Az általam képviselt antropozófia nyilvános összejövetelein egy idő óta az életemre vonatkozó különböző állítások és bírálatok hangzottak el. Ezekből azután a szellemi fejlődésemben bekövetkezett változások okaira következtettek. Ezzel kapcsolatban barátaimnak az volt a véleménye, hogy jó lenne, ha én magam írnék valamit az életemről.
Életutam 2. rész
A gimnázium és a reáliskola közötti választással kapcsolatban döntő volt apámnál az a szempont, hogy vasúti alkalmaztatáshoz szükséges kiképzésem legyen. Végső elgondolása ugyanis az volt, hogy vasúti mérnök legyek. Ezért választotta a reáliskolát.
Előbb azonban el kellett dőlnie annak, hogy egyáltalán érett vagyok-e arra, hogy a kis falusi iskolából mindjárt a szomszédos Bécsújhely valamelyik magasabb fokú iskolájába kerüljek. Ezért felvételi vizsgát kellett tennem a polgári iskolában.
Ezek a jövőm alakulására vonatkozó kérdések engem nem nagyon érdekeltek. Közömbös volt számomra abban az időben az „állás” és az a kérdés is, hogy polgáriba, reálba, vagy gimnáziumba kerülök-e. Mindaz, amit magam körül megfigyeltem és magamban az életre és a világra vonatkozóan gondoltam, határozatlan, de égető kérdéseket vetett fel bennem. Tanulni akartam, hogy választ kaphassak ezekre és nem érdekelt, hogy melyik iskolában fogom ezt megkapni.
Felvételi vizsgám a polgári iskolában nagyon jól sikerült. Velem voltak mindazok a rajzaim, amelyeket a segédtanító mellett készítettem. És ezek olyan nagy hatással voltak a vizsgáztató tanárokra, hogy elnézők voltak egyéb ismereteim hiányaival szemben. Így „kitűnő” osztályzatot kaptam. Ez nagy örömet szerzett szüleimnek, a segédtanítónak, a plébánosnak és az újfalui intelligencia sok tagjának. Örültek sikeremnek, mert ebben az újfalui iskola eredményes működését látták igazolva.
Ez apámnak azt az ötletet adta, hogy ha már idáig jutottam, ne járjak egy évet sem a polgáriba, hanem mindjárt a reálba. Így alig néhány nappal később felvételi vizsgára vitt a reáliskolába. És bár ez nem ment olyan jól, mint a polgáriban, mégis felvettek. Ez 1872 októberében történt.
Így hát naponta be kellett járnom Újfaluból Bécsújhelyre. Reggel vonaton mentem, este azonban gyalog kellett hazamennem, mert nem volt megfelelő időben vonat. Újfalu Magyarországon volt, Bécsújhely Ausztriában. Naponta mentem tehát a Lajtántúlról a Lajtán innenre, ahogy hivatalosan ezt a magyar és osztrák területet nevezték.
– Ebédidőben Bécsújhelyen maradtam. Volt egy hölgyismerősünk, akivel az újfalui állomáson ismerkedtünk meg és aki a beszélgetés során megtudta, hogy Bécsújhelyre fogok iskolába járni. Szüleim elmondták neki, milyen gondban vannak, hogy az ebédszünetet hol fogom eltölteni. A hölgy felajánlotta, hogy ellenszolgáltatás nélkül ad ebédet és bármikor szívesen lát magánál.
A gyalogút Bécsújhelyről Újfaluba nyáron nagyon szép, télen azonban sokszor fárasztó volt. A város szélétől a faluig félóra járás volt. Az út a földeken keresztül vezetett. A hó nem volt eltakarítva. Sokszor gázoltam térdig érő hóban és „hóemberként” értem haza.
– A városi életben nem tudtam lelkileg úgy részt venni, mint a falusiban. Almatagon néztem mindazt, ami az összezsúfolt házak között és a házakban történt. Csak a könyvüzletek előtt álldogáltam gyakran és sokáig.
Amit az iskolában tanítottak és amit ott nekem csinálnom kellett, nem érdekelt különösebben; nem is hagyott mélyebb nyomot bennem. Az első két osztályban csak nagy nehezen tudtam lépést tartani. Csak a második osztály vége felé ment jobban a dolog. Ekkor lettem „jó tanuló”.
Vágytam olyan emberek után, akiket példaképnek tekinthetek és követhetek. Ezt nagyon igényeltem; de az első két évben tanáraim között nem akadtak ilyenek.
Az iskolában történt valami, ami nagy hatással volt rám. Az év végi szokásos beszámolóban az igazgatónak egy értekezése jelent meg „Die Anziehungskraft als eine Wirkung der Bewegung” (A vonzási erő mint a mozgás következménye) címmel. Mint 11 éves kisfiú jóformán semmit sem értettem az értekezésből, mert mindjárt a magasabb matematikával kezdődött. De egyes mondatokból mégis kivettem valami értelmet. Gondolatban hidat építettem a plébánosnak a világ felépítésére vonatkozó tanítása és az értekezés között. Az értekezésben utalás történt egy könyvre, amelyet szintén az igazgató írt: „Die allgemeine Bewegung der Materie als Grundursache aller Naturerscheinungen” (Az anyag általános mozgása, mint minden természeti jelenség ősoka) címmel. Addig gyűjtöttem a könyvre amíg meg tudtam venni és mintegy ideálként lebegett előttem, hogy a lehető leggyorsabban megtanuljam mindazt, ami az értekezés és a könyv megértéséhez segít.
Tartalmuk a következő volt. Az igazgató jogosulatlan „misztikus” hipotézisnek tartotta azt, hogy az anyagból „erők” hatnak a távolba. Mind az égitestek, mind a molekulák és atomok közötti „vonzást” ilyen „erők” nélkül akarta megmagyarázni. Szerinte két test között sok mozgásban levő kisebb test van. Ezek ide-oda mozogva a nagyobb testekbe ütköznek. De a nagyobb testeket a nem egymás felé néző oldalaikon is ütközések érik és ezek nagyobb számúak, mint azok, amelyek a két test közötti térben játszódnak le. Ezáltal ezek közelednek egymáshoz. A „vonzás” nem külön erő, hanem csak „a mozgás következménye”. A könyv első oldalain két tételt állított fel.
1. „Adva van egy tér és ebben egy huzamosabb idő óta tartó mozgás”.
2. „Tér és idő folyamatos, homogén mennyiségek; az anyag azonban különálló kis részecskékből (atomokból) áll”.
– A szerző az összes fizikai és kémiai folyamatokat azokkal a mozgásokkal akarta megmagyarázni, amelyek a leírt módon, az anyag kis és nagy részei között jönnek létre.
Nem tudtam ezt a nézetet elfogadni, de úgy éreztem, nagy jelentőségű számomra ahhoz, hogy a könyvben mondottakat megértsem. Ezért mindent megtettem ennek érdekében. Minden alkalmat felhasználtam, hogy matematika- és fizikakönyvekhez jussak. Nagyon lassan haladtam. Mindig újból elolvastam az értekezést és a könyvet és a dolog minden alkalommal kissé jobban ment.
Ekkor megint történt valami. A harmadik osztályban olyan tanárt kaptam, aki megvalósította a lelkemben élő eszményképet. Követésre méltó valaki volt. Számtant, geometriát és fizikát tanított. És úgy tanította, hogy az egész anyag rendkívüli módon rendszerezett és áttekinthető volt. Olyan világosan épített fel mindent az alapelemekből, hogy a gondolkodással a legnagyszerűbb dolog volt követni.
Egy másik év végi beszámolóban az értekezést ő írta. Ez az értekezés a valószínűség-számításról és az életbiztosítási számításokról szólt. Ebbe is belemélyedtem, jóllehet nem sokat értettem belőle. De nemsokára kezdtem felfogni a valószínűség-számítás értelmét. Volt azonban a dolognak egy még fontosabb következménye is számomra, hogy t.i. abban az egzaktságban, amellyel szeretett tanárom az anyagot magyarázta, példaképet láttam matematikai gondolkodásom számára. Ebből azután nagyon szép kapcsolat fejlődött ki közöttünk. Boldog voltam, hogy a reáliskola osztályain végig ő tanította a matematikát és fizikát.
Azzal, amit tőle tanultam, egyre közelebb jutottam az igazgató írásaiban felvetett problémához. Egy másik tanárommal csak hosszabb idő után jutottam közelebbi kapcsolatba. 0 tanította az alsóbb osztályokban a mértani rajzot, a felsőbbekben az ábrázoló geometriát. Már a második osztályban is tanított, de csak a harmadikban kezdtem megérteni tanítási módszerét. Nagyszerű konstruktőr volt. És ahogyan tanított, az mintaszerűen világos és rendezett volt. A körző, vonalzó, háromszög használatát ő szerettette meg velem. Amit így az igazgatótól, matematika és fizika tanáromtól és a geometriai rajzból tanultam, annak a nyomán támadtak bennem – kisfiús megfogalmazásban – a természeti folyamatok rejtélyeire vonatkozó kérdések. Úgy éreztem, közel kell jutnom a természethez, hogy állást tudjak foglalni a szellemi világgal szemben, amely magától értetődő természetességgel állt előttem.
Azt mondtam magamban: az ember csak úgy tud eligazodni a szellemi világ átélésében, ha gondolkodása fejlesztésével eljut a természeti jelenségek belső mivoltához. Ezt az érzést hordozva magamban jártam végig a reáliskola harmadik és negyedik osztályát. Mindent, amit tanultam, úgy irányítottam, hogy ezt a célt elérhessem. – Egyszer utam egy könyvüzlet előtt vitt el. A kirakatban megláttam Kant „Kritik der reinen Vernunft” (A tiszta ész kritikája) c. könyvét Reclam kiadásban. Mindent elkövettem, hogy a könyvet mielőbb megszerezzem.
Amikor Kantot megismertem, fogalmam sem volt arról, milyen helyet foglal el az emberiség szellemi történetében. Nem tudtam semmit arról, hogyan gondolkoznak az emberek róla, elismerik-e vagy elutasítják. A könyv iránti határtalan érdeklődésem teljesen személyes lelki életemből fakadt. A magam kisfiús módján azt igyekeztem megérteni, amit az emberi ész valóban el tud érni a dolgok mivoltának a megismerésében.
Külső életkörülményeim meglehetősen akadályoztak ebben a Kant-stúdiumban. A hosszú gyalogút az iskolától hazáig naponta legalább három órát vett igénybe. Hat óra előtt sohasem kerültem haza és akkor még rengeteg iskolai feladatot kellett elvégeznem. Vasárnap szinte kizárólag a szerkesztési rajzokkal foglalkoztam. A geometriai szerkesztésben a legnagyobb egzaktságot, a „sraffirozásban” és színezésben teljes tisztaságot igyekeztem elérni.
Így a „Kritik der reinen Vernunft” olvasásához alig volt időm és ezért a következő megoldást találtam ki. A történelem tanár látszólag ugyan előadott, valójában azonban csak felolvasott a könyvből. Nekünk pedig azt, amit így „előadott”, óráról órára a saját könyvünkből kellett megtanulni. Azt gondoltam magamban, hogy a könyvet magamnak otthon úgyis el kell olvasnom. A tanár ún. előadásából semmi hasznom, az odafigyelésből semmit sem kapok. A Kant könyvet tehát lapokra szedtem szét, az egyes lapokat betettem a történelem könyvbe, amelyet óra alatt magam előtt tartottam és Kantot olvastam, mialatt a katedráról a történelmet „tanították”. Ezzel természetesen súlyosan vétettem az iskolai fegyelem ellen, de nem zavart senkit és olyan kevéssé befolyásolta iskolai teljesítményemet, hogy történelemből kitűnőt kaptam.
A szünidőben azután szorgalmasan olvastam Kantot. Egyes oldalakat húszszor, sőt még többször is elolvastam. Meg akartam érteni, hogy milyen viszonyban van az emberi gondolkodás a természet teremtő tevékenységével.
Amit ezekkel a gondolati törekvésekkel szemben éreztem, azt két szempont befolyásolta. Először: gondolkodásomat úgy akartam kialakítani, hogy minden gondolat teljesen áttekinthető legyen, hogy semmiféle bizonytalan érzés ne terelje más irányba. Másodszor: összhangot akartam teremteni magamban az ilyen gondolkodás és a között, amit a vallás tanít. Mert abban az időben nagy mértékben foglalkoztatott ez is. Éppen ezen a területen egészen kiváló tankönyveink voltak. Nagy odaadással tanultam meg ezekből a dogmatikát és a szimbolikát, a kultusz leírását és az egyháztörténetet. Egészen benne éltem ezekben.
De a hozzájuk való viszonyomat az határozta meg, hogy a szellemi világot úgy tekintettem, mint amelyet az ember szemlélni képes. Éppen ezért vésődtek ezek a tanítások olyan mélyen a lelkembe, mert kiéreztem belőlük, hogy az emberi szellem hogyan találja meg a megismerés révén az érzékfelettiségbe vezető utat. Egészen határozottan tudom, hogy a szellemiség iránti tiszteletemet a megismeréshez való viszonyom a legkevésbé sem csökkentette.
Másrészt szakadatlanul foglalkoztatott az emberi gondolkodó képesség jelentősége. Úgy éreztem, hogy a gondolkodást olyan erővé lehet fejleszteni, amellyel a világ dolgait és folyamatait fel lehet fogni. Képtelen gondolatnak tartottam, hogy legyen valami, ami kívül marad a gondolkodáson, amit csak „elgondolni” tudunk. Ami a dolgokban van, az bele kell, hogy kerüljön az emberi gondolkodásba – mondtam magamnak.
Ezzel azonban folytonosan beleütköztem abba, amit Kantnál olvastam, bár ezt akkor alig vettem észre. Mert a „Kritik der reinen Vernunft”-tal mindenek előtt szilárd támaszt akartam szerezni ahhoz, hogy eligazodjam a saját gondolkodásomban. Sétáimon a szünidőben mindig leültem valahol, hogy csöndben újra és újra tisztázzam, hogyan jut el az ember az egyszerű, áttekinthető fogalmaktól a természeti jelenségekre vonatkozó gondolatokhoz. Kanttal akkoriban teljesen kritika nélkül álltam szemben; de általa nem jutottam előre.
Mindez nem vont el a praktikus dolgok végzésével és az emberi ügyesség kifejlesztésével kapcsolatos tennivalóktól. Az egyik tisztviselő, aki apámat a szolgálatban leváltotta, értett a könyvkötéshez. Megtanultam tőle a könyvkötést és a negyedik és ötödik reál közötti szünidőben magam kötöttem be iskolai könyveimet. Ugyanebben a szünidőben tanultam meg minden segítség nélkül a gyorsírást is. De azért elvégeztem azokat a gyorsírási tanfolyamokat is, amelyeket az 5. osztálytól kezdve az iskolában tartottak.
Praktikus munkára elég alkalom adódott. Szüleimnek az állomás mellett kis gyümölcsösük és kis burgonya- földjük volt. A cseresznyeszedést, a kerti munkát, a burgonyának a vetéshez való előkészítését, a föld megmunkálását, az érett burgonya kiszedését nekem és testvéreimnek kellett végeznünk. A bevásárlást a faluban, ha szabadidőm volt, sosem engedtem át másnak.
Amikor 15 éves lettem, közelebbi kapcsolatba kerültem a bécsújhelyi orvossal. Nagyon megszerettem őt azért, ahogyan újfalusi látogatásai alkalmával velem beszélgetett. Gyakran lopóztam el a lakása előtt, amely két keskeny bécsújhelyi utca sarkán álló ház földszintjén volt. Egyszer az ablakban állt és behívott magához. Ott álltam egy akkori fogalmaim szerinti „nagy” könyvtár előtt. Megint az irodalomról beszélt; kivette a könyvek közül Lessing „Minna von Barnhelm”-jét és azzal adta át, olvassam el és utána jöjjek újra el. Mindig adott valami olvasnivalót és megengedte, hogy időnként meglátogassam. Ilyenkor mindig be kellett számolnom az olvasmányaimmal kapcsolatos benyomásaimról. Így tulajdonképpen irodalom-tanárom lett. Mert ez a terület mind otthon, mind az iskolában – néhány saját „próbálkozásomtól” eltekintve – elég idegen maradt nekem. Ennek a szeretetteljes, minden szépért lelkesedő orvosnak a révén elsősorban Lessinget ismertem meg.
Egy másik élmény is nagy hatással volt életemre. Megismertem Lübsennek az önálló tanulás céljára írt matematika könyveit. Ezekből jóval előbb sajátítottam el az analitikai geometriát, a trigonometriát és a differenciál- és integrálszámítást, mint ahogy ezekre sor került az iskolában. Így újból elővehettem „Az anyag általános mozgása, mint minden természeti jelenség ősoka” c. könyvet, mert matematikai ismereteimmel most már jobban megértettem. Közben a fizika mellett elkezdtük tanulni a kémiát is, ezzel a régi, a megismeréssel kapcsolatos problémáimhoz egy sereg új is járult. A kémiatanár kiváló valaki volt. Szinte kizárólag kísérletezéssel tanított. Keveset beszélt; hagyta hogy a természeti folyamatok beszéljenek önmagukról. Egyike volt azoknak a tanároknak, akiket a legjobban szerettünk. Volt benne valami különös, amiért megkülönböztettük őt a többiektől. Úgy ítéltük, hogy tudományával szorosabb kapcsolatban áll, mint a többiek. Ezeket mi diákok „professzor úr”-nak szólítottuk, őt pedig annak ellenére, hogy éppúgy „professzor” volt, mint a többi, „doktor úr”- nak. Fivére volt Hermann v. Gilm-nek, a mélyen gondolkodó tiroli költőnek. Tekintete vonzotta az ember figyelmét. Az volt az ember érzése, hogy élesen megfigyeli a természeti jelenségeket és megőrzi azokat a tekintetében.
Kissé megzavart, ahogyan tanított. Az általa előadott rengeteg anyagot egységesítésre törekvő lelki beállítottságommal nem tudtam mindig összefogni. Ennek ellenére az lehetett a véleménye, hogy jól haladok a kémiában, mert kezdettől fogva „dicséretes” osztályzatot adott és ezt valamennyi osztályon végig megtartottam.
Ebben az időben Bécsújhely egyik antikváriumában felfedeztem a Rotteck-féle világtörténelmet. Eddig a történelem, bár az iskolában a legjobb osztályzatot kaptam belőle, számomra külsőséges valami maradt. Most bensőségessé lett. A melegség, amellyel Rotteck megfogta és leírta a történelmi eseményeket, magával ragadott. Felfogásának egyoldalúságát nem vettem még észre. Rajta keresztül jutottam két másik történetíróhoz, akik mind stílusukkal, mind történelmi felfogásukkal rendkívül hatottak rám: Johannes Müllerhez és Tacitushoz. Ilyen benyomások mellett nehéz volt beleilleszkednem az iskolai történelem- és irodalom-tanításba. De megpróbáltam az iskolában tanultakat élővé tenni a magam számára mindazzal, amit az iskolán kívül tanultam. Így múlt el a hétosztályos reáliskola öt felső osztálya. Tizenöt éves koromtól korrepetáló órákat adtam osztálytársaimnak, vagy alsóbb osztályosoknak. A tanárok szívesen ajánlottak, mert hiszen ,jó tanulónak” számítottam. Így legalább valamivel hozzájárulhattam ahhoz, amit szüleim szerény jövedelmükből iskoláztatásomra fordítottak.
Ennek a korrepetálásnak nagyon sokat köszönhetek. Azzal, hogy a felvett anyagot továbbadtam, azt lehetne mondani, magam is „felébredtem” benne. Mert azt kell mondanom, hogy az iskolában kapott ismereteket szinte álomszerűén vettem fel magamba. Éber abban voltam, amit magam küzdöttem ki magamnak, vagy amit valamelyik szellemi jótevőmtől, pl. a bécsújhelyi orvostól kaptam. Amit így teljesen tudatos lelkiállapotban vettem fel, nagyon különbözött attól, amit az iskolai tanítás adott, amely mintegy álomszerű volt. Ennek a félig ébren felvett anyagnak az átalakításában segített az, hogy ismereteimet a korrepetáló órákon élővé kellett tennem.
Másrészt éppen ez kényszerített arra, hogy már kora ifjúságomban a gyakorlati lélektannal foglalkozzam. Az ember lelki fejlődésének nehézségeit tanítványaimon ismertem meg.
Osztálytársaimmal főleg a német dolgozatokat kellett megcsinálnom. Mivel minden ilyen dolgozatot magamnak is meg kellett írnom, minden témát több variációban kellett kidolgoznom. Sokszor nagyon nehéz helyzetben voltam. A saját dolgozatomat csak akkor csináltam meg, amikor a témára vonatkozó legjobb gondolataimat már másoknak odaadtam.
A német nyelv és irodalom tanárával a három felső osztályban meglehetősen feszült viszonyban voltam. Osztálytársaim szerint a „legokosabb professzor” volt és nagyon szigorú. Dolgozataim mindig nagyon hosszúak lettek, mert a rövidebb fogalmazást osztálytársaimnak diktáltam le. A tanárnak sok idejébe telt elolvasásuk. Amikor velünk, tanítványaival az érettségi utáni búcsúünnepségen először volt „kedélyesen” együtt, elmondta, mennyire mérgelődött hosszú dolgozataim miatt.
Ehhez valami más is járult. Ereztem, hogy a tanár révén valami bekerült az iskolába és ezzel nekem tisztába kell jönnöm. Amikor például a költői képekről beszélt, éreztem, hogy ennek a hátterében van valami. Egy idő után rájöttem, ez a valami Herbart filozófiája. Mert Herbart híve volt. Ő maga nem beszélt erről soha, de én rájöttem. Megvettem egy „Bevezetést a filozófiába” és egy „Pszichológiát”, amelyek a Herbart féle filozófia szempontjai alapján íródtak.
És most a dolgozataimon keresztül elkezdődött közöttünk valamilyen bújócska-játék. Kezdtem megérteni néhány olyan dolgot, amelyet ő a herbarti filozófia értelmében adott elő; ő meg a dolgozataimban talált olyan eszméket, amelyek ugyaninnen származtak. A forrást azonban, a Herbart-féle filozófiát egyikünk sem említette. Ez mintegy csendes megegyezés volt köztünk. De egyszer egy dolgozatom végén nem voltam elég óvatos, nem voltam tekintettel erre a közöttünk levő megegyezésre. Valamilyen jellembeli tulajdonságról kellett írnom és így fejeztem be: „Egy ilyen embernek pszichológiai szabadsága van”. Korrigálás után a tanár megbeszélte velünk a dolgozatokat. Amikor az enyémhez ért, gúnyosan elhúzta a szája szélét és igy szólt: „Maga itt pszichológiai szabadságról ír, de hiszen ilyen nincs is”. Azt válaszoltam: „Szerintem ez tévedés, professzor úr, pszichológiai szabadság igenis van, csak transzcendentális szabadság nincs az átlagos tudatban”. A ráncok elsimultak a szája körül, átható tekintettel nézett rám és így szólt: „Már régen észrevettem, hogy filozófiai könyveket olvas. Azt tanácsolom, ne olvasson ilyen könyveket, csak összezavarja velük a gondolatait”. Nem értettem, miért zavarná össze gondolataimat azoknak a könyveknek az olvasása, amelyekből ő is az övéit meríti. Így a közöttünk levő viszony továbbra is feszült maradt.
Ez a tanító sok munkát jelentett nekem; az ötödik osztályban ugyanis a görög és latin költészetet is tanította és ezekből német fordításban szemelvényeket adott elő. Most kezdtem csak fájdalmasan érezni, amiért apám nem a gimnáziumba, hanem a reálba adott. Mert a német fordítás nagyon keveset adott vissza a görög és latin művészet jellegzetességéből. Görög és latin tankönyveket vásároltam tehát és a reáliskola mellett szép csendben magam tanultam a gimnáziumi anyagot. Ehhez persze sok idő kellett, de megadta az alapot ahhoz, hogy később, bár nem a szokott módon, de egészen szabályosan elvégezzem a gimnáziumot is. Akkor kellett ugyanis csak igazán sok korrepetáló órát adnom, amikor aztán Bécsben a főiskolára jártam. Hamarosan egy gimnazistának is. És a körülmények, amelyekről még beszélni fogok, úgy hozták, hogy ezt a gyereket magánórákkal szinte az egész gimnáziumon végigvittem. Görögre és latinra is tanítottam és így az egész gimnáziumi anyagot vele együtt magamnak is át kellett vennem és megtanulnom.
A történelem- és földrajztanárok, akik az alsóbb osztályokban nem sokat tudtak nekem adni, a felsőbb osztályokban igen érdekesek lettek számomra. Éppen az, akinek a révén olyan sajátos módon jutottam Kanthoz, írt egy az iskolai tantervhez tartozó dolgozatot ,A jégkorszak és annak okai” címmel. Mohón olvastam el és ennek nyomán elkezdtem érdeklődni a jégkorszakkal kapcsolatos problémák iránt. És mivel ez a tanár jó tanítványa volt Friedrich Simony-nak, a kiváló földrajztudósnak, a felsőbb osztályokban az Alpok geológiai- földrajzi viszonyait a táblára rajzolva adta elő. Most persze nem Kantot olvastam, hanem feszülten Figyeltem rá. Ebben a tárgyban sokat kaptam tőle, akinek a történelem tanítása annak idején egyáltalán nem érdekelt.
Csak a reáliskola utolsó osztályában volt olyan tanárom, aki a történelmet úgy tanította, hogy figyelmemet le tudta kötni. Történelmet és földrajzot adott elő. Az Alpok földrajzát ugyanolyan lebilincselően tanította, mint elődje. Ahogy a történelmet előadta, az nagy hatást gyakorolt ránk. „Teljes embernek” tartottuk. Pártember volt, aki nagyon lelkesedett az akkori osztrák liberális irányzat haladó eszméiért. De az iskolában ebből semmit sem lehetett észrevenni. A pártnézeteiből semmit sem hozott be az iskolába. De ahogyan a történelmet tanította, az éppen, mert ő maga is benn állt az életben, élettel volt áthatva. A Rotteck féle történelemmel a hátam mögött hallgattam temperamentumos történelmi fejtegetéseit. A kettő jól összevágott. Sokat jelentett, hogy éppen az újkori történelmet ismerhettem meg ilyen módon.
Otthon a szülői házban sokat vitatkoztak ebben az időben az orosz-török háborúról (1877-78). Az a tisztviselő, aki akkoriban apámat minden harmadik napon leváltotta a szolgálatban, eredeti valaki volt. Mindig hatalmas bőrönddel érkezett, amely tele volt nagy kéziratcsomókkal. Ezek kivonatok voltak a legkülönbözőbb tudományos könyvekből. Sorban odaadta őket olvasni, én pedig valamennyit felfaltam. Azután vitatkozott velem róluk, mert kaotikusán ugyan, de azért megvolt az átfogó véleménye mindarról, amit összeírt. — Apámmal viszont politizált. Lelkesen foglalt állást a törökök mellett; apám pedig nagy szenvedélyességgel védte az oroszokat. Azokhoz tartozott ugyanis, akik még hálásak voltak az oroszoknak a magyar forradalommal kapcsolatban az osztrákoknak tett szolgálatokért (1849). Mert egyáltalán nem értett egyet a magyarokkal. Hiszen Újfaluban, a magyar határon élt a magyarosítás idején és mindig ott lebegett a feje fölött a Damoklesz kardja, hogy nem maradhat meg állásában, mert nem tud magyarul, bár ez az aggodalma ezen az ősi német vidéken teljesen alaptalan volt. A magyar kormányzat viszont arra törekedett, hogy a magyar vasútvonalakon, még a magánvasutaknál is, csak magyarul beszélő tisztviselők legyenek. Apám azonban szerette volna újfalui állását mindaddig megtartani, amíg én el nem végzem az iskolát Bécsújhelyen. Mindezek miatt nem nagyon szerette a magyarokat, és mert nem szerette őket, szerette a maga egyszerű gondolkodásmódján az oroszokat, akik 1849-ben megmutatták a magyaroknak, hogy „kik az urak”. Ezt az álláspontját igen szenvedélyesen, de ugyanakkor a maga szeretetreméltó módján képviselte az őt leváltó kollégája „török barátságával” szemben. A vita hullámai időnként elég magasra csaptak. Engem viszont politizálásuk egyáltalán nem érdekelt, vitatkozásuk módja azonban igen. Mert abban az időben sokkal fontosabb volt számomra annak a kérdésnek a megválaszolása, hogyan bizonyítható, hogy a gondolkodásban reális szellemiség nyilatkozik meg.
- Rudolf Steiner: Életutam 2. rész -
- forrás:antropozofia.hu -
- - - - - - -
Életutam II. rész - Dr. Rudolf Steiner - hangoskönyv - videó
forrás:empiricalchemy
.jpg)
.jpg)
