Pillantás a „függöny mögé”
A halál utáni életről szóló
beszámolókról már a régmúltból is tudunk. A kb. 5000 évvel ezelőtt született
Gilgames eposz is beszámol ilyen élményekről. A koraközépkor egyházi műveiben,
de a japán és kínai buddhizmus írásaiban is találhatunk szabályos
esetgyűjteményeket e témakörben. Az élet és a halál határmezsgyéjén szerzett
misztikus tapasztalatok szisztematikus vizsgálata azonban csak a huszadik
század közepén kezdődött meg.
A borongós őszi napokban, amikor halottainkra
emlékezünk, felmerül a kérdés,
vajon tudatunk tovább él-e halálunk után.
A modern kutatások reményteli válaszokkal
szolgálnak.
Mi
van a halál után? A materialista szemléletű tudomány számára a válasz egyszerű.
A test halálával megszűnik a tudat is. Aki ebben hisz, annak nyilvánvalóan az a
legfontosabb, hogy mindent megtegyen az elkerülhetetlen megsemmisülés
elodázásáért. A modern orvoslás éppen ezt teszi.
Paradox
módon úgy tűnik, hogy a medicinának ez az ága szembesül az intenzív osztályokon
és a fejlett újraélesztési technikák eredményeként olyan jelenségekkel, amelyek
alapján feltételezhető, hogy a fenti kérdésre más válasz is lehetséges. Azok,
akiknek megszűnt a szívműködése, leállt a légzése, tehát a szó klinikai
értelmében halottak voltak, sikeres újraélesztésük után rendkívüli élményekről
számolnak be.
E
furcsa élmények legfigyelemreméltóbb tulajdonsága, hogy szinte minden embernél
közel ugyanolyan elemekből tevődik össze, mindegy, hogy az illető a világ mely
táján élt. A halálközeli élményen átesett személyek hirtelen úgy érzik,
elszakadtak fizikai testüktől, de továbbra is észlelnek, érzékelik a
külvilágot. Míg lényegében „felülről” szemlélik és hallják a történéseket, részben
azt is képesek érzékelni, hogy az őket körülvevő emberek mit gondolnak, bár
fizikai értelemben nem képesek cselekedni vagy a kívülálló személyekkel
kommunikálni. Amikor meg akarnak érinteni vagy fogni valamit, mintha a levegőt
markolnák, szavaikat senki sem hallja.
Megszűnik a tér és az idő
Másfelől
a térben szinte korlátlanul képesek „mozogni”, mintha a tér és az idő korlátai
teljesen megszűntek volna. Csupán gondolataik erejével képesek tetszőleges
helyre, tetszőleges időben eljutni. Az érintettek gyakran beszámolnak róla,
hogy olyan érzésük volt, mintha nagy sebességgel száguldottak volna egy
alagútban, egy eleinte távolinak tűnő, majd egyre világosabb fény felé. A
fényből leírhatatlan érzés árad feléjük, átöleli, átjárja őket. Ezt az érzést
leginkább mindent átfogó, mindennél hatalmasabb, feltétlen szeretetként írják
le.
Egyre több újraélesztett ember számol be
furcsa eseményekről, amelyekről eszméletlen állapotukban nem szerezhettek
tudomást. Egy bonyolult agyműtét közben, amely során az orvosok megállapították
az agyhalált, a 25 éves páciens részletes leírást adott a műtét után a műtő
berendezéséről és a műszerekről
Gyakori
eleme a halálközeli élményeknek az életfilm lepergése, amely során az egyén
ismét átéli teljes életét, ugyanakkor értékeli, ítéletet hoz saját maga és
élete felett. Eddigi cselekedeteinek panorámáját látja, méghozzá azok
mozgatórugóival és következményeivel együtt.
A
témával foglalkozó kutatók hangsúlyozzák, hogy bár nem minden említett
élményelem bukkan fel mindenkinél, illetve olykor megfigyelhetők egyéni
eltérések, mégis nyilvánvalóan létezik egy közös minta. Ez a kutatások szerint
teljesen független az illető nemétől, életkorától, nemzetiségétől vagy
képzettségétől, és meglepő módon kulturális, világnézeti, vallási hovatartozásától
is. Teljesen mindegy, hogy az egyén hisz-e Istenben, a lélek
halhatatlanságában, vagy ateista-e. Az egyetlen „eltérés” a fenti mintáktól az
ún. negatív halálközeli élmények mintája. Ezek az esetek közel 20 százalékában
fordulnak elő, és egyelőre kevés kutatási adatunk van róluk.
Megszűnik a haláltól való félelem
Azonban
nem csak a halálközeli élmények egyes elemei csodálatosak, hanem az élményen
átesett, újraélesztett emberek további élete is. Szinte mindegyiküknél teljesen
megszűnik a haláltól való félelem. És ami a legérdekesebb, ezek az emberek nem
egyszerűen csak hisznek a halál utáni létezésben, hanem szilárd meggyőződésük,
hogy földi életük után egy új létforma következik.
Olykor
némelyiküket bizonyos fokú csalódás is éri, sajnálják, hogy miután
bepillanthattak a „függöny mögé”, ismét vissza kell térniük a földi lét
„börtönébe”. A legtöbbjükre azonban inkább az a jellemző, hogy még jobban
örülnek az életnek, és teljesen átrendeződik az értékrendjük, igaz, egyeseknél
csak az élmény hosszabb távú feldolgozását követően. Az anyagi javak vagy a
szociális státusz háttérbe szorul, helyettük előtérbe kerül a másokkal és a
természettel való törődés, az együttérzés, az önzetlenség, a megértés, a
tolerancia, sőt a mély, tiszta emberszeretet. Ezek az értékek határozzák meg
gondolkodásukat, érzéseiket, mindennapjaikat.
Anita Moorjani indiai szülők gyermekeként jött a világra
Szingapúrban.2002-ben nyirokmirigyrákot diagnosztizáltak nála. 2006-ban halálközeli
élménye volt, amelynek következtében daganatai teljesen felszívódtak.
A
személyiség megváltozása olykor annyira erőteljes, hogy miatta emberi
kapcsolatok, sőt házasságok is zátonyra futhatnak. Így járt pl. Werner Barz is.
25 évvel ezelőtt átélt halálközeli élménye után a ma hetvenkét éves férfi
teljesen megváltozott. Úgy érezte, senki sem érti meg, és erre ráment a
házassága is. Hosszú ideig tartott, mire ismét lábra tudott állni viszszanyert,
új életében. Valaha kétkezi munkásként dolgozott, ma sokat meditál és
haldoklóknak segít egy hospice-ban. Egyáltalán nem fél a haláltól. Mint
mondja: Éreztem, hogy ott nem a büntető, szigorú Isten lakik. A feltétel
nélküli szeretetet tapasztalta meg.
Csodálatos gyógyulás a halál küszöbén
A
halálközeli élmény nem csak az egyén gondolkodására és viselkedésére gyakorol
elementáris hatást, hanem a testünkre is. Különösen jó példa erre az indiai
Anita Moorjani esete, aki „Gyógyulás a fényben” c. önéletírásában foglalta
össze élményeit. A fiatal nőt nyirokmirigyrák támadta meg. A betegség eljutott
a végstádiumba, szervei kezdtek leállni. Amikor kómába esett és kórházba
szállították, halálközeli élményei voltak. Az élmény sok tipikus elemet
tartalmazott, többek között a testen kívüliség érzését is.
Minden
érzékem működött, mindent rendkívül intenzíven érzékeltem, sokkal
intenzívebben, mint valaha. Úgy tűnt, minden eseményt egyszerre
érzékelek, mintha mindennel, az egész környezetemmel összeolvadtam volna – írja
könyvében.
Míg
az intenzív osztályon az életéért küzdöttek, találkozott elhunyt édesapjával,
aki közölte vele, hogy meg fog gyógyulni. Ekkor valami arra késztette a
szerveit, hogy az orvosok prognózisával ellentétben elkezdjenek működni. Az
esemény csodával ért fel, az orvosok nem találtak rá magyarázatot.
Az
ilyen esetek arra utalnak, hogy a halálközeli élmények olyan erőket
mobilizálhatnak testünkben, amelyek normális, hétköznapi állapotunkban nem
állnak rendelkezésünkre. Az okok után kutatva eljutunk a halálközeli élmények
interpretálása során felmerülő legfontosabb kérdéshez: Milyen kapcsolat fűzi
egymáshoz agyunkat, szellemünket, testünket és tudatunkat? Lehetséges volna,
hogy tudatunk, noha életünk során a lehető legszorosabban kapcsolódik testünkhöz,
lényegében önálló, független dolog? A klinikai halál során átélt élmények
emellett szólnak.
Csak vigasztaló „filmvetítés” az agyban?
Az
orvosok és természettudósok körében széles körben elterjedt az a nézet,
miszerint a halálközeli élmények pusztán fantáziaképek, hallucinációk. Arról
azonban megfeledkeznek, hogy mind a fantáziálás, mind a hallucinációk és az
álmok feltételezik agyunk aktív működését. Ennek ellentmond az a tény,
miszerint a halálközeli élmények időpontjában sok páciens EEG-görbéje nulla szinten
állt, tehát agyműködésük is teljesen leállt. Egyébként pedig az álmok és a
hallucinációk mindig individuálisak, tehát egyénenként nagyon eltérő a
tartalmuk, ami egyáltalán nem illik a halálközeli élményekre. A tapasztalatok
szerint a hallucinációknak nincs, vagy ha igen, nagyon torz kapcsolata van a
valósággal. A klinikai halál időszakában átélt élmények azonban pontosan
tükrözik a műtőben vagy azon kívül zajló valós eseményeket.
Az
a magyarázat, amely szerint a halálközeli élmény puszta fantáziálás, arra a
feltételezésre alapoz, amely szerint agyunk meg akarja könnyíteni az
elkerülhetetlen vég borzalmának lelki feldolgozását. Ezért (saját magának)
kvázi „szép filmeket vetít”, amelyek tartalma függ vágyainktól, vallási
meggyőződésünktől. Agyunk alapvetően képes ilyen teljesítményekre, de csak
teljesen működőképes állapotban.
Léteznek
egyéb természettudományos magyarázatok is a halálközeli élményekre, de egyelőre
ezek sem kellően megalapozottak. Egyes kutatók feltételezik, hogy az adott
időpontban látott és átélt élmények az egész életen át gyűjtött információk,
élmények és emlék képek mérhetetlenül nagy rezervoárjából táplálkoznak, de ez
az elmélet is meginog, ha figyelembe vesszük, hogy a klinikai halálból
visszahozott kisgyermekek is hasonló élményekről számolnak be, mint a
tapasztalt felnőttek. Arra sincs magyarázat, vajon a vakok a klinikai halál
állapotában miként láthatnak színeket, és hogyan képesek optikai élményekről
beszámolni. A halálközeli élmények elemei közül talán legismertebb alagútélményekkel
kapcsolatos feltételezést, miszerint a szülőcsatornán való áthaladás
emlékképeiről van szó, akkor kellett elvetni, amikor egyre több olyan ember
számolt be ilyen tartalmú élményről, akik bizonyíthatóan császármetszéssel
jöttek világra.
Tudományos magyarázatok
Az
idegélettani tudományok művelői a halálközeli élményeket még mindig bizonyos
biokémiai folyamatoknak tulajdonítják, amelyek az agyban zajlanak. Eleinte a
klinikai halál során fellépő oxigénhiányt (hipoxia) és/vagy az agyban a CO2
felhalmozódását (hiperkapnia) tették a jelenségekért felelőssé. Azonban
csakhamar kiderült, hogy a halálközeli élmények ezek nélkül is kialakulnak.
Tény, hogy a túl sok szén-dioxid felhalmozódása az agyban képes a
boldogság érzetét, ritkábban a testen kívüliség érzetét, sőt alagútélményt is
kelteni. Azonban a halálközeli élmények egyéb jellegzetes elemeit, pl. az
életfilm lepergését, az elhunytakkal való találkozást, illetve a fénylényeket
nem.
A
halálközeli élmények létrejöttét az endorfinokkal is kapcsolatba hozzák. Ezek
olyan anyagok, amelyek hatására kellemes érzeteink keletkeznek, csillapodnak
vagy teljesen megszűnnek a fájdalmak. Markolf Niemz biofizikus elmélete érdekes
példával szolgál arra, hogy a modern természettudomány miként képes integrálni
az immateriális halálközeli élmények jelenségét. Niemz a Heidelbergi Egyetem
Orvostechnikai Tanszékét vezeti. „Lucy mit c” (Lucy c-vel) című, érthető
nyelvezeten írt könyvében a halálközeli élmények legfontosabb elemeit az
általánosan elfogadott relativitáselméletből vezeti le. Elméletének lényege,
amelyet előrebocsát, hogy tudatunk a halál pillanatában eltávolodik a testtől,
és közben fénysebességre gyorsul.
Érdekes, hogy a világnézettől és vallási hovatartozástól
függetlenül a klinikai halálból visszatért emberek fénylényekkel való
találkozásokról számolnak be. Friedrich Hechelmann képe
Ezzel
magyarázható – a modern fizikából ismert keresőfény-effektushoz (Searchlight
Effect) hasonlóan – az alagútélmény, az egyre erősebbé váló fénnyel. A lélek
fénysebességre történő felgyorsulásával magyarázható az az érzés is, amely
szerint az érintettek úgy érzik, hogy nem korlátozza őket sem tér, sem idő. Ez
lényegében az örökkévalóság átélése, amelyben nincsenek távolságok és nincs idő
sem. Niemz egyúttal utal arra a fizikai axiómára, miszerint Einstein tézise
kimondja, hogy semmi, aminek tömege van, nem képes a fénynél nagyobb sebességre
gyorsulni, mivel a tömeg „ott” elérné a végtelenség állapotát. A fénysebesség
jelentette határt úgy is interpretálhatjuk, hogy a földi élet materiális
értékeit hátra kell hagynunk – magyarázza a fizikus.
Mindez
azt jelenti, hogy van olyan természettudós, aki alátámasztja a halálközeli
élményen átesett emberek állítását: „Az egyetlen, ami megmarad, miután
elhagytuk a testünket, az energia, a szeretet, a személyiség és a tudás.”
A kérdések kérdése
Tény,
hogy Niemz elméletei és a hipotéziséből levezetett következtetései is azon a
feltételezésen alapulnak, hogy a tudat nem anyagi, hanem tisztán szellemi
természetű. Ez az állítás azonban, csakúgy, mint az ellenkezője, a mai napig
nem bizonyítható. A válasz tehát egyelőre és valószínűleg még hosszú időre
minden esetben hit kérdése. A bevezetőben feltett kérdés, mely szerint lehetséges-e,
hogy a halálközeli élmények bepillantást engednek a „függöny mögé”, egyelőre
megválaszolatlanul marad. Nem tudjuk tehát, hogy létezik-e élet a halál után.
Dr. Pim van Lommel 71 éves holland orvos évekig kutatta a
halálközeli élmények tartalmát, lezajlását, körülményeit és a
személyiségre gyakorolt utólagos hatásait.
Ami
a halálközeli élmények kutatását illeti, egyelőre amerikai és brit kutatók
végezték el az úttörő munkát: Raymond Moody, Michael Sabom, Kenneth Ring, Bruce
Greyson, Peter Fenwick és sokan mások. Ma már több, a témával foglalkozó
nemzetközi társaság és folyóirat létezik. A témában 1975 óta zajlanak
kutatások. Az utóbbi néhány évben dr. Pim van Lommel holland kardiológus
prezentált érdekes vizsgálati eredményeket. Kutatócsapatával és az
ápolószemélyzet aktív támogatásával sikerült tíz kórházat bevonnia kutatásaiba.
A kutatási programhoz csatlakozó intézményekben szisztematikusan kikérdeztek minden
klinikai halálból újraélesztett beteget, vannak-e emlékképei, és ha igen,
milyenek, abból az időszakból, amikor eszméletlen volt.
A
kiértékelés során figyelembe vettek minden orvosi és egyéb személyes adatot a
reanimáció előtti, alatti és utáni időszakból. A kutatás eredményei
alátámasztják a halálközeli élmények immateriális természetét, amely mára Van
Lommel szilárd meggyőződésévé vált, amint azt „Határtalan tudat” c. 400 oldalas
könyvében leírja.
Világszerte
egyre több hasonló, tudományos ellenőrzés mellett zajló kutatás zajlik. Markolf
Niemz szerint csupán az USA-ban naponta 700 ilyen élményt jegyeznek fel. A
reanimációs medicina tehát továbbra is életben tartja ezt a rendkívül izgalmas
kutatási területet.
Dr.
Michael Nahm kutató biológussal számos orvos, közülük is sok kardiológus, a
halálközeli élmények megítélését illetően gyakran nem materialista
következtetésre jutott. Különösen akkor, ha a témával kapcsolatos vizsgálatokat
maguk vezették, mint pl. Pim van Lommel. Sajnos ezeket az interpretációkat a
mai napig nem hajlandó elfogadni a hivatalos tudomány, mert elkötelezte magát a
materialista paradigma mellett, nem utolsósorban az emberi agy működését illető
valóban figyelemreméltó kutatási eredményei kapcsán.
A fény felé vezető alagút elképzelését a holland Hyeronimus
Bosch „A mennybe vezető út” c. képén örökítette meg
Az
emberiség nagyobb részének ősidők óta meggyőződése, hogy a halállal nem ér
véget minden, a lelke tovább él valamilyen formában. A materialisták –
globálisan nézve – kisebbségben vannak. Az említett jelenségek kutatása és azok
tudományosan alátámasztott eredményei mindenképp pozitív hatást gyakorolnának
az egyén gondolkodására. Felértékelődne az egyén, és az életben elfoglalt
helyünket nagyobb összefüggésbe helyezhetnénk, ami megszabadíthatna bennünket
sok szenvedéstől és a félelemtől, legalábbis a halálfélelemtől.
A halálközeli élmények legfontosabb elemei
•
Leírhatatlan boldogság, szeretet és béke érzése.
•
Teljes fájdalommentesség a halálközeli élmény teljes időtartama alatt.
•
Testen kívüliség, valamint az események figyelése „fentről”.
•
Rendkívüli szellemi tisztaság, érzékeken felüli észlelések és szabad mozgás,
függetlenül tértől és időtől.
•
A mindentudás és minden megértés állapota, amely azonban a „visszatérést”
követően megszűnik.
•
Panorámaszerű visszatekintés a klinikai halált megelőző teljes életre, a
cselekedetek, azok indítékainak és következményeinek értékelése.
•
Egyre gyorsabb száguldás egy alagútra emlékeztető térben, amelynek a végén
rendkívül erős, de kellemes fény látható.
•
Találkozás és kommunikáció fénylényekkel, valamint elhunyt hozzátartozókkal,
barátokkal.
•
Paradicsomi tájak látványa, valamint éteri zene.
•
Egy határvonal észlelése, amelynek átlépése után nincs visszaút a földi életbe.
•
Kívülről jövő sugallat, hogy feladatok várnak az egyénre, ezért vissza kell
térnie az életbe.
A halál kapu egy új életbe – vigasztaló elképzelés, amelyet
a halált kutató szakemberek is magukénak vallanak
•
A testbe való belépés hirtelen, lökésszerű élményének érzete, a halálközeli
élmény alatt nem észlelt fájdalmak azonnali visszatérése.
Mi történt a szívleállás és a reanimáció között eltelt időben?
A
testen kívüliség konkrét érzése az egyik legjellegzetesebb eleme a halálközeli
élményeknek. Egy Raymond Moody által kikérdezett páciens elmondja, mit élt át,
miután leállt a szíve:
„A
következő pillanatban hallottam, amint a nővérek elkiáltották magukat: »Leállt
a szívműködése!« Éreztem, hogy kilépek a testemből, és a matrac és az
ágyrácsok között lecsúszok a padlóra. Innen lassan emelkedni kezdtem, egészen a
plafonig, közben láttam, hogy egyre több ápolónő rohant be a kórterembe...
Hívták a kezelőorvosomat, aki éppen más kórtermekben vizitált. Őt is láttam
belépni a helyiségbe. Furcsa, de ezt gondoltam: »Mit akar ez itt?«
A
plafonnál lebegtem, innen láttam, ahogy újraélesztettek! Egészen tisztán láttam
a testemet, amelyet a kórháziak körülálltak. Az egyik ápolónő azt mondta:
»Istenem, meghalt!« Közben egy másik fölém hajolt és elkezdett szájon át
lélegeztetni. Közben láttam a rövidre vágott haját. Amikor a defibrillátorral
megsokkoltak, láttam, amint a testem kissé megemelkedik az ágyról, és
hallottam, amint ropogtak a csontjaim. Mit mondjak, borzalmas látvány volt!
Látván, hogyan igyekeznek visszahozni az életbe, azt gondoltam: »Miért
fáradoznak ennyit, hiszen most olyan jól érzem magam!«”
Előre látta a fia születését
Az
újraélesztett betegek halálközeli élményeik során gyakran eljövendő dolgokról
szereznek tudomást. M. Morse és P. Perry, halálközeli élményeket kutatók egy
1959-ben súlyos balesetet szenvedett bányász esetét idézik, akinek a felesége
meddő volt:
„Kórházba
vittek, és megállapították, hogy meghaltam. Azonban sikeresen újraélesztettek,
aztán egy hétig kómában voltam. Öntudatlanságom ideje alatt vízióm volt. A
napsugarakon lépdeltem egyre magasabbra, és egy hangot halottam, amint azt
mondta: »Ne félj, meggyógyulsz, és a fiad is egészséges lesz.« Néhány hónappal
később megtudtuk, hogy a feleségem teherbe esett, és a fiunk majdnem pontosan a
balesetem évfordulójának napján született meg.”
Alzheimer-kór: Visszatért a beteg emlékezete
Életének
utolsó két évében a jó ideje Alzheimer-kórban szenvedő, idősek otthonában ápolt
asszony már egyáltalán nem reagált a külvilágra, csak a plafont bámulta
mereven. Miután szívinfarktust kapott, újraélesztették. Ezután váratlanul több
órára teljesen kitisztult a tudata. Megköszönte gyermekeinek, hogy
teljesen demens állapota ellenére rendszeresen látogatták. Háláját kifejezte az
ápolószemélyzetnek is, értésükre adva, hogy rossz elmeállapota ellenére mindent
észlelt maga körül. Még aznap éjszaka belehalt egy újabb szívinfarktusba.
(forrás:
tgy-magazin.hu)