Ősi intelem-Táltos tanítás

Egyszer egy öreg táltos így szólt egy hitehagyott, megkeseredett magyar emberhez:

- Azért születtél, hogy adj és nem azért, hogy megadd magad! Egymást emelve mindenki tegye Östen adta dolgát, s nem lesz baj.
Östen törvénye őseink szellemében Eleve Él.
Térj vissza őseid szelleméhez, s lehull az ármány, mint elsárgult, összeszáradt falevél az őszi szellő fúvásában.
Ha egyetlen erényed van csak és ez az emberség, minden erényt hordozol.Adj hálát minden reggel, s este a Teremtőnek, hogy visszasegítse szellemed, eredeted felé.
S áldd őt minden nap folyamatosan ahányszor csak tudod, mert csak így kapcsolódhatsz össze ősi erőddel
(forrás:Ati Répa http://repaelixir.blogspot.hu)

Ősi intelem -Táltos tanítás - Előadó:Ati Répa - videó

Videó a kislányról, aki gorillákkal nőtt fel, és 12 év után újra találkozhatott velük

Tansy Aspinall másfél éves kislány volt, amikor szinte minden idejét apja, Damian állatkertjében töltötte a gorillákkal. Szoros barátság alakult ki a felcseperedő lány és az állatok között, de végül csak 12 év után láthatták egymást újra.

Damian és a kis Tansy a gorillákkal

Bimms és Djalta, a két gorilla már az állatkertben születtek, aztán Tansy kamaszkorában a család szabadon engedte őket a gaboni erdőben, természetes élőhelyükön. Tansy felnőtt, híres ékszertervező lett belőle, de sosem felejtette el Djaltát, akivel olyan sokat játszott együtt. Kiderült, hogy a gorilla sem felejtette el őt: amikor apjával együtt Tansy meglátogatta a két állatot az erdőben, Djalta odadörgölte hozzá az orrát, és megölelte régi barátját. Tansy elmondása szerint ő egy kicsit félt a találkozástól, de Djalta szeme annyira tele volt szeretettel és gyengédséggel, hogy minden félelmét eloszlatta. Apát és lányát két gorilla ölelgette egyfolytában, amíg csak el nem kellett menniük.
(forrás: http://lemon.hu)

Tansy Aspinall és a gorillák - videó

A tudomány mint külső, a vallás mint belső kreativitás

A tudomány az igazságot keresi, akárcsak a vallás. Vajon mindkettő számára ugyanaz-e a igazság? Mi az, hogy igazság, és hogyan keressük azt?

Dr. Amit Goswami, kvantumfizikus válaszai a Képzelt ablak c. könyvében

Mik lehetnek a tudományos igazságok, ha nem az anyagot, az elmét és a vitális testet irányító tudományos törvények? A materialista realizmus egyik paradoxona, hogy ha az anyag a végső valóság, vagyis ha minden anyagból van, nem volna ésszerű, hogy a fizika törvényei uralják az anyagot vagy hogy a matematika alkalmazható a fizikára. A tudat tudományában azonban van értelme a tudományos törvények létének. A tudat, hogy a megnyilvánulásban szándéka szerint játszhasson, több világon keresztül száll alá, amelyek közül az első a vidnyána, a lényegek világa, amely minden utána következő – a mentális, a vitális és a fizikai test – működésének összefüggéseit meghatározó törvényeket foglalja magában. A tudomány erőfeszítései arra irányulnak, hogy megtalálja ezeket a törvényeket. A törvényeket a tudat már magában foglalja; a tudós megpróbálja felfedezni és a matematika vagy a gondolatok nyelvén kifejezni azokat. A felfedezés kreativitást igényel.

A szellemi igazságok mások; létezésünk alapjáról, magáról a tudatról szóló igazságok. Felfedezésük lehetővé teszi, hogy boldog, viszálytól mentes életet élhessünk.

A tudomány tehát külső kreativitás – azon mozzanat objektív összefüggéseinek a felfedezése, amellyel a tudat a jelenségvilágot teremti. A szellemiség belső kreativitás, egón túli lényünk mélyebb és mélyebb szintjeinek felfedezése. A kreativitás mindkét fajtájában az a közös, hogy túllendít a gondolkodáson, a folytonosságon. Mindkét esetben felismerjük a racionális gondolkodás korlátait. A tudományban a racionális gondolkodással csak azt fedezhetjük fel, ami már ismert. A szellemi keresés során a racionális gondolkodás mindig ellentmondásba, vagy akár paradoxonba torkollik, és megmutatkoznak korlátai. Ahhoz, hogy az élet új törvényeit felfedezhessük és megvizsgálhassuk, a gondolkodáson túlra, a felismeréshez kell ugranunk.

A felismeréshez kvantumugrás, nem folytonos átmenet révén jutunk. Ezt SidneyHarris karikatúrája, a The Physics Teacher (A fizikatanár) tökéletesen ábrázolja. Einstein bő nadrágjában stb. egy tábla előtt áll, épp készül felfedezni a relativitáselméletet. Már felírta, hogy „E = ma²”, és áthúzta; alatta az „E = mb²” van felírva, de azt is áthúzta. A kép szövegében az áll, „a kreatív pillanat”, és elmosolyodunk, belátva, hogy a kreatív felismerés nem racionális okoskodás vagy algoritmikus lépések eredménye.

Rendszerint a tudás háromféle módját ismerjük: az észlelést, a fogalomalkotást és az érzelmeket. Érzékszerveinkkel észlelünk valamit, és tudunk róla. Értelmünkkel és gondolatainkkal felfogunk valamit, és absztrakt tudásra teszünk szert. Érzelmeink vagy érzéseink vannak, és ez is tudósít valamiről. A kreatív felismerés egy negyedik megismerési módra hívja fel a figyelmünket: az érzékfeletti létből merített tudásra.

Itt újból megmutatkozik tudomány és vallás különbsége. A külső kreativitás, a tudomány esetében az alkotó a felismerést, egy új összefüggést gondolatban, egy új törvényben fejezi ki.

Ezért szoktuk azt mondani, hogy a külső kreativitás a gondolkodás kvantumugrása a régi összefüggésektől az új összefüggésekhez, vagy legalábbis új értelmezéshez. A belső kreativitás célja a felismerés. Tehát, amikor „visszatérünk”, életünket igyekszünk olyanná alakítani, ami jobban elősegíti a felismeréseket. A felismerés öröm; így ahogyan életünk egyre több és több felismeréshez vezet, egyre boldogabbak leszünk.

A felismerés akkor jelenik meg, amikor egónk félreáll. A külső kreativitás során ez akkor történik meg, amikor kvantummódozatunkban részben szabadon láthatjuk a tudattalan feldolgozás kínálta gondolatok kvantumlehetőségeinek alakzatát, a lehetőségeket, amelyek a keresett választ tartalmazzák. A belső kreativitás esetében a felismerés maga a szokványos tudatosság ego-identitásának meghaladása.

A kvantumelme állapotai kivétel nélkül mindnyájunk számára rendelkezésünkre állnak. Mi alkotjuk az egyetemes információs sztrádát. Egy hasonlattal élve, mindannyian egy univerzális hologram részei vagyunk; mindnyájunkban külön-külön megvan az egész információja.

Egónkban élve azonban nem férhetünk hozzá. A találkozáskor kvantum-énünkkel újra a rendelkezésünkre áll, és rábukkanhatunk a külső kreativitáshoz szükséges tudásra.

A belső kreativitás kulcsa szintén ez a találkozás. A kvantum-ént minden pillanatban megtapasztalhatjuk, ha nyitottak vagyunk rá. Nem szükségszerű, hogy örökké felnőtt ego-identitásunk foglyai maradjunk. Még a turija, a tudat a maga valójában sem távolodik el tőlünk. Mindig jelen van; időtlen vagy időn túli. Nem is lehetne másképp.

(Forrás:Amit Goswami: Képzelt ablak c. könyvéből - http://hatartalanvilag.blogspot.hu)

Dr. Amit Goswami, kvantumfizikus - videó

Tó az óceán felett

 A Feröer-szigetek legszebb tava egy különleges természeti jelenség.

 Feröer-szigetek egy középkor óta lakott vulkáni eredetű szigetcsoport az Atlanti-óceán északi részén, nagyjából félúton Norvégia, Skócia és Izland között. Neve magyarul Juh-szigeteket jelent. A Sørvágsvatn-tó vagy más néven Leitisvatn-tó Feröer legnagyobb tava. Vágar szigetén található.

 Sørvágur és Vágar község határán fekszik, nevét előbbiről kapta. Területe 3,4 négyzetkilométer.

 A két elnevezés használata területi eltérést mutat: a nyugati parton a Sørvágsvatn (Sørvágur település után), a keleti parton pedig a Leitisvatn elnevezést használják. Legtöbbször azonban egyszerűen Vatnið („a tó”) néven említik.

 Különlegessége hogy bár a tengerparton fekszik, mégis 32 méter tengerszint feletti magasságban található.

 A térképen úgy tűnik, mintha a tó közvetlenül, fjordként kapcsolódna az óceánhoz, azonban a kifolyó patak vize 32 m magasból gyönyörű, lépcsős vízesésként zuhan a tengerbe.

 Észak-déli irányban nyúlik el mintegy 6 km hosszan. Legnagyobb szélessége 800 m. 

 59 méteres mélységével a legmélyebb tó a szigetcsoporton. A tó legmélyebb része tengerszint alatt fekszik.

Feröer-szigetek - videó

 A szemközti, északi parton található Vatnsoyrar, az egyetlen település Feröeren, amely nem tengerparton fekszik. Itt található a tó egyetlen homokos partszakasza, a többi részen sziklás a part.

 A II. világháború alatt – a baráti brit megszállás idején – a tavat hidroplánok leszállóhelyeként használták. Nem sokkal később megépült a közeli Vágari repülőtér. 2005. március 24-én egy amerikai magánrepülőgép hajtott végre sikeres kényszerleszállást a tó vizén.

 A tó népszerű horgászhely a helyiek körében; a csónakról való horgászat engedélyezett. A főszezon májustól októberig tart. Legjellemzőbb halai a Lazacfélék közé tartozó Salvelinus nemhez tartoznak.

 A viharos óceánon akkora hullámok vannak, hogy akár felcsapnak a sziklaperem tetejéig, a tó széléig is.

 (forrás:http://toochee.reblog.hu)

Feröer-szigetek vízesés, s az Atlanti óceán - videó

A vér titka

A "vér élet" olvashatjuk az Ótestamentumban. "A vér különleges nedv" - írta Goethe. A vér valójában nem csupán testünk működésében játszik kiemelkedő szerepet. Kísérletek bizonyítják, hogy összetétele lelki állapotunkat is jelentősen befolyásolja. Ha a "vér titkának" nyomába eredünk, fontos összefüggéseket találunk a táplálkozás, a vér minősége és a jó közérzet között.

Amerikai börtönökben rendkívül érdekes tanulmányt végeztek, hogy a kiegyensúlyozott és természetes táplálkozás szerepét megvizsgálják. A kísérletben résztvevő rabok a szokásosan felszolgált ételek (hús, kenyér, fehérlisztből készült tésztafélék, finomított olaj, túlfőzött zöldségek, ipari limonádé és fehér cukorral édesített desszertek) helyett olyan étrendet követtek, amely teljes kiőrlésű gabonafélékből, friss gyümölcsből és zöldségből, tejtermékekből és rozskenyérből állt. Emellett még vitaminban és ásványi anyagban gazdag táplálék kiegészítőket is fogyasztottak.
Néhány hét múlva igen jelentős változások mutatkoztak a raboknál. Már nem voltak olyan ingerlékenyek és agresszívak, mint azelőtt, és kevésbé voltak ... erőszakosak és harciasak. Nyugodtabbnak, oldottabbnak, boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűntek. És mivel sokkal jobban érezték magukat, kérték, hogy ezt az új diétát mint táplálkozási módot a jövőben is folytathassák.

Hasonló kísérleteket végeztek, hogy megállapítsák, milyen következményekkel jár, ha egy kiválasztott vitamin folyamatosan hiányzik a táplálékból: pl. a B1 vitamin. A kísérleti személyeknek összeállított étrend minden szempontból kiegyensúlyozott és egészséges volt. Tartalmazott minden tápanyagot, amire a testnek szüksége van, kivéve a B1 vitamint, amit egy speciális eljárással következetesen elpusztítottak. A kísérlet eredménye: Három hónap elteltével minden kísérleti személy ingerlékennyé vált, miközben levertség gyötörte őket és attól féltek, hogy "valamilyen szerencsétlenség" fog történni. Hat hónap múlva a panaszok olyan súlyossá váltak, hogy a kísérletet leállították. Azonban, hogy a placebo hatást kizárják, nem tájékoztatták őket arról, hogy újra kapnak B1 vitamint. Tehát ugyanazt az ennivalót kapták, azonban az érintett emberek tudta nélkül most nem pusztították el a B1 vitamint. Az eredmény: Már néhány nap múlva visszatért a kísérleti személyek életöröme, és az a félelmük is elmúlt, hogy "valami baj fog történni" velük.

Ezek a kísérletek azt bizonyítják, hogy a táplálkozás - az általánosan elterjedt nézettel szemben - nem csupán a testi egészség miatt fontos, hanem lelki egyensúlyunkat is befolyásolja.

Táplálkozás és lélek

Szigorúan orvosi szempontból nézve ebből arra lehetne következtetni, hogy az egészséges táplálkozás lélekre gyakorolt kedvező hatása azzal magyarázható, hogy az ételek bőségesen fedezik az agy működéséhez szükséges tápanyagokat, vitaminokat és ásványi anyagokat.

Két megfontolandó tény azonban mást sejtet: Egyrészt, hogy szellemünk, lelkünk nem azonos agyunkkal. Ez utóbbi csupán a szellem eszköze, amit a fizikai test működtetéséhez használ. Ami az agyat éri (pl. bizonyos tápanyagok hiánya), az nem hat ki automatikusan a szellemre is. Másrészt: Ha a táplálkozás csakugyan olyan fontos szerepet játszana, hogy szellemünket kizárólagosan befolyásolná, az azt jelentené, hogy szellemi fejlődésünk nem a jóért való fáradozáson múlna, hanem csupán az egészséges táplálkozástól függene.

Az azonban tény, hogy a táplálkozás bizonyos hatást kifejt a szellemre. De miben rejlik ez a hatás? És milyen tényezőktől függ? E kérdés megválaszolásában a vér játssza a döntő szerepet.

Az általános szemlélet szerint a vér a többi szervnek alá van rendelve, hiszen az a feladata, hogy a tápanyagokat elszállítsa a sejteknek és szöveteknek. Az élettan területén tett felismerések azonban ennek éppen ellenkezőjét mutatják: A szervek rangsorában ugyanis a vér az első helyet kapja. A szervezet pédául - tehát minden szerv és sejt - szüntelenül azon fáradozik, hogy biztosítsa a vér ideális összetételét. Ha szükséges, még önmagát is kész feláldozni, hogy az ásványi anyagok, aminosavak, stb. normális mennyiségét fenntartsa a vérben. Így a test veszélyes mértékben megvonhatja magától az ásványi anyagokat, csak hogy megőrizze a kalcium szükséges mennyiségét a vérben; a zsírszöveteket a test lesoványodásáig elégeti, hogy a vércukorszintet fenntartsa.

Ha tehát a test "feláldozza" magát a vérért, akkor annak még fontosabb funkcióval kell bírnia, mint amelyet a testi-fizikai szinten teljesít! Ez a fontosabb funkció: a vér alkotja a hidat az ember fizikai része - a teste - és nem anyagi része - a szelleme - között!

"A vér élet" olvashatjuk az Ótestamentum különböző helyein is. A vér az összekötő kapocs az élő szellem és a fizikai test között.

A vér minősége nagymértékben függ a táplálkozástól, mivel azon tápanyagokból képződik, amelyeket magunkhoz veszünk.

A népnyelv helyesen mondja: "Étel és ital tartja egyben a testet és a lelket." (német közmondás) Tehát ha az elfogyasztott élelem ténylegesen befolyást gyakorolhat lelki életünkre, akkor az azért van, mert a vér révén hat a test és szellem között kialakult hídra.

Hogyan köti össze a vér a szellemet a testtel?

Az anyagtalan szellem és a fizikai test között is szükséges egy kapcsolóelem, hogy a két rész a földi inkarnálódás alatt összekapcsolódva maradjon. Ez az összekötő elem a vér, pontosabban a vérkisugárzás.

Hasonló jelenséget a kémia és a fizika világában is megfigyelhetünk. Például a vízben nem oldódó zsírok egy "közvetítő" vegyület segítségével, amely a zsírmolekulákat körülveszi, vízben "oldhatóvá" válnak. A gőzgépekben pedig a gőz a közvetítő elem, mely lehetővé teszi, hogy a hőenergia mozgási energiává alakulhasson.

Ahogy minden testnek, úgy a vérnek is van kisugárzása, ami azt jelenti, hogy láthatatlan sugarakat bocsát ki, amelyek hullámszerűen terjednek. Ezek a rezgések finomabbak, éterikusabbak, mint a vér, minőségük közel áll a nem anyagi "lélektest" minőségéhez. Így az emberi szellem egy sugárzási híd által - amelyet egyrészt a vérkisugárzás, másrészt a lélektest kisugárzása képez - van összekötve a testtel.

Ez a sugárzási híd azonban nem csupán egy összekötő elem, hanem "kommunikációs eszköz" is. Minden, amit a fizikai test érzékel, továbbítódik az agyhoz, ott bizonyos mértékben finomabb minőségűvé alakul, majd a sugárzási hídon keresztül jut el a szellemhez. A szellem a maga oldaláról ugyanezt a sugárzási hidat használja, hogy a fizikai testet az idegrendszer és az agy segítségével működtesse.

Hogy az információátadás megfelelően történjen, a vér kisugárzásának a szellem kisugárzására kell hangolódnia. Ellenkező esetben a kapcsolat nem volna megfelelő, hasonlóan ahhoz, mint amikor egy rádió-vevőkészülék hullámhossza nincs pontosan az adóéra állítva.

A vér kisugárzása ezért folyamatosan változik, és alkalmazkodik a szelleméhez. Ha például félelmet érzünk, a vér kisugárzása a mellékvese által termelt hormon, az adrenalin mennyiségének növekedésével megváltozik. Így a test és a szellem máris azonos "hullámhosszra" kerül.

Számos szólásunkban találhatunk utalást a szellem testre gyakorolt hatására. Amikor valakit elfog az indulat, forr a vér az ereiben. Ezzel szemben, aki tud uralkodni magán, megőrzi hidegvérét. Ha hirtelen megijed valaki, megfagy a vér az ereiben. Amit alaposan megtanultunk, az vérünkké vált.

Szellemünk azon képessége tehát, hogy akarását hatásosan megvalósítsa a fizikai világban, nagymértékben a vérkisugárzás minőségétől függ, mely pl. az élelmiszerek révén, amelyek közvetlenül hatnak a vér összetételére, megváltozhat.

A vérkisugárzás és a valóság érzékelése 

A vérösszetétel minden változása befolyásolja a vér kisugárzását. Ez egyidejűleg változást hoz abban is, hogy milyen módon érzékeljük a valóságot. Ezek a változások átmenetiek is lehetnek - tehát csupán rövid idejűek -, de hosszabb ideig is tarthatnak, attól függően, hogy a vérösszetétel megváltozásának oka átmeneti-e vagy sem. Egy ember magatartása például világosan megmutatja, hogy az illető vére tartalmaz-e alkoholt vagy sem. Vagy ha egy húst hússal evő embert összehasonlítunk egy vegetáriánussal: az előbbire gyakran vállalkozó kedv, esetenként harcias viselkedés jellemző, míg az utóbbiak általában passzívabbak. A cukorhiány, pl. a hypoglükaemia esetén, megfoszthatja az embert az életörömtől és az életet nehéznek, bonyolultnak, erejét meghaladónak érzékelheti. Vagy vegyük a lítiummal történő anti-depressziós terápiát: Hát nem az a célja ennek a kezelésnek, hogy a vér összetételét tartósan, a beteg lelki állapota számára előnyös módon stabilizálja?

A különös tudatzavarok, amelyek olykor-olykor vérátömlesztés után lépnek fel, ugyancsak nagyon könnyen megmagyarázhatók, ha abból indulunk ki, hogy a vér, illetve a vér kisugárzása alkotja a hidat a szellem és a test között. Egy szellem, ha teste idegen vért kapott, amelynek tulajdonságai erősen eltérnek sajátjától, nem képes akarását - legalábbis átmenetileg - teljes értékűen foganatosítani, mivel hiányzik az ehhez szükséges, megfelelő sugárzási híd.

Az emberi tetterőt és érzékelő-képességet így egyrészt a szellem működése befolyásolja, másrészt azonban életmódunk és táplálkozási szokásaink is rányomják bélyegüket. Mindkettő - egyik "belülről", a másik "kívülről" - hat a vér kisugárzására.

Mindenkinek "saját" vére van

A vérkisugárzás táplálkozástól és a szellem működésétől függő átmeneti változásai mellett kell, hogy legyenek alapvető és "tartós" jellegzetességek, amelyek az egyén vérét a többi emberétől megkülönböztetik. Ahogy minden emberi szellem személyes tulajdonságai különböznek minden más emberétől, úgy minden embernek kell, hogy legyen egy neki megfelelő, hozzáillő vérkisugárzása, amely teljes összhangban áll jellemével. Egy saját, egyéni vérkisugárzás saját, szintén egyéni vérösszetételt feltételez. De vajon megállja-e a helyét ez a szellemi tudásból származó feltételezés? A válasz: igen!

Miután 1900-ban Kurt Landsteiner bécsi orvos felfedezte a négy vércsoportot (A, AB, B, 0) nyilvánvalóvá vált, hogy nem minden emberi vér egyforma. Az alapvető eltérések tényét a további vércsoportok felfedezése még inkább megerősítette: érdemes például az ún. Kelly-, Duffy- és Kidd-rendszereket megemlíteni. Döntő előrelépést hozott 1952-ben a francia Jean Dausset, aki az emberi vérben több mint 30 marker (megkülönböztető jegy) létezésére mutatott rá. Ezek a fehérvérsejteken, a vérlemezkéken és a vérsavóban, stb. találhatók.

Minél tovább folytatódnak a kutatások, annál sokrétűbb eszközök és lehetőségek állnak rendelkezésre, hogy megállapítsák az egyénre jellemző vérösszetételben fellelhető különbözőségeket.
A mai kutatások alapján annak esélye, hogy két embernél azonos vért találjanak - még abban az esetben is, ha olyan személyt választunk, akinek minden vérösszetevője a leggyakrabban előforduló csoportba tartozik - egy a milliárdhoz!

A tudomány mai ismereteit figyelembe véve tehát minden további nélkül ki lehet jelenteni, hogy minden ember vére egyedülálló. Mindenkinek "saját" vére van, amely pontosan megfelel az egyén lelki tulajdonságainak, és a szellem számára olyan hidat alkot, amit a földi tevékenységhez használni tud.

A vér egyediségéről szóló orvosi ismeretek így megerősítik a szellemi ismereteket a vérkisugárzás jelentőségéről az ember számára. Talán ez egy első lépés ahhoz, hogy a "vér nagy titkát" megfejtsük.

(forrás: Grál Világa - http://hatartalanvilag.blogspot.hu)

Drunvalo Melchizedek - Milyen idős valójában a szfinx?

A következő felfedezés a Földünkön valaha tett legfontosabbak egyike. Folyamata még napjainkban is tart. A történet negyven évvel ezelőtt, R. A. Schwaller de Lubitz-cal kezdődött. Lubitz híres önmagát képzett egyiptológus, számos könyve látott már napvilágot. Ő és lánya, Lucy de Lubitz, a szakrális geometria és az egyiptomi kultúra beható ismeretéről tettek tanúbizonyságot. A szfinx felszínének vizsgálata közben egy hatalmas rongálódás keltette fel de Lubitz figyelmét.

A szfinx hátsó része felé olyan rongálódásból származó mintázatok találhatók, amelyek 3,6 méter mélységben metszik be a kőszobor felszínét, ám ezek a mintázatok teljes mértékben különböznek más egyiptomi épületeken látható sérülésektől. A többi, feltehetőleg ugyanabban az időben emelt épületen lévő rongálódás-mintázatokat a homok és a szél alakította ki, ami ésszerűnek látszik, ha - ahogy mi hisszük - az épületek 4000 évesek. Ám úgy tűnik, mintha a szfinxen található rongálódás-mintázatok a víz hatására alakultak volna ki. Az elfogadott nézetek szerint a Nagy Piramist más, hozzá tartozó épületekkel együtt megközelítőleg 4500 évvel ezelőtt, a IV dinasztia idejében, Kheopsz uralkodása alatt emelték.

Amikor ezt az eltérést az egyiptomi régészek tudomására hozták, egyszerűen hallani sem akartak róla. A helyzet lényegében nem változott a következő negyven év során sem. Mások is észrevették már ezt a különbözőséget, az egyiptomi régészek azonban nem mutatkoznak hajlandónak a nyilvánvaló beismerésére. Később a rongálódás-nyomok felhívták magukra John Antony West figyelmét is. Már számos Egyiptommal kapcsolatos könyv született West tollából, köztük a Kígyó az égben és egy kiváló egyiptomi útikönyv. Amint a szfinx körüli vitákról értesült, felkerekedett, hogy a sérüléseket maga is szemügyre vegye. Saját szemével győződhetett meg a vájatok rendkívüli nagyságáról és úgy találta, hogy a szfinxen látható rongálódásokat víz okozta. Hamarosan, csakúgy mint Schwaller de Lubitz, ő is kénytelen volt szembesülni azzal a sajnálatos ténnyel, hogy az elismert régészeket képtelenség rávenni a szfinx-szel kapcsolatos véleményének meghallgatására.

A világon mintegy 5000 egyiptológust tartanak számon, s ők a legtöbb kérdésben egyetértenek egymással. A köztük lévő megegyezés már szinte tradícióvá nőtte ki magát. Kis változtatásokat eszközölnek ugyan, ám semmiképpen sem túl nagyot (és nem is túl gyorsan); és a legtöbbjük között egyetértés van a piramisok életkorát illetően. Kevés kivételtől eltekintve ezek a régészek mind muzulmánok, szent könyvük a Korán. Ha a hagyományos értelmezést vesszük figyelembe, a Korán szerint a teremtés megközelítőleg 6000 évvel ezelőtt kezdődött. így tehát, ha egy muzulmán egy építmény életkorát 8000 évben állapítaná meg, saját szent könyvének állításaival szállna vitába. Mivel ezt egyszerűen nem tehetik meg, hallgatásba burkolódznak a kérdést illetően, és megbeszélés tárgyává sem teszik azt.

Ha bármit is 6000 évesnél idősebbnek ítélünk, aligha fognak hajlani az egyetértésre. Megtesznek bármit nézeteik védelmének érdekében, mert biztosak akarnak lenni abban, hogy senki ember fia nem tud semmi olyan dolog létezéséről, ami idősebb 6000 évnél. Az első dinasztia korából származó, a szakkaraiaknál idősebb piramisokat például fallal vettek körül, a terület körül és a falakon belül katonai erődítményeket emeltek, így lehetetlen a piramisok közelébe férkőzni. Hogy miért? Mert ezek az építmények idősebbek 6000 évnél, vagy legalábbis közel járnak hozzá. John Anthony West szakított az egyiptológusok világával, és Robert Soch-al, egy amerikai geológussal számítógépes analízist végeztetett, melynek eredménye egy teljesen másfajta tudományos megközelítést tett lehetővé. A vizsgálat szerint a szfinx minden kétséget kizáróan víztől származó rongálódás nyomait viseli - méghozzá egy legalább 7000 éves sivatagban, ennélfogva a kőszobor életkorát jóval több, mint 6000 évben kell meghatároznunk.

S ha ez még nem volna elég, a számítógépek azt is kiszámították, hogy effajta rongálódásokat csak minimum 1000 évig folyamatosan zuhogó eső volna képes létrehozni. Ez azt jelenti, hogy a szfinx 8000 évesnél nem lehet fiatalabb. Miután nem valószínű, hogy az eső 1000 éven keresztül úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, a becslések szerint a szfinx 10-15 ezer éves, az is lehetséges azonban, hogy ennél jóval idősebb. Ha majd ez a tény a világ szeme elé tárul. az egyik leghatalmasabb felfedezésként fogják számon tartani, amit bolygónkon hosszú idő óta tettek. A világ önmagáról alkotott elképzelésére talán sokkal nagyobb hatást fog gyakorolni, mint bármilyen más eddig tett felfedezés. Ez a bizonyság sem az iskolai tananyagban, sem a köztudatban nem nyert még teret, noha híre már az egész világot bejárta. Szemügyre vették, leellenőrizték, átgondolták, megvitatták, majd végül a legtöbb tudós egyetértett abban, hogy igazságához nem férhet kétség.

Az újabb meghatározások szerint a szfinx kora legalább 10.000 év, talán 15.000 vagy még ennél is sokkal több, s ez a megállapítás máris igen nagymérvű változást idézett elő az emberiség világnézetében. Jelenlegi tudásunk szerint a legrégibb civilizáció a sumer kultúra volt, melynek kezdetei megközelítőleg Kr. e. 3800-ra tehetők. A hagyományos ismeretek szerint előttük csak szőrős barbárok éltek - civilizáció pedig akkoriban még sehol nem létezett a Földön. Most azonban valami olyasmire leltünk, amit civilizált emberi kéz alkotott 10-15 ezer évvel ezelőtt. Ez mindent megváltoztat!

Az elmúlt időkben körülbelül 100 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a világnézetre döntő hatást gyakorló dolgok eljussanak az emberekhez, hogy az átlagember e dolgok hallatán azt mondhassa: „Ó, igen, ez így igaz.” Mostanság azonban a televíziónak, a számítógépnek, az Internetnek és a jelenlegi körülményeknek köszönhetően a folyamat sokkal rövidebb idő alatt fog végbemenni. Most először kezdik tudós körök Platón Atlantiszról, egy múlt homályába vesző másik kultúráról, másik kontinensről szóló szavait más megvilágításba helyezni.

A szfinx a létező legnagyobb szobor a Földön. Nem barbárok műve, hanem egy nagyon is kifinomult kultúra hozta létre. Ám nem általunk ismert civilizáció alkotása. Tudományos nézőpontból a szfinx léte lehet az első hiteles bizonyíték a civilizáció valódi életkorának meghatározását illetően. A szfinx-szel kapcsolatos legújabb információk alapjaiban rengették meg világnézetünket. A felfedezés 1990-ben történt, s a nézeteink tartópilléreiben okozott repedések azóta is egyre szélesebbé és szélesebbé válnak. Elfogadott bizonyítékunk van arra, hogy már 10.000 évvel ezelőtt magasan szervezett civilizációnak kellett léteznie a Földön. Könnyen beláthatjuk, hogy ez a körülmény teljes egészében megváltoztatja majd magunkról alkotott nézeteinket.

 

- Drunvalo Melchizedek: Az élet virágának ősi titkai -

(forrás: fenyorveny.hu)

A szfinx méretei:

A szfinx teljes hossza 72,55 méter, ebből az orra helyétől – mivel az orr hiányzik – a test végéig 57,3 méter jut, a többi az előrenyújtott mellső láb. 20,22 méter magas, testét két kőfejtés között fennmaradó szálkőzetből alakították, amelyhez kiegészítő tartozékokat építettek, ilyenek a mellső és hátsó lábainak egyes részei.

A gigantikus méretű arc 4,1 méter széles, 5 méter magas, a fül 1,37, a – ma már hiányzó – orr 1,71 méteres volt.

Tovább élünk a halál után?

Kétszer jött vissza a klinikai halál állapotából Mészáros Erzsébet. Az asszony először egy frontális ütközés után „halt meg”, majd évekkel később egy műtét után. A Borsnak elmesélte, miként látta több méter magasból a testét, amint próbálták újraéleszteni az orvosok.

Fantázia, érzéki csalódások, képzelődés. A legtöbben ilyesmivel magyarázzák, ha valaki halálközeli élményeit említve arról számol be, hogy kilépett a testéből és fentről látta saját magát.

Mészáros Erzsébet 18 éves volt, amikor egy szörnyű baleset következtében átélte mindezt.

 Mészáros Erzsébet

– A bátyám vezetett, én mellette ültem. Hirtelen feltűnt szemből egy autó. Éreztem, hogy itt már nincs mit tenni. A következő emlékem, hogy egy henger alakú alagútban száguldok, majd néhány méter magasból azt láttam, hogy próbálnak újraéleszteni az úttesten. Nem értettem a dolgot. Szerettem volna szólni, hogy hagyjanak békén, de nem tudtam jelezni az orvosoknak. Ezután már nem láttam és éreztem semmit. Két hónapig voltam kómában, a bátyám szörnyethalt a balesetben – idézi fel a történteket Erzsébet, aki négy éve újra a klinikai halál állapotába került.

– Egy nőgyógyászati műtétet követően kezdődtek a problémák. Az orvosok nem tudták elállítani a vérzést. Feküdtem az intenzív osztályon és azt éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok és most meghalok. Hirtelen elkezdett sípolni a gép. Összeomlott a keringésem. Láttam magam, amint lassan kezdek felülni a testemből. Már majdnem felálltam, amikor egy gyönyörű kék szempárt pillantottam meg. Az orvos volt. Visszahoztak az életbe – meséli Erzsébet, akinek az életét gyökeresen megváltoztatták a történtek.

– Korábban vendéglátós voltam, ám ma már Speradiel Sissi néven lélekgyógyászként segítek embereken – mondja Erzsébet, aki már nem fél a haláltól, de senkit nem akar meggyőzni arról, amit ő átélt.


Lapunk tavaly írt arról az amerikai idegsebészről, aki soha nem hitt a halálközeli élményekben, amíg saját maga meg nem tapasztalta.

dr. Eben Alexander

– Akadémikus idegsebészként pontosan tudom, hogy milyen folyamatok mennek végbe az agyban a halálhoz közeledve – mondta dr. Eben Alexander. – Egyszer iszonyatosan erős fejfájásra ébredtem, órákkal később pedig az agyam majdnem összes funkciója leállt. Az orvosok arra jutottak, hogy a kólibaktérium egyik ritka fajtája fertőzött meg és okozott agyhártyagyulladást. Amikor betoltak a kórterembe, a túlélési esélyeim a nullához közelítettek. A testem hét napig hevert, az agyam nem működött, s mégis utazást tettem egy másik világba – emlékezett az idegsebész.

Dr. Eben Alexander állítja: a jelenkori tudomány állása szerint a halálközeli élményeket az agykéreg minimális, átmeneti vagy részleges működési zavara okozza. Csakhogy erről dr. Alexander esetében azért nem lehet beszélni, mert az agykérge semmilyen szinten nem működött a kóma alatt, amit CT-vizsgálatok támasztottak alá.

Az idegsebész élményeiről egy könyvet is írt, amely a Mennyország létezik címmel Magyarországon most jelent meg.

Dr. Csókay András idegsebész egy agyhalott betege ágya mellett állva a következőnek volt szemtanúja.

– Nővére odalépett öccse testéhez, megsimogatta a kezét, és beszélt hozzá. Az agyhalott fiatalember pedig könnyezni kezdett – idézte fel a megrázó élményét a főorvos, aki azt szűrte le ebből, hogy a szeretet áramlása nem az agyon keresztül történik, csupán annak segítségével.

Árvai Attila Halálközeli élmények magyar földön című könyvében több olyan ember élményeit gyűjtötte csokorba még a 90-es évek közepén, akik a halál torkából fordultak vissza.
 (forrás:borsonline.hu)

Árvai Attila 

„Előzni kezdtem és eleinte szinte biztos voltam benne, hogy megcsinálom. Mikor a pótkocsis teherautó mellé értem úgy középtájra, észrevettem, hogy a szembejövő személykocsi túl gyorsan közeledik felém. A francba - gondoltam és padlóig nyomtam a gázpedált. Megcsinálom, megcsinálom! - mondogattam egyre hangosabban. Gyerünk, gyerünk, te szemét, gyorsulj, te ócskavas! Villogni kezdett a szembejövő kocsi, de már nem volt visszaút. Rémülten ezt kiáltottam: Isten most segíts! Jézus segíts rajtam! - ordítottam most már torkom szakadtából.

Halálfélelmem volt. Innentől kezdve gyorsan történtek a dolgok, egy mozdulattal balra kaptam a kormányt, arra számítva, hogy kisiklok majd a szántóföldre és megúszom valahogy. Pechemre a szembejövő is ugyanezt gondolhatta, mert ugyanarra táncolt ki az autója, amint az enyém és ennek az lett az eredménye, hogy a két autó frontálisan ütközött egymással. Óriási csattanás és rápördültem az útra, úgy forogtam, mint a ringlispíl. A jobb első tetőtartó oszlop úgy rácsuklott a fejemre, mint a tangóharmonika. Időm sem volt felfogni, mi történik velem, mert mire egyet gondolhattam volna, már valahol máshol szálltam a kocsi felett. Alattam még hömpölygött az autóm, de én mintha már nem is lettem volna benne. Csak szálltam-szálltam, úgy öt méterre a roncs felett.

Mikor átvillant az agyamon, mi is történik valójában velem, azt gondoltam: Úristen, most meghaltam, vagy álmodok? Az előbb még nagyon is fenn voltam!?... Mennyire más volt onnan nézni a történteket! Azt gondoltam: Hogy van ez? Az előbb még vezettem a kocsimat, most meg itt dekkolok öt méter magasságban, és nézem a saját halálomat. Mi a franc történik itt?!... Aztán észrevettem, hogy oda szállok, ahová csak akarok. Közben megálltak az utánam jövő autók és sietve odaszaladtak a roncshoz, mivel az én kocsim sokkal rosszabbul járt, mint a szembejövő autó. De mint később kiderült, ez csak a látszat volt, mert a másik autó vezetője kikerült a szélvédőn, és haldoklott az úttest szélén. Körbevették őt is és a roncsot is, amiben én voltam. Ami ez után következett, az nagyon meglepett. Láttam, hogy az a másik férfi kiszáll a testéből, és odaszáll hozzám.

Azt mondta: Látod mit csináltál? Én nagyon zavarba jöttem és azt feleltem: Látom, de kérem, ne haragudjon rám. Erre ő: Nem haragszom rád, mert ennek így kellett lennie, most megyek, de te még visszamehetsz, mert érted imádkoznak ott lent. Valóban - gondoltam, mert lent egy nénike imádkozni kezdett a roncs felett, hogy ne haljak meg ilyen szörnyű módon, hiszen olyan fiatal vagyok még. Érdekes módon nem hallottam az ő hangját, inkább csak valahogy éreztem a gondolatait, melyek őszinték voltak. A férfi egyre távolabb került a baleset helyszínétől, nem láttam, csak éreztem, mint ahogy azt is éreztem, hogy valami húz a roncshoz engem és a következő pillanatban, mintha lezuhantam volna, egyenesen a roncsba. A pillanatnyi emlékem a fájdalom és a még szörnyűbb fájdalom volt. Amikor elmondták nekem, hogy a másik autó sofőrje meghalt, akkor én már ezt rég tudtam.”

(Árvai Attila: Halálközeli élmények magyar földön)

Halálközeli élmények - Árvai Attila előadása - videó

Léteztek óriások? Egy 200 millió éves, hatalmas lábnyomra bukkantak Dél-Afrikában

Ebben a videóban Michael Tellinger egy olyan megdöbbentő felfedezésről számol be, amely talán bizonyítékul szolgálhat arra, hogy a bolygónkon valaha óriások éltek.

Az archeológusok döbbenten vették szemügyre azt a 1,2 méter hosszúságú lábnyomot, amelyet gránittömb őrzött 200 millió éven keresztül. Természetesen a szakértői vélemények ellentmondanak egymásnak, hiszen vannak olyan tudósok, akik szerint ez a képződmény nem más, mint a természetes erózió egyik remek alkotása.

Prof. Pieter Wagener szerint annak is nagyobb az esélye, hogy ezt az óriás lábnyomot zöldszínű kis marslakók alakították ki, mint annak, hogy ez a képződmény a természetes erózió remekműve.

Az óriás lábnyom Mpaluzi városának közelében található. A kutatók úgy saccolják, hogy a nyom több mint 200 millió éves lehet. A különös emberi talpra emlékeztető lenyomatot még 1912-ben egy Stoffel Coetzee nevű vadász fedezte fel.

Akkoriban ez a terület szinte a senki földje volt, ide nem ért el a civilizáció, a politika és a háborúk keze. Itt a dzsungel uralt mindent, így a tudósok kizárták annak a lehetőségét, hogy ezt a lábnyomot ember faragta, véste volna bele a gránittömbbe. Még napjainkban is nagyon nehezen megközelíthető ez a hely.

Egyelőre senki sem tudja, hogy miként keletkezhetett ez a rejtélyes lábnyomra hasonlító képződmény, de a szakemberek azon vannak, hogy megfejtsék ezt a különös és misztikus óriásnyom eredetét.

(forrás: http://filantropikum.com)

200 millió éves óriás lábnyom - videó

Hogyan látja a világot egy spirituális és hogyan egy “hétköznapi” ember?

Egyre több ember tapasztalja azt, hogy a világ változásokon megy át, ezt még azok is érzik, akik nem foglalkoznak a spirituális oldalukkal.

Az is észrevehető viszont, hogy egyre hangosabbak azok a szavak, mondatok, amelyek a lelki, spirituális irányt mutatják. Említhetnénk itt a világhírű Eckhart Tolle-t, de vannak neves színészek, rendezők, művészek, akik megtapasztalták már a spiritualitás jótékony hatásait, ők már képesek más szemszögből is látni a világot.

A következőkben azt fogjuk bemutatni, hogy mi az a 7 dolog, ami megkülönböztet egy spirituális és egy hétköznapi embert.

1. Intuíció vagy ráció?

A spirituális ember: a megérzéseire, az intuícióira hagyatkozik. Figyel a belső hangra, az ösztöneire, az érzelmei irányítják.

A hétköznapi ember: a logika mentén dönt, a ráció szerepel mindig az első helyen. Mindig logikus érveket sorakoztat fel, ha be kell számolnia cselekedeteiről. Menekül azoktól a helyzetektől, kerüli azokat az embereket, akik társaságában nem érzi jól magát.

2. Tudatosság vagy tudattalanság?

A spirituális ember: mindig objektíven tekint a környezetére, még ha fájdalmas is amit lát. Egy spirituális ember mindig arra törekszik, hogy megismerje jobban önmagát, működését, tudatalattiját. Ez az ember megérti azt, hogy vannak olyanok, akik azért okoznak másoknak fájdalmat, mert gyerekkorukban traumák érték, amelyek emlékei a tudatalattijukba volt elraktározva, és ilyenkor előtörnek. Ahhoz, hogy ezt el tudja fogadni, megértőnek kell lennie azzal a személlyel.

A hétköznapi ember: idejének 70 százalékát a tudatalattija, a berögzült gondolatok, szokások irányítják. Néha megelégszik egy-két felszínes dologgal, amely örömet szerez, de ez csak pillanatnyi állapot. Mindig kívül keresi a boldogságot, az emberektől várja el, hogy jó napja legyen, de legtöbbször mindenkiben csalódik.

3. Vibrálás vagy szokványosság?

Egy spirituális ember: aszerint él, hogy a pozitív energiák vibrációja mennyire van hatással rá. Ez az ember megérzi, hogy az energiák vibrációja a színekben, a helyekben, az ételben, az emberekben nyilvánul meg, és ahol jól érzi magát, ott ezek az energiavibrációk pozitívak. Ugyanakkor hisznek a telepátiában, a tisztánlátásban.

A hétköznapi ember: ha az energiákról, vibrációról hall, akkor azt mondja: “ez marhaság.” Az ő felfogása szerint csak az létezik, amit látunk, hallunk, ízlelünk, érzékelünk, megtapintunk.

4. Végtelenség vagy végesség?

A spirituális ember: szerint minden végtelen, egy nagy egység részét képezi, amiben mi is helyet foglalunk, úgy testileg, mint szellemileg. Minden lehetséges ebben a világban, minden határtalan.

A hétköznapi ember: csak a geometria törvényeit ismeri el, amely minden formának értelmezési keretet ad.

5. Szeretet vagy félelem?

A spirituális ember: úgy gondolja, hogy a félelem ellentéte a szeretet, nem pedig a gyűlölet. Mindig a szeretet erejére összpontosít, mert a szeretet nem ismer korlátokat, hierarchiát. A szeretet a lélek legfőbb tápláléka, amely nélkül megszűnik minden jó, minden pozitívum ezen a bolygón.

A hétköznapi ember: a félelem kapcsán leblokkol, amely a legrosszabb esetben élete végéig elkíséri. Ezzel pedig megkeseríti életét, a másokét is, leértékeli önmagát, agresszívé, közönyössé, intoleránssá válik.

6. Belső béke vagy társasági siker?

A spirituális ember: úgy tartja, hogy a külsőségek nem lényeges dolgok, nincs akkora értékük, mint a belső békének, harmóniának, nyugodtságnak, amelyre bármikor számíthatunk, nem úgy, mint a pénzre, értéktárgyakra. Ezért a spirituális embernek sokkal többet jelent egy kellemes beszélgetés a szeretteivel, mint egy méregdrága karóra.

A hétköznapi ember: feláldozza idejének és energiájának nagy részét a külső siker érdekében, ha viszont ez nem következik be, akkor lelkileg összetör. Mindig a környezetétől várja a megoldásokat, és ha valami nem sikerül, akkor gyakran másokat hibáztat a kudarcért.

7. Rendező vagy színész?

A spirituális ember: megérti, hogy ő nem csak egy szereplő az életében, hanem maga a rendező. Ő ismeri legjobban magát, képességeit, tulajdonságait, így tudatosan irányítja, intézi az életét. A szívére, a lelkére hallgat, és nem köt kompromisszumokat. Elfogad minden történést az életében.

A hétköznapi ember: mindig visszaigazolást kér, hogy jól csinálja-e a dolgokat, vagy sem, akár a színész. Sokszor képtelen irányítani az életét, hisz a szerencsében, úgy gondolja, hogy életéről, sorsáról sokszor mások döntenek. A boldogsága, sikere is a külső tényezőktől függ.

(forrás: http://egeszsegeselet.tippek.net)

Hunzák

A Hunzák igen hosszú életűek, fiatalon és öregen egyaránt életerősek, állóképességük kimagasló, és megdöbbentő egészségnek örvendenek. Nem ismerik a civilizációs betegségeket, többek között a rákot sem!

(https://commons.wikimedia.org)

Hunza Pakisztán legészakibb csücskében helyezkedik el, ott, ahol Pakisztán Kínával találkozik. Fekvése lélegzetállító; nem kevesebb, mint hat hegylánc húzódik e területen. A hegycsúcsok átlagmagassága 6100 méter, s itt található a 7600 méter magas Rakaposhi-csúcs.

Hunza népe egy különlegesen termékeny völgyben él, amely a sziklás vonulatok közé ékelődik. A völgy 10-30 ezres népessége kétezer évig csaknem teljesen el volt zárva a világ többi részétől. a terület egészen mostanáig szint teljesen megközelíthetetlen volt, mivel az egyetlen be- és kijárat a környező hegyek oldalában kanyargó ösvény volt, melyen a közlekedés az év legnagyobb részében igen kockázatos. Az út mindössze 60 centi széles. Veszélyesen elrojtosodott kötélhidakon kell átkelni, az utat több helyen mindössze a meredek sziklafalból kilógó fatörzsek tartják.

Mint már említettük, a hunzaiak nem ismerik a szívbetegséget, magas vérnyomást, daganatos megbetegedéseket. A nőknél ismeretlen a klimax, a férfiak még 90 éves korukban is nemzőképesek, és táncolnak ünnepségeiken. Több ezer éves földrajzi elszigeteltségüknek köszönhetően a hunzák egészséges és természetes életszokásokat követnek.

A pakisztáni-afgán-kínai határvidéken élő közösség szellemi néprajzáról (például eddig nem ismert samanizáló szokásairól) könyvet is írt egy magyar szerző, Csáji László Koppány (Tündérek kihalófélben - Hunoktól a hunzakutokig). Csáji 2001-es kutatóútját megelőzően nyolc évtizeddel egy világszerte nagyra becsült brit sebész és orvos, dr. Robert McCarrison ezt írta az amerikai orvosszövetség újságjának 1922. január 7-i számában:

"A hunzáknál nincs ismert rákos eset. Ennél a népnél hatalmas sárgabarack-ligetek vannak.

A sárgabarackot a napon szárítják meg, és igen bőséges mennyiségben fogyasztják."

McCarrisont Nagy-Britannia kormánya nevezte ki a múlt század elején, a brit megszállás ideje alatt, India táplálkozásának megfigyelésére. A brit orvos főleg a Gilgit zóna szokásait írta le Észak-India egyik tartományában, Észak-Kasmírban. Híressé azonban az tette, hogy fölfedezett egy népet - a hunzákat -, melynek nem voltak orvosaik és kórházaik, fiai mégis 100 éves átlagéletkort értek el, tökéletes életerőben és jó egészségi állapotnak örvendve. Hét évig tanulmányozta őket, s az akkori világ egyetlen népbetegségét sem fedezte fel náluk. A 90-110 év közötti lakosok vizsgálata során kiderült, hogy vérnyomásuk, koleszterinszintjük és szívműködésük normális. Életerejük titkát egyedül táplálkozási szokásaikban találta meg.
A hunzák a zöldségeket és gyümölcsöket, gabonaféléket, a tejet és tejtermékeket főzés nélkül - tehát szinte kizárólag nyersen fogyasztják! -, húst pedig csak igen ritkán esznek. Egyáltalán nem használnak hántolt (fehér) rizst, cukrot és sót, a szintetikus táplálékokról még csak nem is hallottak.
Az energia hiányos Hunzában gazdasági kényszer a tüzelőanyag-fogyasztás minimumra szorítása, ezért főznek rendkívül keveset és eszik az ételeik legalább 80%-át nyersen.
Rengeteg sárga- és őszibarackot, körtét, almát, szilvát, szőlőt, cseresznyét, szedret, fügét és sokféle dinnyét, rengeteg vadon termő bogyófélét esznek.

Fő élelmiszereik ezen kívül még a búza, az árpa, a köles, a hajdina, illetve egy Jób könnyének nevezett fűféle gömbölyű magjai. Nyáron a gyümölcsöket tehát nyersen fogyasztják, télen és tavasszal padig szárítva. Hunzában a tipikus téli reggeli szárított barackból és kölesből készített kása, melyet frissen őrölt lenmaggal szórnak meg. zöldségek közül a mustárfű, a spenót, saláta, a gyökerek, mint a répafélék, a paszternák, a burgonya, a torma; a babfélék, a csicseriborsó, a lencse és más csíráztatott hüvelyesek, valamint a tökfélék. Sok füvet is használnak étkezési és gyógyászati célra egyaránt, így például a mentát vagy a kakukkfüvet. Lenmagot ugyancsak termesztenek, és kevés olyan ételük van, ami ilyen vagy olyan formában ne tartalmazná. A friss csöves kukoricát is nagyon szeretik, ezt sem főzik meg. Télen a hunzaiak beáztatják a lencsét, babot, borsót, majd nedves ruhán kiteszik a napra, és akkor fogyasztják őket, amikor csírázni kezdenek.
A hunzák földjén, ahol a pénz fogalmát nem ismerték, egy ember gazdagságát a birtokában lévő sárgabarackfák számán mérték le.

Minden utazó említést tesz a hunzák hatalmas sárgabarack-ligeteiről. A nálunk is termő gyümölcsöt ők az év minden szakában fogyasztják, amikor friss a termés, azt, de a magját nem dobják el, hanem a napon megszárítják, s elteszik télire. Naponta 30-50 barackmagot esznek meg. Ebből préselnek olajat, amellyel sütnek-főznek, s még kozmetikumként is használják. Asszonyaik arca a préselt barackmag-olajnak köszönhetően még élemedett korban is ránctalan, bársonyos.
A fehér hun nők egyik jellegzetessége - és büszkesége - a ténylegesnél 15-20 évvel kevesebbnek látszó életkor.

Dr. Allen E. Banik szemorvos is felkerekedett, s kutatóútjáról A hunzák földje (Hunza Land - Whitehorn Publishing Co., 1960) címmel írt könyvet. Részletes beszámolókat ad benne a hunzák életmódjáról. Feljegyezte, hogy a hunza felnőttek 50 gramm protein, 36 gramm növényi zsiradék és 354 gramm szénhidrát elfogyasztásával valamivel több, mint 1900 kalóriát vesznek magukhoz naponta. (Az összehasonlítás kedvéért: egy átlag amerikai napi energia-bevitele 3300 kalória, 100 gramm fehérje, 150 gramm zsír.)
A kutatók megfigyelték azt is, hogy a hagyományos hunza étrend az átlagos amerikai étrendnél kétszázszor több nitrilozidot tartalmaz. A gabonafélékben és a csonthájasok gyümölcsében is előforduló nitrilozidok - dr. Ládi Szabolcs orvos meghatározásával - "olyan hatást fejtenek ki a szervezetben, hogy a daganatosan osztódó, illetve már daganatossá átalakult sejteket szelektíven, belülről úgymond megmérgezik és blokkolják a daganatsejtnek a további fejlődését".
A hosszú életű fehér hunok ivóvize hegyi gleccserek olvadásából keletkező patakokból származik. Ez a víz tele van a kőzetekből kioldott ásványi anyagokkal, szinte fehér tőlük, ezért a hunzák a hegyek tejének is nevezik. Az ásványi anyagokban dús vizet a növények is felveszik és a leveleikben a felszínre hozzák.

A hunzák sok ilyen növényt (hajdina, köles, lucerna - olyan gabonafélék, amelyek B17 vitaminban rendkívül gazdagok, akárcsak a sárgabarack magja) fogyasztanak.

Hunza-völgy - videó

Az általuk naponta elfogyasztott ásványi anyag mennyisége a százszorosa annak, amit a nyugati civilizációkban javasolnak az orvosok.
Hunza-föld, a magas hegyvidék nagyon nehéz megélhetést nyújt az itt élőknek. Hosszú életük titka tehát a munka, az örökös mozgás mellett a mértékletes koszt, legfőképpen a sok ezer kajszibarack fa (benne az A vitamin). A száz esztendőt megélt hunza, aki ki van téve a hegyi szélnek, a zord télnek és az égető napnak, a mi társadalmunkban hatvanasnak tűnne.
A Földön élő hat leghosszabb életű népcsoport egyikének fiai, a hunzák napi 7-10 órát töltenek a tűző napon. Bőrükön mégsem jelennek meg káros elváltozások, mert - így egy magyar családorvos - "a napsugárzás akkor lehet rákkeltő, ha az ásványi anyagok és vitaminok hiányától legyengült szervezetet éri az ultraibolya sugárzás".

(Forrás:mkh.valosag - http://pivizszeged.hu)

 Hunzák földjén - videó

A csendes, udvarias, sámánszerű Alex Grey a padlásműhelyében fogadott

A csendes, udvarias, sámánszerű Alex Grey a padlásműhelyében fogadott. Hosszú, őszülő hajával indián törzsfőnökként, világos, sovány arcán ülő együtt érző kifejezéssel, a tapasztalás mélységeit sejtető kékesszürke szemeivel itt állt az ember,

a művészet ösvényén járó felfedező, kísérletező, mester és tanár, akivel lenyűgöző volt a találkozás.

Steve Brooks: - Hogy vélekedsz a szakrális művészetről?

Alex Grey: - Úgy gondolom, a művészet küldetése, hogy a személyen túliból megragadjon valami személyeset. A szakrális művészet a kinyilatkoztatás egyfajta hatalmát kristályosítja ki, ami megerősíti az élet 

jelentésének mélységével kapcsolatos saját tapasztalatainkat és kínos helyzeteinket.  

Mikor a művészet képes erre, nem csak a csekély „én”, hanem a terjedelmesebb, kollektív lélek kifejezésére, hogy segítsen az embereknek belépni egy magasabbrendű valóságba, akkor jótékony hatású.

Úgy tűnik, a művészet a legmélyebb szint, ami erősen késztet önmagunk és a világ vizsgálatára, így spirituális területekre is tévedhet. A művészet elmélkedés azon, hogy kik is vagyunk és mi is egy kultúra. Elmélkedés a kultúrákon és az egyéneken, és azon, hogy hogyan rezonálnak?

A kultúra a művészet útján ágyazza be a szakrális igazságait, így ezek mennek tovább egy nappal vagy akár évszázadokkal. Így őrizzük meg kulturális emlékeinket arról, hogy kik és mik vagyunk?

Steve Brooks: - Hogy jelenik meg ez a felfogás a művészetedben?

Alex Grey: - Az én művészetem a szakrális művészetek látomásos tradícióihoz köthető. Hónapokat, ha nem éveket töltöttem el egy-egy művel, amit egy olyan villanásra vagy látomásra alapoztam, ami egy percnél is kevesebb ideig tartott. A munkám során sok időt töltök önvizsgálattal, bár nem beteges értelemben. Remélem, a műbe ágyazott energia valamiféle önvizsgálatra serkenti a nézőt és talán közvetít egy olyan komplexebb hatalmat, amit nekem adott, amikor látomásom volt.

El akarom juttatni a nézőt ahhoz a villanáshoz, a belső látomáshoz, és ráfektetni a tudatfolyamra, hogy feloldódjon az időn túl vagy gyűjtsön gondolatenergiát, ha ez hasznos. De a képi világ a kultúránkban nagyon gazdag, a fényképészet, vágás, videó, filmművészet végtelen generációi léteznek, akik a látványra koncentrálnak - ez egy küzdelem. Vallásos dologgá válik, nem úgy, mint más szent művészeti hagyományokban, mint a tibeti thangka festészet vagy a keresztény ikonfestészet, amik rengeteg időt igényelnek. Az én munkám, hogy imádkozzak, előhozzam magamból a legjobbat és hogy alkalmazkodjak a látomásaimhoz.

Steve Brooks: - Nem ezzel a céllal kezdted a művészeti karrieredet.

Alex Grey: - A tinédzser és kamaszkor utáni világnézeten áthatolt a létezés képtelenségének érzete. Az élet értelmetlensége nagyon erős volt bennem, és küzdöttem a kérdéssel, hogy mi a művészet? A korai hetvenes években rátaláltam az előadóművészetre. Ez a radikális kísérletezős korszakom volt. Karonlőheted magad vagy levághatsz egy borjút, az emberekre öntheted a beleit és mindezt művészetnek hívhatod.

Ha a művész annak nevezi, akkor művészet. Picasso volt az atyja ennek a fáradhatatlan kísérletezésnek, a folyamatos újrafeltalálásnak, ami bizonyos értelemben tükrözi a XXI. század tudományos újításait. Kortárs művészekként mi vagyunk ennek a fáradhatatlan kísérletezésnek az örökösei. Mégis úgy láttam az új formák keresését, a „Művészet a művészet szeretetéért” elvet, mint felszínes indokot az alkotó munkára.

Steve Brooks: - Ilyennek látod ma a legtöbb művészetet?

Alex Grey: -A művészeti hagyomány és történelem erői úgy hatolnak be egy fiatal művész elméjébe, mint egy gőzmozdony. Mit mondanak róla, mit is csinál? Manapság a művésznek rendelkezésére áll az önkifejezés lehető legszélesebb skálája. Én azt mondom, a fáradhatatlan kísérletezés helyett vigyük vissza a művészt oda, hogy mit csinál?

Kérdezzük meg tőlük: miért csinálod, amit csinálsz? Mi az értelme az egésznek? 

A kísérletezés, modernizmus, posztmodernizmus és minden korábbi romantikus, impresszionista és más megközelítések korának szembe kell állítania a művészt önmagával, bizonyos értelemben el kell különítenie a kultúrájától. Ez a lázadás szükséges volt, hogy megalapozza a művészetet, mint szabad közvetítő közeget, ami nem kötődik egy ideológiához sem.

A művészettel teljes szabadsággal kifejezhetted, kicsoda-micsoda vagy vagy nem vagy? Bármilyen önző is, ez a modernizmus nehezen kivívott szabadsága, ami a lelkiismeret vagy az öntudat igényének teljes hiányával érkezett meg.

Steve Brooks: - Ennek a fényében látsz reményt, hogy a szakrális művészetnek van jövője?

Alex Grey: - Azt hiszem, a mi feladatunk a XXI. században az, hogy a keleti és a nyugati megközelítéseket beépítsük művészetünk ösvényeibe. Olyan időt élünk, mikor elérhető számunkra a sok szellemi ösvény, melynek mind megvan a maga egyéni szent művészete. Ma a művészek világszerte együttműködnek egymással és ez magában hordozza egy egyetemes szellemi művészet lehetőségét, ami egyénekre épül, de képes megérinteni a közösség archetípusait.

 Alex Grey - videó

Ez a munka egy megszokott művészeti galéria helyett saját szent területet követel. Félelmetes mennyiségű vallásos műalkotás van olyan helyeken, mint a Metropolitan Museum, szent buzgalomtól forrva, mégis úgy, mint a gyűjteménybe tűzött pillangó. Nem kifejezetten a természetfeletti rendeltetése miatt van ott elhelyezve. Ez nem különösebben fontos. Úgy érzem, a szent művészet számára a megszentelt helyek, megszentelt épületek létrehozása lényeges mozzanat a huszonegyedik században.

Ezért akarok építeni egy kápolnát, amit Enthionnak nevezek – egy hely, ahol felfedezhetem a benne rejlő szellemet. Hívhatod ezt vallásközinek vagy felekezetutáninak. Olyan hely lenne, ami tartalmazna minden szellemi ösvényt, ami a személyen túli vagy szellemi valósághoz vezet a műalkotásokon történő elmélkedéseken keresztül, alámerítve a nézőt a lét természetfeletti terébe.

A huszonegyedik század és a későbbi korok spirituális művészete tehát el tudja ezeket érni, elvezet minket az élet tiszteletéhez és létrehoz egy újfajta egyetemes spirituális állásfoglalást, ami aláhúzza az élet értelmét és értékét. Azt hiszem, ez az, ami következik.

(forrás: vilagok.hu)

Alex Grey - videó

Könnyezni kezdett a máriapócsi szentkép kárpátaljai változata

A hívek egy hete vették észre a furcsa foltot a szerednyei templom Szűz Máriát és a kisdedet ábrázoló képén.

Az Ungvár szomszédságában fekvő település görög katolikus egyházának gyülekezete kezdetben beázásra gyanakodott, ám a nedvesség a száraz idő beálltával sem múlt el a Máriát ábrázoló alak szeme alól – írja az UA-Reporter.

„Azóta hívek százai látogatják a templomunkat, Szűz Mária áldását kérve, s könyörögve, hogy szabadítsa meg őket mindennapi gondjaiktól” – mondja Emerih Krickij, Szerednye polgármestere.

A szentképet Bacskai József ungvári magyar főkonzul adományozta a máriapócsi Szűz Mária kép másolataként Dobó István szülőfaluja templomának, a híres egri várkapitánynak szentelt dombormű 2013. évi felavatása alkalmából, mely utóbbi a polgármesteri hivatal falán kapott helyet.

(forrás:Palkó István - szon.hu)

Könnyezni kezdett a máriapócsi szentkép - videó