Az élmény
A halálközeli élmény leggyakoribb összetevői: a halál beálltát megállapító ember szavainak hallása, békesség és fájdalommentesség érzete, a testből való kilépés élménye, a test körül zajló események látása, találkozás halott hozzátartozókkal, áthaladás egy sötét alagúton, fényhatás érzékelése, az életút áttekintése, annak az érzete, hogy vissza kell térni az életbe, az ettől való vonakodás, majd a visszatérés után az élmény kifejezésének nehézsége. Nem mindenki éli át a halálközeli élmény minden elemét, és az állandó elemek sokszor egyéni jellemzőkkel egészülnek ki.
Annyira különösek, sokak számára hihetetlenek ezek a beszámolók, hogy Moody könyvének megjelenése után jó néhányan azt gondolták, hogy a történeteket csak a szerző találta ki, s az újabb beszámolók ennek mintájára születnek. A valóság ezzel szemben az, hogy jóval Moody könyvének megírása előtt is ismertek voltak ilyen beszámolók. A legrészletesebb leírást a tibeti Halottak Könyvében találhatjuk, amelyet a Kr. sz. VIII. században jegyeztek le, de a szövege jóval korábbi szájhagyomány. Ez az írás a halál utáni állapotot ismerteti, részletesen szól mindazokról az elemekről is, amelyekről manapság a klinikai halálból visszatért emberek beszámolnak. Önéletrajzi írásokban még Moody könyvének megjelenése előtt számolt be saját halálközeli élményéről például az analitikus C. G. Jung (Emlékek, álmok, gondolatok), a sarkkutató Richard Byrd (Egyedül), az angol írónő, Katherine Anne Porter (Fakó ló fakó lovasa), a magyar írók közül pedig Móra Ferenc (Amikor én az égben jártam).
A halálközeli élményekkel foglalkozó első írás 1892-ben jelent meg Albert Heim svájci geológus profeszszor munkájaként, aki egy szikláról lezuhanva a levegőben élte át ezt az élményt. Alpinista társaitól harminc hasonló beszámolót gyűjtött össze. A jelenség értelmezésére vállalkozó első hipotézis 1930-ban jelent meg, s a halálközeli élményt a halálfélelem elleni védekező mechanizmusként értelmezte.
A jelenség napjainkban az érdeklődés előterébe került, jórészt azért, mert megnőtt a halálközeli élményt személyesen is átélő emberek száma. A Gallup Közvéleménykutató Intézet felmérése szerint az amerikai lakosság 5 százaléka élte már át a halálközeli élmény valamilyen formáját, ami csak az Egyesült Államokban nyolcmillió embert jelent. Az élmények gyarapodásának oka elsősorban az újraélesztési technika fejlődése, másrészt pedig az, hogy halálközeli élményt valójában nem csak a klinikai halál állapotában lehet átélni. Ugyanilyen tapasztalatokat szerezhetnek életveszélyes helyzetben levő, de azt testi károsodás nélkül túlélő emberek. Halálközeli élmény átélhető bizonyos kábítószerek (elsősorban az LSD, a hasis és a meszkalin), valamint bizonyos műtéti altatószerek (elsősorban a ketamin) hatására, sőt, akár tudatosan, meditáció útján is. Maga a halálközeli élmény kifejezés tehát pontatlan, de mivel már általánosan elterjedt, és nehéz más fogalommal helyettesíteni, továbbra is ezt használják a jelenség leírására.
Utóhatások
Ez az élmény erőteljesen hat az átélőire, s nem egyszer alaposan megváltoztatja a világnézetüket, a többi emberrel való kapcsolatukat, a halálról, a túlvilágról, a vallásról kialakult nézeteiket. Ezek az utóhatások majdnem annyira jellegzetesek, mint magának a halálközeli élménynek az összetevői.
Bár az első napokban sokan sajnálják, hogy vissza kellett térniük az életbe, rövidesen megerősödik bennük az az érzés, hogy életben maradásuknak valamilyen célja volt. Gyakori, hogy felfokozott aktivitással igyekeznek megtalálni a szinte ajándékként visszakapott élet értelmét. Sokan karitatív tevékenységekbe kezdenek. Ez összefügg azzal is, hogy az életük értékrendje átalakul. Például úgy érzik, hogy a siker, a pénz, a karrier mulandó, s a szeretetet, a mások javára is fordítható tudást tekintik maradandó értékeknek. Emberi kapcsolataikban erősödik az empátia és a tolerancia, érzelmeiket főleg a mások iránti szeretetüket nyíltabban fejezik ki. Az életszeretetük nő, és csökken öngyilkossági hajlamuk. Érdeklődésük a különféle vallások tanításai felé fordul, elmélyül a vallásos hitük, de elutasítóbbá válhatnak a dogmákkal szemben. Halálfélelmük enyhül, s növekszik a halál utáni létezésbe vetett hitük.
A hiányzó oxigén
A halálközeli élményeket természettudományos, pszichológiai, természetfeletti magyarázatokkal és kombinációikkal próbálják értelmezni.
A természettudományos magyarázatok jórészt a klinikai halált kísérő élettani folyamatokra építenek. A szívműködés és a légzés megszűnésével az agy nem jut elegendő oxigénhez, és felszaporodik az anyagcsere során keletkező szén-dioxid. Több kutató szerint ezek a folyamatok idézik elő a halálközeli élményeket. Ennek az elméletnek kísérletes bizonyítéka is van: önkénes kísérleti személyekkel oxigénben szegény és szén-dioxidban gazdag levegőt lélegeztettek be, s ezzel a halálközeli élmények számos elemét sikerült előidézni. A nyolcvanas évek végére tisztázták a folyamat néhány részletét is: az oxigénhiány és a széndioxid-túlsúly hatására nagy mennyiségben szabadul fel az agyban az endopszichozin nevű polipeptid. Ennek elsődleges szerepe, hogy bizonyos ioncsatornák zárásával megakadályozza, hogy az agy oxigénhiány miatt károsodjon. E védekező reakció mellékhatásaként az endopszichozin izgalmi állapotot vált ki azokon az agyterületeken, ahol megkötődik. Például a halántéklebeny izgalmi állapota az emlékképek felidéződésével, a limbikus rendszer fokozott aktivitása pedig eufórikus érzésekkel jár. Az agyműtétek véletlen tapasztalata volt az a felismerés, hogy a testenkívüliség élménye bizonyos agyterületek ingerlésével kiváltható. Különösen a halántéklebeny gazdag ilyen területekben. Az elmélet összefoglalóan tehát azt állítja, hogy a halálközeli élmény az agy oxigénszegénység miatti védekező mechanizmusának mellékterméke, egyes agyterületek egyidejű izgalmi állapotának következménye. Feltételezhető az is, hogy az endopszichozin felszabadulásnak az oxigénhiány mellett egyéb triggerei is vannak - ez teszi érthetővé, hogy az ilyen élmények nemcsak a klinikai halál biológiai folyamataihoz társulhatnak.
Míg a természettudományos magyarázatok elsősorban az élmény kialakulásának biológiai hátterét tárták fel, addig a pszichológiai magyarázatok a tartalmi elemek értelmezésében segíthetnek. Ezeknek az elméleteknek az egyike C. G. Jung analitikus pszichológiájából indul ki. Jung megfigyelte, hogy a világ különböző részein élő és egymással kapcsolatban sohasem volt népcsoportok meséiben, mítoszaiban, mondáiban ugyanazok az elemek ismerhetők fel. Ennek magyarázataként feltételezte, hogy az emberiségnek egy általa kollektív tudattalannak nevezett közös sajátsága van, amelynek szerkezeti elemei az úgynevezett archetípusok mindnyájunkban jelen vannak. Mivel a halálközeli élmények hasonlóképpen a mesékhez, legendákhoz, mítoszokhoz világszerte azonos elemeket tartalmaznak, feltételezhető, hogy ezek is archetipikus eredetűek. A halálközeli élmények nagy mértékben hasonlóak a születés élményéhez (áthaladás egy sötét csatornán, kiérkezés a fényre, más emberek látása, egy másik világ megtapasztalása stb.), ezért - az egyik jungi elmélet szerint - a klinikai halál állapotában a születés és a halál archetípusa aktiválódik. A jelenséget az élet során szerzett tapasztalatok, emlékek, kulturális ismeretek és a személyes tudattalanból származó vágyak, fantáziák teszik egyénivé.
A természetfölötti magyarázatok a halálközeli élményt olyan folyamatnak tekintik, amelynek során a lélek elválik a testtől. Mivel a Biblia nem tartalmaz egyértelműen halálközeli élménynek tekinthető leírást, ezt az értelmezést az egyházi körökben vitatják.
Napjainkban a kombinált magyarázatok terjedtek el a legjobban. E nézetek képviselői szerint a különböző alapokra épülő elméletek, magyarázatok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Tehát a halálközeli élmény végleges formájának kialakulásában a biológiai folyamatoknak csakúgy jut szerep, mint a pszichológiai, a kulturális és a transzcendens hatásoknak.
Kutatási irányok
A halálközeli élmények kutatói - többségükben orvosok és pszichológusok - nemzetközi szervezetet (International Association of Near Death Studies) alkotnak, amely kiadja Anabiosis című szaklapját. A kutatások fő célja ma a jelenséget kiváltó és befolyásoló tényezők vizsgálata, az értelmezések pontosítása. Az előbbi kutatások kapcsán kiderült, hogy a halál közelébe kerülés módjától függően a halálközeli élményeknek két csoportja különböztethető meg. Ha a klinikai halál hirtelen (például baleset, szívinfarktus stb. során) következik be, a domináló elem a testenkívüliség lesz. Ezzel szemben amikor az élmény átélését hosszabb betegség előzi meg, gyakoribbak a víziószerű elemek (halott rokonokkal, vallási alakokkal való találkozás).
A kultúraközi vizsgálatok a befolyásoló tényezők szerepére mutatnak rá. Osis és Haroldson vizsgálatukban 442 amerikai és 435 indiai beszámolót dolgoztak fel. A leírásokban szereplő vallási alakokat az információközlők minden esetben a saját vallásuknak megfelelően nevezték meg. Ez megerősíti más kutatók véleményét is, miszerint a halálközeli élmények szerkezeti elemei állandóak, ám ezeket az egyén kultúrájának megfelelően értelmezi.
Többen foglalkoznak a gyermekek, az öngyilkosok és a születésük óta vak emberek halálközeli élményeivel is. Mindezek mellett a kutatók egyre jobban figyelnek az élmény utóhatásaira és ennek a pszichoterápiában való felhasználására.
Az élmény elriaszt
Az öngyilkosság során halál közeli élményt átélőkről kiderült, hogy szignifikánsan ritkábban kísérelnek meg újra öngyilkosságot, mint azok, akik ilyen tapasztalatra nem tettek szert. Egyesek ezt a tapasztalatot pszichoterápiás céllal használják. Ennek legegyszerűbb formája az úgynevezett biblioterápia: e jelenséggel kapcsolatos beszámolókat olvastatnak a páciensekkel. Eredményesen használják a halálközeli élményeket haldoklók és gyászolók gondozása során is a megnyugvás, az elfogadás elősegítésére.
A halálközeli élmény mindmáig misztikus jelenségének értelmezésben az elmúlt két évtized kutatásai egyre mélyebbre jutottak. Bizonyos elemeinek (például a testenkívüliségnek, az érzékszerveken kívüli érzékelésnek) a teljes magyarázata még a jövő feladata.
Dr. Pilling János pszichiáter
A halálközeli élmény leggyakoribb összetevői: a halál beálltát megállapító ember szavainak hallása, békesség és fájdalommentesség érzete, a testből való kilépés élménye, a test körül zajló események látása, találkozás halott hozzátartozókkal, áthaladás egy sötét alagúton, fényhatás érzékelése, az életút áttekintése, annak az érzete, hogy vissza kell térni az életbe, az ettől való vonakodás, majd a visszatérés után az élmény kifejezésének nehézsége. Nem mindenki éli át a halálközeli élmény minden elemét, és az állandó elemek sokszor egyéni jellemzőkkel egészülnek ki.
Annyira különösek, sokak számára hihetetlenek ezek a beszámolók, hogy Moody könyvének megjelenése után jó néhányan azt gondolták, hogy a történeteket csak a szerző találta ki, s az újabb beszámolók ennek mintájára születnek. A valóság ezzel szemben az, hogy jóval Moody könyvének megírása előtt is ismertek voltak ilyen beszámolók. A legrészletesebb leírást a tibeti Halottak Könyvében találhatjuk, amelyet a Kr. sz. VIII. században jegyeztek le, de a szövege jóval korábbi szájhagyomány. Ez az írás a halál utáni állapotot ismerteti, részletesen szól mindazokról az elemekről is, amelyekről manapság a klinikai halálból visszatért emberek beszámolnak. Önéletrajzi írásokban még Moody könyvének megjelenése előtt számolt be saját halálközeli élményéről például az analitikus C. G. Jung (Emlékek, álmok, gondolatok), a sarkkutató Richard Byrd (Egyedül), az angol írónő, Katherine Anne Porter (Fakó ló fakó lovasa), a magyar írók közül pedig Móra Ferenc (Amikor én az égben jártam).
A halálközeli élményekkel foglalkozó első írás 1892-ben jelent meg Albert Heim svájci geológus profeszszor munkájaként, aki egy szikláról lezuhanva a levegőben élte át ezt az élményt. Alpinista társaitól harminc hasonló beszámolót gyűjtött össze. A jelenség értelmezésére vállalkozó első hipotézis 1930-ban jelent meg, s a halálközeli élményt a halálfélelem elleni védekező mechanizmusként értelmezte.
A jelenség napjainkban az érdeklődés előterébe került, jórészt azért, mert megnőtt a halálközeli élményt személyesen is átélő emberek száma. A Gallup Közvéleménykutató Intézet felmérése szerint az amerikai lakosság 5 százaléka élte már át a halálközeli élmény valamilyen formáját, ami csak az Egyesült Államokban nyolcmillió embert jelent. Az élmények gyarapodásának oka elsősorban az újraélesztési technika fejlődése, másrészt pedig az, hogy halálközeli élményt valójában nem csak a klinikai halál állapotában lehet átélni. Ugyanilyen tapasztalatokat szerezhetnek életveszélyes helyzetben levő, de azt testi károsodás nélkül túlélő emberek. Halálközeli élmény átélhető bizonyos kábítószerek (elsősorban az LSD, a hasis és a meszkalin), valamint bizonyos műtéti altatószerek (elsősorban a ketamin) hatására, sőt, akár tudatosan, meditáció útján is. Maga a halálközeli élmény kifejezés tehát pontatlan, de mivel már általánosan elterjedt, és nehéz más fogalommal helyettesíteni, továbbra is ezt használják a jelenség leírására.
Utóhatások
Ez az élmény erőteljesen hat az átélőire, s nem egyszer alaposan megváltoztatja a világnézetüket, a többi emberrel való kapcsolatukat, a halálról, a túlvilágról, a vallásról kialakult nézeteiket. Ezek az utóhatások majdnem annyira jellegzetesek, mint magának a halálközeli élménynek az összetevői.
Bár az első napokban sokan sajnálják, hogy vissza kellett térniük az életbe, rövidesen megerősödik bennük az az érzés, hogy életben maradásuknak valamilyen célja volt. Gyakori, hogy felfokozott aktivitással igyekeznek megtalálni a szinte ajándékként visszakapott élet értelmét. Sokan karitatív tevékenységekbe kezdenek. Ez összefügg azzal is, hogy az életük értékrendje átalakul. Például úgy érzik, hogy a siker, a pénz, a karrier mulandó, s a szeretetet, a mások javára is fordítható tudást tekintik maradandó értékeknek. Emberi kapcsolataikban erősödik az empátia és a tolerancia, érzelmeiket főleg a mások iránti szeretetüket nyíltabban fejezik ki. Az életszeretetük nő, és csökken öngyilkossági hajlamuk. Érdeklődésük a különféle vallások tanításai felé fordul, elmélyül a vallásos hitük, de elutasítóbbá válhatnak a dogmákkal szemben. Halálfélelmük enyhül, s növekszik a halál utáni létezésbe vetett hitük.
A hiányzó oxigén
A halálközeli élményeket természettudományos, pszichológiai, természetfeletti magyarázatokkal és kombinációikkal próbálják értelmezni.
A természettudományos magyarázatok jórészt a klinikai halált kísérő élettani folyamatokra építenek. A szívműködés és a légzés megszűnésével az agy nem jut elegendő oxigénhez, és felszaporodik az anyagcsere során keletkező szén-dioxid. Több kutató szerint ezek a folyamatok idézik elő a halálközeli élményeket. Ennek az elméletnek kísérletes bizonyítéka is van: önkénes kísérleti személyekkel oxigénben szegény és szén-dioxidban gazdag levegőt lélegeztettek be, s ezzel a halálközeli élmények számos elemét sikerült előidézni. A nyolcvanas évek végére tisztázták a folyamat néhány részletét is: az oxigénhiány és a széndioxid-túlsúly hatására nagy mennyiségben szabadul fel az agyban az endopszichozin nevű polipeptid. Ennek elsődleges szerepe, hogy bizonyos ioncsatornák zárásával megakadályozza, hogy az agy oxigénhiány miatt károsodjon. E védekező reakció mellékhatásaként az endopszichozin izgalmi állapotot vált ki azokon az agyterületeken, ahol megkötődik. Például a halántéklebeny izgalmi állapota az emlékképek felidéződésével, a limbikus rendszer fokozott aktivitása pedig eufórikus érzésekkel jár. Az agyműtétek véletlen tapasztalata volt az a felismerés, hogy a testenkívüliség élménye bizonyos agyterületek ingerlésével kiváltható. Különösen a halántéklebeny gazdag ilyen területekben. Az elmélet összefoglalóan tehát azt állítja, hogy a halálközeli élmény az agy oxigénszegénység miatti védekező mechanizmusának mellékterméke, egyes agyterületek egyidejű izgalmi állapotának következménye. Feltételezhető az is, hogy az endopszichozin felszabadulásnak az oxigénhiány mellett egyéb triggerei is vannak - ez teszi érthetővé, hogy az ilyen élmények nemcsak a klinikai halál biológiai folyamataihoz társulhatnak.
Míg a természettudományos magyarázatok elsősorban az élmény kialakulásának biológiai hátterét tárták fel, addig a pszichológiai magyarázatok a tartalmi elemek értelmezésében segíthetnek. Ezeknek az elméleteknek az egyike C. G. Jung analitikus pszichológiájából indul ki. Jung megfigyelte, hogy a világ különböző részein élő és egymással kapcsolatban sohasem volt népcsoportok meséiben, mítoszaiban, mondáiban ugyanazok az elemek ismerhetők fel. Ennek magyarázataként feltételezte, hogy az emberiségnek egy általa kollektív tudattalannak nevezett közös sajátsága van, amelynek szerkezeti elemei az úgynevezett archetípusok mindnyájunkban jelen vannak. Mivel a halálközeli élmények hasonlóképpen a mesékhez, legendákhoz, mítoszokhoz világszerte azonos elemeket tartalmaznak, feltételezhető, hogy ezek is archetipikus eredetűek. A halálközeli élmények nagy mértékben hasonlóak a születés élményéhez (áthaladás egy sötét csatornán, kiérkezés a fényre, más emberek látása, egy másik világ megtapasztalása stb.), ezért - az egyik jungi elmélet szerint - a klinikai halál állapotában a születés és a halál archetípusa aktiválódik. A jelenséget az élet során szerzett tapasztalatok, emlékek, kulturális ismeretek és a személyes tudattalanból származó vágyak, fantáziák teszik egyénivé.
A természetfölötti magyarázatok a halálközeli élményt olyan folyamatnak tekintik, amelynek során a lélek elválik a testtől. Mivel a Biblia nem tartalmaz egyértelműen halálközeli élménynek tekinthető leírást, ezt az értelmezést az egyházi körökben vitatják.
Napjainkban a kombinált magyarázatok terjedtek el a legjobban. E nézetek képviselői szerint a különböző alapokra épülő elméletek, magyarázatok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Tehát a halálközeli élmény végleges formájának kialakulásában a biológiai folyamatoknak csakúgy jut szerep, mint a pszichológiai, a kulturális és a transzcendens hatásoknak.
Kutatási irányok
A halálközeli élmények kutatói - többségükben orvosok és pszichológusok - nemzetközi szervezetet (International Association of Near Death Studies) alkotnak, amely kiadja Anabiosis című szaklapját. A kutatások fő célja ma a jelenséget kiváltó és befolyásoló tényezők vizsgálata, az értelmezések pontosítása. Az előbbi kutatások kapcsán kiderült, hogy a halál közelébe kerülés módjától függően a halálközeli élményeknek két csoportja különböztethető meg. Ha a klinikai halál hirtelen (például baleset, szívinfarktus stb. során) következik be, a domináló elem a testenkívüliség lesz. Ezzel szemben amikor az élmény átélését hosszabb betegség előzi meg, gyakoribbak a víziószerű elemek (halott rokonokkal, vallási alakokkal való találkozás).
A kultúraközi vizsgálatok a befolyásoló tényezők szerepére mutatnak rá. Osis és Haroldson vizsgálatukban 442 amerikai és 435 indiai beszámolót dolgoztak fel. A leírásokban szereplő vallási alakokat az információközlők minden esetben a saját vallásuknak megfelelően nevezték meg. Ez megerősíti más kutatók véleményét is, miszerint a halálközeli élmények szerkezeti elemei állandóak, ám ezeket az egyén kultúrájának megfelelően értelmezi.
Többen foglalkoznak a gyermekek, az öngyilkosok és a születésük óta vak emberek halálközeli élményeivel is. Mindezek mellett a kutatók egyre jobban figyelnek az élmény utóhatásaira és ennek a pszichoterápiában való felhasználására.
Az élmény elriaszt
Az öngyilkosság során halál közeli élményt átélőkről kiderült, hogy szignifikánsan ritkábban kísérelnek meg újra öngyilkosságot, mint azok, akik ilyen tapasztalatra nem tettek szert. Egyesek ezt a tapasztalatot pszichoterápiás céllal használják. Ennek legegyszerűbb formája az úgynevezett biblioterápia: e jelenséggel kapcsolatos beszámolókat olvastatnak a páciensekkel. Eredményesen használják a halálközeli élményeket haldoklók és gyászolók gondozása során is a megnyugvás, az elfogadás elősegítésére.
A halálközeli élmény mindmáig misztikus jelenségének értelmezésben az elmúlt két évtized kutatásai egyre mélyebbre jutottak. Bizonyos elemeinek (például a testenkívüliségnek, az érzékszerveken kívüli érzékelésnek) a teljes magyarázata még a jövő feladata.
Dr. Pilling János pszichiáter
(forrás:http://magyarorszagihalalkozleielmenyek.blogspot.hu)
Kapcsolódó írás:
MÓRA FERENC EMLÉKEZETE: MIKOR ÉN AZ ÉGBEN JÁRTAM:
Kapcsolódó írás:
MÓRA FERENC EMLÉKEZETE: MIKOR ÉN AZ ÉGBEN JÁRTAM: