„Barátaim, akik ide meghívtak, arra kértek, beszéljek a természet világaiban és az égitesteken levő szellemi lényekről. Ezzel olyan területre lépünk, amelyik messze esik mindattól, amit az intellektuális világ mai tudománya az embernek megadhat. Mindjárt az elején olyan területet fogunk érinteni – ez már vele jár a témával -, amelyik messze esik mindattól, amit a külső intellektuális világban a tudomány ma nyújt. Már az elején olyan területet leszünk kénytelenek érinteni, amelynek a valóságát a külső világ tagadja. Azt az egyet szeretném csak feltételezni kedves Barátaim, hogy eddigi szellemtudományi tanulmányaik alapján egy érzésbeli megértéssel közelednek a szellemi világhoz. Ahogyan a dolgokat majd nevezni fogjuk, abban már meg fogunk egyezni. Minden egyéb magától fog adódni, ha meg van ez az érzelmi megértés, amely tud arról, hogy az érzéki világunk mögött -, amelyet mint emberek ez idő szerint átélünk – van egy szellemi világ. É éppen így, mint ahogyan a fizikai világ mélyére úgy hatolunk, ha azt nem csak egy nagy egységnek tekintjük, hanem egyes növényekre, egyes állatokra, egyes ásványokra, népekre és egyes emberekre bontjuk fel, éppen úgy a szellemi világot is szellemi lények egyes osztályaira és individuumaira bonthatjuk. A szellemtudomány talaján állva tehát nem csak egy általános szellemi világról beszélhetünk, hanem egészen meghatározott lényekről és erőkről, akik fizikai világunk mögött állnak.
Mi mindent tartunk fizikai világunknak? Legyünk először ezzel tisztában. A fizikai világhoz soroljuk mindazt, amit érzékelhetünk, amit szemünk lát, fülünk hall, kezünkkel megfoghatunk. De ide számítjuk mindazt is, amit a gondolatainkkal felérünk, amennyiben azok külső észleletre vonatkoznak, valamint olyasmire, amiről a külvilág szól hozzánk. A fizikai világhoz tartozik továbbá mindaz is, amit mi magunk mint emberek ebben a fizikai világban véghezviszünk. Ellenvetést válthatna ki, ha azt mondjuk, hogy mindaz, amit emberként a fizikai világban cselekszünk, a fizikai világhoz tartozik; mert hiszen amikor az ember a fizikai világban tevékenykedik, valami szellemit hoz le ebbe a fizikai világba. Az emberek ugyanis nemcsak a fizikai ösztöneik és szenvedélyeik alapján cselekszenek, hanem például morális elvek szerint is, amelyek a cselekedeteiket, a tevékenységüket irányítják. Természetesen, ha morálisan cselekszünk, szellemi impulzusok is bejátszanak a tetteinkbe; morális cselekedeteink színtere azonban mégis csak a fizikai világ. De épp úgy, mint ahogyan a morális cselekedeteinkbe spirituális impulzusok játszanak bele, épp úgy a színeken, hangokon, a melegen, a hidegen és minden érzéki észleleten keresztül is szellemi impulzusok szólnak hozzánk. A szellemiség a cselekvés számára egyelőre még bizonyos fokig rejtve marad. Az éppen a szellemiség jellegzetessége, hogy az ember csak akkor ismerheti meg, ha arra törekszik – legalábbis bizonyos mértékben -‚ hogy mássá legyen, mint amilyen azelőtt volt.
Szellemtudományi csoportjainkban együtt dolgozunk; itt nem csak különféle igazságokat hallunk, amelyek elmondják, hogy különféle világok vannak, hogy az ember különféle tagokból vagy testekből áll, vagy nevezzük ezeket akárhogyan, hanem miközben mindez hat ránk akkor is, ha nem is vesszük mindig észre, lassanként, anélkül hogy ezoterikus fejlődésen mennénk keresztül, lelkünk megváltozik. A szellemtudományi tanulmányok lelkünket átalakítják. Hasonlítsuk csak össze azt a módot, ahogyan érezni tudunk szellemtudományos csoportban eltöltött néhány évi spirituális élet után, hasonlítsuk össze azt, azzal az érzés és azzal a gondolkodásmóddal, ahogyan azelőtt éreztünk és gondolkoztunk vagy ahogyan a szellemtudománnyal szemben közömbös emberek éreznek és gondolkoznak.
Látni fogjuk, hogy a szellemtudomány nemcsak a tudás elsajátításában áll, a szellemtudomány elsősorban nevelést jelent, egyfajta lelki önnevelést. Mássá leszünk, más lesz az érdeklődésünk, más lesz pár év múlva a figyelmünk bizonyos dolgokra, ha szellemtudománnyal foglalkozunk.
Ami régebben érdekelte embert, már nem érdekli; ami pedig azelőtt nem érdekelte, kezd a legnagyobb mértékben érdekessé válni a számára. Nem mondhatjuk, hogy csak az kerül kapcsolatba a szellemi világgal, aki ezoterikus iskolázáson ment keresztül. Az ezoterika nem az okkult fejlődéssel kezdődik. Abban a pillanatban, amikor valamiféle szellemtudományos társasághoz csatlakozunk, s egész lelkünkkel a szellemtudományos tanítások mellé állunk, már megkezdődik az ezotéria, már megkezdődik lelkünk átalakulása; valami olyasmi történik velünk, mint ami egy olyan lénnyel történnék, aki azelőtt csak fényt és árnyékot látott, és azután szemének valami különleges átorganizálásával színeket kezdene látni. Egy ilyen lény számára az egész világ más képet nyerne. Csak észre kell vennünk, csak be kell magunknak vallanunk az egész világ más színben tűnik fel, ha valamiféle szellemtudományos társaságon belül spirituális önnevelésen megyünk át. A leglényegesebb a spirituális megértés során a szellemi világgal szemben egy meghatározott érzésre való önnevelés, az olyan önnevelés, ami arra irányítja az ember tekintetét, ami a fizikai tények mögött áll. Ez a szellemtudományi mozgalomnak az eredménye. Ne higgyük, hogy a spirituális tényeket puszta szentimentalizmussal meg lehet érteni azzal, ha folyton csak azt hangoztatjuk, hogy érzéseinket szeretettel akarjuk áthatni. Ezt akarja minden más ember is, ha jó ember; ettől csak gőgösekké lehetünk. Inkább azzal kell tisztában lennünk, hogy hogyan nevelődnek át az érzéseink, ha a magasabb világok tényeinek az ismerete hat ránk, és hogyan alakítja az át lelkivilágunkat. Az a különleges mód, ahogyan lelkünket a magasabb világok iránti érzelemre neveljük, ez a mód tesz valakit a szellemtudomány művelőjévé. Mindenekelőtt ezt kell megértenünk, ha azokról a dolgokról akarunk beszélni, amelyekről ebben az előadássorozatban lesz szó.
Aki okkult iskolázáson nevelődött tekintettel tud a fizikai világ tényei mögé nézni, az minden mögött, ami mint szín, hang, meleg vagy hideg tárul elénk, vagy ami a természet törvényeiben jelentkezik, mind emögött egyben lényeket is fog látni, akik a fizikai érzékszervek s az ehhez kötött értelem számára nem nyilatkoznak meg, mert ezek a fizikai világ mögött húzódnak meg. Azután mind mélyebbre hatolva, mind magasabb rendű lényekkel népes világokra bukkan. Ha meg akarjuk érteni mindazt, ami az érzéki világunk mögött van, akkor az érzéki világunk mögött fellelhető legközelebbi világból kell kiindulnunk, abból, amit az érzéki észleleteinknek a szellemi történésekre borított legelső fátyla takar el. A mai ember értelmét, a mai felfogóképességet a szellemi látás által felfedhető ezen legközelebbi világ lepi meg legjobban. Minthogy olyanok előtt beszélek, akik a szellemtudományban már némileg járatosak, felteszem, hogy mát tudják, hogy minden mögött, ami az emberen külsőleg megjelenik, minden mögött, amit az emberen látunk, amit tapinthatunk rajta, amit az anatómiából és fiziológiából közönséges értelmünkkel megtudhatunk róla, tehát közvetlenül mind amögött, amit az ember fizikai testének mondunk, szellemtudományos értelemben vett érzékfeletti tagot találunk. Az embernek ezt a legközelebbi érzékfeletti tagját étertestnek vagy élettestnek nevezzük.
Nem szándékozunk ma az ember lényének még magasabb tagjairól szólni, csupán azt akarjuk tisztázni, hogy az okkult látás, amely képes a fizikai test mögé pillantani, ott közvetlenül az éter- vagy élettestet találja. Ugyanide jut az okkult látás a külső természet dolgai mögött is. Ahogyan okkult szemmel nézve az embert megnézhetjük, van-e valami egyéb a fizikai teste mögött, és ahogyan ott az étertestét vagy élettestét találjuk meg, úgy okkult tekintettel a külső természetet is szemlélhetjük a színek, a formák, a hangok, a természet világa mögött is, amennyiben azok fizikailag tárulnak elénk. Az okkult tekintet, ami az ember éter- vagy élettestére irányul az ember egész fizikai természete mögött, azt egy egységnek látja, egy összefüggő képletnek, egy összefüggő formának vagy alaknak. Ha azonban az okkult tekintet a külső természet felé fordul, és behatol a szín, a forma, az ásványi, növényi, állati képződmények mögé, ha az okkult tekintet mindezen áthatol, akkor a fizikai természet éter- vagy élettestét sokaságnak, végtelen sokrétűségnek látja. Ez a nagy különbség az embernek egyetlen, egységes lénye az éterteste, a fizikai természet mögött pedig sok különböző, differenciált lény van.
S most meg kell mutatnom azt az utat, amelyen az imént elhangzott állításhoz el lehet jutni, ahhoz az állításhoz, hogy a fizikai természet világa mögött egy éter- vagy élettest, vagy pontosabban szólva, egy éter- vagy életvilág található, amely sokrétű, differenciált lények sokasága. Ha el akarnám mondani, hogyan lehet ehhez eljutni, akkor azt egyszerűen úgy mondhatom, hogy az ember a fizikai természet mögötti éter- vagy életvilág megismeréséhez úgy jut el, hogy elkezdi a körülötte levő egész világot morálisan átérezni. Mit jelent az, hogy a világot morálisan átérezni? Emeljük tekintetünket először a földtől elfordulva a mindenség végtelene felé, ahonnan az ég kékje tekint le ránk. Tegyük fel, hogy az olyankor történik, amikor semmiféle felhő, még a legkisebb ezüstös felhőcske sem zavarja meg az ég kékjét. Tegyük fel, hogy mindenfelé a fölénk boruló ég kékjébe tekintünk. Hogy ez fizikai értelemben valami reális-e vagy sem, nem azon múlik a dolog, egyelőre csak arról a hatásról van szó, amit az égnek ez a kitárult kékje tesz ránk. Tegyük fel, hogy elég sokáig tudjuk magunkat intenzíven átadni az ég kékjének, és ezt úgy tudjuk megtenni, hogy megfeledkezünk minden egyébről, amit az életről tudunk, vagy ami az életben körülvesz. Tegyük fel, hogy egy pillanatra meg tudnánk feledkezni minden külső benyomásról, minden emlékről, az élet minden gondjáról és bajáról, s teljesen át tudnánk adni magunkat egyedül a kék ég hatásának. Amit most itt elmondok, az minden ember lelki tapasztalata lehet megfelelő előkészület után, általános emberi tapasztalássá tehet, amit elmondtam. Tegyük fel, hogy az ember lelkével így néz fel az ég kékjére, semmi mást nem tekintve: akkor elkövetkezik egy pillanat, amikor eltűnik az ég kékje, amikor már nem látunk kéket, semmi olyant, amit az emberi nyelv a kék szóval illethetne. De ha abban a pillanatban, amikor az ég kékje megszűnik számunkra kék lenni, a saját lelkünkre figyelünk, egy egészen meghatározott hangulat vesz erőt rajtunk: a kékség mintegy eltűnt és a végtelenség tárul ki előttünk. S ezt a végtelenséget, ezt az ürességet, amely az előbbi kékség helyén keletkezik, lelkünknek egy egészen meghatározható hangulata, egy pontosan meghatározható érzése tölti be. S ha lelkünknek ezt a hangulatát, amely a végtelen távolságok felé törekszik, meg akarnánk nevezni, akkor arra csak egyetlen szavunk van: jámborság tölti el lelkünket, az odaadó jámborság érzése a végtelennel szemben. Az emberi fejlődés minden vallásos érzésében alapjában véve ez az árnyalat van meg, amit itt most jámborságnak nevezek: jámbor odaadás, vallásos hangulat, mindez morális lett a kék égboltozat hatására. A végtelenbe táruló kékség morális érzést hívott életre lelkünkben; mialatt mint „kék” eltűnt, lelkünkben morális érzés támadt a külvilággal szemben.
S most irányítsuk figyelmünket egy másik érzésre, amely más módon hangol morálissá a külső természettel szemben. Fordítsuk tekintetünket a rügyező fákra, a zöldellő rétre, nézzük a földet elborító, a fákból elénk táruló sokféle zöld színre; s azután tegyünk megint úgy, hogy elfelejtsünk mindent, ami a külvilágból lelkünkre hat, és csak annak adjuk ár magunkat, ami a külvilágból, mint zöld tárul felénk. S ha megint meg tudjuk tenni, hogy átadjuk magunkat annak, ami valóságosan, mint a zöld tárul elénk, akkor ezt újra odáig vihetjük, hogy a zöld mint zöld eltűnjék, éppúgy mint ahogyan előbb a kék tűnt el. Most sem mondhatjuk, hogy „egy szín tárul ki előttünk”. Ehelyett megint valami különös érzés vesz erőt a lelkünkön. (Hangsúlyozom, olyan dolgokat mondok el, amit mindenki önmagán tapasztalhat, ha megfelelően felkészült rá). Az ember azt érzi: „Most megértem, mit élek át, amikor képzeteim vannak, amikor gondolkozom, amikor gondolatok támadnak bennem, ha egy képzet felhangzik bennem. Most értem csak meg ezeket. A körülöttem mindenütt sarjadó zöld tanított meg rá. A külső természeten kezdem megérteni a lelkem bensőjét, amikor a természet mint külső benyomás megszűnik, s helyette egy morális hatás marad meg. A növényzet zöldje tanít meg rá, hogy milyen érzéseknek kell bennem élni, ha abban a kegyelemben részesül a lelkem, hogy gondolatok, hogy képzetek támadnak benne.” Megint egy külső természeti benyomás alakult át morális érzéssé.
Vagy tekintsünk a fehér hótakaróra. S csak ha a hótakaróra nézve minden egyébről megfeledkezünk, és csupán a fehéret érezzük, majd az is eltűnik előlünk, akkor értjük meg, mi az anyag, ami a világot betölti. Akkor értjük meg a világot eleven lényével betöltő anyagot. Akkor érezzük, hogyan működik és él az anyag a világban. Minden külső látási érzékletet és minden hallási érzékletet át lehet alakítani morális érzéssé. Tegyük fel, hogy hallunk egy hangot, s erre annak az oktávját. S ha lelkünket ezzel a két hanggal, az alaphanggal és oktávjával szemben úgy állítjuk be, hogy minden egyébről megfeledkezzék, minden mást kapcsoljunk ki belőle, s csupán a prím és oktáv két hangjának adjuk át magunkat, és ezt odáig visszük, hogy annak ellenére, hogy ez a két hang felhangzik, mégsem halljuk meg, el tudjuk terelni a figyelmünket még erről is, akkor megint egy morális érzés ébred fel lelkünkben. Szellemi megértés dereng fel bennünk aziránt, amit akkor élünk át, ha kívánság támad bennünk és hajt valamerre, s ebbe a kívánságba az értelmünk beleszól. A kívánság és az értelem, a vágy és a gondolat összeműködését érezzük meg, ahogyan az az emberi lélekben él, az alaphang és oktávja révén.
Így elérhetnők, hogy a legkülönfélébb érzékletek hassanak ránk. Mindaz, amit érzékszerveinkkel a természetből észlelünk, így mintegy eltüntethető, úgy hogy ezt az érzékelhető takarót leemeljük, s ekkor mindenütt a szimpátia és antipátia morális érzései lépnének a helyébe. És ha ilyen módon megtanuljuk, hogy mindazt, amit szemünk lát, amit fülünk hall, amit kezünk megfog, amit agyunkhoz kötött értelmünk megért, kikapcsoljuk és megszokjuk, hogy mégis szemben álljunk a világgal, akkor valami mélyebb részünk működik bennünk, mint a szemünk látó képessége, mint a fülünk hallása és agyhoz kötött gondolkozásunk értelmi képessége, ilyenkor lényünknek egy mélyebb részével fordulunk a külvilág felé. Akkor a végtelen messzeség úgy hat ránk, hogy vallásos hangulat fog el. Akkor a növényzet zöld szőnyege úgy hat ránk, hogy megérezzük saját bensőnk szellemi kibontakozását. Akkor a fehér hótakaró úgy hat ránk, hogy megértjük, mi a matéria, mi az anyag a világban. Akkor valami mélyebb részünk ragadja meg a világot, mint amivel azt egyébként tesszük magunkévá. És ezáltal mélyebben is hatolunk a világba, mint egyébként. Így mintegy fellebben a külső természet fátyla, s eljutunk abba a világba, amely e mögött a külső fátyol mögött van.
Ugyanúgy, mint ahogyan a fizikai ember mögé tekintve az éter- vagy élettesthez jutunk el, úgy jutunk el az előbbi módon egy olyan területre, amelyen fokról fokra a lények sokasága mutatkozik meg előttünk. Azok a lények, akik az ásvány-, a növény- és az állatvilág mögött élnek és működnek. Az étervilág mutatkozik meg apránként előttünk a maga különálló részeire differenciáltan. Az okkult tudományokban azt, ami az ember előtt így fokról fokra feltárul, mindig is az elementális világnak nevezték. S azok a szellemi lények, akikhez az előbb említett úton juthatunk el, az elementális lények, minden fizikai, érzékelhető dolog mögött rejtve vannak. Mondtuk már, hogy míg az ember éterteste egységes, az egész természet mögötti étervilág sokrétű, sokféle. Minthogy az, amit így tapasztalunk, valami egészen újszerű, hogyan írhatjuk le azt, ami a külső természet mögül apránként megnyilatkozik? Legegyszerűbben úgy, hogy valami ismerthez kapcsoljuk. Abban a sokféleségben, ami a fizikai világ mögött van, legelőbb is olyan lényeket találunk, akik az okkult szemlélet számára lezárt, körülhatárolt képekben jelentkeznek. Ismert dolgokhoz kell kapcsolódnom, hogy leírhassam a leghamarabb elénk akadó lények jellegzetességeit. Lezárt képeket, határozott körvonalú lényeket észlelünk először, akikről elmondhatjuk, hogy formájuk vagy alakjuk szerint leírhatók.
Ezek egyik csoportja azoknak a lényeknek, akikkel elsősorban a fizikai-érzéki világ mögött találkozunk. Az itt talált lények másik csoportja az, akiket úgy írhatnánk le – ha eltekintünk attól, ami határozott formában jelentkezik. aminek meghatározott alakja van -, ha azt a szót használjuk rájuk, hogy metamorfózis, alakváltozás. Ez a második csoport, amely az okkult tekintet előtt megmutatkozik. A határozott formájú lények tartoznak az egyik csoportba; de azok a lények, akik minden pillanatban változtatják az alakjukat, és amikor elénk lépnek azt hisszük, hogy megtagadtuk a képüket, már meg is változnak, úgy hogy csak akkor követhetjük őket, ha a magunk lelke is mindig mozgékony és érzékeny marad, a második csoportba tartoznak. A szellemi látás az első csoportba tartozó lényeket, akiknek határozott formájuk van, tulajdonképpen csak akkor látja, ha az előzőekben leírt módon a föld mélyébe hatol.
Elmondtam már, hogy mindezt, ami a külvilágból ránk hat, morális hatássá kell nemesíteni a már leírt módon. Példaképpen megemlítettük az ég kékjét, a növények zöld színét, a hó fehérségét. Tegyük fel, hogy belehatolunk a föld mélyébe. Mondjuk bányászokhoz társulunk, a föld belsejébe hatolunk, mindenesetre olyan területre, ahol a szemünket nem tudjuk úgy iskolázni, hogy a tekintetünket morális benyomássá alakíthatná. Ezzel szemben érzésünkben meleget, differenciált hőkülönbségeket veszünk észre. Ezt kell elsősorban megéreznünk, ennek kell a fizikai hatásnak, a természet fizikai hatásának lennie, ha a föld ölébe szállunk. Ha ezekre a hőkülönbségekre figyelünk fel, ha tekintetünket ezekre a hőmérséklet-eltolódásokra irányítjuk, és mindarra, ami az érzékszerveinkre szokott hatni, akkor éppen azáltal, hogy így behatolunk a föld belsejébe és eggyé váltnak érezzük magunkat a föld belsejében ható erőkkel, egy egészen határozott élményünk támad. Ha ugyanis mindent figyelmen kívül hagyunk, ami ránk hatott, ha arra törekszünk, hogy odalent semmit se érezzünk, a hőmérsékletkülönbségeket sem – ami szintén csupán előkészületnek számított –‚ ha megpróbálunk sem nem látni, sem nem hallani, hanem mindennek csak az utóhatását engedjük érvényesülni, úgy hogy az a lelkünk mélyéről, mint morális érzés támadjon fel, akkor szellemi szemünk előtt a természet teremtő lényeinek (schaffende Naturwesenheiten) azt a csoportját látjuk meg, akik az okkult úton járók számára minden földiben, éspedig minden ércféleségben (metallisch) működnek, és akik az imaginatív megismerés előtt a legkülönfélébb éles körvonalú alakban jelentkeznek.
Aki tehát okkult nevelés segítségével, de egyben az ügy iránti szeretettel is áthatva – mert ezen a területen erre különösen nagy szükség van – bányászok közé áll, és úgy szállnak a tárnába, hogy minden külső benyomástól el tud tekinteni, annak imaginációja előtt a lényeknek az a következő csoportja mutatkozik meg, akik minden földi, főképpen minden ércszerű mögött fejtik ki teremtő tevékenységüket.
Ugyanúgy, ahogyan szellemi látással imaginációban pontosan körvonalazott természeti lényeket láthatunk, ahogyan ilyen módon határozott alakú lényeket pillanthatunk meg, akik le vannak határolva, akiket akár le is lehetne rajzolni, úgy egy másik lehetőség is megnyílik a szellemi látás számára, hogy olyan lényekről kapjunk képet, akik közvetlenül a természet mögött állnak. Ha – mondjuk – egy olyan napon, amikor az időjárás minduntalan megváltozik, amikor például felhők gyűlnek össze az égen, a felhőkből lehull az eső, azután meg a föld felszínéről felszáll a pára, ha tehát egy ilyen napon az ember ugyanúgy átadja magát ezeknek a jelenségeknek, mint ahogyan előbb beszéltünk erről, úgy hogy a fizikai hatások helyébe morálisak kerüljenek, akkor megint egy egészen határozott élményre tehetünk szert. Különösen alkalmas erre, ha – mondjuk – egy vízesés szétporló, feltorlódó víztömegének a játékát figyeljük; ha az összetömörülő és megint felszálló ködöt nézzük, a levegőt betöltő és füstszerűen felszálló víz- gőz látványának adjuk ár magunkat. vagy a finoman permetező esőt nézzük, és ha mindezzel szemben morális érzéssel telünk el, akkor a lényeknek a második csoportjához jutunk, akikre a metamorfózis, az alakváltozás szót alkalmazhatjuk. A lényeknek ezt a második csoportját épp úgy nem tudnánk lerajzolni, mint ahogyan a villámot sem tudjuk lerajzolni, legfeljebb egy pillanatnyi alakját tudjuk rögzíteni, ami a következő szempillantásban már meg is változott. Tehát ilyen állandóan változó alakban megjelenő a lényeknek ez a második fajtája, akiknek szimbóluma az imagináció számára legfeljebb a felhők mindig változó alakulása lehet.
De mint szellemi kutatók, még más módon is megismerhetjük ezeket a lényeket. Ha a növényzetet figyeljük meg amint tavasszal a földből kibújik – hangsúlyozom, hogy csak akkor, amikor az első zöld hajtásai bújnak ki a földből, és nem később, amikor rövidesen már gyümölcsöt hoz -‚ ilyenkor ugyanazokat a lényeket pillantja meg az okkult látás, amint körüllengik a rügyet, mint akiket a szétporló, majd újra összetorlódó vízben, a gyülekező ködfelhőben fedezett fel. Úgyhogy elmondhatjuk, hogy amikor a földből sarjadó növényt látjuk, ott látjuk körülötte mindenütt az azt körülnyüzsgő, metamorfizáló lényeket is. S a szellemi látó megérzi, hogy annak, ami a rügyet láthatatlanul körüllengi, valami köze lehet ahhoz, amitől a növény a földből kifelé törekszik, ami a növényt a földből kibontja. A közönséges fizikai tudomány felismeri a növény növekedését, annyit tud csak, hogy van a növényben valami hajtóerő, amitől alulról felfelé törekszik. A szellemi látó azonban felismeri, hogy a virágnál nem ez a helyzet. Tegyük fel, hogy van itt egy fiatal hajtás. A szellemi látó felismeri, hogy a fiatal hajtás körül alakjukat változtatgató lények vannak, akik mintegy a Föld környezetéből származnak, s onnan jönnek le, és akik nemcsak alulról felfelé hatnak, ahogyan azt a fizikai növekedési elv tartja, hanem akik felülről lefelé hatva mintegy kihúzzák a növényt a földből. Úgyhogy okkult látás tavasszal, amikor a földet beborítja a zöld takaró, olyasmit érez, mintha a világmindenségből természeti erők szállnának le, amelyek a földből kiemelik azt, ami benne van, hogy a Föld belseje is meglássa az eget, a külső világot. A növény körül valami állandó mozgékonyság van, és az éppen a jellegzetes, hogy okkult szemlélet megszerez egy megérző képességet aziránt, hogy az, ami a növényt körüllengi, ugyanaz, mint ami a felszálló és újra esővé sűrűsödő párában is van. Ez pedig a természeti erőknek, a természeti lényeknek a második csoportja.
Az egyik fajta, tehát egy bizonyos kategória azáltal tárul fel a szellemileg iskolázott szem előtt, hogy megfigyeljük – mondjuk – nyár végén vagy ősszel a növényvilág lassú hervadását, elhalását, általában a természeti lények elhalását. Már amikor a növények virágjukban érlelni kezdik gyümölcseiket, a gyümölcsérést úgy engedhetjük lelkünkre hatni, ahogyan azt tegnap elmondtuk, és akkor ugyanúgy, mint ahogyan azt már tegnap leírtuk, az imagináció előtt olyan szellemi lények jelennek meg, akiknek a természet lényeinek elhalásához, hervadásához van valami közük. Mint ahogyan tegnap elmondtuk, hogy tavasszal a növényeket mintegy kihúzzák a földből bizonyos lények, olyanok, akik állandó átalakulásnak vannak alávetve, ugyanúgy elmondhatjuk: ha például a növények lassanként kifejlődtek, és ismét bekövetkezik annak szükségessége, hogy elhervadjanak, akkor más lények állnak munkába. Olyan lények, akikről még csak azt sem mondhatjuk, hogy alakjukat állandóan változtatják, mert tulajdonképpen csupán azt mondhatjuk róluk, hogy nincs is igazi alakjuk. Felcsillannak, mint a villám, mint kicsiny meteorok villannak fel, majd ismét eltűnni látjuk őket; megint felragyognak, megint eltűnnek úgy, hogy tulajdonképpen semmiféle alakjuk sincs, hanem csak elsuhannak Földünk felett, meteor- vagy lidércfényszerűen felviláglanak, kihunynak. Ezek a lények vannak elsősorban kapcsolatban a természeti birodalom lényei megérlelésével, ahhoz, hogy azok megérhessenek.
Tulajdonképpen csak akkor észlelheti ezeket a lényeket a szellemi tekintet, ha egyes-egyedül magára a levegőre irányul, éspedig lehetőleg tiszta levegőre. A természeti lények második csoportját tegnap úgy írtuk le, hogy a felhőképződésben vagy más formában elénk táruló szétporló, majd ismét összegyülemlő vizet hagyjuk magunkra hatni. Lehetőleg páramentes, napfény és napmelegtől áthatott levegőnek kell a lélekre hatnia, ha ezeknek a meteorszerűen felvillanó, majd kialvó lényeknek az imaginációjához akarunk eljutni, akik mintegy láthatatlanul élnek a páramentes levegőben, s mohón szívják be a levegőt átjáró fényt, amitől felfénylenek, felvillannak. Ezek a lények ereszkednek le például a növényvilágra vagy az állati világra, és gondoskodnak az érésről. Már abból a módból is, ahogyan ezekhez a lényekhez eljutunk, látható, hogy bizonyos kapcsolatban vannak azzal, amit az okkultizmus ősidők óta az elemeknek nevez.
Azokra, akiket az ilyen lények első fajtájából valóknak mondottunk, akkor találunk rá, ha a föld mélyére szállunk le, ha bolygónk szilárd elemébe hatolunk; ekkor imaginációnk előtt határozott formájú lények jelennek meg, így ezeket a lényeket a szilárdság természetszellemeinek, a föld természetszellemeinek nevezhetjük. A második kategória az összegyülemlő és szétporló vízben található meg; ezért ezeket a lényeket kapcsolatba hozhatjuk azzal, amit az okkultizmus ősidők óta folyékonynak, a vízelemnek nevez.
Ebben változtatják alakjukat, és veszik át egyben azt a szerepet, hogy kihúzzák a földből mindazt, ami növekszik, ami sarjadzik. A lehető leginkább páramentes levegővel állnak kapcsolatban azok a lények, akikről ma volt szó. Úgyhogy a föld, a víz és a levegő természetszellemeiről beszélhetünk.
Az ilyen lényeknek még egy negyedik fajtájáról is szólhatunk. A szellemi látás akkor ismerkedik meg ezzel a negyedik kategóriával, ha megvárja, amíg egy virág gyümölccsé, maggá érett, és azután megfigyeli, hogy a csíra hogyan fejlődik lassanként új növénnyé. Csak ilyen alkalommal figyelhetjük meg könnyen – egyébként csak nehezen – az ilyen lények negyedik fajtáját, mert ez a negyedik fajta minden csirának, minden magnak megőrzője a természet birodalmaiban. Őrzőként viszik át a magot a növények vagy más természeti lények egyik generációjától a következőhöz. Megfigyelhetjük, hogy ezek a lények, akik a mag vagy csíra megőrzői, s ezáltal lehetővé teszik, hogy Földünkön mindig újra ugyanolyan lények jelenjenek meg, hogy ezek a lények bolygónk melegével élnek együtt, azzal, amit ősidők óta a tűzelemnek, a hőelemnek neveznek. Ezért vannak a magerők is kapcsolatban bizonyos hőfokkal, bizonyos hőmérséklettel. És ha a szellemi látás pontosan figyeli meg a dolgokat, akkor azt látja meg, hogy ezek a lények gondoskodnak arról, hogy a környezet hője szükség szerint átalakuljon olyan hővé, amilyen ahhoz kell, hogy a mag, a csíra megérjen, hogy az élettelen hő élő hővé alakuljon át. Ezért ezeket a lényeket a hő vagy a tűz természetszellemeinek nevezhetjük.
Így hát egyelőre a természetszellemek négy kategóriájáról beszéltünk – a következő előadásokban majd még pontosabb képet kapunk róluk -‚ akik bizonyos kapcsolatban vannak az elemekkel, a földdel, vízzel, levegővel és tűzzel. Ezekben az elemekben van ezeknek a szellemi lényeknek mintegy a körzetük, a territóriumuk, mint ahogyan az embernek magának az egész bolygó a körzete, a birodalma. Ahogyan az embernek otthona a világmindenség. úgy ezeknek a lényeknek is a felsorolt elemek egyike a maga területe. …ezek a különféle lények Földünk egésze számára a maga természeti világaival, tehát a mi földi fizikai világunk számára ugyanazt jelentik, mint amit az egyes ember számára az étertest vagy élettest jelent. Csakhogy mint mondtuk, az ember éterteste egység, míg a Föld éterteste sok ilyen természetszellemből áll, akik méghozzá négy kategóriára is oszlanak. A Föld éter- vagy életteste a természetszellemek eleven együttműködéséből áll. Ez tehát nem egység, hanem sokaság, sokrétűség.
Ha a Föld étertestét szellemi látással akarjuk ismerni, akkor – amint azt tegnap elmondtuk – engednünk kell, hogy a fizikai világ morálisan hasson ránk, s ezáltal a fizikaiság fátyla fellebbenjen; ekkor láthatóvá válik az, ami közvetlenül a fátyol mögött van: a Föld éterteste.
A Föld asztráltestéhez mindenesetre nehezebb eljutni, mint étertestéhez mélyebbre ható okkult gyakorlatra van szükség, amint az részben – már amennyire ez nyilvánosan közölhető – „A magasabb világok megismerésének útja” c. könyvemben megtalálható. Ha az ember mind többet és többet végzi a meditációs, koncentrációs stb. gyakorlatokat, ha mindinkább megerősíti lelkének szunnyadó rejtett erőit, akkor létre tud hozni egy tudatos alvási állapotot. Nem veszíti el tudatát, amikor asztráltestét kivonta fizikai- és étertestéből, hanem maga körül látja – nem a fizikai világot hanem – azt a másik világot, amely spirituálisabb, szellemibb az eddig leírtaknál. Amikor elérkezik az ember számára a pillanat, amelyben fizikai és étertestétől megszabadulva tudatát megvilágosodni érzi, akkor a szellemi lényeknek egészen új fajtáját észleli.
A legelső, ami az eddig a fokig iskolázott szellemi látás előtt feltűnik, az, hogy ezek az újfajta szellemi lények, akiket most észlel, a természetszellemeknek mintegy a parancsnokai (Befehlshaber). Tisztázzuk, mennyiben a parancsnokaik. Mondottam, hogy azok a lények, akiket a víz természetszellemeinek nevezhetünk, különösképpen a rügyező, a talajból feltörő növényvilágra hatnak. Azok, akiket a levegő természetszellemeinek nevezhetünk, inkább akkor játszanak szerepet, amikor nyár végén és ősszel a növényeknek el kell hervadniuk, el kell halniuk. Ilyenkor a meteorszerű levegőszellemek leereszkednek a növényvilág fölé, és itt mintegy betelnek azzal, hogy azok nyári és tavaszi alakulatait elhervasztják. Ez az elrendezés, hogy egyszer a víz szellemei, máskor a levegő szellemei hatnak főként a Föld valamely területén, ez a Föld különféle területei szerint változó. Az északi félgömbön természetesen egészen másként van, mint a délin. Hogy a helyes időpontban a megfelelő természetszellemet munkája elvégzésére irányítsa, az azoknak a szellemi lényeknek a feladata, akiket csak akkor ismer meg az ember, ha szellemi látása már annyira iskolázott, hogy fizikai és étertestétől megszabadulva is képes környezetében valamit észlelni.
Hogy például láthassa azt: Földünk érdekében, Földplanétánkkal kapcsolatban szellemi lények tevékenykednek, akik a természetszellemek munkáját elosztják az évszakokra, akik tehát azzal idézik elő az évszakok változását a Föld különféle tájain, hogy a természetszellemek munkáját kiosztják. Ezek a szellemi lények képviselik a Föld asztrálrestét. Ugyanazok, mint akikbe az ember a maga asztráltestével belemerül, amikor este elalszik. A Földhöz tartozik az az asztráltest, amely magasabb szellemiségekből áll, és ezeknek a magasabb szellemeknek a körébe, akik körüllengik a földbolygót és valami szellemi atmoszférával hatják át, merül alá az ember éjszaka a maga asztráltestével.
A szellemi megfigyelés előtt nagy különbség mutatkozik a természetszellemek előbb leírt kategóriái, a föld, a víz stb. szellemei, és ezek között a szellemiségek között, akik viszont a természetszellemeket dirigálják. A természetszellemek azzal foglalkoznak, hogy a természeti világok lényeit megérleljék és elhervasszák, tehát életet visznek bolygó egész földterületére. Másként áll a dolog azokkal a szellemi lényekkel, akiknek összességét a Föld asztráltestének nevezhetjük. Olyanok ezek a lények, hogyha az ember már szellemi látással megismerhette, olyannak érzi őket, mint akiknek valami közük van saját lelkéhez, saját asztráltestéhez. Olyan lények, akik úgy hatnak az ember asztráltestére és az állatéra is, hogy nem csak éltető hatásról beszélhetünk, hanem olyan hatásról is, amelyik érzésként, gondolatként hat saját lelkünkre. A víz, a levegő természetszellemeit megfigyeljük, és azt mondhatjuk, hogy környezetünkben vannak; ezekről a szellemi lényekről, akikről most beszélünk, nem mondhatjuk, hogy környezetünkben vannak, hanem azt, hogy tulajdonképpen mindig egyek vagyunk velük, hogy beléjük vagyunk ömölve, amikor észleljük őket. Feloldódunk bennük, és ők szellemileg szólnak hozzánk. Olyan ez, mintha a környezetünkben gondolatokat és érzéseket észlelnénk; és akarati impulzusok, szimpátia és antipátia is megnyilvánulnak abban, amit ezek a lények gondolatként, érzésként és akaratként küldenek felénk. A szellemi lényeknek ebben a fajtájában, ebben a kategóriájában az emberi lélekhez hasonló lényeket kell látnunk.
Ha még egyszer áttekintjük az elmondottakat, akkor azt mondhatjuk, hogy az időbeli elrendezések, az idő- és térviszonyok felosztásának minden fajtája is kapcsolatban van ezekkel a lényekkel. Egy régi kifejezést őriz a szellemtudomány ezeknek a lényeknek a megjelölésére, akiknek összességében a Föld asztráltestét ismerjük fel, s ez a kifejezés német nyelven így hangzik: Geíster der Umlaufzeiten (az idő körforgásának szellemei). Ezeknek, a Föld asztráltestéhez tartozó lényeknek nem csak a növények növekedésében és elhervadásában jelentkező szabályos évi körforgásnak szabályozása a dolguk, hanem a Földön a nappal és éjjel szabályozása is. Más szóval mindazt, ami ritmikus visszatéréssel, ritmikus változással, az időviszonyok váltakozásával és az események időbeli ismétlődésével függ össze, azok a szellemi lények rendezik el, akik valamennyien együtt a Föld asztráltestéhez tartoznak, és akiket úgy nevezhetünk, hogy „bolygónk körforgási időinek szellemei”. És amit a csillagász a Föld tengelyforgásából kiszámít, azt a szellemi látás azért észlelheti, mert a Föld körül mindenütt szétosztva ott vannak a körforgás szellemei, akik valóban hordozói azoknak az erőknek, amelyek a Földet tengelye körül forgatják. Rendkívül fontos, hogy a Föld asztráltestében lássuk meg mindazt, ami a szokásos váltakozással, a növények kivirágzásával és elvirágzásával összefügg, sőt azt is, ami a nappal és éjszaka, az évszakok, a napszakok stb. váltakozásával függ össze. A megfigyelőben – aki már annyira vitte, hogy asztráltestében tudatos marad, fizikai és étertestét is elhagyva – mindaz, ami váltakozik, a körforgás szellemei körébe tartozó szellemi lény látását kelti.
Így hát félrevontuk a második fátylat, azt, amely a természetszellemekből van szőve. Azt mondtuk: ha az első fátylat, amely az érzéki-, fizikai benyomásokból szövődik, félrevonjuk, akkor rátalálunk a Föld étertestére, a természet szellemeire; ezután félrevonhatjuk a második fátylat, akkor eljutunk a körforgás szellemeihez, akik mindazt szabályozzák és elrendezik, ami periódikusan visszatér, ami ritmikus váltakozásnak van alávetve. De tudjuk, hagy saját asztráltestünkbe bele van ágyazva az, amit az emberi természet magasabb tagjának nevezhetünk, és amit egyelőre úgy jelölhetünk meg, mint az asztráltestünkbe ágyazott ént. Asztráltestünkről már elmondtuk, hogy az körforgás szellemeinek mintegy hullámzó tengerében merül alá; énünk a normális tudat számára még mélyebben alszik, mint asztráltestünk. Hogy mélyebben alszik, azt az okkult fejlődés útján haladó ember, aki ezoterikusan jut előbbre, arról veszi észre, hogy először az asztráltest észleleteibe hatol be, egy szellemi világba, amelybe elmerül, és ami nem más, mint a körforgás szellemeinek világa.Ez a tapasztalás tulajdonképpen bizonyos vonatkozásban veszélyes zátony az ezoterikus fejlődés útján. Mert az ember asztrálteste megint csak egység, mindaz azonban, ami a körforgás szellemeinek területén található, az alapjában véve sokrétűség, sokféleség. Az ember ugyanis, ha énje még aludnék, mialatt asztrálteste már felébredt, elveszítené belső összetartását és Dionüszioszként feldarabolva érezné magát a Föld egész asztrálvilágában, amely a körforgás szellemeiből áll. Helyes ezoterikus fejlődésnél rendszabályokat szoktak alkalmazni, hogy ez ne következzék be.
Rendkívül fontos, hogy minden ezoterikus fejlődésnél úgy intézzük a dolgot, hogy a két dolog, ami az embernek közönséges életében birtokában van, veszendőbe ne menjen, de amit könnyen elveszíthet az ezoterikus fejlődés során, ha nem irányítják őt helyesen. Helyes irányítás mellett azonban nem fogja elveszíteni. Nem veszti el elsősorban emlékezetéből jelenlegi inkarnációjának egyetlen élményét sem, ahogyan az egyébként is az emlékezetben van. Az emlékezet egységének nem szabad megszakadnia. Az emlékezet egysége a szellemtudomány terén többet jelent, mint a köznapi életben. A közönséges életben az emlékezet tulajdonképpen csak azt jelenti, hogy vissza tudunk tekinteni, hogy tudatunkból nem vesztek el az élet fontosabb eseményei. A szellemtudomány szerint a helyes emlékezés alatt még az is értendő, hogy az ember minden érzése csak arra ad valamit, amit a múltban már véghezvitt, úgy hogy semmi más értéket nem tulajdonít magának, mint amilyen értéket múltjának tettei jelentenek.
Értsük meg egymást jól, mert ez valami rendkívül fontos dolog. Ha valaki szellemi fejlődése során egyszerre csak azt mondaná „ennek vagy annak a szellemiségnek megtestesülése vagyok”, anélkül hogy ezt alátámasztaná mindaz, amit idáig tett, ami már itt van általa a fizikai világban, akkor emlékezete szellemi értelemben hasadt lenne. Fontos alapelv a szellemi fejlődésben, hogy semmi más értéket ne tulajdonítsunk magunknak, mint azt, ami jelenlegi inkarnációnk alatt a fizikai világban véghezvitt tetteinkből adódik. Ez rendkívül fontos(…) ,hogy semmi másnak nem tartjuk önmagunkat, mint annak, amit ebben az inkarnációban cselekedni tudtunk. Ez természetes is, ha objektíven nézzük a dolgot, mert hiszen az, amit ebben az inkarnációban teszünk, az régebbi inkarnációk eredménye, az amivé mostanáig karmánk által lettünk. Amivé még a karma által leszünk, annak előbb be kell még következnie, azt nem szabad értékünkhöz számítani. Szóval, ha a szellemi fejlődés kezdetén helyesen akarjuk értékelni önmagunkat, akkor ez csak úgy tehetjük meg, hogy saját értékünket csupán múltunk emlékeinek alapján határozzuk meg. Ez az egyik elem, amelynek meg kell maradnia, hogy énünk el ne aludjék, míg asztráltestünk felébred.
A másik dolog, amit a mai embernek nem szabad elveszítenie, az a lelkiismeretnek az a foka, amellyel a külső fizikai világban rendelkezünk. Ez megint valami rendkívül fontos, amire ügyelnünk kell. Gyakran hallunk arról, hogy valaki a szellemi fejlődés útján jár. Ha helyes vezetés és irányítás nélkül teszi azt, akkor gyakran tapasztalható, hogy az illető könnyebben veszi a lelkiismereti kérdéseket, mint mielőtt megkezdte szellemi fejlődését. Azelőtt a nevelése, a társadalmi kapcsolatok irányt mutattak, hogy mit szabad vagy mit kell tennie és mit nem. Sőt, megtörténhet, hogy a szellemi fejlődés megkezdése után valaki, aki ezelőtt nem hazudott, hazudozni kezd, és lelkiismereti kérdésekben könnyedébben kezeli a dolgot, mint azelőtt. A megszerzett lelkiismeretességből egy jottányit sem szabad elveszítenünk. Az emlékezetet úgy kell megtartanunk, hogy értékünket jövő cselekedetekre vett előleg nélkül csupán annak figyelembevételével szabjuk meg, amivé már lettünk és nem az alapján, amit még tenni fogunk, a lelkiismeretet pedig azon a fokon, amelyet a közönséges fizikai világban mostanig elértünk. Ha ezt a két tényezőt megőrizzük tudatunkban: az egészséges emlékezetünket, amelyik nem kápráztat el azzal, hogy valami mások vagyunk, mint amivé tetteinkből lettünk, és a lelkiismeretünket, amely nem engedi a dolgokat morálisan könnyebben vennünk, mint ahogyan eddig vettük – sőt, ha lehet, az emberi lelkiismeret még súlyosabban mérlegel -‚ ha megőrizzük ezeket, akkor sohasem alhat el énünk, amikor asztráltestünk felébredt.
Amikor énünk egységét bevisszük abba a világba, amelyben asztráltestünkkel felébredünk, akkor mintegy ébren alszunk, akkor tudatunkat átmentettük abba az állapotba, amelyben asztráltestünkkel szabadok vagyunk fizikai és étertestünktől. És amikor énünkkel felébredünk, akkor nemcsak azt érezzük, hogy asztráltestünk össze van kötve mindazokkal a lényekkel, akiket bolygónk körforgás szellemeinek nevezünk, hanem egész sajátságos módon azt érezzük, hogy már nincs is tulajdonképpen meg a kapcsolatunk ahhoz a különálló emberhez, aki azt a fizikai és étertestet hordozza, amelyben rendszerint tartózkodunk. Úgy érezzük, hogy mindaz, ami csupán fizikai és étertestünk tulajdonságaiból adódik, szinte elvétetett tőlünk. Ekkor ezért megfosztva érezzük magunkat mindattól is, ami csak külsőségesen élhet Földünk valamelyik területén. Mert ami a Föld valamelyik területén él, az éppen a körforgási idő szellemeivel függ össze. Most azonban, amikor énünkkel felébredünk, nemcsak a körforgás szellemeinek egész világába kiáradva érezzük magunkat, hanem egynek érezzük magunkat planétánk egész egységes szellemével, magában a planéta egységes szellemében ébredünk fel.
Rendkívül fontos az, hogy az egész planétához tartozónak érezzük magunkat. Ez az együttélés a planétával abban mutatkozik meg az eléggé éber szellemi látás előtt – hogy csak egy példát mondjak -‚ hogy az elől az ember elől, aki már eljutott odáig, hogy énje és ugyanakkor asztrálteste is felébredt, ha nappali ébrenlétében az érzéki világban követi a Nap járását, amint az reggeltől alkonyatig átvonul az égen, a Nap akkor sem tűnik el, amikor elalszik. Amikor elalszik, a Nap vele marad, nem szűnik meg világítani, csupán szellemi jelleget ölt. Úgyhogy az ilyen ember, ha most már alszik is éjjel, a Napot éjjel is követi, mert az embernek csak annyiban van valami köze a bolygó váltakozó állapotához, amennyiben asztráltestében él. De a váltakozó állapothoz semmi köze sincs, ha énjének tudatára ébredt. Akkor a bolygó valamennyi állapota, amelyen az átmegy, tudatosul benne. Az ember ekkor kiárad a planéta szellemének egész szubsztanciájába.
Ne higgyék, hogy a szellemi látásra vonatkozólag valami óriási nagyot mondok azzal, hogy „az ember eggyé lett a planéta szellemével, egységben él a planéta szellemével”; mert ez így, ahogyan ezt itt elmondtam, még csak a kezdet. Ha az ember énje felébred, akkor planétaszellemet tulajdonképpen még csak általánosságban éli át, pedig a planétaszellem sok-sok részből, csodálatos különálló szellemi tényekből áll – amint azt a további előadásokban majd meghalljuk. A planéta szellemének egyes részeit, ennek a szellemnek a különleges sokrétűségét az ember még nem észleli. Egyelőre csak azt tudja, hogy a planéta szellemében, mint egy tengerbe alámerülve él, amely szellemileg az egész Földet körülöleli, tehát ez maga a Föld szelleme. A fejlődésnek mérhetetlen hosszú útját kell megtennünk, hogy ezt az eggyé válást a planéta szellemével mindjobban átélhessük. A kezdetet azonban az előbb elmondottak jelentik. Ahogyan tehát az emberről azt mondjuk: asztrálteste mögött van az énje, ugyanúgy beszélünk arról, hogy mindaz mögött, amit a körforgás szellemek összességének mondunk, magának a planétának a szelleme rejtőzik, a planétaszellem.
Míg a körforgás szellemei az elemek természetszellemeit dirigálják, hogy a Földön ritmikus változások, időbeli ismétlődések és térbeli váltakozások jöjjenek létre, addig a Föld szellemének más a feladata. A Föld szellemének az a feladata, hogy a Földet magát kölcsönös kapcsolatba hozza a környezet többi égitestével, azt úgy irányítsa és vezesse, hogy az idők folyamatában a többi égitestet helyes viszonyba kerüljön. A Föld szelleme a Földnek mintegy hatalmas érzékszerve, amely által a Föld, a bolygó a környező világgal megfelelő viszonyba kerül.
Ha a világnak ezt a felépítettségét össze akarjuk hasonlítani azzal, amit ebből a közönséges tudat fel tud fogni, akkor ezt valahogyan így tisztázhatnánk: a legkülső fátyol az érzéki világ, mögötte van a természetszellemek világa, azután körforgás szellemeié, emögött pedig a planétaszellem. De hozzá kell tennünk, hogy a planétaszellem tevékenységének hatása bizonyos vonatkozásban eljut a fizikai világig, úgyhogy képmása a fizikai világban bizonyos módon megtalálható; ugyanígy a körforgás szellemek és a természetszellemek működésének nyomai is. Úgyhogy ha a fizikai világot közönséges tudatunkkal megfigyeljük, akkor ebben mintegy a fonákjáról megláthatjuk ezeknek a mögötte lévő világoknak a nyomát: mintha a legfelső bőrét, az érzéki világot lehántva alatta ott találnánk ezeket a különféle fokon működő szellemi lényeket.
A közönséges tudat az érzéki világot észleletekben fogja fel; az észleletek mögött a természetszellemek világa abban fejeződik ki, amit természeti erőknek nevezünk. Ahol a tudományban természeti erőkről van szó, ott tulajdonképpen semmi valóságos sincs. A szellemtudomány szerint a természeti erő nem valóság, hanem maja, az érzéki világ mögött működő természetszellemek kifejeződése. A körforgás szellemeinek kifejeződése viszont az, amit a közönséges tudat rendszerint a természeti törvényeknek nevez. A természeti törvények tulajdonképpen csak azért vannak, mert körfogás szellemek működnek irányító hatalmakként. A szellemi kutató számára a természeti törvények nem valóságosak. Amikor a természettudós természeti törvényekről beszél, és azokat külsőségesen kombinálja, a szellemi kutató tudja, hogy a természeti törvények a maguk valódi alakjában az előtt mutatkoznak meg, aki felébredt asztráltesttel figyel arra, amit a körforgás szellemei mondanak, és arra, hogy hogyan rendezik és dirigálják a természetszellemeket. Ez nyilatkozik meg mint maja, mint látszat, mint természeti törvény. A közönséges tudat rendszerint nem jut tovább ennél, hogy a fizikai világ a planétaszellem lenyomata, ahhoz a közönséges tudat rendszerint nem jut el.
A mai emberiség közönséges tudatával az észleletvilágról beszél, észlelhető tényekről beszél, természeti erőkről, fény, hő, magnetizmus, elektromosság stb.-ről, vonzó-, taszító-, nehézségi erőről és így tovább. Ezek a majának azon elemei, amelyek mögött a valóságban a természetszellemek világa van, amiről az imént beszéltünk. Csak ha még tovább megyünk, akkor jutunk el magához a planétaszellemnek a külső fizikai világbeli kifejeződéséhez. A tudomány ma ezt a lépést nem teszi meg. Azoknak pedig, akik ezt ma még megteszik, azoknak már nemigen hisznek. A költők, a művészek megteszik, ők még keresnek valami értelmet a dolgok mögött. Miért virul a növényvilág? Miért keletkeznek és múlnak el állatfajták és fajok? Miért él ember a Földön? Ha így keressük a természet jelenségeinek értelmét, és ezt az értelmet boncolgatjuk, ha ki akarjuk kombinálni a külső tényekből, ahogyan néha a mélyebb filozófia még megkísérli, akkor közeledünk magának a planétaszellemnek a fizikai világbeli kifejeződéséhez. De az emberek ma már nemigen hisznek a lét értelmének kutatásában; az érzés még hisz néha egy kevéssé, a tudomány azonban semmit sem akar tudni olyasmiről, amit a természeti törvényeken túl találhatunk a jelenségekben.
Ha a természeti törvényeken túl a világnak érzékekkel észlelhető dolgaiban még értelmet is keresünk, akkor ezt az értelmet a planétaszellem érzékvilágbeli lenyomataként találhatjuk meg. Ez is csak külső látszat lenne. Külső látszat elsősorban maga az érzéki világ, mert hiszen önmagából árasztja ki a Föld éterestét, a természetszellemek szubsztanciáját. A második maja az, ami a természetszellemekből származva természeti erőkként jelennek meg az ember előtt. A harmadik, ami a körforgásszellemekből származó természeti törvényekben mutatkozik meg; a negyedik pedig olyasmi, ami maja természete ellenére az emberi lélekhez szól, mert a természet értelmének észlelete révén az ember legalább egynek érzi magát az egész planéta szellemével, aki a planétát a világűrben vezeti, és az egész planétának pontosan az értelmét adja meg. Ebben a majában magának a planétaszellemnek a képe mutatkozik meg.
Ma tehát eljutottunk a planéta egységes szelleméig. S ha a planétával kapcsolatban elmondottakat az emberről elmondottakkal akarjuk párhuzamba állítani, akkor azt mondhatjuk: az érzéki világ az ember fizikai testének felel meg, a természetszellemek világa az ember étertestének, a körforgásszellemek világa az asztráltestének, a planétaszellem pedig az ember énjének. Ahogyan az ember énje a földi környezetét észleli, úgy észleli a planétaszellem mindazt, ami a környezetében, de egyáltalán a világűrben van s a bolygók tettei és a bolygók érzései is, amiről holnap lesz szó, a világűrből származó megfigyelésének az eredménye. Ahogyan az egyes emberi lelkek a földi világban a többi ember között élnek, és azok szerint igazodnak, úgy él a planéta szelleme is a maga planétatestében; amely az a talaj éppen, amelyen járunk; a mi bolygónk szelleme azonban a többi planéták szellemének és általában az égitestek többi szellemeinek társaságában él.
Ahogyan tehát a térben elosztva látjuk az archangeloi, az arkangyalok egyes területeit, akik egy időben vezetnek embercsoportokat, (egyes csoportokat), úgy ha szellemi tekintetünk áttekinti az elfutó időt, azt látjuk, hogy az egyes korszakokat valóságos korszellemek vezetik, akik hatalmasabbak az arkangyaloknál, s akiknek egy időben állnak vezetésük alatt a különböző népek. A harmadik hierarchiának ez a harmadik kategóriája az, akiket a nyugati ezoterika korszellemeknek vagy archéknak nevez.
A harmadik hierarchia e három osztályának összes lényei rendelkeznek a ma említett tulajdonságokkal, mindegyiknél megvan az, amit kinyilatkoztatásnak és benső szellemmel betöltöttségnek mondtunk. Ezt meglátja a szellemi tekintet, ha fel tud emelkedni hozzájuk. Tehát azt mondhatjuk, ha arra nézünk, ami az embert a szellemi világban körülveszi, arra, aki az embernek mintegy a saját, személyes vezetője, aki szellemileg ott él, láthatatlanul tevékenykedik, s aki bennünket személytelen cselekedeteinkre, személytelen gondolkodásra és érzésre sarkall, akkor abban elsősorban a harmadik hierarchia lényeit ismerjük meg. A szellemi látás észleli ezeket a lényeket, számára ezek valóságok, de a közönséges tudat is hatalma alatt áll, ha észlelni nem is tudja az angyalt, mert az a tudtán kívül is vezeti őt. Így állnak az embercsoportok felett az arkangyalok, s a korszellemek vezetése alatt a korok és a korok emberei.
A harmadik hierarchiának ezeket a lényeit, ahogyan leírtuk őket, szellemi környezetünkben találjuk, a legközvetlenebb szellemi környezetünkben, Ha azonban visszamegyünk bolygónk fejlődésének egy bizonyos időpontjáig, amelyiktől a következő előadásokban lesz szó, akkor mindjobban látni fogjuk, hogy ezek a lények, akik tulajdonképpen csupán az emberi kultúra folyamatában élnek, önmagukból állandóan más lényeket hoznak létre. Éppen úgy, ahogyan egy növény magot helyez ki magából, úgy hoznak létre a harmadik hierarchia lényei, akikről beszéltem, más lényeket. Csakhogy különbség van a növény által létrehozott mag – ha ezt a hasonlatot választjuk – és azok között a lények között, akik a harmadik hierarchia lényeiből válnak ki. A növény magja bizonyos értelemben ugyanolyan értékű, mint az egész növény, mert belőle ugyanolyan fajtájú egész növény lehet. Ezek a lények hasonlóképpen hoznak létre más lényeket, akik mintegy lefűződnek róluk, mint ahogyan a növényről a mag válik le; nekik is vannak mintegy utódaik, akik azonban bizonyos értelemben alacsonyabb rendűek, mint ők maguk. Alacsonyabb rendűeknek is kell lenniük, mert a feladatuk is más, amelyeket csak akkor tudnak elvégezni, ha alacsonyabb fajtájúak. A szellemi környezetünkben lévő angyalok, arkangyalok és korszellemek bizonyos lényeket különítenek el önmagukból, akik az ember környezetéből a természet birodalmaiba szállnak le; s a szellemi látás felfedi előttünk, hogy azok a lények, akikről az előző két előadásban beszéltünk, a természetszellemek, a ma megismert harmadik hierarchiáról leszakadt lények.
Azok az utódok, akik másra vannak hivatva, semhogy az embert szolgálják, a természet szolgálatára vannak rendelve. Éspedig az archék bizonyos utódai azok a lények, akiket mint a föld természetszellemeit ismertük meg; akik az arkangyalokról fűződtek le, és leküldettek a természetbe, azokban a víz természetszellemeit kell felismernünk. A tüzét vagy hőét még majd meg fogjuk ismerni. Látjuk tehát, hogy a harmadik hierarchia lényei, akik kapcsolatot teremtenek közöttünk és a felettük lévő világ lényei között, belőlük kiszakadt bizonyos lényeket küldenek le az elemek világába, a levegőbe, vízbe, földbe, a légneműbe, a folyékonyba és a szilárdba, hogy itt lenn teljesítsenek szolgálatot. hogy az elemekben működjenek, és mint a harmadik hierarchia lényeinek bizonyos fokig alacsonyabb leszármazottai, a természet szellemeiként működjenek. Beszélhetünk tehát a természet szellemeinek és a harmadik hierarchia lényeinek egymás közötti rokonságáról.”
(Kivonatok Rudolf Steiner előadásaiból az érzékfeletti világ lényszerűségeinek tanulmányozásához)
Forrás: Balogh Gábor - antropozofia.hu
- - - - -
Kapcsolódó írások:
Az elemi lények világának megismerése - A természetszellemekről
Elementálok - A teremtés napszámosai - Törpe, manó, entitás?
Léteznek elfek?
- - - - - - -
Ferenczi József Természetszellemek, elementálok - videó
forrás:JÓZSEF Ferenczi
.gif)
.gif)
.jpg)
.jpg)
