Wass Albert: HAGYATÉK

EGYSZERŰ BEVEZETÉS - EGY KÜLÖNÖS KÖNYVHÖZ 

A fiatal Wass Albert

Cserkészgyerek koromban,1921 nyarán, megmart a kurta kígyó. Háromszor is belém fecskendezte a mérgét, mert nem tudtam kikecmeregni a tüskés kökénybokorból, ahova ügyetlenül alá fittyentem a meredek vízmosás pereméről. Mikor a fiúk végül is kihúztak onnan, úgy fájt már a lábam, hogy azt hittem, vége a világnak. Kékült is gyorsan. Sztána felett táboroztunk, a "Lügetes" szélén, Kalotaszeg csücskében. Mire nagy kínlódással fölvittek a fiúk a meredek hegyoldalból a tisztásra, ahol a sátraink állottak ügyes félkörben a kövekkel megjelölt tábortűz helye körül, már emlékezetem is elmaradt valahol, mert csak arra emlékszem vissza, hogy tűz égette a lábamat, torkomat félelem szorította és nagy messzeségben feltűnt cserkészvezetőnk megdöbbent arca. Hogy mi történt ezután, azt csak másoktól tudtam meg rendre. 

Először is elvittek hevenyészett hordágyon Sztárára, Kós Károlyhoz, aki a házán dolgozott volt éppen akkor. - Orvoshoz kell vigyük, de gyorsan! - mondta a cserkészvezetőnk, de Kós Károly rám nézett s megrázta a fejét. - Arra már nincs idő - mondotta, s odakiáltott a szolgalegényéhez -, nyergeld meg a Hollót, de gyorsan ám! 

Aztán felkötöztek engem a kis hegyi lóra, s már vittek is, kantáron vezetve a lovat, nem le a völglbe, ahogy illett volna, hanem neki a hegynek. Fekete hegynek nevezik a sztánaiak a hegyet, ahova vittek. Alighanem azért, mert szénégetők lakoztak odafönt. Egy Boldizsár nevezetű vénemberhez vittek, akit csodatevőnek nevezett volt a nép. 

Hosszú lehetett az út oda föl, de nincs emlékezésem erről. Mindössze arra emlékszem - de az is lehet, hogy úgy tűnik, mintha emlékeznék erre, mert annyiszor hallottam mások szájából -, hogy egy öregember fölém hajolt és megkérdezte: 

-Mit tudsz Istenről, gyerek? S én meg kinyögtem, nehezen mozduló nyelvvel: 

- Ő teremté a világot...! 

- Színigazat mondtál, s ehhez tartsd magad -, felelte az ismeretlen szakállas vénember, s megtoldotta egy második kérdéssel: 

- Ha Istennel lennél, teremtenél-e mérget? 

Azt mondják akik ott voltak, hogy erre csak megráztam a fejemet, mert beszélni már nem tudtam többé. Kék voltam, mint az érett szilva s szemem is lezárult. De úgy rémlik még ma is, mintha roppant messzeségből hallottam volna az öregember hangját, ahogy mondta: 

- Az Úr se teremtett ilyesmit. De az emberek buták s nem hiszik el, amikor mondom. Na. Amit Isten nem teremtett, annak nem lehet hatalma fölötted,'sze tán Isten gyermeke vagy. Teszünk egy kis ciberét a marások helyére, hadd menjen ki belőlük a hőség s rendben leszel, mielőtt hármat szól a fürj... 

Hogy szólott-e hármat vagy nem, azt nem tudhatom. De mikor fölnyitottam a szememet, ott feküdtem egy csergepokrócon, bükkerdő mélyén, szénégetők félfödele alatt s a bükkök lombja közül úgy csillogott alá az égbolt friss kékje, mintha angyalok sikálták volna fényesre. 

Így valahogy történt. Egy ideig még beszéltünk erről odahaza is, a kolozsvári református kollégium diákszobáiban is, aztán rendre megfeledkeztünk róla, én is, mások is. Annyi mindem történt körülöttünk akkoriban. 

Telt az idő, eljött az érettségi ideje s első próbálkozásomkor bizony elbuktatott a román vizsgabiztos, akit a magyar iskolák fölé állított a románok kormánya, mert arra a kérdésre, hogy "kik az idegenek az országban? ", mindent felsoroltam, még az arabokat is, csak a magyarokat nem. Amikor a vizsgabiztos rám mordult "hát a magyarok?" azt feleltem, hogy még az én dédapám dédapjának a dédapja is ott született, Erdélyben, s bizony még az ő dédapja dédapjának a dédapja is. Így aztán elbuktatott földrajzból és történelemből. Negyvenötünk közül mindössze négy ment át. Egy évre rá,1926-ban két hízott disznó segítségével mégiscsak leérettségiztem - a hízókat szekéren szállíttatta be apám Kolozsvárra a vizsgabiztos házához - s mikor végre kezemben volt a román "baccalaureatus" pecsétes írása s indulhattam haza, illendőségből fölkerestem még a Monostori út egyik szép régi házában lakozó nagynénémet, Bornemissza Elemérnét, hogy elmondjam neki győzelmemet a románok fölött. 

Mikor beléptem az ebédlőn keresztül a nappaliba, ott találtam nála Kuncz Aladárt, Reményik Sándort és Kós Károlyt. A két előbbit ismertem már, hiszen ők faragtak írót belőlem, de Kós Károlyra nem emlékeztem vissza. Amikor nagynéném bemutatott neki, Károly bácsi reám emelte nagy csontos mutatóujját. 

- Hát te vagy az, he? Akit az a vén csodatevő ott fent a hegyen kigyógyított a kígyómarásból? Olvastam verseidet az Ellenzékben is meg a Pásztortűzben is. Nem rosszak! 

Aztán nagy hangon, ízesen kiszínezve, kóskárolyosan, elmondta a többieknek mindazt, amiről én magam is csak ködösen tudtam valamit: hogy miképpen vittek föl annak idején a "Holló" hátára kötözve, félholtan, csodatévő Boldizsár kunyhójához. Mikor aztán a történet végén Kuncz Aladár a maga szelíd józanságával érdekes népi babonának nevezte a csodatévő emberekről szóló regéket, Kós Károly bátyánk nekimérgelődve szökött talpra s föl-alá járva a perzsaszőnyegeken, mindkét kezével hadonászva kioktatta az emberi lét nagy valóságaitól elszakadt szerencsétlen városiakat (Kuncz Aladárt és a szegény, szótalan Reményik Sándort), kiknek lelke hozzánőtt már az aszfalthoz és emiatt nem voltak képesek fölfogni többé azokat az Isten és ember közösségéből fakadó titkos erőforrásokat, melyek ma már csak a hegyi emberek hagyatéka odafönt a ködös gerinceken. 

Úgy nekimelegedtek a vitának, hogy rólam meg is feledkeztek és észre se vették,amikor nagynénémtől elbúcsúzva kiosontam az ajtón, hogy még idejében elkapjam a Szamosújvárnak induló vonatot, ahol kocsi várt reám, hogy haza vigyen. 

Ennek a vitának az emléke azonban mélyen megmaradt bennem, akárcsak kuvasz szőrében a bojtorján. Még annak a nyárnak a vége felé, mielőtt nekiindultam volna az egyetemi életnek, hátizsákkal a hátamon fölkerestem a kalotaszegi hegyeket. Források mellett, erdők tisztásain töltöttem az éjszakákat könnyű ponyva alatt. Birkapásztorok, fadöntők, szénégetők tüzénél üldögélve hallgattam a hegyi emberek lassú beszédét, míg végül is megleltem öreg Boldizsárt, a csodatevőt, szénégető kemencéi mellett. 

Megmondtam, hogy ki vagyok, de nem emlékezett reám. A cserkészekre se emlékezett. De Kós Károlyra igen. 

- Derék ember őkelme - mondta bólogatva -, derék ember... 

Mikor aztán előjöttem azzal, hogy azért vagyok ott, mert ő mentette meg az életemet, csak rám bámult kis kék szemeivel a bozontos szemöldökök alól. 

- Én? Én, úrfi, magamtól nem vagyok jó semmire. Vén, iskolázatlan szénégető vagyok, semmi egyéb. Mindössze eszköz az Úr kezében, mint enyimben az a balta ott vagy ez a fakanál. Én nem mentettem meg soha senkit semmitől. Az Úr végezte azt. Ő tartotta meg magát is, ha igaz, amit mond. Én csak egyike vagyok azoknak, kik őrzik még mindég a szent hagyatékot, amit őseink hagytak volt reánk sok száz esztendeje annak, régi időkből, mikor még az Úr nemzete voltunk. Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmohásodott vadcsapás havaserdő sűrűjében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem. Mert egyszer még elébb vagy utóbb, de minden bizonnyal eljő az idő, amikor fölébred a völgyek magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat, mely pusztulásból győzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe vezet vissza, ahonnan valamikor nagyon régen magunk gyarlósága folytán hibás útra tértünk... 

Ültünk a hamvadó tűz mellett, a sötét bükkerdő mély csöndjében, s az öreg beszélt halk dörmögő hangon azokról, akik a hegyekben élnek, itt meg amott, s őrzik a nyomot, mely Istenhez vezet, s mely nyom egyszer majd még úttá szélesedve kivezeti a magára és Istenére lelt magyar nemzetet a sötétség nyomorúságából a feltámadás fényességébe... 

Nem is tudom, mikor aludtam el, elheverve ott a hamvadó tűz mellett. Hűvös reggel volt már, mikor fölébredtem. Fehér köd ült a kemencék tisztásán s a bükkök koronája is elveszett fölöttem a ködben. Magamban voltam. A tűz helyén szürke, hideg hamu. Kesernyés szaga megtöltötte a levegőt. 

Délig ott lézengtem a kemencék körül, remélve, hogy előbb-utóbb visszatér az öreg, s előbúvik valahonnan a fák közül. De nem jött elő, pedig olykor mintha hátamban éreztem volna a szemét. Dél teltével aztán nem vártam tovább. Mennem kellett vissza az emberek közé. 

Mielőtt beléptem volna a fák közé, a tisztás végéből még visszanéztem. Semmise mozdult. Pedig éreztem újra, hogy valakinek rajtam volt a szeme. Öreg Boldizsár szeme lett volna valahonnan a sötét fák közül? Vagy Isten szeme...? 

Mentem, mert mennem kellett. De ahogy mentem, valamit vittem magammal. Valamit, ami rátelepedett a lelkemre azon az éjszakán, ott a bükkerdő közepén, a kicsi tűz mellett, ahogy öreg Boldizsár reszelős vén hangját hallgattam a csönd burája alatt. Lelkemre telepedett mindaz, amit az a hang mondott s nem tudtam többé szabadulni tőle. 

Attól kezdve barangolással töltöttem minden nyaramat. Jártam a hegyeket, Erdély-szerte. Üldögéltem éjszakákon keresztül pásztorok tüze mellett, szénégetők kunyhója előtt, hegygerincek legelőin, bozontos, sötét sziklakatlanok mélyén s szívtam magamba magányos hegyi emberek lassú, gonddal ejtett szavát. 

Régi magyar városok poros könyvtáraiban kutattam foszladozó, nehezen` olvasható feljegyzések között, s gyűjtögettem a magyar lélek istentudatának rit-" ka mézét. Nem mint szorgalmas méhecske, ki ellepi a kertek virágait, hanem mint konok, szívós erdei dongó, ki nagy utat tesz meg egyik rejtett katlan ritka virágától a másikig, s amit így gyűjtöget, nem édességet keresők gyors örömét szolgálja, hanem egy távoli jövendő rég várt reménységét. 

Így gyűlt össze ennek a könyvnek az anyaga, hosszú esztendők során. Láncba szedtem időrend szerint, s mikor jelenbe érve megszakadt a lánc: bujdosásom messzi földjéről is tartottam a titkos kapcsolatokat, s gyűjtöttem tovább a nagy sötétség mélyéből a kicsike lángok fényét, ahogy lehetett. S mert tudvalévő, hogy szenvedés csiszolja fényesre a lelket, s az Urhoz vezető utat tövis szegélyezi: biztos vagyok abban, hogy az erdélyi jelenkor sokkal gazdagabb az isteni csodákban, mint amit nekem ezekből összegyűjtenem sikerült a távolságon át. És biztos vagyok abban is, hogy az öreg Boldizsár által annak idején "elmohásodott vadcsapásnak" nevezett nyom ma már ösvénnyé szélesedett ott az erdélyi hegyek között, melyen egyre több és több magyar halad fölfelé, egy megtalált jövendő felé. 

Akit annyira megmételyezett ez a világ, hogy tudni se akar már Istenről, az ne is vegye kezébe ezt a könyvet. De akiben még pislákol egy kicsike reménység, egy csipetnyi vágyódás valami jobb és szebb után, valami, amiben hinni lehet még. 

Aki nem tud belenyugodni abba, hogy a gyűlölet mindennél hatalmasabb ezen a földön és a magyar nemzet jövendőjét immár elnyelte véglegesen a gonoszság özönvize...

- Wass Albert: HAGYATÉK - részlet -

- - - - - - -

Wass Albert - Hagyatèk (Hangoskönyv) - videó

forrás:Monika Zakar

https://www.youtube.com/watch?v=seL4BiNbtWo

Wass Albert-Hagyaték - videó

Sinkovits Imre előadásában

forrás: albanocarrisi66

Rudolf Steiner: Az ember mivolta

 

Az ember megismeréséhez több út vezet. 

Az egyiket Goethe szép szavai így írják le:

„Amikor az ember a körülötte lévő tárgyakat észreveszi, önmagára vonatkoztatja

őket. S ezt joggal teszi, mert egész sorsa attól függ, tetszenek-e neki vagy sem, 

vonzzák-e vagy taszítják, hasznára vannak-e vagy ártalmára. A dolgok szemléletének és

megítélésének ez a természetes módja éppoly könnyűnek látszik, mint amennyire

szükséges, mégis számtalan megszégyenítő és elkeserítő tévedésbe ejti az embert.

Sokkal nehezebb feladatot vállalnak magukra azok, akiket erős tudásvágyuk arra

ösztönöz, hogy a természet dolgait önmagukban és egymással való viszonyukban

vizsgálják, mert hamarosan nélkülözik azt a mércét, amely segítségükre volt, amikor

mint egyszerű emberek a dolgokat saját magukra vonatkoztatva vizsgálták. Nem

áll rendelkezésükre a tetszés és nemtetszés, a vonzás és taszítás, a haszon és kár mércéje. 

Erről teljesen le kell mondaniuk. Közönyös, mintegy isteni lények módjára azt

kell keresniük és kutatniuk, ami van, és nem azt, ami kedvükre való. Az igazi 

botanikust nem befolyásolhatja a növények hasznossága vagy szépsége. 

Fejlődésüket és a növényvilágban való helyüket kell kutatnia. 

Mint ahogy a Nap egyformán előcsal és beragyog minden növényt, neki is 

egyformán elfogulatlanul kell mindegyiket szemlélnie és áttekintenie. 

Megismerése mércéjét és az értékelés tényadatait nem önmagából, 

hanem a megfigyelt dolgok köréből kell merítenie.”

Goethe idézett gondolata háromfélére hívja fel a figyelmünket: 

először azokra a tárgyakra, amelyekről érzékszerveink útján folytonosan tudomást szerzünk, 

mikor tapintunk, szagolunk, ízlelünk, hallunk és látunk. 

Másodszor azokra a benyomásokra, melyeket a tárgyak reánk gyakorolnak, 

mint tetszés, nemtetszés, megkívánás vagy undor, és amelyeket az jellemez, 

hogy az egyik tárgyat rokonszenvesnek, a másikat

ellenszenvesnek, az egyiket hasznosnak, a másikat károsnak találjuk. 

Harmadszor azokra az ismeretekre, melyeket „isteni lények módjára” szerzünk 

a dolgokról; felfedve létük és működésük titkait.

Az emberi életben ez a három terület világosan elkülönül egymástól, és az ember

ebből rájön, hogy háromféle módon van összeszövődve a világgal. 

Az első módot készen találja és adott tényként elfogadja. 

A második kapcsolat révén a világot saját ügyévé teszi, olyasvalamivé, 

ami jelent neki valamit. 

A harmadikat célul tűzi ki maga elé, amely felé szüntelenül törekednie kell.

Vajon miért látjuk a világot ezen a három módon? Egy egyszerű elmélkedés

megadhatja a választ: virágos réten járok, a virágok szememen keresztül adnak hírt

színükről. Ez az a tény, amit adottként fogadok el. Örülök a színek pompájának –

ezzel az adott tényt saját ügyemmé teszem. Érzéseimen át a virágokat saját létemmel

kapcsolom össze. – Egy év múlva ismét ugyanazon a réten járok. Ott már más virá-

gok vannak. Új örömöt szereznek nekem. Múlt évi örömöm emlékként feléled bennem. 

Az öröm bennem van, a virág, ami kiváltotta, már elpusztult. Ám ezek a virá-

gok, melyeket most látok, ugyanabból a fajtából valók, mint a tavalyiak, egyazon

törvény szerint fejlődtek. Ha a fajtát és annak törvényeit egyszer megismertem, akkor

ezeket az idei virágokban ugyanúgy fellelem, mint a tavalyiakban. És talán elgondolkodom 

azon, hogy a tavalyi virágok elhervadtak. A látásukon érzett örömöm már

csak emlékemben él, csak az én létemhez kapcsolódik. Az a törvényszerűség azonban, 

amelyet a tavalyi és az idei virágokban egyaránt megismertem, mindaddig megmarad, 

amíg ilyen virágok nőnek. Ez olyasvalami, ami megnyilvánult számomra, de

létemtől nem oly módon függ, mint az örömöm. Az öröm érzése bennem marad meg

a virágok mivolta és törvényei rajtam kívül, a világban maradnak meg.

Így kapcsolódik az ember folyton folyvást háromféleképpen a világhoz. Egyelőre

ne magyarázzunk bele semmit ebbe a ténybe, hanem fogjuk fel úgy, ahogy megmutatkozik. 

Az következik belőle, hogy az ember lényének három megnyilatkozása van:

a test, a lélek és a szellem. 

E három szóval egyelőre csak ezt a három megnyilatkozást jelöljük, semmi mást. 

Aki e három szóhoz valamilyen előzetes véleményt, sőt

mi több, hipotézist kapcsol, annak a következő fejtegetéseket szükségszerűen 

félre kell értenie.

Test alatt azt értjük, amelyen keresztül az ember számára a körülötte

lévő világ megnyilatkozik, mint a fenti példában a rét virágai.

Lélek szóval az embernek azt a képességét jelöljük, amellyel a világ dolgait saját létéhez kapcsolja, amellyel velük kapcsolatban tetszést és nemtetszést, kedvet és kedvetlenséget,

örömöt és fájdalmat érez.

Szellemnek nevezzük azt, ami akkor nyilvánul meg az emberben, amikor Goethe szavai 

szerint „isteni lény módjára” szemléli a világot. 

Ebben az értelemben az ember testből, lélekből és szellemből áll.

Testünkkel múló kapcsolatot teremtünk a világgal; lelkünkben megőrizzük a világ benyomásait; szellemünkön át nyilatkozik meg nekünk az, amit a dolgok magukban rejtenek.

Csak akkor kaphatunk hű képet emberi mivoltunkról, ha erről a három

oldalról vizsgáljuk magunkat. Lényünknek ez a három oldala mutatja ugyanis, hogy

három különböző módon állunk kapcsolatban a külvilággal.

Testünk révén rokonságban állunk mindazzal, amit a külvilágban érzékeink észlelnek. A külvilág anyagai alkotják testünket és a külvilág erői működnek benne.

Miként a külvilágot, úgy saját testi létünket is érzékeinkkel figyelhetjük meg. – A

lelki életet azonban ilyen módon nem észlelhetjük. Mindaz, ami testi folyamat, testi

érzékekkel észlelhető, de a tetszésemet és nemtetszésemet, az örömömet és bánatomat 

testi érzékkel sem én nem észlelhetem, sem valaki más. A lélek a testi 

érzékszervek számára hozzáférhetetlen terület.

Az ember testi léte mindenki előtt nyilvánvaló; lelki életünket mint saját külön világunkat magunkban hordozzuk. Szellemünkkel a külvilágot magasabb módon ismerjük meg. Bár bensőnkben feltárulnak a külvilág titkai, de szellemünkkel kilépünk önmagunkból, hogy meghallgassuk azt, amit a dolgok saját magukról mondanak, tehát arról, aminek nem számunkra, hanem a dolgok számára van jelentősége. – Feltekintünk a csillagos égre; lelkünk rajongó elragadtatása hozzánk tartozik. 

A csillagok örök törvényei azonban – melyeket gondolatban szellemünkkel felfogunk 

nem hozzánk, hanem magukhoz a csillagokhoz tartoznak.

Így az ember három világ polgára: 

teste révén a testével érzékelhető világhoz tartozik; 

lelkével felépíti saját világát; 

szelleme útján pedig olyan világ nyilatkozik

meg előtte, amely a két előbbinél magasztosabb.

Világos tehát, hogy a három világ között fennálló különbség miatt három különböző 

megfigyelési módot is kell alkalmaznunk, ha meg akarjuk ismerni ezt a három

világot és hogy miként vesz részt bennük az ember.

- Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei -

- - - - - - - - 

Rudolf Steiner: Az érzékfeletti az emberi testben - videó

forrás: Antropozófiai Tartalmak

Pam Reynolds (1956–2010) amerikai énekes-dalszerző halálközeli élménye (NDE)

 

Pam Reynolds halálközeli élménye az egyik leggyakrabban idézett eset a szakirodalomban.

1991-ben agyműtéten esett át, s azt mondja közben mindent látott és hallott.

Pam Reynolds (1956–2010)

Az élmény látszólag agyi és testi funkcióinak teljes leállása során történt, amelyet szándékosan idéztek elő, hogy lehetővé tegyék egy agyi aneurizma finom műtétjét. 

Az élmény során pontos képet látott a műtőről és a berendezésekről, hiper-tudatosnak érezte magát, fénylátásokat látott, és interakcióba lépett elhunyt rokonaival. Esetét sokan meggyőző bizonyítéknak tekintik a túlélésre, mivel életjeleit folyamatosan monitorozták, ami bizonyosságot adott arról, hogy a halál beálltának időpontjában klinikailag halott volt.

Nyomozás és publikáció

1994-ben Michael Sabom, egy atlantai kardiológus, tanulmányt indított a halálközeli élmények és a spirituális hiedelmek közötti kapcsolatról. 160 embert, többnyire klinikája betegeit interjúvolta meg, és azt találta, hogy 47-en beszéltek ilyen élményről, Bruce Greyson, a halálközeli élmények kutatója által meghatározott kritériumok szerint. 

Pam Reynolds esete egyike volt a Sabom által a Light and Death (Fény és halál)című könyvében összefoglalt eseteknek. Reynolds egy BBC dokumentumfilmben írta le az esetét.

Sabom először 1994 novemberében készített interjút Reynoldsszal. Megtudva, hogy a nő olyan részleteket tud a műtőről, amelyeket csak mélyen eszméletlen állapotban láthatott, felvette a kapcsolatot az orvosi személyzettel, és további lépéseket tett, hogy megpróbálja ellenőrizni azokat.

Pam Reynolds élménye

1991-ben, 35 éves korában Reynolds szédülést, beszédkészségvesztést és mozgási nehézségeket tapasztalt. Egy CT-vizsgálat egy óriási aneurizmát mutatott ki az agya alján. A neurológus, akihez utalták, csekély vagy semmilyen túlélési esélyt nem jósolt; mérete és elhelyezkedése miatt a hagyományos idegsebészeti technikák nem működnének. 

Ezután Dr. Robert Spetzlerhez utalták az arizonai Phoenixbe, aki úttörő szerepet játszott egy sebészeti eljárásban, a hipotermiás szívmegállásban, amely operálhatóvá tette az aneurizmát. Ez magában foglalta a beteg testének 20 Fahrenheit-fokra való lehűtését, a szívverés és a légzés leállítását, valamint az összes vér kiszívását az agyból.

Több mint húsz orvos, ápoló és technikus vett részt a műtétben. A műtét során Reynolds életjeleit és testhőmérsékletét szorosan ellenőrizték több műszerrel, amelyeket a testén és a testében helyeztek el. Hangszórókat helyeztek a fülébe, amelyek rendszeres időközönként kattanásokat adtak ki, hogy más műszerek is érzékelhessék az agya reakcióit.

Reynolds ébren volt, amikor reggel 7:15-kor bevitték a műtőbe. „Időveszteséget” érzett, és elsötétült, ahogy az altatás hatni kezdett. Aztán egy zenei hangra lett figyelmes, ami mintha kirántotta volna a fejéből.

Minél távolabb kerültem a testemtől, annál tisztább lett a hang. Olyan volt, mint egy út, egy frekvencia, amin haladsz... Emlékszem, hogy több dolgot is láttam a műtőben, amikor lefelé néztem. Azt hiszem, életemben nem voltam még ennyire tudatos... Fényesebb, fókuszáltabb és tisztább volt a látásom, mint a normál esetben... Annyi minden volt a műtőben, amit nem ismertem fel, és annyi ember. 

Emlékezett rá, hogy meglepődött, hogy a csapat csak részben borotválta le a fejét. Arra is emlékezett, hogy látta a csontfűrészt, amivel Spetzler kivágta a koponyája egy részét:

"A fűrészes izé… úgy nézett ki, mint egy elektromos fogkefe, és volt rajta egy horpadás, és a fűrésznek is cserélhető pengéi voltak, de ezek a pengék egy dugókulcs-tokba voltak… Hallottam, hogy a fűrész beindul."

Kellemetlennek találta ezt a hangot. „Valaki azt mondta, hogy nagyon kicsik a vénáim és artériáim” – emlékezett vissza Reynolds, hozzátéve, hogy női hang volt. A műtétnek ebben a szakaszában egy női szívsebész, miután megállapította, hogy Reynolds jobb lábában lévő artériák túl kicsik ahhoz, hogy elbírják a szív-tüdő gép által megkövetelt véráramlást, a bal lábat is felnyitotta.

Dr. Robert Spetzler

Spetzler megvizsgálta az aneurizmát, és hipotermiás szívmegállást rendelt el. Reggel 10:50-kor kezdődően csöveken keresztül vért vettek a combcsont artériáiból és vénáiból, tartálypalackokban hűtötték le, majd visszavezették a szervezetébe. Ahogy Reynolds maghőmérséklete csökkent, szívverése fibrillációvá vált, majd teljesen leállt. Agyhullámai ellaposodtak, majd ahogy maghőmérséklete elérte a hatvan fokot, az agytörzs leállt. A standard definíció szerint klinikailag halott volt.

11:25-kor kikapcsolták a szív-tüdő gépet, megdöntötték a műtőasztalt, és leeresztették a vért a testéből. Az aneurizma zsákját, amely ekkorra már üres volt, könnyen el lehetett távolítani. Ezután újraaktiválták a szív-tüdő gépet, és a felmelegített vért visszajuttatták Reynolds keringési rendszerébe. Az agytörzs lassan újra aktivitást mutatott, majd az agy is, ahogy a felmelegedési folyamat folytatódott. Délben nyilvánvalóvá vált, hogy a szíve nem fog pusztán felmelegedéstől újra verni; egy defibrillátor elektromos lökéseivel sokkolták, hogy beinduljon. Miután körülbelül egy órája klinikailag halott volt, Reynoldst 14:10-kor stabil állapotban vitték vissza a megfigyelő szobába.

Dr. Michael Sabom

Ahogy Sabom idézi, Reynolds következő emlékei:

"Olyan érzés volt, mintha húznának, de nem akaratod ellenére. Saját elhatározásomból mentem, mert menni akartam. Különböző metaforákkal próbálom ezt elmagyarázni. Olyan volt, mint az Óz, a csodák csodája – elsodor egy tornádóörvény, csak nem forogsz úgy, mintha szédülnél. Nagyon koncentrált vagy, és van egy hely, ahová menned kell. Olyan volt, mintha egy liftben mennél fel nagyon gyorsan. És volt egy érzés, de nem testi, fizikai érzés volt. Olyan volt, mint egy alagút, de nem alagút volt.

Az alagút örvényének legelején tudatosult bennem, hogy a nagymamám hív. De a fülemmel nem hallottam, hogy hív... Tisztábban hallottam, mint a saját fülemmel. Az volt az érzésem, hogy azt akarja, hogy odamenjek hozzá, ezért félelem nélkül folytattam utam lefelé az aknában. Egy sötét aknán mentem keresztül, és a legvégén ott volt ez a nagyon apró fénypont, ami egyre nagyobb és nagyobb és nagyobb lett.

A fény hihetetlenül erős volt, mintha egy villanykörte közepén ülnék. Olyan erős volt, hogy a kezemmel az arcom elé kaptam, és teljesen vártam, hogy meglássam őket, de nem láttam. De tudtam, hogy ott vannak. Nem tapintásból. Ismétlem, szörnyen nehéz elmagyarázni, de tudtam, hogy ott vannak...

Észrevettem, hogy ahogy elkezdtem különböző alakokat kivenni a fényben – és mindannyian fénnyel voltak beborítva, fényből jöttek , és mindenütt fény áradt körülöttük –, elkezdtek alakzatokat alkotni, amelyeket felismertem és megértettem. Láttam, hogy az egyikük a nagymamám. 

Visszatekintve mindenki, akit láttam, tökéletesen olyan volt, amilyen az életében.

Sok embert felismertem. Ott volt Gene nagybátyám is. Ahogy Maggie nagynéném is, aki valójában az unokatestvérem volt. A család apai ágáról a nagyapám is ott volt… Kifejezetten rólam gondoskodtak.

Nem engedték, hogy tovább menjek… Azt közölték velem – így tudom a legjobban megfogalmazni, mert nem úgy beszéltek, mint én –, hogy ha egészen a fénybe megyek, valami fizikailag is történni fog velem. Nem lesznek képesek visszahelyezni ezt az énemet a testembe, mintha túl messzire mentem volna, és nem tudnak újra kapcsolódni. Tehát nem engedtek sehova menni.

Aztán megetettek. Nem a számon keresztül tették, mint étellel, hanem valamivel tápláltak. Csak úgy tudom megfogalmazni, hogy valami csillogó. A csillogás képe jelenik meg bennem. Határozottan emlékszem arra az érzésre, amikor tápláltak, etettek és megerősítettek. Tudom, hogy viccesen hangzik, mert nyilvánvalóan nem fizikai dolog volt, de az élmény során fizikailag erősnek éreztem magam, bármire készen.

A nagymamám nem vitt vissza az alagúton keresztül, még csak vissza sem küldött, és nem is kért meg, hogy menjek. Csak felnézett rám. Arra számítottam, hogy vele megyek, de közölte velem, hogy egyszerűen nem így gondolja. A nagybátyám azt mondta, hogy megteszi. Ő volt az, aki visszavitt az alagút végére. Minden rendben volt. Menni akartam.

De aztán ott megláttam a testemet. Nem akartam belebújni… Szörnyen nézett ki, mint egy vonatszerencsétlenség. Úgy nézett ki, ami halott. Azt hiszem, betakarta. Megijesztett, és nem akartam ránézni.

Azt mondták nekem, hogy olyan, mintha beugrottam volna egy úszómedencébe. Semmi gond, csak ugorj be egyből az úszómedencébe. Nem akartam, de azt hiszem, késésben voltam, vagy valami ilyesmi, mert ő [a nagybácsi] lökött. Határozott taszítást éreztem, ugyanakkor a testem húzását is. A test húzott, az alagút pedig tolt... Olyan volt, mintha egy jeges vízbe ugrottam volna... Fájt! 

Az asszisztensek rockzene hangjaira fejezték be a műtétet – emlékezett vissza Reynolds:

A „Hotel California” című számot játszották, és a szöveg így szólt: „Bármikor kijelentkezhetsz, de soha nem mehetsz el.” Később megemlítettem Dr. Brownnak, hogy ez hihetetlenül érzéketlen volt, és azt mondta, hogy többet kellene aludnom. [nevetés] Amikor visszanyertem az eszméletemet, még mindig a lélegeztetőgépen voltam."

Az átélt élmény után Reynolds elvesztette minden halálfélelmét. Az MSNBC egyik adásában idézve ezt mondta: „Ha a halál a legrosszabb dolog, ami velünk történhet, az milyen hihetetlen dolog! Ha életünk végén ez fog történni mindenkivel, nem látom a problémát, tényleg nem értem. Félek a fájdalomtól, de nem félek a haláltól.” 

Pam Reynolds teljesen felépült a műtétből, és egészséges életet élt 2010-ig, amikor 53 éves korában szívelégtelenségben elhunyt.

Reynolds utolsó interjújában adott beszámolója arra utal, hogy testen kívüli emlékeinek első megerősítéseit az orvosi személyzet nagyon hamar megerősítette:

Azt hittem, hallucinálok, és amikor beszéltem a családommal és a férjemmel, viccelődtünk. Ezen mindenki nevetni kezdett, kivéve az ápolókat, az orvost, az aneszteziológust és a neurofiziológusokat... Úgy tűnt, nem találják viccesnek, és alig mertek rám nézni. Sőt, tudták, hogy nem hallucinálok, és hogy ez megtörtént. Soha nem hallottak még ilyesmiről. Azt hittem, talán képzelődöm, és álmodtam, de azt mondták, hogy ez nem így van, és amit láttam, valóban megtörtént... Folyton azt mondták, hogy ez nem hallucináció. 

Spetzler megerősíti ezt, ahogy az MSNBC-n is idézve: „Amit a műtét után olyan gyorsan elmesélt, az figyelemre méltóan pontos volt a műtét során történt részleteket illetően.”

- forrás: psi-encyclopedia.spr.ac.uk -

- - - - - - 

Kapcsolódó írás:

A halál nem végállomás!

https://dszilvia.blogspot.com/2014/07/a-halal-nem-vegallomas.html

- - - - - - 

Pamela Reynolds – Halálközeli élmény vagy reinkarnációs emlék? - videó

forrás:Létezés Teóriák

Lorna Byrne - Angyali üzenet: „Mit veszíthetsz azzal, ha adsz egy esélyt az angyalaidnak?”

"Mit veszíthetsz azzal, ha megnyitod magad a lehetőségnek, hogy létezhetnek angyalok? Mit veszíthetsz azzal, ha megnyitod magad spirituális énednek, és megismered a lelkedet?"

A történet Lorna Byrne Angyalok nyelvén című könyvéből való

Lorna Byrne

„Az iskolában, ha a tanár épp nem volt a székénél, Hosus néha elfoglalta. Az első ilyen nap, mikor megláttam Hosust a tanteremben a széken, majd kiugrott a szemem a helyéről. Hangosan kérdeztem: »Mit csinálsz te itt?« A tanár meghallott valamit, megfordult, és felém nézett. A szám elé kellett tennem a kezem, hogy el ne nevessem magam.

Azért lepődtem meg ennyire, mert noha mindig voltak őrangyalok a tanteremben, Hosus különbözött tőlük. Ő nem őrangyal volt. A gyerekek őrangyalai igen erősen fénylettek, Hosus viszont abszolút másmilyen volt, sokkal emberszerűbb – köpenye is mindig odasúrlódott a padhoz. Hosus mutatta meg nekem, mi a különbség az őrangyal és a különleges angyalok között, akiket életem szereplőiként kaptam. Gyerekként meg kellett tanulnom, miként tegyek különbséget az angyalok fajtái között.

A különböző fajta angyaloknak különböző képességeik vannak. Ugyanúgy, ahogy meg kellett tanulnom – más gyerekekkel együtt –, milyen egy tanár vagy egy orvos, meg kellett tanulnom felismerni a különböző angyalokat is, hogy aztán elképzelhessem, miként segíthetnek nekem vagy másoknak.

Hosus gyakran megnevettetett. Az egyik nap rákérdeztem: »Nem gondolod, hogy azért tartanak lassú felfogásúnak, vagy ahogy tőlük hallottam, ‘retardáltnak’, mert sokszor látnak mosolyogni és nevetni, miközben nem látják, mi okból teszem? Mit gondolnának, ha tudnák, hogy ott ülsz a tanári asztalnál, ebben a professzori jelmezben?

Hosus nevetett.

»Kirohannának a teremből, kiáltozva, hogy itt kísértetek vannak.«

»Nem látnák, hogy angyal vagy?«

»Nem. Veled ellentétben ők nem látnak minket.«

Mint már említettem, mindig is azt hittem, a többi gyerek ugyanúgy képes látni az angyalokat és beszélni velük, mint én. Csak hatéves korom tájékán kezdtem észrevenni, hogy ez nincs mindig így.

»Tudod, Hosus, biztos vagyok benne, hogy vannak gyerekek, akik látják az angyalokat!«

Azt válaszolta: »Igen, persze, hogy látják, de csak egészen kicsiként, azután felnőnek. Mire elérik azt a kort, amelyben te most vagy, a legtöbbjük nem lát minket többé, vannak, akiknél már háromévesen eljön ez az idő.«

A helyzet az, hogy minden kisbaba látja az angyalokat és a lelkeket, mikor azonban elkezdenek beszélni, a felnőttek megmondják nekik, mi valódi, és mi nem az. Így aztán, mikor a gyerekek nem kézzelfogható dolgokról beszélnek, kijelentik nekik, hogy csak képzelik őket. Arra nevelik a kicsiket, hagyják el a képességüket, hogy látják és tapasztalják a spirituális valóságot. Manapság az oktatás is egyre korábban kezdődik, így kevesebben beszélnek az angyalokkal, és az angyalok szerint ez az egyik ok, ami miatt meg kell írnom ezt a könyvet. Számomra ez ijesztő, mert nem akarok nevetségessé válni, de tudom, hogy meg kell tennem, és végül úgyis megteszem, amit az angyalok kérnek tőlem…

Sokmilliónyi angyal létezik a világban, lehetetlen lenne megszámolni őket, akár a hópelyheket – és közülük sokaknak nincs elfoglaltsága. Mindent megtesznek, hogy segítsenek, de nem minden esetben jutnak el hozzánk. Képzeljük csak el a több millió munkanélküli angyalt, ahogy körülöttünk keringenek! Tétlenségre vannak ítélve, mert az embereknek keményen kell dolgozniuk a megélhetésért, és nincsenek tudatában annak, hogy körülöttük mindenütt ott vannak az angyalok, segítségre készen.

Ahogy ott ülsz, olvasóm, kezedben ezzel a könyvvel – akár hiszed, akár nem –, ott áll melletted egy angyal: a te őrangyalod, aki mindig veled van! Mindegyikünk kapott az életéhez egy ajándékot, egy fényenergiából való pajzsot. Az őrangyal egyik feladata, hogy körénk tegye ezt a védőpajzsot. Isten és az angyalok szemében mi mind egyenlőek vagyunk, mindannyian megérdemeljük a védelmet, törődést, szeretetet, függetlenül attól, mások mit – jót vagy rosszat – tartanak rólunk. Mikor ránézek valakire, látom körülötte a védőpajzsot, mintha élő része lenne az illetőnek.

Az őrangyalod a kapuőr, aki ott áll a tested és lelked közötti átjárónál. Még azelőtt kijelöltetett számodra, hogy megfogantál volna; és ahogy növekedtél édesanyád méhében, veled volt minden pillanatban, és védelmezett téged. Onnantól fogva, hogy megszülettél, majd később felnőttél, őrangyalod egyetlen pillanatra sem tágított mellőled: veled van, amikor alszol, vagy a fürdőszobában mosakszol, mindig, folyamatosan – sosem vagy egyedül! Halálod pillanatában is ott lesz melletted, segíteni az eltávozást. Más angyaloknak is megengedi, hogy segítsenek neked különböző ügyekben – ezek az angyalok jönnek-mennek az élet során. Én tanítónak nevezem őket.

Talán nehezedre esik elhinni mindezt. Ha hitetlen vagy, felül kéne vizsgálnod szkepticizmusodat. Ha cinikus vagy, kérdőjelezd meg cinikusságodat. Mit veszíthetsz azzal, ha megnyitod magad a lehetőségnek, hogy létezhetnek angyalok? Mit veszíthetsz azzal, ha megnyitod magad spirituális énednek, és megismered a lelkedet? Kérd meg az angyalokat, mostantól segítsenek téged!”

2015-ben Lorna Byrne Magyarországra látogatott és előadást tartott.

Az előadást követően megáldja és egyenként megöleli a résztvevőket. 

- forrás: nlc.hu/ezoteria -

- - - - - - -

Lorna Byrne áldása - videó

Jane Roberts (1929-1984) amerikai írónő és szellemi médium

Jane Roberts egy New York állambeli kisvárosban élt, egy művészeti galériában dolgozott, és szabad idejében novella- és versírással folglalkozott. A szellemvilág nem érdekelte és nem is hitt benne. Ám egy szép őszi napon médiummá válik. Őrajta keresztül szólal meg a nem ismert tartomány egyik talán legrokonszenvesebb szellemegyénisége. A szellem Sethnek nevezte magát, és Jane-t használta közlési eszközéül.

Jane Roberts (1929-1984)

Részlet a könyvből:

Ezt a könyvet egy Seth nevű személy írta, aki önmagát így jellemzi: egy személyiség energiából álló lényege, aki már nem összpontosul fizikai formában. Immár hetedik éve szól általam, a hetenként kétszer transzban megtartott üléseken. 

Paranormális beavatásom 1963-ban, egy szeptemberi estén kezdődött, amikor leültem verset írni. A tudatom hirtelen elhagyta a testemet, és agyamat akkor megdöbbentőnek és újszerűnek érzett gondolatok kezdték bombázni. Amikor visszatértem testembe, fölfedeztem, hogy a kezem időközben automatikus írást alkotott: a papíron álló szöveg sok fogalmat elmagyarázott a kapottak közül. A feljegyzéseknek még címük is volt: Az anyagi világ mint ideák konstrukciója. 

Ennek az élménynek a hatására kísérletezni kezdtem a paranormális tevékenységgel, és tervbe vettem, hogy könyvet írok tapasztalataimról. Férjemmel, Robbal együtt 1963 vége felé Ouija-táblás kísérleteket végeztünk. Az első néhány próbálkozás után a mutató egy önmagát Sethnek nevező személyiségtől származó üzeneteket betűzött ki. 

Sem Robnak, sem nekem nem volt paranormális tapasztalatom; amikor kezdtem előre megsejteni, milyen választ ad kérdéseinkre a tábla, biztosra vettem, hogy a tudatalattimból származnak. Nem sokkal ezután azonban leküzdhetetlen késztetést

éreztem, hogy a szavakat hangosan is kimondjam, és egy hónap sem telt el, amikor transzállapotban Sethként kezdtem beszélni. 

Az üzenetek ott folytatódtak, ahol az Ideák konstrukciója abbahagyta. Seth később elmondta, hogy ez a tudatkitágulási élményem volt az ő első kapcsolatteremtési kísérlete. Seth azóta közöl egy folyamatos szöveget, amelynek összterjedelme ma már meghaladja a hatezer gépelt oldalt. Az anyagot Seth-szövegeknek nevezzük; tematikájában megtalálható a fizikai anyag, az idő, a valóság, Isten fogalma, a lehetséges világegyetemek, az egészség, a reinkarnáció. A szövegek rendkívül magas színvonalúak, ezért kezdettől fogva nagy figyelemmel követtük őket. 

Ebben a témában írott első könyvem megjelenése óta folyamatosan kapom a leveleket ismeretlen emberektől, akik Seth segítségét kérik. A leginkább rászorulók számára külön üléseket tartottunk. Az érdekeltek a legtöbbször nem tudtak részt venni ezeken, hiszen az ország távoli részeiben élnek, Seth tanácsai azonban segítettek nekik, és környezetleírásai a válaszlevelek tanúsága szerint pontosak voltak.

 Rob a kezdetek óta pontos jegyzőkönyvet vezet a Seth-ülésekről; ehhez saját gyorsírási rendszerét használja. Később a hét folyamán legépeli a jegyzőkönyveket, és csatolja a Seth-szövegek archívumához. Rob nagyszerű jegyzetei elevenen felrajzolják az ülés lefolyásának körülményeit is. Az ő segítsége egyszerűen felbecsülhetetlen.

Mi úgy gondolkodunk: eddig több, mint hatszáz randevúnk volt a világmindenséggel – bár Rob ezt sohasem fogalmazná meg így. Ezek a találkozók jól megvilágított, tágas nappali szobánkban zajlanak, de mélyebb értelemben az emberi személyiség teret-időt nem ismerő világában mennek végbe. 

Nem állítom, hogy birtokunkban volna az igazság bármely sarokköve, azt a benyomást sem szeretném kelteni, mintha visszafojtott lélegzettel várnánk az évezredek mélyéről tisztán feltörő titkok előbukkanását. Annyit azonban tudok, hogy minden ember hozzáférhet az intuitív tudáshoz, és bepillanthat a belső valóságba. Ebben az értelemben mindannyiunkhoz beszél a világmindenség. A mi esetünkben a Seth ülések jelentik a keretet, amelyben ez a kommunikáció végbemegy. 

A Seth megszólal című könyv 1970-ben jelent meg; ebben ismertettem a fenti eseményeket, idéztem Seth nézeteit néhány témáról, és szemelvényeket közöltem az ülések jegyzőkönyvéből. Elmeséltem néhány találkozásunkat pszichológusokkal, parapszichológusokkal, abból az időből, amikor magyarázatot kerestünk tapasztalatainkra, és igyekeztünk beilleszteni őket mindennapi életünk keretei közé. Elmondtam a Seth látnoki képességeit bizonyító kísérleteinket is. Amennyire a visszajelzésekből tudjuk, ezek teljes sikerrel jártak.

Rendkívül nehéz volt bármely témában kiválasztani egy-egy maroknyi szemelvényt Seth egyre gyarapodó művéből. A Seth megszólal sok kérdést megválaszolatlanul hagyott, sok téma földerítetlen maradt. Két héttel a könyv elkészülte után Seth lediktálta a vázlatát ennek a jelenlegi kéziratnak, amelyben szabadon, a maga módján, könyv alakban fejtheti ki gondolatait.

- Jane Roberts: Seth könyve - A lélek örök érvényessége -

Seth, aki megnyilatkozott Jane Roberts médiumon keresztül

Kapcsolódó írás:

Kicsoda Seth? - Sethről általában

https://dszilvia.blogspot.com/2018/08/kicsoda-seth-sethrol-altalaban.html

Jane Roberts -Seth megszólal
A könyv olvasható, letölthető:
https://mek.oszk.hu/00100/00121/00121.pdf

Ez a videó Jane Roberts közvetítésével bemutatja Seth megdöbbentő tanításait Istenről, a lélekről, a tudatról és az időről. Felfedezheted, hogyan kapcsolódik össze minden, amit ismerünk és érzékelünk, és hogyan alakítja a tudatod a valóságodat.

Isten, Lélek, Tudat És Idő  - videó

Seth Megdöbbentő Tanításai | Jane Roberts

forrás:Titkok Könyvtára

Jane Roberts Seth-tanításai alapján ez a videó feltárja, mi történik a halál után. Megismerheted a tudat útját, a lélek átalakulását és azokat a spirituális igazságokat, amelyek választ adnak a legnagyobb kérdésre: mi vár ránk a fizikai élet után.

Seth Feltárja a Halál Utáni Titkokat! - Jane Roberts - videó

forrás:Titkok Könyvtára

Medek Tamás: Spirituális gondolataim 1.

Célom, hogy olyan embereket segítsek a hitük erősítésében, akik már hozzám hasonlóan elindultak a szellemi világ elfogadása felé vezető úton.

35., Sokan élnek borzasztó és hányatott sorsot. Jelen életük egyik célja, hogy felhívják a figyelmünket. Hogy vegyük észre őket, s hogy legyünk hálásak mindenért, amink van.

34., Ha felismered és elfogadod, hogy nem csak ez az egy életünk van, akkor rájössz arra is, hogy nincs igazságtalanság a világon.

33., Ha jogtalanul bántottak, mindig gondolj arra, hogy az nem téged minősít, hanem azt, aki megvádolt. Aki anélkül ítélkezett feletted, hogy igazán ismert volna.

32., Ha valami borzalmas történik a világban, sokan Istent okolják érte. Azonban ha egy mesterember készít egy kést egy embernek, hogy meg tudja vele kenni a kenyerét, ám az az ember mégis embert öl vele, akkor nem a mesterember a hibás.

31., A fogyasztói társadalom a világon valaha létezett legkártékonyabb rendszer. Azontúl, hogy végső csapást mér a környezetünkre, elhiteti az annak behódoló emberekkel, hogy az anyag áll mindenek felett.

30., Elsősorban magadban kell pozitív változást elérned. Ugyanis mindenki a saját tetteiért felel, így bárhogy is viselkedjenek mások, a te jövődet kizárólag a saját tetteid határozzák meg. Persze erény, ha közben felemelsz másokat, de csak olyanokat tudsz, akik maguk is emelkedni kívánnak.

29., Ha türelmet kell tanulnod, nem jó, ha mindent megkapsz azonnal. Csak akkor tudod igazán próbára tenni magad, ha valamire sokat kell várnod. Csak úgy tudsz kellőképpen gyakorolni valamit, ha arra sok lehetőséged kínálkozik.

28., Soha ne tartsd magad feleslegesnek, bárhogy is alakuljon az életed. Egyrészről, mert a létezésben semmi sem felesleges. Másrészt ha még itt vagy, az azt jelenti, hogy dolgod van. Még tanulnod kell valamit és még örömöt kell okoznod másoknak és magadnak.

27., Úgy pusztul a Föld, ahogyan az embert emészti a pénz iránti vágy. S bár az embernek csak a teste hal meg, ő maga sosem, annál nagyobb lesz a szenvedése egy következő életében, minél később érti meg, hogy rossz úton jár.

26., A karmádat - eddigi tetteid és gondolataid következményeit - vállalnod kell. Negatív karmát oldani vagy letenni csak egyféleképpen tudsz, ha az azt kiváltó tetteid súlyát megértetted, azokat megbántad, s nem áll szándékodban többé elkövetni azokat.

25., Kapcsolatot teremteni egy eltávozott szeretteddel nagy áldás, mert hatalmas segítség a hiánya elfogadásában. Ugyanakkor nem is véletlen, hiszen azok élhetik meg, akiknek a lelki előzményeik alapján ez a sorsukban benne van.

24., Lehetnek olyan ártó gondolatok, energiák, melyeket neked küldött valaki, s melyek hatni is próbálnak rád. De csak akkor van lehetőségük ártani neked, ha azt a negatív lelkiállapotoddal magadhoz engeded és főként akkor, ha hiszel is a hatásukban.

23., A sorsutad egész egyszerűen az, amit élsz. A sorsfeladatod pedig, hogy minél kevesebbet árts, de minél többet segíts másoknak és magadnak mindeközben.

22., A legtöbb ember sok pénzt szeretne. Azonban a sok pénz gőgőssé, önzővé, telhetetlenné tehet. Ez pedig éppen szembe megy azzal a céllal, amiért ide születtünk.

21., Gondolataiddal, érzelmeiddel folyamatosan teremtesz magadnak. De csak azt vagy képes így bevonzani, ami a lelked, erre az életedre szóló tervében benne van.

20., A problémáink nem sorscsapások és szörnyű véletlenek, hanem a sorsunk - a lelki előzményeink következtében - előre elrendelt eseményei, melyek így vagy úgy, de hosszabb távon a lelki haladásunkat szolgálják. Ha küzdünk az ellen, amin nem tudunk változtatni, akkor a probléma velünk marad. ha elfogadjuk és igyekszünk abban helytállni, idővel letehetjük azt.

19., Minden gondolatunk, teret és időt nem ismerve, azonnal ott van annál a személynél, akinek szántuk azt és a hozzákapcsolt érzelemtől függően hatni is próbál rá. A legtöbben, testi életük alatt, ezt nem érzékelik, de test nélkül létezve ez a kommunikáció egyetlen formája és a telepátia alapja.

18., Ha igyekszel mindenen jó irányba változtatni - amit mások és magad megsértése nélkül meg tudsz tenni -, de minden mást elfogadsz és hagyod megtörténni, akkor teljesen biztos lehetsz abban, hogy azon az úton jársz, amit a lelked, leszületésed előtt eltervezett.

17., Isten létezésének a legnyilvánvalóbb bizonyítéka éppen az, hogy hinni vélünk benne. Hogy sejtjük Őt a lelkünk legmélyén.

16., Az előző életed emlékei nem véletlen vannak rejtve előtted - ha rejtve vannak. Éppen azért, hogy ne arra összpontosíts, ne azzal foglalkozz, hanem hogy a jelent tudd megélni és átélni a lehető legtökéletesebben.

15., Negatív emberek azért vannak körülötted, hogy jó példával járj előttük és hogy ha van rá lehetőséged, felhívd a figyelmüket a negativitásukra. Ugyan nem biztos, hogy azonnal vagy ebben az életükben leszel hatással rájuk, de a lelkük emlékezni fog rád és e tapasztalatokat előbb-utóbb fel fogják használni a saját fejlődésük útján.

14., Nem létezik sem szerencse, sem balszerencse. Csak olyan történik veled, amit a karmikus előzményeid tükrében a lelked vállalt és ami a szellemi feljebbvalóid szerint is a lelked fejlődését segítheti elő.

13., A szabad akarat szent és sérthetetlen. Szabad akaratodból tehetsz és gondolhatsz bármit. Azonban eddigi tetteid és gondolataid következményeit vállalnod kell, hogy tanulj belőlük.

12. Az anyagi gazdagság bár pillanatnyi öröm lehet, valójában a lélek egyik legnehezebb próbatétele, arra nézve, hogy mindeközben emberséges tud-e maradni. Ha nem - s a legtöbb lélek elbukik ebben -, a visszahatás fájdalmas lesz. Éppen ezért sose irigyeld az anyagi gazdagot! Ha jó ember, nézz fel rá, ha rossz, legfeljebb szánd és sajnáld érte.

11., Testet öltéseink célja megtanulnunk, hogy a látszólagos elkülönültségünk ellenére, a Forrásban, Istenben való összekötöttségünk révén mégis egyek vagyunk, így bármit teszünk másokkal, azt valójában magunkkal is tesszük. A tanítás eszköze pedig a karma, mely által egyre inkább felismerjük, mit jó tenni mással és mit nem.

10., Sosem maradsz le semmiről sem végleg, így túlságosan sose bánj meg semmit, amit nem tettél meg. Mindig lesz újabb lehetőséged bepótolni a lemaradásod és helyrehozni a hibáidat. Nem csak most és nem csak egyszer élsz.

9., A létezésben minden energia s a gondolat valamennyiük közül a legerősebb. A gondolataiddal hatsz mindenre, a testedre és bármire, ami körül vesz, mégpedig olyan előjellel, amilyen érzelemmel felruházod azokat.

8., A tudatunk az életünk minden pillanatát rögzíti. Minden gondolatunkat, érzelmünket, tettünket, valamint minden érzelmi hatást, amit ezekkel másokban okoztunk. Testi halálunk után kizárólag e naplót visszük magunkkal és ez lesz segítségünkre a következő életünk tervezésénél is.

7., Sorsutunk az, amit az élet folyamatosan elénk sodor. Amin tudunk változtatni jó irányba, mások és magunk megbántása nélkül, azzal az a dolgunk. Minden mással viszont az elfogadás és a lehetőségekhez mérten a minél pozitívabb megélés.

6., A testi halálunk időpontját nem dönthetjük el öngyilkossággal és nem siettethetjük önpusztító életmóddal sem. A problémát, mely elől elmenekülünk, nem megoldjuk, csupán elodázzuk a következő testet öltésünkre.

5., Eltávozott szeretteinket nem a temetőben találjuk vagy éppen a kedvenc helyeiken. Test nélkül létezve a gondolat az úr, így bárhol és bármikor szólhatunk hozzájuk vagy gondolhatunk rájuk, ők azt érzékelni fogják. Ha pedig kellően érzékenyek vagyunk rá, a válaszukat - akár egy érzés formájában - mi is érzékelhetjük.

4., A testi születés és halál időpontja szinte minden esetben egy tervezett időpont. Így az - a lélek szempontjából - sosem véletlen vagy váratlan.

3., A testi halál közeledtével a szellemi segítőink és a már korábban eltávozott szeretteink jönnek elénk, hogy segítsenek bennünket a szellemvilágba való átkelésben. Ezt tapasztalják sok esetben a haldoklók is."

2., Soha ne emészd magad múltbéli hibáidon. Egyrészről, mert nem tudod meg nem történté tenni. Másrészről pedig, ha őszintén megbántad, s megbocsájtottál magadnak, akkor mindig lesz lehetőséged érdemben jóvá tenni azt. A létezés igazságossága éppen ebben áll.

1., Eltávozott szeretteink érzékelnek minden feléjük küldött gondolatunkat és érzelmünket - sőt, azok hatással is vannak rájuk. Így minél nyugodtabbnak és boldogabbnak látnak bennünket, ők is annál inkább azok lehetnek.

Az írásaim tartalmát az eddig, más forrásokból megszerzett ismereteim, a saját tapasztalataim, valamint a segítő szellemeim közlései alapján állítom össze. Nem célom senki világnézetén feltétlen változtatni. A saját átélt élményeimnek köszönhetően számomra nem kérdés a túlvilág létezése, de teljesen érthető, ha ez csupán szubjektív tapasztalatnak minősül, s csak azoknak igazán hihető, akik maguk is éltek át hasonlót. Célom, hogy olyan embereket segítsek a hitük erősítésében, akik már hozzám hasonlóan elindultak a szellemi világ elfogadása felé vezető úton. Nem szeretném továbbá, feltétlen tényként sem beállítani az írásaimban foglaltakat. Ezeket az információkat szellemi közlések útján kapom, melyek ugyan szinkronban vannak a saját tapasztalataimmal és mások közléseivel, de nyilvánvaló, hogy igazán teljes és valós képet akkor kaphatunk majd a szellemi világról, ha nekünk is eljön az időnk. Kérlek, az írásaim befogadásakor mindezt vedd figyelembe.

- Medek Tamás spirituális író -

- - - - - - 

Bemutatkozik Medek Tamás spirituális író - videó

forrás:Csillagidő Magazin

Medek Tamás - Tudatos Tudat

Nikola Tesla és a Puskás fivérek

Kevéssé ismert momentum, hogy Nikola Tesla a krainai, tehát horvátországi szerb feltaláló néhány évig a Puskás testvérek, először Ferenc, később Tivadar munkatársa volt. 

Puskás Tivadar (1844-1893)

Tesla 1880 januárjában érkezett Prágába, hogy a már halott apja kívánságára ott fejezze be Grazban megszakított egyetemi tanulmányait. Beiratkozott, és az egyik, számára semmitmondó előadás alatt az újágban olvasta, hogy Puskás Ferenc, a budapesti telefonközponthoz szakembereket keres. Tesla nagybátyja, Pavle Mandich1 huszár ezredes jól ismerte Puskás Ferenc szabadságolt huszár főhadnagyot, így aztán Nikola Tesláé lett az állás. Ő 1881 januárjában érkezett Budapestre. 

A Mandich-Lupa ház napjainkba Pomázon 

Kezdetben, az első budapesti telefonközpont indulásáig a Központi Távíróhivatalban dolgozott, ahol egy telefon-kihangosítót (a hangszóró ősét) készítette, melyet azonban nem szabadalmaztatott. 

Nikola Tesla - Luppa ház emléktábla Pomáz

1881 májusától Ő lett a Budapesti Telefonhálózat főmérnöke. 

Itt legjobb barátja Szigethy Antal volt, aki hosszú sétákkal, később túrákkal hozta vissza Teslát a malária okozta tejes testi és szellemi leépülésből. Egy ilyen városligeti egészségügyi séta alkalmából, Göthe Faustjának szavalása közben, egy letört faággal az út porába rajzolt szinusz hullámok kuszaságából villant be Nikola Teslának a többfázisú váltakozó áram, mely nélkül manapság sem tudnánk szállítani az elektromos energiát.

Nikola Tesla Mivel a magyar telefonközpont előfizetőinek száma 200 körül megtorpant, Teslának nem sok dolga akadt, így 15 havi budapesti tartózkodás után, Puskás Ferenc javaslatára 1882 áprilisában Párizsba utazott, a Puskás Tivadar vezette American Telephone Companyhoz, Edison egyik európai érdekeltségéhez. 

Ott aztán Tivadarunk beajánlotta Őt egy Párizs környéki, Edison-féle lámpa- és gépgyárba, a Continental Edison Companyba. Ezt akkor éppen a Menlo Parkból már ismert Charles Batchelor vezette. 

Tesla álmát, a budapesti Városliget porában megrajzolt váltakozó áramú villanymotor első kísérleti példányát a cég strassburgi telephelyén sikerült hobbiból megépítenie. 

Sajnos, az „emberiség” szerencsétlenségére Európában egyetlen „hozzáértő” nem akadt, aki megértette volna az eszköz zsenialitását. Így aztán, évek múltán, 1888-ban lett csak szabadalmaztatva az Amerikai Egyesült Államokban. 

 Fontos megjegyezni, hogy Tesla a Batchelor vezette Edison Company, és nem a Puskás Tivadar igazgatta Telphone Company munkatársaként valósította meg Párizs díszkivilágítását, ahogy ezt eddig hirdettük. 

Puskás Tivadar Puskás Ferenc Teslának szerb útlevele volt, azonban valódi szülőföldjét, Horvátországot felosztotta az Osztrák-Magyar Monarchia. Így főhősünk hontalanná vált. Emellett, mivel ambícióit párizsi munkái sem elégítették ki, pénzzé tette szerény vagyonát, hajójegyet vásárolt, és 28 évesen elindult a világhírnév felé. A City of Richmond nevű óceánjáró fedélzetén 1884. június 6-án érkezett meg New Yorkba. 

Edisonnál Tesla, Batchelor (nem, ahogy eddig hittük Puskás) alábbi szövegű ajánlólevéllel jelentkezett be: „Két nagyszerű embert ismerek, ezek közül Ön az egyik, ez a fiatalember pedig a másik”. 

(A későbbiekből most már tudjuk, hogy a fent említett, rossz ajánlólevélnek bizonyult.) 

Ezidőtájt, pontosabban 1884. február 22-én Puskás Ferenc a Budapesti Telefonközpont igazgatója, több éves szenvedés után meghalt. Tivadar felszámolta párizsi irodáját, eladta ingóságait és hazaköltözött. Tesla és Puskás párizsi távozásának azonban az eddigi elképzelésekkel ellentétben semmi köze nem volt egymáshoz. 

Telefonközpont Puskás bélyegen

Telefonhírmondó 

Puskás Tivadar, mint a Budapesti Távbeszélő-hálótatot bérlő részvénytársaság ügyvezető igazgatója, 1892-ben a világ 18 országában szabadalmaztatta a Telefonhírmondót, a világ első műsorszóró berendezését. 

A találmány zsenialítása, hogy integrálta a szerkesztőséget, a stúdiót, az „adót” és az elosztó hálózatot. Ezt, az összetett rendszert valóban, a világon először Puskás Tivadar tervezte és valósította meg, tehát valóban az Ő találmánya volt. 

A problémát az okozta, hogy az elvet (ma úgy mondanánk: a szofvert) nem lehetett szabadalmaztatni. Az 1892. július 14-én, 13 országban beadott eredeti szabadalmi leírásban egy Puskás által kifejlesztett, a Fürdő utcai telefonközpontra alapozott, egyvezetékes, egy hurkos hálózat szerepelt. Ebben, egy telep (galvánelem) két pólusa közé felfűzött hurokban egy hangfogó (mikrofon) és több (kezdetben maximum 100) indítóorsó (transzformátor primer tekercs) található. A hallgatók (kezdetben telepes telefonkészülékek) a szekunder tekercsek valamelyikéhez csatlakoznak. (Egy vezetékes rendszerben a szekunder tekercs másik végét le kell földelni!) 

Ha az előfizető a telefonhírmondó műsorát kérte, akkor a kezelő egyik üres szekundertekercs hüvelyével kötötte össze őt. A szolgáltatás igénybevételének végét, az LB rendszerben már megszokott módon az induktora megtekerésével jelezte az előfizető a kezelőnek. Itt is egy, a szekunder ágba kötött jelzőtárcsa (lejelentő váltakozó áramú jelfogó) leesése volt a bontás jele. 

A leírtakból következik, hogy a primer huroknak a telefonközpont közvetlen közelében kellett elhelyezkedni, és amíg az előfizető a műsort hallgatta, nem fogadhatott telefonhívásokat. A transzformátornak megfelelő méretezéssel kellett (volna) megoldani, hogy az előfizetők esetleges beszólásai ne zavarják meg a központi műsor hangját! Mindezek ismeretében már Puskás Tivadar is rájött, hogy jobb lenne egy önálló, a telefonhálózattól független telefonhírmondó hálózat! 

A szabadalom birtokában a Telefonhírmondó Vállalat kibérelte a Magyar u. 6. egyik lakását, és elkezdődtek a munkálatok. (Szerkesztőség szervezés, bemondók toborzása, a stúdió kialakítása, a hálózat kiépítése a telefonközpont felé.) 

Természetesen kísérleti „adásokat” is tartottak, előfizetők toborzása céljából. Puskás az indulás dátumának 1892 októberét célozta meg.

 A munkálatok során Szmazsenka Nándor, a Budapesti Állami Távbeszélőhálózat igazgatója (Puskás Tivadar helyettese) rájött, hogy a hangfrekvenciát is lehet transzformálni. Az indítóorsók szekunder tekercsére, nem csak előfizetők, hanem egy újabb másodlagos (szekunder) hurok, sőt arra egy harmadlagos (terciel) hurok is köthető. Ha ezen hurkokat decentralizáljuk, akkor roppant egyszerűvé válik az előfizetői hálózat, csak a primer hurok került a stúdióba. Egy-egy városrészben helyezték el a szekunder hurkokat, egy-egy utcában a tercieleket, és az előfizetők csak ehhez csatlakoztak. Az előfizetők, csak két fülhallgatóval rendelkeztek, (így automatikusan megszűnt a „visszabeszélés” zavaró problémája is). A műsor folyamatosan szólt a hallgatókban, tehát kezelőre, lejelentésre sem volt szükség. Ezt az új rendszert 1893. február 4-i, szabadalmi bejelentéssel legalizálták, melyből Szmazsenka Nándor neve „kifelejtődött”. Ebbe az előfizetők már két vezetékkel lettek bekötve, tehát az 1887 novemberében elindult (Puskás Tivadar által vezetett) Első Budapesti Villamos földárama okozta zavarok nem jelentkeztek. Az 1893. február 15-én, 60 előfizetővel Budapesten megindult kísérlet rendszer is kétvezetékes, többhurkos volt. 

Mivel a Magyar u. 6. szám alatt létesített első stúdió az új rendszer számára szűknek bizonyult, már 1893 márciusában (Puskás Tivadar halála, 1893. március 17-e után) az Erzsébet krt. 4. alá helyezték át a rendszer „lelkét”. Innen, egész 1894. november 2-ig 2 mikrofonnal és 5 hurokkal kb. 700 előfizetőt láttak el, naponta reggel 9-től este 9-ig műsorral. 

Mindkét hálózat „lelke” előfizetőként és hurkonként egy „rossz minőségű” transzformátor volt. Azért kellettek gyenge csatolású transzformátorok, hogy egy esetleges, vagy szándékos előfizetői, vagy hurok zárlat ne némítsa el az egész hálózatot. 

A telefonhírmondó kisérleti őse, a „theatrophone” volt, amely az 1881 nyarán megnyitott a párizsi elektromossági kiállításon kápráztatta el a közönséget. A 4-5 kmre lévő Nagyopera előadásait telefonon lehetett hallgatni az egyik kiállítási csarnokban. Puskás Ferenc is meglátogatta 1881 őszén, bátyja társaságában a kiállítást, és néhány hónap múlva, 1882. február 4-én már Pesten is hallható volt a Vigadóban, a Nemzeti Színházból Erkel Ferenc Hunyadi Lászlója. Ezt az innovációt 6 „Dalműtelefonnak” nevezték el. Ekkor, a telefóniában 6 hónapra voltunk a világelsőtől. Ma sem rosszabb a helyet, ld. 4G mobil hálózatok. (Bezzeg 20-30 éve?) 

A párizsi theatrophone megalkotójáról eddig semmilyen adat nem került nyilvánosságra. A dalműtelefont a Puskás Ferenc vezette, Budapesti Telefonhálózat Vállalat munkatársai készítették el. Ennek a társaságnak az adott időszakban még Nikola Tesla volt a főmérnöke. Kizárt, hogy a szükséges transzformátorok nem az ő termékei. (Minderről írásos emlék azonban nincs a birtokunkban.) 

Az már egy másik történet, hogy budapesti Telefonhírmondó üzembehelyezéshez Puskás Tivadarnak csak szóbeli engedélye volt, melyet azonban öccse, Albert nem „örökölt”. A Telefonhírmondó vállalat csak úgy maradhatott üzemben, hogyha Puskás Albert (egy tál lencséért) eladja a szabadalmi jogokat Popper István mérnöknek. Ő, 1894. október 29-i dátummal gróf Andrássy Géza, gróf Keglevich István, gróf Klobusiczky János, gróf Eszterházy Mihály, Latinovics Albin, gróf Karácsony Camillo és gróf Hadik-Barkóczy Endre társaságában részvénytársaságot gründolt. 

Ekkor költözött a „stúdió” a Kerepesi út (ma Rákóczi út) 22-be, mely felújítva 1925-ben aztán a Rádióhírmondó (Magyar Rádió) első stúdiója lett. Ekkor emelkedett az előfizetők száma egy év alatt 700-ról 4915-re, és 5000 körül telítődött. A maximumot, már a rádióval párhuzamosan üzemelve, 1930-ban 9100 előfizetővel érte el. Mindez természetes, hiszen1933-ig. a Laki-hegyi nagy adó és „szivar antenna” megépítéséig a vezetékes műsor „zenei” minősége nagyságrendekkel jobb volt, mint az egyszerű-bonyolultabb rádiókészülékekkel vetté. 

(…és akkor még meg sem említjük, hogy a telefonhírmondón csak a keményen cenzúrázott Budapest I. műsort lehetett venni. Nem adatott az eltévelyedés lehetősége, se London, se Moszkva irányába. Ezért aztán, a kórházakban egészen 1944. decemberéig szólt a Telefonhírmondóban a Kossuth Rádió műsora, (majd megjelentek az utódok: egészen hamar a vezetékes-rádió, és 45 év múltán a kábeltelevízió.) 

Az 1894-ben grófokból összehozott Telefonhírmondó Részvénytársaság nem befektetni, hanem csak kivenni akart a „beszélő újságból”. A fejlesztések elmaradtak. A világ első műsorszóró kísérlete nem tette világhírűvé Puskás Tivadart, annak ellenére, hogy közel 30 évvel megelőzte korát. 

A Magyar Rádió csak 1925. december 1-én kezdte meg a műsorszórást. 

Végezetül csak egy adalék: A Puskással egy idős, és szintén Párizsban „futott be” Munkácsy Mihály a méltán világhírű magyar festő. Hogy mindehhez, anno Párizsban Puskás adta az anyagiakat, manapság már senkit sem érdekel. 

A tanulságokat pedig, vonja le mindenki önmaga! 

Budapest, 2015. szeptember 17. (Puskás Tivadar 171. születésnapján.) 

- dr. Horváth László Ferenc -

- - - - - - - -

A Zseniális Tesla - videó

https://videa.hu/videok/emberek-vlogok/a-zsenialis-tesla-emberek-vlogok-rzMMeREnpcQFFOZy