Tudat, tudatosság: a végső rejtély..

Töprengtél-e valaha is azon, hogy mi az, ami a szemeid mögött rejtőzik, és a szemeiden keresztül szemléli a világot? Mi az, ami a testeden keresztül megtapasztalja a világot? Mi az, ami tudja az érzelmeidet és mi az, ami a gondolataidról tud? Kérlek, most - ebben a pillanatban - fordítsd figyelmedet arra az értelemre, ami ezeket a sorokat olvassa! Figyeld meg a benned rejtőző figyelőt!

Amit megtapasztalhatsz, az egy létező, valódi „valami” és nem egy elvont metafizikai fogalom, new age-es, ezoterikus vagy vallásos dolog, amelyben hinned kell. Nem kell hinned benne, hisz’ mindenkiben ott van, egy éber, intelligens térként.
Közvetlenül megtapasztalható.
Egy olyan új dimenzió, amely eddig figyelmünket elkerülte. Valójában ez az egyetlen létező dimenzió, amelybe a külvilág tárgyai és formái kivetítődnek és itt tapasztalod meg a testi érzeteidet, érzelmeidet és a gondolatokat, amelyek nem többek, mint ennek a dimenziónak a jelenségei.

Alapvetően három - egymástól erőteljesen különböző - tudatállapotot különböztethetünk meg

• A hétköznapi, hagyományos tudatállapotot, amely nincs tudatában annak a térnek, amelyben a minták, formák (a világ képe, gondolatok, érzések, érzelmek) megjelennek.
• A formamentessel való azonosulás állapotát
• A teljesség megtapasztalását, amely úgy a forma, mint a formamentes tudatában van
•  

A formákkal való azonosulás tudatállapota

Ez a hétköznapi, megszokott tudatállapotunk, amikor elmerülünk a formák sokaságában. Kultúránk kizárólag a formára összpontosítja a figyelmét; ezért bármerre is nézel, csak tárgyakat látsz: a szobában meglátod az asztalt, a székeket, majd tekinteted a bútorzatra téved és végigpásztázza a jelenlevő minden formát. Hasonlóan: ha megvizsgáljuk elménket, akkor csak a benne megjelenő tartalmakra, formákra figyelünk fel: a testi érzetekre, az érzelmekre és a gondolatokra.

Némelykor egy erős érzelem, például düh ragad magával s olyankor te magad vagy a düh. Teljesen azonosulsz a düh érzelmével s ilyenkor akár a környezetedről is elfeledkezel. Dühös vagy és nem veszed észre a lábaid előtt heverő gereblyét, rálépsz és a gereblye arcul csap – ekkor felébredsz dühöd álmából és rácsodálkozol a semmiből előbukkanó gereblyére. Egy bevásárlóközpontban megpillantasz egy technikai csodakütyüt, felébred benned a megszerzésére irányuló vágy,  és olyannyira maga alá teper a sóvárgás, hogy a lisztes polcok mellett elsétálsz és elfelejted, hogy éppenséggel lisztet vásárolni indultál el – nem a valóságot látod, hanem elméd szüleményeibe vagy beleveszve.

Valahányszor egy formára fordítjuk a figyelmünket (legyen az egy bútor, virág, szék, gondolat vagy érzelem-hullám) belemerülünk a megfigyelt formába, „rátapadunk” és a környezet többi formáit vagy kevésbé élesen tapasztaljuk meg vagy pediglen teljesen figyelmen kívül hagyjuk.

A tér, mint nehezen felfogható valóság

A teret, amelyben a formák létrejönnek, nem érzékeljük, mivel figyelmünk elmerül a formákkal való azonosulásban, a felmerülő érzelmekben, gondolatokban, s az egyes formák iránt érzett ragaszkodás vagy ellenszenv eltereli figyelmünket a formák terének megtapasztalásától. Olyannyira belemerülünk a színjátékba, hogy a színpad megszűnik létezni.
Ismerős tapasztalat, hogy egy számunkra izgalmas mozifilm nézése közben teljesen elfeledkezünk arról, hogy csak egy „filmet”, egy látszólagos valóságot tapasztalunk meg. Olyannyira belemerülünk a képek varázsába, hogy akár erős érzelmeket is megélhetünk: könnyezünk a főhős halálakor, holott valójában mindez egy káprázat, illúzió, amelyben elmerültünk.. pedig csak a vetítővászon valóságos.

Lazítsd el magad és engedj el minden benned gomolygó gondolatot és érzelmet.
Nézz körbe! Figyeld meg a körülötted levő tárgyakat. Pásztázd végig tekinteteddel a környezeted minden tárgyát és vedd tudomásul őket.
Fordítsd figyelmedet a tárgyak között levő ürességre, térre!
Érezd a tárgyak közt rejtőző „semmit”, űrt, amelyben a tárgyak megjelennek. Érezd, ahogy a tárgyak kiemelkednek a térből! Figyelj a térre!

Egyszerű gyakorlatnak tűnik, ám mégis nem várt nehézségekkel szembesülünk. Bár értelmünk tudja, hogy a tárgyak térben léteznek, mégsem képes figyelni magára a térre, mivel a teret űrnek, „semmi”-nek hisszük, ezért ezzel a meggyőződéssel felvértezve tudatosságunk képtelen a „semmi”-t felfogni. Azt gondolja, hogy a semmi az semmi, tehát nem létezik és a nem-létezőre nem fordít figyelmet, holott mindannyian tudjuk, hogy a térnek léteznie kell. Ha nem létezne, a tárgyak egymásra tevődnének s nem tudnánk őket megkülönböztetni. Éppen a tér, a tárgyak közt levő tágasság teszi lehetővé, hogy a tárgyak egymástól elkülönüljenek, s hogy egyáltalán létezésükről tudjunk.

Kultúránk az anyagot tartja egyetlen létező valóságnak, ezért figyelme fókuszába csak az anyagot helyezi. Minden, ami anyagi jellegű, fontos számunkra, ami pedig nem anyagi, azt ignoráljuk, elhanyagoljuk. Tudatos figyelmünket az anyagra fordítjuk, ezért nem létezőnek tekintjük a teret, amelyben a létforma megjelenik, a csendet, amelynek a felszínén a hangok táncolnak és a tudatot, amelyben a tudattartalmak – gondolatok, érzelmek, a világ érzetei – fölbukkannak.

Nincs forma tér nélkül és nincs tér forma nélkül – a térben jelennek meg a formák és minden forma térben foglal helyet. Buddha ezért mondta a híres Szív Szutrában "A forma üresség, az üresség forma"

A tér csodája

Ha sikerül összpontosítanod a figyelmed a tárgyak közt levő ürességre, térre, akkor egy különleges tudatállapot-váltás zajlik le benned. Ugyanazt érzed, amit akkor, amikor a figyelmedet a benned rejtőző figyelemre összpontosítottad.

Azzal azonosulsz, amire a figyelmed fókuszál..

Az összpontosítás előtt minden megfigyelt, megtapasztalt dolog tárgyi jellegű volt: tömör a bútorzat, tömör a tested, csak a megnyilvánult dolgokat érzékelted – mélyen belemerültél az anyag világába és teljesen lekötött annak minden részlete: a dolgok és jelenség egymásba-alakulása.

Amint figyelmed összpontosul a figyelmedre vagy a tárgyakat közt levő térre, úgy a tudatosságod átvált és egy igencsak különös állapotot tapasztalsz meg, ami alapjaiban megkérdőjelezi eddigi hitrendszeredet önmagadról és a világról..

Egy új dimenziót tapasztalsz meg önmagadként, s ez az új dimenzió nem más, mint egy valami ősi, megnevezhetetlen, értelemmel bíró, élő, határtalan tágasság, térszerű üresség, amelyben a testi érzetek, érzelmek, gondolatok és a tárgyi formák fölbukkannak és tovatűnnek, mint az óceán felszínén a hullámok.

Tudod, hogy létezik, ő az egyetlen egy Élet, s hogy végső soron a benned levő lényeg, az, akit „Én”-nek nevezel („Én vagyok - érzet”). Létezik, mint egy ősi eleven üres tér, önmaga tudatában levő tudatosság, ami mindent magába foglal. Rajta kívül nem létezik semmi más, minden, ami létezik benne jön létre: az ő terében és az ő megnyilvánulásaként.
Nyugalom, mély csönd, béke és mindent átható szeretet jellemzi ezt az állapotot. Tudod, hogy ez a titokzatos „valami” túl van az időn, nincs kezdete és vége, soha nem született és soha nem fog meghalni. Ha nem jelennek meg formák a belsejében, akkor nincs önmaga tudatában, egyszerűen csak „passzívan” létezik, van – mintegy álomtalan álomban. Amint formákat teremt, úgy tudatára ébred a formák létének, s mivel önmagát felismeri, mint a formák alkotóját és fenntartóját, így önmaga létének tudatára ébred.

Formákat hoz létre önmaga tágasságában, a tudat terében, azokat áthatja, életként jelenik meg bennük, eljátssza a formák szerepét és életét. Amint a forma elhasználódik és nem lesz alkalmas az egyetlen Életnek arra, hogy rajta keresztül élje az életet, hogy megtapasztalja önmagát, akkor „kibújik” a formából és újabb formával azonosul, hogy újfent megtapasztalja önmagát más formaként. Minél több formában ébred önmaga tudatára, annál több színben éli meg saját egyedi tulajdonságait.

Legkönnyebben olyan paradox kijelentésekkel közelíthető meg, mint: Van és mégis túl van a „van”-ságon. Csak Ő van, a benne létrejövő formák mind mulandóak, s mivel ideiglenesek, mulandóak, ezért voltaképpen csak illúziók. „Csak Isten létezik” – mondták a középkori misztikusok.

Fogalmakkal kevésbé közelíthető meg: nem tudható meg róla semmi, csupán közvetlenül megtapasztalható. Talán ezért is mondták a zsidó misztikusok, hogy Isten neve ki nem ejthető és ez köszön vissza a keresztény vallások „Isten nevét ne vedd a szájadra” parancsolatában. Buddha soha nem beszélt Istenről, pontosan azért, mert tudta, hogy amint Istennek nevezi, akkor követői az Istenről kialakított képzetekkel, fogalmakkal azonosítják. Azt az egyetlen létező „valamit” - ami végső soron mindörökre rejtély marad – emberi ész fel nem foghatja, mivel túl van az  értelmen: Ő a gondolatok tudója, a rejtélyes tudat.

(Kery Ervin)