2017. június 1., csütörtök

MÓRA FERENC EMLÉKEZETE: MIKOR ÉN AZ ÉGBEN JÁRTAM



Akkora lehettem, mint most az unokám, csakhogy én már olyan idős koromban komoly tényezője voltam a Daru utca gazdasági életének. Hol Oroszi takácséknál ringattam a bölcsőt, hol a Zsiros Palkó szamárkáját legeltettem a nyomáson, hol Galló szabónak segítettem fércet fejteni, s az mind hozott valamit a konyhára.


Az egyik háznál csicsókával rakták tele az ingem derekát, a másiknál pattogatott kukoricával honoráltak, a harmadiknál a pálinkás kenyér gyönyörűségét ismertették meg velem. Készpénzzel csak Pelyva Lázár fizetett, a vak koldus, akit minden pénteken én kalauzoltam végig az utcánkban házról házra. Ezért elvileg mindig egy krajcár járt nekem, amikor Lázár estefelé kasszát csinált az árokparton. Én már akkor rájöttem arra, hogy a vakoknak milyen bámulatos tapintóérzékük van. Az öreg koldus rendesen addig kaparászott a nagy marék krajcárban, míg egy laposra kopott pléhgombot vagy cintányért nem talált köztük, s mindig annak a tulajdonjogát ruházta rám.

Hanem azért addig nem volt baj, amíg rá nem jöttem arra, hogy a világ nemcsak a Daru utcából áll. Működési teremet lassanként a Vásárház utcáig kiterjesztettem, egy neves napon összeköttetésbe léptem azzal a barátságos tót kalmárral is, aki ott fütyülő farkú falovakat árult a ponyván. A böjti szél fel-felkapta a ponyva sarkát, és az egész faló-ipar veszedelemben forgott, de szerencsére engem arra vezényelt a gondviselés. Felnyaláboltam egy nagy békasó darabot a kocsiútról, s lenyomattam vele a ponyva sarkát. Önzetlen cselekedet volt, de abban az időben még kifizette magát az önzetlenség.

- Derék kis fiú vagy - ismerte el rólam a tót, és megajándékozott egy körtemuzsikával, amelyiknek az egyik fele piros körte volt, a másik fele sárga körte. - Ez olyan muzsika, amelyik csak addig szól, míg jó gyerek fújja.


Nagyon jó gyerek lehettem, mert nagyon szólt életem első-utolsó hangszere, amelynek minden modulációja azóta is visszajár az írásaimban. Mire hazaértem, kitanultam valamennyit. Ha csak a számhoz értettem, halkan kacagott, mint a gerlice. Ha rövideket fújtam bele, csattogott, mint a fülemüle. Tudtam vele süvölteni, mint a pirók és csikorogni, mint a csíz.

Még édesanyám is elmosolyodott rá, pedig nem lakott nála könnyű helyen a mosolygás, akkor már ötödik napja el is költözött szeméből, szája sarkából. Éjjel-nappal Marikát virrasztotta, a beteg húgomat. Most is csak annak a mosolya sütött vissza az ő árnyékba bújt szeméből. A sápadt kis arcon egy pillanatra kinyílt az öröm, és fölhasadt az összeszorított szájacska hervadó bimbója.

- Fúadd, fúadd. Sép muzita.

Addig rikoltottam a szép muzsikát, míg Marika elszenderedett rajta. Már akkor bekönyökölt az este az ablakon. Édesanyám a szájára tette a mutatóujját.

- Pszt, most már elég lesz, gyerekem. Ne riogasd el az álmát.

Művészi érzékenységem akkor nagyobb volt, mint most. Dacosan a szügyembe vágtam a fejem, és kifordultam a szobából. De az ajtóban édesapámba ütődtem. A szőlőből jött meg, vállán a csíkos tarisznyával.

- ...csértessék. No, mire végzitek?

- Talán ránk tekint a jó Isten - hajtotta meg a fejét édesanyám a radnai Mária-kép felé -, most aludt el szegényke.

Apám odahajolt a vacok fölé, és sokáig úgy maradt. Művészi ambícióm összekaronkozott a féltékenységgel. Én is észre akartam magam vétetni, és belesóhajtottam a csodadudába. Célomat elértem, apám észrevett és méltányolt.

- Akár a rigó - fordította felém a fejét. - Csakhogy ilyenkor már minden jóravaló rigó alszik.

Kedvetlenül nézett rám, kikaptam a számból a fakörtét, és ki akartam oldalogni az ajtón. Csakhogy ebben a percben megszólalt a beteg.

- Enim muzita, én fúok - sütött a szájacskájából a forró lehelet. Mind a két erőtlen kezét fölemelte, úgy libegtek az este barnaságában, mint haldokló fehér pillék.

Megállt ijedtemben a szívem verése, hozzászorítottam a körtemuzsikát. Hogy lehetne az övé, mikor én kaptam?

- Hát sajnálnád tőle? - fogta meg édesanyám a kezemet.

Apám még bent volt a szobában, és gyáva voltam a nyílt ellenszegüléshez. Durcásan odahajítottam a vánkosra a sípot.

- Marika úgyse tudja fújni. Nem értenek ehhez a lányok.

Férfiönérzetem indokolt volt. Marika a szájához emelte a körtemuzsikát, de mindjárt visszabágyadt a kezecskéje.

- No, ugye mondtam? - kaptam mohón a muzsika után, de szegénykém odább rántotta a kezét. Fekete szeme haragosan tüzelt rám.

- Nem tied. Enim muzita! - dugta be a játékot a kis vánkosa alá.

Sírva mentem ki az ól mögé, s a bodzafa alatt ríttam álomba magamat. Nem kerestek, mert azon az éjszakán nem ért rá velem törődni senki. Hajnalodott már, mire a Szana kutyánk vonyítására fölébredtem, s az első mozdulattal a zsebemhez kaptam.

- A körtemuzsikám.

Motoszkálásomra a kutya elhallgatott, odajött hozzám, végignyalta a képemet; ez kijózanított az álomból. Betapogatództam a házba, átlépve apámon, aki a konyha földjére terített subáján aludt.

A sublóton égett a mécses, gyönge fényében pirosodott a Marika lázas arca, mint a rózsa. Édesanyámat az asztalra borulva nyomta el a fáradtság. Odasompolyogtam a vacokhoz, és benyúltam a vánkos alá.

- Megvagy! - dobbant nagyot a szívem, ahogy megmarkoltam a körtemuzsikát. Forró volt az is, mint a parázs. Lábujjhegyen surrantam vele kifelé. De mikor az ajtóhoz értem, nagyot lobbant a mécses, mintha valaki ráfújt volna. Megrettenve fordultam vissza, a kislány kipattant fényes két fekete szeme úgy szegeződött rám, mint a vasvilla. Ijedten ugrottam vissza az ágy fejéhez, kiejtettem a kezemből a játékot. Nagyot koppant az asztal lábán, édesanyám fölébredt rá.

- Jaj Istenem! Te vagy, fiam?

Szó nélkül fölmarkoltam a körtemuzsikát, és végigvágtam magam a fakanapén. De előbb belefúrtam a sípot annak a cserép tengerihagymának a földjébe, amelyik az ablakon tengődött. Ott ugyan keresheti akárki, meg nem találja.

Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra Marika már a koporsóban feküdt. Az első halott volt, akit az életben láttam. Jól megnézhettem, mert nem volt a szobában senki. Meg is tapogattam, mint nagypénteki Krisztus-csókoláskor a koporsóba fektetett Jézust. Marika is olyan hideg és sárga volt. Megrémültem, és nem tudtam, mitől. Először éreztem fájdalmat úgy, hogy senki se bántott. Szerettem volna fölébreszteni Marikát, és kis markába tettem a körtemuzsikát.

- Nesze, fogd meg, neked adom. De bizisten nem veszem vissza.

Vézna, hideg kis ujjait hiába próbáltam rászorítani a sípra, kigurult alóluk. Orgonaszagú szél lebbent be a nyitott ablakon, megzizzentette a szemfödélkét, valami sohase érzett félelem kikergetett a szobából.

Másnap Marikát kivitték a temetőbe, én is mentem volna, de visszakergettek az utca sarkáról, maradjak otthon házpásztornak. Most már be mertem menni a szobába, sőt az ágy alá is be mertem nézni, ahonnan valami zörgés hallatszott. A Gabó macskánk hempergette ott a körtemuzsikát. Fölvettem, nézegettem, letörölgettem róla a könyökömmel a virágcserép sarát, aztán a számhoz vittem. De nem fújtam bele. Valaki mintha súgta volna, hogy ezzel most már nekem nem szabad magam mulatni.

- Marikának kell vele muzsikálni odakint a temetőben.

Alig vártam, hogy anyámék hazakerüljenek, fogtam a sípot, nyargaltam ki a temetőbe. A Daru utcától csak egy futamodásnyira volt, hamar odaértem, a kis sírt is mindjárt megismertem a tengerihagymáról, amit cserepestől beleültettek.

- No idehallgass, testvérkém!

Azzal belefújtam a körtemuzsikába, és azóta se ijedtem úgy meg, mint akkor. Akárhogy erőlködtem, a körtemuzsika nem szólalt meg. Nem is szólhatott, hiszen tele volt a szája földdel. Csakhogy én nem erre gondoltam, hanem arra, amit a játékos tót mondott, hogy a körtemuzsika csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Hát én most már nem vagyok jó gyerek. Nem hagytam ott a Marika feje alatt a körtemuzsikát. Hogy adhassam én azt most már neki? Majd megmondja azt nekem édesanyám.

Édesanyám már a ház végit meszelte, mire hazaértem. Csak nagyon csíkosat fogott a meszelő, mert nem látott a könnye hullásától.

- Édesanyám - álltam oda eléje -, hol van most Marika?

- A mennyországban, kisfiam.

- Édesanyám, elvihetném én oda neki a körtemuzsikát. Mert neki akarom adni ingyen, barátságbul, mindégre.

Elhajította a meszelőt, és ráborult az ablakpárkányra, amin még meg se száradt a mész. A válla rángásán láttam, hogy sír, s megsimogattam a szoknyáját.

- Édesanyám... én... én... megkeresem...

Szelíden eltolt magától, újra fölvette a meszelőt, és azt mondta:

- Ó fiam, fiam, ha már verni akart a jó Isten, mért nem inkább téged vett el, mint az én egyetlen Marikámat...

Énnekem mondta ő ezt, szegényke, nem a jó Istennek, mégis az hallotta meg. Annyi sok-sok kérés nem jutott tovább a gerendánál, vagy ha följebb repült, nem találta nyitva az ég kapuját - éppen most kellett azt sarokra tárni a szolgálattevő angyaloknak!

Hiszen az is lehet, hogy nem odafönt van a hiba, hanem idelent. Akkor vetett rám szemet a halál, mikor a körtemuzsikával akartam megbékíteni a halott testvérkémet. A kiskunok körében még az időben nem nagy becsülete volt a patikásoknak.

- Torokgyék - mondta Matyi Vera, a messze földön híres javasasszony, akinek már az öreganyja is boszorkány volt, és kemény, öreg kezével meghúzogatta a torkomat. - Majd megkenem a nyakát kalapzsírolajjal, aztán teszünk rá fokhagymakoszorút.

Egyikért se kellett szomszédba menni, volt még abból a kalapzsírolajból, amivel Marikát orvosolta, s azt a fokhagymakoszorút akasztották a nyakamba, amivel őtőle akarták elijeszteni a halált. Ötödnapra aztán én is odaértem, ahová Marika.

- Most már csak a szent József imádsága segíthet - mondta ki a véghatározatot a javasasszony -, hazaszaladok a jeruzsálemi olvasóért.

Nem maradtam én tovább egyedül a szobában, csak míg édesanyám kikísérte a javasasszonyt, de alighogy becsapták rám az ajtót, úgy éreztem, mintha valami kéz úgy összeszorította volna a szívem, mint ahogy én szoktam összeszorítani a rongylabdám, ha nagyot akarok vele ütni.

- Anyám, anyám! - kiáltottam torkom szakadtából, aztán meglepődve néztem szét. Az lepett meg, hogy olyan csengése van a szavamnak, mint Úr-Szabó Józsefék kertjében az öreg harangnak.

- Ugyan hol vagyok én?- kérdeztem magamtól. Olyan volt, mintha sok-sok üvegharang csengené a választ.

- Itthon vagy, Fercsike, itthon vagy. Hát meg se ismersz bennünket?

Aranyhajú, szitakötő-szárnyú angyalkák röpködtek körülöttem úgy, mint mikor a pillangók meglepik az orgonabokrot. Kacagva fogódzottak belém, az egyik erre húzott, a másik amarra, s attól féltem, hogy a nagy hancúrozásban eltépik az egyetlen ingecskémet. Jaj, pedig azért megharagszik... Ugyan ki is haragszik meg érte? Ezen már hiába törtem a fejemet, hanem ahogy végignéztem magamon, össze kellett csapnom a hirtelen meggömbölyödött két kezem.

- Nini, de szép ruhám van nekem!

Olyan volt az egészen, mint a többi angyalkáé. Liliomlevelekből varrva aranycérnával.

- Hol terem ez a sok liliomvirág? - kérdeztem, s erre megint megcsendültek az üvegharangok.

- Kis testvér, te csakugyan nagyon elszoktál hazulról - kacagtak az angyalkák. - Hát igazán nem tudod, hol jársz?

Félénken néztem körül, és láttam, hogy olyan kertbe tévelyedtem, amelyiknek sehol sincs vége. Mindenfelé tündöklő virágokat láttam, s az volt a csodálatos, hogy ezek a virágok éppen úgy sétálgattak, mint én. Egy nagy tulipán előttem állt meg, és lehajtotta elém óriás kelyhét.

- Nem éheztél meg, Fercsike? - kérdezték az angyalkák.

- De igen - bátorodtam neki -, nagyon jólesne egy kis leveske.

Lett erre olyan kacagás, hogy csak úgy rengett bele a kert. A nagy tulipán is kacagott, s még közelebb hajolt hozzám. Egy csöpp mézet hullatott a számra, s attól egyszerre én lettem a legerősebb az angyalok között. Én futottam a leggyorsabban a cica-macában, s én dobtam legmesszibbre az aranylabdát. Egyszer úgy elhajítottam, hogy meg se került.

- Hulló csillag lett belőle - tapsikoltak az angyalok -, nézzünk ki rá az ablakon.

Mind elsurrantak mellőlem, s csak most vettem észre, hogy nekem nincs szárnyam. Erre kiesett a könny a szememből, s nagyot csendült, mire a lábamhoz perdült. Akkorra gyöngy lett belőle.

A csendülésre rózsaszín tollú galamb röppent a vállamra. Már nem is csodálkoztam rajta, hogy itt a galambok is beszélnek.

- Várj csak, Fercsike, én most beröpítlek téged az Úristen madárházába. Ha ő rád mosolyog, egyszerre kinő a szárnyad.

Mire kimondta, már ott is voltunk a kristályból faragott galambházban, amelyiknek minden falán keresztül lehetett látni. Sok-sok galamb tollászkodott ott, az mind a jó Istent várta. Ahogy én is beálltam a sorba, hajnali pirosság derengett át a kristályfalakon, és éreztem, hogy már ütközik a szárnyam.

Ebben a percben olyan sikoltást hallottam, hogy minden galamb szárnyra kerekedett tőle.

- Fercsikém, édes kicsi Fercsikém!

Ijedten lehajtottam a fejemet, s keresztülláttam a kristálypadlón. És láttam, lent, lent irdatlan mélységben egy rogyott kis házat, abban egy füstös kis szobát, abban egy szalmavackot. Azon én feküdtem magam, hidegen, sápadtan, mint nagypénteki Krisztus-csókoláskor a Jézus. Az ágy fejénél állt a javasasszony, az ágy lábánál pedig térdelt kopott fekete ruhában valaki, akit én mindig fekete hajúnak láttam, de most olyan fehér volt a haja, mint a hó.

- Édesanyám, édesanyám! - dobbantottam a kristálypadlóra, úgyhogy az egyszerre szétnyílt alattam, s én zuhantam le az irdatlan mélységbe. De minél közelebb értem hajához, annál puhábban ringtam, lebegtem, mint az elröpített rózsa hulló szirma.

Arra nyitottam ki a szemem, hogy a javasasszony azt mondta az édesanyámnak:

- No lelkem, ezt maga már Isten kebelibül rítta vissza.

Azóta nemcsak megnőttem, hanem meg is öregedtem, de soha nem felejtettem el többet, hogy a földet az éggel nem a Jákob létrája köti össze, hanem a jajszó.

(forrás:http://mek.oszk.hu)

Móra Ferenc és utolsó szerelme a 31 éves Kalmár Ilona

 

MÓRA FERENC: A SZÍV