A halál utáni élet…!

 

Az emberben halálakor hirtelen változás megy végbe, ellenkezőleg, az ember halála után teljesen ugyanaz marad mint annak előtte volt, kivéve, hogy többé nincs fizikai teste. Ugyanaz az értelme, ugyanaz a hajlama, ugyanazok az erényei, bűnei; a fizikai test levetése nem jelent többet, mint egy kabát levetése. Azon felül, azok az álláspontok, melyek között magát találja ugyanazok, melyeket saját gondolatai és vágyai már megteremtettek számára. Nem létezik olyasmi, mint kívülről jövő jutalom vagy büntetés, csupán csak a valóságos eredménye annak, amit ő maga tett, mondott és gondolt míg a fizikai világban élt. 

 

Az első és legfontosabb tény, amit meg kell értenünk, hogy a halál után nem valami furcsa élet következik, hanem a jelen fizikai élet folytatása, azonban bizonyos megváltozott feltételek mellett.
Olyannyira így van ez, hogy amikor valaki először jut el az asztrálsíkra a fizikai halál után, nem mindig ismeri fel, hogy ő meghalt; és még akkor is, amikor rájön, hogy mi történt vele, nem mindig érti meg mindjárt hogy az asztrálvilág miben különbözik a fizikaitól.
Sok esetben azt a tényt, hogy öntudatosak, teljes bizonyítéknak tekintik, hogy nem haltak meg, és ez így van a lélek halhatatlanságába vetett hite dacára.
Ha az ember annak előtte sohasem hallott az asztrálsík életéről hajlamos, hogy többé kevésbé megzavarják őt azok a teljesen váratlan körülmények melyek között magát találja. Végül is elfogadja ezeket a meg nem értett állapotokat szükségesnek és elkerülhetetlennek tartván őket.
Az új világba tekintve első pillanatra valószínűleg csak kevés eltérést lát és feltételezi, hogy ugyanarra a világra tekint mint annak előtte.
... néhányan alaposan megfigyelték az aki meghal, először nem is veszi észre hogy valami változás történt vele. Így azután, különösen a nyugati országokban, nehezen hiszik el, hogy meghaltak, egyszerűen azért, mert még látnak, hallanak, érezni és gondolkodni tudnak. 

A történtek felfogása valószínűleg lassanként megtörténik, amint az illető rájön, hogy bár láthatja barátait, azonban nem tud mindig érintkezni velük. Néha beszél hozzájuk és nem látszanak hallani őt; meg akarja érteni őket, és úgy találja, hogy nem tud benyomást gyakorolni rájuk. Sőt, majd egy idő múlva arra is rájön, hogy álmodik, mert más alkalommal, amikor barátai alszanak, tökéletesen tudnak róla és beszélnek vele mint régen.
Majd fokonként kezdi megállapítani azokat a különbségeket melyek a jelen élete és azon élet közt van, melyet a fizikai világban élt. Például rövidesen úgy találja, hogy számára minden szenvedés és fáradtság megszűnt. Arra is rájön, hogy az asztrálvilágban a gondolatok és vágyak látható formában fejezik ki magukat, bár ezek legnagyobb részt a sík finomabb anyagából állnak. Élete előrehaladtával ezek mind jobban szembeszökőkké válnak.
Ezenfelül, bár az asztrálsíkon levő ember rendszerint nem képes látni barátai fizikai testeit, láthatja és látja is az asztráltestüket és következésképpen ismeri rezgéseiket és gondolataikat. Így nem lesz képes részleteiben is követni azok fizikai életének eseményeit, ellenben azonnal észreveszi az olyan érzéseket mint a szeretet, gyűlölet, féltékenység és irigység, mert azok asztráltestük által kifejezésre jutnak.
Így, bár az élők gyakran feltételezik, hogy „elvesztették” a halottat, a holtak egy pillanatig sincsenek abban a hitben, hogy elvesztették az élőket.
Valójában az asztráltestében élő embert (a halál után) sokkal gyorsabban és mélyebben befolyásolják a fizikai világbeli barátainak érzései mint amikor a Földön volt, mert a halottnak nincs fizikai teste mely megtompítja észrevételét.

A halott gyakran nem jön rá, hogy nem szükséges dolgoznia egy élőért, ennie, aludnia és így az ember a halála után folytathatja az ebéd készítést és elfogyaszthatja a teljesen képzelete által teremtett ételeket, sőt házat építhet magának hogy abban lakjék. Feljegyezték egy ember esetét, aki egy házat épített magának, követ kőre rakott, amikor is minden egyes követ külön-külön teremtett meg saját gondolataival. Természetesen ugyanezzel az erőfeszítéssel egyszerre az egész házat is megteremthette volna.
Hasonlóképpen, valaki aki előtt az asztrálélet feltételei újak, egy szobába való be- és kilépését továbbra is az ajtón keresztül folytathatja, nem jővén rá, hogy a falakon éppen olyan könnyedén mehet keresztül. Ugyanazon okból a földön járhat, bár éppúgy repülhet is a levegőben.
Ha valaki már a földi élete alatt megismerkedett olvasás útján vagy másképpen az asztrálélet általános feltételeivel, a halál után természetesen többé-kevésbé ismerősnek találja magát e téren és ennek következtében nem kell a fejét törnie, hogy mit is csináljon.

A halál után a mennyei világba vezető útján mindenkinek keresztül kell haladnia az asztrálsík minden alsíkján.
Az, aki jó és tiszta életet élt, akinek legerősebb érzései és vágyai csak önzetlenek és spirituálisak voltak, nem fog vonzódni az asztrálsíkhoz és ha teljesen magára marad, alig van ami a síkon érdekli vagy tevékenységre ébreszti itt tartózkodásának viszonylag rövid időtartama alatt. Földi szenvedélyeit még a földi élete alatt leigázta, az akaraterejét magasabbrendű csatornákba irányította, az alsóbbrendű vágyaknak alig van az asztrálsíkon kimerítendő erejük. Így azután itt tartózkodása nagyon rövid ideig fog tartani és a legvalószínűbb, hogy álomszerű fél-öntudatlansággal fog bírni míg csak álomba nem merül, mely alatt magasabb életelvei véglegesen elválnak asztráltestétől és belépnek a mennyei világ boldogsággal teljes életébe.
A halál utáni állapot a legtöbb emberre nézve sokkal boldogabb, mint a földi élet. A legelső érzés, melynek a halott tudatára jön, a legcsodálatosabb és gyönyörrel teljes szabadság érzése, nincs miért aggódnia, nem vár reá kötelesség, kivéve, amelyeket önként vállalt magára.
A halottakon kívül az asztrálvilágban természetesen ott van az élőknek mintegy egyharmad része is, akik az alvás alatt egy időre elhagyták fizikai testüket.
A halottak sok esetben nevezték ki magukat az élők őrangyalává, az anyák gyakran védik gyermekeiket és így tovább.

A halál utáni élet: különleges esetek.
Sok ember olyan kétségbeesetten ragaszkodik az anyagi élethez, hogy a halál alkalmával az asztráltestük nem tud teljesen elválni az éteritől és így ennek következtében még éteranyaggal körülvéve ébrednek fel. Ezek nagyon kellemetlen helyzetben vannak: az őket körülvevő éterburok által el vannak vágva az asztrálvilágtól és ugyanakkor természetesen el vannak vágva a közönséges fizikai élettől is, mivel fizikai érzékszerveik hiányoznak. Ennek eredménye, hogy elhagyatva, némán és rémülten hányódnak ide-oda, képtelenül arra, hogy valamelyik sík lényeivel érintkezzenek. Nem képesek rájönni, hogy csak az anyagtól kellene elszakadniuk és akkor néhány pillanatig tartó öntudatlanság után, az asztrálsík rendes életébe mennének át. Azonban ragaszkodnak nyomorúságos fél-öntudatukkal szürke világukhoz, ahelyett, hogy inkább abba merülnének bele, amiről azt gondolják, hogy a teljes megsemmisülés, sőt magába a pokolba, melyben hinni megtanították őket.
Idő múltával az étertest kimerül és a Természet rendes folyamata minden igyekezetük dacára újra helyreáll.
Az asztráltest lassanként eltűnik és feloszlik amint az Ego félöntudatos erőfeszítése folytán az öntudatosság fokozatosan kivonul belőle és így az ember fokról fokra lassanként leveti magáról mindazt, ami visszatartja őt a mennyei világtól.

Az asztrálsíkon való tartózkodás alatt, a szenvedélyekkel, érzelmekkel és vágyakkal egybeszövődött értelem megtisztította ezeket, tiszta részüket felvette önmagába, és mindazt, ami méltó a felső Énhez, beleépítette magába úgy, hogy pusztán csak egy maradék, az Ego álló Hallhatatlan Triád könnyen megszabadulhat.
Az Ego lassanként bevonja önmagába az éppen bevégződött élet emlékeit, annak szeretetét, reményeit, törekvéseit stb. és felkészül, hogy elhagyja, belépjen a boldogság-teljes állapotába, az „istenek lakhelyébe”, a „mennyei világba”.
Amikor az ember átmegy a mennyek világába, oda nem viheti magával a rossz gondolatformákat;

(forrás: atlantiszigyogyitok)