Mese-mese-mátka
A meseirodalom kapcsán sok-sok
elemzés született arról, hogy a mesék valójában az emberi tudattalan, az emberi
lélek legmélyebb vágyainak katalógusai, és a mélylélektani kutatások pontosan
felfedik, hogy a jelképes virágnyelven megszólaló mesék milyen útmutatást adnak
mindazoknak, akik a mindent-gyógyító örök élet vizére vágynak. A legkorábbi
ilyen mitikus emlék Gilgames eposzában olvasható, ahol az élet vizét kereső
Utnapistim a legutolsó pillanatban bukja el az emberiség olthatatlan vágyának
legnagyobb próbáját.
Azóta ott szunnyad mindnyájunkban a
kérdés: elnyerhette-e volna az örök életet? Élhet-e az ember örökkön örökké?
Igaz-e hogy a paradicsom halhatatlan kertjéből száműzött első ember, Ádám még
900 évig élt, vagy hogy a bibliai pátriárkák még mind matuzsálemi kort éltek
meg? Mennyi az ember jogos életideje? Meghosszabítható-e az élet, és ha igen,
mi a titokzatos életelixír ami ezt lehetővé teszi?
Egy alkimista
meséje
Ki ne ismerné Szepes Mária Vörös
Oroszlán című regényét, amiben a zavaros fejű hitvány Hans Burgner a
halhatatlanság reményében idejekorán elrabolja mesterétől, az alkimista
Anselmustól az élet elixírjét. Csak miután elfogyasztja azt, ébred rá, hogy a
nagy átváltozáshoz még éretlen lelke képtelen befogadni ezt az éltető erőt.
Természetellenes módon, a szükségszerűség medréből kitörve, tör egy másik
magasabb létformába, minden felkészültség nélkül. Tudata hitvány állaga ezáltal
teste törhetetlen üvegkoporsójába záródik, amelyben egy elpusztulni, de
szabadulni sem tudó, feleszmélt tetszhalott őrjöng félelmében.
Szepes Mária, regényében a
legkényesebb lényegre tapint Hans példájával: az ember alapállapotában
embrióhoz hasonlatos módon tehetetlen és fejletlen még az önálló örök életre. Lelke
átváltoztatása, valódi benső transzmutációja nélkül, amely által szépen
fokozatosan kifejleszti az öröklét befogadásához szükséges szellemi szerveket,
az ember inkább a kegyelemből megvakított gyönge pillanatlények közé való.
Legyünk őszinték! Mit kezdene egy mai
modern átlagember a halhatatlansággal? Még több időt töltene tévézéssel,
vásárlással, szórakozással? Meddig bírná a fogyasztói életforma üres és
céltalan rutinját? Anne Rice nagysikerű regénye az Interjú a Vámpírral
folytatásában, ugyanezt a kérdést feszegeti. A vámpírként halhatatlanná tett
Lestat, képtelen elviselni a céltalan élőhalott életet, és ezért közel egy
évszázadra inkább a föld mélyébe rejtőzve, az öntudatlanságba menekül. Mert
valódi lelki élet, szellemi indíttatás nélkül az ember egyszerűen élőhalott,
amit a hosszú élet még elviselhetetlenebbé tesz. A halandóság éppen ezért az
isteni gondoskodás legfőbb megnyilatkozása, és a halál a legtöbb ember számára
éppen hogy kegyelmi aktus, ami az élet terhének végső feloldozása; hisz az élet
látszólagos céltalanságát és hiábavalóságát idős korára oly sokan képtelenek
elviselni.
Spirituális
alkímia
Mindenki aki foglalkozott már a
reneszánsz kor okkult filozófiáival, hallott arról, hogy az alkimisták valódi
célja az ’aurum non vulgi’, a nem közönséges értelemben vett arany előállítása
volt. Sohasem az aranycsinálásra törekedtek, hanem – ahogy Szepes Mária
fogalmaz - hogy „emberólomból emberarannyá” változtassák saját lényüket. Azon
fáradoztak, hogy lelkükben, szellemükben, létrejöjjön a Bölcsek Köve, az Iható
Arany, az Örök Élet igazi elixírje. Mert az ember nem test, hanem szellem. És
míg teste romlandó és szükségszerűen halálra szánt, szelleme örökéletű.
Mit jelent tehát valójában az örök
élet forrása? Mi ez a forrás? És hogyan lehet eljutni hozzá? Az alkímia
egyszerű utasítása erre: solve et coagula – oldj és köss! Oldozz el
minden olyan köteléket, mely lényedet a halandó és romlandó élethez köti, és
köss szövetséget mindazon dolgokkal amelyek lényedet a halhatatlan és
örökérvényű léthez kötik. A mentális alkímia beavatottjai pontosan értik és
tudják mit értsenek ez alatt: gondolatainkkal nem szabad semmi olyanhoz
túlságosan sokáig, vagy túl nagy erővel kötődnünk, aminek csak pillanatnyi
célja és értelme van. A hétköznapok sodrában mégis szinte mindenki csak a
pillanatértékű aktualitások tiszavirág feladataival tölti idejét. Kicsoda,
micsoda, mikor, mennyiért, honnan, hová. A nap-nap után végzendő, végetnemérő
jelentéktelen tucat-feladatok valódi eredménye, pedig gyakran nem több vagy
egyéb, mint a világban egyre keletkező értéktelen információhalmaz mennyiségi
növekedése, aminek értelmetlenségét és hiábavalóságát a lelke mélyén mindenki
érzi. Mégis teszi-veszi-viszi-hozza a dolgokat, mindenki ’cuccol’ valahonnan
valahová. Nem is csoda, hogy az ilyen élet véges és rövid, ami inkább áldás,
mint átok.
Az örök élet lakhelye, nem ebben a
hangyavilágban keresendő. Ezt a világot el kell hagyni, el kell tőle válni,
megkülönböztetve a nemest a nemtelentől, a nehezet a könnyűtől, a magasat a
mélytől. A legtöbben csak akkor ébrednek ennek kényszerére, amikor életük már
nagyon félresiklott, amikor a lélek eljut az első sötét éjszakájához. Ezt az
alkímia Nigredo-nak, feketeségnek nevezi, amiben szétrohad, putrefaktálódik
minden ami értéktelen. Csak az esszenciális dolgok, a lényegi tartalmak
maradnak épségben. Ennek a rothadásnak a vége az Albedo, a
kifehéredés, amikor a lélekben világosság gyúl, és világossá válik mi képvisel
valódi örök értéket és mi nem. És csak amikor ezeket a romolhatatlan értékeket
kezdi rendezgetni magában valaki, és mikor ezekhez kezdi kötni magát, akkor
kezd megáradni a forrás, hogy hűsítő vizével elpárologtassa a felesleges
salakanyagot. Ennek a folyamatnak a vége a vörösödés, a Rubedo, amikor
a visszamaradó és kivéreztetett élet vérvörös kupájában, annak lényegeként, az
örök élet és megváltás aranyitala gyűlik össze.
Transzmutáció –
az átlényegülés
A lélek átváltoztatásával maga a
világ nem változik meg, nem válik a világ is arannyá. De az átlényegült szellem
képes bearanyozni ezt a világot. Az ilyen lélek ugyanis mindenben csak a
maradandóhoz, az örökhöz kötődik. Egyetlen pillantásban képes meglátni az
öröklétű, halhatatlan, valódi tartalmat az élet sürgésforgásában. Ez a látásmód
emeli a hétköznapi történések világa fölé, ahol minden egyszerű lefutás,
történés, illékony múlttá változó gólem. Miután az átlényegülést megélő ember
szelleme jelentős mértékben elszakad a pillanatnyi aktualitások
villanófényétől, valóban megélheti az időtlenség és az öröklét állapotát. És
miután szellemi értelemben inkább ehhez köti magát, azaz tudja és éli, hogy ő
valójában öröklétű halhatatlan szellem, nem is adja át magát egykönnyen a
látszattörténések időbeli sodrásának. Így tűnik előbb-utóbb mások szemében
’kortalannak’, aki lassan vagy egyáltalán nem öregszik. Testi formáját áthatja
valami időfeletti kisugárzás, ami miatt a környezete zavarba jön, ha ’korát’
kellene megítélni. Lényéből pedig az életet gyógyító ’elixír’ sugárzik.
Az egyetlen életesszencia, ami az
öröklét egyetlen forrása. Maga a halhatatlan szellem. És az ólomsúlyú
élet álomvilágából ébredő átlényegülő aranyember, ennek az éltető vizét
kortyolja. És ehhez valóban nagy utat kell bejárni. Ehhez, mint minden
világmegváltó hősnek, el kell mennünk az emberi világ legvégére, át kell
kelnünk a belső világ háborgó tengerén, hogy az üveghegy tűhegynyi fokára
hágva, egyetlen pontba sűríthessük életünk és lényünk esszenciáját. Az
életünkből így kinyert lényeg válik életünk elixírjévé. Tudván tudva, hogy az
egyetlen romolhatatlan kő, a bölcsek örökélethozó törhetetlen gyémántja csak
megtalálására vár, melyet ott hordozzuk lényünkbe rejtve mindnyájan.
(Tarr Bence László)