Dr. Rudolf Steiner: Életutam 4. rész

Az általam képviselt antropozófia nyilvános összejövetelein egy idő óta az életemre vonatkozó különböző állítások és bírálatok hangzottak el. Ezekből azután a szellemi fejlődésemben bekövetkezett változások okaira következtettek. Ezzel kapcsolatban barátaimnak az volt a véleménye, hogy jó lenne, ha én magam írnék valamit az életemről.

A szellemiség átélésébe, amelyet ebben az időben magamban biztos alapokra akartam fektetni, a zene válságszerűen játszott bele. Ekkor dúlt körülöttem a leghevesebben a „Wagner-vita”. Gyermekéveimben és ifjúkoromban minden alkalmat megragadtam zenei érzékem fejlesztésére. A gondolkodással kapcsolatos álláspontom hozta ezt magával. Számomra a gondolkodásnak önmaga által van tartalma. Ezt nem az észlelés révén kapja, amelyet csak kifejez. – Ez aztán mintegy magától értetődően vezetett oda, hogy a tiszta zenei hangjelenséget is átéljem. Maga a hangok világa számomra a valóság egyik lényeges oldalának a megnyilatkozása volt. Hogy a zenének a hang-formáláson túl még valamit „ki is kell fejeznie”, ahogy ezt Wagner követői a legkülönbözőbb módokon hangoztatták, számomra egészen „zeneietlennek” tűnt.

Mindig társas lény voltam. Így már iskolás koromban Bécsújhelyen és aztán Bécsben is sok barátom volt. De ritkán voltam egy véleményen velük. Ez azonban sohasem volt akadálya annak, hogy bensőséges viszonyban legyünk egymással és kölcsönösen hassunk egymásra. Ilyen barátságot kötöttem egy mélyen idealista fiatalemberrel. Szőke fürtjeivel, őszinte, nyílt tekintetű kék szemével típusa volt a német ifjúnak. Ezt a fiatalembert egészen magával ragadta Wagner zenéje. Az önmagában élő zenét, a csak hangokból álló zenét a filiszterek világába tartozónak tekintette. Számára a hangok világát az tette értékessé, ami a hangokban mint valami beszéd nyilatkozott meg. Néhányszor együtt mentünk hangversenyre, operába, de mindig ellentétes véleményünk volt. A „kifejező zene” extázisba hozta, rám ugyanaz ólomsúllyal nehezedett; ő viszont szörnyen unatkozott, ha olyan zene szólt, amely nem akart más lenni, csak zene.

A vele folytatott viták a végtelenbe nyúltak. Hosszú sétákon, vagy egy csésze kávé mellett véget nem érő beszélgetéseken fejtette ki lelkesen „bizonyítékait” arról, hogy tulajdonképpen csak Wagnerrel született meg az igazi zene és hogy minden korábbi a „zeneiség e nagy felfedezőjének” csak előkészítése. Engem ez arra indított, hogy véleményemet elég keményen hozzam tudomására. A wagneri barbárságról beszéltem, amely minden igazi zeneértés sírja.

Vitáink némelykor elég hevesek is voltak. Egy napon barátom azt ajánlotta, hogy szinte már mindennapi sétáinkat egy szűk utcácska felé irányítsuk. Itt aztán Wagnerről vitatkozva sokáig sétáltunk fel és alá. Én annyira elmélyedtem vitánkba, hogy csak később vettem észre, miért ajánlotta ezt a kis utcát. Az egyik ház ablakában ugyanis sétáink idején egy bájos fiatal leány ült. Barátomnak csak annyi kapcsolata volt a leánnyal, hogy szinte naponta látta az ablakban és néha úgy érezte, hogy a leánynak az utcára vetett pillantása neki szól.

Eleinte csak azt vettem észre, hogy kiállása Wagner mellett, amely egyébként is elég tüzes volt, ebben az utcácskában szinte fellángolt. Amikor aztán rájöttem, hogy még milyen más érzés is él mindig lelkesedő szívében, ebben a vonatkozásban is közlékeny lett. Így együtt érezhettem vele ebben a nagyon szép, gyengéden rajongó szerelmében. Kapcsolatuk nem igen jutott messzebbre. Barátomnak, aki elég szegény családból származott, nemsokára egy kis újságírói állást kellett elvállalnia egy vidéki városban. Így nem is gondolhatott arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön a leánnyal és nem is volt elég erős ahhoz, hogy megbirkózzék a körülményekkel. Még sokáig leveleztem vele. Leveleiből a lemondás szomorúsága csengett ki. Szívében tovább élt, amitől el kellett szakadnia. Amikor már régen nem leveleztünk, összejöttem valakivel, aki abban a városban lakott, amelyben barátom újságíróskodott. Mivel mindig szerettem, kérdezősködtem felőle. Az illető azt válaszolta: „Ja, annak nagyon rosszul ment a sora. Alig tudta megkeresni a kenyerét, végül írnok lett nálam és tüdőbajban halt meg.” A hír szíven ütött, mert tudtam, hogy ez az idealista szőke fiatalember ifjúkori szerelmétől a kényszerítő körülmények hatására azzal az érzéssel vált el, hogy teljesen közömbös számára, mit hoz neki még az élet. Nem tartotta érdemesnek, hogy egy olyan életet éljen, amely nem lehet olyan, amilyen sétáinkon a szűk utcácskában ideálként lebegett előtte.

Akkori Wagner-ellenességem ugyan határozott formában jelentkezett ezzel a barátommal szemben, de egyébként is nagy szerepet játszott lelki életemben. Igyekeztem beleélni magam abba a muzsikába, amelynek semmi köze sem volt a wagneri jelleghez. A „tiszta muzsika” iránti szeretetem az évek során csak növekedett; egyre inkább iszonyodtam attól a barbárságtól, amely a muzsikát kifejező eszköznek tekintette. Sorsom viszont mindig olyan környezetbe vitt, amelyben szinte kizárólagosan Wagner-tisztelők voltak. Mindez erőteljesen hozzájárult ahhoz, hogy jóval később, nagyon kedvem ellenére ugyan — de mégis felküzdjem magam Wagner megértéséhez. Ez ugyanis egy ilyen jelentős kultúrjelenséggel szemben emberileg magától értetődő volt. Ez a küzdelmem azonban életemnek egy későbbi szakaszába esett. Most viszont egy Trisztán előadást például, amelyhez egy tanítványomat el kellett kísérnem, „halálosan unalmasnak” találtam.

Ebben az időben volt még egy másik érdekes baráti kapcsolatom egy fiatalemberrel, aki mindenben ellentéte volt a szőkének. Költőnek tartotta magát. Vele is sok érdekfeszítő beszélgetésem volt. Nagyon lelkesedett mindenért, ami költészet. Idő előtt fogott nagy feladatokba. Amikor megismertem, már egy tragédiát is írt „Hannibal” címmel; és egy csomó lírai költeményt. Ezzel a két barátommal együtt vettem részt Schröer főiskolai előadásain, amelyek témája „a szóbeli előadás és írásbeli ábrázolás gyakorlása” volt. (Übungen im mündlichen Vortrag und schriftlicher Darstellung) – Ez hármunknak, de többünknek is a legjobb impulzusokat adta. Mi fiatalok előadhattuk szellemi alkotásainkat, Schröer pedig mindent megbeszélt velünk. Felemelően hatott ránk ragyogó idealizmusa, nemes lelkesedése.

Amikor szabad volt Schröert otthonában meglátogatnom, barátom sokszor elkísért. Itt mindig felélénkült az egyébként gyakran nyomott hangulatú fiú. Belső diszharmóniája nem tudott megbirkózni az élettel. Semmilyen foglalkozás sem vonzotta annyira, hogy örömmel választatta volna. Teljesen feloldódott a költészet iránti érdeklődésben. Ezen kívül nem tudott semmilyen kapcsolatot teremteni az élettel. Végül egy számára teljesen közömbös állást vállalt. Vele is folytattam a levelezést. Emésztette, hogy költői művei nem adtak neki igazi kielégülést. Az élet nem nyújtott számára különösebb értékeket. Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy leveleiben, de beszélgetéseiben is mind jobban kiütközött az a hiedelme, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved. Semmi sem tudta őt ettől az alaptalan gyanújától eltéríteni. Egyszer aztán azt a bírt kaptam, hogy a szegény fiatalember maga vetett véget életének.

Benső barátságot kötöttem akkoriban egy fiatalemberrel, aki Erdély szász vidékéről jött a bécsi műszaki főiskolára. Vele is először Schröer gyakorló óráin találkoztam. A pesszimizmusról tartott előadást. Mindaz, amit Schopenhauer felhozott ennek az életszemléletnek a megalapozására, szerepelt ebben az előadásban. Ehhez hozzájött még a fiatalember saját pesszimista hangulata. Ajánlkoztam egy „ellen-előadás” tartására. Dörgedelmes szavakkal „cáfoltam” a pesszimizmust, Schopenhauert már akkor „bornírt zseninek” neveztem. Fejtegetéseimet azzal fejeztem be, hogy ha az előadónak a pesszimizmussal kapcsolatban igaza lenne, szívesebben lennék az a fadarab, amelyen állok, mint ember. Ezen a mondásomon ismerőseim sokáig gúnyolódtak, de bennünket, a fiatal pesszimistát és engem intim barátokká tett. Sok időt töltöttünk együtt. Ő is költőnek hitte magát és én sokszor órákon át ültem nála és szívesen hallgattam költeményeit. Ő viszont meleg érdeklődéssel kísérte szellemi törekvéseimet, bár érdeklődését inkább irántam érzett szeretete váltotta ki, nem pedig a tárgya, amellyel foglalkoztam. Sok szép fiatalkori baráti és szerelmi kapcsolata volt. Ezek kellettek életéhez, amely elég nehéz volt. Szegény fiúként végezte iskoláit Nagyszebenben és már ott magánórákkal tartotta fenn magát. Az a zseniális ötlete támadt, hogy Bécsből levelezés útján tanítja tovább nagyszebeni tanítványait. A főiskolai tanulmányok nem igen érdekelték. Egyszer mégis vizsgázni akart kémiából. A kémiai előadásokon soha nem jelent meg és a kémia könyvbe sem nézett bele. A vizsga előtti éjszakán egy barátjával felolvastatta magának az egész anyag kivonatát, de közben aludt. Ennek ellenére barátjával együtt elmentek vizsgázni. Persze mind a ketten megbuktak.

Ez a fiatal barátom határtalan bizalommal volt irántam. Egy ideig szinte gyóntató atyjának tekintett. Érdekes, gyakran szomorúságra hajló, minden szépért lelkesedő életét feltárta előttem. Olyan mély baráti érzést és annyi szeretetet árasztott felém, hogy igazán nehéz volt időnként keserű csalódást nem okoznom neki. Ez rendszerint akkor történt, ha azt hitte, hogy nem szentelek neki elég figyelmet. És ez elég gyakran előfordult. De ez nem is lehetett másképp, mert én több olyan dolog iránt érdeklődtem, amely őt nem érdekelte. De mindez végül is hozzájárult ahhoz, hogy barátságunk egyre bensőségesebbé váljék. A nyári szünidőt minden évben Nagyszebenben töltötte. Itt mindig tanítványokat gyűjtött, akiket azután egész évben Bécsből levelezés útján tanított. Nagyszebenből mindig hosszú leveleket kaptam tőle. Nagyon rosszul esett neki, hogy ezekre ritkán, vagy egyáltalán nem válaszoltam. Amikor azonban ősszel megint Bécsbe jött, mint valami kisfiú rohant hozzám és közös életünk újra kezdődött. Neki köszönhetem sok emberi kapcsolatomat. Szeretett mindazokkal összehozni, akikhez kötődött. Én meg vágytam a társas életre. Barátom sok mindent hozott életembe, ami örömet, melegséget adott.

Ez a barátság egész életre szólt és barátom néhány év előtti haláláig tartott. Átvészelte az élet sok viharát. Még sok szó lesz róla.

Visszanézve sok minden merül fel az ember tudatában az emberi kapcsolatok és az élet dolgai vonatkozásában, ami ma is szeretettel és hálával tölt el. Nem mondhatok el mindent, vannak dolgok, amelyekről nem beszélhetek annak ellenére, hogy közel álltak hozzám és még ma is szívesen gondolok rájuk.

Abban az időben, amelyről itt szó van, barátságaim sajátságos viszonyban voltak belső életemmel. Arra kényszerítettek, hogy kettős életet éljek. Engem főleg a megismerési problémák foglalkoztattak, ezt barátaim mindig élénk érdeklődéssel kísérték, de nem vettek tevékeny részt benne. Ezekkel a problémáimmal eléggé magányos maradtam. Én viszont mindent mélyen átéltem velük, ami az életükben történt. Így két vonal alakult ki életemben. Az egyiket magányos vándorként jártam, a másik eleven társas életem volt. De fejlődésemre sok esetben a második vonalból származó élmények is mély és maradandó hatással voltak.

És itt különösen arra a barátomra gondolok, aki már Bécsújhelyen is iskolatársam volt. Abban az időben azonban még nem állt közel hozzám. Csak Bécsben került közelebb hozzám, ahol később hivatalnok lett. Itt gyakrabban meg is látogatott. De már Bécsújhelyen is anélkül, hogy kapcsolatunk lett volna, erősen hatott rám. Egyszer együtt voltunk tornaórán. Mikor tornázni ment, én meg szabad voltam, egy könyvet tett le mellém. Heine könyvét a romantikus iskoláról és a filozófia németországi történetéről. Belenéztem és ez arra indított, hogy magam is elolvassam. Impulzusokat adott ugyan, de erős ellenállást éreztem azzal a móddal szemben, ahogy Heine ezt a hozzám közel álló témát tárgyalja. Gondolkodása és érzésvilága teljes ellentéte volt a bennem kialakulni kezdő szemléletnek és határozottan arra indított, hogy belső orientáltságomat tisztázzam. Erre lelki adottságomnál fogva szükségem volt.

A könyv kapcsán azután beszélgettem ezzel az iskolatársammal. Így megismertem belső életét és ez aztán tartós barátságot alakított ki köztünk. Zárkózott volt, csak kevés emberrel volt közlékeny. Általában különcnek tartották. Azokkal a kevesekkel szemben viszont, akikkel közlékeny volt – különösen levélben – igen beszédes lett. Úgy érezte, hogy belső adottságai szerint költő, hogy nagy gazdagság él a lelkében. Emellett hajlama volt arra is, hogy a másokkal, különösen a nőkkel való kapcsolatát inkább álmodja, semmint hogy reálisan megvalósítsa. Néha közel állt ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolatot létrehozzon, de aztán mégsem tudta a valóságig vinni. Beszélgetéseinkben aztán olyan bensőséggel és lelkesedéssel élte át ezeket, mintha valóságok lettek volna. Így elmaradhatatlan volt, hogy amikor az álmok mindig újra szertefoszlottak, keserű érzései ne legyenek.

Így olyan lelki életet élt, amelynek külső életéhez semmi köze sem volt. Ez az élet azután kínzó önvizsgálódásokhoz vezetett, amelyek beszélgetéseinkben és hozzám intézett leveleiben is tükröződtek. Egy levélben egyszer hosszan fejtegette, hogyan válik nála bensőleg minden élmény, a legkisebb és a legnagyobb is szimbólummá és ő hogyan él ezekkel a szimbólumokkal.

Szerettem ezt a barátomat és így vele mentem az álmaiba, holott, ha együtt voltunk mindig az volt az érzésem, hogy felhőkben lebegünk, nincs talaj a lábunk alatt. Ez számomra, aki folyton csak arra törekedtem, hogy a biztos alapot a megismerésben keressem, különös élményt jelentett. Szemben állva vele mindig ki kellett bújnom magamból és egy másik bőrbe bújnom. Szívesen volt velem és időnként messzire vezető elméleti fejtegetésekbe bocsátkozott „természetünk különbözőségéről”, de mivel barátságunk erősebb volt gondolati életünknél, nem is sejtette, hogy gondolataink mennyire nem egyeznek.

Hasonlóan jártam egy másik bécsújhelyi iskolatársammal is. A reálban közvetlenül alattam járt és csak akkor kerültünk közelebb egymáshoz, amikor egy évvel később a műszaki főiskolára Bécsbe jött. Itt sokat voltunk együtt. Ő sem ment bele abba, ami engem a megismerés területén foglalkoztatott. Kémiát tanult, a természettudományos nézetek, amelyeknek világában élt, megakadályozták abban, hogy ne kétkedőn álljon szemben azzal a szellemi szemlélettel, amely engem egészen betöltött. Később kiderült, hogy legbensőbb mivoltában milyen közel állt már akkor is az én lelki beállítottságomhoz; de ezt abban az időben egyáltalán nem engedte felszínre kerülni. Így élénk, hosszú vitáink számomra „a materializmus elleni küzdelemmé” lettek. Barátom felhozta a természettudományból folyó összes vélt ellenérveket az én szellemi szemléletemmel szemben. Nekem már akkor utalnom kellett arra, hogy belelátok a szellemi világba, hogy meg tudjam cáfolni a világ szellemi megismerése ellen felhozott, a materialista gondolkodásból folyó ellenvetéseket.

Egyszer nagyon hevesen vitatkoztunk. Barátom a főiskola után minden nap Bécsből Bécsújhelyre utazott, ahol megtartotta régi lakását. Sokszor elkísértem őt az Alleegasse-n át a Déli pályaudvarhoz. Egyik nap a materializmussal kapcsolatos vitánk akkor jutott csúcspontra, amikor már a pályaudvaron voltunk és a vonat mindjárt indult. Mondanivalómat a következőkben foglaltam össze: „Azt állítod, hogy ha gondolkodok akkor ez csak agyidegeid folyamatainak szükségszerű következménye. Csak ezek a folyamatok jelentik a valóságot. És ugyanez a helyzet, ha azt mondod: ezt, vagy azt látom, hallom stb. De miért nem mondod, hogy az agyam gondolkodik, az agyam látja, hallja ezt vagy azt. Ha igaznak elfogadnád elméletedet, akkor másképpen kellene kifejezned magad. Ha mégis „én”-ről beszélsz, tulajdonképpen nem mondasz igazat. De nem tudsz másként, mert elméleted ellenére is egészséges ösztönödet követed. Mást élsz át, mint ami az elméleted. Tudatod meghazudtolja elméletedet.” Barátom fejét rázta, de vitára már nem volt idő. Egyedül mentem haza és elgondolkodtam azon, hogy ez a materializmussal szembeni érv ilyen durva formában nem tartalmaz valami egzakt filozófiát. De akkor igazán nem az volt fontos számomra, hogy öt perccel a vonat indulása előtt filozófiailag kifogástalan bizonyítékot adjak, mint inkább az, hogy közöljem belső, közvetlen tapasztalásomat az emberi „én” mivoltát illetően. Számomra ez az „én” belsőleg felfogható élmény volt, a magában az én-ben levő valóság átélése. Ezt a valóságot nem láttam kevésbé bizonyosnak, mint bármely a materializmus által elismert valóságot. Csak nem volt benne semmi materiális. Az „én” valóságának és szellemi voltának a felismerése a következő években átsegített a materializmus minden kísértésén. Tudtam, hogy az „én” fix valami. Világosan láttam, hogy nem ismeri az én-t, aki más folyamatok megjelenési formájának, eredményének tartja. Hogy ez az én szellemi szemléletem, ezt akartam barátomnak kifejezésre juttatni. Ezen a területen még sokat vitáztunk, de életfelfogásunkban annyi közös vonás volt, hogy elméleti vitáink személyes kapcsolatunkat nem zavarták.

Ebben az időben közel kerültem a bécsi diákélethez. Tagja lettem a műszaki főiskola német olvasókörének. A gyűléseken és egyéb összejöveteleken behatóan megtárgyaltuk az aktuális politikai- és kultúrjelenségeket. A viták felszínre hozták a fiatal emberekben élő összes lehető és lehetetlen szempontokat. Különösen ha funkcionáriusokat kellett választani, csaptak össze a vélemények igen hevesen. Érdekes és izgalmas volt sok minden, ami Ausztria közéleti eseményeivel kapcsolatban az ifjúság körében lejátszódott. Ez volt az az időszak, amikor a nemzeti pártok egyre határozottabban bontakoztak ki. Mindaz csírájában már akkor átélhető volt, ami később a világháború után az osztrák birodalom széthullásához vezetett.

Először megválasztottak az olvasókör könyvtárosának. Mint ilyen kinyomoztam, kik azok a szerzők, akiknek a könyvei szerintem hasznosak lehetnek a diákkönyvtár számára. Ezeknek a szerzőknek „pumpoló” leveleket írtam. Volt hogy egy hét alatt 100 ilyen levelet írtam. Ezzel gyors iramban gazdagodott a könyvtár. De a dolognak volt egy engem érintő mellékhatása is. Lehetőségem nyílt arra, hogy átfogóan megismerjem a kor tudományos, művészeti, kultúrtörténeti és politikai irodalmát. Mert az ajándék könyveket szorgalmasan elolvastam.

Később megválasztottak a kör elnökévé. Ez nehéz hivatal volt, mert a legkülönbözőbb pártszempontokkal álltam szemben és mindegyikben megláttam a viszonylag jót. A különböző pártok mind meg akartak győzni arról, hogy csak nekik van igazuk. Amikor megválasztottak, minden párt rám szavazott, mert addig csak azt hallották, hogy a gyűléseken a jogos dolgokért emeltem szót. Amikor féléve voltam elnök, mindegyik ellenem szavazott, mert közben rájöttek, hogy egyik pártnak sem adok úgy igazat, ahogy szerette volna.

Társas hajlamomat az olvasókörben jól ki tudtam élni. A közélet szélesebb körei iránti érdeklődésemet felébresztette az, hogy eseményei tükröződtek az egyesület életében. Jelen voltam akkoriban több érdekes parlamenti vitánál az osztrák képviselő- és főrendiház karzatán.

A parlamentnek az életbe sokszor mélyen belenyúló intézkedései mellett különösen érdekelt a képviselők személye. Ott állt padjában mint a költségvetés minden évi vezérszónoka a finom lelkű filozófus: Bartolomaus Carneri. Szavai jégesőként zúdították a súlyos vádakat Taaffe miniszterre az ausztriai németség védelmében. Ott volt Ernst v. Plener, a szenvtelen szónok, elismert pénzügyi tekintély. Az ember szinte beleborzongott, amikor Dunajewski pénzügyminiszterrel szemben számító hidegséggel bírálta a kiadásokat. Itt dörgött a nemzetiségi politika ellen a rutén Thomaszuck. Az ember úgy érezte, számára az volt a fontos, hogy megtalálja a pillanatnak megfelelő legkifejezőbb szót, amellyel a miniszterekkel szemben antipátiát tud kelteni. Itt beszélt paraszti ravaszsággal, mindig okosan, a klerikális Lienbacher. Fejtartása, kissé előrehajtott feje arra engedett következtetni, hogy alaposan átgondolja, amit mond. Itt beszélt a maga éles hangvételével az ifjú cseh mozgalom tagja, Gregr. Az embernek az volt az érzése, hogy kissé demagóg. Itt volt a régi-csehek táborához tartozó Rieger, a legmarkánsabban testesítve meg a cseh jelleget, ahogy az hosszú idő alatt kialakult és a 19. sz. második felében bennük tudatosodott. Rendkívül zárkózott, nagy lelkierővel és határozott akarattal rendelkező valaki volt. A jobb oldalon, a lengyel padok között ült Otto Hausner. Volt, hogy csak azt adta elő, igen szellemesen, amit valahol olvasott. Máskor meg éles, de tárgyilagos, jogosnak mondható támadásokat intézett a ház minden oldala felé. Mindezt bizonyos élvezettel. Önmagával elégedett, de okos szeme hunyorított a monoklija mögött, másik szeme pedig mintha elégedett „igennel” felelt volna a hunyorításra. De néha már akkor prófétai dolgokat mondott Ausztria jövőjéről. Csak el kellene olvasni, amiket akkor mondott, csodálhatnánk éles meglátását. Akkoriban sok mindent kinevettek, ami évtizedek múlva keserű valóság lett.

Dr. Rudolf Steiner: Életutam 4. rész

- forrás:antropozofia.hu -

- - - - - -

Életutam 4. rész - Dr. Rudolf Steiner - hangoskönyv - videó

forrás: empiricalchemy

Paul Brunton / Misztikus tanítások - Világelme

Részlet a könyvből:

VILÁGELME 

"Isten mint a Legfensőbb Egyén - Isten mint a működésben lévő, teremtő elme - Isten mint szoláris logosz. Minden tudományos bizonyíték arra utal, hogy létezik egyetlen erő, amely uralkodik az egész univerzum felett, s minden vallásos misztikus tapasztalat, valamint a filozofikus belső meglátás is megerősíti ezt. S nemcsak hogy ez igaz, hanem az is, hogy ez az erő az univerzum fenntartó ereje, intelligenciája különleges, hihetetlen, megismételhetetlen, mással össze nem mérhető. Ez az erő az, amit én Világelmének nevezek. 

Mindeme tanulmányok közepette újra és újra vissza kell térnünk a legfontosabb elvhez, hogy az egész univerzum s benne minden - tárgyak és élő lények - csak az elmében léteznek. Minden tapasztalásom tárgya a saját tudatosságomban van, de eközben én éppígy - minden mással együtt - egy mérhetetlenül hatalmasabb tudatosságon, a Világelmén belül vagyok. 

Számunkra, akik filozofikusan gondolkodunk, a Világelme valóban létezik. Számunkra egyenlő Istennel, s kapcsolatban állunk vele imán, odaadáson, meditáción keresztül. Beszélhetünk bár folyton a kettősségnélküliségről*, de végül minden igehirdetőnek szerényen fejet kell hajtania a végtelen Lény előtt, amíg annyira semmivé nem válnak, hogy elvesznek a csendben - az Ő csendjében. 

Gyakran mondják nekünk misztikus és vallásos körökből, hogy Isten egyenlő a szeretettel. Helyes lenne, ha azok, akik ezt vallják, kiegészítenék, kiegyensúlyoznák s teljessé tennék e nézetüket azáltal, hogy elfogadják azt is, hogy Isten maga a Tiszta Intelligencia. 

Miszerint én és Isten vagy az Atman és a Brahman egy. Az advaita védánta koncepciója - a fordító. 

A Világelme a végső, megérthetetlen, felfoghatatlan elme kisugárzása. Minden dolog és lény végső esszenciája, a legkisebbtől a legnagyobbig. 

Ha Isten nem maga lenne a rejtély, megszűnne Istennek lenni. Azok, akik azt mondják, ismerik Istent, szemantikailag ki kell, hogy javítsák magukat. Bár tapasztalatuk különleges, felemelő és az anyagon túlmutató lehet, ám Isten Isten, az marad, ami: elérhetetlen, felfoghatatlan. 

Abban az értelemben, hogy a Világelme az univerzumban működő tevékeny, teremtő erő, ő maga hordozza a teremtés teljes terhét, ő az igazi cselekvő, s ő irányít minket, s tetteinket is. 

Swami Narayananda azt mondta: „Isten minden tapasztaló Tapasztalója." így ebben az értelemben soha meg nem ismerhető, hiszen hogyan ismerhetnénk azt, aki maga tapasztalja meg az összes tapasztalót? A megismerés azt jelenti, hogy a megismert a megfigyelés tárgyává válik, s a Legfelsőbb Tapasztaló soha nem lehet megfigyelés tárgya. Ám egy másik értelmezésben sokkal közelebbi kapcsolatban állunk Istennel, mint hogy pusztán csak ismernénk, hisz legbelsőbb lényünk Ő. És miért keresnénk bizonyítékot saját létezésünkre? 

Hatalmas nézeteltérések és összecsapások voltak a különböző vallások között a körül a kérdés körül, hogy Isten személyes, avagy személytelen. Üldözés, gyűlölet fakadt e kérdés körül szükségtelenül. Azért mondom, hogy szükségtelenül, mert a különbség a két nézet között csak látszólagos. Az elme, a megnyilvánulatlan elme mindennek a forrása. A megnyilvánult formában lévő Világelme pedig a személyes Isten. Az ősesszencia és a megnyilvánulás közötti különbség csak az, hogy az ősesszencia rejtett, a megnyilvánulás pedig látható, megismerhető. A Világelme személyes (abban az értelemben, ahogy a hinduk isvarának hívják), a megnyilvánulatlan elme pedig teljesen személytelen. Ám a kettő valójában egy. 

A kevésbé intelligens emberek természetszerűen olyan Istent akarnak, aki meghallgatja kívánságaikat, akit érdekel személyes életük és segít a szükség idején. Azaz emberi istent akarnak. A magas intelligenciával rendelkező emberek idővel személytelen lényegiségnek tekintik Istent, mely mindenhol jelen van, s így természetesen bennük is megtestesül, s akivel csak saját belsőjükben tudnak kapcsolatba lépni. Azaz csakis egy misztikus Istent hajlandók elismerni. A legmagasabb intelligenciával rendelkező emberek felismerik, hogy az én illuzórikus, s felismerik, hogy az emberek csak emiatt tartják magukat elkülönültnek az isteni lényegiségtől, s valójában csak ez a kettősség nélküli névtelen lény létezik. Milyen lehetetlen is a kevésbé intelligens emberek számára, hogy imádjanak vagy egyáltalán higgyenek egy olyan létezésben, létezőben, melynek nincs alakja, személyisége, sőt nem is gondolkodik! Ezért ezeknek az embereknek olyan Istent adtak, aki saját képükre formáltatott, egy személyes, emberi, öt érzékszervvel bíró istenséget. 

A Világelme minden verbális definíciója szükségszerűen korlátozott és elégtelen. Ha az ezeken az oldalakon leírt állítások dogmatikus koncepcióknak tűnnek, akkor az a nyelv elégtelensége miatt van, amely ezeket a kifinomult jelentéstartalmakat képtelen közvetíteni. Akik intuitív belső meglátásukat használva olvassák az oldalakat, melyhez tiszta gondolkodás is párosul, megértik, hogy a koncepciók rugalmas verbális keretet adnak a gondolatoknak, hogy el ne tévelyedjen az emberi tudatosság határvidékén, ahol a gondolkodást felváltja a szavak nélküli tudás. 

A Világelme fénye a fizikai univerzum forrása, a Világelme szeretete pedig strukturális alapja. 

A Vílágelme elnevezése a nepáli-tibeti ezoterikus hagyományban Ádi Buddha, melynek jelentése Isteni Ideateremtés, Első Intelligencia, Univerzális Bölcsesség. 

A Világelme gondolja létezésbe az univerzumot, a gondolkodás és megpihenés folytonos ritmusában. A folyamat örökkévaló éppúgy, mint a Világelme maga. Ezt a gondolkodást elektromos jellegű energiák kísérik. A tudósok felismerik és megcsapolják ezeket az energiákat, ám nem törődnek az ideával és az elmével, amelyet kifejeznek. 

A Teremtő Isten, a Láthatatlan Erő számunkra, emberek számára a Világelme. Az Önmagában-lévő-Isten az Elme. 

Hiba lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy a Világelme és az Elme két különálló létező. Helyesebb, ha azt gondoljuk, hogy a Világelme az Elme aktív megnyilvánulási módja. Az elmét nem választhatjuk külön erőitől, a kettő egy és ugyanaz. Mozdulatlan állapotában egyszerűen csak Elme, aktív állapotában Világelme. Az Elme legbelsőbb, transzcendens természetét tekintve kibogozhatatlan rejtély, amelynél nincs nagyobb rejtély, ám amikor kifejezi magát és megnyilvánul az univerzumban, akkor Világelme. A megnyilvánult Isten, azaz a Világelme tulajdonságai között találhatjuk egyedül meg a megnyilvánulatlan Istenség minőségére, létezésére és jellegére utaló egyedüli jeleket, amelyeket megérthetünk, felfoghatunk. Mindez rejtély, mely érthetetlen paradoxon, s talán örökre az is marad. 

A Világelme jelenléte miatt alakulnak az események a világideának megfelelően: az előbbinek nem szükséges minden egyes mozzanatot akarnia. 

A térben feltűnő pont egy fénypont. Ez kiterjed, s egyre növekszik, Világelmévé válva. Isten az Istenségből keletkezett, a világ pedig a Világelméből, nem egyszerre azonban, hanem lépésekben. A Nagy Fényből keletkezik minden más, kisebb fény, galaxisok, napok, bolygók, az univerzumok, s mindenféle apró és hatalmas élőlények, olyanok, amelyek éppen hogy csak érzékelni tudnak pár dolgot, s olyanok, melyek teljesen tudatosak, bölcsek. S a világgal együtt megjelennek az ellentétpárok is, a dualitás, amelyet a természetben mindenhol fel lehet fedezni, az, amit a kínaiak jin-jang névvel jelölnek.

 Ha a Világelme a véges univerzumon kívül, azon túl lenne, akkor az univerzum behatárolná, s így elvesztené saját végtelenségét. De mivel az univerzum van őbenne, így határoktól mentes, és valóban végtelen maradhat. A Világelmét nem korlátozza az általa kivetített univerzum, s a projekció semmit sem vesz el belőle, nem csökken általa. Bár a Világelme áthatja az univerzumot, nem korlátozódik csupán az univerzumra. Bár a mindenség minden egyes atomjában jelen van, saját önkifejezését nem korlátozza ez a Mindenség. 

Az intelligencia, mely megalkotta a világideát, élő és teremtő erő, röviden isteni. Az úgynevezett természeti törvények csak az Ő működésének következményei. Spinoza tiszta matematikai gondolkodás segítségével jutott ahhoz az igazsághoz, hogy „minden egyes dolog Isten végtelen megértése által végtelen ideán keresztül végtelen úton s módon fejeződik ki." 

A Világelme kettős életet él. Mint elme örökké szabad, de mint Világelme örökkön örökké megfeszíttetik a világ testének keresztjén, ahogy Platón mondta. 

Hogyan teremti Isten az univerzumot? Isten a kezdetektől az egyedüli létező, nincs egy második, nincs valamiféle anyag, amiből teremthetne, így Istennek saját anyagából, önmagából kell teremtenie. Isten a Végtelen Elme, s így mentális erejét - képzelőerejét - használja saját mentális anyagán - a Gondolaton -, hogy annak eredményeképpen megszülessen az univerzum. 

Az anyagi univerzumban nincs önmagából fakadó erő. Minden erejét s energiáját egyetlen forrásból, a Világelméből meríti, akinek gondolkodását fejezi ki az egész univerzum. 

Származhat-e bármi is olyasvalamiből, ami alapjaiban különbözik tőle? Lehetetlen lenne ez. így a létezés sem származhat a nemlétezésből. Ha az univerzum létezik ma, akkor valamiféle esszenciájának akkor is léteznie kellett, amikor maga az univerzum még nem volt. Ennek az esszenciának nem kellett megszületni, ezt nem kellett megteremteni, mert nem más ez, mint Isten, a Világelme. 

A manifesztáció ténye magában hordozza a manifesztáció szükségességét. Természetesen lehet azt mondani, hogy bármiféle szükségszerűség, avagy kényszer az isteni lényeg tökéletlenségét jelzi. A válasz az, hogy az Egy csak akkor ismerheti fel, hogy egy, ha tudatába kerül a Kettőnek - azaz önmaga és egy másik kettősségének. Ám a Nullában, a Semmiben nincs semmiféle kényszer. A matematika kulcsot nyújt a manifesztáció rejtélyének megértéséhez. Az Ürességként létező Elme a végső, felfoghatatlan, meg nem nyilvánult, míg a Világelme folytonosan teremti önmagából az univerzumok sorát, így alakítva ki a dualitást: önmagát és azokat, s így kerülhet önmaga tudatába. Így kell elképzelni. Bár ő maga láthatatlan, jelenléte minden földi létezőben látható. Bár elgondolhatatlan, ám jelenléte minden gondolatban megnyilvánul. 

Ha igaz, hogy az abszolút, isteni Elme semmit sem tud az univerzumról, a halandó emberről, ugyanígy igaz az is, hogy a Világelme, mely másik aspektusa, ismeri mindezt. 

A látható kozmosz a láthatatlan abszolútból jön létre, az utóbbiból mintegy kiárad, kisugárzódik az előbbi. Ezért a közöttük lévő kapcsolat nem csak panteisztikus, hanem transzcendens is. 

Ha az isteni tevékenység megszűnik az egyik univerzumban, akkor folytatódik egy másikban. Ha Világelménk végül vissza is tér forrásába, vannak más Világelmék s más világok, melyek fennmaradnak. A teremtés kezdet s vég nélkül való folyamat, de vannak benne szünetek, pihenők éppúgy, ahogy az egyének életében is vannak ilyenek a testben és a testen kívül. 

Az egyetlen, végtelen életerő, mely megnyilvánul a kozmoszban, s kifejezi magát téren és időn keresztül, megnevezhetetlen. Csak azt mondhatjuk, hogy van. Ha nevet adnánk neki, az elválasztaná más dolgoktól, miközben pedig az igazság az, hogy minden más dolog is az, ő maga minden dolgok összessége. S nem is tudnánk hogyan nevezni, hisz semmit sem tudunk valódi természetéről. 

A modern ember mindenféle lehetetlen helyen keres egy láthatatlan Istent, s nem képes imádni a szeme előtt látható Istent. Pedig nem sokáig kell gondolkoznunk, hogy felismerjük, mindannyian természet anyánk emlőin csüggünk. Könnyű meglátni, hogy minden élet forrása a nap, s az ő kreatív, védelmező, és romboló erői felelősek a világban zajló fizikai változásokért. Ám nem csak a fizikai nap az, amely felé fordulnunk kell, hanem még inkább a mögötte rejlő Világelméhez. Úgy kell tekintenünk a Napra, mint a Világelme minden teremtményének szóló valódi önkifejezésére. 

A fizikai világ minden ereje egyetlen forrásból származik: a napenergiából. 

Az az állítás, miszerint „Isten a Fény" két módon is értelmezhető. Először is annak a fizikai és egyben költői ténynek a kifejezéseként, hogy az emberi létezés jelenlegi fázisában spirituális tudatlanságunk a sötétség, s Isten felfedezése egyenlő a fény feltűnésével. Másodszor pedig annak a tudományosan megalapozott ténynek a kifejezése, hogy minden fizikai anyag végül is hullámtermészetű, fényszerű, s mivel Isten önmagából teremtette az univerzumot, így a fény végeredményben isteni." 

- Paul Brunton / Misztikus tanítások - Világelme -

- - - - - - -

VILÁGELME - Paul Brunton / Misztikus tanítások - Hangoskönyv videó

forrás:FülbeValó - hangoskönyvek

AZ ÁLMOK TUDATALATTI ÜZENETE

A jelen időszakban élénk álmok lehetnek, amelyeknek üzenete fontos információkkal szolgálhat, a tudati felszabadulás terén. Amennyiben képesek vagyunk szimbolikus értelműket megfejteni, ráláthatunk azon tudatalatti blokkokra, amelyek visszatartanak bennünket életutunkon és a tudati ébredésben.

Az álmok, amelyek jelentőségteljesek, élénkek és realisztikusok, mindig egy fontos felismerni valóval érkeznek, megmutatják hol szükséges tudatosabbá válnunk és mely alsó asztrális részeink vannak még beletapadva a káprázatban.

Fő mozgatórugójuk a vágy és a félelem, mivel ezen két érzelem a legerősebb, mely a valóságunkat formálja. Amennyiben szembe nézünk velük és tudatosítjuk, elindulhatunk a felszabadulás felé.

Az álmok sokszor tanítással érkeznek hozzánk, hogy fény derüljön azon elnyomott részeinkre, amelyeket száműztünk vagy megtagadtunk. A lehasadt lélekrészek sokszor csak az álmaink valóságán keresztül tudnak üzenetet küldeni nekünk. Fontos, hogy minden részünket visszaintegráljuk az egységbe, hogy az árnyékos aspektusainkat átlényegítsük, felfényesítsük és egyesítsük a szeretet erejével.

Az álmokat, amelyek nem a saját tudatalatti kivetüléseink, hanem gondosan megtervezett asztrális arénában játszódnak le, tudatos lények hozzák létre. Ők az álomszövők, feladatunk sokrétű, egyfajta határőrök az alsó és a felső világok között a negyedik dimenzió felső tartományában. Tisztán látják és érzékelik minden érzelmünket, karmikus kódunkat, múltunkat és életpályánkat, amelyek meghatározzák a sorsunkat. Sokszor azért küldenek álmot, hogy szembesítsenek vagy kimozdítsanak bennünket meg rekedtségünkből. Megmutatják a legmélyebben elnyomott érzelmeinket, máskor próbára tesznek bennünket és van amikor lehetővé teszik, hogy megélhessük azon vágyakat, amelyeket elnyomunk magunkban.

Az illúzió mesterei Ők, poláris színtéren működnek, de a dualitás fölött, vagyis képesek arra, hogy a legszebb és a legrémisztőbb álomvalóságot rendezzék be, miközben a feladatuk az, hogy lehetővé tegyék a megértést és a továbbjutás lehetőségét, amely a felismerésben gyökeredzik. Aki álomországban a kivetített valóságban nem elég tudatos, az a vágyak és a félelmek csapdájába eshet és nem tud továbblépni, míg le nem győzi a benne munkálkodó alsóbb erőket.

Elérkeztünk azon időkbe, amikor a negyedik dimenzió és az ötödik dimenzió közötti kapuk szélesre tárultak, de bejutni a felsőbb tudati szférákba, csak letisztult asztrális és mentál testtel lehet. Ezért az álomidőben érkező tanításokat, próbatételeket és üzeneteket komolyan kell venni, mivel kulcsokkal szolgálnak az ébredéshez és az önmeghaladáshoz.

Az álom szférában érkezhetnek számunkra fontos jövővel kapcsolatos üzenetek, felkészítést kaphatunk egy előttünk álló élethelyzetre, vagy olyan sors-alternatíva lehetősége mutatkozhat meg, amelyet ha tudatosítunk, akkor ki tudunk kerülni.

Az álmok nagyon fontosak az életünkben, érdemes odafigyelni rájuk.

Gábriel arkangyal segíthet a tudatos álmodás terén és üzenetet hozhat számunkra az égi világokból ha megkérjük.

- Írta: Aysha -

- - - - - -

Mi történik a tudatoddal, amikor alszol? - videó

(Tiltott tudás)

forrás:Titkok Könyvtára

Amikor lehunyod a szemed, és elcsendesedik a tested, valójában egy másik világ nyílik meg benned. De vajon mi történik ilyenkor a tudatoddal? Megszűnik? Átvált? Kapcsolódik valahová, ahová nappal nincs hozzáférésed? Ebben a videóban feltárjuk, mi zajlik az agyadban és a tudatod mélyebb rétegeiben alvás közben — a tudomány és a tudatosság határán egyensúlyozva.

Vizsgáld meg, mit engedsz be a tudatodba

Érdemes időnként csendet teremtened magadban, és megfigyelned, milyen gondolatok határozzák meg a mindennapjaidat. Ha valamivel kapcsolatban félelmet, szorongást vagy bizonytalanságot érzel, kérdezd meg önmagadtól, honnan ered ez az érzés. Valódi tapasztalatból született, vagy csupán egy másik ember véleményét hordozod magadban?

Ez a belső vizsgálódás segíthet abban, hogy lassan megszabadulj azoktól a hiedelmektől, amelyek már nem támogatják a fejlődésedet. Nem kell minden korábbi meggyőződésedhez ragaszkodnod csak azért, mert hosszú ideje jelen van az életedben. Jogod van újragondolni azt, amiben hiszel, és szabadon megválasztani azokat a gondolatokat, amelyekkel tovább szeretnél élni.

A tudatosság felszabadító ereje

Amikor elkezded tudatosabban figyelni a gondolataidat, egyre világosabban felismerheted, milyen hatással vannak rád a környezetedből érkező üzenetek. Nem szükséges minden véleményt elutasítanod, de fontos, hogy saját belső mérleged segítségével vizsgáld meg őket.

A tudatosság nem azt jelenti, hogy elzárod magad a világ gondolataitól, hanem azt, hogy megtanulod kiválasztani közülük azt, ami valóban épít téged. 

Így nem kell mások félelmeit, korlátait és bizonytalanságait magaddal cipelned.

Engedd el azt, ami alaptalanul nehezedik rád. Adj helyet a tisztább gondolatoknak, a belső békének és annak a felismerésnek, hogy saját lelki utadat neked kell megtalálnod. 

Amikor tudatosan választod meg a gondolataidat, egyre kevésbé mások hiedelmei, és egyre inkább a saját belső igazságod szerint élhetsz.

- Írta: Sandal-Bárány Tünde Nikoletta -

- - - - - - 

A Lélek Tiszta Útja – Nyugtató Meditációs Zene - videó

Belső Béke, Csend és Harmónia

Ez a dal a belső csendről, a lélek tiszta útjáról és az egység megtapasztalásáról szól. Egy emlékeztető arra, hogy a valódi erő nem a zajban, hanem a csendben születik. Amikor figyelünk a szívünk halk jelzésére, lassan megnyílik előttünk az az út, amely békéhez, fényhez és belső harmóniához vezet.

Lorna Byrne: "Akarnod kell a gyógyulást!”

                                   Lorna valós története, miként segítenek minket az angyalok. 

"Meg kell szenvedned a küzdelmet, hogy járni és beszélni tudj! Meg kell tenned! Akarnod kell, hogy jobbra forduljon az állapotod!"

Lorna Byrne „Lépcső a mennyországba„ című könyvéből részlet:

„Kaptam egy telefonhívást, valaki azt kérte tőlem, fogadnék-e egy fiatalembert, aki autóbalesetet szenvedett. A megbeszélt reggelen hallottam, hogy megáll egy autó a kertkapunál. Mentem kinyitni az ajtót, és láttam, hogy két ember – feltehetően a szülők – egy kerekes széket tolnak fel az ajtóig, benne egy húszas éveiben járó fiatalemberrel. Bemutatkoztunk egymásnak a szülőkkel, akik ezt követően igyekeztek bemanőverezni a székkel a házba.

Leültünk a konyhaasztalhoz. Figyeltem a Conor nevű fiatalembert, a körülötte lévő energia fénye nagyon halványan világított. Nem volt képes beszélni, csak ült mozdulatlanul, összeroskadva a kerekes székben. Anyja sírt, miközben a két szülő leírta nekem Conor állapotát. Komoly agyi sérülései voltak, lábai lebénulva. Más részét sem nagyon mozgatta, és úgy tűnt, nem hallja vagy érti, amit mondanak neki. Nem jött tőle válasz, nem lehetett vele semmilyen módon kommunikálni. Az orvosok azt mondták, nincs számára semmi remény, ebben a növényi léthez hasonló állapotban fog maradni egész hátralévő életében.

Ránéztem a fiúra. Voltak körülötte gyógyító angyalok, mégsem vette körbe energiafény. A fiú őrangyalának fénye megnyílt, és egy erős, férfias alak tűnt elő, aki határozott hangon így szólt: – Ő nem egy növény, Lorna! Beszélj hozzá, hallani fogja a szavaidat! Szüksége van valami célra, hogy értelme legyen az életének! Bátorságot kell nyernie a harchoz, hogy felkeljen abból a kerekes székből, hogy járjon, hogy élje az életét!

Befejezvén mondandóját, az őrangyal fénye bezárult. Felálltam, odamentem Conorhoz, és csendben imádkozva megérintettem a lábait, a kezét, a két karját és a mellkasát. Éreztem a szívverését, és kezemet a fejére téve a szemébe néztem. – Tudom, hogy hallasz engem! – szóltam. – Tudom, hogy rendbe fogsz jönni, de meg kell küzdened ezért! Meg kell szenvedned a küzdelmet, hogy járni és beszélni tudj! Meg kell tenned! Akarnod kell, hogy jobbra forduljon az állapotod! Azt mutatták nekem, hogy meggyógyulhatsz, lehet állásod, megházasodhatsz, és gyermekeid lehetnek, de ehhez az kell, hogy ne hagyd el magad! Harcolnod kell, hogy jobban legyél! Mindennap imádkozni fogok érted Istenhez – én nem fogom feladni! Nem számít, mit mondanak az orvosok vagy bárki más, meg tudod tenni! Visszanyerheted az életedet! De meg kell küzdened érte!

Megálltam egy kis időre, elmondtam egy imát a fiúért. Hat gyógyító angyal vette körbe, akik kinyújtották karjukat, és mindenhol megérintették Conor testét. – Tudom, hogy hallasz engem! – mondtam. – Tudom, hogy hallottad, amit mondtam, még ha ezt nem is tudod kimutatni. Meg tudod tenni, de küzdened kell!

A szülők imádkoztak mellettem, s közben folyt a könnyük. Elhitték az orvosok megállapításait, és attól rettegtek, fel kell hagyniuk a reménnyel. Mindennél jobban szerették volna, hogy legyen még valami reménysugár, és a fiuk meggyógyulhasson.

Később – hónapokkal, de lehet, hogy egy évvel is később – a szülők felhívtak telefonon, és azt mondták, ismét el akarják hozni hozzám Conort. A fiú teljesen ki volt cserélve, egy teljesen más embert láttam! Még mindig kerekes székben ült, azonban tudta mozgatni a karját és a fejét. Beszélni is képes volt, remegő hangon, akadozva. Talán kissé nehezen lehetett kivenni a szavait, én azonban tisztán értettem. Ezt mondta: – Lorna, hallottalak azon a napon! Sírtam magamban! Te voltál az egyetlen személy, aki láthatólag megértette, hogy én nem vagyok holmi növény! Reményt adtál nekem!

Megerőltető volt számára a beszéd, tartott is egy kis szünetet. Rámosolyogtam, amikor folytatta: – Hitet adtál nekem és bátorságot, hogy rávegyem a testemet, válaszoljon az ingerekre. Köszönöm neked! Tudom, hogy javulni fog az állapotom. Megteszed, hogy továbbra is imádkozol értem? Ott, akkor ismét imádkoztam Conorért, és közben gyógyító angyalok ereszkedtek le hozzánk. Megáldottam a fiút.

Még párszor találkoztam Conorral – és minden alkalommal javult az állapota. Legutóbb nagyjából egy éve láttam, a dublini Grafton Streeten találkoztunk. Az utcán jött nevetve, kéz a kézben sétált egy lánnyal. Láthatóan tökéletesen tudott járni. Semmi nyoma nem volt a szörnyűséges balesetének. Nem vett észre engem. Őrangyala megnyílt előttem, és széles mosolyt küldött felém. Nem tudom, látom-e még valaha ezt a fiatalembert. Mai napig is folyamatosan imádkozom érte, kérem számára a gyógyulást, és mindazt, amire szüksége van az életben.”

Lorna folyamatosan, kicsi kora óta látja az angyalokat és beszélget velük. Oly tisztán látja őket, ahogy mi látjuk a köveket vagy a fákat! A Lépcső a mennyországba című könyvében Lorna valós történeteket mesél el arról, miként segítenek minket az angyalok. Leírja, milyen nagy támogatást jelentettek számára, hogy összeszedje magát férje halálát követően, és elmesél megdöbbentő, olykor különösen megrázó eseteket, amikor látta az angyalokat, amint más embereken segítettek – különösen, ha valaki boldogtalan, súlyos beteg vagy épp veszélybe került.

- forrás:nlc.hu/ezoteria -

Üzenetek Odaátról - Amikor egy Lélek világot vált - Dr. Menyhárt Marianna

A megfelelő idő, a megfelelő médium. Médiumi közvetítésre akkor érkezik az élő hozzátartozó, amikor a szerette Odaátról az intuíció révén elvezeti a megfelelő médiumhoz. Ez nem történik sem előbb, sem később, mint a tökéletes pillanatban. 

A médiumi közvetítés során 6 érzékelésen keresztül hozom át az Üzenetek Odaátról. Ezek a tisztánlátás, tisztánhallás, tisztánszaglás, tisztánízlelés, tisztántudás, tisztánérzés. 

A tisztánlátás: képekben, álló és mozgó képekben mutatják meg nekem azon részleteket az életükből vagy a hozzátartozó életéből, amelyeket szeretnének tudatni az élő hozzátartozóval. Saját maguk fizikai testét, alkatát, ruházatot is megmutatnak, hogy könnyebben beazonosíthatóak legyenek. 

A tisztánhallás: A tisztánhallás az a mediális képesség amely során belső hallásom révén lépek kapcsolatba a nem a fizikai síkon lévő Lélekkel. Mondatokat, olykor szavakat hallok tőlük, a hangszínüket is hallom. 

A tisztánszaglás és ízlelés: Ez a két képesség azt jelenti, hogy a belső érzékelésem segítségével illatokat és ízeket érzek, amelyeket ők adnak Odaátról, ilyen pl. a dohány illata, alkohol, a parfümök, ételek íze és illata. Mindaz, ami nekik fontos, hogy pontos legyen az üzenet átadása. 

A tisztántudás: A tisztántudás az a mediális képesség amely révén előzetes ismeretek nélkül egyszerűen tudom, megkapom azon üzenetek, amelyeket a Lélek Odaátról tudatni szeretne a hozzátartozóval. 

A tisztánérzés során éreztetik velem amit átéltek pl. hogy fájt és duzzadt a lábuk, szédülést, fejfájást, szívtájéki fájdalmat, nehézlégzést, sokszor a bevezetett branült is éreztetik velem, hogy minél pontosabb leírást adjanak magukról. Ilyenkor mindent érzek a saját fizikai testemen. 

“Mindig itt lesz Veled, aki Odaát van, mert az Odaát itt van mellettünk. “ 

- Dr. Menyhárt Marianna -

- forrás: Tiszta Fény, tiszta Szeretet -

 - - - - - - - -

Kapcsolódó írás

Dr. Menyhárt Marianna halottlátó médium és orvos: Az Odaát Fénye 

- Üzenetek Odaátról -

https://dszilvia.blogspot.com/2026/01/dr-menyhart-marianna-halottlato-medium.html

- - - - - - - -

Üzenetek Odaátról - Amikor egy Lélek világot vált - videó

- Dr. Menyhárt Marianna

https://www.youtube.com/shorts/RhMMmIdSyWc

forrás:Tiszta Fény, tiszta Szeretet

500 év után fedeztek fel egy új részletet Michelangelo egyik festményén

Az Utolsó Ítélet, Michelangelo festménye a Sixtus-kápolna oltárfalán. 

Wikimedia

Michelangelo Az utolsó ítélet című freskója a megváltás és kárhozat lélegzetelállító ábrázolásával az egyik legikonikusabb alkotás a világon. A mű a Vatikánvárosban található Sixtus-kápolna oltárfalát borítja, a mester pedig 1536 és 1541 között festette. A freskó számos alakot ábrázol, akik a mennybe emelkednek vagy a pokolba zuhannak az utolsó ítélet napján.

Egy olasz művészettörténész, Sara Penco most egy különleges felfedezést tett. Állítása szerint Michelangelo a bibliai Mária Magdolnát is ábrázolta a freskón, bár egészen idáig rejtve maradt. A szakértő szerint Mária Magdolna, Jézus Krisztus egyik legodaadóbb követője szőke hajjal és sárga ruhában látható, amint a keresztre csókot lehel, számolt be róla a Daily Mail.

500 év után vettek észre új részletet Michelangelo festményén

Ha alaposan szemügyre vesszük a freskó jobb szélét, felfedezhetjük a sárga ruhás, szőke nőt, aki a keresztet csókolja – állítja Penco, aki új könyvében, a Mária Magdolna Michelangelo ítéletében című műben részletezi felfedezését. Mélyen meg van győződve róla, hogy ez Mária Magdolna. Szerinte a kereszttel való intimitás, a sárga ruha és a szőke haj, valamint a kontextus mind arra utal, hogy Michelangelo ezzel a figurával ki akarta emelni Magdolna fontosságát.

A keresztet csókoló Mária Magdolna

Penco szerint a keresztet tartó izmos, szinte meztelen férfi nem más, mint Jézus Krisztus maga, és nem Simon, a cirénei, aki a hagyomány szerint a kereszthordozásban segített Jézusnak. Ez azt jelenti, hogy Jézus két különböző formában is megjelenik a freskón: egyszer középen, mint „az ítélkező Krisztus”, és egyszer jobb oldalon, Mária Magdolna mellett, mint „a megváltó Krisztus”.

A központi ábrázoláson Jézus fényglóriával van körülvéve, mellette a Szűz Mária és számos szent. Bár arcuk eltérő, testtartásukban és világos hajszínükben hasonlóság fedezhető fel. Mindkét ábrázolás szakáll nélkül jeleníti meg Jézust, eltérve a hagyományos szakállas ábrázolásoktól, amelyek a görög Apollón szobrainak hatását tükrözik. Penco elmondása szerint Michelangelo művelt és kiváló festő volt, aki jól ismerte az egyházi dinamikát és az evangéliumokat. Egyszerűen nem felejthette volna el Mária Magdolnát.

Miben változtathatja meg a festmény értelmezését az új felfedezés?

Az utolsó ítélet mintegy 300 alakot ábrázol, és még 500 évvel a befejezése után is heves viták zajlanak a figurák kilétéről. Az új felfedezést Yvonne Dohna Schlobitten, a római Pápai Gergely Egyetem professzora is megerősítette. Méltatta Pencót, szerinte az intuíciójának köszönhetően olyan felfedezést tett, amely meghatározza a művészet lényegét. „Az ikonográfia és a teológia összefonódásával Penco olyan látásmódot teremtett, amely új dimenzióba helyezi a freskót.”

A freskó alsó részén található további érdekesség a mitológiai Minósz alakja, aki a kárhozottak pokolba való bebocsátását felügyeli. Minósz arcvonásai feltűnően hasonlítanak Biagio da Cesenára, egy Michelangelo műveit kritikusan szemlélő papra, aki kortársaként élte meg a mű elkészülését.

Az új értelmezések ismét ráirányítják a figyelmet a reneszánsz mester művének páratlan gazdagságára és rejtett részleteire.

- forrás:hellomagyar.hu -

- - - - - - 

Kapcsolódó írások

Isten nélkül nincs Michelangelo, sem Sixtus-kápolna

https://dszilvia.blogspot.com/2024/03/isten-nelkul-nincs-michelangelo-sem.html

Michelangelo freskója annyira sokkolta a Vatikánt, hogy gatyafestőt alkalmaztak

https://dszilvia.blogspot.com/2026/01/michelangelo-freskoja-annyira-sokkolta.html

- - - - - - -

A Sixtus-kápolna - videó

Frano Milić orgonazenéje 

forrás:Frano Milić

Élj tudatos életet

1. Az agy nem tesz különbséget a valóság és a képzelet között

Az agy hasonló intenzitással reagál mindarra, amire gondolunk. Ebben az értelemben számára nincs éles határ az objektív valóság és a képzeletünkben megszülető képek között. Többek között ezzel hozzák összefüggésbe az úgynevezett placebohatást is.

Ha az agy úgy érzékeli, hogy valódi gyógyszert vettünk be, nem pedig például egy hatóanyag nélküli tablettát, a szervezet ennek megfelelően reagálhat. Ha valaki placebót vesz be abban a hitben, hogy az például aszpirin, a szervezet bizonyos esetekben olyan válaszokat indíthat el, amelyek összhangban állnak ezzel az elvárással.

Hasonló elven működik a nocebohatás is, csakhogy ellenkező irányban. Ha egy hipochondriára hajlamos ember az esti híradóban egy új betegség terjedéséről hall, akár annak testi tüneteit is felfedezni vélheti önmagán.

A jó hír az, hogy a derűlátó szemlélet valóban kedvezően hathat a közérzetünkre. A konstruktív gondolatok, a reményteli jövőkép és a pozitív várakozások nem csupán lelkiállapotunkat formálhatják, hanem testi közérzetünkre is hatással lehetnek — itt és most.

2. Azt veszed észre leginkább, amire a legtöbbet gondolsz

Mindaz, amire rendszeresen irányítod a figyelmedet, fokozatosan életélményed meghatározó részévé válik. Ha például új autót vásárolsz, hamarosan feltűnhet, hogy az utcákon sokkal gyakrabban veszed észre ugyanannak a márkának a modelljeit. Nem feltétlenül lett belőlük több — egyszerűen az elméd érzékenyebbé vált arra, ami számodra fontossá vált.

Miért lényeges ezt felismerni? Azért, mert a figyelem tudatos átirányítása segíthet kilépni bizonyos stresszes gondolati körökből. Ugyanakkor ennek ellenkezője is igaz: amikor például eltérő politikai értelmezésekkel találkozunk a médiában, hajlamosabbak vagyunk hitelesebbnek érezni azokat a forrásokat, amelyek saját nézeteinkkel összhangban állnak.

Van egy másik érdekes jelenség is. Bizonyára észrevetted már, milyen gyorsan találnak egymásra a hasonló érdeklődésű vagy hasonló világlátású emberek. A derűlátók gyakran más derűlátók társaságát keresik, míg az állandóan betegségektől tartók könnyen egymás félelmeit erősíthetik.

Ha változást szeretnél az életedben, érdemes először a visszatérő gondolati mintáidat megvizsgálni.

3. Az agyad az idő nagy részében automatikus üzemmódban működik

Gondolataink jelentős része ismétlődő természetű. Nap mint nap ugyanazok a félelmek, vágyak, emlékek és belső párbeszédek térhetnek vissza, sokszor anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Éppen ezért olyan könnyű belesodródni egy tartósan negatív életszemléletbe.

Ez az egyik oka annak is, hogy időnként rendkívül felszabadító lehet kiszakadni a megszokott környezetből, és valami újjal találkozni. Az ismeretlen helyzetek kizökkentik az elmét a beidegződött gondolati pályákról, és újfajta figyelemre késztetik.

A tartósan negatív gondolkodás önmagában is fokozhatja a stresszt és a szorongást, még akkor is, ha közvetlen veszély valójában nincs jelen. A hosszan fennálló stressz pedig a testi működésre, többek között az immunrendszerre is kedvezőtlenül hathat.

Ezért érdemes tudatosan edzeni az elmét. Tanítsd arra, hogy ne csupán a veszélyt, a hiányt és a kudarcot vegye észre, hanem a lehetőséget, a fejlődést és mindazt is, amiért hálás lehetsz. Minél gyakrabban gyakorlod ezt, annál természetesebbé válhat.

A tudatos élet egyik lényege éppen az, hogy fokozatosan nagyobb befolyást szerezzünk azok fölött a belső folyamatok fölött, amelyek korábban automatikusan irányítottak bennünket.

4. Időnként létfontosságú kikapcsolni

Egyetlen nap alatt is számtalan gondolat haladhat át az elménken, és közülük sok nyugtalanító, ismétlődő vagy kimerítő lehet. Ha ezek folyamatosan bennünk keringenek, könnyen úgy érezhetjük, mintha saját gondolataink súlya alatt fulladoznánk.

Ezért időről időre szükségünk van valódi mentális csendre. Néhány percnyi elmélyülés, ima, namaz vagy meditáció lehetőséget teremthet arra, hogy figyelmünk eltávolodjon a megszokott belső zajtól, és ismét rendezettebbé váljon.

Az ilyen gyakorlatok nem azt jelentik, hogy szó szerint „kikapcsoljuk” az agyunkat, hanem azt, hogy tudatosan megszakítjuk az automatikus gondolatáramlást, és nyugodtabb, összeszedettebb állapotot alakítunk ki.

Ugyanezért lehet különösen értékes az aktív pihenés is. Síelés, búvárkodás, hegyi túrázás vagy bármilyen más intenzív, figyelmet igénylő tevékenység segíthet abban, hogy teljesen belemerülj a jelen pillanatba.

Minél inkább leköti a figyelmedet egy élmény, annál kevésbé marad tér a megszokott gondolati körök számára.

5. Megváltoztathatod az agyadat — szó szerint, fizikailag is

Amikor rendszeresen végzünk valamilyen szellemi vagy fizikai tevékenységet, az agy idegrendszeri kapcsolatai alkalmazkodnak hozzá. Ezt a képességet nevezzük neuroplaszticitásnak.

Az ismétlődő gondolatok és viselkedések bizonyos idegi pályákat megerősíthetnek. Ha például valaki újra és újra azt mondja magának, hogy képtelen változni, ez a meggyőződés idővel egyre természetesebbnek és megkérdőjelezhetetlenebbnek tűnhet számára.

Ha azonban tudatosan egy árnyaltabb, építőbb gondolatot kezd gyakorolni — például azt, hogy képes fokozatosan jobb fizikai állapotba kerülni —, akkor nem csupán a gondolkodásmódja változhat meg, hanem az új szokásokkal együtt az agy működési mintázatai is.

Idővel könnyebben vehetsz észre olyan lehetőségeket, amelyeket korábban figyelmen kívül hagytál, és olyan döntéseket hozhatsz, amelyek közelebb visznek ahhoz az emberhez, akivé válni szeretnél.

Képes vagy tudatosabban alakítani a figyelmedet, a szokásaidat és a gondolkodásmódodat. A változás azonban nem pusztán abból születik, hogy hiszel benne, hanem abból is, hogy gondolataidat következetes cselekvéssé formálod.

Mert sok változás valóban egy gondolattal kezdődik — de az válik valósággá, amit újra és újra tettekkel is megerősítesz.

- forrás: Estéli Márkus -

- - - - - -

A Teremtés Ereje 963 Hz - videó

Önmegerősítő meditáció tudatalatti megerősítésekkel - ébrenlétben is

Hallgasd ezt a hanganyagot akár ébrenlétben, akár pihenésként. A háttérben lévő megerősítések 

és 963 Hz-es hang támogatja vágyaid teremtését.

forrás:Aranytükör Stúdió

Polcz Alaine-re emlékezés

Polcz Alaine (1922 - 2007)

Szép, nehéz, küzdelmes élete során fogalmazódott meg benne: 

„Nem lettem volna az, aki vagyok, ha ennyi mindenen nem mentem volna keresztül.” 

Polcz Alaine (1922-2007) pszichológus, író, a tanatológia magyarországi úttörője

Fotó: Tolmár Tamás

Alaine

Barátságunk 1977-ben erősödött meg. Ebben az évben került el Dombi Feri bácsi Alsószentivánról (Cece melletti falu Fejér megyében) Ercsibe káplánnak, s innen járt fel minden héten Pestre. Alaine lelkivezetőt keresett, s az éltes korú nagynénik Feri bácsit ajánlották neki. A nagynénik nem tévedtek, Feri bácsival nagyon jól megértették egymást. 

Ettől az időponttól örömmel járt a közösségi találkozókra, amelyekre általában nem készült, de mindig tudott olyan kérdést feltenni, amely mindenkit érdekelt. A Bokor-tartalmakkal megtöltött karizmatikus szellemiséggel találkozott Feri bácsi és a testvérek által. 

Lelki életének fejlesztésére egyéni utat választott. Sienai Szent Katalin írásait több évig olvasta, de többek között a zsoltárok, a Tibeti halottas könyv is kedvenc olvasmánya volt. Nem lehetett keretek közé szorítani, egyénileg kereste azt, ami építette, buzdította, vigasztalta őt, de mindig figyelt a közösségben a testvérek gondolataira is. 

Nagyon szeretett imádkozni egyénileg, de közösségben is. Halála előtt sokan segítették őt, én az „imafelelős” voltam. Sokszor volt zavart állapotban, de ha elkezdtünk imádkozni, akkor mindig visszatért a földi valóságba. Ezt azért említem meg, mert talán mások számára is tanulságul szolgál, ha olyan embert ápolnak, aki hazatérőben van. Várta a halált, s amikor a közelébe került, méltósággal viselte a fájdalmakat, a kiszolgáltatottságot. A halála előtti estén még közösen imádkoztunk.

 Barátságunk nagyon szorossá vált, mivel egy közösségbe jártunk, sokat utaztunk együtt. Legszebb útjaink az erdélyi utak voltak, amikor a klinikáról hazaengedett leukémiás gyermekeket meglátogattuk otthonukban. Egyszer például Székelykeresztúrra vittünk gyógyszert egy gyermek után. Az anya éppen dolgozott a cipőgyárban, és odamentünk átadni a gyógyszert. A gyár minden dolgozója kijött a kapuba, és zokogtak, mert hihetetlen volt számukra, hogy Alaine nem felejtette el a gyermeket. Nagy élményt jelentettek számára a csíksomlyói búcsúk is a ’80-as években. 

A papírforma szerint élete utolsó szakaszában római katolikus volt. Több közösségbe is jártunk együtt. Örömmel jött a lelkigyakorlatokra, nagyon élvezte Gyurka bácsi, Kocsi Gyuri, Barna és Tádé gondolatait, a reggeli zsoltárokat. Nem Bokor-tudattal járt lelkigyakorlatokra; egyszer Óbudaváron tudta meg, hogy Ő Bokor-tag. 

Nem az volt a lényeg, hogy hová tartozik, hanem az, hogy volt kivel közösen imádkoznia és gondolkodnia. Ez a szemlélete élete végéig megmaradt. 

- Lepsényi Mária „Érted Vagyok”, 2008. december -

Polcz Alaine

Megkésett levél 

Kedves Alénka! 

Talán már nem érintenek nyüglődéseink. Talán már nem gondolsz ide. Érintettek még egy ideig, vissza-visszanéztél még egy ideig, de lassan lehulltak Rólad a lehúzó erők, és a fény felé fordultál, hogy teljes valóddal megfürödjél benne. Kóstolgatod már tetteid érett, gyönyörű, szívet melengető, zamatos gyümölcseit. 

Tudom, hogy kézzelfogható levelet nem fogsz írni, válaszul az itt „tükör által, homályban” látás miatt feltett kérdéseimre. Nem tudom, de hiszem, hogy valami módon válaszolsz. Nem tehetsz mást, mert életedben sem hagytál válasz nélkül senkit, s a halál nem hozhatott Benned minőségi változást. 

Sokszor eszembe jutottál, amióta nem vagy közöttünk. Emlékeimet Rólad átszövik a kérdőjelek. Ilyenek például, hogy: 

Honnan vetted az erőt felállni olyan testi és lelki összetöretésből, amit a háború alatt átéltél? 

Honnan vetted a reményt, hogy mindezek ellenére egészséges, ép lelkű ember leszel? 

Honnan vetted a hitet az emberekben: hogy hatnak ránk tanácsaid, és megfogadjuk azokat? 

Honnan vetted a szeretetet, amellyel felénk tudtál fordulni, egészen az utolsó pillanatodig? 

Honnan vetted a bátorságot, hogy csupa ÉLET egyéniséged ellenére a haldoklók körül, a haldoklók családja körül segédkezzél? 

Honnan vetted a derűt, amely teljes lényedből sugárzott, noha a hozzád forduló emberek az élet sötétségeiről meséltek, Tőled várva a megoldást? 

Honnan vetted azt a hihetetlen türelmet, amellyel végighallgattad sokunk ostoba nyöszörgéseit? S nemcsak végighallgattad, hanem mindenki számára mindig volt vigasz is a tarisznyádban. 

Honnan volt Benned minden nehézség, megaláztatás ellenére szilárd hűség, hogy a kezdettől a végsőkig kitartással tedd, amit választottál? 

Kiapadhatatlan forrásod kellett, hogy legyen, mert mindezek újra és újra működésbe léptek, ha szükséged volt rájuk, illetve szükségük volt azoknak, akik Beléd kapaszkodtak. 

Nekünk is van ilyen forrásunk? A miénk is kiapadhatatlan? Ahhoz, hogy meríthessünk belőle, mindössze csak arra van szükség, hogy elkezdjük tenni legalább valamelyiket azok közül, amiket Te tettél kerek-egész életedben? 

Várom valahonnan jövő válaszodat. Várom a találkozást. Viszontlátásra! 

- Dombi Zsuzsa „Érted Vagyok”, 2008. december -

- Polcz Alaine-re emlékezés -

Kapcsolódó írás:

Polcz Alaine: Asszony a fronton

– Egy fejezet életemből –

https://dszilvia.blogspot.com/2018/04/polcz-alaine-asszony-fronton.html

- - - - - - - -

Polcz Alaine feliratos - videó

forrás:Csilla S.

Rudolf Steiner: Az elhaltakkal történő érintkezés IV.

A földi tudattartalom drámai továbbhatása a halál utáni életben

“A darwinizmust helyesen látni, úgy látni, mint egy egyedül érvényes világszemlélet alapját, tehát úgy látni, hogy az ember azt hiszi, az egyedüli helyes vélemény az, hogy az ember az állattól származik, hogy csak azokból az erőkből származik, amelyek az állatot kialakították – ez a gondolat ebben a korban a lelket ahhoz vezeti, hogy ehhez a gondolathoz váljon hasonlóvá. Ez a fontos!

Ha aztán ezek a lelkek levetik a testüket, akkor az a szerencsétlenség éri őket, hogy önmagukat ehhez az egyéni gondolathoz hasonlónak kell tekinteniük! 

Aki itt a fizikai testben abban a hitben él, hogy saját fejlődésénél csak az állatiság működik közre, az a halál utáni időszakban olyan tudatot hoz létre, hogy állatnak kell tekintenie magát.

Mert miután az 1879-es esemény útján az Atlantisz utáni ötödik korszak jellege határozottan megnyilvánult, az emberek által létrehozott gondolatok úgy alakultak, hogy az emberi lelkek ezekben a gondolatokban átalakulnak. Ezért mondtam, hogy az embernek nincs szüksége arra, hogy szeresse az antropozófus szellemtudományt, ha azt képviselni akarja, hanem pusztán együttérzésre van szüksége az emberek iránt, akiknek szükségük van ezekre a gondolatokra, mert ezek a gondolatok teremtő gondolatok a lelki élet számára, és mert az ember arra hivatott, hogy a jövőben azzá váljon, aminek látja magát. Ennek a világ bölcs irányítása folytán létre kellett jönnie, hogy az ember valóban teljesen szabadon öntudathoz juthasson. 

Az istenek meg kellett hogy adják az embernek azt a lehetőséget, hogy saját teremtményévé váljon. Mindazonáltal azzal, hogy saját teremtményének érzékfeletti értelmet tud adni, abban, amit önmagából létrehoz, találhat valamit, ami számára állandó irányt adhat, miután Krisztus Jézus a Golgotai misztériumot végrehajtotta. És ha ezt megértjük, szellemtudományos módon gondolatilag megértjük, akkor megtaláljuk az utat hozzá, az állatiságból az istenibe.

Ez az igazság különösen akkor derül ki, ha lelki tekintetünket arra a világra irányítjuk, amelybe az ember a halál után belép. Akik még 1879 előtt születtek, még magukkal visznek egy bizonyos maradékot, ami megóvja őket attól, hogy teljesen azzá váljanak, aminek itt magukat képzelték. És még hosszú ideig megóvhatják magukat attól, hogy teljesen azzá váljanak – a dolgok csak fokozatosan jönnek létre, amit maguknak elképzeltek: de csak a fájdalom útján, csak, ha szenvedni tudnak, hogy paradoxont mondjunk, csak ha a megismerés fájdalmát magukra tudják venni, ha megérzik, hogy az emberről kialakult képzetük nem megfelelő.

 

Az önmagunkkal való harmónia, és ugyanakkor annak ismerete, hogy az ember ember marad a halál után, ez a jövőben csak akkor fog létrejönni, ha az emberek itt a fizikai testben felismerik a szellemi világgal való igazi összefüggésüket. 

Hogy az 1879-es évvel egy ilyen átalakulás jött létre, ezt természetesen azok, akik ma materialista képzeteik folytán félnek a konkrét szellemi ismeretektől, még hosszú ideig nem fogják elfogadni, holott szükséges, hogy elfogadják. Ebből láthatjuk azonban, hogy egy dolog fontos, és a jövőben egyre fontosabbnak kell lennie, hogy az, ami spirituális megismerésként jelen van, az itt a Földön elterjedjen. Ezért, hogy a sötétség szellemei működésüket elősegítsék, különös hangsúlyt fektetnek arra, hogy az emberek körében zavart keltsenek, és ne hagyják, hogy sikerüljön nekik itt a helyes gondolatokat kialakítani, amelyekben aztán haláluk után átalakulnak. Az embernek azzá kell válnia, amit magáról gondol.Ez egy olyan igazság, amelynek a 19. század fontos változásai következtében az emberekhez el kellett jutnia. Az embernek azzá kell válnia, amivé valójában válni tud, gondolkodni kell tudnia saját lényéről, amikor lelkileg azzá kell válnia. Mert a halottal ma már tényleges érett igazságként közölni lehet: a lélek az, amit magáról gondolni képes. 

Milyen sokan vannak ma még, akik ezt mondják: Nos, ami a halál után jön, azt majd meglátjuk, arra majd a megfelelő időben odafigyelünk, itt el akarunk tekinteni ettől, az életet akarjuk szolgálni. Amikor majd belépünk abba a világba odaát, majd meglátjuk, hogy milyen. Igen, de ha helyes az, hogy az ember odaát az lesz, aminek itt elképzelte magát, akkor még valami más is helyes. Nézzük azt a gondolatot, ami ma nem megy ritkaságszámba. Valaki meghal, hátrahagy hozzátartozókat. Ha ezek gondolkodó emberek, de materialista érzelműek, akkor ilyen gondolataik kell hogy legyenek: ez a hozzátartozónk, aki meghalt, felbomlik a sírban, vagy az marad belőle, amit az urnában elhelyeztünk. Csak amíg az embereknek nincsenek gondolataik, addig lehetnek materialisták, és nincs meg ez a hitük. Ha a materializmus győzne, az emberek egyre inkább ezt hinnék: mindaz, ami a halottból megmarad, az urnában van, vagy a sírban felbomlik. Ez a gondolat azonban egy reális erő. Ez egy valótlanság. Ha az, aki itt maradt, ezt gondolja: a halott már nem él, nincs már itt – ez egy hamis gondolat, de ez a hamis gondolat, abban a lélekben, amely rá gondol, reális, mégis valóság. Ezt a valóságos gondolatot a halott érzékeli, úgy érzékeli, mint aminek az ő számára nagy jelentősége van. Ez nem közömbös neki, hanem ellenkezőleg, alapvető jelentőségű, hogy aki itt maradt, eleven belső életben ápolja a gondolatot a továbbra is élő halottról, a szellemi világban lévő halottról, vagy többé-kevésbé siránkozó gondolatoknak adja át magát: a halott meghalt, felbomlik. – ez nemcsak hogy nem mindegy, hanem nagyon lényeges különbség.

Ez a kor előszeretettel keres a hisztérikus jelenségekre vonatkozó mindenféle okot a tudattalan lelki folyamatokban. Azt mondják: itt van egy ember, hisztérikus jelenségek lépnek fel nála. Ez attól van, hogy ami benne működik, annak nincs a tudatában, hanem tudattalanjának küszöbe alatt játszódik le, és folytonosan felbukkan, mint valami földalatti vulkán. Ezt kell megkeresni. És most kezdődik a veszedelmes játék. A pszichoanalitikusok itt megkeresnek minden lehetséges izolált, földalatti, rejtett tartományt, hogyan nyilvánul meg valakinél, aki harmincéves korában hisztériás, megkeresik, hogy milyen káros hatások érték hatéves korában, amiket akkoriban nem tudott feldolgozni. Ezeket most fel kell emelnie a tudatába, mert ez a tudatosítás fogja meggyógyítani, és így tovább. Ez egy rendkívül veszedelmes eszközökkel való játék! Azt mondhatjuk: kint a fizikai küzdőtéren ma rendkívül veszedelmes fegyverekkel küzdenek – itt számos területen nem kevésbé veszedelmes megismerési fegyverekkel egyfajta játékot űznek, mert az embereknek nincs meg az akaratuk ahhoz, hogy szellemtudományosan elmélyüljenek, hogy valóban megértsék az olyan jelenségeket, amelyek itt a lélekben megjelennek. Nem a megfelelő megismerési eszközökkel közelednek a dologhoz. Ez egy veszedelmes játék. Igaz, hogy ma sok emberben működik a tudattalan, sok minden nem kerül a tudatába. Amiről azonban a pszichoanalitikusok úgy hiszik, hogy megtalálják, az általában a legkevésbé jelentős, ezért a gyógyulás is általában igen kérdéses. Ha találnak egy harmincéves nőt, akinek tizennégy éves korában valamilyen szexuális zavara volt, amit nem élt ki, és ami ezért tovább burjánzott, és most hisztériát okoz, ez még a legjelentéktelenebb dolog. Ez egyik-másik esetben még igaz is lehet, de aztán mindenféle tévedést idézhet elő, ha a horderejét nem ítéljük meg. Mindenesetre egy dolog igaz: a jelenlegi emberben számos tudattalan dolog kísért, amitől szenvednek, és ez okozza korunk kulturális betegségeit. Melyek ezek?

Gondoljunk arra, amit már elmondtam. A gondolat a már nem jelen lévő halottnál, aki lelkében él, valahogy anélkül él, hogy a lélek tulajdonképpen sokat gondolkodna róla, pusztán azért él, mert a lélek ma még gondolat nélküli, és mert ez a lélek érez valamit az ilyen gondolattalan gondolatok iránt – aztán a halottat az örök világtörvények kényszerítik, hogy ezekkel a gondolatokkal éljen. A halott a visszamaradt élők lelkében kísért. Ezzel csak az szegül szembe, ha az ember tudja, hogy a halott él. Annak következtében, hogy az emberek nem hisznek abban, hogy a halott él, itt a fizikai síkon egyre inkább belebonyolódnak a lelki betegségekbe. Ezeket a jelenségeket általában nem az ifjúkori szexuális zavarok okozzák, hanem a hitetlen gondolatok. Mert korunkban a gondolatok reális erővé válnak, nem csak olyan erővé, amely önmagáért működik. Önmagáért akkor működik, amikor a lélek a halál után egyre hasonlóbbá válik ahhoz, amit az életben elképzelt. Magasabb értelemben ezek a gondolatok azáltal válnak erővé, hogy mint lények, ebben az esetben maguk a halottak, helytelen módon kapcsolódnak az élőkhöz. Csak azáltal, hogy az ember a halottal való kapcsolatot olyan jól alakítja ki, amennyire csak képes rá, és úgy tekint a halottra, mint aki tovább él, ezáltal óvja meg magát attól, hogy a halottal való kapcsolat végzetessé váljon a visszamaradt élők számára, és bizonyos vonatkozásban azzá váljon a halott számára is, aki egy örök bölcsességgel teli törvény folytán szüntelenül abban a szükségszerűségben él, hogy a visszamaradottakban oly módon kísértsen, hogy a visszamaradottak ne juthassanak ennek tudtára, hanem káros jelenségekben éljék ki magukat. Most megkérdezhetik: mi lesz az igazi gyógyszere számos ilyen jelenségnek, amely ma a pszichoanalitikusok számára megjelenik? A szellemi világról való ismeret elterjedése lesz az általános gyógyszer, az általános terápia, nem ezek az individuális eljárások, amelyeket az egyes esetekben elvégeznek.”

- Rudolf Steiner GA178 antropozófia.hu -

forrás:Balogh Gábor - antropozofus.hu