Rudolf Steiner - Mihály arkangyal korszaka - Dr. Bistey Zsuzsa: Ki MICHAEL, mint hierarchikus lény?

 Amikor az emberek spirituális víziók révén megtalálják azt az utat, ami a fizikailag, érzékszervek útján észlelhető világ mögött rejtőzik, akkor megjelenik számukra a szellem világa.

Rudolf Steiner egy olyan arkangyal periódust, időszámítási ciklust ír le, amely szerint a Naphoz Tartozó Michael korszak 1879-ben kezdődött és 2234-ig tart. Ez az időszak mindenképp érint minket, hozzáállásunkban és tetteinknek pedig magasabb szinteken is következménye, visszahatása van a nagy egészre nézve.

A rózsakeresztes beavatás elve

Rudolf Steiner - Dornach, 1924. január 13.

A világ már a XIX. század utolsó harmada óta belépett Mihály korába és az embereknek is tudatosan egyre inkább be kell lépniük ebbe a korba. Ez a Mihály-korszak egészen eltér Mihály régebbi korszakaitól. Hiszen az emberiség földi fejlődése olyan, hogy időről-időre a hét nagy arkangyali szellem egyike hat ebben az emberi életben, így meghatározott periódusokban ismétlődik, hogy a világot Gábriel, Uriel, Rafael, Mihály és a többiek vezetik. Azonban a mi időszakunk mégis lényegesen más, mint Mihály régebbi korszakai. Ez azon alapul, hogy az embernek a szellemi világhoz fűződő viszonya a XV század első harmada óta egészen más lett, mint korábban bármikor, és különleges kapcsolatot feltételez azzal az emberi sorsot vezető szellemmel is, akit a régi Mihály névvel nevezhetünk meg.

Rudolf Steiner (1861-1925)

Említettem, hogy amit most megint rózsakeresztességnek neveztem, az igen sok tekintetben belesodródott a sarlatánságba, hiszen ami belőle fennmaradt, az nagyrészt sarlatánság. De ahogyan régebbi fejtegetéseimben kimutattam, volt egy individuum, akit Christian Rosenkreuz névvel jelölhetünk meg és ő bizonyos módon hangadó olyan szempontból, hogy egy megvilágosodott, megismerő szellem milyen módon kerülhet kapcsolatba a szellemi világgal az emberiség újabb időszakának megjelenésekor.

Azt mondhatnánk, hogy Christian Rosenkreuz küldetése az volt, hogy az emberiség régebbi tapasztalataihoz képest egészen új módon tegye fel a léttel kapcsolatos legkülönfélébb és az elképzelhető legmagasabb rendű kérdéseket. Mert míg a rózsakeresztesség eljött, és az emberi értelmet a későbbi úgynevezett fausti törekvéssel vezette a szellemi világ felé, addig másfelől viszont megjelent az elvont materialista tudomány. Ennek az újabb szellemi irányzatnak a - természetesen nagyon elismerésreméltó - képviselői pedig másképpen viszonyultak a világhoz, Galilei, Giordano Bruno, Kopernikusz, Kepler, mint azok, akik nem pusztán a dolgok formális-elvont, hanem valóságos megismerését akarták megőrizni. Mert utóbbiak egész emberi mivoltukon észlelték, hogy a kor és ezzel az isteneknek az emberiséghez fűződő kapcsolata is megváltozott.

Egy olyan egyéniség mint Christian Rosenkreuz, tudott arról, hogy a régi korok beavatottjai együtt éltek a látomásaikkal és azáltal erősítették meg azt, amit láttak, hogy tudták róla, hogy jelen van és visszatükröződik valahol az égen, akár a Hold-szférában, a bolygószférában vagy a világmindenség végén. Visszaverődik. - Most semmi sem verődött vissza. Semmi sem tükröződött a közvetlen éber szemlélet számára. Az embereknek most eszméik voltak a természetről, létrejöhetett a kopernikuszi világrendszer, minden eszmét megtalálhattak: a hőérterben ezek mégis szétszóródtak a világ távolába.

Ekkor történt, hogy Christian Rosenkreuz egy magasabb szellemi ihletésére rátalált annak az útjára, hogy mégis észlelje a visszasugárzást, bár a hőéter által való visszasugárzásról volt szó. Ez a tudat más, tompa, tudatalatti, alvásszerű állapotainak segítségével történt, amelyekben az ember egyébként is testén kívül tartózkodik. Ekkor észrevehető volt, hogy ha nem is a térben, de a világban, a szellemi világban fel van jegyezve az, amit a modem elvont ideákkal tudtak meg a dolgokról. Így a rózsakeresztesség számára az a különös dolog derült ki, hogy ezek a rózsakeresztesek mintegy átmeneti állapotban ismerkedtek meg mindazzal, amit a természetről kikutathattak abban a korszakban. Ezt felvették magukba, és úgy dolgozták fel ahogyan csak egy ember képes rá. Amiből a többiek csak tudományt képeztek, azt ők valóban eljuttatták, a bölcsességig. Ezt azután megőrizték lelkükben és a lehető legtisztábban próbáltak intim meditációkba átaludni. Akkor az történt, hogy a szellemi-isteni világok - nem a világ vége, hanem a szellemi-isteni világok - szellemi konkrét nyelven hozták vissza nekik azt, amit elvont eszmékben fogtak fel.

A rózsakeresztességnek az a sajátsága, hogy az átmeneti korban meg kellett állnia annál, hogy bizonyos álomszerű állapotba jusson és mintegy megálmodja annak a magasabb valóságát, amit a tudomány józanul talál meg itt a természetben. A XIX. század utolsó harmadában, a hetvenes évek végén, a Mihály-korszak kezdete óta az a jellemző, hogy amit a rózsakeresztes korban a leírt módon értek el, az most tudatosan érhető el. Így ma azt mondhatjuk: nem a régi, félig tudatos állapotra van szükség, hanem, egy magasabb tudatos állapotra. Akkor azután a természet megszerzett ismereteivel belemerülhetünk a magasabb világba, és amit a természet megismeréseként szereztünk meg, az a magasabb világból merül fel számunkra. 

Amikor újra olvassuk azt, ami beleíródott az asztrális fénybe, az szellemi realitásában merül fel számunkra. Amikor felvisszük a szellemi világba az itt megszerzett természet- ismeretet, vagy a naturalista művészet alkotásait, vagy a vallásnak lelkünk belső világában naturalista módon ható érzéseit - hiszen alapjában véve a vallás is naturalista lett -, akkor valóban találkozunk Mihállyal, ha kifejlesztettük ehhez a képességünket. Így azt mondhatjuk: A rózsakeresztességre az jellemző, hogy a leginkább megvilágosodott szellemei intenzíven vágyódtak a Mihállyal való találkozásra. Ez csak mintegy álmukban történhetett meg. A XIX. század utolsó harmadának a vége óta az emberek tudatosan találkozhatnak szellemükben Mihállyal.

Mihály azonban sajátságos lény. Olyan lény, aki voltaképpen nem nyilatkoztat meg semmit, ha nem viszünk hozzá valamit szorgalmas szellemi munkával a Földről. Mihály hallgatag szellem. Magába zárkózott szellem. Míg a többi uralkodó arkangyal sokat beszélő szellem - természetesen szellemi értelemben -, Mihály igen zárkózott, szűkszavú szellem, aki legfeljebb elvétve ad útmutatásokat. Mert Mihálynál voltaképpen nem a szót tapasztaljuk, hanem -, ha szabad így kifejeznem - a tekintetet, a tekintet erejét. Ez azon alapul, hogy Mihály leginkább azzal foglalkozik, amit az emberek a szellemből kiindulva alkotnak. Az ember alkotásainak a következményeiben él. A többi szellem inkább az okokkal él Mihály inkább a következményekkel. A többi szellem indítékot ad az ember számára, hogy mit cselekedjék. Mihály a szabadság tulajdonképpeni szellemi hőse lesz. Hagyja cselekedni az embereket de azután felveszi azt, ami az emberi tettekből lesz, hogy továbbvigye a kozmoszba, hogy amit az emberek még nem tudnak vele elérni, azt tovább hasson a kozmoszban.

Az arkangyali hierarchia más lényeinél úgy érezzük, hogy impulzusok származnak tőlük egyik-másik cselekedethez; kisebb vagy nagyobb mértékben erednek tőlük ezek az impulzusok. Mihály viszont olyan szellem, akitől nem érkeznek impulzusok, mert a most következő, valóban őt képviselő uralkodó korszakban a dolgok az emberi szabadságból fakadnak. Ha azonban az ember szabadon tesz valamit, tudatos vagy nem tudatos módon az asztrális fény olvasásának ihletéséből, akkor Mihály az ember földi tettét kiviszi a kozmoszba, ahol kozmikus tetté válik, ő a következményekkel törődik, más szellemek inkább az okokkal.

Mihály azonban nemcsak zárkózott, hallgatag szellem, hanem az emberhez közeledve határozottan elutasít sok mindent, amiben az ember ma még benne él a Földön. Úgy látjuk, hogy Mihály elutasítóan taszítja el magától például mindazokat az ismereteket, amelyek az emberi, állati vagy növényi életben az öröklött tulajdonságokra vonatkoznak vagyis mindarra, ami átöröklődik a fizikai természetben. Ezzel azt akarja megmutatni, hogy az embernek ilyen ismeretek mit sem használhatnak a szellemi világ számára. Mihály csak azt viheti fel, amit az ember a tisztán átörökölhetőtől függetlenül talál az ember állati és növényi mivoltában. Akkor nem következik be az oly sokatmondó elutasító kézmozdulat, hanem az egyetértő tekintet, amely azt mondja: ez helyes gondolat a kozmosz irányítása számára.

Mihály szigorúan elutasítja mindazt, ami például az emberi nyelvekben elválasztó jelleggel megjelenik. Amíg megismerésünket csak beburkoljuk a nyelvbe és nem visszük fel a gondolatba, addig nem jutunk Mihály közelébe. Ezért is folyik ma a szellemi világban alapjában véve igen jelentékeny küzdelem. Mert egyfelől az emberiség fejlődésében megjelent a Mihály-impulzus és jelen van; másfelől azonban sok minden más is van az emberiség fejlődésében, ami nem akarja felvenni ezt a Mihály-impulzust, vissza akarja utasítani. Ma például ide tartoznak a nemzeti érzések, amelyek vissza akarják utasítani Mihály impulzusát. A XIX. században lobbantak fel és a XX. században egyre erősebbekké váltak. Az utóbbi időben sok minden a nemzeti elvnek megfelelően, nem mondhatjuk, hogy rendeződött, hanem inkább rendezetlenné vált. Valóban rendezetlenné vált. Mindez a legnagyobb mértékben ellenkezik a Mihály-princípiummal és ahrimáni erőket tartalmaz, amelyek ellenszegülnek annak, hogy Mihály erői hassanak az ember földi életére és impulzusokat adjanak neki. Ma látjuk tehát a felfelé törő ahrimáni szellemek harcát, akik azt szeretnék felfelé vinni, ami az öröklött nemzeti impulzusokból származik, és amit Mihály szigorúan visszautasít.

Ebben az irányban valóban a legélénkebb szellemi küzdelem zajlik, mert az emberiség nagy részét elárasztja az, hogy nem gondolataik vannak, hanem szavakban gondolkodnak. Az ilyen szavakban való gondolkodás azonban nem Mihályhoz vezető út. Mihályhoz csak úgy jutunk el, ha a szavakon keresztül igazi belső szellemi élményekhez jutunk, ha nem tapadunk a szavakhoz, hanem igazi belső szellemi élményeink lesznek. Valóban az a titka a modem beavatásnak, hogy a szavakon túljutva érjük el a szellemiség átélését. Ez nem vét a nyelv szépségének az érzése ellen. Mert a nyelvet éppen akkor kezdjük érezni, és érzelmi elemként magunkban és magunkból kiáramlóan megélni, mikor már nem a nyelvben gondolkodunk. Erre azonban a mai embernek még törekednie kell.

A világnak újra el kell jutnia oda, hogy a civilizáció princípiumai közé felvehesse a valóságos beavatás elvét. Mert csak ezáltal jön létre az, hogy az ember olyasmit gyűjt lelkében itt a Földön, amivel úgy járulhat Mihály elé, hogy egyetértő pillantását vesse rá: ez megfelel a világnak. - Ez megszilárdítja akaratát, és az ember beletagolódik a világ szellemi előrehaladásába. Ezáltal válik az ember annak munkatársává, amit Mihálynak kell beleillesztenie az emberiség és a Föld fejlődésébe a most elkezdődő korszakában.

- Rudolf Steiner -

Mihály ezen okkult megközelítése olyan dimenziók kutatását kívánja, amely pusztán kételkedő elmével nem lehetséges, viszont a keresés során feltétlenül szükség van lényünk több szintű elemző képességére.

A szerepeket szemlélve valóban azt láthatjuk, hogy nincs: "nincs új a Nap alatt".

A dualitás leckéi újra ismétlődnek más korokban más neveken: jó-rossz, fény-árnyék, dévák-aszurák, lemúriak-atlantisziak, angyalok-démonok munkája vesz minket körbe.

Minden olvasónak mind szeretettel teljesebb utat kívánok, és olyan élményeket amelyek közelebb viszik saját lelkükhöz és Istenhez!

- forrás:Balogh Tamás - samsarahun.blogspot.com -

- - - - - - -

Dr. Bistey Zsuzsa - Ki MICHAEL, mint hierarchikus lény? - videó

Te is a Michael légió tagja vagy?

forrás: Rudolf Steiner - Antropozófia

Miért lett a világ egyik legismertebb klasszikus zeneműve a Carmina Burana?

Miért éppen Carmina Burana a címe ennek a műnek?

Ki írta valójában a szövegeket?

Miért kezdődik és végződik ugyanazzal a félelmetes kórussal?

És hogyan válhatott egy több mint hétszáz éves középkori kézirat a modern zene egyik legismertebb alkotásává?

A legtöbben a Carmina Buranát egyetlen zenével azonosítják. Elég megszólalnia az O Fortuna első dobütéseinek, majd a kórus elementáris erejű belépésének, és szinte mindenki tudja, melyik művet hallja. Kevés klasszikus zenemű rendelkezik ennyire felismerhető kezdéssel. Az elmúlt évtizedekben filmek, sorozatok, reklámok, videojátékok és sportesemények százai használták fel ezt a néhány percet, így azok is ismerik, akik életükben nem jártak hangversenyteremben.

Pedig az O Fortuna csupán a kapu.

A Carmina Burana sokkal több, mint egy monumentális nyitány. Nem királyokról, hadvezérekről vagy történelmi eseményekről mesél. Nem vallási történetet mond el, és nem is egyetlen ember életét követi végig. Sokkal közelebb áll hozzánk, mint elsőre gondolnánk, mert olyan érzésekről szól, amelyeket minden ember ismer: a szerelem öröméről, a fiatalság mámoráról, az ünneplés felszabadultságáról, a szerencse kiszámíthatatlanságáról és arról a felismerésről, hogy semmi sem marad örökké ugyanaz.

A mű központi gondolata egyszerű, mégis megrendítő. Az ember hiába tervezi meg az életét, hiába dolgozik, szeret vagy reménykedik, a sors bármikor más irányba fordíthatja. A szerencse felemelhet, majd ugyanazzal a mozdulattal a mélybe taszíthat. Ez a gondolat ma is ugyanolyan érvényes, mint hétszáz évvel ezelőtt.

Mit jelent a Carmina Burana?

A cím első pillantásra titokzatosnak tűnik, pedig jelentése egyszerű.

A Carmina latin szó, amely dalokat vagy énekeket jelent. A Burana pedig egy bajorországi település, Benediktbeuern latin nevére utal. A cím tehát nagyjából annyit jelent, hogy „Beuerni énekek” vagy „Benediktbeuern dalai”.

A történet azonban nem a 20. században kezdődik, hanem jóval korábban.

1803-ban a Benediktbeuern kolostor könyvtárának rendezése közben egy különös kéziratra bukkantak. A vaskos kötet több mint kétszáz verset tartalmazott latin, középnémet és ófrancia nyelven. A kutatók hamar rájöttek, hogy a szövegek a 13. századból származnak, vagyis akkor keletkeztek, amikor Európában még gótikus katedrálisok épültek, lovagok járták az utakat, és az egyetemek éppen csak megszülettek.

A legtöbben ilyenkor vallásos énekekre számítanának.

Ám a kézirat egészen más világot tár fel.

A versek szerelemről szólnak. A tavasz érkezéséről. Borozásról. Kockajátékról. Vidám lakomákról. A fiatalság öröméről. De ugyanúgy megjelenik bennük a csalódás, a szegénység, az öregség és az ember kiszolgáltatottsága is.

Meglepően hétköznapi szövegek ezek.

Ha nem latinul íródtak volna, sokuk akár ma is megszülethetne.

Kik írták ezeket a verseket?

A Carmina Burana egyik legérdekesebb sajátossága, hogy a szerzők többségét ma sem ismerjük. A kutatók szerint sok verset úgynevezett goliárdok írtak. Ők vándorló diákok, tanult szerzetesek és értelmiségiek voltak, akik egyik városból a másikba utaztak, tanultak, vitatkoztak, énekeltek és költöttek.

Nem féltek kifigurázni a hatalmat.

Nevettek saját gyengeségeiken.

Dicsérték a bort.

Magasztalták a szerelmet.

És gyakran emlékeztették olvasóikat arra, hogy az emberi élet rövid.

A középkorról hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy komor, sötét korszak volt, amelyet kizárólag a vallás határozott meg. A Carmina Burana kézirata azonban egészen más képet mutat. Ezekből a versekből egy élettel teli világ bontakozik ki, ahol az emberek ugyanúgy szerettek nevetni, ünnepelni, flörtölni és mulatni, mint ma.

Éppen ezért olyan meglepően modern ez a gyűjtemény.

Hétszáz év választ el bennünket a szerzőktől, mégis ugyanazokat az örömöket és ugyanazokat a félelmeket ismerjük fel bennük.

A kézirat évszázadokon át elsősorban a történészek érdeklődését keltette fel. A fordulat csak a 20. században következett be, amikor egy fiatal német zeneszerző, Carl Orff kezébe került a versgyűjtemény.

Orffot nem a történelmi jelentősége ragadta meg.

Hanem a szövegek ereje.

Úgy érezte, ezek a versek ma is élnek. Nem poros emlékek, hanem olyan gondolatok, amelyek ugyanúgy megszólítják a modern embert, mint a középkorit.

Nem akarta az egész kéziratot megzenésíteni.

Több mint kétszáz versből végül huszonnégyet választott ki. Olyanokat, amelyek együtt egyetlen nagy ívet rajzolnak ki: a szerencse forgását, a természet újjászületését, a szerelem kibontakozását, az ünneplést és végül az ember rádöbbenését arra, hogy semmi sem állandó.

1935-ben kezdett komponálni, és egy évvel később elkészült a mű.

Az ősbemutatót 1937-ben tartották Frankfurtban.

A siker azonnali volt.

Orff később olyan nagy jelentőséget tulajdonított ennek az alkotásnak, hogy állítólag azt mondta kiadójának: „Mindaz, amit eddig írtam, megsemmisíthető. Az életművem a Carmina Buranával kezdődik.”

Ez ritka kijelentés egy zeneszerzőtől.

De jól mutatja, mennyire különlegesnek tartotta ezt a művet.

O Fortuna – A szerencse kereke

Mielőtt a történet elkezdődne, Carl Orff egyetlen gondolatot vés a hallgató emlékezetébe.

Semmi sem állandó.

Az O Fortuna nem nyitány, hanem az egész mű kulcsa. A címben szereplő Fortuna a római mitológia szerencseistennője, akit a középkorban szinte mindig egy hatalmas kerékkel ábrázoltak. Ez a kerék megállás nélkül forog. Aki ma a tetején áll, holnap a mélybe zuhanhat, és aki ma reménytelennek érzi magát, holnap váratlanul felemelkedhet.

A középkori ember számára ez nem puszta költői kép volt. Az életet járványok, háborúk, éhínségek és kiszámíthatatlan természeti csapások alakították. Egyetlen rossz termés vagy betegség elegendő volt ahhoz, hogy valaki egyik napról a másikra elveszítse mindenét.

A kórus ezért nem egyszerűen énekel. Szinte vádat emel a szerencse ellen. A dobok súlyos ütései olyanok, mintha maga a kerék fordulna egyre nagyobb erővel, a zenekar pedig fokozatosan építi fel azt a feszültséget, amely végül elementáris erejű kitörésbe torkollik.

Mégis különös ellentmondás rejlik ebben a zenében. Bár a szöveg panaszkodik Fortuna szeszélyességére, a zene mégsem reménytelen. Inkább arra figyelmeztet, hogy a változás az élet természetes része. A szerencse kereke nemcsak lefelé fordulhat, hanem felfelé is.

Ez a gondolat végigkíséri az egész művet.

Primo Vere – A tavasz visszatérése

A nyitótétel komorsága után szinte váratlanul kinyílik a világ.

A dobok elhallgatnak, a hangzás könnyebbé válik, és megérkezik a tavasz. A középkor embere számára ez nem egyszerűen egy új évszak kezdete volt. A hosszú tél után ismét lehetett vetni, dolgozni, utazni, ünnepelni. A természet újjászületése egyet jelentett az ember reményének újjászületésével is.

A kórus örömmel köszönti a zöldellő mezőket és a virágokat. A dallamok frissek, mozgékonyak, mintha minden egyszerre életre kelne. A zene szinte ragyog, de nem túláradóan. Inkább azt az érzést kelti, amikor egy hosszú, sötét tél után először süt ki a nap.

Ebben a részben Orff különösen ügyesen használja a ritmust. Nem bonyolult dallamokkal festi meg a tavaszt, hanem lüktetéssel. Az egész zenében ott van az élet újraindulásának energiája.

A természet felébred.

És vele együtt az ember is.

Uf dem Anger – Az ünnep kezdete

A tavasz öröme hamarosan közösségi ünneppé alakul.

Az emberek már nem csupán szemlélik a természetet, hanem részeseivé válnak. Táncolnak, énekelnek, mulatnak. A zene itt néhol szinte népzenére emlékeztet. Egyszerű, könnyen megjegyezhető ritmusok váltják egymást, amelyek szinte mozgásra késztetik a hallgatót.

Orff ezzel tudatosan idézi fel a középkori falusi ünnepek hangulatát. Ezek nem előadások voltak, hanem közös élmények. Nem létezett külön közönség és fellépő. Mindenki részt vett bennük.

A zenében ezt az összetartozást halljuk.

Nem egyetlen szólista uralja a színpadot.

A közösség válik főszereplővé.

Az ember egy rövid időre megfeledkezik a gondjairól. Mintha a Fortuna kereke most kedvező irányba fordult volna.

In Taberna – A kocsma világa

A mű egyik legmeglepőbb része ezután következik.

Ha valaki csak az O Fortunát ismeri, talán komor, ünnepélyes folytatásra számítana. Ehelyett Orff egy zsúfolt középkori kocsmába vezeti a hallgatót.

A férfikar harsányan énekel.

Csörögnek a korsók.

Bor folyik.

Kockák gurulnak az asztalon.

Nevetés tölti be a termet.

A versekből kiderül, hogy a vendégek nem sokat törődnek a holnappal. Ma inni kell, ma nevetni kell, mert senki sem tudja, mit hoz a következő nap. Ez a gondolat ismét visszakapcsol a nyitótételhez. Ha a szerencse úgyis kiszámíthatatlan, akkor legalább a jelen pillanatát érdemes élvezni.

Ebben a részben hangzik el a mű egyik legismertebb szólója is, a megsült hattyú panasza.

Első hallásra szinte nevetséges.

A hattyú arról énekel, hogy egykor gyönyörűen úszott a tavon, most pedig nyárson forog a tűz fölött.

A jelenet humorosnak tűnik, mégis keserű.

Néhány perccel korábban még az élet szépségéről szólt a zene.

Most ugyanaz az élet mulandóságára emlékeztet.

Orff ezzel finoman jelzi, hogy az öröm és a tragédia gyakran csak egyetlen lépésre áll egymástól.

Cour d'Amours – A szerelem ezer arca

Miután a mulatság véget ér, a történet új irányt vesz. A bor, a nevetés és a hangos ünneplés után a figyelem az ember legszemélyesebb érzése felé fordul: a szerelemre.

Ez a ciklus talán azért hat ennyire időtlenül, mert semmit sem idealizál. A középkori költők nem azt írják le, milyen a tökéletes szerelem, hanem azt, milyen érzés szerelmesnek lenni. Egyszerre jelenik meg a vágyakozás, a bizonytalanság, a remény és a félelem. Az ember hol biztos benne, hogy megtalálta élete párját, hol pedig attól retteg, hogy elveszíti azt, akit szeret.

Orff ezt a lelki hullámzást rendkívüli érzékenységgel fordítja le a zene nyelvére. A korábbi tételek erőteljes ritmusai háttérbe húzódnak, helyüket lágyabb dallamok veszik át. A kórus már nem kiált, inkább mesél, a szólisták pedig úgy szólalnak meg, mintha saját érzéseiket vallanák meg.

A szerelem itt nem egyszerűen örömforrás.

Ugyanolyan kiszámíthatatlan, mint Fortuna kereke. Egyetlen pillanat alatt boldoggá tehet, de ugyanilyen gyorsan képes fájdalmat is okozni. Éppen ezért a műben a szerelem nem válik külön történetté. Ugyanannak a körforgásnak a része, amelyet már a nyitótételben megismertünk.

A középkori ember ugyanúgy vágyott arra, hogy szeressék, mint a mai. Ugyanúgy félt a csalódástól, ugyanúgy reménykedett a viszonzott érzésekben, és ugyanúgy hitt abban, hogy a szerelem képes megváltoztatni az életét.

Ebben rejlik a Carmina Burana egyik legnagyobb ereje.

Bár a szövegek több mint hétszáz évesek, egyetlen pillanatra sem érezzük őket idegennek.

Blanziflor et Helena – A beteljesülés pillanata

A szerelmi ciklus végére a zene fokozatosan kiteljesedik. A hangzás egyre fényesebb, a kórus egyre ünnepélyesebbé válik, mintha minden korábbi bizonytalanság feloldódna.

A mű egyik legszebb pillanata ez.

Nem azért, mert itt hangzik el a leglátványosabb dallam, hanem azért, mert Orff néhány perc erejéig elhiteti velünk, hogy a boldogság valóban elérhető.

A szerelem beteljesül.

A természet virágzik.

Az emberek ünnepelnek.

Úgy tűnik, Fortuna végre kegyes lett.

A ciklus csúcspontját a Dulcissime című rövid szopránszóló jelenti. A dallam rendkívül magas hangokon szólal meg, szinte lebeg a zenekar fölött. Mintha a földi világ egyetlen pillanatra eltűnne, és csak a tiszta öröm maradna.

Ez a néhány másodperc különleges helyet foglal el az egész műben. Nem harsány, nem monumentális, mégis ugyanolyan emlékezetes, mint az O Fortuna.

Orff ezzel azt mutatja meg, hogy a legnagyobb érzelmeket nem mindig a hangerő fejezi ki. Néha egyetlen emberi hang is elegendő ahhoz, hogy az egész terem lélegzet-visszafojtva figyeljen.

A kör bezárul

És ekkor váratlan dolog történik.

Amikor a hallgató azt hinné, hogy a történet véget ért, újra felhangzanak azok a bizonyos dobütések.

Ismét megszólal az O Fortuna.

Első hallásra úgy tűnhet, mintha Orff egyszerűen megismételné a nyitányt. Valójában azonban egészen más történik.

A mű során végigjártuk az emberi élet legfontosabb állomásait. Láttuk a természet újjászületését, az ünneplést, a mulatozást, a szerelmet és a boldogságot. Egyetlen pillanatra úgy tűnt, mintha minden a helyére került volna.

De Fortuna kereke közben egyszer sem állt meg.

A zárótétel emlékeztet rá, hogy semmi sem végleges.

A boldogság nem örök.

Ahogy a bánat sem.

A gazdagság elmúlhat.

A szegénység is véget érhet.

A fiatalság megöregszik.

A télből ismét tavasz lesz.

Orff ezzel zseniális szerkezeti megoldást alkalmaz. A mű nem egyenes vonalban halad előre, hanem kört ír le. Ugyanoda érkezünk vissza, ahonnan elindultunk, de közben már egészen másként értjük a nyitótétel üzenetét.

Az első O Fortuna még félelmet keltett.

Az utolsó már bölcsességet hordoz.

Mitől lett világhírű a Carmina Burana?

Kevés klasszikus zenemű lépte át olyan könnyedén a koncerttermek falait, mint a Carmina Burana.

Ennek egyik oka a rendkívüli közvetlensége.

Orff zenéje nem igényel zenei előképzettséget. Nem kell ismernünk a barokk ellenpontot vagy a romantika harmóniavilágát ahhoz, hogy hasson ránk. A ritmus ösztönös, a dallamok könnyen megjegyezhetők, a kórus ereje pedig szinte fizikai élménnyé válik.

Ezért hallhatjuk filmek csatajeleneteiben, történelmi dokumentumfilmekben, videojátékok előzeteseiben vagy akár sportesemények megnyitóján is.

Mégis van ennek egy érdekes következménye.

Sokan úgy ismerik az O Fortunát, hogy közben magát a Carmina Buranát soha nem hallgatták végig.

Pedig a nyitótétel önmagában csak egyetlen mondat.

A teljes mű az a történet, amely ezt a mondatot megmagyarázza.

Miről szól valójában a Carmina Burana?

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy középkori dalok gyűjteménye.

Második pillantásra már a szerelemről, a borról és az ünneplésről szóló történeteket látjuk benne.

De ha végighallgatjuk az egész művet, lassan kirajzolódik egy mélyebb gondolat.

A Carmina Burana valójában nem a középkorról szól.

Hanem az emberről.

Arról, hogy egész életünkben próbálunk kapaszkodókat találni. A munkában, a szerelemben, a sikerben vagy éppen a vagyonban keressük a biztonságot. Közben azonban újra és újra rá kell döbbennünk, hogy semmi sem marad változatlan.

A szerencse nem kérdezi meg, készen állunk-e.

Az idő nem áll meg.

Az évszakok váltják egymást.

A gyermek felnő.

A fiatal megöregszik.

Az örömöt egyszer bánat követi, a bánatot pedig újra remény.

Éppen ezért a Carmina Burana végső üzenete nem a reménytelenség.

Hanem az elfogadás.

Annak felismerése, hogy az élet szépsége nem az állandóságban, hanem a változásban rejlik. Ha Fortuna kereke nem forogna, nem létezne új kezdet sem. Nem lenne tavasz a tél után, nem lenne szerelem a magány után, és nem lenne remény a veszteség után.

Ezért hat ez a mű ma is olyan elementáris erővel.

Mert miközben középkori költők szavait halljuk és Carl Orff zenéjét hallgatjuk, valójában saját életünkkel találkozunk.

Mindannyian voltunk már a kerék tetején.

És mindannyian megtapasztaltuk azt is, milyen érzés lefelé indulni.

A Carmina Burana ezért több mint klasszikus zene.

Ez az emberi sors zenéje.

- forrás: Merj élni -

- - - - - - - 

André Rieu - O Fortuna (Carmina Burana - Carl Orff) - videó

forrás:André Rieu

Lorna Byrne: „Engedd ki magadból a szeretetet!”

 

Lorna Byrne ír misztikus, aki 1953-as születése óta látja az angyalokat, és rendszeres kapcsolatban áll velük, fizikailag is érzékelve jelenlétüket.

Mindannyian tiszta szeretetként születünk, Lorna azonban látja, hogy tíz felnőttből kilencnek egyfajta szalag fogja körbe a testét a szív magasságában, emiatt a szeretet nagy része elzáródik.

Nekünk, emberi lényeknek, függetlenül attól, milyen vallást követünk, vagy miben hiszünk, mindegyikünknek van lelkünk. Isten olyan hatalmas szeretettel van mindannyiunk iránt, hogy minden embernek adott egy kis darabkát magából.

Részlet Lorna Byrne: Mennyei szeretet című könyvéből:

„Az isteni fénynek ez a kis darabkája a lelkünk. Ha megnyitjuk magunkat a szeretetnek, akkor mélyebben kapcsolódunk a lelkünkkel.

A szeretet az szeretet, mindig ugyanaz, a név nélküli angyal azonban megmutatta nekem, hogy sokaknak nagyon beszűkült nézete van a szeretetről – úgy vélik, csupán egy szerelmespár között vagy a családra érvényes valami. Rengeteg emberrel találkoztam, akik szinte sírva áhítozzák a szeretetet, ám úgy gondolják, csak egy romantikus kapcsolatban kaphatják meg, és emiatt nem képesek meglátni az életükben már jelen lévő szeretetet. Nem látják, milyen sokféle módja létezik annak, hogy szeressünk!

Tizenegy éves koromban nyáron egy nap kimentem egy nagy ifjúsági szálló mögé a kocsiszínekhez (a nagymamám ebben a Clare megyei a szállóban volt gondnok). Felbukkant a név nélküli angyal, és szólt, kövessem a nagypapámat, de csendesen, hogy ne vegyen észre. Nagypapám magának való ember volt, aki elvesztette egyik lábát az ír függetlenségi háborúban, és így nehezére esett neki a járás. Csendben követtem, amint bemegy az egyik kocsiszínbe, aztán bekukucskáltam az épületbe. Láttam, miként árad kifelé a szeretet a nagypapámból, annak ellenére, hogy az arca döbbenetet és szenvedést mutatott. Én pedig eltűnődtem, hogy ugyan mi történhetett.

Nagypapám elővett a zsebéből egy fehér zsebkendőt, és nagy nehézségek árán lehajolt a földre.

Ahogy megláttam, mit emelt fel a földről, megértettem a helyzetet! Két apró madár bújt meg a zsebkendőben, fecskefiókák! Magasan, fent a falon volt egy fecskefészek, és ez a két kismadár valahogy – elképzelni nem tudtam, hogyan – kiesett onnan.

A nagyapám arcán tükröződő szeretet, valamint a tőle a két kismadár felé áramló szereteterő látványa mélyen megérintett. Ekkor megszólalt a mellettem álló név nélküli angyal: »Ez a szeretet! Nagyapádnak rendkívül nehéz élete volt, és ezért rengeteg szeretetet elzárt magában! – Szomorúan gondoltam a nagypapa két gyermekére, akikről tudtam, hogy fiatalon és tragikus körülmények között haltak meg. – A madarak iránt érzett szeretete ugyanaz a szeretet, amit anyád és apád között is láttál. A dologban az a szomorú, hogy nagypapád könnyebbnek találja kimutatni szeretetét egy madár felé, mint a saját családja irányába!«

Nagypapám nagy nehezen a szín ajtaja felé mozdult, egyik kezében a botját fogta, másik kezében a két kismadarat tartotta óvatosan.

Amikor nem sokkal később bementem a konyhába, a nagypapám nagy szeretettel már elhelyezte a két fiókát egy dobozba, ahol biztonságban lehettek, és langyos tejjel etette őket egy kis csepegtető segítségével. Így gondozta a madarakat heteken át, néha nekem is megengedte, hogy etessem őket. A kis fecskék végül megerősödtek annyira, hogy képesek legyenek vigyázni magukra, és akkor szabadon engedte őket.

A név nélküli angyal azt mondta nekem, hogy a szeretet az mindig egy és ugyanaz a dolog, azonban nagyon sokféleképpen tudunk szeretni! Belül mindannyiunkban színtiszta szeretet van. Újszülött csecsemőként telve voltunk szeretettel, és nem számít, mi minden történt velünk onnantól számítva, ez a szeretet mindig ott van velünk. Függetlenül attól, milyen élet jutott nekünk, vagy hogy mit tettünk másokkal, a bennünk lévő szeretet nem halványul el. Azonban nagy részét – vagy talán az egészet – mélyen elzárjuk magunkban. Meg kell tanulnunk, hogyan tudjuk kiengedni magunkból a szeretetet!

Ha bármiféle dolog iránt érzünk valami szeretetet, azzal már megmozdítjuk a bennünk lévő szeretetet, és meg tudjuk engedni magunknak, hogy egyre inkább felszabadítsuk azt magunkból. A szeretetet annak személyes megélései mozgatják meg bennünk: ha átérezzük, ha szeretettel teli gondolataink vannak, vagy ha látjuk a szeretetet. Egymástól tanuljuk meg, mit jelent szeretni.

Az angyalok azt mondják, minden ember képes megtanulni, hogy gyakrabban szeressen, és egyre erősebben. Ezért írtam meg ezt a könyvet!”

„Az angyalok elmondták nekem, hogy a szeretet a leghatalmasabb erő a világegyetemben, ez terel minket a helyes irányba és visz előre. A szeretettől válik értékessé az életünk!”

- Lorna Byrne -

- forrás:nlc.hu/ezoteria -

- - - - - - -

Lorna Byrne: Meditáció a szeretetről - videó

forrás: Lorna Byrne

Dr. Bistey Zsuzsa: Testi, lelki és szellemi hármasság - Az Örzők Kápolnája

Dr. Bistey Zsuzsa író, antropozófiai szemléletű klinikai pszichológus volt a vendége a Körmendi Kulturális Műhely kaszinó-estjének. A neves szakemberrel Szabó Ferenc szervező, a Magyar Kultúra Lovagja beszélgetett.

Dr. Bistey Zsuzsa és az Őrzők Ispánki 

Makovecz-kápolnájának makettje

Dr. Bistey Zsuzsa klinikai terápiai munkáját férje mellett kezdte el a kórház keretein belül.

A teltházas előadás elején dr. Bistey Zsuzsa elmondta, hogy Budapesten született, de huszonegy éves korában - a jogi egyetemen végzett tanulmányait megszakítva - elhagyta Magyarországot. Szabadulni akart abból a szűkre szabott külső- belső mozgástérből, amelyet a hatvanas évek Magyarországa kínált egy akkori fiatalnak. 

Életét és tanulmányait Dél-Afrikában, majd az Egyesült Államokban folytatta. San Franciscóban és San Diegóban egy angol bank személyzeti pszichológusaként dolgozott egészen 1981- ig, amikor férjhez ment egy szintén magyar származású klinikai pszichológushoz, dr. Bistey Györgyhöz, aki egy Pennsylvania-i non-profit rehabilitációs kórház direktoraként úttörő munkát végzett a testi traumák lelki-szellemi gyógyításában, az orvosi hipnózis alkalmazásában, különös tekintettel az ifjúsági addiktológia területére. Klinikai terápiai munkáját férje mellett kezdte el a kórház keretein belül, majd – gyermekei születése után – pennsylvania- i farmjukon magánpraxist folytatott. 

A Bistey házaspár 1991-ben két gyermekével visszatelepült Magyarországra, mégpedig Ispánkra azzal a szándékkal, hogy a lehető legtisztább természeti környezetben, városoktól távol, szociálpszichológiai és általános terápiai munkába kezdjen.

Az őrségi település kapcsolódási pont volt a 20. század legnagyobb magyar építészével, Makovecz Imrével, aki Ispánkra tervezett egy minden tekintetben páratlan, mindössze hetvenkét négyzetméteres rönkkápolnát. Az épület belső kiképzése egész Európában egyedülálló: nyolc hatalmas freskóban ábrázolja majd az Őrvidék, a Várvidék és egész Európa négy és fél ezer éves történelmének meghatározó eseményeit. 

Makovecz Imre 14 évi együttes munka után tervezte meg a kápolnát. A megvalósítást előbb a koronavírus akasztotta meg, majd a háború - mondta az előadó, majd arra is kitért, hogy az emberi tudat meghatározó fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Az emberi lény természetét a testi, lelki és szellemi hármasság határozza meg, ami talán sosem állt közelebb ahhoz, hogy életébe és sorsába döntő módon és pozitív irányban beleavatkozzon.

Fotó: Jámbori Tamás

- forrás: Körmendi Híradó -

A Makovecz-építészet jellegzetességei, mint a természetes formák, organikus anyagok használata és az épületek szoros kapcsolata a környezettel, mind-mind tükröződnek a kápolna tervezett formáiban is. Az épület tervei az emberek és a természet harmóniáját igyekeznek kifejezni, megteremtve egy olyan teret, ahol mindenki kapcsolatba léphet lelki világával, miközben részesülhet a környezet nyújtotta békességben.

- - - - - - - -

Az Örzők Kápolnája dr. Bistey Zsuzsa - videó

forrás:Jenő KaloTV

Segítsük, hogy valóra válhasson!

A projekt megvalósításához elengedhetetlen az anyagi támogatás, amely lehetővé teszi, hogy a tervek a valóságban is megtestesüljenek. Ha szeretnél hozzájárulni a Makovecz Imre által megálmodott kápolna felépítéséhez, kérjük, támogasd adománnyal a projektet! Minden kis segítség számít, és hozzájárulhat ahhoz, hogy a szellemi örökség és a közösségi célok megvalósuljanak.

Filantroposz Egyesület számlaszám: 59500784-16543797

Ez egy olyan út, amely nem csupán az építésről szól, hanem egy magasabb szellemi célról: egy új kezdetet, a jövő misztériumait hozhatja el Európa szívébe, a szellemtudomány és a közösség erejével.

100 ÉVES A MAGYAR ANTROPOZÓFIAI TÁRSASÁG

Nagy Emilné dr. Göllner Mária (1894 -1982) magyar művelődéstörténész, antropozófus, a magyarországi Waldorf-pedagógia megteremtője.

Az első Goetheanum Dornachba - Rudolf Steiner és Göllner Mária

A magyar Waldorf mozgalom története 1924 nagypéntekjén kezdődött, amikor Göllner Mária, a filozófia fiatal doktornője Dornachba utazott, hogy találkozzon Rudolf Steinerrel az antropozófia központjában,

akinek a munkásságáról egy korábbi drezdai utazása során hallott először.

A találkozás nagy hatást gyakorolt rá, ezért még ugyanabban az évben még egyszer ellátogatott Dornachba és részt vett a szeptemberi antropozófiai kurzusokon és előadásokon, így Steiner utolsó beszédén is, mely Mihály-napon hangzott el.

Magyarországra visszatérte után tanulmányozta Steiner hatalmas – ma is feldolgozás alatt álló – életművét, és azt igyekezett magyarul is hozzáférhetővé tenni.

Miután Göllner Mária, akkor már Nagy Emilné elhatározta, hogy Magyarországon is létrehoz egy antropozófiai társaságot.

1926. február 20-án hetedmagával megalapította a Magyar Antropozófusok Baráti Körét, amely a magyar antropozófia születési dátumának is tekinthető.

Göllner Mária emlékirataiból tudhatjuk, hogy Rudolf Steiner halálát követően világossá vált számára, hogy mit kell tennie annak érdekében, hogy megvalósítsa célját, hogy közel hozza a magyar néphez az antropozófiát.

Mivel akkoriban még nem léteztek fordítások, nem voltak magyar előadók, ezért német nyelvű előadások szervezése helyett úgy döntött, hogy egy olyan gyakorlati dolgon keresztül próbálja ezt megvalósítani, amire majd felfigyelnek az emberek és kérdéseik támadnak. Ezért hozta létre 1926-ban az első magyarországi Waldorf-iskolát.

1926-1933

Göllner Mária férje, Nagy Emil, a köztiszteletben álló jogász felajánlotta, hogy a Kis-Svábhegyen található gyönyörű villáját díjmentesen az alapítandó Waldorf-iskola és internátus rendelkezésére bocsátja, míg az adóterheket továbbra is teljes egészében ő viselte. 

Ez a nagylelkű hozzájárulás tette lehetővé, hogy megnyílhasson az iskola.

Kép az 1929-es alapkőletételről a diákokkal és tanári karral, 

középen dr. Nagy Emilné dr. Göllner Mária, tőle balra Albert Steffen

A Kissvábhegyi Waldorf Iskola mindössze 7 évig működött, mivel 1933-ban Hitler hatalomrajutásával a németországból érkezett tanárokat arra kötelezték, hogy hagyják el Magyarországot és térjenek vissza hazájukba.

- forrás: 100.waldorf.hu -

- - - - - - - - 

Kapcsolódó írás:

Antropozófiai mozgalom és anti-antropozófiai mozgalom

https://dszilvia.blogspot.com/2024/03/antropozofiai-mozgalom-es-anti.html

- - - - - - - - 

Waldorf 100 - A film (Hungarian) - videó

forrás:Waldorf 100

Kiss Kató halottlátó médium - A túlvilági kommunikáció rejtelmei - „A Szeánsz” című műsor

Tolmács élők és holtak között

Kiss Kató halottlátó, médium – állítása szerint – képes kapcsolatba lépni az elhunytakkal. A találkozásokat kísérő hatalmas lelki terhek ellenére áldásként tekint a kivételes képességére, önmagát pedig csupán egy tolmácsnak tartja az élők és a holtak között.

Hajdú Péter legújabb műsorában Kiss Kató halottlátó túlvilági emberekkel, 

többek között a producer elhunyt édesapjával is beszélt 

Fotó: Czerkl Gábor

Kiss Kató elmondása szerint az egész folyamatot valójában a lelkek irányítják. Lehet, hogy a gyászoló hozzátartozó valójában azért keresi fel őt, mert az elhunyt akarja így.

A médium a szeánszok során sokszor fizikailag is átéli az elhunytak utolsó perceinek fájdalmát, szenvedését. Egyszer például egy öngyilkos fiú édesanyja kereste meg őt, és ekkor Kató éles, szúró fájdalmat és fullasztó érzést tapasztalt a torkában.

A túlvilági kommunikáció formája mindig más és más: sugallat, hallás, látás vagy telepátia is lehet.

– Van, hogy csak egy illatot érzek, vagy egy ruhadarabot, de az is előfordul, hogy az elhunyt teljes egészében és a teljes alakjában megmutatja magát előttem – mondta a médium.

Kiss Kató hétéves korában tapasztalta meg először ezt a képességet, ám akkor annyira megijedt, hogy a szülei pszichológushoz is elvitték. Aztán harminchárom esztendős korában ismét elemi erővel tört rá a jelenség. Először csak hangokat hallott, majd a látása is fokozatosan kiélesedett, és azóta a mindennapjai részévé vált ez a fajta kapcsolatteremtés élők és holtak között.

Meggyőződése szerint a halál után a lelkek átlagosan negyvenkét napig egy köztes állapotban maradnak, amíg feldolgozzák a földi életüket. Ilyenkor, mint egy mozifilmet, úgy látják a saját tetteiket, belenézve az igazság tükrébe, mindenféle önámítás nélkül.

Akik már elvégezték a feladatukat, és karmájuk szerint „leszülettek” egy új testbe, azokkal a médium sem tud már kommunikálni.

– Nem Isten bírál bennünket és ítélkezik felettünk, hanem magunkkal kell ezt elrendezni – vélekedik a halottlátó, hozzátéve: a lelkek egészen addig születnek le újra és újra, amíg van hová fejlődniük.

Kiss Kató halottlátó elmondta: a lelkek maguk döntik el, kinek akarnak üzenni, gyakorlatilag ők irányítják az egész folyamatot, a halottlátó csupán tolmácsol. Kató elméjében egyfajta gyors montázsként, felvillanó képekkel jelennek meg az üzenetek.

„A Szeánsz” című műsor felvételén összesen nyolc civil vendég próbált válaszokat kapni az elhunyt szeretteiktől a túlvilágról, Kiss Kató halottlátó segítségével, aki a felvétel előtt semmit sem tudott az interneten kiválasztott vendégekről – az elhunyt szeretteik üzeneteit tolmácsolta.

Részlet a "Szeánsz"-ból

Kislányán keresztül üzent a túlvilágról a halott édesapa

A megözvegyült Julianna halottlátóhoz fordult, miután kislánya elmondta: 

apukája beszél hozzá 

Fotó: Czerkl Gábor

Nyikorgó ajtók, jéghideg fuvallat a csukott ajtókon keresztül, megmagyarázhatatlan zörejek. Egy kislány, aki egy üres szobában állva arról beszél, hogy valaki szól hozzá a semmiből. A legtöbb esetben ilyenkor egy édesanya frászt kapna, és szakemberhez fordulna. Földvárszkiné Varga Julianna azonban egyetlen percig sem esett pánikba. Az albertirsai asszony rögtön tudta: meghalt férje jár hozzájuk vissza a túlvilágról.

Mintha csak egy klasszikus hollywoodi kísértettörténet kliséinek felhasználásával forgattak volna egy új mozit. A furcsa hangok, a kinyíló ajtók és a kislány, akihez egy láthatatlan valaki beszél, kísértetiesen idézik meg a Hatodik érzék vagy éppen a Más világ című filmek borzongató pillanatait. Ám ezt a forgatókönyvet nem egy filmstúdióban találták ki, hanem Albertirsán írta meg maga az élet.

A fizika törvényei megszűntek létezni

A 47 éves Pált egy infarktus ragadta el szeretteitől. A felfoghatatlan tragédia után azonban nem a gyász csendje telepedett a házra, hanem megmagyarázhatatlan jelenségek sorozata vette kezdetét. Ajtók kinyíltak és becsukódtak, Julianna látta megjelenni férjét, aki beszélt is hozzá, de a legdöbbenetesebb eseménysorozat gyermekük, Janka körül bontakozott ki.

Julianna tudatosan nem beszélt a kislánynak minderről, nehogy megijessze és összezavarja. Ám a hatéves Janka egyszer csak azzal állt édesanyja elé, hogy valaki szólítgatja őt a folyosón.

– Apahang! – mondta a kislány, és határozottan állította, hogy édesapja suttog neki az üres térből: „Janka, Janka”.

A megválaszolatlan kérdések nyomasztották Juliannát. Tudni akarta, mit szeretne mindenáron a tudtukra adni néhai férje. Kétségbeesésében Kiss Kató halottlátóhoz fordult, és Hajdú Péter Szeánsz című műsorának felvételén találkoztak is.

Kiss Kató olyan titkos kulcsszavakat adott át Julcsinak a szeánszon, a stúdióban, mint a „csütörtöki nap” vagy a „három nap”. Az utóbbi azonnal betalált az özvegynél: ez a kifejezés arra a tragédia előtti, tökéletes és megismételhetetlen balatoni kiruccanásukra utalt, amiről egyetlen kívülálló sem tudhatott.

Pál még ott van a házban, az ajtók mögött és a kislánya mellett. A sok ijesztő zörej, a borzongató fuvallatok és jelenések ellenére a férfi szándéka tiszta és szeretetteljes. 

A halottlátó a találkozás végén megfejtette az üzenetet, ami miatt a férj egyelőre képtelen elszakadni a földi élettől:

A 47 évesen elhunyt édesapa csupán annyit akar felesége tudtára adni, hogy a mai napig szerelmes belé, és sajnálja, hogy ilyen kevés idő jutott nekik együtt.

A felvétel végén Kiss Kató váratlanul Hajdú Péterhez fordult

– Borzasztóan fáj neki a tizenhat évi némaság. Arra kér, fogadd el a bocsánatát, könyörög - mondta a halottlátó.

Döbbenet. A feszült pillanatokban kiderült, a médium Hajdú Péter elhunyt apjának az üzenetét továbbította. Ő jelentkezett a túlvilágról, hogy tudassa: büszke arra, amivé a fia vált az évek során. Megjegyezte azt is, ők ketten nagyon egyformák, rendkívül makacsak. És még valami elhangzott: ha a fia meg tud bocsátani, akkor az egész élete megváltozik majd.

A láthatóan zavarban lévő, megdöbbent Hajdú Pétert teljesen készületlenül érte mindez. Kiss Kató olyan kulcsszavakat említett, amelyeket egy kívülálló nem tudhatott.

– Hajszálpontos volt a tizenhat év, utánaszámoltam, napra pontosan tizenhat esztendővel ezelőtt beszéltem utoljára édesapámmal, és a július is stimmelt, abban a hónapban hunyt el. A harmadik kulcsszó, az április pedig a születésnapunkra utalt. Édesanyámmal együtt mindhárman áprilisban születtünk – mondta Hajdú Péter a Blikknek.

Hajdú Péter a felvételt követő napokban sokat őrlődött a hallottakon, és egy katolikus pappal is beszélgetett a történtekről.

– Azt mondta nekem, bár ez a téma megosztó, mégis hasznos, hogy foglalkozunk vele. Lehet, hogy valakit épp ez segít annak felismerésében, hogy a halállal nem ér véget az életünk – magyarázta a műsorvezető. 

– Az én istenhitem nagyon erős, még akkor is, ha mindenkiben van egyfajta szkepticizmus. Jézus is az örök életről beszél, de valahogy ebben hiszünk a legkevésbé. Az emberek, sőt, még a hívők gondolkodása is eléggé halálközpontú. Engem ez az élmény, azt hiszem, megerősített abban, hogy van örök élet, és hogy a lélek valóban halhatatlan.

- forrás: blikk.hu -

A Szeánsz - 1. rész - videó

forrás: Frizbi TV

https://www.youtube.com/watch?v=8vEtCsKEzm4

Nyolc megrendítő történet, elképesztő veszteségek, tragikusan fiatalon elveszített családtagok. Rengeteg kérdés, amik nem hagyják nyugodni őket. A válaszokat pedig Kiss Kató halottlátó adja, aki kapcsolatba lép az elhunyt hozzátartozókkal. Egyeseknek megnyugvást hoz, másokban újabb kérdéseket vet fel A Szeánsz.

Albert Einstein - a történelem egyik legzseniálisabb elméje

Albert Einstein 1879-1955

Utazás Einstein koponyájába

1955 áprilisa, Princeton, New Jersey. Rövidesen leáll az idegsejtek működése, melyek Albert Einstein agyát kora egyik legkiválóbb elméjévé tették. 76 éves, amikor utolsó jegyzeteit veti papírra. Utolsó szavait anyanyelvén, németül mormolja. Majd békésen jobblétre szenderül. Otto Nathan, aki barátja és végrendeletének végrehajtója volt, a hamvasztásra egybehívta a közeli rokonokat és ismerősöket. Miközben gyászolják, a család egyetlen tagja sem veszi észre, hogy a koporsóban fekvő holttestet megcsonkították. Einstein halála és a hamvasztása között kevesebb, mint 24 óra telt el. Ez idő alatt azonban eltűnt a test egy része... Egy szerve hiányzott. Valaki ellopta Einstein agyát.

Kutató Einstein agyával

Ma ez az illető Amerika egy félreeső vidékén él. Ő az a férfi, aki felnyitotta Einstein koponyáját, és kiemelte belőle a történelem egyik legzseniálisabb elméjét. 

Dr. Thomas Harvey 1955-ben negyvenkét éves volt. Albert Einstein halálakor történetesen épp ő végezte a boncolásokat. Dr. Harvey korábban már találkozott Albert Einsteinnel, amikor házhoz hívták egy rutin vérvétel céljából. Dr. Harvey a következő alkalommal a boncteremben látta viszont Albert Einsteint. 

Einstein hivatalos boncolási jegyzőkönyve eltűnt, és az még most is rejtély, hogy erre egyáltalán miért volt szükség. A világsajtó arra várt, hogy megtudja, hogyan halt meg Albert Einstein. Einsteinnél aortafal-elváltozás alakult ki, mely végül megrepedt és ennek következtében elvérzett. 

Volt azonban valami, melyet Dr. Harvey nem árult el. Az agy eltávolítása, vizsgálata, majd visszahelyezése megszokott eljárásnak számít. Dr. Harvey-nak azonban más terve volt. Nem állt szándékában visszaszolgáltatni a szervet tulajdonosának. 

Einstein fia csak másnap, a sajtóból értesült az agy eltávolításáról és rendkívül felzaklatta az eset. Azonban, hogy kerüljék a nyilvánosságot, ő és Otto Nathan nem követelték a szerv visszaadását. Harvey megtarthatta az agyat, de híre ment tettének, és az az ürügy, hogy csak tudományos célból konzerválta, nemigen szabott gátat a közfelháborodásnak. 

Vajon Thomas Harvey e tettével megmentette az emberiség legkitűnőbb elméjét vagy a század leghírhedtebb halottgyalázásának bűnét követte el?

Nem volt nyilvánvaló, hogy Einstein arra hivatott, hogy majdan nagy fizikus váljék belőle. Gyermekkorában a zene és nem a fizika volt a szenvedélye. Egy geometriakönyv azonban fordulatot hozott Einstein életébe. A világegyetemet számokon keresztül is meg lehetett hódítani. Életének fő műve az univerzum zenéjét vezényli. Einstein munkássága örökre megváltoztatta a térről és időről alkotott felfogásunkat. Minden idők leghíresebb egyenletében foglalta össze az energia, a fénysebesség és a tömeg viszonyát. 

Vajon mitől vált Einstein agya olyan kivételessé?

Albert Einstein szabadalmi hivatali szakértőként dolgozott. Egyhangú munkája mellett bőven volt ideje gondolkodni. Einstein unalma fordulatot hozott a világba. Miközben vonattal hazafelé tartott, visszanézett egy toronyórára. Egy gyermeteg gondolat villant át az agyán. Elképzelte, hogy a vonata fénysebességgel távolodik a toronytól. Akkor vajon mit látna az órából? A fénysebesség mindig ugyanakkora. Gyorsan rájött, hogy úgy tűnne, mintha megállt volna az óra, hiszen a fénysebesség nem érné utol a vonatot. A vonaton viszont a saját órája normálisan mutatná az időt. Einstein óriási felfedezést tett, az idő múlásának ütemét szerte a világegyetemben befolyásolhatja, hogy mi milyen sebességgel mozgunk. Minden egyes személy időről alkotott fogalma attól függ, hogy épp hol tartózkodik az univerzumban. Ezzel megszületett a relativitáselmélet.

Az 1600-as évek és Sir Isaac Newton óta a világegyetem fizikája biztosnak és megalapozottnak tűnt. Einstein azonban 1905-ben három olyan közleményt publikált, melyek forradalmian új látomást festettek az univerzumról. Albert Einstein eszméi azonban nem leltek értő közönségre. A fizikusok világa nem vett tudomást a cikkeiről, így Einstein nem részesült hírnévben és a lelkes fogadtatásban, mindössze egy köszönetnyilvánítást kapott. Teltek-múltak a hónapok... Majd 1906-ban reménysugár csillant meg a látóhatáron, egy levél formájában. Igaz, mindössze egyetlen levél, de a kor legjelentősebb fizikusa, Max Planck tollából... Planck olvasta Einstein relativitásról írt elméletét és felismerte ennek óriási jelentőségét. A világ már soha többé nem lehetett ugyanaz, mint korábban hitték.

Einstein agya

Einstein idejében úgy hitték, hogy az agy olyan, mint a csontváz; megvannak a maga természetes korlátai, de ez az elmélet napjainkban megdőlni látszik. Ehelyett ma úgy tudjuk, hogy az agy egyre több területe viselkedik az izmokhoz hasonlóan, azaz az igénybevételnek megfelelően fejleszthető. Ha az agyunk egésze az izmokhoz hasonlítható, akkor lehet, hogy mindannyiunkban ott rejtőzik a képesség, hogy Einsteinné váljunk?

Einstein agyának eltávolítása után Dr. Harveyra erős nyomás nehezedett. Ezekben a hetekben számos tudós vetélkedett a lehetőségért, de ő megmakacsolta magát. Csakis ő, és senki más nem őrködhet a tudomány legnagyobb elméje felett. 

Az ötvenes években az agykutatás felkapott módszere az agy mikroszkópos vizsgálata volt. Einstein agyát 240 szeletre vágta, valamennyit felcímkézte, celloidinbe ágyazta és alkoholban konzerválta. A kiemelkedő tudósok közül néhány kiválasztott kapott Harvey döntő jelentőségű mintáiból. 

Vajon a zsenialitás a szürkeállományban lapult? Ha a neurológia e "szent Grál"-ja napvilágra kerülne, Harvey is tisztázhatná magát. Úgy tekintenének rá, mint akinek gyors cselekvése az egész emberiség számára megmentette az agyat... 

Vajon hogy állna hozzá a tudomány napjainkban?

- forrás:mult-kor.hu -

- - - - - -

Albert Einstein utolsó 24 órája - videó

forrás:Mr Scientific

Einstein megtagadta a műtétet. Tudta, hogy közel a vége, és készen állt rá. Azt mondta: 

„Akkor akarok menni, amikor akarok”, „Ízléstelen mesterségesen meghosszabbítani az életet. Megtettem a részem, ideje indulni. Elegánsan fogom csinálni."

Másnap reggel a princetoni kórházban halt meg.

Soma: Nem hiányzik valami az életedből? - Tapasztalat az antropozófiáról

 

Soma Mamagésa

Egyre több ember keresi a helyét a világban, egyre többen érzik, hogy valami baj van ezzel a világgal, legalábbis valami hiányzik, amit már nem lehet megvásárolni abban az embertelen mennyiségű üzletben, amik közé beszorultunk. Egyre több a pszichés beteg, az allergiás, depressziós… akit nagy valószínűséggel nem a gyógyszerek fognak meggyógyítani.

Akik mernek még gondolkodni és valamennyire látni (nem csak nézni), azok tele vannak kérdésekkel, meddig tart még ez? Ez az anyagba szakadtság, pénz, hatalom és vágyhajhászás… Vakság, alvás, tévé előtt bambulás. Egyre többen érzik, hogy kezdünk eljutni egy korszak végére, és hogy jönnie kell valami újnak.

A napokban ezt írta az egyik kolléganőm:

„Az a szerencse, hogy mindemellett pontosan tudjuk, hogy a valódi, fontos dolgok nem ezen a síkon zajlanak, és tudatosan, értékelve és hálával adunk teret annak a másiknak is – ha bizonyos időszakokban (és talán a mostani létformánkban általában) nem is eleget. De azt hiszem, jó néhányunknak van valamiféle ősi, örökölt illetve kegyelemből kapott tudása, amitől biztosak vagyunk benne, hogy ez egyszer másként lesz. Vagy ezen a Földön, vagy ha nem, hát az sem baj. Amíg nem élhetjük meg, addig is dolgunk hordozni és közvetíteni az üzenetet, hogy létezik a másik oldal.”

Tegnap elutaztam az Őrségbe Ispánkra, ahol a legnagyobb magyar antropozófus Rudolf Steiner-szakértő, Bistey Zsuzsa lakik. Ő magát így definiálja Vízöntő kori újjászületés című művében: „biológus, antropozófus, filozófus vagyok és ha kell orvos és papnő” 

(egyébként klinikai szakpszichológusként doktorált).

Körülbelül 16-17 évvel ezelőtt jártam nála, akkor olvastam a Diadalmas út című elementáris, felemelő művet, aminek a hatására látni, megismerni vágytam őt, de akkor nem sikerült. Akkoriban nagy Rudolf Steiner-fan voltam. A gyerekeket is szerettem volna Waldorf-oviba, -suliba járatni, de Lázárt nem vették fel egyik helyre sem. 

(Ennek egyik fő oka az én mások számára riasztó lényem volt.)

Utána lassan le is álltam a rajongott steineri vonalról, sőt, az elmúlt években eljutottam oda, hogy hangoztattam, számomra mindez olyan ködös és megfoghatatlan, én jobb szeretem az empirikusat, az az igazán hiteles számomra. Csakhogy lelkem mélyén vágytam vissza ebbe a szellemi magasságba. Abba, ami kiszakít, de legalábbis elemel a csupán földi léttől. És igen, jó ideje feszített valamiféle hiány. Úgy éreztem, semmi és senki nem elég. Mert a SZELLEMET és szellemiséget szomjúhozta a lelkem. 

(És úgy látszik más minőségben, mint ahogy azt eddig magamhoz vettem.) 

Zsuzsa szerint ez az az időszak, amikor az emberiségnek, az emberek lelkének találkozni kell a szellemmel. Így is nevezte el: új pszichológia (vagy metapszichológia): a léleknek a szellemmel való találkozása. Érzem, hogy igaz, amit mond: a lélek beavatási helyzetben van, a lelki betegségek mögött szellemi krízisek húzódnak, amik gyógyszerrel nem kezelhetőek. Ezért van annyi pszichésen beteg és allergiás ember. 

És hogy miféle szellem vagy szellemiség ez? 

Amikor az emberben levő szellemi az univerzum szellemiségével találkozik. Ehhez nyilván be kell engednünk magunkba a szellemit, a szellemet, de közben fontos, hogy kívülről is rálássunk az egészre, arra, hogy parányi lelkekként ennek az egész elképesztő és szinte felfoghatatlan folyamatnak nem csupán a szemlélői, átélői vagyunk, de megteremtői is. 

Öt órát beszélgettünk egy huzamban, és éreztem, ahogy tágít, táplál, szinte szédít az a hatalmas tudás, ami ebből a 62 éves óriási elméjű asszonyból jön 

(szó szerint szédültem is). 

Egy elképesztő szellemi szentélyt, tudásbirodalmat épített fel szintén klinikai szakpszichológus férjével – aki már három éve meghalt –: az Arkánum Szellemi Iskolát (14 ezer könyvvel és két nagy előadóteremmel), amellett a terápiás célokat szolgáló épületet, aminek a földszinti részén gyógynövény-feldolgozás folyik, mellette van a családi házuk, amellett pedig a vendégház. Igen komoly birodalom, ahol még bioföldművelés is folyik. Zsuzsa nagyon komoly, nagypályás asszony, aki tele van tervekkel, tettekkel, tudással, átadni való kincsekkel. Egyhetes bentlakásos kurzusain az évek alatt rengeteg ember vett részt. Puszta lénye erőt adó, de ezúton ajánlom írásait is szellemi táplálékul. 

Íme, egy idézet tőle:

„Teremts csendet magad körül és figyeld belső működésedet. Ismerd meg gondolati folyamataid minőségét. Amit magadról így megtudsz, arra az érzelemmentes gondolatiság fényével világíts rá.

Szabadítsd meg önismereted első szilánkjait az asztrális indulatoktól, és fürdesd meg a hűvös, tiszta szellem fényében... Amit így megtanulsz, újabb tanuláshoz vezet majd, amíg lassan fel nem ébred benned az emlékezet…”

- forrás: somamamagesa.hu - nlc.hu/eletmod 2011. November 17 -

- - - - - -

Dr. Bistey Zsuzsa - Az antropozófia inkarnációjának előkészítői - videó

forrás:Rudolf Steiner - Antropozófia

Dr. Bugarin-Horváth András: 7 év után hívott fel az elhunyt édesapám - Megrázó üzenet a túlvilágról

Vajon véget ér minden a halállal, vagy van valami odaát? Ebben a rendhagyó epizódban egy olyan megrázó, paranormális élményt osztok meg veletek, amely alapjaiban változtatta meg a világképemet.

Dr. Bugarin-Horváth András vagyok, orvos, író, fordító és tanító. A Hajnal Városa nem egy hely, tágítsuk ki a tudatunkat, és kezdjünk el betekinteni a látható dolgok mögé, azokon túlra.

 Hét évvel édesapám halála után a telefonom kijelzőjén megjelent az arca, és megcsörrent a készülék... Ez az esemény vezetett el egy különleges beszélgetéshez, ahol egy médium segítségével több mint egy órát beszélhettem vele. Ebben a videóban édesapám üzeneteit közvetítem nektek: mesél az életfilm lepergéséről, spirituális mesterekkel való találkozásról, és arról a bizonyos túlvilági pihenőzónáról.

 Különösen fontos rész a videóban a lelkek ittmaradása: miért ragadnak meg egyesek a két világ között, és hogyan tudja az elengedés hiánya vagy a hamvak otthon tartása fogva tartani szeretteinket? 

Tarts velem ezen a spirituális utazáson, és találd meg a válaszokat a saját életedhez!

- Dr. Bugarin-Horváth András A Hajnal Városa -

Videó tartalma: 

– Köszöntő és a 98. epizód különleges témája 

– Személyes hit és a láthatatlan világ létezése 

– A paranormális telefonhívás: Édesapám arca a kijelzőn 

– A médiumi beszélgetés: 7 év után újra szót értettünk 

– Élet a halálon túl: Az átkelt lélek első vallomásai 

– Az életfilm lepergése és a karmikus elszámolás 

– Segítő lelkek és a túlvilági "pihenőzóna" 

– Találkozás a mesterekkel: Jézus, Buddha és a fény lényei 

– Miért nem tudott átkelni Csaba? Az elengedés hiánya 

– Birtoklás vs. Szeretet: Miért tartjuk fogva a halottainkat? 

– Újraszületés: Amikor a jövőben a szerepek felcserélődnek 

– Záró gondolatok: Váljatok azzá, akik valójában vagytok

7 év után hívott fel az elhunyt édesapám: 

Megrázó üzenet a túlvilágról - videó

forrás:A Hajnal Városa