Az ezotéria fogalma az emberi értelem elől
elrejtett valóságot jelenti, amely megismeréséhez szemléletet kell váltani,
hiszen ha az általánosan elfogadott világkép korlátain belül gondolkodunk és
viszonyulunk a jelenségekhez, rejtve marad az a lényeg, amit a legjobb
törekvésünk ellenére sem érthetünk meg. Az ezoterikus ismeretek azt szolgálják,
hogy fellebbentsék a fátylat a vélt igazságokról, axiómaként elfogadott,
tudomány által is képviselt dolgokról, és tudatára ébresszenek a valóságnak.
A kozmosz hét különböző tudatállapotra
osztható. Az ember, aki mindazokból az elemekből áll, amelyek a hét hatalmas
világot is alkotják, fejlődése során egyik tudatállapotból a másikba lép, amíg
a fénytudaton át eléri a tökéletességet. Jelenlegi fejlődési szintje sok
korábbi korszak eredménye.
Az ember fejlődése és evolúciója a jelen korig
öt periódusra osztható. A poláriszi korszakban a test gömb alakú volt, mint a
petesejt, és zselatinszerű anyagból állt. Kezdetben csak egy szerv nyúlt ki
belőle, a zsák alakú test felső részén. Ez a szerv volt az ember szeme és füle,
vagyis gyakorlatilag ennek az eredménye a test többi részének a felépítése. Ez
volt az összekötő vezeték is, amelyen keresztül a teremtői akarat az emberbe az
életet áramoltatta. Ezt a szervet ma tobozmirigynek vagy epifízisnek nevezzük.
Mindaddig, amíg a szervek ki nem alakultak, a tobozmirigy volt az egyedüli
irányító szerv a külvilággal való kapcsolatban. Sokkal nagyobb volt, mint ma,
kúp alakú vége megnyúlt, mint egy rugalmas tapogatószerv, amely segített a
helyváltoztatásban és az érzékelésben. Ezt a nyúlványt még mindig lehet látni a
tobozmirigy végén.
Az emberi tudat ebben az időben az ásványok
tudattalanságához volt hasonlatos. A hiperbóriai periódus a következő, amelyben
az élettest fejlesztése a feladat, és a növényi szintű tudat jellemezte az
akkori ember értelmét. A harmadik periódusban a lemúriai korszak emberének a
kívánságtest létrehozása volt a feladata, tudata a jelenkor állatvilága
ösztöntudata szintjére emelkedett.,
A húsvét-szigeti szobrok annak az időszaknak az
emberiségét ábrázolják, amikor a Föld már kezdett megszilárdulni, az atmoszféra
még ködszerű volt. A sűrű növényzet védett a forróságtól, és a test hatalmas
méretekig növekedett. A kezek hosszúak, az állkapocs erős, nem volt homlok és
agykoponya sem, a haj nagyon közel volt ahhoz a helyhez, ahol most a szemöldök
van. A csontváz részben megformált, puha porcos szerkezetű, a vér, amely
korábban hideg volt, már gazdag vasban és vörösvértestekben, amely a test
szerkezetét is megerősítette, és így az képessé vált felegyenesedni. Így értük
el az atlantiszi és a korai árja fejlődési szakaszt.
Ahogy a Föld egyre kristályosodott, a teremtést
szolgáló ember szellemi alkotórészének, egójának bele kellett merülnie sűrű
testébe, ha irányítani akarta. Ehhez szüksége volt agyra és gégére, amit
teremtőereje feléből hozott létre. Individuális gondolkodó emberré vált. Annak
mértékében, hogy a két nem kettévált, az ego csak az egyik nemet képviselte. A
tobozmirigy beépült az agy belsejébe. Az agyban van még egy kis endokrin szerv,
az agyalapi mirigy, amely az agy fejlődése szempontjából ugyanolyan fontos,
mint a tobozmirigy. A tobozmirigynek és az agyalapi mirigynek nem volt szüksége
nagy változásokra, hogy a mostani állapotot megszerezzék. Pozitív és negatív
erők pólusaként funkcionálnak, amelyek a fizikai fejlődésünket meghatározzák.
A tobozmirigy részben idegsejtekből áll,
amelyek olyan pigmentet tartalmaznak, amilyenek a szem recehártyája sejtjeiben
vannak. Ez az egyik bizonyítéka, hogy az ősidőkben a tobozmirigy szemként
funkcionált. A tobozmirigy hormonja a pinealin, minden belső elválasztású
mirigy irányítója. A tobozmirigy a fénysugarakra való érzékenység irányításával
hat a testre, vagyis a test fényfelfogó képességét szabályozza. A benne lévő
belső fény tükrözi a külső fényt.
Az agysejtek normális fizikai és pszichikai
fejlődésének működését is meghatározza, de a szaporítósejtekét is. Bőséges
vérkeringése jelzi aktív működését. Az észbeli és szellemi fejlődés
függvényében változik mérete.
Az endokrin mirigyek az élettestet képviselik,
szellemi aktivitásuk, elsősorban a tobozmirigyé, nagy segítség az önfejlesztés
fokozataiban. A feltétel az elme ellenőrzése az ember szelleme által, amely
segíti kívánságai irányításában. Az összpontosítás során a szellemi én az
akaraterejét az elmére fókuszálja, és egy meghatározott eszmére irányítja.
Minél hosszabb ideig tartja az elmét összpontosított állapotban, annál nagyobb
ellenőrzés alá kerül az elme, és egyre készségesebben teljesíti az utasításokat.
Paracelsus azt
állította, hogy semmi sincs a világmindenségben, amelynek ne lenne megfelelője
az emberben. Az ember a szellemét a csillagképektől kapja, a lelkét a
bolygóktól, a testét a természeti erőktől
Ahogy az atlantiszi és a korai árja mágusok
letűntek, a tudomány misztériumait elválasztották a vallásos tradíciók
bölcsőjétől. Hippokratésztől számítva új nemzedék lép a színre, akik már semmit
sem tudnak a tudomány és a szellemvilág alapvető egységéről, közös eredetéről.
A tudás szintézise a konkrét, különálló fragmentumok egymástól független
tanulmányozásával megszűnt. Mindig volt azonban egy kis csoport, amely őrizte
ezoterikus titkait. A tudást misztériumokban őrizték, amit a tömegeknek nem
tártak fel, csak azoknak, akiket valójában fűtött a tudás vágya.
A modern világunk eltelt önmagától. A tanítók
mellőzik a teremtői szerepet, amely nélkül egyetlen vegytani elem sem
létezhetne, nem beszélve civilizációnkról. Az anyagi világ egyedüliségének
hipnózisában korunk tudósai lemondtak a lélekről, a láthatatlan valóságunkról.
Azok a tudósok, akik a világunkat működtető energiák forrását keresik, ha
fantáziájukat szabadon használnák, elképzelhetnék a forrást olyan rezgésként,
ami mindent megmagyaráz. Ha feltételeznék, hogy a láthatatlan energia tartja
fenn a világ működését, amely a rezgés törvénye szerint működik, a fizika
felemelkedne, az élettan igazi lélektanná válna.
Paracelsus azt állította, hogy „ahogy a
csillagok az égben vannak, úgy vannak az emberben is, mivel semmi sincs a
világmindenségben, amelynek ne lenne megfelelője az emberben, a kis
világmindenségben. Az ember a szellemét a csillagképektől kapja, a lelkét a
bolygóktól, a testét a természeti erőktől”. A fizikai test erőközpontjai,
amelyeken keresztül a csillagok energiái beáramolnak, már ősi időktől ismertek.
Ezzel lehetővé vált az aura, a kozmikus fényszövetből szőtt ruha
tanulmányozása, amely a sűrű testet átjárja és irányítja működését.
Őseink tanításából tudjuk, hogy az anyagi világ
csak az emberen keresztül válhat Isten országává, nélküle nem. A fényember a
Teremtő képviselője a fizikai világban, aki a kozmikus rend eszköze. A
világosság és a sötétség erői csak rajta keresztül érvényesíthetik akaratukat.
Ezért a küzdelem központja maga az ember, aki, ha a Teremtőt képviseli, akkor ő
a világosság fényvivője, de ha az ármány megrontja, akkor a sötétség hatalmának
szolgálója. A fénytudatú ember keresi a kapcsolatot Teremtőjével, akit a lelke
segítségével talál meg. Szabad lelke irányításával Teremtője tervének tudatos
végrehajtójává válik. Szemléletének lényege abban áll, hogy az ember szívében
egy fénymag csírája van elrejtve, egy szikra az isteni világ birodalmából,
amelyet az anyag fogságban tart.
A szívünkben elrejtett fénycsíra, ha fogékonnyá
válik és válaszol a fénybirodalomból jövő erők hívására, elkezd velük együtt
rezegni, és magába szívja az onnan felénk áradó erőket, a világosság
üzenetével, amellyel a fénymag leereszkedik, és behatol az őt be nem fogadó
sötétségbe. A legmagasabb tudati világosság a szellemi világosság
fénycsírájaként, foglyul adja magát a sötét anyagi birodalomnak, hogy ez a
fájdalommal teli jelenlét, egy hosszú, megtapasztalásokon át vezető folyamat
során, végül elvezessen a fénytudatossághoz a fizikai világban.
A nyári hónapokban még inkább érezhetjük a fény
hatalmát. A világosság trónja és a kelyhe, már a kezdetek óta, az élő szellemi
világosság őrzőinek szimbóluma. A trón a szellem és lélek jelképe, ahol a
szellem a teremtőelv, a lélek pedig a befogadóelv egyesülését fejezi ki az
emberben. Leegyszerűsített formában holdsarlóként és Nappal a közepén
ábrázolták, ahol a Hold a befogadó, nőies lélek, míg a Nap a teremtő, dinamikus,
férfias szellem jelképe. A trón és a kehely a lélek hordozójaként szolgálnak a
teremtő szellem és erői számára. A fényünnepek misztériuma, rejtett célja:
tudatosítani az emberben, hogy saját magának kell trónná és kehellyé válni, a
szellemi erők fénykincsének Gráljává.
Kifejeződése a mindent átfogó érdek nélküli
szeretet. A felemelkedés legfontosabb fázisa a Grál-kehely létrehozása a
szívben. A fénytudatú emberek számára a szent kehely nem egy képzeletbeli alak,
amely a lelket felemelheti, hanem valódi spirituális tény. A kehely talpa a
szív területe, szára a nyak, tárolóedénye a fej. Segítségével tarthatjuk meg az
élet világosságát a személyiség rendszerében. Összegyűjtjük a szükséges
elemeket, és így formáljuk meg a szent kelyhet a legtisztább, életerőt
biztosító éteri anyagokból. A vegyi éter kidolgozza a kehely formáját, az
életéter alkalmassá teszi a kelyhet, hogy befogadja az élet kenyerét, a
fényéter pedig képessé válik tárolni a szellem borát. A szent kehely készen áll
a szent tűz őrzésére. Az isteni tűz, az életet adó szubsztancia, amely, ha
bekapcsolódunk a misztériumába, permetként hull ránk, fejünk szentélyének
rózsaszirmaira, leáramlik testünk rózsaszárán keresztül a gyökeréig, majd újra
felemelkedik, és cseppenként megtölti bennünk a Grált, amely biztonságosan
kell, hogy tárolja a szent tüzet. A bizonyságtétel, vagyis a tűzpróba után két
új folyamat veszi kezdetét: a régi gyarló természet elhagyása, annak misztikus
halála, és az új természet felébredése, misztikus feltámadása.
Célunk a Teremtővel való egység megélése, amely
csak a tudatra ébredésen, a megvilágosodáson keresztül érhető el. A Teremtőt a
megvilágosodás fátyla takarja el előlünk, vagyis a hozzávezető út a fátyol
fellebbentésével lehetséges, és a bennünk lévő isteni szikra, a fénymag
felismerésével válik járhatóvá. A világosság burkaiban meglátjuk az isteni
szikrát, emberi létezésünk elvitathatatlan forrását. Ez a bennünk lévő szikra
hívásunkra, mint a manna, a mennyei étel és ital alászáll, amit a kenyér és a
bor testesít meg a mi anyagi világunkban. A szent kehely magába fogadja a
szikrából átváltozott szent vért, azt, ami az embert a Teremtő misztikus
testévé teszi. Fizikai testévé is, hiszen a vér a testben az emberi lélek
hordozója! Az ember, aki a Teremtő alkotórésze, lelkében képviseli a vele való
egységet. Mihelyt az ember átlép a lelke kapuján, teljes valóságában áll a
fényben, az ő legmélyebb belső tisztaságában, ami az ő számára az önbeavatás
fényének fog bizonyulni.
(Dr. Bíró Dénes - tgy-magazin.hu)
A tudat ébresztője -
Dr. Bíró Dénessel beszélget Jakab István