2014. július 15., kedd

Van-e tudás a halál után?


Nem a regénybeli Tom Sawyerről van szó. Thomas Sawyer a kanadai Rochesterben volt autószerelő, mígnem ismert fizikus lett belőle. Kevesen tudják, hogy útja mindehhez a... halálon át vezetett! Negyvenévesen egy háromtonnás teherautó alatt feküdt, és nyakig olajosan azt szerelte.


Valami történt az emelővel, és a hatalmas súly a szerelőre zuhant. Tíz percig feküdt ott, míg családja segítséget hívott. Az autó összezúzta mellkasát, erősen vérzett. Végül a tűzoltók emelték le róla a kocsit, ők tették a mentőautóba.

Sawyer eközben elvesztette az eszméletét és tudata távolodni kezdett testétől. Látta önmagát először közelről, ahogyan fekszik, miközben körülötte nyüzsögnek a tűzoltók és mentősök. Látta a családját, síró feleségét és sápadt gyerekeit. Aztán a távolság nőni kezdett, végül önmaga véres testét már csak húsz, majd körülbelül ötven, aztán száz méterről látta, már csak egészen aprónak - és valahol repült... "Ezek voltak a legcsodálatosabb percek, amelyeket valaha is átéltem!" - mondta hat évvel később az újságíróknak.
Már semmit sem látott, repült valami sűrű anyagban, és tudatában volt annak, hogy ő most már meghalt. 
 
Átélte mindazokat a dolgokat, amelyeket Moody könyveiből ismerünk. A halálközeli élmények, a klinikai halálból visszahozott emberek beszámolói sok részletükben egyeznek azzal, amit Sawyer mesél.

De nem ez a lényeg! Eközben ugyanis valami történt az agyában, és ő ezt nagyon halványan érezte is. Mintha valamilyen emlékek ébredeznének. Valami olyan tudás, amit valaha tudott, de mára - vagy erre az életére? - teljesen elfeledett. Kínzóan ismerős volt mindez, bár nagyon homályos. Voltaképpen nem tudta, miről van szó.

Soha nem érezte magát olyan aktívnak és összefogottnak, mint akkor - amikor valójában nem is élt... De abban az állapotában nem vette észre az ellentmondást. Valamilyen komoly tudás gyülekezett az agyában, összeálltak a részletek, és nagyon szeretett volna tevékenykedni. Valamilyen mérhetetlen szeretetet érzett - később bevallotta, hogy amit a felesége és gyerekei iránt érzett, az mind semmi ahhoz képest, amit ott, abban az állapotban megtapasztalt. "Ott" volt valami, ami hatalmas szeretetet árasztott, és amit ő is úgy szeretett, mint soha semmit vagy senkit.

Az eset voltaképpen most tér el a megszokott halálközeli élményektől. Thomas Sawyert az orvosok életre keltették, meggyógyították, hosszú lábadozás után felépült. De ettől kezdve hol nappal, hol éjjel "be-bekattant" az agyába egy ismeretlen szó: kvantum. Fogalma sem volt róla, mit jelent. De a dolog nem hagyta nyugton. Agyában egyre világosabban rajzolódtak ki egy különös tudomány határai, mélységei. Valahol már értette Max Planck kvantumelméletét, Niels Bohr javításaival együtt.
 
 A helyzet annyira kínozta az autószerelőt, hogy egy napon bátorságát összegyűjtve beállított az egyik helyi könyvesboltba, és megkérdezte az eladót:
- Mond önnek valamit az a szó, hogy kvantum? - majd zavartan tette hozzá, hogy valamiféle magyarázatot adjon különös kérdésének: - Egy rejtvényt szeretnék megfejteni, ott olvastam.

Sawyer úr tudós könyveket cipelt haza. Felesége nem értette a dolgot, ráadásul a férfi is zavarban volt. Nem tudta megmagyarázni, miért vonzódik újabban a kvantumfizikához! De beiratkozott az egyetemre, a fizika szakra. Előre közölte, hogy őt e tudománynak csak egyetlen ága, a kvantumfizika érdekli...

Ma az egykori autószerelő elismert fizikus, nevét jegyzik a szakmában, de állítja: az egyetemi évek alatt csak sorra feltárta az agyában mindazt, ami valamilyen módon már korábban ott volt. Lehetséges, hogy reinkarnációs esettel állunk szemben, és Sawyer úr valamelyik előző életében foglalkozott a témával - netán ő volt Max Planck? Lehet. De az sem zárható ki, hogy ma még ismeretlen módon került agyába az egész tudásanyag, amire nem derült volna fény a balesete nélkül. Az a megrázó esemény, a klinikai halál szabadította ki agyából a rég bekódolt információkat, tudásanyagot. No, de ki, mikor, hogyan és miért helyezte azt bele az autószerelő tudatába...? A megoldás még várat magára!

(Nemere István – forrás: blog.xfree.hu)