A nagy Goethe-nek megvolt a maga személyes túlélési terve

Egy olyan terv, amely az életakaratra épült.

Az élethez való akarat képes gyógyító erővé válni, és akár mély öregségig is meghosszabbíthatja az ember napjait. A nagy Goethe csaknem élettelenül jött a világra: teste elsötétedett, hangot sem adott. Édesanyja három napon át vajúdott; maga Goethe úgy vélte, mindez a telihold hatása miatt történt. Alig sikerült életre kelteni: hosszasan dörzsölték, míg végül lélegezni kezdett.

Egészsége természetesen rendkívül törékeny volt. Később tüdőbaj támadta meg, és huszonegy éves korában tüdővérzése is jelentkezett. Szinte felsorolni is nehéz, mi mindennel küszködött ez a szerencsétlen fiatalember. Mintha egyetlen teljesen egészséges szerve sem lett volna. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy átadja magát az ifjúság túlzásainak: bort ivott, párbajozott, majd reménytelenül és viszonzatlanul szerelembe esett. Olyannyira szenvedett, hogy még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében.

És éppen ebben a válságos pillanatban, amikor a pusztulás már egészen közel került hozzá, Goethe-ben hirtelen elemi erővel fellángolt az életvágy. Milyen rettenetes fiatalon meghalni! Az élet gyönyörű, az ember annyira szeretne élni! De ha nincs egészség, nincs mit tenni — vagy mégis?

Goethe olyan változtatásokat vezetett be az életében, amelyek nemcsak megerősítették az egészségét, hanem azt is lehetővé tették számára, hogy nyolcvan évnél tovább éljen. És nem pusztán élt: élvezte az élet örömeit, nagy műveket alkotott, sikert aratott, vagyonra és hírnévre tett szert. Mit tett ezért?

– Mindenekelőtt lemondott a túlzásokról. Óvatos lett az alkohollal, bort csak ritkán és mértékkel fogyasztott.

Saját étrendet alakított ki, ragaszkodott a napi rendhez, és idejében nyugovóra tért. Mindezt következetesen tette, kivételek nélkül.

– Amikor kimerültséget érzett, útra kelt, és két esztendőt töltött Itáliában. Ezt természetesen nem mindenki engedheti meg magának. A lényeg azonban az, hogy időnként környezetet kell változtatni, új benyomásokat kell keresni, és minden adódó lehetőséget ki kell használni az utazásra.

– Goethe sokat és alkotó módon dolgozott. Szüntelenül teremtett. Műveit eladta, nem osztogatta ingyen a munkáját. Ez ösztönözte, erőt és újabb indíttatást adott neki.

– Igyekezett kerülni a veszekedéseket és az intrikákat, pedig az ő korában ez korántsem volt egyszerű. Bátor és férfias ember volt, mégsem vitatkozott szükségtelenül. Elismerően beszélt más tehetséges emberekről, nem irigykedett, és nem aljasodott el.

– Szeretett, és őt is szerették. Teljes hévvel, őszintén tudott szeretni, rajongó csodálattal fordulva ahhoz, akit szeretett. És szeretetére többnyire szeretet volt a válasz — hiszen rendszerint azt szeretik, aki maga is képes igazán szeretni. Természetesen akadnak kivételek.

– Megtanult nem félni. Tudatosan megtette mindazt, ami félelmet keltett benne és gyengítette a lelkét — szinte dacosan, önmagával szembeszegülve. Nem bírta elviselni a dobpergést, ezért szándékosan rákényszerítette magát, hogy hallgassa. Szédüléstől szenvedett, ezért magas harangtornyokba kapaszkodott fel, hogy legyőzze önmagát.

Mi mindent meg nem tett azért, hogy túléljen — és valóban éljen! Végül erős, egészséges emberré vált, és hosszú életet élt, mintegy dacolva a sorssal és az orvosok komor jóslataival.

Az ifjú költő 1775-ben

És még valami: Goethe rajongott az ibolyákért. Szülővárosát, Frankfurtot teleültette velük — és ezek a virágok ma is ott nyílnak. Egy nagy ember emlékére. És emlékeztetőül arra, hogy az ember képes szembeszállni a betegséggel és a halállal, ha minden erejét összegyűjti, és nem tér le a maga túlélési tervének útjáról.

A szeretet és a munka ad erőt ahhoz, hogy sokáig éljünk — Freud is így vélekedett. És persze szükségünk van az apró örömökre is, akár néhány ibolyára. Meg a szenvedélyekre és érdeklődési körökre: Goethe például rajzolni tanult, és hatalmas ásványgyűjteményt hozott létre.

Egyszerűen nagyon erősen vágyott arra, hogy egészséges legyen és sokáig éljen. Ám a puszta vágy nem elegendő. Cselekvési tervre van szükség, amelytől semmilyen körülmények között nem szabad eltérni. És szükség van az élet akarására is.

Goethe tehát nemcsak zseniális műveket hagyott az utókorra, hanem egy figyelemre méltó életstratégiát is: hogyan őrizzük meg az erőnket, hogyan éljünk teljesebben és hosszabban. A hosszú élethez bátorság kell — így gondolta ez a nagy ember. És egy túlélési terv, amelyhez minden körülmények között hűnek kell maradni.

- A. V. Kirjanova -

forrás:Estéli Márkus

- - - - - - - 

"Az embernek mindennap hallgatnia kellene egy kis zenét, olvasnia egy kis költészetet, és néznie egy csodás képet, hogy a világi gondokat kitörölje az elméjéből, és észrevegye a szépet, amit Isten ültetett az ember lelkébe.”

- Johann Wolfgang von Goethe -

- - - - - - -

Goethe: Életszabály - videó

forrás: Városi Könyvtár Tiszakécske

Johann Wolfgang von Goethe – Életszabály

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

a múlttal nem szabad törődnöd

s mindig úgy tégy, ha veszteség ér,

minthogyha újjászülten élnél,

Mit akar? – kérdd meg minden naptól.

és minden nap felel majd akkor:

Tetteidnek tudjál örülni,

más tetteit tudd megbecsülni,

főként ne gyűlölj egy embert se,

s a többit hagyd az Úristenre.

Ki akar rajtam keresztül megszületni?

 

A modern ember szinte vallásos buzgalommal teszi fel a kérdést: ki vagyok én?

Mintha a lét legfőbb feladata az lenne, hogy végre pontosan körülírjuk magunkat, elnevezzük sérüléseinket, rendszerezzük mintázatainkat, és ezzel valamiképpen birtokba vegyük önmagunkat. Csakhogy minél pontosabban próbáljuk leírni azt, amit önmagunknak hiszünk, annál inkább pszichológiai zárványt építünk belőle magunk köré.

Az ember így nagyon könnyen válik saját magyarázatainak foglyává, pszichológiailag ugyan érthetővé, de szellemileg teljesen elszegényedett lénnyé.

Az ember viszont nem egy lezárt dolog. Nem a múlt végleges eredménye, nem a gyerekkor, a trauma, a családi rendszer és a mechanizmusok szép rendbe szedett összegzése. Az ember sokkal inkább egy nyitott, állandóan változó, és változtatni tudó lény.

Ha végre így tekintünk az emberre, akkor nem pusztán az a kérdés, hogy mi történt vele, hanem az is, hogy ki akar megszületni benne. Nem csak abból érthető meg, ami már lezajlott az életében, hanem abból is, ami még csak lehetőségként rejtőzik benne a jövőjéből.

Ezért érzem egyre inkább úgy, hogy a mai kor emberének valódi kérdése többé már nem az, hogy ki vagyok én, hanem az, hogy kivé válhatok, kivé akarok válni?

Ez a kérdés szigorú, és nem hagyja eltompulni, elkényelmesedni az embert. Mert nem a már kialakult énkép védelmét szolgálja, hanem a megszületendő ember iránti hűségre invitál.

A “ki vagyok én?” kérdés mögött gyakran ott lapul a vágy, hogy legyen végre egy stabil identitásom, amire rámutathatok, amit megvédhetek, ami köré rendet szervezhetek. Az élet mélyebb logikája viszont nem az identitás megszilárdítása, hanem az átváltozás, a változásra való képesség kialakítása és működtetése.

.

Az ember nem azért van a világban, nem azért él, hogy véglegesen megfejtse magát, hanem hogy folyamatosan megszülethessen azzá a valakivé, aki még nincs kész benne.

Az antropozófiai emberkép itt válik radikálissá, mert nem azt mondja, hogy az ember csak egy sérült psziché, ami történetesen gondolkodik, érez valahogy magáról, hanem azt, hogy az ember szellemi, lelki és testi valóság egyszerre. A fizikai test nem puszta biológiai anyag, hanem hosszú világfolyamatok hordozója.

Az éteri szervezet nem egyszerűen életfunkciók összessége, hanem a növekedés, emlékezés, ritmus, regeneráció és megtartás hordozótere. Az asztrális szervezet a fájdalom, öröm, vágy, félelem és belső mozgás világa. Mindezek mögött-fölött áll az Én, nem mint önkényes önazonosság, hanem mint az a középpont, ami képes mindezt átvilágítani, átformálni, és ha kell, szét is törni.

Az Énünk az a szellemi mag, az a szellemi hatás, amely életeken át hordozza önmagát, miközben újra és újra más személyiségeket ölt magára.

Éppen ezért sem érdemes ennyire belemerevedni az önmeghatározások végtelen sorába. Ehelyett cèlravezetőbb az ember szellemi megragadását kultiválni.

Minden embernek van szellemi eredete, van szellemi feladata, kozmikus rendeltetése. Az ember nem véletlenül születik meg, és nem azért kap szabadságot, hogy kényelmesen elhelyezkedjen benne. Az élet nem egy csini pszichés dekoráció, hanem próbatétel, ontológiai átmenet. Ezen az átmeneten keresztül kell valaminek megszületnie, ami több, ami nagyobb a személyes múltnál, mert az ember nem csupán önmagáért inkarnálódik.

Ez a felismerés éppoly felszabadító amilyen kegyetlen is. Felszabadító, mert kimondja, hogy nem vagyunk végleg bezárva abba, amit eddig tudtunk magunkról. Kegyetlen, mert ezzel egyidejűleg azt is kimondja, hogy nem lehet semmit sem a múltra fogni, nem lehet örökké menekülni. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az ember nemcsak a sebzett múlt, nemcsak a már megélt események lenyomata, hanem a még meg nem valósult jövő hordozója, formája is. Ennek a gondolatnak kell fontosabbá válnia, szemben az automatikusan, reflexszerűen megélt kivagyokisággal.

A kérdésnek, hogy mit hordozok, el kell jutnia oda, hogy mire kaptam ezt a hordozást. Milyen ember akar megszületni a mintázat túloldalán? Michael korának embere már nem maradhat gyermeki tudatban. Felnőtt szellemi ébredésre van hívva, olyan tudatra, ami nem menekül el a saját életének súlyától.

Az antropozófiai emberkép így nem pszichológiai magyarázatot ad az emberre, hanem felelősséget bíz rá. Nem azt kérdezi tőle, hogy miért lett ilyen, hanem azt, hogy mivé akar válni a szabadságban.

Az ember nem lezárt történet, nem kész identitás, hanem nyitott sors; a szellem által formálódó lehetőség.

Talán épp ez korunk legkeményebb feladata, mert nem a régi én kényelmét kell megőrizni, hanem fel kell tudni vállalni annak a belső munkának a súlyát, amiben az ember lassan méltóvá válik saját eredetéhez.

Mert végül nem az a döntő, hogy mit írt belénk a múlt, hanem az, hogy tudunk-e helyet adni annak, aki még csak most akar megszületni bennünk.

Az ember ott kezdődik igazán, ahol már nem magyarázza magát, hanem vállalja a megszületését.

forrás:Ilyés Alexandra terapeuta - csillagido.hu -

- - - - - - 

Ébredj Lélek – Bessimeon - videó

Spirituális zene a Fény szülötteinek | Awaken, Soul

forrás:Bessimeon

Dr. Rudolf Steiner: Életutam 3. rész

Az általam képviselt antropozófia nyilvános összejövetelein egy idő óta az életemre vonatkozó különböző állítások és bírálatok hangzottak el. Ezekből azután a szellemi fejlődésemben bekövetkezett változások okaira következtettek. Ezzel kapcsolatban barátaimnak az volt a véleménye, hogy jó lenne, ha én magam írnék valamit az életemről.

A „Délivasút” vezetősége megígérte apámnak, hogy ha elvégeztem a reáliskolát és a műszaki főiskolára megyek, egy Bécshez közeli kis állomásra helyezik. Ezzel akarták lehetővé tenni, hogy naponta bejárhassak Bécsbe. Így került családom a bécsi hegyekben fekvő Inzersdorfba. Az állomás távol a helységtől, teljesen magányosan állt a szépnek egyáltalán nem mondható természeti környezetben.

Amikor Inzersdorfba érkezésünk után először mentem Bécsbe, mindjárt felhasználtam az alkalmat, hogy egy csomó filozófiai könyvet vegyek. Legjobban Fichte „Wissenschaftslehre” (Tudományok tana) c. munkájának első változatát szerettem. Kant tanulmányozásában odáig jutottam, hogy ha egyelőre tökéletlenül is, de már fogalmat tudtam alkotni arról a lépésről, amellyel Fichte túl akart jutni Kanton. De ez nem túlságosan érdekelt. Számomra akkor inkább az volt fontos, hogyan lehet az emberi lélek eleven életét szigorú gondolati formában kifejezni. Természettudományos fogalmakra irányuló igyekezetem végül is oda vezetett, hogy az emberi „én” tevékenységében lássam az igazi megismerés egyetlen lehetséges kiindulópontját. Ha az én tevékeny és ezt a tevékenységét saját maga szemléli, akkor a szellemiség a legközvetlenebbül nyilatkozik meg a tudatban – mondtam magamnak. Ügy gondoltam, hogy azt, amit így szemlélünk, most már csak ki kell tudni fejezni tiszta, áttekinthető fogalmakkal. És hogy megtaláljam az ehhez vezető utat, ezért folyamodtam Fichte „Wissenschaftslehre” c. munkájához. De emellett megvoltak a saját nézeteim is. És így Fichte könyvében oldalról oldalra haladva azt teljesen átírtam, amiből egy hosszú iromány született. Azelőtt azzal vesződtem, hogy a természeti jelenségekre olyan fogalmakat találjak, amelyekből aztán egy az én-re is alkalmazható legyen. Most megfordítva: az én-ből kiindulva akartam a természeti világ létesülésébe betörni. Szellem és természet a maguk teljes ellentétében álltak akkor előttem. A szellemi lények világa valóság volt számomra. Közvetlenül észleltem, hogy az „én”, amely, maga is szellem, a szellemi lények világában él. A természet azonban nem akart ebbe az általam átélt szellemi világba beleilleni.

A „Wissenschaftslehre”-ből elindulva nagy érdeklődéssel tanulmányoztam át Fichtenek „Über die Bestimmung des Gelehrten” (A tudós rendeltetése) és „Über das Wesen des Gelehrten” (A tudós lénye) c. értekezéseit. A két műben azt az ideált láttam magam előtt, amely felé én is törekedtem. Emellett elolvastam a „Reden an die deutsche Nation”-t (Intelmek a német nemzethez) is. Ezek abban az időben sokkal kevésbé kötöttek le, mint Fichte többi munkái.

Ugyanakkor Kantot is jobban meg akartam érteni, mint ahogy eddig, a „Kritik de reinen Vernunft”-tal azonban ez sehogy sem akart menni. Nekifogtam hát a „Prolegomena zu einer jeden künftigen Metaphysik” (Bevezetés minden eljövendő metafizikához) c. műve tanulmányozásának. A könyv alapján úgy láttam, hogy szükségem van mindazoknak a kérdéseknek a tüzetes áttanulmányozására, amelyek Kant hatására a gondolkodókban felvetődtek. Most már egyre tudatosabban dolgoztam azon, hogy a szellemi világ általam átélt közvetlen szemlélését gondolati formában fejezzem ki. És míg magamban ezen dolgoztam, azokat az utakat is igyekeztem megismerni, amelyeken Kant kortársai és az utána következő korszak gondolkodói jártak. Épp oly buzgón tanulmányoztam Traugott Krug száraz, józan „transzcendentális szintetizmusát”, mint amilyen mélyen éltem magam bele Fichte megismerési tragikumába, amelybe akkor került, amikor „Bestimmung des Menschen” c. munkáját írta. A herbartiánus Thilo filozófia-története kitágította szemléletemet és így megismertem a filozófiai gondolkodásnak a kanti idők óta végbement fejlődését. Így jutottam el Schellinghez és Hegelhez. A Fichte és Herbart gondolkodása közötti ellentétet teljes intenzitással éltein át.

Az 1879. év nyári hónapjait, a reáliskola befejezésétől a műszaki főiskola kezdetéig, teljesen ilyen filozófiai tanulmányokkal töltöttem. Ősszel el kellett határoznom, hogy mivel fogom kenyeremet megkeresni és ehhez kellett igazítani tanulmányaimat. A reáliskolai tanári pályát választottam. Hajlamot éreztem arra, hogy matematikát és ábrázoló geometriát tanuljak. Utóbbiról azonban le kellett mondanom, mert ez azzal járt, hogy naponta több órán át gyakoroljam a geometriai rajzot. Nekem viszont pénzkereseti okokból időt kellett szakítanom különórák' adására. Ez összeegyeztethető volt azzal, hogy előadásokra járjak, mert ha mulasztottam, az anyagot pótolhattam, de nem volt összeegyeztethető azzal, hogy a főiskolán rendszeresen végigüljem a rajzórákat. Ezért aztán matematikára, természetrajza és kémiára iratkoztam be.

Különösen nagy jelentőségűek voltak számomra Kari Julius Schröer előadásai, aki abban az időben német irodalmat adott elő a műszaki főiskolán. Főiskolai tanulmányaim első évében a Goethe utáni német irodalomról és Schiller életéről és műveiről beszélt. Már első előadása is lebilincselt. Áttekintést adott arról, milyen volt a német szellemi élet a 18. század második felében és drámai módon fejtette ki, hogyan hatott erre a szellemi életre Goethe fellépése. Az a melegség, amellyel témájával foglalkozott, az a lelkesedés, amellyel előadásai során az egyes költőkből felolvasott, bensőséges hatást váltott ki és így vezettek be a költészet világába.

Emellett bevezette a szóbeli és írásbeli előadási gyakorlatokat. A hallgatóknak maguknak kellett előadni, vagy felolvasni azt, amit ők maguk dolgoztak ki. Schröer azután a hallgatók munkáival kapcsolatban magyarázott a stílusról, az előadási formáról stb. Én először Lessing „Laokoon”-járól tartottam előadást. Azután egy nagyobb feladatba kezdtem. Azt a témát dolgoztam ki, hogy mennyiben szabad az ember cselekedeteiben. Ezzel a munkával erősen belementem a Herbart féle filozófiába. Schröernek ez egyáltalán nem tetszett. Ő ugyanis egyáltalán nem tartozott a herbarti áramlathoz, amely akkoriban Ausztriában mind a filozófiában, mind a pedagógiában uralkodott. Teljesen a goethei szemlélet híve volt. Herbartnál mindent túl józannak és kicsinyesnek tartott, annak ellenére, hogy fegyelmezett gondolkodását elismerte.

Egyes előadásokat az egyetemen is hallgattam. Nagyon örültem a herbartiánus Robert Zimmermannak. „Gyakorlati filozófiát” adott elő. Előadásai közül azokat hallgattam, amelyekben az etika alapelveit tárgyalta. Felváltva hallgattam egyik napon őt, a másikon Franz Brentanot, aki ugyanabban az időben ugyanazt a tárgyat adta elő. Túl sokáig azonban ezt nem csinálhattam, mert ezzel a műszaki főiskolán sokat mulasztottam.

Nagy hatással volt rám, hogy a filozófiát nem csak könyvekből ismertem meg, hanem maguknak a filozófusoknak a szájából hallottam.

– Robert Zimmermann érdekes ember volt. Szokatlanul magas homloka és hosszú filozófus-szakálla volt. Minden kimért, szinte stilizált volt rajta. Ahogy bejött az ajtón, ahogy felment a katedrára, lépései mintha mind betanultak lettek volna. És mégis, nála mindez magától értetődő volt. Tartása, mozgása olyan volt, mintha hosszú fegyelmezéssel formálta volna ilyenné a herbarti esztétika elvei szerint. Az ember mégis valamilyen rokonszenvet érzett iránta. Lassan ült le a székre, szemüvegén keresztül hosszan nézett a hallgatóságra, majd lassan, kimérten levette szemüvegét, még egyszer, most már szemüveg nélkül, végignézett a hallgatóságon azután elkezdte szabadon tartott, de gondosan megformált, művészien felépített előadását. Ahogy beszélt, annak valamilyen klasszikus jellege volt. De hosszúsága miatt az ember könnyen elvesztette az előadás fonalát. Herbart filozófiáját kissé módosítva adta elő. Gondolat- menetének szigorúsága hatással volt rám. A többi hallgatóra viszont nem. Első előadásainál a nagy terem, amelyben előadott, zsúfolásig megtelt. A „gyakorlati filozófia” az elsőéves jogászoknak kötelező tárgy volt. Indexüket alá kellett íratniuk a professzorral. Az ötödik, hatodik órától kezdve azonban a legtöbben elmaradtak. Amikor a filozófia klasszikusairól adott elő, már csak alig néhányan voltunk az első padokban.

Rám ezek az előadások nagy hatással voltak. És a Schröer és Zimermann felfogása közötti különbség is nagyon érdekelt. Azt a kevés időt, amely az előadások és az óra-adás mellett maradt, vagy az Udvari Könyvtárban, vagy a főiskola könyvtárában töltöttem. Itt olvastam először Goethe Faustját. Az volt a helyzet, hogy egészen tizenkilenc éves koromig, amíg Schröertől erre ösztönzést nem kaptam, nem jutottam el ehhez a műhöz. Ekkor azonban érdeklődésemet mindjárt nagyon felkeltette. Schröernek az első részre vonatkozó munkája már megjelent. Az első részt először ebből ismertem meg. Ehhez járult az is, hogy Schröerrel néhány előadása után már közelebbi kapcsolatba kerültem. Sokszor meghívott magához, ilyenkor hozzámondott dolgokat előadásaihoz, szívesen válaszolt kérdéseimre és ügy eresztett útnak, hogy könyvtárából egy könyvet kölcsönadott. Emellett szó esett a Faust második részéről is, amelynek magyarázatokkal ellátott kiadásán éppen dolgozott. Ezt is abban az időben olvastam.

A könyvtárakban Herbart „Metafizikáját és Zimmermann „Aesthetik als Formwissenschaft” (Az esztétika mint a forma tudománya) c. művét forgattam, amely Herbart tételeinek szem előtt tartásával íródott. Ezeken kívül behatóan tanulmányoztam Ernst Haeckel „Generelle Morphologie” (Általános morfológia) c. művét. Őszintén mondhatom, hogy amit Schröer és Zimmermann előadásaiból, valamint előbbi olvasmányaimból merítettem, az a legmélyebb élményemmé lett. Világnézeti és tudásbeli kérdések formálódtak meg bennem általuk.

Schröer olyan szellem volt, aki a szisztematikára semmit sem adott. Bizonyos intuícióval gondolkodott és beszélt. Emellett a lehető legnagyobb gondossággal vigyázott arra, ahogyan nézeteit szavakba öntötte.

Éppen ezért sohasem adott elő szabadon. Szüksége volt a leírás nyugalmára, hogy gondolatait a saját igényének megfelelően formálhassa. Azután amit így leírt, a beszéd mély átélésével olvasta fel. Egyszer azonban mégis szabadon beszélt Anastasius Grünről és Lenauról. De, csak mert otthon felejtette a kéziratát. A következő órán azonban az egészet olvasva még egyszer előadta, mert nem volt megelégedve szabad előadása formájával. Schröer révén igen sok szép művet ismertem meg. Zimmermanntól pedig, a szépség megformált elméletét kaptam. A kettő nem nagyon fért össze. Az intuitív képességű és minden szisztematikát lebecsülő Schröer állt szemben a szépség szigorúan szisztematikus elméletét képviselő Zimmermannal.

Franz Brentano, akinek a gyakorlati filozófiáról tartott előadásait is hallgattam, különösen mint személyiség érdekelt. Élesen gondolkodó és ugyanakkor „elrévülő” is volt. Ahogy előadott, abban volt valami ünnepélyes. Hallgattam, amit mondott, de ugyanakkor nézésére, fejmozdulatára, kifejező kézmozdulataira is figyelnem kellett. Minden „logika” volt nála. Gondolatai kristálytiszták és további gondolatok hordozói voltak. Ezeknek a gondolatsoroknak a kiformálásában a legnagyobb logikai lelkiismeretesség uralkodott. Mégis az volt az érzésem, hogy ez a gondolkodás nem tud kitörni a saját szövevényéből; sehol sem tör be a valóság világába. És ilyen volt Brentano egész magatartása is. Olyan lazán fogta jegyzeteit, hogy azok majdnem minden pillanatban kicsúsztak az ujjai közül. Tekintete éppen csak érte a sorokat. Ez is arra vallott, hogy nem ragadja meg határozottan a valóságot, csak mintegy finoman érinti. „Filozófus kezeiből” sokkal inkább értettem meg filozofálása módját, mint szavaiból.

Brentano hatása még sokáig élt bennem. Nemsokára elkezdtem írásait tanulmányozni és a későbbi években a legtöbb művét el is olvastam.

Akkoriban kötelességemnek tartottam, hogy a filozófián keresztül az igazságot keressem. Matematikát és természettudományt kellett tanulnom. Meg voltam azonban győződve arról, hogy ezekkel nem tudok semmilyen kapcsolatot találni, ha eredményeiket nem tudom biztos filozófiai alapokra helyezni. A szellemi világot pedig mint valóságot láttam. Az emberek szellemi individualitása egész világosan állt előttem. A fizikai testiség és a fizikai világban végrehajtott tettek csak megnyilatkozásai ennek az individualitásnak. Az individualitás összeköti magát a szülőktől származó fizikai csírával. A halottakat tovább követtem szellemi világbeli útjukon. Egyszer egy iskolatársam halála után írtam erről a képességemről egy korábbi tanáromnak, aki a reáliskola elvégzése után is barátom maradt. Szokatlan szívélyességgel válaszolt, amit azonban meghalt iskolatársamról írtam, azt szóra sem méltatta.

És így jártam mindenütt, ha a szellemi világról beszéltem. Nem akartak hallani róla. Legfeljebb az történt, hogy ez vagy az valamilyen spiritiszta dologgal jött. Erről viszont én nem akartam hallani. Gusztustalannak tartottam ilyen módon közeledni a szellemiséghez.

Ekkor történt, hogy egy, a népből származó egyszerű emberrel ismerkedtem meg. Minden héten ugyanazzal a vonattal utazott Bécsbe, amellyel én. Gyógynövényeket gyűjtött vidéken és ezeket adta el Bécsben, gyógyszertáraknak. Barátságot kötöttünk. Úgy lehetett beszélni vele a szellemi világról, mint akinek magának is vannak szellemi élményei. Mélyen ájtatos ember volt. Iskolai műveltsége nem volt. Bár sok misztikus könyvet olvasott, de amit mondott, annak nem sok köze volt olvasmányaihoz. Ez lelki életéből fakadt, amely valami egészen elementárisan mély, teremtő bölcsességet tartalmazott. Csakhamar rájöttem, hogy a könyveket is csak azért olvasta, mert másoknál is meg akarta találni azt, amit saját magától tudott. Ez az ember úgy beszélt, mintha csak szócsöve lenne egy szellemi tartalomnak, amely a rejtett világokból rajta keresztül akar megnyilatkozni. Ha az ember együtt volt vele, mélyen betekinthetett a természet titkaiba. A hátán cipelte gyógynövény batyuját; a szívében meg azokat az eredményeket, amelyeket a gyógynövények gyűjtése közben a természet szellemiségéből merített. Nem egyszer észrevettem, hogy megmosolyogták, ha néha harmadikként mellénk szegődött valaki, amikor ezzel a „Beavatottal” a bécsi Alleegassen mentünk. És ez nem is volt csoda, mert nem fejezte ki magát mindenki által érthető nyelven. Először meg kellett ismerni „szellemi dialektusát”. Eleinte én sem értettem. De ismeretségünk kezdetétől mély szimpátiát éreztem iránta. És lassanként ügy éreztem, mintha egy nagyon régi időkből való lélekkel volnék együtt, akit nem érintett meg a mai kor civilizációja, tudománya és szemlélete, és aki az ősi idők ösztönös tudását hozza felém.

Ha a „tanulást” megszokottan értelmezzük, azt kell mondanunk: tanulni nem lehetett ettől az embertől semmit. De ha az ember maga is be tudott látni a szellemi világokba, akkor általa, aki erősen benne állt a szellemi világban, mélyebben láthatott bele.

Amellett ez az ember a legtávolabbról sem volt a világtól elvonuló álmodozó. Ha az ember otthonában kereste fel, úgy érezte, hogy egy egyszerű, igen józan vidéki család körében van. A ház ajtaja fölött ez állt: „In Gottes Segen ist alles gelegen. (Áldása Istennek alapja mindennek.) Megvendégelték az embert, mint a többi falusiak is. Mindig kávét kaptam, de nem csészében, hanem egy majdnem literes „csibrikben”, hozzá egy óriási darab kenyeret. De a falubeliek sem tartották álmodozónak. Egész magatartása olyan volt, hogy lepergett róla minden gúny. Egészséges humora volt és értette a módját, hogy a faluban fiatallal és öreggel úgy beszéljen, hogy az örömet jelentsen az embereknek. Itt nem mosolyogták meg, mint a bécsi Alleegassen azok, akik valamilyen csodabogarat láttak benne.

Ezt az embert magamhoz közelállónak éreztem akkor is, amikor az élet már elszakított tőle. Misztériumdrámáimban Felix Balde alakjában örökítettem meg.

Nagy nehézséget jelentett akkoriban számomra, hogy a filozófiát a filozófusok gondolkodásmódjával nem lehetett a szellemi világ szemléletéhez közel vinni. Azokból a nehézségekből, amelyeket ezzel kapcsolatban átéltem, valamiféle „ismeretelmélet” kezdett kialakulni bennem. Egyre inkább úgy láttam, hogy a gondolkodásban-élés a lélek szellemi világban átélt élményeinek a fizikai emberbe sugárzó visszfénye. A gondolatok átélése azt jelentette számomra, hogy az ember egy olyan valóságban él, amelynek létezéséhez – mivel teljesen átéljük – nem fér kétség. A fizikai világ nem látszott számomra ennyire átélhetőnek. Itt van ugyan előttünk, de nem tudjuk úgy megragadni, mint a gondolatot. Benne, vagy mögötte egy lényszerű, ismeretlen valami rejtőzik. De az ember benne van a fizikai világban. Itt vetődött fel a kérdés: Vajon teljes valóság-e ez a világ? Ha az ember gondolatokat alkot a fizikai világról, amelyek segítségével megismeri ezt a világot, idegen elemet visz-e akkor a fizikai világba? Ez ugyanis egyáltalán nem azonos azzal az élménnyel, amelyben akkor van részünk, ha a fizikai világgal szemben állunk és gondolatainkkal behatolunk ebbe a világba. Mert ilyenkor a fizikai világ éppen a gondolatok révén önmagát nyilatkoztatja meg. Az erről való gondolkodás akkoriban erősen foglalkoztatott.

De óvatos akartam lenni. Veszélyesnek láttam, hogy egy gondolatmenetet elhamarkodva saját filozófiai szemléletté építsek ki. Ez arra késztetett, hogy behatóan tanulmányozzam Hegelt. Az a mód, ahogy Hegel a gondolat valóságos voltát ábrázolja, közel állt hozzám. Visszariasztott viszont, hogy bár az élő gondolatvilágig, de mégis csak a gondolatvilágig jutott és nem a konkrétan létező szellemi világ szemléléséig. Vonzott az a biztonság, amellyel az ember gondolatról gondolatra haladva filozofál. Láttam, hogy sokan ellentétet látnak a tapasztalás és a gondolkodás között. Számomra a gondolkodás maga is tapasztalás volt, de olyan tapasztalás, amelyben az ember benne él és nem kívülről közelít hozzá. Így Hegel hosszú időre nagy értéket jelentett számomra.

Kötelező tanulmányaim szempontjából, amelyeket filozófiai érdeklődésem miatt kissé elhanyagoltam, igen jól jött, hogy már korábban sokat foglalkoztam differenciál- és integrálszámítással, valamint analitikai geometriával. Így egyes matematikai előadásokról elmaradhattam anélkül, hogy az összefüggést elvesztettem volna. A matematikának egész megismerési törekvésemben alapvető jelentősége volt, hiszen azoknak a nézeteknek és fogalmaknak a rendszere, amelyeket a külső fizikai tapasztalástól függetlenül szerzünk. És mégis – mondtam magamnak – ezekkel a nézetekkel és fogalmakkal közelítjük meg a fizikai valóságot és ismerjük meg törvényszerűségeit. A matematika révén ismerjük meg a világot, de hogy ezt elérjük, előbb felszínre kell hoznunk az emberi lélekből a matematikát.

Abban az időben éppen a matematika révén döntő élményhez jutottam. A tér elképzelése a legnagyobb nehézséget jelentette számomra. Mint a minden irányban a végtelenbe kiterjedő ürességet – aminek az akkor uralkodó természettudományos elméletek tanították – nem lehetett áttekinthető módon elképzelni. Az újabb (szintetikus) geometria, amelyet az előadásokból és egyéni tanulmányaimból ismertem meg, szemléletessé tette számomra, hogy a vonal, amelyet jobb felé a végtelenbe hosszabbítunk meg, balról visszatér kiindulópontjához. A jobboldali, végtelen távolságban levő pont azonos a baloldali végtelen távolságban levő ponttal.

Úgy láttam, hogy az újabb geometria ilyen elképzelésével az űrben egyébként elvesző teret fogalmilag meg lehet érteni. A körben futó, önmagába visszatérő egyenes kinyilatkoztatásként hatott. Úgy mentem el arról az előadásról, amelyen ez először világlott fel bennem, mintha valami mázsás súly hullott volna le rólam. Felszabadultnak éreztem magam. Mint egész kisfiú koromban, most is olyasvalamit kaptam a geometriától, ami boldoggá tett.

Életemnek ebben a szakaszában a tér rejtélye mellett az idő rejtélye is foglalkoztatott. Lehetséges volna-e itt is egy olyan elképzelés, hogy a „végtelen távoli” jövőbe-menés valahogy eszmeileg a múltból térne vissza? A tér-fogalom feletti örömöm valamilyen mély nyugtalanságot keltett bennem az idő-fogalomra vonatkozóan. De itt egyelőre nem láttam kiutat. Minden gondolati próbálkozásom annak felismeréséhez vezetett, hogy nagyon is óvakodnom kell attól, nehogy a térre vonatkozó szemléletes fogalmakat az idő magyarázatára is alkalmazzam. Mindazokat a csalódásokat, amelyek a megismerési törekvéssel együtt járhatnak, átéltem az idő-problémával kapcsolatban is.

Zimmermann impulzusára elolvastam az akkori idők híres esztétája, Friedrich Theodor Vischer írásait. Egyik művében utalást találtam arra, hogy az újabb kori természettudományos gondolkodás szükségessé teszi az idő fogalmának a reformját. Mindig különös örömet szerzett, ha másoknál is találkoztam azzal a megismerési igénnyel, amely bennem is élt. Ez mintegy igazolta azt a törekvésemet, hogy az idő fogalmát megnyugtató módon kell meghatároznom.

A műszaki főiskolán felvett tárgyakból az előírt vizsgákat mindig le kellett tennem, mert ösztöndíjat kaptam és ezt csak akkor folyósították tovább, ha minden évben a megfelelő tanulmányi eredményt mutattam fel.

Megismerési igényeimet azonban ez a kötelező stúdium, különösen a természettudományok területén, csak kevéssé elégítette ki. A bécsi főiskolákon akkoriban megvolt a lehetőség arra, hogy az ember vendég-hallgatóként (hospitálóként) részt vegyen az előadásokon, sőt a gyakorló órákon is. Mindenütt szívesen fogadtak, amikor így részt vettem az előadásokon, még az orvosi karon is.

Soha nem engedtem, hogy szellemi látásom zavaróan hasson természettudományi tanulmányaimra. Annak szenteltem magam, amit tanultam és csak a háttérben élt bennem a remény, hogy a természettudományt egyszer majd összehozhatom a szellemi megismeréssel. Csak két dolog miatt tűnt ez kétesnek.

A szerves világra vonatkozó tudományoknak azokon a területein, amelyekkel foglalkoztam, a darwini eszmék uralkodtak. Akkoriban a darwinizmus legmagasabb rendű eszméit is tudományos képtelenségnek tartottam. Lassan eljutottam odáig, hogy képet alkossak magamnak az ember belső világáról, amelyet szellemi természetűnek, a szellemi világ részének tartottam. Úgy képzeltem, hogy az ember a szellemi világokból száll le a természeti létbe, beletagolódik a természeti világból vett organizmusba, hogy általa észlelje a fizikai világot és tevékenykedjék benne.

Annak ellenére, hogy az organikus fejlődés elméletének gondolatmenete iránt bizonyos tiszteletet éreztem, mégsem engedtem, hogy ez az általam kialakított képet bármiben is befolyásolja. A magasabb organizmusoknak az alacsonyabbakból való kialakulása termékeny eszmének látszott. De rendkívül nehéz volt ezt a gondolatmenetet összeegyeztetni az általam ismert szellemi világgal.

A fizikában a fény- és színjelenségekkel kapcsolatban mindenütt a mechanikus hőtan és hullámmozgás tana érvényesült.

A mechanikus hőtannak az adott számomra személyes színezetet, hogy olyan valaki adta elő, akit egészen rendkívülien tiszteltem. Ez Edmund Reitlinger volt, a „Freie Blicke” (Szabad tekintetek) c. szép könyv szerzője.

Ez az ember maga volt a megtestesült szeretetreméltóság. Amikor hallgatója lettem, már előrehaladott tüdőbaja volt. Két éven át hallgattam a mechanikus hőtanról, a fizika történetéről és a vegyészek részére a fizikáról tartott előadásait. Sokat dolgoztam nála a fizikai laboratóriumban, különösen a színképelemzés területén.

Különösen jelentősek voltak számomra Reitlingernek a fizika történetéről tartott előadásai. Úgy beszélt, hogy az embernek az volt az érzése, mintha betegsége miatt minden szó nehezére esnék. Előadása mégis lebilincselő volt. A szigorúan vett induktív kutatási mód embere volt; a fizika minden módszeres eljárására vonatkozóan szívesen idézte Whewell induktív tudományokról szóló könyvét. Reitlinger számára Newton volt a fizikai kutatás csúcspontja. A fizika történetét két részben adta elő: az első a legrégibb időktől Newtonig, a második a Newtontól napjainkig terjedő időt foglalta magában. Univerzális gondolkodó volt. A fizika történelmi szemléletéről mindig általános kultúrtörténeti kérdésekre ment át. Még egészen általános filozófiai eszmék is szerepeltek természettudományos előadásaiban. Így tárgyalta az optimizmust és a pesszimizmust és rendkívül érdekesen beszélt a természettudományos hipotézisek jogosultságáról. Keplerről szóló előadása és Julius Róbert Mayer jellemzése a tudományos előadások mesterművei voltak.

Előadásai nyomán J. R. Mayernek majdnem minden művét elolvastam és igazán nagy öröm volt számomra, hogy ezek tartalmát vele gyakran meg is beszélhettem.

Nagyon szomorú volt, amikor néhány héttel azután, hogy a mechanikai hőtanból utolsó vizsgámat nála letettem, szeretett tanárommal végzett súlyos betegsége. Még röviddel halála előtt, mintegy végrendelkezésképpen, beajánlott néhány ismerőséhez, akik privát tanítványokhoz juttattak. Ennek nagy hasznát vettem, így jó részét annak, amit a következő években létfenntartásomra megkerestem, a halott Reitlingernek köszönhettem.

A mechanikai hőtan, meg a fényjelenségekre és elektromos hatásokra vonatkozó hullámmozgástan miatt kénytelen voltam ismeretelméleti stúdiumokkal is foglalkozni. A fizikai világot akkoriban az anyag mozgási folyamataiból származtatták. Az érzetek csak szubjektív élmények – mondták – a mozgási folyamatoknak az emberi érzékekre gyakorolt hatása. Kinn a térben ott vannak az anyag mozgási folyamatai; ha ezek az ember hőérzékét érik, hőérzet keletkezik. Az éter hullámmozgása kívül van; ha ez a látóideget éri, az emberben fény- és színérzet keletkezik.

Ez a mindenütt uralkodó felfogás nagyon sok nehézséget okozott nekem. Mert az objektív külvilágból kizárt minden szellemiséget. Láttam, hogy ha a természeti jelenségeket is így szemléljük, akkor azokat szellemi szemlélettel nem közelíthetjük meg. Láttam, hogy ez a szemléletmód milyen csábító az akkori természettudományon nevelkedett gondolkodás számára, Még ekkor sem tudtam azonban elhatározni magam arra, hogy saját gondolkodásmódomat – habár csak a saját magam számára is – szembeállítsam ezzel az uralkodó gondolkodással. És éppen ez okozott súlyos lelki küzdelmeket. Újból és újból le kellett győznöm magamban ennek a gondolkodásmódnak könnyen végiggondolható kritikáját, hogy bevárjam azt az időt, amikor a megismerés további forrásai és útja majd nagyobb biztonságot adnak.

Erős ösztönzést kaptam Schiller esztétikai leveleinek olvasásától. (Briefe über aesthische Erziehung des Menschen.) Schiller itt rámutat arra, hogy az emberi tudat különböző állapotok között mintegy ide-oda hullámzik. Ez kapcsolódott ahhoz a képhez, amelyet az ember belső életéről alkottam. Schiller két tudatállapotot különböztet meg, amelyekben az ember a fizikai világhoz való viszonyát kialakítja. Ha átadja magát a benne lejátszódó fizikai hatásoknak, a természet kényszere alatt áll. Az érzékek és ösztönök határozzák meg életét. Ha az értelem logikus törvényszerűsége alá helyezi magát, akkor szellemi szükségszerűségben él. De ki tud alakítani magában egy közbülső tudatállapotot is. Ki tudja alakítani az „esztétikai tudatállapotot”, amely nincs egyoldalúan alávetve sem a természeti világ kényszerének, sem az értelem szükségszerűségének. Ebben az esztétikai tudatállapotban érzékei révén él a lélek; de fizikai szemléletébe és a fizikai világ által impulzált cselekvéseibe szellemiséget visz bele. Érzékeivel észlel, de úgy, mintha a szellemiség beleáradt volna érzékeibe. Az ember cselekvésében átengedi magát a vágy nyomában járó élvezetnek, de vágyait úgy megnemesítette, hogy a jó tetszik neki, a rossz nem. Az értelem itt bensőséges kapcsolatba került az érzékelhető világgal. A jó az ember ösztönévé lesz; az ösztön maga szabhatja meg kielégülése irányát, mert felvette magába a szellemiséget. Schiller ezt a tudatállapotot tekinti olyan lelkiállapotnak, amelyben az ember a szépséget megjelenítő műveket át tudja élni és ilyeneket létre tud hozni. Ennek az állapotnak a kifejlesztésétől várja az ember igazi mivoltának megszületését.

Schiller gondolatmenete szimpatikus volt, mert azt mondta ki benne, hogy az embernek tudatát előbb egy bizonyos állapotba kell hoznia ahhoz, hogy a világjelenségeivel a mivoltának megfelelő kapcsolatba kerülhessen. Ezzel kaptam valamit, ami a természet szemléléséből és a szellem átéléséből adódó kérdéseket sokkal világosabbakká tette. Schiller arról a tudatállapotról beszélt, amelynek meg kell lennie ahhoz, hogy az ember a világ szépségeit át tudja élni. Vajon nem lehetne-e egy olyan tudatállapotot is elképzelni, amely a dolgokban levő igazságot is megmutatja? Ha ez a feltevés jogosult, akkor nem lehet úgy eljárni, ahogy Kant, és a jelenlegi emberi tudatból kiindulva azt vizsgálni, hogy ez a tudat képes-e a dolgok igazi mivoltát megismerni; hanem előbb azt a tudatállapotot kellene megkeresni, amelynek segítségével az ember olyan kapcsolatot tud teremteni a világgal, amelyben a dolgok és tények felfedik előtte mivoltukat.

Felismerni véltem, hogy ezt a tudatállapotot már bizonyos mértékig el is érte az ember akkor, amikor nem csak külső dolgokat és folyamatokat leképező gondolatai vannak, hanem olyanok is, amelyekben magukat a gondolatokat éli át. Ez a gondolatokban való élés egész másnak nyilatkozott meg előttem, mint az a gondolkodás, amely a mindennapi életben, vagy akár a tudományos kutatás területén uralkodik. Ha az ember egyre továbbmegy a gondolatok átélésében, azt tapasztalja, hogy a szellemi világ valósága mintegy feltárul ez előtt az átélés előtt. Az ember lelkével így a szellemi világba jut. De egy olyan szellemi világba, amelynek valóságát a természet belső világában is megtalálja. Az ember mélyebb természeti megismeréshez jut, ha akkor közeledik a természethez, amikor az eleven gondolat révén már megismerte a szellem valóságát.

Egyre világosabbá vált előttem, hogy ha az ember, elhagyva a szokásos absztrakt gondolatokat, olyan szellemi látáshoz jut, amely a gondolat józanságát és világosságát megtartja, olyan valóságba éli bele magát, amely átlagos tudatától idegen. Az átlagos tudatban benne van egyrészt az érzékszervi észlelés elevensége, másrészt a gondolatalkotás absztraktsága. A szellemi látás úgy észleli a szellemiséget, mint az érzékek a természeti világot; de a gondolkodással nincs olyan távol a szellemi észleléstől, mint a közönséges tudat a maga gondolkodásával az érzékszervi észleléstől, hanem gondolkodik, amennyiben a szellemiséget átéli, és átéli, amennyiben az ember felébredt szellemiségét gondolkodásra készteti.

Ezzel olyan szellemi látás állt előttem, amely nem valamilyen homályos misztikus érzésen alapszik, hanem olyan szellemi tevékenység, amely a maga egzaktságában a matematikai gondolkodáshoz hasonlítható. Ezek után kezdtem azt gondolni, hogy a szellemi világot észlelő képesség a természettudományos gondolkodás fóruma előtt is bizonyítható lesz.

Huszonkettedik évemben voltam, amikor ezeket lelkemben átéltem.

Dr. Rudolf Steiner: Életutam 3. rész

- forrás:antropozofia.hu -

- - - - - - -

Életutam 3. rész - Dr. Rudolf Steiner - hangoskönyv - videó

forrás: empiricalchemy

"Tudós vagyok: pontosan tudom, mi történik velünk a halálunk után, és ezért ellenzem a hamvasztást"

Egy tudós ellenzi a hamvasztást, mivel pontosan tudja, mi történik a testünkben 

lévő energiával a halál után.

Dr. Neil deGrasse Tyson asztrofizikus

Neil deGrasse Tyson elárulta, mi történik a testünkben rejlő energiával a halál után, és miért a hagyományos temetést választja a hamvasztás helyett.

Az ismert amerikai asztrofizikus a StarTalk című podcastjában fejtette ki tudományos álláspontját az elmúlásról, amely a termodinamika első főtételén – az energia megmaradásának törvényén – alapul. Mivel az energia nem vész el, csak átalakul, a szervezetünkben felhalmozott kémiai energia a halálunk után is megmarad.

A két út: hamvasztás vs. temetés

Tyson szerint a halál után lényegében két módon szabadulhat fel a testünkben maradt energia:

Hagyományos temetés: a test természetes módon bomlik le. A talajban élő mikrobák, baktériumok, valamint a növény- és állatvilág hasznosítja a tápanyagokat. Tyson ezt a módszert választja, mert így szeretné „visszaadni” a Földnek azt az energiát, amelyet élete során a környezetéből magához vett.

Hamvasztás: a testben tárolt kémiai energia hővé alakul. Ez az infravörös sugárzás formájában megjelenő energia fénysebességgel távozik a világűrbe.

Utazás a csillagok közé fénysebességgel

Bár Tyson a temetést részesíti előnyben, a hamvasztás mellett döntőknek egy egészen lenyűgöző perspektívát vázolt fel. Mivel a kisugárzott hő elhagyja a Földet, a hozzátartozók akár egy pontos idővonalat is vezethetnek arról, hogy az elhunyt energiája éppen hol jár a galaxisban.

Példaként említette, hogy egy négy évvel ezelőtt elhamvasztott ember sugárzása napjainkra már elérhette a legközelebbi csillagrendszert, az Alpha Centaurit. Így az ember egy másik formában ugyan, de szó szerint a világegyetem részévé válik.

Mi lesz velünk a halálunk után? Vita a követők körében

A tudós gondolatai hatalmas vitát váltottak ki az interneten. Sokan romantikusabbnak és vonzóbbnak találták a csillagok közé való „utazást”, mint azt, hogy a talajban lévő bogarak táplálékává váljanak.

Mások ugyanakkor rávilágítottak arra, hogy a modern, lakkozott koporsók és a betonozott sírhelyek megnehezítik Tyson elképzelését, azaz a test természetes körforgásba való visszatérését. 

Emiatt egyre többen javasolják az úgynevezett „zöld temetést”, ahol a testet vegyszerek és nehéz cserkoporsók nélkül, közvetlenül a földbe helyezik, és gyakran egy fát ültetnek a sír fölé, amelyet a lebomló test tápanyagai táplálnak.

- forrás:borsonline.hu -

- - - - - - -

Kapcsolódó írás

Az elhunyt szeretteinkből egy élő fa nő majd!

https://dszilvia.blogspot.com/2019/01/az-elhunyt-szeretteinkbol-egy-elo-fa-no.html

- - - - - - - -

Neil deGrasse Tyson: A leglenyűgözőbb tény az Univerzumról - videó 

forrás:Jútyúb Betyár

Amikor valaki a te figyelmedet kéri, valójában a te rezgésedet kéri

Amikor a figyelmed adod, a rezgésed adod.

Nem a tanácsaidat kéri.

Nem a „javaslatodat”.

Nem azt, hogy segíts megoldani a problémáját.

Hanem azt a felemelő figyelmet, amellyel te már a Forrás tágas, mindent magában foglaló nézőpontjával vagy összhangban.

Mert amikor te jól érzed magad, és abból a helyből figyelsz valakire, a te jelenléted önmagában is felemeli őt.

Nem kell semmit „megoldanod”.

Nem kell semmit „kijavítanod”.

Elég, ha te magad abban a rezgésben maradsz, ahol tudod: minden jól van, és minden a helyére kerül.

A legszebb támogatás, amit adhatsz, nem az, amikor belemerülsz a másik nehézségébe.

Hanem amikor te olyan stabilan állsz a saját örömödben, hogy a másik ember is megérzi: „Lehet másképp is érezni.”

A felemelő figyelem nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyod a problémát.

Azt jelenti, hogy te nem adod hozzá a magad negatív várakozását.

Te nem erősíted fel a félelmet.

Te nem teszed nehezebbé azzal, hogy „igen, tényleg rossz a helyzet”.

Te egyszerűen ott vagy – könnyedén, szeretettel, és azzal a mély tudással, hogy az élet mindig a jobb felé áramlik.

És ebben a jelenlétben a másik ember is könnyebben találja meg a saját útját.

Mert a legértékesebb dolog, amit adhatsz, nem a megoldás.

Hanem a te magas rezgésed, optimista és szeretetteli várakozásod.

És ez a legcsodálatosabb ajándék, amit egymásnak adhatunk.

- forrás: tudatosabb teremtés - András Kurucsai -

- - - - - - -

Kapcsolódó írás

Solfeggio frekvenciák - Tudatemelő rezgések

https://dszilvia.blogspot.com/2015/03/solfeggio-frekvenciak-tudatemelo.html

- - - - - - - -

A szeretet frekvenciája - 528 Hz - videó

forrás:Majoros Melinda

A KRISZTUSI TUDATOSSÁG

AZ ISTENI TERVÜNK A FÖLD FELEMELÉSÉRE

Krisztusi tudatosság útja

A szabad akarat törvénye alapján nem kényszeríthetünk másokat arra, hogy fejezzék be tudatlan viselkedésüket. Dönthetünk úgy, hogy megpróbáljuk őket felvilágosítani, de a legjobb módszer az, ha a saját példánkat tárjuk eléjük. Ehhez azonban a saját tudatszintünk felemelésével kell hozzákezdenünk, hogy végül magunkra vehessük a Krisztusi tudatszintet. Az elménk megtisztítása során olyan elemeket távolíthatunk el, amelyek segítségével korábban a sötét erők könnyen a tudatunkba férkőzhettek. Így olyan szellemi védettség állapotába kerülhetünk, amelyet Jézus így jellemzett: „mert jön a világ fejedelme: és én bennem nincsen semmije;” (János 14,30)

Saját tudatszintünk felemelése nem passzív, és nem is öncélú folyamat. Amint erről már volt szó, minden élet mögött ott rejlik az egység. A saját elménk és energiamezőnk része a bolygónk kollektív elméjének és energiamezejének. Ha a saját tudatszintünket felemeljük, azzal kétségtelenül az egészre felfelé húzó hatást gyakorolunk. Egyedül így, a kollektív tudatszint emelésével érhető el az, hogy bizonyos tudatlan lényeket el lehessen távolítani a bolygónkról.

Jézus ismerte ezt az örök érvényű törvényt, és ezért mondta: „És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (János 12,32) Ráébredhettünk, hogy van lehetőségünk arra, hogy a Krisztusi tudatszintet magunkra vegyük, és megtegyük mindazt, amit Jézus tett. A bolygónk jövője érdekében azonban a lehető leghasznosabban akkor működhetünk közre, ha arra fókuszálunk, hogy a személyes Krisztussághoz jussunk el. Ezzel tudjuk a kollektív tudatszintet maximális mértékben felemelni, és így válhatunk nyitott ajtókká, amelyen a régi problémákhoz új megoldások áramolhatnak. Ha egy kritikus embertömeg eljut idáig, akkor az ő kollektív fényük el fogja hozni egy új és jobb korszak hajnalát.

Mielőtt testet öltöttünk volna a jelenlegi életünkre vonatkozó Teremtői tervünket a szellemi tanítónkkal dolgoztuk ki. Mindez együttműködésben van azzal a minden felett álló tervvel, amelyet az ÉN VAGYOK jelenlétünk határozott el akkor, amikor minket ebbe a világba küldött. Ez a cél pedig az, hogy kifejezésre juttassuk a Teremtői egyéniségünket, amely egy különleges szellemi ajándék, szellemi láng, amelyet kizárólag mi tudunk a Földre hozni. Ahogy Jézus mondta: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté 5,16)

Miután azonban alacsonyabb tudatszintre süllyedtünk, másokkal karmát teremtettünk, helytelen meggyőződéseket fogadtunk el, és lerontottuk az energiát. Jelenlegi életünknek fontos célja az, hogy túljussunk a múltunkon, és a szellemi útra lépjünk.

Tudjunk róla, hogy a legspirituálisabb emberek közül sokaknak van lehetőségük arra, hogy a karmájukat kiegyenlítve, a helytelen meggyőződéseiktől megszabadulva, a jelenlegi életük befejeztével véglegesen felemelkedhessenek! Mivel erős vágyat éreznek arra, hogy felemelkedhessenek, ezért rendkívül nagy mennyiségű kihívásnak kell megfelelniük. Valójában maguk választottak ennyi karmát, ennyi problémát, annak érdekében, hogy mindezeken túljutva elnyerhessék végleges szabadságukat.

Tudjunk arról is, hogy sok szellemi ember vesz magára a tömegtudatból is karmát, lerontott energiát, helytelen meggyőződéseket, vagy bizonyos emberek karmájának egy részét! Ez magyarázza meg a sok terhet; de ne felejtsük el, hogy nem pusztán azért vagyunk itt, hogy a terheket viseljük!

A Teremtői tervünknek része az is, hogy mutassuk meg másoknak azt, hogy lehetséges az emberi korlátok fölé emelkedni azzal, ha megváltoztatjuk a tudatszintünket. Azzal pedig, ha mindezt önmagunkra vonatkoztatva alkalmazzuk, azzal saját problémáink fölé emelkedhetünk, és megmutathatjuk a sötétségből a fénybe vezető utat.

Összefoglalva, a Teremtői tervünk nagy valószínűséggel magában foglalja azt, hogy a személyes Krisztusság útját járjuk annak érdekében, hogy ezt az utat másoknak is bemutathassuk. Végtére is nagyon sok embernek okoz gondot az, hogy Jézussal azonosítsa önmagát, és az ő példáját kövesse. Ha korunkban emberek ezrei mutatják a Krisztussághoz vezető utat, akkor azt az emberek már nem hagyhatják figyelmen kívül, és így sokan ráébredhetnek saját spirituális képességeikre.

A tudat és az anyag között fennálló kapcsolat alapján mostanra nyilvánvaló lehet már, hogy a Földön minden probléma nem más, mint az emberiség kollektív tudatának visszatükröződése. Ezért az egyetlen hatékony módja annak, hogy túljussunk bármilyen problémán az, ha megemeljük a kollektív tudatszintet. Valójában az emberiség felső 10 %-a már képes ennek megvalósítására. Nem a gazdagság, vagy a magas társadalmi pozíció, hanem a spirituális érettség és a Krisztusi tudatszint az, ami itt számít.

A lakosság többsége, kb.80%-a, a tömegtudat hatásának eredményeképpen olyan mértékben leterhelt, hogy vagy a felső, vagy az alsó 10%-ot követi, amely azt jelentheti, hogy a legalacsonyabb tudatszintű emberek mintájára cselekszik. Az alsó 10%-hoz tartozó emberek gyakran igénylik maguknak a hatalmat, és belőlük alakul ki az uralkodó elit, amely a történelem során a legtöbb atrocitásért felelős, mivel azt a dualista filozófiát alkalmazzák, hogy a cél szentesíti az eszközt.

A hatásuk úgy ellensúlyozható, ha a felső 10% felemeli a tudatszintjét, és tanúja lesz az észlelt magasabb igazságnak. Ez megemeli a kollektív tudatszintet, és ezzel megtörténhet az a változás, amelynek következtében bizonyos problémák a továbbiakban már nem állhatnak fenn, így a társadalmi kondíciók is a változás útjára lépnek. Ilyen módon alakult ki a demokrácia, és így tűnt el hivatalosan a rabszolgaság is. Egyetlen probléma sem oldható meg a kollektív tudatszint megemelése nélkül. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen valakinek el kell kezdenie, és ez az ember ÖN. Már csak egyetlen megválaszolatlan kérdés maradt hátra: A Krisztusság útját választja-e, vagy úgy dönt, hogy nem a Krisztusságot választja?

- Forrás: askrealjesus.com - jezustanitasok.hu - angyalforras.hu -

- - - - - - -

Jézus - Boldogmondások - videó

Részlet  A Názáreti Jézus filmből (1977)

forrás:Bald Eagle

Dr. Bugarin-Horváth András: EZ történik velünk a halál után! Megszólalt lélek a másvilágról (Hihetetlen Interjú)

Vajon mi történik a lélekkel a halál után? Hogyan kommunikálnak velünk az átkelt szeretteink, és miért kulcsfontosságú, hogy figyeljünk az álmainkra és a megérzéseinkre?

Ebben a rendkívüli és hihetetlenül izgalmas adásban Dr. Bugarin-Horváth András egy exkluzív túlvilági interjút oszt meg a nézőkkel. Egy nemrég eltávozott lélek, Frici bá egy tisztánlátó közvetítő segítségével döbbenetes részleteket árul el a másvilág működéséről, a szigorú égi hierarchiáról és a túlvilági küldetésekről.

Kiderül:

-Hogyan küldenek az angyalok gondolatokat és jeleket az emberek fejébe? 

-Mi az a Lélekkapu, és miért zárják le angyalok azok előtt, akik megszegik a szabályokat? 

-Miért veszélyes, ha egy elhunyt szülő nem tudja elengedni a földi gyermekét, és hogyan szívhatja el az energiáját? 

-Mit csinálnak a lelkek a túlvilágon, amikor nincs dolguk? 

(Találkozás Jézussal és a nagy tanítómesterekkel!) 

Nézd végig a videót, mert ez a beszélgetés teljesen átértékelheti mindazt, amit a halálról, a lélekről és a láthatatlan világról eddig hittél!

- Dr. Bugarin-Horváth András A Hajnal Városa -

- - - - - - - - 

Videó tartalma:

– Bevezető: Döbbenetes titkok a láthatatlan világról 

– A "Látó-Nemlátó" rejtély: Orvosként a spiritualitásról 

– Hogyan kapnak parancsot és feladatot az elhunyt lelkek? 

– MEGSZÓLAL A TÚLVILÁG: Kezdődik az exkluzív interjú Frici bával! 

 – Égi figyelmeztetések: Így menthetik meg az életedet az angyalok 

– A Túlvilág Kapuja: Mi történik, ha egy lélek nem tér vissza időben? 

– Két világ között rekedt agresszív entitások a házban 

– Mit csinál egy lélek, ha épp szabadideje van? (Beszélgetés Jézussal) 

– Mirra Alfassa és az igazi spirituális alázat titka 

– Hogyan kérhetsz segítséget tőlünk?

EZ történik velünk a halál után! - videó

Megszólalt lélek a másvilágról (Hihetetlen Interjú)

forrás:A Hajnal Városa

Egyértelmű jelei lehetnek, ha a te csemetéd is angyallátó

Biztosan hallottál vagy olvastál már különleges képességű gyerekekről, akik egyik napról a másikra valami olyasmit produkáltak szüleik vagy nevelőik felé, ami teljesen meghökkentette őket.

A megmagyarázhatatlan események hatására sok szülő inkább homokba dugja a fejét, akár egy strucc, és nem akar tudomást venni róla, hogy gyermeke különleges, mások büszkék erre, és fűnek-fának mesélik, miket mond vagy csinál a kicsi.

Mindez az ezoterikus dolgokban való hittől is függ, de sokan inkább megijednek, és azért nem akarnak foglalkozni vele, hogy a gyerek például emlékszik előző életére, auralátó vagy angyallátó.

Angyallátó gyerekek

Ezoterikus körökben úgy tartják, a gyerekek hároméves korukig még rendelkeznek olyan képességekkel, amelyeket később, az idő múlásával - úgymond - elfelejtenek.

Ezért van az például, hogy jobbára a pici gyerekek számolnak be az előző életükre utaló emlékekről, és náluk vehető észre az is, hogy a felnőttek, illetve kortól függetlenül is az emberek nagy többsége számára láthatatlan lények jelenlétéről beszélnek, vagy azok jelenlétére utaló jeleket lehet tapasztalni a viselkedésükben.

Az angyallátás különleges, egyben szerencsés jelenség, amely ritka, ám annál értékesebb adottság. Néhány gyerek csupán látja őket, vannak, akik kommunikálnak is velük. Bármelyik lurkó a birtokában lehet a képességnek, akár a te gyermeked is. Csupán meg kell figyelned a viselkedését, hogy rájöjj.

Honnan lehet tudni?

Bizonyos jelek arra utalhatnak, hogy csemetéd angyallátó.

Árulkodó tekintet

Az angyallátó gyerekeknél az egyik legfeltűnőbb jel lehet a tekintetük. Figyeld meg, mikor, merre és miért figyel a kicsi! Van egy pont, amit minden apropó nélkül hosszasan bámul a gyerek? Angyalt láthat.

Ha például babádat éppen az etetőszékben eteted, és annak ellenére, hogy ott ülsz mellette, és nálad a kiskanál, mégis mindig egy másik, egyébként érdektelennek tűnő irányba figyel, akár mutogat is, az arra utalhat, hogy ott ő lát egy számodra láthatatlan lényt.

Kommunikáció a senkivel

Gyerekszokás, ez tény, de angyallátásra is utalhat a jelenség. A tekintetnél még egyértelműbb lehet, ha a gyerkőc gügyög, halandzsázik, nagyobbacskaként beszél is olyasvalakihez, aki nincs jelen, legalábbis a képességet nélkülözők számára nem látható.

Az ezoterikus nézetek hívei szerint ebben az esetben is lehet szó arról, hogy a gyerek angyalt lát, és vele kommunikál. Érdemes átgondolni a képzeletbeli barát-jelenséget, ugyanis, könnyen lehet, hogy akit a gyerek odaképzel, valójában nem a képzelete szüleménye.

Különös rajzok

A gyerek rajzai is lehetnek árulkodó tényezők. A kicsik képeit szülőként mindenképpen érdemes figyelni, hiszen olyan lelki folyamatokról, eseményekről mesélhetnek, amiket a lurkó még nem tud szavakba önteni. Kérdezd meg, kiket rajzolt le a csemetéd! Lehet, hogy a képeken rendszeresen szerepel egy misztikus alak, aki nem családtag, és nem is az oviból ismeri a kicsi. Ő akár egy angyal is lehet, akit a gyerkőc látni szokott.

Nem kell megijedni

Ha a fenti jeleket tapasztalod a gyereknél, még akkor sem biztos, hogy valóban angyallátó a csemetéd, ám van rá esély. A lényeg, hogy ne ijedjetek meg ettől, mert azt a kicsi is megérzi. Az angyallátás ajándék, egy képesség, ami idővel teljesen el is múlhat. Örüljetek annak, hogy gyerkőcötök különleges, és bizonyos értelemben kiválasztott is, akire nagy valószínűséggel nagyon vigyáznak az angyalok.

- Forrás:Kovács Gabriella femina.hu -

- - - - - - 

7 jele annak, hogy egy angyal beavatkozik az életedbe - videó

Rudolf Steiner - Mihály arkangyal korszaka - Dr. Bistey Zsuzsa: Ki MICHAEL, mint hierarchikus lény?

 Amikor az emberek spirituális víziók révén megtalálják azt az utat, ami a fizikailag, érzékszervek útján észlelhető világ mögött rejtőzik, akkor megjelenik számukra a szellem világa.

Rudolf Steiner egy olyan arkangyal periódust, időszámítási ciklust ír le, amely szerint a Naphoz Tartozó Michael korszak 1879-ben kezdődött és 2234-ig tart. Ez az időszak mindenképp érint minket, hozzáállásunkban és tetteinknek pedig magasabb szinteken is következménye, visszahatása van a nagy egészre nézve.

A rózsakeresztes beavatás elve

Rudolf Steiner - Dornach, 1924. január 13.

A világ már a XIX. század utolsó harmada óta belépett Mihály korába és az embereknek is tudatosan egyre inkább be kell lépniük ebbe a korba. Ez a Mihály-korszak egészen eltér Mihály régebbi korszakaitól. Hiszen az emberiség földi fejlődése olyan, hogy időről-időre a hét nagy arkangyali szellem egyike hat ebben az emberi életben, így meghatározott periódusokban ismétlődik, hogy a világot Gábriel, Uriel, Rafael, Mihály és a többiek vezetik. Azonban a mi időszakunk mégis lényegesen más, mint Mihály régebbi korszakai. Ez azon alapul, hogy az embernek a szellemi világhoz fűződő viszonya a XV század első harmada óta egészen más lett, mint korábban bármikor, és különleges kapcsolatot feltételez azzal az emberi sorsot vezető szellemmel is, akit a régi Mihály névvel nevezhetünk meg.

Rudolf Steiner (1861-1925)

Említettem, hogy amit most megint rózsakeresztességnek neveztem, az igen sok tekintetben belesodródott a sarlatánságba, hiszen ami belőle fennmaradt, az nagyrészt sarlatánság. De ahogyan régebbi fejtegetéseimben kimutattam, volt egy individuum, akit Christian Rosenkreuz névvel jelölhetünk meg és ő bizonyos módon hangadó olyan szempontból, hogy egy megvilágosodott, megismerő szellem milyen módon kerülhet kapcsolatba a szellemi világgal az emberiség újabb időszakának megjelenésekor.

Azt mondhatnánk, hogy Christian Rosenkreuz küldetése az volt, hogy az emberiség régebbi tapasztalataihoz képest egészen új módon tegye fel a léttel kapcsolatos legkülönfélébb és az elképzelhető legmagasabb rendű kérdéseket. Mert míg a rózsakeresztesség eljött, és az emberi értelmet a későbbi úgynevezett fausti törekvéssel vezette a szellemi világ felé, addig másfelől viszont megjelent az elvont materialista tudomány. Ennek az újabb szellemi irányzatnak a - természetesen nagyon elismerésreméltó - képviselői pedig másképpen viszonyultak a világhoz, Galilei, Giordano Bruno, Kopernikusz, Kepler, mint azok, akik nem pusztán a dolgok formális-elvont, hanem valóságos megismerését akarták megőrizni. Mert utóbbiak egész emberi mivoltukon észlelték, hogy a kor és ezzel az isteneknek az emberiséghez fűződő kapcsolata is megváltozott.

Egy olyan egyéniség mint Christian Rosenkreuz, tudott arról, hogy a régi korok beavatottjai együtt éltek a látomásaikkal és azáltal erősítették meg azt, amit láttak, hogy tudták róla, hogy jelen van és visszatükröződik valahol az égen, akár a Hold-szférában, a bolygószférában vagy a világmindenség végén. Visszaverődik. - Most semmi sem verődött vissza. Semmi sem tükröződött a közvetlen éber szemlélet számára. Az embereknek most eszméik voltak a természetről, létrejöhetett a kopernikuszi világrendszer, minden eszmét megtalálhattak: a hőérterben ezek mégis szétszóródtak a világ távolába.

Ekkor történt, hogy Christian Rosenkreuz egy magasabb szellemi ihletésére rátalált annak az útjára, hogy mégis észlelje a visszasugárzást, bár a hőéter által való visszasugárzásról volt szó. Ez a tudat más, tompa, tudatalatti, alvásszerű állapotainak segítségével történt, amelyekben az ember egyébként is testén kívül tartózkodik. Ekkor észrevehető volt, hogy ha nem is a térben, de a világban, a szellemi világban fel van jegyezve az, amit a modem elvont ideákkal tudtak meg a dolgokról. Így a rózsakeresztesség számára az a különös dolog derült ki, hogy ezek a rózsakeresztesek mintegy átmeneti állapotban ismerkedtek meg mindazzal, amit a természetről kikutathattak abban a korszakban. Ezt felvették magukba, és úgy dolgozták fel ahogyan csak egy ember képes rá. Amiből a többiek csak tudományt képeztek, azt ők valóban eljuttatták, a bölcsességig. Ezt azután megőrizték lelkükben és a lehető legtisztábban próbáltak intim meditációkba átaludni. Akkor az történt, hogy a szellemi-isteni világok - nem a világ vége, hanem a szellemi-isteni világok - szellemi konkrét nyelven hozták vissza nekik azt, amit elvont eszmékben fogtak fel.

A rózsakeresztességnek az a sajátsága, hogy az átmeneti korban meg kellett állnia annál, hogy bizonyos álomszerű állapotba jusson és mintegy megálmodja annak a magasabb valóságát, amit a tudomány józanul talál meg itt a természetben. A XIX. század utolsó harmadában, a hetvenes évek végén, a Mihály-korszak kezdete óta az a jellemző, hogy amit a rózsakeresztes korban a leírt módon értek el, az most tudatosan érhető el. Így ma azt mondhatjuk: nem a régi, félig tudatos állapotra van szükség, hanem, egy magasabb tudatos állapotra. Akkor azután a természet megszerzett ismereteivel belemerülhetünk a magasabb világba, és amit a természet megismeréseként szereztünk meg, az a magasabb világból merül fel számunkra. 

Amikor újra olvassuk azt, ami beleíródott az asztrális fénybe, az szellemi realitásában merül fel számunkra. Amikor felvisszük a szellemi világba az itt megszerzett természet- ismeretet, vagy a naturalista művészet alkotásait, vagy a vallásnak lelkünk belső világában naturalista módon ható érzéseit - hiszen alapjában véve a vallás is naturalista lett -, akkor valóban találkozunk Mihállyal, ha kifejlesztettük ehhez a képességünket. Így azt mondhatjuk: A rózsakeresztességre az jellemző, hogy a leginkább megvilágosodott szellemei intenzíven vágyódtak a Mihállyal való találkozásra. Ez csak mintegy álmukban történhetett meg. A XIX. század utolsó harmadának a vége óta az emberek tudatosan találkozhatnak szellemükben Mihállyal.

Mihály azonban sajátságos lény. Olyan lény, aki voltaképpen nem nyilatkoztat meg semmit, ha nem viszünk hozzá valamit szorgalmas szellemi munkával a Földről. Mihály hallgatag szellem. Magába zárkózott szellem. Míg a többi uralkodó arkangyal sokat beszélő szellem - természetesen szellemi értelemben -, Mihály igen zárkózott, szűkszavú szellem, aki legfeljebb elvétve ad útmutatásokat. Mert Mihálynál voltaképpen nem a szót tapasztaljuk, hanem -, ha szabad így kifejeznem - a tekintetet, a tekintet erejét. Ez azon alapul, hogy Mihály leginkább azzal foglalkozik, amit az emberek a szellemből kiindulva alkotnak. Az ember alkotásainak a következményeiben él. A többi szellem inkább az okokkal él Mihály inkább a következményekkel. A többi szellem indítékot ad az ember számára, hogy mit cselekedjék. Mihály a szabadság tulajdonképpeni szellemi hőse lesz. Hagyja cselekedni az embereket de azután felveszi azt, ami az emberi tettekből lesz, hogy továbbvigye a kozmoszba, hogy amit az emberek még nem tudnak vele elérni, azt tovább hasson a kozmoszban.

Az arkangyali hierarchia más lényeinél úgy érezzük, hogy impulzusok származnak tőlük egyik-másik cselekedethez; kisebb vagy nagyobb mértékben erednek tőlük ezek az impulzusok. Mihály viszont olyan szellem, akitől nem érkeznek impulzusok, mert a most következő, valóban őt képviselő uralkodó korszakban a dolgok az emberi szabadságból fakadnak. Ha azonban az ember szabadon tesz valamit, tudatos vagy nem tudatos módon az asztrális fény olvasásának ihletéséből, akkor Mihály az ember földi tettét kiviszi a kozmoszba, ahol kozmikus tetté válik, ő a következményekkel törődik, más szellemek inkább az okokkal.

Mihály azonban nemcsak zárkózott, hallgatag szellem, hanem az emberhez közeledve határozottan elutasít sok mindent, amiben az ember ma még benne él a Földön. Úgy látjuk, hogy Mihály elutasítóan taszítja el magától például mindazokat az ismereteket, amelyek az emberi, állati vagy növényi életben az öröklött tulajdonságokra vonatkoznak vagyis mindarra, ami átöröklődik a fizikai természetben. Ezzel azt akarja megmutatni, hogy az embernek ilyen ismeretek mit sem használhatnak a szellemi világ számára. Mihály csak azt viheti fel, amit az ember a tisztán átörökölhetőtől függetlenül talál az ember állati és növényi mivoltában. Akkor nem következik be az oly sokatmondó elutasító kézmozdulat, hanem az egyetértő tekintet, amely azt mondja: ez helyes gondolat a kozmosz irányítása számára.

Mihály szigorúan elutasítja mindazt, ami például az emberi nyelvekben elválasztó jelleggel megjelenik. Amíg megismerésünket csak beburkoljuk a nyelvbe és nem visszük fel a gondolatba, addig nem jutunk Mihály közelébe. Ezért is folyik ma a szellemi világban alapjában véve igen jelentékeny küzdelem. Mert egyfelől az emberiség fejlődésében megjelent a Mihály-impulzus és jelen van; másfelől azonban sok minden más is van az emberiség fejlődésében, ami nem akarja felvenni ezt a Mihály-impulzust, vissza akarja utasítani. Ma például ide tartoznak a nemzeti érzések, amelyek vissza akarják utasítani Mihály impulzusát. A XIX. században lobbantak fel és a XX. században egyre erősebbekké váltak. Az utóbbi időben sok minden a nemzeti elvnek megfelelően, nem mondhatjuk, hogy rendeződött, hanem inkább rendezetlenné vált. Valóban rendezetlenné vált. Mindez a legnagyobb mértékben ellenkezik a Mihály-princípiummal és ahrimáni erőket tartalmaz, amelyek ellenszegülnek annak, hogy Mihály erői hassanak az ember földi életére és impulzusokat adjanak neki. Ma látjuk tehát a felfelé törő ahrimáni szellemek harcát, akik azt szeretnék felfelé vinni, ami az öröklött nemzeti impulzusokból származik, és amit Mihály szigorúan visszautasít.

Ebben az irányban valóban a legélénkebb szellemi küzdelem zajlik, mert az emberiség nagy részét elárasztja az, hogy nem gondolataik vannak, hanem szavakban gondolkodnak. Az ilyen szavakban való gondolkodás azonban nem Mihályhoz vezető út. Mihályhoz csak úgy jutunk el, ha a szavakon keresztül igazi belső szellemi élményekhez jutunk, ha nem tapadunk a szavakhoz, hanem igazi belső szellemi élményeink lesznek. Valóban az a titka a modem beavatásnak, hogy a szavakon túljutva érjük el a szellemiség átélését. Ez nem vét a nyelv szépségének az érzése ellen. Mert a nyelvet éppen akkor kezdjük érezni, és érzelmi elemként magunkban és magunkból kiáramlóan megélni, mikor már nem a nyelvben gondolkodunk. Erre azonban a mai embernek még törekednie kell.

A világnak újra el kell jutnia oda, hogy a civilizáció princípiumai közé felvehesse a valóságos beavatás elvét. Mert csak ezáltal jön létre az, hogy az ember olyasmit gyűjt lelkében itt a Földön, amivel úgy járulhat Mihály elé, hogy egyetértő pillantását vesse rá: ez megfelel a világnak. - Ez megszilárdítja akaratát, és az ember beletagolódik a világ szellemi előrehaladásába. Ezáltal válik az ember annak munkatársává, amit Mihálynak kell beleillesztenie az emberiség és a Föld fejlődésébe a most elkezdődő korszakában.

- Rudolf Steiner -

Mihály ezen okkult megközelítése olyan dimenziók kutatását kívánja, amely pusztán kételkedő elmével nem lehetséges, viszont a keresés során feltétlenül szükség van lényünk több szintű elemző képességére.

A szerepeket szemlélve valóban azt láthatjuk, hogy nincs: "nincs új a Nap alatt".

A dualitás leckéi újra ismétlődnek más korokban más neveken: jó-rossz, fény-árnyék, dévák-aszurák, lemúriak-atlantisziak, angyalok-démonok munkája vesz minket körbe.

Minden olvasónak mind szeretettel teljesebb utat kívánok, és olyan élményeket amelyek közelebb viszik saját lelkükhöz és Istenhez!

- forrás:Balogh Tamás - samsarahun.blogspot.com -

- - - - - - -

Dr. Bistey Zsuzsa - Ki MICHAEL, mint hierarchikus lény? - videó

Te is a Michael légió tagja vagy?

forrás: Rudolf Steiner - Antropozófia