A Kr. u. 4. században a
körülöttünk lévő világban és a bensőnkben lakozó erőkhöz fűződő kapcsolatunk
elkezdett megváltozni.
Amikor az e kapcsolatok létét
bizonyító szavakat eltávolították az őket egyedül megőrző szövegekből,
egyre inkább kezdtünk megfigyelőkként tekinteni önmagunkra, mint
olyanokra, akik tétlenül szemlélik a természet csodáit és testük
működéseit.
Az esszénusokéhoz és az amerikai
indiánokéhoz hasonló hagyományok azt sugallják, hogy a
világhoz fűződő kapcsolatunk messze túlmutat az egyszerű megfigyelő
szerepén, és arra emlékeztetnek bennünket, hogy részei vagyunk
mindannak, amit magunk körül látunk.
Ebben az ezernyi szállal
összekapcsolódó világban lehetetlen passzívan szemlélnünk, amint akár egy
levél lehull a fáról, vagy egy hangya futkározik a földön.
Maga a megfigyelés ténye az
aktív résztvevő szerepkörét rója ki ránk.
A kiváló fizikus, Niels Bohr az
1920-as évek vége felé egy elméletében rámutatott erre a kapcsolatra, és
modern szakkifejezésekkel fogalmazott meg az imént kifejtetthez hasonló felfogást.
A fizikusok arra figyeltek fel
ugyanis, hogy az atomok világában az anyag bizonyos esetekben
különösen viselkedik – vagyis viselkedése ellentmond az elfogadott
elméleteknek.
Egyszerűsített megfogalmazással: Bohr
elmélete megállapítja, hogy bármely esemény megfigyelője
pusztán megfigyelői ténykedéséből következően részesévé válik az
eseménynek.
Az atomok parányi világában a
megfigyelés ténye nagyobb jelentőséggel bír, mert „az atomi méretű
objektumokat a megfigyelésükre tett bármely kísérlet megzavarja”.
Ebből a gondolatmenetből is kitűnik,
hogy a modern tudomány egy olyan nyelv után kutat, melynek segítségével
leírhatná azt az egységet létrehozó viszonyt, amely az
esszénusok imádságának alapjaként szolgált.
Ha a körülöttünk lévő világtól független
létezőkként tekintünk önmagunkra, az elszigeteltség érzése uralkodik
el rajtunk: az „ott, kívül”, illetve az „itt, belül” szembeállítása.
Gyermekkorunktól fogva igyekszünk
elhitetni magunkkal, hogy a világ „csak úgy magától megy”. Néha jó dolgok
történnek, máskor kevésbé jók.
Úgy tűnik, világunk
eseményei zavartalanul folynak körülöttünk; gyakran semmi okát
nem látjuk a történéseknek. Miközben próbálunk felkészülni
életünk buktatóira, sok időt töltünk különböző túlélési és
válságkezelési stratégiák kidolgozásával, hogy bármilyen
utunkba kerülő kihívásra választ adhassunk.
Az érzéseink hatalma és testünk
vegykonyhája közötti kapcsolatot vizsgáló legújabb kutatások szerint az efféle
„mi és ők” szemléletnek nagy horderejű és időnként igencsak váratlan következményei
vannak.
A tudósok példának okáért kimutatták,
hogy bizonyos érzések rendre egy nekik megfelelő, meghatározott
vegyületet termelnek testünkben.
Amikor megváltoztatjuk
érzéseinket, megváltoztatjuk testünk kémiáját is.
A szó szoros értelmében előállítjuk
azt, amit a „gyűlölet vegyületének”, a „harap vegyületének”, a „szeretet
vegyületének” – és így tovább
tekinthetünk.
tekinthetünk.
Az érzelmek biológiai kifejeződései,
ha egészségesek vagyunk, a hormonok, antitestek és enzimek különböző
szintjeiként jelennek meg testünkben.
A szeretet vegyi folyamatai
például immunrendszerünk állapotának és testünk szabályozó funkcióinak
optimalizálásával növelik életerőnket.
Ezzel ellentétben a harag, mely
időnként bűntudatként önmagunk ellen irányul, az elfojtásokból eredő
immunválasz képében nyilvánulhat meg.
1995 nyarán dr. Glen Rein, Mike
Atkinson és dr. Rollin McCraty közzétettek egy értekezést a Journal of
Advancement in Medicine című folyóiratban.
A részvét és a harag élettani
és pszichológiai hatásai címet viselő cikk tárgya a nyál
immunglobulin-A-jának (S-IgA) tanulmányozása, vagyis a nyálban található
egyik antitesté, amely a felső légutakat, a gyomorbél traktust és a
húgyutakat védi a fertőzéstől.
Az értekezés veleje az a
megállapítás, hogy „minél magasabb az S-IgA szintje a szervezetben, annál
ritkább a felső légúti fertőzések előfordulása”.
Tanulmányuk tartalmi kivonatának
végkövetkeztetése szerint „a harag jelentősen gyakoribbá tette
az általános kedélyállapot zavarait, és megemelte a pulzust, ám nem
volt hatással az S-IgA szintjére.
Másfelől viszont a
pozitív érzelmek tetemesen megnövelték az S-IgA szintjét.
Egy hatórás periódus elemzése során
megfigyeltük, hogy a harag – az aggodalommal ellentétben – jelentős
mértékben legátolta az S-Ig A hatását az érzelmi élményt követő egy-öt
órában”
További tanulmányok arra
mutatnak, hogy bizonyos érzelmi állapotok a magas vérnyomás, a
szívkoszorúér-trombózis és egyéb koszorúér-megbetegedések jelentős
rizikófaktorai.
Ha úgy élünk, mintha a világ „ott,
kívül” valamiképpen elkülönülne tőlünk, ezzel valamilyen ítéletből fakadó
hiedelemrendszer, illetve ezen ítélet testünkben tetten érhető
kémiai kifejeződései előtt nyitunk utat.
Ebből következően hajlamossá
válunk a „jó mikrobák” és „rossz mikrobák” fogalmain keresztül szemlélni
világunkat, életfunkcióink melléktermékeit pedig olyan nevekkel írni le,
mint „méreganyag” vagy „salakanyag”.
Ebben a világban testünk valóban
ellenséges erők hadszínterévé válhat, kirobbantva azokat a
háborúkat, melyek a különféle kórok és betegségek képében
nyilvánulnak meg.
Más oldalról viszont az esszénusok
holisztikus szemlélete egy szent, isteni, a teremtett világot átható erő alkotóelemeiként tekint
testünk különböző aspektusaira.
Egy olyan világban, ahol minden,
amit megtudhatunk vagy megtapasztalhatunk, egy ilyen egységes forrásból
fakad, a baktériumok, a mikrobák és a testünk melléktermékei mind
együttműködnek, hogy élettel és erővel töltsék el testünket.
Ez a felfogás arra
sarkall minket, hogy másként értékeljük a könnyeket.
Az izzadságot, a vért és
emésztésünk melléktermékeit, és amit eddig „hulladékként” ismertünk,
gyűlöletes salakanyagként, melytől meg kell szabadulnunk, amelyet el kell
távolítanunk és meg kell semmisítenünk.
Tehát mindezt ezután a Föld
szem elemeiként tartsuk számon, melyek hasznosnak
bizonyulnak számunkra.
(Forrás: Gregg Braden:Tudatos teremtés -
Rejtélyek szigete)