületendő lelkek mint madarak ülnek a Világfa ágain, várják, hogy leszállhassanak, beköltözhessenek egy újszülöttbe. A nemzetség elhalt tagjainak lelke ugyanis a leszármazottakba, a születő fiatalokba száll át. Ezért, s nem csak a jóindulatuk elnyerése végett volt igazán fontos az ősöknek szóló áldozat: mert azzal a lélek túlvilági útját egyengették. Minél sikeresebb pedig a lélek túlvilági útja, azaz minél több földi nyűgöt tudott levetni magáról, annál megtisztultabban ért az égbe és várt egy új születésre, s majdan annál nemesebb lélekkel testesült meg. Ez az új, az elkövetkező nemzedékek érdekében mindennél kívánatosabb és kieszközlendőbb cél volt.

Mindezeknek a hosszan felsorolt és értelmezett szokásoknak évszázadok, sőt egy évezred múltával, ha legtöbbször elhomályosult értelemmel is, sok nyoma lelhető fel a közelmúlt népszokásaiban. Sok mindent ismerünk a falvak néphitéből, amit nem tudhatunk, úgy volt-e már a honfoglalók idejében is. Például mielőtt a haldokló elérkezne a harmadik szükséghez, a halálhoz, figyelték körülötte a jeleket, mennyire készül megtérni a Teremtőjéhez. Próbaképpen állíthattak gyertyát a beteg ágya alá, majd figyelték, mit tesz elsőként, ha felkeltik. Mikor felült, tudták, hogy készen áll a halálra, de ha csak az oldalára fordult, különösképp ha a baloldalára, akkor úgy vették, hogy még felépül. Hozhattak egy maréknyi földet is a temetőből, ezt az ágyánál balkézben tartották, míg jobb kézbe egy karéj kenyeret fogtak. Ha a fekvő jobb keze mozdult elébb, akkor még volt esély a felépülésre, ha viszont a bal, akkor már a sír felé tartott. Ilyenkor igyekeztek rövidíteni a szenvedését és az ajtó felé fordították.

A halál bekövetkeztekor kitárták az ablakot a testet elhagyó léleknek. Úgy tartották, egy pillanatra azt is látni lehet ilyenkor az égen, ahogy lefut egy csillag az égről: az elhunytnak leáldoz a csillaga. Letakarják a tükröt is, mert ha a halottak világa víztükör alatti, akkor tükrön túli is és onnan már ne jöjjön vissza. A tüzet az egész házban eloltják, talán hogy ne adjon tápot a léleknek, mert a lelket a tűz fűti, táplálja.

A második és a harmadik tisztesség, a házasság és a temetés szokásai nem is egyszer egymást idézték. Ahogy a leánysirató azt jelezte, hogy a férjhez menő leánynak véget ért régi élete, úgy jelent meg a halottas szokásokban, hogy az is mennyegző, hiszen a halott egyesül a Földanyával és így a mennybe tér. Ezért öltöztették fel ünneplős ruhájába, nemegyszer a lakodalmán viseltbe az elhunytat. A halottat nem lehetett azonnal eltemetni, így a mestergerenda alatt felravatalozták. 
 
 
A halott lelkétől féltek, a veszteség miatti sajnálatba rettegés is vegyült, ezért sok rendszabályt kifejlesztettek, hogy megakadályozzák visszatérését. A holttest mellett egész éjjel virrasztottak, eredetileg egyrészt azért, hogy el ne aludjanak, mert testüket megszállhatja, birtokba veheti és ezáltal megbetegítheti az elhunyt lelke. Másrészt azért tették ezt, hogy szerettei, sőt hivatásos siratóasszonyok keserves sírásukkal zajt keltve távol tartsák a halott lelkét, akinek fel is kellett ismernie, hogy meghalt, egyben e heves sajnálkozással biztosították szeretetükről, nehogy ártó, hazajáró lélekként zaklassa majd a hátramaradottakat.

A temetést megelőzően tartották a halotti tort, míg a halott és lelke a házban tartózkodik, hogy egy búcsúlakomán megadják neki az utolsó, a végtisztességet, még egyszer utoljára vendégül lássák. Másnap, temetőbe induláskor a halott visszatérése, visszatalálása ellen, megtévesztendő a lelkét, néha az ablakon, vagy a falon bontott nyíláson keresztül adták ki a tetemet. Ha az ajtóra esett a választás, akkor lábbal a küszöb felé vitték a halottat és háromszor a küszöbhöz érintették, hogy értésére adják: a búcsú végleges. Olykor ugyanezért, s hogy jelezzék: a lélek már nem térhet vissza edényébe, testébe, mikor épp a küszöb fölött tartott a holttest, eltörtek, földhöz vágtak egy korsót. Éles szerszámot is tettek olykor a küszöbre, hogy ezzel élesen megvonják a határt az élők és a holtak között.

A küszöb az átmenet jelképe, ami összeköti és egyben el is választja a világokat. A régi időkben nem volt szabad a küszöböt megérinteni, rálépni, ráállni, különösen égiháború idején, mert az emberbe belécsaphatott a ménkű...

A sírnál a korábban eltávozottak számára még üzenetet bíztak a halottra, esetleg a fülébe súgták azt, majd jó utat kívántak neki. A székelyek régebben a sírba lőttek hét nyílvesszőt s csak utána kezdték a földet hányni a koporsóra. A holttest elhantolását követően a temetési udvart beszórták frissen hozott földdel, homokkal, hogy eltüntessék a lábnyomokat, mert ha nem így történik, a halott lelke azok alapján is visszatalálhat egykori otthonába. Saját sorsukra gondolva titokban mégis azt remélték, hogy a halott jobb létre szenderül, ezért nem illett zavarni, mert a sírok megbolygatása, a halottak nyugalmának háborgatása túlvilágról is átható átkot von maga után. 
 
 
Az elhunyt fejéhez állított fejfa, csakúgy, mint a később a kereszt, a Világfát jelképezi, amelyre a nőknél holdat, “kontyot”, vagy tulipános életfát, férfiaknál Napot, koronát, madaras életfát faragtak. Az is előfordult, hogy fát ültettek a sír fejéhez, ami megint csak a lélek útját, az égbevezető ösvényt, az ős-utat mutatja, s nemcsak az elhunyt sírjának jelölésére szolgált. Egy biztos, ahogy az ősök tisztelete az utódoknak, úgy a régi hagyományok tisztelete a nemzet számára a világ rendjének megtartását, megteremtésének lehetőségét jelentette.

(Csörgő Zoltán: A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében - kivonat)

 - - - - - -

Másik világ 2017.04.04. hatoscsatorna - videóMűsorvezető: R. Kárpáti Péter, Paulínyi Tamás Vendég: Csörgő Zoltán, író, szimbólumkutató

forrás: hatoscsatorna műsorai

2022. május 8., vasárnap

Wass Albert: Mikor mégis egyedül vagy

 

Ezen nem lehet segíteni. Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. 


Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. 
 
Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.
Amikor döntened kell, hogy valami jó-e, vagy rossz. Helyes vagy helytelen. Szép vagy csúnya. Amikor döntened kell, hogy jobbra térsz vagy balra fordulsz. Ilyenkor nem segíthet rajtad senki.

Még csak azt sem teheted, hogy valamilyen félmegoldással elhalasztod a döntést.
Kikerülöd. Vagy úgy teszel, mintha nem vennéd észre, hogy döntened kell.

Döntened kell.
Ezen nem lehet segíteni.
És egyedül vagy.

Öregek, bölcsek, papok, filozófusok sok mindent tanácsoltak már Neked erre az alkalomra.
Mondták, hogy ösztönöd indítása szerint azonnal és gondolkodás nélkül cselekedj. Mondták, hogy zárkózz be négy fal közé, étlen, szomjan és töprengj napokig. Azt is mondták, hogy ostorozzad magadat ilyenkor, mert a szenvedés megtisztítja a látást.
Én nem vagyok sem filozófus, sem pap. Még csak öreg sem vagyok. Így hát egészen egyebet mondok Neked:

Eridj ki az erdőre. A mezőre, a folyó mellé, vagy föl a hegyre. Lassan járj, hiszen egyedül vagy, nincs miért siess. Lassan járj, urasan. Mint valami hajdani Nagyúr, aki birtokát járta be, s ameddig a szeme ellátott, övé volt minden.

Erdő, mező, folyó, hegy.
Megteheted, hiszen ember vagy.
És amit szemed lát, valóban mind a Tied akkor. Az erdő, a mező, a folyó, a hegy. Még a napsütés is. Még a virágok is. A rigófütty és a pillangó színei. A hal fehér hasának villanása a hullámok között.

Eredj tehát lassan, kényelmesen. Nézd meg a virágokat.
Simogassad meg a fák törzsét.
Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát.
Hallgasd a madarakat.
Próbáld megérteni azt, amit mondanak.
És amikor már tele vagy a virágok illatával, a napsugárral, a széllel és mindennel, ami zsongva körülvesz és ami mind a Tied abban a percben, akkor gondolkozz a csodán, amit életnek, mindenségnek vagy teremtésnek nevezünk.
 
 Gondolj arra, hogy Isten sok-sok millió esztendővel ezelőtt megteremtette az anyagot és megteremtette a sejtet. Megteremtette és céljává tette a jót, a szépet és a fejlődést. És a sejtből lett virág, állat és végül ember. A látható sejtek mellett növekszik folytonosan a láthatatlan is, amelyik a szép és jó törvényeit hordozza magában és tereli az életet a fejlődésen keresztül a tökéletesedés felé, hogy végül is visszatérhessen Istenhez egy napon.

Gondolj a moszat útjára a liliomig, a hernyó útjára az emberig és az emberi lélek útjára tovább, amit már tudni nem, csak sejteni lehet. És akkor állítsd be a kérdést, ami fölött döntened kell, ebbe a nyílegyenes útba, mely az anyagtól fűszálakon, virágokon, madarakon, állatokon és végül rajtad keresztül Istenhez vezet.

És döntöttél máris. Testvéred a világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta. A fejlődés nagy láncolata összefűz mindenekkel és a pókháló-finom lánc vége Isten kezében van.

Néha megpróbálsz ember-ésszel leszakadni erről a láncról, de csak annyi történik, hogy letérsz a nyílegyenes útról, eltévedsz, hátramaradsz. De ha meglátod és megérted a láncszemek törvényét, akkor megérted azt is, hogy soha sem vagy egyedül.

Legkevésbé pedig olyankor,amikor azt hiszed, hogy egyedül vagy.

- Wass Albert -

forrás:termeszetbaratikor.network.hu
 
- - - - -
 
Wass Albert - Látható az Isten - videó
 forrás: Sillye Jenő zenésített meg, illetve ad elő - teomoart
 

2022. május 7., szombat

Medek Tamás spirituális író válaszol 33.

 
 
Mi történik akkor, amikor valaki árt neked?
(a cikk egy kedves hozzám forduló kérdése alapján készült)
 
 
Valójában az, hogy a sors küld számodra egy olyan személyt, aki azt a negatív tapasztalást tudja megadni számodra, amit neked most meg kell kapnod. Bár ez most neked, a földi elméd szerint rossz, de tulajdonképpen téged szolgál. Egyrészt mert karmikusan egyszer kiváltottad, s így legalább azt most kiegyenlítheted, másrészt pedig ez indíthat el egy olyan úton, amerre most menned kell. Sose azt nézd tehát, hogy ártott neked valaki, hanem mindig arra gondolj, hogy ez okkal történik veled, s ha helyesen éled meg, akkor negatív karmát tehetsz le általa, illetve mindig legyél figyelmes arra, hogy mit tanít neked az adott helyzet, sőt, hogy mihez segít hozzá.

A sors ilyenkor tehát egy olyan személyt küld feléd, akiről tudja, hogy képes számodra az adott tapasztalást megadni. Ha ő ezt mégsem tenné meg, akkor a sors egy másik hasonló személyt keresne és küldene az utadba, ugyanakkor a tévedés esélye minimális, hisz egy magasabb perspektívából jól látható, ki, éppen hol áll a lélekfejlődése folyamatában, másképpen szólva, kitől mi várható.

Az adott személy természetesen vállalja aztán a tettéért, az annak megfelelő karmát. Mint ahogy te is, a saját tetteidért. Ha bántással, ártással reagálsz vissza (s pláne, ha olyanoknak, akik az esetedben ártatlanok), akkor újra teremted azt a karmát, aminek épp a visszahatását kaptad most, így tehát a jövőben újra szembesülnöd kell vele. Ha viszont helyesen kezeled, akkor kikerülsz a hatása alól.

S hogyan tudod helyesen kezelni? Ha megérted tehát, hogy okkal küldött egy olyan személyt a sors számodra, aki árt neked. Ha megérted, hogy ezzel a sors a hasznodat szolgálja, s valójában nem is ártani akar neked. (Valójában az a személy árt saját magának, aki most bántott téged.) 
 
Úgy tudod helyesen kezelni, ha legalább te, most már pozitív karmát teremtesz magadnak. Ha elfogadod, amit kaptál, de elengeded, s megbocsájtasz. Ha minden tőled telhetőt megteszel ugyan, hogy ne engedd magad tovább bántani, de te sem bántasz vissza másokat.
Ne feledd: amit te kapsz másoktól, az a te múltad, s az ő jövőjük. Ahogy te viszonyulsz ehhez, az pedig a te jövőd.
 
 Mi a helyzet azokkal a (gonoszabb) lelkekkel, akik alacsonyabb szintekre kerülnek a szellemvilágban a testi haláluk után? 
(egy kedves hozzám forduló kérdése)

Ugye a testi halála után a lélek, visszatérve a szellemvilágba, olyan szintre kerül, amilyen az ő rezgésével hasonlatos, ebből következően olyan lelkek közé, akik hozzá (lelki értelemben) hasonlatosak. A szellemvilágnak tehát számtalan szintje létezik, mely a rezgésszámában különbözik egymástól, s vannak nagyon kellemetlen helyek is épp úgy, mint nagyon kellemesek. (Persze nem maga a hely kellemes vagy éppen kellemetlen, hanem az ott élő lelkek teszik ezzé vagy azzá.)

A pokol és a mennyország elnevezés éppen a nagyon alacsony és nagyon magas szintek létezéséből fakad, ugyanakkor mégis a e hétköznapi megfogalmazások csupán képletesen értendőek. Az olyan lélek, aki alacsonyabb szintre kerül, egy ideig még jól is érezheti magát abban a közegben, azonban előbb-utóbb mindenki életében eljön az a pillanat, amikor rájön, hogy nem jó ott neki. (A lélek természetes ösztöne az emelkedni, az Istenhez közeledni vágyás.) Mihelyst e pillanat eljött, minden lehetőséget megkap arra, hogy fejlődjön és hogy afeletti szintekre kerüljön. E fejlődését főként a testi életében tudja megtenni, tehát elsősorban egy testi élettel teheti ezt meg. (Fejlődni nem lehet ugyanolyan lelkek között, csak olyan helyzetben, amikor van, akit Te emelhetsz és van, aki Téged emelhet fel, ha magad is kívánod.)

Összegezve tehát: nincs örök szenvedés és nincs örök mozdulatlanság és változatlanság sem a "rossz" szinteken sem. A szellemi segítők minden lelket igyekeznek bátorítani és ösztönözni a fejlődésre, a feljebb jutásra, azonban e döntést a léleknek kell meghozni. S utána minden segítséget megkap ehhez, noha a fejlődést, az emelkedést már persze neki kell megtennie.

- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -
 

2022. május 5., csütörtök

Egy falu ahol a holttestek nyomtalanul felszívódnak

 

"Thaiföld északi részén van egy falu: Nan a neve, amely arról híres, hogy nincs temetője. Látszólag semmi sem különbözteti meg a környékbeli falvaktól. Lakóinak száma megközelíti a 400-at, és sok közöttük az idős ember. 
 
 
Évente körülbelül 5-8 személy távozik el az élők sorából, és soha nem rendeznek temetést. Nincs rá szükség. Az itt élő emberek ugyanis haláluk után 3-3,5 órával eltűnnek. Tetemük nyomtalanul felszívódik.

A hozzátartozóknak csak annyi idejük marad, hogy felravatalozzák az elhunytat, és rendezzenek egy gyors búcsúztatót. Mire a siratóasszonyok megjelennek, már jóformán véget is ér a szertartás. Sietni kell, mert a halott hamar dematerializálódik.

Miközben a hozzátartozók körülállják, elkezd beleolvadni az éterbe. 10-15 perc után teljesen eltűnik, fizikailag megsemmisül. Ez a jelenség kizárólag ebben a faluban lép fel.

Már kutatók is vizsgálták a környéket. Egy orvos csoport érkezett a faluba, hogy végére járjon a nem mindennapi eseménysorozatnak. Először azt hitték, hogy a a földből kiáramló rejtélyes sugárzás okozza a dematerializálódást.

Ezért más falvakból hoztak ide idős, haldokló embereket. Ők azonban nem szívódtak fel a haláluk után. Erre alaposan megvizsgálták az ott lakókat, azokat, akik a faluban születtek. Mindhiába. Semmi különöset nem találtak rajtuk.

A nálunk fejlettebb Földön kívüli civilizációk már többször utaltak rá, hogy agyunk, csodával határos képességekkel rendelkezik, csak mi nem tudunk róla.
Többek között az összes parapszichológiai képességet előidézhetnénk, ha tisztában lennénk a kiváltási módjukkal. Úgy tűnik, hogy nem emberfeletti tudást igénylő ördöngös dolgokról van szó. Csupán meghatározott szabályokat kell elsajátítani.

Ha elárulnák nekünk, mit kell tenni, bárki könnyen megtanulhatná. Ezt bizonyítja a Nouméa sziget lakóinak különös képessége. Ezen az Új-Kaledónia-i szigeten a bennszülöttek nem mindennapi tulajdonsággal rendelkeznek: képesek levitálni.

Ezzel a tudományukkal azonban nem szeretnek hivalkodni, ezért nem rendeznek turistalátványosságokat. A világtól elzárkózva élnek, és senkit sem engednek a partjaikon kikötni.

A szomszédos szigeteken élő halászok elbeszéléseiből tudjuk, hogy ennek a kis szigetnek a lakói gyakran elhagyják a hajóikat, és kilebegnek a víz fölé. Felülről nézik, hol található nagyobb mennyiségű hal a tengerben. Az ágyékkötős bennszülött férfiak, kb. 1 méter magasságban, lebegnek a víz felett, de van, aki keresztbe tett lábakkal ül a levegőben. Aztán visszalebegnek a hajókra, és lehuppannak a fedélzetre.

Úgy tűnik, hogy gondolati úton irányítják a lebegést, és a gravitációs ellenerő megszüntetését is. A szigeten is láttak levitálókat. A nők szintén képesek rá, de a betegek és a kisgyerekek nem. Itt egy gyerek akkor válik felnőtté, amikor már fel tud emelkedni legalább félméternyi magasságra. Elmondásuk szerint "öröktől fogva" képesek ennek a jelenségnek az előidézésére. A szigetlakók azt mesélik, hogy egykor fura repülő szerkezeten érkező idegenek látogattak el hozzájuk, akik megtanították őket lebegni.

Tehát nem egy genetikai adottság nemzedékről nemzedékre való öröklődéséről van szó. Adottságuk egy módszer elsajátításának eredménye, melynek titkát féltékenyen őrzik. Csupán annyit árultak el, hogy a levitáció titka: erősen kell akarni. Aki tudja ennek a módját, és képes irányítani az akaratát, az máris lebeghet.

Mivel érzik, hogy ez a rendkívüli tudás a világ fennmaradását veszélyeztető gonosz embereket is nagyon érdekli, nem hagyják el a lakóhelyüket, és nem állnak szóba idegenekkel. Néhány gazdag amerikai és európai utazó vagyonokat ígért nekik, ha megtanítják őket levitálni. Mások világkörúti útra invitálták a szigetlakókat. Búsás honoráriumot ígértek, ha az általuk szervezett fellépések során egy kicsit "repkednek".

Ők azonban "nem álltak kötélnek". Csak otthon szeretnek "repkedni". A kókuszdiót is így szüretelik le a fákról. Más trópusi országokkal ellentétben itt nem másznak fel a pálmafákra. Fellebegnek a fa koronájába, és ledobálják a diókat. Termőföldjeiket is ily módon, a magasból ellenőrzik.

Ha hurrikán vagy a szökőár jön, nem esnek kétségbe. Felemelkednek a magasba, és megvárják, míg elcsendesedik a szél, és visszahúzódik a víz."

Szerző: esoguru.hu

Forrás: SzentKorona Országa "ah" Oldala - magyarmegmaradasert.hu
 
- - - - - -

 Kapcsolódó írás:
A falu, ahol dimenziót váltanak a holttestek 
 
- - - - - - - 
 
A levitáló nepáli szerzetes - videó
Dan White bűvész találkozik egy buddhista szerzetessel Nepálban, akinek a hatalma a lebegés. (levitáció)
forrás:De Jó Egy Csatorna

2022. május 3., kedd

Mi történik a halál pillanatában? És mi jön azután?

 

A halál misztériuma ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget, s bár a tudományos kutatások, a vallások és a spirituális megfigyelések megpróbálták fellebbenteni a fátylat a túlvilági létről, a többség számára ma is titok, hogy valójában mi vár ránk a test elmúlását követően.

A halál mindannyiunk számára az elengedés nagy próbatétele, akár a saját, akár más, hozzánk közel álló halálára gondolunk. Sokakat foglalkoztató kérdés az is, hogy vajon csak az itt maradottakat köti még sokáig vágyakozás az elhunytakhoz, vagy „odaát” is léteznek kötődések az élők felé? A lélek továbbélését valló nézetek szerint a gyászmunkát nem csak az itt maradottaknak kell megszenvedniük, hanem azoknak is meg kell birkózniuk az elengedés fájdalmával, akik a másik világba kerültek – tudtuk meg Paulinyi Tamás pszi-kutatótól, aki arra is válaszolt, hogy az álmainkban felbukkanó halottaink üzenhetnek-e nekünk odaátról, vagy csak az elménk tréfálkozik.
 
Sokan meséltek arról, hogy visszatekintettek az addigi életükre, kívülről látták saját magukat, halott szeretteikkel vagy fénylényekkel találkoztak.

NLC: Mi történik, amikor távozunk az élők sorából?

Paulinyi Tamás: A helyes válasz erre a kérdésre tulajdonképpen nézőpont kérdése. A jelenlegi természettudományos vélekedés szerint, legegyszerűbben úgy írhatjuk le a halált, hogy az agyműködés és a testi funkciók leállását követően kioltódik a tudat. A klinikai halál állapotából visszatérők arról számolnak be, hogy rendkívül kiterjedt észleléssel rendelkeztek – még olyan esetekben is, amikor műszerekkel igazoltan megszűnt az agytevékenységük. Sokan meséltek arról, hogy ebben a köztes állapotban lebegve visszatekintettek az addigi életükre, kívülről látták saját magukat, halott szeretteikkel vagy fénylényekkel találkoztak, illetve valamilyen alagútszerű helyen találták magukat. Való igaz, a tudományos felfogás szerint ezek az állítások meglehetősen abszurdak, azonban az, hogy a halálközeli élményekről szóló, egymástól független beszámolók sok ponton egyeznek, igencsak elgondolkodtató.

Mindez arra enged következtetni, a tudatunk nem csak arra képes, hogy agyműködés nélkül is létezzen, hanem a megszokottnál is élesebben, tisztábban, akadálytalanabbul észlel, lát és hall, miközben más semmit sem észlel ennek a szellemi lénynek a jelenlétéből. Mivel a halálközeli élmények szubjektív jellegűek, semmiképp sem kezelhetők tudományos bizonyítékként. Amit mégsem szabad figyelmen kívül hagyni, az az, hogy sokszor könnyen ellenőrizhető észleleteket tesznek az érintettek.

NLC: Tudna erre konkrét példát is mondani?

P. T.: Például leolvassák a műtőasztal feletti lámpa gyártási számát, az egy emelettel feljebb lévő nővérszobában végigböngészik a másnapi műtétre kiírtak névsorát, de vannak, akik tökéletesen visszaidézték, miről beszélgettek a körülöttük lévők, miközben ők az összetört kocsijukban küzdöttek az életükért egy baleset helyszínén. Hiba lenne ezeket a beszámolókat semmisnek tekinteni, még így is, hogy önmagukban nem szolgálnak magyarázatként.
 
A lélek a test halála után útra kel – vannak, akik szerint végleg megpihen, mások szerint újjászületik (Thinkstockphotos)

NLC: Mi történik azokkal, akik nem tudnak visszafordulni a halál kapujában állva?

P. T.: A fentiekre támaszkodva azt mondhatjuk, a test halála korántsem jelenti a tudati létezés végét, az azonban újabb nagy talány, hogy merre tartanak azok, akik nem térnek vissza a halál torkából. Ezzel kapcsolatban leginkább a vallási útmutatásokra vagy a médiumi beszámolókra támaszkodhatunk, ezek a leírások azonban zavarba ejtően sokfélék és néhol ellentmondanak egymásnak.

Amiben mindannyian egyetértenek, az az, hogy a lélek a test halálát követően útra kel. A zsidó, a keresztény és a muszlim vallások szerint a lélek a halál után egy végleges helyen tér nyugalomra, a keleti vallások viszont azt mondják, hogy egy köztes létbe érkezik, amit aztán egy újabb inkarnálódás követ. Ahogy a vallásokban, úgy a médiumok által lefestett túlvilág-képekben is megfigyelhetők jelentősebb eltérések, az viszont nagyon érdekes, hogy a klinikai halál állapotából visszatérők beszámolói nagyon hasonlítanak arra, amit az Egyiptomi és Tibeti Halottaskönyvben írnak a halált követő állapotról és a lélek útjáról.

NLC: Ön, különösen az utóbbi időben, nagy figyelmet fordít a halálközeli élményekre, valamint a halál utáni életre. Milyen összefüggésekre világítottak rá a kutatási eredményei?

P. T.: A tudományos parapszichológia eredményei szintén világosan mutatják, a tudat nem csak az érzékszerveken és a testi folyamatokon keresztül észleli a valóságot. Ennek egyik legmeggyőzőbb példája, hogy jövőbeli eseményekről is képesek vagyunk információkat szerezni például megérzéseink során. Ez azt jelenti, hogy tudatunk térben és időben is kötetlen, és ezek a különös észlelések a tudattalan szintjén egészítik ki a normál érzékszervi észleléseinket.

Ennek fényében azt is mondhatjuk, a halál pillanatában a tudat nem elhagyja a testet, csak megszűnik a testi tudat működése – aminek következtében nem látunk, nem hallunk, nem érzünk többé ízeket – a lélek pedig visszatér ősi, eredendő állapotába.

Stuart Hameroff felvetése szerint a halál pillanatában a lelkünk beleolvad a kollektív tudattalan nagy egészébe, ám ha az illető mégis visszatér az élők sorába, akkor a tudata egyszerűen „visszatöltődik” a testbe. Az, hogy a halál állapotában is képesek vagyunk észlelni a körülöttünk zajló eseményeket, és hogy az érzékszerveken túli észlelések is működnek, olyan valós tények, melyek azt mutatják, hogy az emberi tudat jóval több annál, mint amennyit jelenleg tudunk róla.
 
Gyakran különös képességekkel térnek vissza az életbe azok, akik szembenéznek a halállal (Thinkstockphotos)

NLC: Mit meséltek Önnek a halálból visszatért beszélgetőpartnerei: hatással volt a személyiségükre az, hogy „újjászülettek”?

P. T.: Mindannyian nagyon erőteljes változásokat figyeltek meg, jó irányba: elfogadóbbak, kreatívabbak, bölcsebbek és szerényebbek lettek, de az sem ritka, hogy valamilyen különleges képességre tettek szert. Az ilyen esemény mindenképpen fordulópontnak számít az életükben, egészen másképp tekintenek a világra, már nem félnek a haláltól, nagyra tartják az életet, és sokkal nyitottabbak azokra a pozitív lehetőségekre, amiket az élet magában rejt. Az ilyen jellegű tapasztalatot szinte mindannyian ajándéknak tekintik, többük szerint – ha lenne arra mód, hogy ne kelljen ehhez farkasszemet nézni a halállal – mindenkinek át kellene élnie ezt az élményt.

NLC: Mi az Ön álláspontja, van miért félnünk a haláltól?

P. T.: Való igaz, a halálfélelem ösztönösen belénk van kódolva az élet fenntartása miatt, sokakban azonban felerősödik, mert féltik a jövőjüket. Az én személyes meglátásom, hogy nem kell félnünk a haláltól: a materialista felfogás szerint a halál után nincs semmi, így ettől felesleges tartanunk, az idealistább nézetek szerint viszont kellemes élmények várnak minket odaát – ezek pedig egyáltalán nem félelmetesek.

NLC: Az, hogy valaki nehezen fogadja el egy szerette halálát, megnehezítheti a távozó lélek dolgát?

P. T.: A spirituális szemlélet szerint az itt maradottak ragaszkodása megnehezítheti az elhunyt távozását a földi dimenziókból, ugyanúgy, mint a saját erős kötődése a megszokott földi léthez. A metafizikai leírások szerint ez olyan természetellenes szintig terjedhet, hogy a testétől elvált lélek vagy „nem fogja fel”, hogy halott, vagy érzelmileg nem képes elengedni a szeretteit és egykori környezetét – akár hosszú éveken át.

A halál traumát okozhat a távozó léleknek is. Azok, akik itt ragadnak, a médiumi beszámolók szerint álomszerű jelenlétbe csöppennek, az anyagi világ díszletei között. Ez a fajta zavartság leginkább ahhoz az érzéshez hasonlítható, mint amikor hirtelen felriadunk az alvásból, és néhány pillanatig nem tudjuk eldönteni, hogy ébren vagyunk-e vagy még álmodunk.

Ha valaki nem tudja elengedni halott hozzátartozóját, azzal akár a földi léthez láncolhatja a lelkét, megakadályozva, hogy elinduljon az előtte álló úton. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy nincs szükség a szeretteink elgyászolására, hiszen ez teljesen természetes és szükségszerű folyamat, a saját lelki egészségünkért azonban érdemes odafigyelnünk, hogy szomorúságunk milyen mértéket ölt és mennyi ideig nehezedik a szívünkre. A legjobb, ha a gyászmunkát követően jó utat kívánunk az eltávozott léleknek, és hagyjuk, hogy szárnyra keljen.
 
A gyász természetes és szükségszerű folyamat, a túlzott ragaszkodás azonban megnehezítheti az ittmaradottak és a távozók dolgát is (Thnikstockphotos)

NLC: Hogyan könnyíthetjük meg magunk számára az elengedést és ezzel együtt a halott lelkek távozását?

P. T.: Bár nem tartozik a könnyű feladatok közé, azt javaslom, próbáljunk a saját lelkünkben rendet, békét és elfogadást teremteni. Ha egyedül nem megy, szakember segítségét is kérhetjük, azonban fontos, hogy jól válasszunk. Könnyen lehet, hogy egy klasszikus felfogású pszichológus összehúzza a szemöldökét, ha valaki itt ragadt lelkekről kezd beszélni, és inkább továbbküldi az illetőt egy pszichiáterhez. Lélekgyógyásztól, spirituális tanácsadótól vagy olyan pszichológustól érdemes segítséget kérni, akiben megvan a kellő türelem, nyitottság és elfogadás a téma iránt.

NLC: Vannak konkrét jelek, amikből arra következtethetünk, hogy eltávozott szeretteink vissza-visszajárnak?

P. T.: Kétségtelen, hogy tárgyak potyogására és fiókok ugrálására is lehet példa, az én meglátásom mégis az, hogy elsősorban nem ilyen jelekből vehetjük észre elhunyt szeretteink közelségét. Sokkal inkább jelenlétérzésként, különös sejtésként vagy álomként éreztethetik velünk, hogy a közelünkben vannak.

forrás: Bagaméri Viki - nlc.hu

- - - - - - - 
 
 Mire tanít a halálközeli élmény?  Paulinyi Tamás és Horányi Ágnes beszélgetése- videó
forrás:VNTV - VIVA NATURA TELEVÍZIÓ

2022. május 1., vasárnap

Elengedés

 
 
A megvilágosodott lelkek tudják: elengedés az egyetlen módja bármilyen lelki békének.
 
 
Egy ideje nem tudod mit tégy.
Úgy érzed szétszakadsz, megéled, hogy a családod, baráti köröd kettészakad.

Álmatlan éjjelek, nyugtalan nappalok, örvénybe kerültél, mely egyre csak húz lefelé.... mintha csak egy Hollywood- i horrorfilmet néznél.
Úgy érzed teljesen egyedül maradtál aggodalmaiddal, melyeket csak Te látsz, a többiek nem.

Fogalmad sincs, miként magyarázd el: neki vége, ha a megvezetett tömeg után megy.

Vannak akiknek menni kell, és vannak akik tisztán látják mi történik.
Ők vannak kevesebben.

Ne hibáztasd magad, aki úgy dönt megy, nem tudod visszatartani.
Neki menni kell, mindegy milyen szerepet tölt be épp az életedben.

Engedd el.

Függetlenítsd magad érzelmileg, mert ha belemész a harcba, vitákba, csak sokkal nehezebbé teszed, de a végeredmény ugyanaz lesz.
Ő akkor sem fogja látni, amit Te látsz, de a köztetek lévő bármilyen kapcsolat, teljesen tönkremehet.
Aztán rengeteg kár és könny után, mégis rájössz: el kell engedned.

A látás és a tisztánlátás képessége nem adatott meg mindenkinek.
Az elmúlt század politikája, háborúi, médiája, és irányított oktatási rendszere, vak, nárcisztikus egoistákat termelt ki, akik képtelenek a történések, és az élet felvonásainak függönye mögé látni.

Éppen ez volt a cél: életképtelen ostobákat gyártani, akik nem tudják magukat többé megvédeni.
Csak azt látják, amit eléjük tesznek.
Csak azt képesek befogadni, amit nyilvánvalóan láttatni akarnak velük, meg sem fordul a fejükben, hogy az egy mesterségesen generált illúzió, mely mögött valami egészen más lakozik.

Te, aki mögé látsz a szemfényvesztésnek, nehezen éled meg, hogy a családod, barátaid, rokonaid jó része mindarra vak, ami neked nyilvánvaló.

Ez mindenkinek drága lecke lesz: nekik azért, mert mire rájönnek, csapdába keveredtek, melyből nincs kiút, már minden késő.
Nincs tovább.

Neked pedig azért, mert nem elég, hogy mindezt végig kell nézned, még azt is ki kell találnod, magadat miként véded meg...

Keresd az azonos látásmódú emberek társaságát, és engedd útjára azokat, akik vakon követik a nagy sötét tömeget.
Mindegy kik azok: barátok, családtagok, hadd menjenek.
Te csak szövetkezz a hozzád hasonlókkal, mert ők lesznek az új "családod".

Tudom, nehéz.
De sokkal nehezebbé teszed, ha "erőszakosan" láttatni próbálsz velük olyan dolgokat, melyek kívül esnek az érzékelésükön.

Nem fogják látni...
Vakok és süketek maradnak bármilyen érvelésre, téged pedig elmebeteggé nyilvánítanak.

Fordulj azok felé, akik ugyanazt látják, amit Te.
..... és engedd útjukra azokat, akiknek menni kell...

- Árvai Attila-író -
 
- - - - - - 
 
 Bagdi Bella: Elengedés - videó


- - - - - - 
 
 Elengedés - Negatív érzéseink kioldása egyszerűen - videó
forrás:Elengedem.hu
 

2022. április 28., csütörtök

Mi történik a halál után az indiai temetkezési szokások tüzében?

 

A halál nagy tanító. Mi történik a halál után a testtel? A hindu filozófia szerint a hamvasztás után mi történik a lélekkel? 

Az indiai temetkezési szokások közül a hamvasztás a leggyakoribb temetkezés Indiában. Leveles Zoltán hindu tanító a leghíresebb hamvasztóhelyen, Varanásziban, a Gangesz partján meséli el, hogy mi történik velünk a halál után a Védikus filozófia spirituális tanításai alapján. 

Mi van a halál után? A védikus tanítások szerint van élet a halál után. Mi történik a halál után? Van-e halál utáni élet? A halál után mi történik a lélekkel a védikus tanítások szerint? Mi van a halál után?

 Sokan ellátogatnak egy-egy indiai hamvasztó ghatra, mert kíváncsiak, a hamvasztás hogy történik Indiában. 

A hindu hagyományok szerint a hamvasztás a lélek számára egy utolsó utáni kenet, amikor is segítenek megszabadulni a testtől való ragaszkodástól. A halál után mi történik a lélekkel? 

Van e élet a halál után? Hogy mi történik velünk a halál után? A test elhamvad, a lélek megy tovább.

- Leveles Zoltán hindu tanító  -    

(a Bharata Kultúrtér alapítója, az India Klub Alapítvány ügyvivője, író, hindu tanító)

 - - - - - - - -

Hinduizmus | Leveles Zoltán spritiuális tanításai - videó

Mi történik a halál után az indiai temetkezési szokások tüzében?

 https://www.youtube.com/watch?v=PaDVkP1gsiU

2022. április 25., hétfő

Karmikus kapcsolatok fajtái


Mivel rengeteg kérdés érkezik hozzám a karmikus kapcsolatokról, arra gondoltam, összefoglalom Nektek az eddigi tapasztalataimat.
Életünk során számtalanszor keressük a magyarázatot egy-egy emberi kapcsolatunkra, és azt érezzük, ezek megértéséhez talán egy emberöltő is kevés. 
 

Az utóbbi évek tapasztalatai megerősítették bennem, hogy bármely találkozás, még a legrövidebb kaland is lehet karmikus, vagyis fejlődési lehetőséget biztosít számunkra. A kérdés csak az, felismerjük-e a leckét.
A lélektárs kapcsolatok sokszor katalizátor erejűek. Van, hogy néhány lelkitársunkkal csupán egyszer hoz össze az élet, mégis örökre nyomot hagynak bennünk.
Van, amikor egyetlen céllal érkezik életünkbe, és mindent úgy csinál, hogy egy bizonyos dolog felé fordítsa a figyelmünket, vagyis mindenképpen megértsük, mit akar tanítani a találkozás. Lehet, hogy ezek nem tűnnek nagy dolgoknak, mégis megváltoztatják az életünket. Pl. megtanítanak elengedni, megbocsátani, elfogadni, vagy hinni.
Elképzelhető, hogy lelkitársunkkal karmikus a kapcsolatunk, vagyis korábbi életeinkből maradt közöttünk kiegyenlítetlen adósság.
Ha pedig a lelkünk már megtisztult a nagyobb terhektől, és képesek vagyunk őszintén, játszmák nélkül élni, akkor egy lelkitárs találkozás a beteljesedést (és kiteljesedést) jelentheti a szerelemben. A tökéletes harmóniát, békét, feltétel nélküli szeretetet. Adás és kapást… egységet…

Karmikus kapcsolataink:

Szülő-gyermek kapcsolat: Tapasztalataim szerint kizárólag karmikus, előző életbeli kapcsolódások. Sokszor hordozunk nehéz karmát szüleinkkel, gyermekeinkkel. Mivel ez a legerősebb kapocs, a legtöbb sérülést okozhatja. Általában elmúlt életekben (valószínűleg sok életben) nem tudtuk kiegyenlíteni a köztünk lévő karmát, vagyis nem történt meg az elfogadás, azért választunk szülő-gyermek kapcsolatot, hiszen itt van egy bizonyos fokú “szeret kényszer”. Természetesen ebben a felállásban sem mindig sikerül elérni a feltétel nélküli elfogadást, ebben az esetben cipeljük tovább a fennálló karmikus terheket.

Áldozat-megmentő kapcsolat: A mártír emberek mellett rettentő nehéz az élet. Folytonos elégedetlenségükkel és önmaguk sajnálatával magukhoz vonzzák azokat, akik arra vágynak, hogy megmentők lehessenek. Kihasználják a másikat, visszaélnek a szeretetükkel, és önző módon elveszik, amire szükségük van.
Az áldozati szerep adódhat abból is, ha valakit gyermekkorában sokat kritizáltak és mindig ő volt a “bűnbak”. Annyira hozzászokott már, hogy felnőtt korában is képtelen kilépni az áldozatiságból. Mindkettő előfordulhat a párkapcsolatokban is.
Ha valakinek a szükségletei a másikéhoz illeszkednek, könnyen érezheti azt, hogy lelkitársi kapcsolódásról van szó. Pedig ez csak kölcsönös függésen alapuló kapcsolat. Az áldozatnak szüksége van az üldözőre, a megmentőnek pedig kell valaki, aki nem tud segíteni magán.
Ha valakit folyamatosan “megmentenek”, vagy állandóan felhánytorgatják, milyen “gyenge”, sohasem fog a saját erejére kapni, és öröklődni fog ez a szerep több generáción át.
Ezért is rendkívül fontos a családfa tisztítása, a generációs minták oldása, mert sosem tudhatjuk, miért nem halad az életünk, miért állunk egy helyben.

A domináns és az engedelmes: Ezek a karmikus kapcsolatok azon alapulnak, hogy az egyik félnek szüksége van arra, hogy megmondják, mit tegyen, vagyis sosem vállal felelősséget a saját döntéseiért. A másik félnek pedig pont ez a szerep hoz kielégülést.
Nagyon sokan rettentő nehezen tudnak kilépni bántalmazó kapcsolatokból, mert annyira megszokták már a megaláztatást, hogy szinte igényükké vált. Viselkedésükkel is ezt váltják ki a másikból. Sokszor gyermekkori bántalmazásokból ered (testi vagy lelki terror). Észre kell vinniük, hogy ez egy karmikus sablon, aminek csak úgy tudnak véget vetni, ha végre döntést hoznak, és tudatosan kilépnek belőle.
Sokszor nem csupán a bántalmazó a hibás, hanem a zsarnok engedelmeskedő is.
Előfordul, hogy a bántalmazott gyermekek bántalmazóvá válnak. Forog a karma tovább, de már a másik oldalról.
Bármelyik szerepben van az illető, ha észreveszi a sablont, önszántából képes kijönni belőle. Tudatossággal minden karmikus seb gyógyítható.

Függések: Tapasztalataim szerint sokszor keverik össze a feltétel nélküli szeretetet a függőségekkel. Vannak kapcsolatok, melyekben az egyik fél mindent megad a másiknak, a széltől is óvja. Kiszolgálja, rátelepszik a szeretetével. Minden felett szemet húny, és azt gondolja, ez a feltétel nélküli szeretet, pedig ez csupán függés! Megold a másik helyett mindent, ezzel elveszi a lehetőségét, hogy cselekedjen. Szinte megállítja a fejlődésben.
A feltétel nélküli szeretet azt jelenti, hogy elfogadjuk a másik ember döntéseit még akkor is, ha nem értünk vele egyet. Úgy szeretjük, ahogy van, a hibáival együtt. Tiszteletben tartjuk az általa választott utat, és hagyjuk, hogy úgy fejlődjön, ahogy neki jólesik.
Nem szabad hagynunk, hogy valaki a szeretet nevében átgázoljon rajtunk. Nem szabad hagyni, hogy más jobban tudja, mi a jó nekünk, mint mi magunk.

Akár baráti-, akár rokoni-, akár szerelmi kapcsolatokról van szó, akkor tudnak meggyógyulni a kötelékek, ha felismerjük a tanításokat, és felismerjük a saját szerepünket. Ha nem hagyjuk, hogy tovább játszassák velünk a szerepet. Ha levetjük az álarcokat, és merünk teljesen önmagunk lenni.

Ha teljes mértékben önmagad vagy, és jól érzed magad a másik ember társaságában, akkor biztosra veheted, hogy már nem nyomják súlyos karmikus terhek a kapcsolatotokat.

Guzsik-Mohácsi Viktória (http://elozoeletek.blogspot.com)

- - - - - - - 
 
Találkozás égi segítőinkkel meditáció - Guzsik-Mohácsi Viktória - videó
forrás:Az ébredés hajnalán
 

2022. április 24., vasárnap

Balogh Béla – A végső valóság – Az asztrális világ

  

A végső valóság talán az első olyan mű, amely áthidalja a materialista, az idealista és az ezoterikus világnézet közötti szakadékot. Tudományos eredményeink, képességeink és élményeink felülvizsgálata után tarthatatlanná válik az az elképzelés, miszerint gondolatainkat az agy hozza létre, és tarthatatlanná válnak az evolúció kezdeteiről alkotott feltételezések is. A halál utáni, valamint a születés előtti élet lehetősége már nem hit kérdése, hanem fizikai törvényszerűség. Megdöbbentően új világkép ez, amely a léttel kapcsolatos kérdéseink többségére választ adhat.

AZ ASZTRÁLIS VILÁG 

„Való, tévedéstől mentes, biztos és igaz mindenek felett, hogy
ami fent van, a lentihez hasonló, s ami lent van, a fentihez,
beteljesítvén az Egyetlen számtalan csodáját. Ahogyan pedig az
összes dolog az Egynek az elgondolása szerint lett, úgy minden
ebből az Egyből vette eredetét egyetlen átváltozás által."
(Hermész Triszmegisztosz)

 
Balogh Béla
 
- Az emberek nagy többsége talán úgy gondolja, hogy a halál
utáni életről semmi biztosat nem lehet tudni, pedig az emberiség
nagy tanítómesterei minden korban megkísérelték átadni azt,
amit a halál utáni életről tudtak. 
 
A magasabb szintű beavatottak 
számára egyáltalán nem kétséges, hogy ezek a magasabb szférák
milyenek, és mi az, ami őket egymástól elválasztja. Az első
dolog, amivel tisztában kell lennünk az, hogy több egymást
átitató szféra létezik, és ezeket lényegében csak energiaszintjük
választja el egymástól. Hermész Triszmegisztosz szerint, ami
fent van, hasonló a lentihez, és ami lent van, hasonló a fentihez.
 
Ez annyit jelent, hogy a magasabb szférák világa hasonló az
anyagi világhoz, és a magasabb szférákban zajló élet ugyanúgy
biztosítja számunkra az anyagérzetet, valamint a tér és az idő
érzését, mint az általunk már jól ismert földi környezet. Az
anyagi világhoz energiaszintben legközelebb álló szférákat
általában asztrális szféráknak nevezik. 
Amikor az ember úgymond meghal, és fizikai testét 
elhagyja, rövid átmeneti időszak után behangolódik
az asztrális szférák valamelyikére. 

...És itt következik a dolog izgalmas és sok meglepetést ígérő
része. Emberi szemszögből nézve ugyanis az asztrális szférák
között lényeges különbség van. Létezik olyan asztrális szféra,
ahol az életkörülmények borzalmasak, és olyan is, ami -
jelképesen szólva - paradicsomi állapotokra emlékeztethet. 

- Mi az tehát, ami meghatározza, hogy valaki melyik asztrális
szférára hangolódik be?
- Nos, az asztrális szférák valamelyikére való behangolódás
nem más, mint egy rezonanciajelenség. Ami meghatározó ebben
az esetben, az az egyén gondolat- és érzésvilága, valamint
tudatosságának szintje. Egyes ezoterikus iskolák az asztrális
világot, mint egyetlen szférát említik, de még ebben az esetben is
különbséget tesznek alsó asztrális és felső asztrális világ között.
A különböző asztrális szintek részletesebb leírása megtalálható
Arthur Conan Doyle „Book of the Beyond" (A túlvilág könyve)
c. művében. Sir Arthur Conan Doyle neve a köztudatban
Sherlock Holmes mesterdetektívről szóló regényeihez fűződik.
Ez a könyv azonban több szempontból is más. Egyrészt a témája
tér el a Doyle tollából kikerekedett regényektől, de ez még
hagyján. A könyv szövegét maga Arthur Conan Doyle „mondta
tollba" - két évvel a halála után. Doyle 1930. július 7.-én hagyta
el a földi világot, de mintegy másfél év múlva ismét
„jelentkezett". Egy médium közvetítésével híven beszámolt a
túlvilági élet valóságáról - saját korábbi, túlvilágra vonatkozó
elképzeléseit is cáfolva. Aki e számunkra rendkívül értékes
információt lejegyezte - Grace Cooke -, korunk egyik
legérzékenyebb tisztánlátó médiuma volt. 
 
 
- Grace Cooke volt tehát a közvetítő a két világ között? 

- Igen. Az ülések hét hónapon át folytak, és 1932. június
elsejével értek véget. Az Arthur Conan Doylnak feltett
kérdések néha megtévesztők voltak, de ez inkább annak
tulajdonítható, hogy a Grace Cooke társaságában lévő emberek
az asztrális síkokat saját elképzelésük szerint számozták. Arthur
Conan Doyle mindazon által igyekezett a lehető legpontosabb
módon válaszolni. 
Az itt következő rész a tőle kapott információ rövid kivonata:
 
AZ ALSÓ ASZTRÁLIS VILÁG 

Az asztrális világok talán legfontosabb jellemzője, hogy ahhoz
az energiatesthez képest, amiben a fizikai test halála után
„magunkhoz térünk" az asztrális világot anyagi világként
érzékeljük. Csak a pontosság kedvéért szeretnénk megemlíteni,
hogy a számozásban ezúttal a földi világ energiaszintjétől
indulunk, és fokozatosan haladunk az egyre magasabb
energiaszinten létező szférák felé. 

Az első asztrális szféra 

A legalsó asztrális szféra lényegében a földi, fizikai lét
kiterjesztése. Ezt az illúziók szférájának is szokták nevezni. Ez
az első állomás, vagy tudatállapot, amivel közvetlenül a halál
után találkozhatunk. Ha valaki rendkívüli módon ragaszkodik az
anyagi világhoz, egy időre itt maradhat. Azt mondhatnánk,
továbbra is földi lakosnak számít, de amit lát, az nem a földi
emberek anyagi teste, hanem azoknak asztrális megfelelője. Az
élmény annyira valós, hogy sokan egyszerűen képtelenek
felfogni, hogy „meghaltak". így hát, saját meggyőződésük
rabjaként, képtelenek tovább lépni, és magasabb szintre
behangolódni a Fény által megnyitott úton. Ez a jelenség
tulajdonképpen nem olyan gyakori, mégis említést érdemel, mert
ezek azok a társaink, akiket az érzékenyebb emberek, mint
kísérteteket, vagy szellemeket látnak. A földi világban
megnyilvánuló paranormális
jelenségek egy része szintén az ő számlájukra írható. Néha
megtörténik, hogy rendkívüli módon feldühödnek, ha azt
tapasztalják, hogy nem veszünk róluk tudomást. Egyszerűen
nem értik, hogyan lehetséges, hogy ők látnak és hallanak
bennünket, mi pedig „levegőnek" nézzük őket. 

Azok a társaink, akiknek klinikai halálközeli élményük volt,
szintén gyakran említik beszámolóikban, milyen reménytelen
akadályokba ütköznek, amikor megkísérelnek kapcsolatot
teremteni a „földi" világban élőkkel.
Az első asztrális szférában bolyongó „szellemekre" úgy
kellene gondolnunk, mint testvéreinkre, akiknek szeretetre és
segítségre van szükségük a továbbjutáshoz. 

A második asztrális szféra 

Egyáltalán nem tartozik a kellemes „helyek", vagy
tudatállapotok közé. Önző gondolatokat tápláló, ösztöneiknek és
vágyaiknak, ha kell, erőszakos módon is érvényt szerző társaink
halál utáni „gyülekező helye"ez, habár végső soron nem helyről,
hanem hasonló tudatállapotok közös vagy egyéni kivetítéséről
van szó. Akinek ide szól a „rezonancia-jegye", az földi életében
sem törődött önmagán kívül senki mással. A szeretet fénye a test
halála után is csak alig szivárog át a sűrű asztrális testen. 

A második asztrális szféra durva gondolatok, durva érzések és
fájdalmasan kielégíthetetlen földi vágyak sötét birodalma, tehát
„maga a pokol". A vallásos tanításokban szereplő pokol ilyen
szempontból valóban létezik, annyi különbséggel, hogy az a
bizonyos szurokban való főzés és az egyéb ijesztgetések szinte
elhalványulnak az ide behangolódó testvéreink lelki
szenvedéséhez képest. Nem jelent ugyan vigaszt, de érdekes
megjegyezni, hogy a földi világnál még a „pokol" is magasabb
rezgéstartományban létezik. (A könyvben külön fejezet
szemlélteti a második asztrális szint borzalmait.)

A harmadik asztrális szféra 

Azokban a testvéreinkben, akik erre a szintre hangolódnak be,
már megnyilvánulnak a szeretetnek bizonyos jelei, de ez is
inkább csak a tárgyakhoz való ragaszkodásban, esetleg a
természet iránt érzett szeretetben mutatkozik. Valamivel több a
fény, de - mint minden szférában - itt is a lelki tulajdonságok
határozzák meg, hogy mennyi fény van a kivetített valóságban.
Azt lehetne mondani, hogy az egész környezet leginkább egy
ködös, nyirkos novemberi reggelhez hasonlít. A növényzet
satnya, az emberek ruházata szürke.
Bármennyire kellemetlenek is az alsó asztrális szférák,
vigasztalóul szolgálhat az, hogy jelen időben viszonylag kevesen
hangolódnak be ezekre. Az emberiség magasabb lelki fejlettségi
szintre jutott, és ez a magasabb asztrális világok felé irányítja a
földről távozókat. 
 

A FELSŐ ASZTRÁLIS VILÁG 

A negyedik asztrális szféra 

A magasabb asztrális világban már lényegesen kellemesebb
környezet fogad bennünket. Az ide behangolódó emberekben
már erősebben világít a szeretet fénye. Földi életükben is
szeretettel fordultak társaik, - első sorban családtagjaik - felé, és
a természet iránt is több érdeklődést mutattak. 

Erősen kötődtek viszont bizonyos anyagi tárgyakhoz, vagy
anyagi értéknek tekintett dolgokhoz. A negyedik asztrális szféra
minden esetre már kezd emlékeztetni a megszokott földi
körülményekre, habár a házak némileg elhanyagoltak. A
beavatottak szerint ide hangolódnak be azok is, akik hisznek
Istenben, sőt, rendszeresen járnak templomba is, de az önzetlen
szeretetet és segítségnyújtást nem sikerül alkalmazniuk 
a hétköznapi gyakorlatban. 
Talán meg lehetne kockáztatni azt a kijelentést, hogy a földi emberek
nagy többsége ezen a szinten talál új otthonára. A negyedik
asztrális síkon élő lelkek már erősen törekednek a Fény felé,
helyzetük ezért sokkal reményteljesebb. 

Az ötödik asztrális szféra 

Végre itthon, mondanák közülünk sokan, ha ebben a
szférában találnának túlvilági otthonukra. Az ötödik szféra az
ami leginkább hasonlít a földi élethez. Lényeges különbség,
hogy ez a szféra mentes mindazoktól a gondoktól, amelyek földi
életünket megnehezítették. Gyönyörű a természet, gazdag és
színpompás a növényzet, szépek és ápoltak az épületek. (Olyan
minta lehet ez, aminek megvalósítására a földi környezetben is
szüntelenül törekszünk.) Vannak hangversenytermek és
színházak, kutatólaboratóriumok és könyvtárak. Nagy méretű
előadótermekben folyik a magasabb világokról szóló oktatás,
természetesen olyan szinten, amit az érdeklődők el tudnak
sajátítani. (Talán érdemes itt megjegyezni, hogy bizonyos szintű
oktatás az alacsonyabb szférákban is van.) A családok együtt
vannak, és az élet a földi élet folytatásának tűnik, csak éppen a
hétköznapi gondok hiányoznak belőle. 

A hatodik asztrális szféra 

Minden részletében csodálatos világ. Ragyogó tájak, csillogó
vizek, pazar épületek, gyönyörű templomok és szentélyek
alkotják a környezetet. A létnek azon asztrális szintje ez, ahol az
emberek gondolat- és érzésvilágát a tisztaság, a testvéri szeretet
és a magas erkölcs jellemzi. Itt találkozhatunk azokkal a lelkekkel, 
akik hozzánk nagyon közel állnak, és
ez az a szféra, ami a tökéletes harmónia érzését biztosítja. Az
„Újraegyesülés Kertjének", vagy az „Örök Nyár Kertjének" is
nevezik. 

Az újraegyesülés akkor is lehetséges, ha két, - egymást szerető
- lélek közül csak az egyiknek sikerült ezt a szintet elérnie. Ő
rövid időre magához emelheti társát. Még ha társa nem is
maradhat sokáig ebben a világban, megpillant valamit, ami oly
szép, és oly jó, hogy kitörölhetetlenül bevésődik emlékezetébe,
és később ellenállhatatlan tudat alatti ösztönző erővé válik. 


E rövid áttekintés után talán érdemes lenne elgondolkodni
azon, hogy a fizikai létet elhagyó ember nem megy
nyílegyenesen a különböző vallások által ígért mennyországba,
nirvánába, vagy örök vadászmezőkre, függetlenül attól, hogy
miben hisz. 
Mindenki arra az asztrális szintre hangolódik be,
amit fejlődési szintje, gondolatainak és érzéseinek rezgésszáma
lehetővé tesz. Ugyanakkor azt is meg kell említenünk, hogy a
vallásos tanítások mégis sok igazságot tartalmaznak. Az asztrális
világ ugyanis sokkal könnyebben és főként gyorsabban
engedelmeskedik a kivetített gondolat erejének, így a kivetített
gondolatok fizikai valóságként jelennek meg (ugyanígy a Földön
is, csak néha sokat kell rájuk várni). Nem különös tehát, ha a
vallásos egyén eleinte úgy érzi, hogy elvárásainak megfelelő
környezetbe került.
Egy kivétellel.
Ez a kivétel, amire talán senki nem tud kellőképpen
felkészülni: a második asztrális szféra... 
 
(Részlet a könyvből)

- - - - - - - -

Balogh Béla – Végső valóság – Az asztrális világ - videó

forrás:Petra Szabó

2022. április 22., péntek

DR. KENNETH RING, DR. SHARON COOPER: Lelki látás: halálközeli és testen kívüli élmények a vakok körében

Mielőtt megvizsgálnánk, hogy a vakok látnak-e és milyen értelemben látnak a halálközeli élményük (HKÉ) során, először is meg kell állapítanunk, hogy az ilyen személyeknek valójában van-e HKÉ-je és ha igen, akkor azok hasonlítanak-e a látó személyek által leírtakhoz vagy pedig különböznek azoktól. 

E kérdés vizsgálatához a mintánkban szereplő huszonegy válaszadóra - tizenkét nőre és kilenc férfira - kell szorítkoznunk, akik közül tízen születésüktől fogva voltak vakok, kilencen szerzett vakságban szenvedtek, ketten pedig súlyosan látássérültnek minősültek. A mintánkban szereplő vak személyek, még azok is, akik születésüktől fogva vakok, olyan élményekről számolnak be, amelyek egyértelműen megfelelnek a klasszikus HKÉ ismert prototípusának, amelyet először Raymond „Élet az élet után” című könyvében (1975) publikált. Elbeszéléseik a klasszikus HKÉ-t meghatározó elemek tekintetében általában nem különböznek a látó személyek elbeszéléseitől, mint például az élményt kísérő nagy béke és jólét, a fizikai testtől való elszakadás érzése, az alagúton vagy sötét téren való utazás élménye, a fénnyel való találkozás, az életút áttekintése.

Esetismertetés

Vicki egy Washington állambeli, házasságban élő, negyvenhárom éves nő, akinek két halálközeli élménye (a továbbiakban HKÉ) is volt. Az első tizenkét éves korában, 1963. február 12-én történt, vakbélgyulladás és hashártyagyulladás következtében. Második HKÉ-jére majdnem pontosan egy évtizeddel később, 1973. február 2-án éjjel került sor, amikor egy autóbalesetben súlyosan megsérült.

Vicki koraszülöttként jött a világra és mindössze huszonkét hetet tölthetett édesanyja méhében. Születésekor csupán három fontot nyomott. Testtömege ezt követően egy fontra és tizennégy unciára esett vissza, és mint ahogy az a koraszülötteknél a huszadik század közepén (az USA-ban) általános volt, őt is egy új típusú, légmentesen záródó inkubátorba helyezték, amelybe oxigént adagoltak. Sajnos az oxigénellátás nem megfelelő szabályozása miatt Vicki túl nagy oxigén adagot kapott és így a mintegy 50000, az Egyesült Államokban, ugyanabban az időszakban született koraszülötthöz hasonlóan olyan súlyos látóideg-károsodást szenvedett, hogy teljesen megvakult. 

Amint azt egy másik kutatóval, Greg Wilsonnal készített első interjújában - aki szíves rendelkezésünkre bocsátotta a szalagokat és az átiratokat - világossá teszi, Vicki előzőleg soha semmilyen vizuális tapasztalatot nem szerzett, és még a fény mibenlétével sem volt tisztában. 

- Greg: Látott valaha bármit is? 

- Vicki: Semmit, soha. Sem fényt, sem árnyékot, soha semmit. 

- Greg: Tehát a látóideg mindkét szemében tönkrement. 

- Vicki: Igen, és így soha nem voltam képes értelmezni még a fény fogalmát sem. 

Érdekes módon Vicki két HKÉ-jének - amelyeket tíz év választott el egymástól - lefolyása rendkívül hasonló volt, szinte mintha ismétlődne, bizonyos eltérésekkel, amelyek Vicki aktuális életkörülményeinek sajátosságaiból adódtak. Az ismétlések elkerülése érdekében itt csak Vicki második, huszonkét éves korában bekövetkezett HKÉ-jét mutatjuk be teljes részletességgel, mivel saját bevallása szerint is ez volt a kettő közül a részletgazdagabb és érdekesebb. A későbbi megbeszélések megalapozása érdekében azonban itt meg kell jegyeznünk, hogy mindegyik élménye során arról számolt be, hogy képes volt látni - még ha csak rövid ideig is - az őt körülvevő világot, valamint túlvilági látomásai is voltak. Ezen túlmenően mind a gyermekkori, mind a felnőttkori HKÉ-je egy teljes panorámaszerű életút áttekintést tartalmazott, amelyek során állítása szerint képes volt látni élete jelentős személyeit és eseményeit. Íme tehát Vicki második HKÉ-jének története. 

1973 elején, az akkor huszonkét éves Vicki alkalmi énekesként dolgozott egy Seattle-i éjszakai klubban. Egyik este záráskor nem tudott taxit hívni, hogy hazajusson és így a körülmények arra kényszerítették, hogy az egyetlen alternatív lehetőséget válassza: egy Volkswagen mikrobuszon induljon haza olyan vendégek társaságában, akik mindketten ittasak voltak. Ennek - nem meglepő módon - súlyos baleset lett a következménye, melynek során Vicki kizuhant az összetört mikrobuszból. Sérülései súlyosak és életveszélyesek voltak, többek között koponyatörést és agyrázkódást szenvedett, valamint megsérült a nyaka, a háta és az egyik lába. (Valójában a kórház elhagyása után egy teljes évbe telt, mire az ájulás veszélye nélkül képes volt felegyenesedve lábra állni.) 

Vicki tisztán emlékszik a baleset közvetlen ijesztő előzményeire, de arra csak homályosan emlékszik, hogy a baleset helyszínén hol a testén kívül, hol pedig újra a testében találta magát. Az egyetlen határozott emléke arról, hogy testén kívülről bármi külső dolgot érzékel, az egy nagyon rövid pillantás volt az összeroncsolódott VW mikrobuszra. Bár élményének ez az aspektusa zavaros volt, állítása szerint akkoriban teljes tudatában volt annak, hogy testen kívüli állapotában egy nem fizikai testben találta magát, amelynek határozott formája volt, és amely "olyan volt" - ahogy ő fogalmazott -, "mintha fényből lett volna". 

Nem emlékszik a Harborview kórházig mentőautóval megtett útjára, de miután megérkezett a kórház sürgősségi osztályára, ismét magához tért, ahol egyszer csak a plafon közelében találta magát, és onnét egy férfi orvost, valamint egy nőt (nem biztos benne, hogy a nő egy másik orvos vagy egy asszisztens volt) látott, amint éppen a testén dolgoztak. Hallotta aggódó beszélgetésüket is, amelyet arról folytattak, hogy Vicki dobhártyájának esetleges sérülése miatt a későbbiekben hallását is elvesztheti. Vicki kétségbeesetten próbálta közölni velük, hogy jól van, de természetesen nem kapott választ. Az is tudatosult benne, hogy látja maga alatt a testét, amelynek identitását számára azonosítható egyedi jegyek alapján ismerte fel (erre később még visszatérünk). 

Most nézzük, miről is állította pontosan Vicki, azt hogy látta. Vallomása szerint először egy gyorsan elillanó képet látott magáról, amint egy fémasztalon fekszik, és biztos volt benne – amint mondta -, hogy "én vagyok az", bár ez csak egy pillanatig tartott, mindenesetre a tényt sikerült rögzítenie. Erről később így számolt be: „Akkoriban elég vékony voltam. Meglehetősen magas és karcsú voltam abban az időben. Először rájöttem, hogy amit látok az egy test, de kezdetben még nem tudatosult bennem, hogy az enyém. Aztán érzékeltem, hogy fent vagyok a plafon közelében, és akkor erre gondoltam: «Hát…, ez elég furcsa. Mit keresek én itt fent?» Majd ez járt a gondolataimban: «Nos, ez biztos, hogy én vagyok. Tehát halott vagyok...? » Csak egy pillanatra láttam a testemet, mégis tudtam, hogy az enyém, hiszen nem voltam benne… Aztán egyre csak távolodtam tőle. Mindez nagyon gyorsan történt.”

 Emlékei szerint ezután, szinte azonnal azon kapta magát, hogy a kórház mennyezetén keresztül felfelé halad, egészen addig, amíg magának az épületnek a teteje fölé nem került, és ez alatt rövid időre panorámaszerűen látta a kórház környékét. Emelkedése során nagyon jó kedve támadt, rendkívül élvezte a korlátlan szabadságot, amit megtapasztalt. Egyúttal magasztos, szép és csodálatosan harmonikus zenét kezdett hallani, amely a szélcsengő hangjára emlékeztette. 

Egy alig észrevehető átmenetet követően felfedezte, hogy fejjel előre halad felfelé egy csőszerű környezetben, amelyben egyre feljebb jutott. Habár sötét volt körülötte, Vicki elmondta, hogy mégis tudatában volt annak, hogy a fény felé halad. Amikor elérte a csőszerű átjáró kijárati nyílását, a korábban hallott zene mintha himnuszokká változott volna (azokhoz hasonlókká, amelyeket az 1963-as első HKÉ során hallott), majd átjutását követően a fűben fekve találta magát. Fák, virágok és rengeteg ember vette körül a túláradó fényben, és Vicki szerint azt a fényt nem csak látni, de érezni is lehetett. Fényben ragyogtak az emberek is, akik körülvették. „Ott minden és mindenki fényből volt. És én is fényből voltam. És amit a fény közvetített…, az a szeretet volt. Mindenütt szeretet vett körül. Olyan volt, mintha a fűből, a madarakból és a fákból is szeretet áradt volna.” 

Vicki ezután felismert egyes személyeket is, akiket életükben ismert, és akik az ő köszöntésére érkeztek oda. Öt ilyen személy fogadta: ott volt Debby és Diane, akik Vicki vak iskolatársai voltak, és akik már évekkel korábban, tizenegy, illetve hat éves korukban meghaltak. Életükben mindketten súlyosan fogyatékosak és vakok voltak, de itt ragyogónak és gyönyörűnek, egészségesnek és életerősnek tűntek. Már nem voltak gyerekek, hanem, ahogy Vicki fogalmazott, "fénykorukban" voltak. Ezen kívül Vicki beszámolt arról is, hogy látta két gyermekkori gondozóját: Zilk urat és feleségét, Zilk asszonyt, akik szintén már korábban meghaltak. Végül ott volt Vicki nagymamája, aki őt valójában felnevelte, és aki mindössze két évvel a baleset előtt halt meg. A nagymamája, aki a többieknél hátrébb állt, kinyújtotta a kezét, hogy megölelje az unokáját. Vicki emlékei szerint mindezen találkozások során nem váltottak egymással tényleges szavakat, inkább a szeretet és a viszontlátás örömének érzését tapasztalta meg. 

A HKÉ közepette Vickit hirtelen a tudás teljességének érzése kerítette hatalmába: „Olyan érzésem volt, mintha mindent tudnék… és mintha mindennek egyszerre megvilágosult volna az értelme. Egyszerűen tudtam, hogy ott majd megtalálom a választ az élettel, a bolygónkkal, Istennel és minden egyébbel kapcsolatos kérdéseimre.... Mintha az a hely maga a tudás lett volna.” 

És akkor szinte elárasztották a vallással, valamint különféle tudományokkal, pl. a matematikával kapcsolatos ismeretek. Olyan nyelveket kezdett megérteni, amelyeket addig nem is ismert. Mindezen ismeretek elsajátításának mértéke megdöbbentette: „Nem értek sem a matematikához, sem más tudományhoz.... Ennek ellenére hirtelen intuitív módon megértettem szinte mindent, pl. a számtanról, vagy arról, hogy a bolygók hogyan keletkeznek. Pedig korábban ezekről semmit nem tudtam.... Úgy éreztem, nincs olyan, amit ne tudnék.” 

Miközben ezek a történések zajlottak, Vicki észrevette, hogy olyasvalaki közelít felé, akinek a kisugárzása sokkal nagyobb volt, mint bármely más személyé, akivel eddig ott találkozott. Azonnal felismerte, hogy ez a valaki Jézus (mert egyszer már látta őt az 1963-as HKÉ-je során), aki szeretettel üdvözölte Vickit, miközben ő megosztotta vele az újonnan szerzett mindentudása miatti lelkesedését és örömét, hogy ismét vele lehet. Telepatikusan úton kommunikált Vickivel és ezeket mondta: "Hát nem csodálatos? Minden gyönyörű itt, és minden összeillik. Te is újra idetalálsz majd, de most még nem maradhatsz itt. Még nem jött el a te időd, és vissza kell menned". 

Vicki érthető módon rendkívül csalódottan reagált, hevesen tiltakozott: "Nem, én veled akarok maradni!" Jézus azonban megnyugtatta, hogy vissza fog térni, de előbb "vissza kell mennie, és többet kell még tanulnia és tanítania a szeretetről és a megbocsátásról." 

A még mindig ellenálló Vicki ekkor tudta meg azt is, hogy neki azért is vissza kell mennie, hogy megszülethessenek majdani gyermekei. Ezzel Vicki, aki akkor még gyermektelen volt, de "iszonyatosan vágyakozott" a gyermekvállalásra (azóta már három gyermeknek életet adott), szinte már lelkesedett a visszatérésért, és végül bele is egyezett. 

Mielőtt azonban Vicki visszaindult, Jézus a következő szavakkal fordult hozzá: "De előbb nézd ezt meg". És Vicki ezután végignézhetett egy teljes, panorámaszerű áttekintést az életéről, "mindent a születéstől kezdve" és miközben ezt szemlélte, Jézus gyengéden megjegyzéseket fűzött hozzá, hogy segítsen neki megérteni addigi tettei jelentőségét és azok következményeit. Az utolsó dolog, amire Vicki emlékszik miután életútjának áttekintése befejeződött, a következő szavak voltak: "Most el kell menned". Ezután "kellemetlen zöttyenést" tapasztalt, mintha egy hullámvasúton visszafelé indult volna, majd újra a testében találta magát, amelyet nehéznek és igen fájdalmasnak érzett. 

Interjúk 

1994 februárjában, egy HKÉ átélőket segítő csoportnak tartott előadás során Vickinek alkalma volt kijelenteni mindkét HKÉ-je kapcsán: "Mindkét élményem kivételes alkalom volt számomra. Kapcsolatba kerülhettem a látással és mindazzal, ami fény, mert megtapasztalhattam." 

Amikor Greg Wilson megkérdezte tőle, mi volt a legelső reakciója, amikor az 1963-as HKÉ-je során képes volt látni, Vicki ezt válaszolta: „Megdöbbentem. El voltam ájulva. Úgy értem, le sem tudom írni, amit gondoltam: «Hát, szóval ilyen ez….» De aztán ez a gondolatom támadt: «Hiszen ez még annál is jobb, mint amit el tudtam róla képzelni».”

Hogyan tudta Vicki feldolgozni kezdetben a látás élményét? Nem meglepő módon ez először bizony megterhelő volt számára, egyszerre volt idegen és zavaró is. Greg Wilsonnak így számolt be erről: „Nemigen tudtam mit kezdeni vele (a látással). Nagyon nehéz dolgom volt ezzel kapcsolatban, mert még soha nem tapasztaltam ilyet, így számomra nagyon idegen volt.... Nézzük csak, hogyan tudnám mindezt szavakba önteni? Olyan volt, mintha hallanám a szavakat, de nem érteném meg őket, viszont tudnám, hogy ezek szavak. És mindezt úgy, mintha előtte még soha nem hallottam volna semmit. Valami egészen új dolog volt, amihez korábban nem tudtam volna semmiféle jelentést társítani.” 

Amikor néhány hónappal később interjút készítettünk Vickivel, megerősítette ezeket a reakciókat, de aztán tovább folytatta kellemetlen, sőt ijesztő érzelmi töltésük érzékeltetését: 

- Vicki: Nagyon idegen volt számomra, hogy bármi ilyesmit érzékeljek. Az igazat megvallva, nagyon kellemetlen volt. Eleinte nem volt jó dolog, inkább ijesztő volt. Nem tudtam azonosulni vele. 

- Kérdező: Úgy hangzik, mintha zavaró lett volna az ön számára. 

- Vicki: Ijesztő volt. 

- Kérdező: Ijesztő? Tehát több mint zavaró. Félelmetes volt? 

- Vicki: Igen, mert nem értettem, hogy mi történik. 

Ugyanakkor bármennyire is felkavaró volt kezdetben a látás élménye, Vicki - néhány más válaszadóhoz hasonlóan - azt állította, hogy a látás ténye önmagában nem volt számára annyira fontos. Az interjú során így nyilatkozott erről: 

- Kérdező: Mennyire volt fontos önnek a látás a HKÉ során, összehasonlítva az élmény más aspektusaival? 

- Vicki: Nem nagyon. 

- Kérdező: Nem nagyon? Tehát nem is volt olyan nagy dolog? 

- Vicki: Nem. Viszont nehéz volt hozzászokni - ebben az értelemben viszont nagy dolog volt. Eleinte ijesztő is volt, aztán megtetszett és minden rendben volt. Nehezen tudtam egymáshoz viszonyítani a dolgokat - amit láttam és érzékeltem, szemben azzal, amit megérintettem és ismertem, ahogy egész életemben megismertem a dolgokat... Sokan meglepődtek azon, hogy (a látás) ilyen csekély hatást gyakorolt rám. 

Bár ez esetben nincs szükség hosszú kommentárra, de aki ismeri azt a munkát, amelyet korábban olyan vak emberekkel végeztek, akiknek a látását műtéti úton sikerült helyreállítani (pl. Gregory, 1966; von Senden, 1960), annak nem lesznek teljesen meglepőek Vicki megjegyzései. Az ilyen betegek gyakran beszélnek a "látás elsajátításával" járó nehézségekről és sokan kísértésbe esnek, hogy visszautasítsák az orvosi beavatkozás révén kapott "ajándékot". Vicki megjegyzése: "De ez (a látás) valami új volt, valami, aminek korábban nem tudtam semmilyen jelentést tulajdonítani" hasonlít Annie Dillard (1975) von Senden pácienseire vonatkozó megfigyeléseire: "Az újonnan látók számára a látás olyan tiszta érzés, amelyet nem terhel jelentés". A vak válaszadóink vizuális ingerekre adott azonnali reakciói és azon személyek reakciói közötti hasonlóságokat és különbségeket, akik felnőttként hirtelen szembesülnek a látás világával, később ebben a könyvben újra tárgyalni fogjuk. Mindenesetre most, hogy már van fogalmunk arról, hogy Vicki vizuális benyomásai mennyire egyértelműek, és hogy kezdetben milyen nehezen tudott megbirkózni velük, térjünk rá konkrétabban arra, hogy állítása szerint pontosan mit is látott. Vallomásának vizsgálatát megelőzően azonban különbséget kell tennünk a látszólagos vizuális észlelések két típusa között. 

Nyilvánvaló, hogy Vicki észlelései, akárcsak más vak válaszadóinkéi, általában két különböző kategóriába sorolhatók: egyrészt a fizikai világról a testen kívüli nézőpontból származó szubjektív benyomások, másrészt pedig a túlvilági környezetről szóló beszámolók. Ugyanilyen nyilvánvaló, hogy csak az előbbiek alkalmasak az objektív megerősítésre. Ezért az "evilág dolgairól szóló észlelésekről szóló beszámolók" elsődleges értékkel bírnak jelen kutatás szempontjából, amely azt igyekszik meghatározni, hogy a vakok látásról szóló állításai valaha is igaznak bizonyulnak-e, vagy konvencionális módon megmagyaráz-hatatlanok. A túlvilági látomások ezzel szemben - bár önmagukban is jelentős érdeklődésre tartanak számot - , ebben az összefüggésben nem bizonyító erejűek. Ezen okok miatt tehát azzal kezdjük, hogy közelebbről megvizsgáljuk, mit mondott nekünk Vicki az evilági, testen kívüli észleléseiről. 

Ebben az összefüggésben a legjobb, ha idézünk abból az interjúból, amelyet 1994 májusában készítettünk Vickivel, és amelyet egy évvel később egy utóinterjú egészített ki az 1973-as HKÉ releváns aspektusairól. 

- Vicki: Az első dolog, amire igazán felfigyeltem, hogy fent voltam a plafonon, és hallottam, amiről az orvos - egy férfi orvos – beszélt. Ahogy lenéztem, megláttam azt a testet. Először nem voltam biztos benne, hogy az én testem. De felismertem a hajamról. 

- Kérdező: Hogy nézett ki (a haja)? 

- Vicki: Nagyon hosszú hajam volt... egészen a derekamig ért. Egy részét le kellett borotválni, és emlékszem, hogy emiatt feldúlt voltam... Aztán megláttam a jegygyűrűmet a bal kezemen, a jobb kezemen pedig apám jegygyűrűje volt, és még egy egyszerűbb aranygyűrű is, ami a sajátom volt. 

(Ezután hallotta, ahogy az orvos azt mondja a jelen lévő nővérnek, hogy kár, hogy Vicki fülének sérülése miatt a végén süket is lehet.) 

- Vicki: Én is átéltem az érzéseiket. Onnan fentről, a plafonról láttam, ahogy a testemen dolgoznak és éreztem, hogy nagyon aggódnak. 

(Próbált kommunikálni velük, de nem tudott és ezért nagyon frusztráltnak érezte magát.) 

- Kérdező: Miután nem sikerült kommunikálnia velük, mi a következő dolog, amire emlékszik? 

- Vicki: Akkor áthaladtam a plafonon... És az elképesztő volt! 

- Kérdező: Milyen érzés volt ez az ön számára? 

- Vicki: Hú! Olyan volt, mintha a tető nem is létezne, mintha csak elolvadt volna.

- Kérdező: Volt egyfajta felfelé irányuló mozgás? 

- Vicki: Igen. 

- Kérdező: Igen, szóval Vicki, a kórház teteje fölött találta magát? 

- Vicki: Igen. 

- Kérdező: Mit vett észre, amikor oda felért? 

- Vicki: Fényeket, odalent az utcákat és mindent. Nagyon összezavarodtam ettől. 

- Kérdező: Látta a kórház tetejét maga alatt? 

- Vicki: Igen. 

- Kérdező: Mit látott maga körül? 

- Vicki: Fényeket láttam. 

- Kérdező: A város fényeit? 

- Vicki: Igen. 

- Kérdező: Vicki, látott más épületeket is? 

- Vicki: Igen, láttam más épületeket is, de az is nagyon gyorsan történt. 

Ezután a gyors vizuális élmény után Vicki szinte azonnal bekerült a csőszerű átjáróba és nekivágott a HKÉ további, túlvilági részének. 

Sajnos, mivel egyrészt az 1973-as élménye óta már eltelt több mint húsz év, másrészt mivel Vicki eddig nem azonosította az orvosi kezelésében részt vevő személyeket, most már lehetetlen külső megerősítést kapnia az akkori fizikai környezetről detektált érzékeléseihez. Mindazonáltal kérdéseinkre adott válaszai alapján világos, hogy ami magát Vickit illeti, ő maga teljesen meg van győződve arról, hogy valóban látta mindazt, amiről beszámolt. Ugyanakkor, ha nem volt biztos néhány részletben, akkor azt őszintén el is mondta. Jó példa biztos meggyőződésére egy interjú, amelyben az általa viselt gyűrűkkel kapcsolatban Vicki ezt nyilatkozta: „Mint mondtam, ez nem teljesen világos, de azt hiszem... a jobb gyűrűsujjamon a sima aranygyűrűt viseltem, mellette pedig apám jegygyűrűjét. A jegygyűrűmet egészen biztosan láttam..... Ez volt az, ami a leginkább feltűnt nekem, mert nem szokványos, narancsvirágok vannak rajta.”

Vicki vallomásai a testen kívüli látomásáról tehát lényegében meg nem erősített és objektíve nem ellenőrizhető vallomások. Továbbá természetesen lehetne azzal érvelni, hogy a látáson kívül más módon is tudhatta, hogy a haja hosszú volt, és hogy bizonyos gyűrűket viselt abban az időben. Mindazonáltal azt is meg kell jegyezni, hogy Vicki nem zavarodott össze a látás élményétől, csak néhány részletet illetően volt bizonytalan, amit el is ismert, mivel ez egy rendkívül rövid, felkavaró és hirtelen, mintegy robbanásszerűen bekövetkező vizuális élmény volt. Ezen túlmenően az élménye alábbiakban részletezett egyéb aspektusainak további vizsgálata még inkább megerősíti állítását, hogy valóban képes volt látni a HKÉ során. Nézzük például Vicki élményének életút áttekintésre vonatkozó részét.

A fizikai világból származó és a tisztán túlvilági környezetre vonatkozó benyomások között félúton helyezkedik el az életút áttekintése, azaz életünk minden eseményének panorámaszerű áttekintése és újraélése. Vickinek mind a két HKÉ-je során külön-külön életút áttekintésben volt része, és mindkét esetben azt állította, mint a legtöbb látó ember, hogy látta az életében lezajlott eseményeket. Vicki számára - legalábbis az 1963-as életút áttekintés során - természetesen ez volt a legelső alkalom, hogy vizuálisan is megjelentek ezek az események. 

A legtöbb HKÉ-t átélő számára az életút áttekintése a HKÉ legfontosabb, a további életet meghatározó eseménye, amely lehetővé teszi az átélőnek, hogy átfogó és szinte mindenre kiterjedő képet kapjon az életéről, amelyen keresztül elfogultság nélkül (az önértékeléstől eltekintve) megvizsgálhatja viselkedésének okait és következményeit. Az életút áttekintése során a hangsúly általában az érzéseken, az érzelmeken, valamint az egyén indítékain van, és az élmény tisztán vizuális aspektusai másodlagosak. Ez különösen igaz Vicki esetében, mivel - mint már tudjuk -, az élmény vizuális összetevője nem volt különösebben fontos számára. Ennek ellenére számunkra éppen ez az a jellemző, ami kiemelt jelentőségű, ezért Vickitől eltérően ezt fogjuk hangsúlyozni. Ez a tanulmány minden bizonnyal indokolatlanul nagy jelentőséget tulajdonít Vicki életszemlélete vizuális oldalának, annak a mindennapi életre vonatkozó fontos tanulságai rovására, de ezeket bizonyos mértékig - legalábbis ebben a részben - fel kell áldoznunk annak érdekében, ami jelen kutatás szempontjából lényegesebb. 

Folytassuk most Vicki legelső tapasztalataival. Tizenkét éves gyermekként addigi életének áttekintésén ment keresztül, amikor először került ki a csőszerű átjáróból. És nem kérdés, hogy akkor is látta az életútját, ahogyan azt a Greg Wilsonnak adott interjújában el is mondta: 

-Vicki: És akkor láttam az életemet, tudja, az egész addigi életemet, ahogyan lepergett előttem. 

-Greg: Az életét látta leperegni maga előtt? 

-Vicki: Igen. 

-Greg: Vicki, biztosan meglepődött azon, hogy mindezt láthatta. 

-Vicki: Igen, így volt. Olyan volt, mintha minden nagyon részletesen, de mégis nagyon gyorsan zajlana le előttem. 

A Vickivel készített későbbi interjúnkban tovább faggattuk őt az életút áttekintéséről, hogy megerősítsünk és tisztázzunk néhányat korábbi állításai közül. 

- Kérdező: Amikor ez az élmény megtörtént önnel, inkább olyan volt, mintha látta volna az életét vagy mintha bizonyos értelemben újra átélte volna? 

- Vicki: Mindkettő.... Olyan volt, mintha láttam és éreztem volna, pl. éreztem volna az ízeket és minden mást. Olyan volt, mintha mindez bennem zajlott volna, de mégis elhaladt mellettem. 

- Kérdező: Ez teljes mértékű érzékszervi érintettséget jelentett? 

- Vicki: Igen. Olyan volt, mintha egy nekem lejátszott filmet látnék, de ugyanakkor szerepelnék is benne, de egyúttal kívülről is nézném.

- Kérdező: Vicki, amikor ez történt önnel, látta az egész életét? 

- Vicki: Igen. Mindent láttam és éreztem is mindent, nemcsak amit én átéltem, hanem mindazt, amit velem kapcsolatban mások éreztek. 

Vicki ezután mind a Greg Wilsonnal készített interjúban, mind a mi interjúnkban számos konkrét példát hozott fel életének különböző eseményeivel kapcsolatban, amelyeknek tanúja volt életútjának áttekintése során. Ezekből az epizódokból mutatunk be itt hármat. 

Az első akkor történt, amikor Vicki körülbelül nyolcéves volt és a vakok iskolájának tanulója volt Oregonban. Egy másik vak kislányról, Bunnyról volt szó, akinek volt egy feszülete, amelyet nagy becsben tartott, de Vicki szerette volna, ha az övé lehetett volna. Vicki így mesélt erről: „Elvesztette az ebédlőben, én pedig megtaláltam és hallottam, ahogy sírt emiatt. Nem mondtam meg neki azonnal, hogy nálam van és emiatt bűntudatom volt. Aztán elmondtam neki.... Ezt mondtam: "Be kell vallanom, hogy kölcsönvettem egy kis időre, de nem akartam, hogy még több fájdalmat kelljen átélned, ezért azonnal vissza akarom adni neked." 

Amikor ez a jelenet lejátszódott Vicki számára az életút áttekintése során, akkor nemcsak a saját és Bunny érzéseit élte át újra, hanem azt is látta, hogy hol történt az esemény. Állítása szerint mindent látott: "Székeket, asztalokat, ágyakat stb. A kollégiumban voltunk, amikor visszaadtam neki. Láttam a szobánkat és láttam mindent.... Olyan volt, mintha egy filmben lettem volna." 

Amikor az interjú során megkértük Vickit, hogy beszéljen tovább az akkori észleléseiről, akkor olyan választ adott, amely sok mindent elárul arról, hogy életútjának áttekintése során szerzett benyomásai gyökeresen eltértek attól, ahogyan vak gyermekként szokta érzékelni a környezetét, és ahogy kapcsolatba szokott lépni vele: „Amikor az ebédlőben vagy kollégiumban közlekedtem, természetesen úgy érzékeltem a dolgokat, hogy nekik ütköztem vagy megérintettem őket vagy hasonló. Ezúttal viszont már messziről láttam őket. Nem az volt a helyzet, hogy közvetlenül mellettük kellett lennem, hogy megérintsem őket vagy ráülnöm vagy bármi más, mielőtt észrevettem volna őket. Nem nagyon tudom elképzelni a dolgokat az elmémben, amíg oda nem érek. Nagyon nehezen tudok megbirkózni a dolgok képeivel, amikor nem vagyok ott közvetlenül mellettük. Ezúttal olyan volt, hogy nem kellett közvetlenül ott lennem ahhoz, hogy tudatában legyek a székeknek. Láttam a fémszékeket, amelyeken gyerekként ültünk és a kerek asztalokat az étkezőben és műanyag terítő volt rajtuk. Nem kellett megérintenem a műanyag asztalterítőket, hogy tudatosítsam őket.” 

Ugyanebben az interjúban megkérdeztük Vickitől, hogy az életének áttekintése során látott-e valaha olyan jeleneteket, amelyekben két barátnője, Debby és Diane szerepelt, akikkel mindkét HKÉ-je során találkozott. Amikor Vicki igennel válaszolt, megkértük, hogy írja le nekünk ezeket a jeleneteket. „Diane mozgássérült volt, ezért sok gondja volt a járással. Debby eléggé duci volt, és jelentős folyadékvisszatartási problémája volt. Sönt volt a nyakában, mert vízfejű is volt.” 

Történt egyszer, hogy Vicki megosztotta HKÉ-je történetét kollégiumi nevelőnőjével, aki nagyon közel állt hozzá és feltétlenül hitt neki. És ami számunkra különösen érdekes, hogy Vicki azt mondta, hogy a nevelőnő is megerősítette a két lányról szóló leírását. "Azt mondta, hogy Diane valóban így nézett ki, hogy nagyon törékeny alkatú volt. Debby pedig valóban duci volt, ezt is meg erősítette..... Jelezte, hogy igazam volt". 

Természetesen, mivel Vicki korábban mindkét lányt megölelte, és tisztában volt az alkatukkal, így más információforrásai is voltak, amelyek alapján leírhatta a külsejüket. De számára is teljesen egyértelmű, hogy ebben az esetben a róluk alkotott benyomásai az életút áttekintésből, a vizuális tapasztalatokból származnak. 

Vicki hasonlóan nyilatkozott az utolsó példánkban, amely ebben az esetben egy eléggé erőszakos jelenetre vonatkozott a nagymamájával kapcsolatban, aki mentálisan beteg volt, és aki már kisgyermekként arra kényszerítette Vickit, hogy gyakori szexuális kapcsolatot létesítsen vele. Ezt az esetet eredetileg Greg Wilsonnak írta le: 

-Egy alkalommal, amikor tízéves voltam, a nagymamám a kanapén feküdt és a kezemet a torkára akartam tenni, mert annyira gyűlöltem őt amiatt, amit velem tett. És emlékszem, hogy a körmeimet a tenyerembe vájtam, nagyon, nagyon keményen..... Aztán bementem a szobámba… -Ezt is újra átéltem.

 -Greg: De ezúttal látta is... 

-Vicki: Igen, láttam magam, ahogy mindezt csinálom. És láttam a nagymamámat is. 

-Greg: Vicki, tehát ez volt az első alkalom, hogy ténylegesen látta a nagymamáját. 

-Vicki: Igen. 

-Greg: Mi volt a reakciója, amikor meglátta a nagymamáját? Voltak olyan reakciói, hogy "Ó, így néz ki?” vagy: "Nem gondoltam volna, hogy így néz ki"? 

-Vicki: Nem, nem is annyira az volt rám hatással, hogyan nézett ki, hanem inkább az érzéseim, amelyeket akkor éreztem, amikor megláttam. 

Az ezt követő interjúnkban megkérdeztük Vickit, hogy le tudná-e írni, hogyan jelent meg a nagymamája abban az incidensben. Le tudta írni és a következőket mondta arról, amit látott: 

„Rövid, göndör haja volt és természetes ősz hajszíne. Ezt addig is tudtam, de az ősz hajszín nem igazán jelentett számomra sokat. A rövid és göndör haja eléggé dús volt. Alacsonyabb termetű volt nálam.” 

Vickinek nyilvánvalóan volt valamilyen elképzelése a nagymamája külsejéről már a HKÉ előtt is, de azt állította, hogy a nagymamája külsejéről szóló beszámolója azon alapult, amit az életútjának áttekintése során látott, bár újra hangsúlyozta, hogy a nagymamája vizuális megjelenése akkoriban nem volt különösebben érdekes számára. 

A fenti néhány epizód Vicki tizenkét éves gyermekkori életút áttekintéséből szerinte egytől egyig összhangban van azzal, amit életútjának áttekintésekor tapasztalt, amit vizuális képek formájában látott. Az, hogy ezek a képek közel sem voltak olyan fontosak számára, mint a belőlük levonható tanulságok, minden bizonnyal érthető - bár számunkra természetesen itt rendkívüli jelentőséggel bírnak, különösen, ha olyan meggyőző bizonyítékokkal párosulnak, amelyek arra utalnak, hogy Vicki valóban a vizuális érzékelés egy olyan módját élte át - bármennyire is megmagyarázhatatlanul-, amelyről addig sejtelme sem volt. 

Amint azt már említettük, Vicki 1973-ban egy második életút áttekintésben részesült, amelyet az a mondat indított el, amelyet az általa Jézussal azonosított fénylő személy mondott: "De előbb nézd ezt meg." 

Azonnal látta az egész életét, a születésétől kezdve. Ezúttal azonban általánosabban beszélt életének áttekintéséről, és arról, hogy mit tárult fel előtte: „Újra láttam, ahogy nagyanyám bántalmazott engem. Láttam anyám visszaéléseit velem szemben, és azt, hogy józanul csodálatos volt, de részegen már nem annyira. Újra éreztem mindezeket a dolgokat, és újra láthattam mindent. Láttam magam az iskolában, a különböző helyzetekben, átéltem akkori érzéseimet. Láttam az önző dolgokat és a szeretetteljes dolgokat is, amiket tettem. Láttam, hogy milyen hatással voltam másokra, amikor ezeket tettem és azt is, hogy mások hogyan hatottak rám, mindent.” 

Ahogy azt Vicki a Greg Wilsonnal és velünk a második életút áttekintésről készített interjúkban világossá tette, egy érettebb szemléletű reflexióra volt lehetősége, hiszen Vicki akkor már a húszas évei elején járt és sokszor utalt az önsajnálat és a mások elítélése mellőzésének fontosságára. Mindezt azonban egyfajta fanyar humorral tette, amely az említett fénylényből áradt, aki láthatóan lehetővé tette Vicki számára ezt a tapasztalatot, miközben kommentálta és ezen kívül tanította is őt. 

Ennek egyik mulatságos példája a köznyelvi beszéd használata volt, amelyet a fénylény nem csakhogy nem vetett meg, hanem Vicki és más HKÉ-sek szerint is tűnt, hogy a saját korának és kultúrájának megfelelő nyelven beszélt hozzá. Ebben az epizódban Vicki féltékenységi rohamában letépte a gombokat és az összes csipkét egyik osztálytársa díszes ruhájáról. Mint később Greg Wilsonnak elmondta, a fénylény gyengéden megdorgálta ezért az impulzív viselkedésért, olyan módon, hogy szinte nevetni kezdett, és ez bizonyára minket is megnevettet.

- Vicki: Olyan volt, mintha, éreztem volna Jézus megértését és együttérzését azzal kapcsolatban, hogy miért éreztem így, és miért tettem ezt. Olyan volt, mintha beszélgetett volna velem ez idő alatt. Azt mondta: "Igen, ez nem volt túl menő dolog." 

- Kérdező: Tényleg? 

- Vicki: A gondolat, ami eszembe jutott... amit mondott nekem, az volt, hogy "Igen, ez nem volt túl menő". 

- Kérdező: Nem viccel velem, ugye? 

- Vicki: Nem, pontosan ezt mondta. 

Amint Vicki belépett élményének túlvilági szegmensébe, tudatában volt annak, hogy vizuális érzékelésének természete teljesen megváltozott. Amikor életében először kapott vizuális információt a fizikai világról, ahhoz nehéz volt alkalmazkodnia és mélységesen zavarba ejtő volt, most viszont mindez könnyű és természetes volt számára. Így jellemezte nekünk, amikor erről a kérdésről érdeklődtünk: az érzékelés itt "közvetlenebb" és "tisztább" volt. Valójában, folytatta Vicki, ez az ő szemében "olyan volt, amilyennek lennie kell". A vizuális ábrázolás a túlvilági birodalomban tehát többé nem fáradságos vagy problematikus - egyszerűen csak úgy van, ahogy van. 

Vicki azt állítja, hogy azonnal tudatában volt annak, hogy fákat, madarakat, füvet és virágokat látott, amelyek mind egyfajta természetfeletti pompában ragyogtak, és minden átható fénnyel volt átitatva. De még így sem feltétlenül azonos a látomása azzal, amit egy látó személytől várnánk. Vicki például azt állítja, hogy nem tudta megkülönböztetni a látott tárgyak színét. Amikor megkérték, hogy írja le egy virág színét, csak ennyit tudott mondani: 

„Különböző fényességük volt. Ez minden, amivel le tudom írni. És különböző árnyalatok voltak.... Én nem tudom, hogyan viszonyuljak a színekhez, de azt tudom, hogy különböző fényárnyalatok voltak..... (A virágok) a fény különböző fényességei voltak.” 

Mindazonáltal úgy tűnik, hogy maguknak a tárgyaknak és a személyeknek az érzékelése Vicki számára vizuálisan normális volt. Beszámolt például arról, hogy látta az öt elhunyt személyt, akiket az életben ismert: a barátnőit: Debbyt és Diane-t, a gondozóit: Zilk urat és Zilk asszonyt, és a második élményében a nagymamáját, és "intuitíve felismerte őket". Ez annak ellenére volt így, hogy - ahogy Vicki állította - ezek a személyek ebben a környezetben másképp jelentek meg számára, mint az életút áttekintésben. Ebben a túlvilági birodalomban nem voltak jelen sem fizikai, sem mentális fogyatékosságok. "Ott semmi baj nem volt velük" - jegyezte meg Vicki. Már láttuk, hogy Vicki szerint a nevelőnője képes volt megerősíteni Debby és Diane általános fizikai leírását, amelyet Vicki állítása szerint az 1963-as HKÉ során róluk látott látomásából származott. 

Talán a legrészletesebb leírást egy túlvilági személyről adott, a fénylényről, akiben Jézust ismerte fel. A Vickivel készített interjúnkban számos alapos kérdést tettünk fel neki arról, hogy pontosan hogyan is nézett ki és hogyan lehetett biztos a személyazonosságában, kezdve a vele való első találkozással az 1963-as élményében. 

- Kérdező: Látott egy férfit, akit Jézusként azonosított és a Greggel készített interjúban elég pontosan leírta őt. Elmondaná, hogy mire emlékszik, hogy mit vett észre, amikor Jézust látta? Hogy nézett ki…, és így tovább? 

- Vicki: Nagyon közel voltam hozzá. Valójában megölelt engem. Megölelt és éreztem a szakállát és a haját. Nagyon közel volt hozzám, igazából átölelt engem - ez az egyetlen szó, ami eszembe jut, hogy leírjam. Melegséggel és szeretettel és a tényleges fizikai jelenlétének érzésével vett körül. 

- Kérdező: Mit vett észre a haján? Azt mondta, hogy érezte a szakállát és a haját. Milyen volt például a haja formája? 

- Vicki: A haja nem volt teljesen egyenes, de nem is volt göndör. Elég durva volt. 

- Kérdező: Hosszú volt vagy rövid? 

- Vicki: Hosszú, a válla fölé ért. 

- Kérdező: Látta a szemét is? 

- Vicki: Átható tekintete volt. Olyan volt, mintha minden porcikámon átlátna, de... nem rossz értelemben. Olyan volt, mintha nem is tudtam volna hazudni semmiről, és ő ahova csak nézett ott mindent látott. Mégis mindent fel akartam fedni előtte. 

- Kérdező: Volt rajta valamilyen ruha? 

- Vicki: Igen, és a szakállában nagyon világos fények voltak. Mármint benne. 

- Kérdező: Mint az ékszerek vagy a fénysugarak? 

- Vicki: Olyan volt, mintha fény jött volna ki belőle. 

- Kérdező: Szikrák vagy összefüggőbb fényformák? Talán ezt nehéz megválaszolnia.

-Vicki: Csak fény volt, ami magából a szakállból jött ki. 

- Kérdező: Mi a helyzet a ruházatával? Milyen ruhája volt? 

-Vicki: Semmi sem volt a lábán. Láttam az öt lábujját. Egyáltalán nem volt semmi a lábán. Volt rajta valami köntös, ami nem ért le egészen a lábáig. A térde alatt volt, de a bokája felett..... Nyitott volt, úgyhogy elölről látszott a mellkasa. Aztán a derékrészénél volt egy öv, és ez volt az egyetlen dolog, ami összetartotta. Egyáltalán nem volt rajta más rögzítő elem. Még az öve is, aláhulló végeivel szinte olyan volt, mintha élne. 

- Kérdező: Vicki, ezt nem szkeptikus kérdésnek szánom, de előre szólok, hogy úgy hangozhat. Az a benyomás, amit Jézusról szerzett megfelelt-e a vele kapcsolatos elvárásainak, amit a Biblia olvasásából és esetleg a vallásos képzése más formáiból ismert? 

- Vicki: Nem igazán tudom, mert nem tudtam elképzelni. Lehet, hogy ez nagyon hülyén hangzik, de mivel soha nem láttam, nincs róla igazi képem. Amúgy sem tudnám igazán felfogni, amit a Biblia mond róla. 

- Kérdező: Amikor ezt az élményt átélte, még ha ez egy kinyilatkoztatás is volt az ön számára abból a szempontból, hogy korábban soha nem volt képe Jézusról, azonosította magát az ön számára Jézusként, vagy csak intuitíve tudta, hogy ő az? 

- Vicki: Olyan volt, mintha intuitíve felismertem volna őt, és tudtam, hogy ő az. Azt is mondta nekem: "Most nem mehetsz az én Atyám házába". 

- Kérdező: Vicki, hogyan közölte ezt önnel? Mentálisan? Telepatikusan?

- Vicki: Szavakkal. Szavak voltak, de nem hangosak. Olyan volt, mintha közvetlenül az elmémben szólt volna hozzám. 

- Kérdező: Vicki, volt valami fényesség, ami Jézushoz kapcsolódott? 

- Vicki: Sokkal inkább, mint ott bárki más esetén. Összességében Ő volt a legfényesebb az ottaniak közül. 

- Kérdező: Nehéz volt ránézni arra a fényességre? Kellemetlen volt? 

- Vicki: Nem. Nem volt kellemetlen, hanem hihetetlenül szép és meleg volt. Nagyon intenzív volt. Tudom, hogy nem tudtam volna elviselni, ha a rendes önmagam lettem volna, de mivel tudtam, hogy nem vagyok a rendes önmagam, tudtam azt is, hogy el tudom viselni. 

Amikor megkérdeztük Vickit, vajon a Jézus kép, amellyel 1973-as tapasztalata során találkozott, ugyanaz vagy más, habozás nélkül így válaszolt: "Ugyanaz"

Vicki teljes vallomása arról, hogy mit vett észre a túlvilági tapasztalatok alatt mindkét HKÉ-je során, összhangban van azzal a feltételezéssel, hogy világos, részletes és természetesnek tűnő vizuális képet kapott az adott terület személyeiről és környezetéről. Az a tény, hogy nem volt képes megkülönböztetni a színeket abban a világban (és a fizikai világban sem volt képes erre), csak még hihetőbbé teszi a beszámolóját, mivel, mint mondja, nem volt korábbi alapja arra, hogy megértse a színek jelentését. Ugyanakkor nehéz értékelni az általa Jézusként értelmezett lényről alkotott képét. Egyrészt Vicki, mint mélyen vallásos ember, már gyermekkorában is biztosan ismerte a Jézusról szóló leírásokat. Másrészt azt állítja, hogy születése óta tartó vaksága miatt ezek a leírások soha nem alkottak összefüggő képet az elméjében Jézusról. Ha vallomását nemcsak őszintének, hanem igaznak is tekintjük, akkor az a tény, hogy a róla alkotott képe ilyen jól megfelel a hagyománynak, bizonyára olyan rejtély, amelyen érdemes elgondolkodni. Így csak annyit tehetünk, arra a következtetésre juthatunk, hogy függetlenül attól, hogy mi Vicki Jézusról alkotott képének forrása, a vele való érintkezéséről szóló beszámolója egy újabb ok arra, hogy azt feltételezzük, hogy amit Vicki a túlvilágon tapasztalt, azt látta is. 

A fordító záró gondolatai és megjegyzés 

Az "ars moriendi" tudásanyaga a későközépkorban közismert volt (Polcz A., 1997). Ez a tudásanyag a mainál lényegesen stabilabb keresztény hittel alátámasztva több, mint 500 éven keresztül segítette a haldoklókat a jó halálra való felkészülésben és alapvető kézikönyve volt a lelkipásztoroknak a haldoklók felkészítésében, valamint vigasztalást, megnyugvást jelentett a hozzátartozók számára (Balogh F., 2004). Egyetértek Kovács Dénessel (2010), aki szerint az ars bene moriendi táblák a vallás képi jelrendszerével olyan leírást adnak a haldoklóban lejátszódó gondolat-, illetve érzelemvilágról, hogy érdemes „leporolni” őket. Ugyanakkor, figyelembe véve jelen társadalmunk többségében szekuláris szemléletmódját, az egyre kevésbé ismert vallási szimbólumok és ősi tudás felelevenítésén kívül szükség van - ahogy Nemes László (2020) fogalmazott - egy modern Ars moriendi megalkotására is. A halálközeli élmények tudományos kutatása terén olyan mennyiségű tudás (pl. lektorált folyóiratokban és könyvekben) felhalmozódott anyag gyűlt össze, főként Raymond Moody (1975) korszakalkotó művének kiadását követően, hogy meg vagyok győződve arról, hogy ez a tudásanyag kulcsszerepet kap egy modern Ars moriendi megalkotásában. A test halálának ténye, amely életünk része, ugyanúgy megkerülhetetlen és elkerülhetetlen a mai modern ember számára, mint amilyen a középkori emberek számára volt. Úgy gondolom, hogy a jelen helyzetben az Egyház örökérvényű tanítását alapul véve tájékoztatást kell adnunk kortársaink számára arról, hogy mi vár rájuk a halál pillanatában. A spirituális tudás egyfajta szintézisére van szükség. Nyilván nem véletlen, hogy a HKÉ-t átélő személyek sok esetben számolnak be az un. életút áttekintésről, amely egyébként „különítélet” néven évszázadok óta jelen van a Katolikus Egyház tanításában. Idézet a Katolikus Egyház Katekizmusána Kompendiumából: „Az örök élet az, mely azonnal a halál után elkezdődik. Soha nem lesz vége. Mindenki számára különítélet előzi meg, melyet Krisztus mond ki, aki az élők és holtak bírája, és az utolsó ítélet fogja megpecsételni.” (ld. lenti weblinket). A Vicki Umipeg fent részletezett esetismertetésében szereplő életút áttekintés és az Egyház által tanított különítélet feltűnő hasonlósága nyilvánvaló (még a vak is látja) – és ez csak egy kiragadott példája a nyilvánvaló egyezéseknek. 

A magyar fordítás, amely Prof. Dr. Kenneth Ring engedélyével kerül publikálásra, az alábbi könyv részleteit (22.-28., 41.-59. oldal) tartalmazza: Kenneth Ring and Sharon Cooper: Mindsight - Near-Death and Out-of-Body Experiences in the Blind, William James Center for Consciousness Studies, First Edition 1999.

(DR. KENNETH RING, DR. SHARON COOPER Lelki látás: halálközeli és testen kívüli élmények a vakok körében. Esetismertetés)

Dr. Kenneth Ring a University of Connecticut emeritus peofesszora volt, jelenleg nyugállományban van. 

Dr. Sharon Cooper Dr. Ring egykori doktorandusz hallgatója a Mindsight c. könyvben leírt kutatások lezárulása és a doktori fokozat megszerzése óta gyakorló pszichológusként dolgozik Connecticut-ban.

Fordította: Dr. Magyary István habilitált egyetemi adjunktus PTE KPVK Alkalmazott Ontológiai Kutatócsoport.

- - - - - - - - 

Kapcsolódó írás

„Csak azt tudom, hogy vak voltam, és most látok.” - egy vak lány vizuális élményei 

https://dszilvia.blogspot.com/2018/11/csak-azt-tudom-hogy-vak-voltam-es-most.html 

- - - - - - - -

 Vicki Noratuk élménye - videó

forrás: marius molac