A
lélekkutatás már régóta foglalkoztatja az emberiséget, ám akár vallási, akár
materialista módon próbálták megközelíteni a kérdést, igazából csak nagyon
kevesen jártak sikerrel. Ha megkérdezünk akár egy papot, akár egy pszichológust
arról, hogy mi is az a lélek, sajnos nagyon valószínű, hogy egyikőjüktől sem
fogunk kielégítő választ kapni. A pap elmond néhány idézetet a szentlélekről a
Bibliából, a pszichológus pedig tesz néhány ködös megjegyzést az ember
tudatalattijáról, ám valójában csak tapogatóznak a sötétben. Így talán erről is
érdemes kicsit a néphagyományunk terén vizsgálódnunk, hiszen – a régmúltra
visszanyúló őstudás ismételt előbukkanásának köszönhetően – az oly sok
információt rejt magában.
A bukovinai magyarok hiedelme
szerint a lélek elhagyja a testet alvás közben.
„Ha
valaki alszik, a lelke eltávozik, s amit álmában lát, arra a lelke által
emlékezik vissza.” És
minő véletlen, hogy valóban erre utalnak csodás magyar nyelvünk szólásai is: magán kívül van,
önkívületben van, magához tér, el van ragadtatva, lelki szemeivel lát, stb. Érdekes módon ezen kifejezéseket maguk az orvosok is gyakorta
használják, holott ők a lelki bajok kapcsán kizárólag az agyról beszélnek, és
eléggé nyilvánvaló, hogy a paciensek agya aligha kerül a koponyájukon kívülre
egy-egy önkívületi állapot során.
A
témát kutatók följegyeztek olyan esetet, hogy amikor meghalt egy kislány, az
anya fájdalmában egy nagyot ordított, mire a kislány hirtelen fölébredt. Azt
mondta: „Édesanyám, miért sírtál, milyen szép
helyeken jártam! Olyan szép virágos réteken mentem keresztül, s mentem a nagy
fényességben. Miért sírtál fel?” A parasztság
hiedelme szerint „amíg az ember él, a lelke egy fehér cérnával
a testéhez van kötve, s csak akkor válik el végleg, amikor a fehér cérna a
halál pillanatában elszakad. Addig azonban amíg az ember él, álom, igézés,
ijedség, ájulás vagy révület alatt elhagyhatja a testét, száz és ezer
kilométerre is elmehet, megjárhatja a másik világot, bepillanthat a múltba,
vagy a jövőbe, de a fehér cérna mindig összeköti és visszavezeti a testbe.”
A
manysik hitvilága is érdekes információkat rejt. Eszerint minden embernek két
lelke van: egy Lélegzés vagy Élet-lelke és egy Szabad- vagy Vándor-lelke. Az
Élet-lélek miatt álmodik az ember, és ez gyakran találkozik más emberek
lelkeivel, azonban a halál beálltával ez megszűnik. A Vándor-lélek a halál
alkalmával kiszáll a testből, majd új élet születésekor abba átköltözik.
Létezik azonban egy harmadikféle lélek is, amit Sámán-, Is- vagy Óm-léleknek is
neveznek. Ez isteni eredetű lélek, és csak kevés embernek adatik meg, akik
viszont ezáltal különleges, azaz paraképességekkel rendelkeznek. Képesek a
gondolatátvitelre, függetleníteni tudják magukat a tértől és időtől, illetve
kapcsolatot tudnak tartani más, hasonló adottságú lelkekkel. Olyan ez, mintha
egy különleges telefon lenne a fejükben, amely speciális frekvenciákra képes
hangolódni. Az óm lelkűség nagy titka ezen speciális rezgések felfogása, és
azok emberi kommunikációba ültetésének képessége.
A
lélekről már a több mint 5000 éves Védákban is pontos rajz és leírás található
1975-ben jelent meg
Moody „Élet az élet után” c. könyve, amelyben olyan emberek élményeiről számol
be, akiket fölélesztettek, miután az orvosok klinikailag halottnak
nyilvánították őket. Nem sokkal később George Ritchie saját halálközeli
élményeiről számolt be, majd megjelent Ring összefoglaló munkája is e témáról.
A beszámolók alapján a népmeséinkhez hasonló motívumokra bontották a kutatók az
élményeket. Így pl: „a béke és nyugalom érzései”, „a sötét alagút”, „testen
kívül”, „találkozás másokkal”, „a fénylény”, „visszatekintés”, „határ vagy
sorompó”. A klinikai halál állapotából visszatért emberek beszámolói
megdöbbentően hasonlóak a magyar parasztság beszámolóival. De számos hasonló
példát lehet találni a legtöbb indián törzsnél, s egyéb természeti népeknél is.
A több mint 5000 éves Védákban is pontos leírás található a lélekről.
Mindez azt jelzi számunkra, hogy sok ezer évvel ezelőtt az őseink már
birtokában voltak ennek a tudásnak, s később kezdett fokozatosan elfelejtődni,
főként a „civilizálódó” emberek között.
Azért szerencsére már születtek olyan
kutatási eredmények, amelyeknek köszönhetően elég sokat megtudhatunk a lélek
mibenlétéről, szerkezetéről és működéséről. Példának okáért a Berlini Műegyetem
kutatói is a fejükbe vették, hogy végére járnak ennek a kérdésnek, azaz, hogy
létezik-e a léleknek valamilyen anyagi jellegű része,
mérhető-e ez valamilyen formában vagy sem. Ennek eldöntése céljából mintegy
2000 haldoklónál végeztek mérést, konkrétan a betegeket ágyastól nagyon
érzékeny mérlegre tették és megmérték őket még életükben, illetve a halál
beálltát követően is. A Dr. Becker Martens által vezetett kutatócsoport nem kis
meglepetésre valóban megváltozott a betegek súlya az adott pillanatban.
Ráadásul nemtől, kortól és testsúlytól függetlenül egyöntetűen 0,072 grammal
lettek könnyebbek az emberek a haláluk után néhány pillanattal. Ezt követően
már mikroszkópos vizsgálatokat is végeztek a lelkekkel, így például egy magyar
időfizikus csoport is, de más, külföldi kutatók úgyszintén. Íme egy rövid
összefoglaló arról, hogy a különféle vizsgálatok alapján mi is tudható az
emberi lélekről:
A lélek egy fizikailag is létező,
elektromosan semleges, az atomi méretekhez képest hatalmas, színes speciális,
elemi részecske, tehát tovább csak transzcendens módon bontható. Az agyunk
közepén, az un. hipothalamusban helyezkedik el. CT felvételeken egy néhány
milliméteres fehér pontocska érzékelhető az agyalapban. Ebben a pontban
nincsenek sem víz, sem hidrogénatomok, ám itt van a lélek. Rövid kis „csápok”
állnak ki belőle, melyek egyrészt fizikailag is rögzítik a lelket, másrészt
ezek a kis „csápok” egyfajta kapcsolódó interfészek szerepét látják el az agyi
idegrendszerhez. Az ember számára a lélek hasonló szerepet tölt be, mint a CPU
a számítógépben, hiszen valóban ez az életünk fő irányító egysége. Éppen ezért
fut be az összes idegvégződés a hipothalamusba, mert az interfészen keresztül
minden információ a lélekbe íródik be és nyerődik ki.
A
lélek kinyúló „csápjai” egyfajta
interfészekként kapcsolódnak az agyi idegpályákhoz
Természetesen mint mindennek, így a
léleknek is van geometriai struktúrája. Mérések szerint kétféle méretű lélek
van: 1 mm és 4 mm nagyságúak, azaz normál
emberi lelkek, illetve un. nagylelkek, mint amilyennel bírt pl. Jézus, Mani,
Atilla király, vagy éppen Paál Zoltán rovósámánunk.
Ők
azok, akikről a manysik úgy beszélnek, hogy Óm-lelkük van. (Mellesleg a magyar
nyelvben használt „nagylelkű” kifejezés is rájuk utal.) A normál lélek súlya kb. 0,072 g, űrtartalma 5,2359 x 10-13
cm3, fajsúlya pedig 1,375 x 1011 g/cm3. Ha
figyelembe vesszük, hogy pl. a higany fajsúlya 13,6 g/cm3, akkor
láthatjuk, hogy egy hihetetlenül sűrű dologról van szó, hisz a lélek a
legnehezebb anyagi dolognál is mintegy 100 milliárdszor nehezebb fajsúlyú.
Ezért tud áthatolni mindenen, az agyunkon, a lakás falain, vagy bármely más
anyagi dolgon is (például meditációnál, vagy amit már mindenki megtapasztalt:
álmunkban). Az emberi lélek kb. 1 mikron nagyságú
színes, porszemnyi dolog. Legalább 12 színben létezik, de ez a spektrum a
látható fény intervallumán bizonyosan túlnyúlik. Vagyis vannak ultraibolya és
infravörös színű lelkek is. Két fő része van a léleknek: a középső magot alkotó
lélekelektron és a külső héjat alkotó lélekproton. Alakja ikozaéderes
szerkezetű (20 háromszög által határolt szabályos térbeli alakzat), így leginkább
a neutronhoz hasonló szerkezetű. Tömegének mintegy 95 %-a a külső felszínen
nyilvánul meg, csakúgy, mint a neutronnak, a Földnek, vagy magának az
univerzumnak is (emlékezzünk Hermész mondására, miszerint „amint fenn, úgy
lent”). A benne lévő dimenzióforrások száma azonban sokkalta több, becslések
szerint kb. 1,629 x 1023, míg a neutronban ezek száma kb. 740.000. A
központi magot körülvevő réteg tulajdonképpen 64 rétegű cellácskákból áll,
melyek különböző információkat tárolnak. A feltudat, azaz a felső réteg tárolja
a jelen életünkben összegyűjtött információkat.
A neutron belső
szerkezete az őt alkotó mintegy 740 000 téridő-forrással
Itt
most természetesen nemcsak a lexikális tudásra kell gondolni, hanem a létező
összes érzékelésre, így a hangokra, illatokra, érzésekre, stb is. (Ezért
mondjuk az érzelem nélküli, érzéketlen emberekre azt, hogy lelketlenek! Ez
persze nem azt jelenti, hogy fizikailag nincs lelkük, csak mivel ők még kevés
életet éltek le, ezek az információs cellák meglehetősen üresek). A mélyebben
lévő rétegek pedig az előző életek információit tárolják. A lélek ezen része
bizony semmit nem felejt el, azonban erősen el vannak zárva ezek az
információk, így nem hozhatók elő egyszerű emlékezés által. Regressziós
hipnózissal azonban innen is tárhatók fel emlékek. Természetesen ennek komoly
oka van, hogy nem emlékezhetünk minden eddigi életünkre, - mondhatni ez
egyfajta Isteni kegyelem részünkre, - hiszen ha minden eddigi gyilkosság,
baleset, tragédia emléke itt tolongana az emlékünkben, abba rövid úton
beleőrülnénk. S épp ezért evez nagyon veszélyes vizeken az, aki az emberi
klónozással kísérletezget, hiszen hiába hoznak létre egy fizikailag azonos
másik testet, ha a lélekről azonban teljesen megfeledkeznek! Márpedig ugyanaz a
lélek csak egy testben élhet, arról másolat nem készíthető! Összesen mintegy
5000 életnyi adat fér el a lelkünkben. Ha valakit – pl. egy autóbalesetnél –
súlyos ütés ér, akkor megsérülhet a cellarendszer hullámtere, illetve a test és
a lélek közti interfész-kapcsolat, (hisz mivel hihetetlenül sűrű anyagról van,
a tömegtehetetlensége is nagyon nagy). Ekkor következhet be agyrázkódás,
hosszabb-rövidebb ideig tartó amnézia, kóma, vagy ha a lélek teljesen kiszakad
a thalamusból, akár halál is. Persze ettől maga a lélek még nem fog elpusztulni
– az örök életű, hisz egy önfenntartó rendszer – viszont ezt a bizonyos testet
leveti magáról, s majdan egy másikban újra inkarnálódhat. Lelkünk még kevéssé
ismert része, annak belső magja, a lélekelektron. Annyi azért tudható róla,
hogy innen egy láthatatlan fluidszállal össze vagyunk kötve a szülőbolygónkkal,
ezen keresztül naprendszerünk központjával, a Nappal (mint magasszintű szellemi
entitásokkal) és így a fraktális rendszeren keresztül magával Istennel is. Ezt
a szubatomi kötődési formát már Einstein is tanulmányozta. Az egydimenziós,
forráspontok sorozatából álló időszálat nevezzük másképpen fluidszálnak. A
fizikából is ismert Lentz törvénye, mely szerint az univerzum teljesen be van
hálózva egydimenziós szálakkal. Ez az a bizonyos „fehér cérna”, melyről a népi
hagyomány beszél, vagy ezüstszál, amit a meditáció közben látnak a jógik. Ezzel
kapcsolódik a gyermek (lelke) is az anyjához, már jóval a születése előtt. Ezen
a csatornán keresztül kaphatunk ihletet, juthatunk problémamegoldó
gondolatokhoz, s ily módon állunk (minden) életünk minden pillanatában isteni
megfigyelés alatt...
(forrás: arvisura.van.hu)