Dr. Rudolf Steiner: Életutam 2. rész

Az általam képviselt antropozófia nyilvános összejövetelein egy idő óta az életemre vonatkozó különböző állítások és bírálatok hangzottak el. Ezekből azután a szellemi fejlődésemben bekövetkezett változások okaira következtettek. Ezzel kapcsolatban barátaimnak az volt a véleménye, hogy jó lenne, ha én magam írnék valamit az életemről.

Életutam 2. rész

A gimnázium és a reáliskola közötti választással kapcsolatban döntő volt apámnál az a szempont, hogy vasúti alkalmaztatáshoz szükséges kiképzésem legyen. Végső elgondolása ugyanis az volt, hogy vasúti mérnök legyek. Ezért választotta a reáliskolát.

Előbb azonban el kellett dőlnie annak, hogy egyáltalán érett vagyok-e arra, hogy a kis falusi iskolából mindjárt a szomszédos Bécsújhely valamelyik magasabb fokú iskolájába kerüljek. Ezért felvételi vizsgát kellett tennem a polgári iskolában.

Ezek a jövőm alakulására vonatkozó kérdések engem nem nagyon érdekeltek. Közömbös volt számomra abban az időben az „állás” és az a kérdés is, hogy polgáriba, reálba, vagy gimnáziumba kerülök-e. Mindaz, amit magam körül megfigyeltem és magamban az életre és a világra vonatkozóan gondoltam, határozatlan, de égető kérdéseket vetett fel bennem. Tanulni akartam, hogy választ kaphassak ezekre és nem érdekelt, hogy melyik iskolában fogom ezt megkapni.

Felvételi vizsgám a polgári iskolában nagyon jól sikerült. Velem voltak mindazok a rajzaim, amelyeket a segédtanító mellett készítettem. És ezek olyan nagy hatással voltak a vizsgáztató tanárokra, hogy elnézők voltak egyéb ismereteim hiányaival szemben. Így „kitűnő” osztályzatot kaptam. Ez nagy örömet szerzett szüleimnek, a segédtanítónak, a plébánosnak és az újfalui intelligencia sok tagjának. Örültek sikeremnek, mert ebben az újfalui iskola eredményes működését látták igazolva.

Ez apámnak azt az ötletet adta, hogy ha már idáig jutottam, ne járjak egy évet sem a polgáriba, hanem mindjárt a reálba. Így alig néhány nappal később felvételi vizsgára vitt a reáliskolába. És bár ez nem ment olyan jól, mint a polgáriban, mégis felvettek. Ez 1872 októberében történt.

Így hát naponta be kellett járnom Újfaluból Bécsújhelyre. Reggel vonaton mentem, este azonban gyalog kellett hazamennem, mert nem volt megfelelő időben vonat. Újfalu Magyarországon volt, Bécsújhely Ausztriában. Naponta mentem tehát a Lajtántúlról a Lajtán innenre, ahogy hivatalosan ezt a magyar és osztrák területet nevezték.

– Ebédidőben Bécsújhelyen maradtam. Volt egy hölgyismerősünk, akivel az újfalui állomáson ismerkedtünk meg és aki a beszélgetés során megtudta, hogy Bécsújhelyre fogok iskolába járni. Szüleim elmondták neki, milyen gondban vannak, hogy az ebédszünetet hol fogom eltölteni. A hölgy felajánlotta, hogy ellenszolgáltatás nélkül ad ebédet és bármikor szívesen lát magánál.

A gyalogút Bécsújhelyről Újfaluba nyáron nagyon szép, télen azonban sokszor fárasztó volt. A város szélétől a faluig félóra járás volt. Az út a földeken keresztül vezetett. A hó nem volt eltakarítva. Sokszor gázoltam térdig érő hóban és „hóemberként” értem haza.

– A városi életben nem tudtam lelkileg úgy részt venni, mint a falusiban. Almatagon néztem mindazt, ami az összezsúfolt házak között és a házakban történt. Csak a könyvüzletek előtt álldogáltam gyakran és sokáig.

Amit az iskolában tanítottak és amit ott nekem csinálnom kellett, nem érdekelt különösebben; nem is hagyott mélyebb nyomot bennem. Az első két osztályban csak nagy nehezen tudtam lépést tartani. Csak a második osztály vége felé ment jobban a dolog. Ekkor lettem „jó tanuló”.

Vágytam olyan emberek után, akiket példaképnek tekinthetek és követhetek. Ezt nagyon igényeltem; de az első két évben tanáraim között nem akadtak ilyenek.

Az iskolában történt valami, ami nagy hatással volt rám. Az év végi szokásos beszámolóban az igazgatónak egy értekezése jelent meg „Die Anziehungskraft als eine Wirkung der Bewegung” (A vonzási erő mint a mozgás következménye) címmel. Mint 11 éves kisfiú jóformán semmit sem értettem az értekezésből, mert mindjárt a magasabb matematikával kezdődött. De egyes mondatokból mégis kivettem valami értelmet. Gondolatban hidat építettem a plébánosnak a világ felépítésére vonatkozó tanítása és az értekezés között. Az értekezésben utalás történt egy könyvre, amelyet szintén az igazgató írt: „Die allgemeine Bewegung der Materie als Grundursache aller Naturerscheinungen” (Az anyag általános mozgása, mint minden természeti jelenség ősoka) címmel. Addig gyűjtöttem a könyvre amíg meg tudtam venni és mintegy ideálként lebegett előttem, hogy a lehető leggyorsabban megtanuljam mindazt, ami az értekezés és a könyv megértéséhez segít.

Tartalmuk a következő volt. Az igazgató jogosulatlan „misztikus” hipotézisnek tartotta azt, hogy az anyagból „erők” hatnak a távolba. Mind az égitestek, mind a molekulák és atomok közötti „vonzást” ilyen „erők” nélkül akarta megmagyarázni. Szerinte két test között sok mozgásban levő kisebb test van. Ezek ide-oda mozogva a nagyobb testekbe ütköznek. De a nagyobb testeket a nem egymás felé néző oldalaikon is ütközések érik és ezek nagyobb számúak, mint azok, amelyek a két test közötti térben játszódnak le. Ezáltal ezek közelednek egymáshoz. A „vonzás” nem külön erő, hanem csak „a mozgás következménye”. A könyv első oldalain két tételt állított fel.

1. „Adva van egy tér és ebben egy huzamosabb idő óta tartó mozgás”.

2. „Tér és idő folyamatos, homogén mennyiségek; az anyag azonban különálló kis részecskékből (atomokból) áll”.

– A szerző az összes fizikai és kémiai folyamatokat azokkal a mozgásokkal akarta megmagyarázni, amelyek a leírt módon, az anyag kis és nagy részei között jönnek létre.

Nem tudtam ezt a nézetet elfogadni, de úgy éreztem, nagy jelentőségű számomra ahhoz, hogy a könyvben mondottakat megértsem. Ezért mindent megtettem ennek érdekében. Minden alkalmat felhasználtam, hogy matematika- és fizikakönyvekhez jussak. Nagyon lassan haladtam. Mindig újból elolvastam az értekezést és a könyvet és a dolog minden alkalommal kissé jobban ment.

Ekkor megint történt valami. A harmadik osztályban olyan tanárt kaptam, aki megvalósította a lelkemben élő eszményképet. Követésre méltó valaki volt. Számtant, geometriát és fizikát tanított. És úgy tanította, hogy az egész anyag rendkívüli módon rendszerezett és áttekinthető volt. Olyan világosan épített fel mindent az alapelemekből, hogy a gondolkodással a legnagyszerűbb dolog volt követni.

Egy másik év végi beszámolóban az értekezést ő írta. Ez az értekezés a valószínűség-számításról és az életbiztosítási számításokról szólt. Ebbe is belemélyedtem, jóllehet nem sokat értettem belőle. De nemsokára kezdtem felfogni a valószínűség-számítás értelmét. Volt azonban a dolognak egy még fontosabb következménye is számomra, hogy t.i. abban az egzaktságban, amellyel szeretett tanárom az anyagot magyarázta, példaképet láttam matematikai gondolkodásom számára. Ebből azután nagyon szép kapcsolat fejlődött ki közöttünk. Boldog voltam, hogy a reáliskola osztályain végig ő tanította a matematikát és fizikát.

Azzal, amit tőle tanultam, egyre közelebb jutottam az igazgató írásaiban felvetett problémához. Egy másik tanárommal csak hosszabb idő után jutottam közelebbi kapcsolatba. 0 tanította az alsóbb osztályokban a mértani rajzot, a felsőbbekben az ábrázoló geometriát. Már a második osztályban is tanított, de csak a harmadikban kezdtem megérteni tanítási módszerét. Nagyszerű konstruktőr volt. És ahogyan tanított, az mintaszerűen világos és rendezett volt. A körző, vonalzó, háromszög használatát ő szerettette meg velem. Amit így az igazgatótól, matematika és fizika tanáromtól és a geometriai rajzból tanultam, annak a nyomán támadtak bennem – kisfiús megfogalmazásban – a természeti folyamatok rejtélyeire vonatkozó kérdések. Úgy éreztem, közel kell jutnom a természethez, hogy állást tudjak foglalni a szellemi világgal szemben, amely magától értetődő természetességgel állt előttem.

Azt mondtam magamban: az ember csak úgy tud eligazodni a szellemi világ átélésében, ha gondolkodása fejlesztésével eljut a természeti jelenségek belső mivoltához. Ezt az érzést hordozva magamban jártam végig a reáliskola harmadik és negyedik osztályát. Mindent, amit tanultam, úgy irányítottam, hogy ezt a célt elérhessem. – Egyszer utam egy könyvüzlet előtt vitt el. A kirakatban megláttam Kant „Kritik der reinen Vernunft” (A tiszta ész kritikája) c. könyvét Reclam kiadásban. Mindent elkövettem, hogy a könyvet mielőbb megszerezzem.

Amikor Kantot megismertem, fogalmam sem volt arról, milyen helyet foglal el az emberiség szellemi történetében. Nem tudtam semmit arról, hogyan gondolkoznak az emberek róla, elismerik-e vagy elutasítják. A könyv iránti határtalan érdeklődésem teljesen személyes lelki életemből fakadt. A magam kisfiús módján azt igyekeztem megérteni, amit az emberi ész valóban el tud érni a dolgok mivoltának a megismerésében.

Külső életkörülményeim meglehetősen akadályoztak ebben a Kant-stúdiumban. A hosszú gyalogút az iskolától hazáig naponta legalább három órát vett igénybe. Hat óra előtt sohasem kerültem haza és akkor még rengeteg iskolai feladatot kellett elvégeznem. Vasárnap szinte kizárólag a szerkesztési rajzokkal foglalkoztam. A geometriai szerkesztésben a legnagyobb egzaktságot, a „sraffirozásban” és színezésben teljes tisztaságot igyekeztem elérni.

Így a „Kritik der reinen Vernunft” olvasásához alig volt időm és ezért a következő megoldást találtam ki. A történelem tanár látszólag ugyan előadott, valójában azonban csak felolvasott a könyvből. Nekünk pedig azt, amit így „előadott”, óráról órára a saját könyvünkből kellett megtanulni. Azt gondoltam magamban, hogy a könyvet magamnak otthon úgyis el kell olvasnom. A tanár ún. előadásából semmi hasznom, az odafigyelésből semmit sem kapok. A Kant könyvet tehát lapokra szedtem szét, az egyes lapokat betettem a történelem könyvbe, amelyet óra alatt magam előtt tartottam és Kantot olvastam, mialatt a katedráról a történelmet „tanították”. Ezzel természetesen súlyosan vétettem az iskolai fegyelem ellen, de nem zavart senkit és olyan kevéssé befolyásolta iskolai teljesítményemet, hogy történelemből kitűnőt kaptam.

A szünidőben azután szorgalmasan olvastam Kantot. Egyes oldalakat húszszor, sőt még többször is elolvastam. Meg akartam érteni, hogy milyen viszonyban van az emberi gondolkodás a természet teremtő tevékenységével.

Amit ezekkel a gondolati törekvésekkel szemben éreztem, azt két szempont befolyásolta. Először: gondolkodásomat úgy akartam kialakítani, hogy minden gondolat teljesen áttekinthető legyen, hogy semmiféle bizonytalan érzés ne terelje más irányba. Másodszor: összhangot akartam teremteni magamban az ilyen gondolkodás és a között, amit a vallás tanít. Mert abban az időben nagy mértékben foglalkoztatott ez is. Éppen ezen a területen egészen kiváló tankönyveink voltak. Nagy odaadással tanultam meg ezekből a dogmatikát és a szimbolikát, a kultusz leírását és az egyháztörténetet. Egészen benne éltem ezekben.

De a hozzájuk való viszonyomat az határozta meg, hogy a szellemi világot úgy tekintettem, mint amelyet az ember szemlélni képes. Éppen ezért vésődtek ezek a tanítások olyan mélyen a lelkembe, mert kiéreztem belőlük, hogy az emberi szellem hogyan találja meg a megismerés révén az érzékfelettiségbe vezető utat. Egészen határozottan tudom, hogy a szellemiség iránti tiszteletemet a megismeréshez való viszonyom a legkevésbé sem csökkentette.

Másrészt szakadatlanul foglalkoztatott az emberi gondolkodó képesség jelentősége. Úgy éreztem, hogy a gondolkodást olyan erővé lehet fejleszteni, amellyel a világ dolgait és folyamatait fel lehet fogni. Képtelen gondolatnak tartottam, hogy legyen valami, ami kívül marad a gondolkodáson, amit csak „elgondolni” tudunk. Ami a dolgokban van, az bele kell, hogy kerüljön az emberi gondolkodásba – mondtam magamnak.

Ezzel azonban folytonosan beleütköztem abba, amit Kantnál olvastam, bár ezt akkor alig vettem észre. Mert a „Kritik der reinen Vernunft”-tal mindenek előtt szilárd támaszt akartam szerezni ahhoz, hogy eligazodjam a saját gondolkodásomban. Sétáimon a szünidőben mindig leültem valahol, hogy csöndben újra és újra tisztázzam, hogyan jut el az ember az egyszerű, áttekinthető fogalmaktól a természeti jelenségekre vonatkozó gondolatokhoz. Kanttal akkoriban teljesen kritika nélkül álltam szemben; de általa nem jutottam előre.

Mindez nem vont el a praktikus dolgok végzésével és az emberi ügyesség kifejlesztésével kapcsolatos tennivalóktól. Az egyik tisztviselő, aki apámat a szolgálatban leváltotta, értett a könyvkötéshez. Megtanultam tőle a könyvkötést és a negyedik és ötödik reál közötti szünidőben magam kötöttem be iskolai könyveimet. Ugyanebben a szünidőben tanultam meg minden segítség nélkül a gyorsírást is. De azért elvégeztem azokat a gyorsírási tanfolyamokat is, amelyeket az 5. osztálytól kezdve az iskolában tartottak.

Praktikus munkára elég alkalom adódott. Szüleimnek az állomás mellett kis gyümölcsösük és kis burgonya- földjük volt. A cseresznyeszedést, a kerti munkát, a burgonyának a vetéshez való előkészítését, a föld megmunkálását, az érett burgonya kiszedését nekem és testvéreimnek kellett végeznünk. A bevásárlást a faluban, ha szabadidőm volt, sosem engedtem át másnak.

Amikor 15 éves lettem, közelebbi kapcsolatba kerültem a bécsújhelyi orvossal. Nagyon megszerettem őt azért, ahogyan újfalusi látogatásai alkalmával velem beszélgetett. Gyakran lopóztam el a lakása előtt, amely két keskeny bécsújhelyi utca sarkán álló ház földszintjén volt. Egyszer az ablakban állt és behívott magához. Ott álltam egy akkori fogalmaim szerinti „nagy” könyvtár előtt. Megint az irodalomról beszélt; kivette a könyvek közül Lessing „Minna von Barnhelm”-jét és azzal adta át, olvassam el és utána jöjjek újra el. Mindig adott valami olvasnivalót és megengedte, hogy időnként meglátogassam. Ilyenkor mindig be kellett számolnom az olvasmányaimmal kapcsolatos benyomásaimról. Így tulajdonképpen irodalom-tanárom lett. Mert ez a terület mind otthon, mind az iskolában – néhány saját „próbálkozásomtól” eltekintve – elég idegen maradt nekem. Ennek a szeretetteljes, minden szépért lelkesedő orvosnak a révén elsősorban Lessinget ismertem meg.

Egy másik élmény is nagy hatással volt életemre. Megismertem Lübsennek az önálló tanulás céljára írt matematika könyveit. Ezekből jóval előbb sajátítottam el az analitikai geometriát, a trigonometriát és a differenciál- és integrálszámítást, mint ahogy ezekre sor került az iskolában. Így újból elővehettem „Az anyag általános mozgása, mint minden természeti jelenség ősoka” c. könyvet, mert matematikai ismereteimmel most már jobban megértettem. Közben a fizika mellett elkezdtük tanulni a kémiát is, ezzel a régi, a megismeréssel kapcsolatos problémáimhoz egy sereg új is járult. A kémiatanár kiváló valaki volt. Szinte kizárólag kísérletezéssel tanított. Keveset beszélt; hagyta hogy a természeti folyamatok beszéljenek önmagukról. Egyike volt azoknak a tanároknak, akiket a legjobban szerettünk. Volt benne valami különös, amiért megkülönböztettük őt a többiektől. Úgy ítéltük, hogy tudományával szorosabb kapcsolatban áll, mint a többiek. Ezeket mi diákok „professzor úr”-nak szólítottuk, őt pedig annak ellenére, hogy éppúgy „professzor” volt, mint a többi, „doktor úr”- nak. Fivére volt Hermann v. Gilm-nek, a mélyen gondolkodó tiroli költőnek. Tekintete vonzotta az ember figyelmét. Az volt az ember érzése, hogy élesen megfigyeli a természeti jelenségeket és megőrzi azokat a tekintetében.

Kissé megzavart, ahogyan tanított. Az általa előadott rengeteg anyagot egységesítésre törekvő lelki beállítottságommal nem tudtam mindig összefogni. Ennek ellenére az lehetett a véleménye, hogy jól haladok a kémiában, mert kezdettől fogva „dicséretes” osztályzatot adott és ezt valamennyi osztályon végig megtartottam.

Ebben az időben Bécsújhely egyik antikváriumában felfedeztem a Rotteck-féle világtörténelmet. Eddig a történelem, bár az iskolában a legjobb osztályzatot kaptam belőle, számomra külsőséges valami maradt. Most bensőségessé lett. A melegség, amellyel Rotteck megfogta és leírta a történelmi eseményeket, magával ragadott. Felfogásának egyoldalúságát nem vettem még észre. Rajta keresztül jutottam két másik történetíróhoz, akik mind stílusukkal, mind történelmi felfogásukkal rendkívül hatottak rám: Johannes Müllerhez és Tacitushoz. Ilyen benyomások mellett nehéz volt beleilleszkednem az iskolai történelem- és irodalom-tanításba. De megpróbáltam az iskolában tanultakat élővé tenni a magam számára mindazzal, amit az iskolán kívül tanultam. Így múlt el a hétosztályos reáliskola öt felső osztálya. Tizenöt éves koromtól korrepetáló órákat adtam osztálytársaimnak, vagy alsóbb osztályosoknak. A tanárok szívesen ajánlottak, mert hiszen ,jó tanulónak” számítottam. Így legalább valamivel hozzájárulhattam ahhoz, amit szüleim szerény jövedelmükből iskoláztatásomra fordítottak.

Ennek a korrepetálásnak nagyon sokat köszönhetek. Azzal, hogy a felvett anyagot továbbadtam, azt lehetne mondani, magam is „felébredtem” benne. Mert azt kell mondanom, hogy az iskolában kapott ismereteket szinte álomszerűén vettem fel magamba. Éber abban voltam, amit magam küzdöttem ki magamnak, vagy amit valamelyik szellemi jótevőmtől, pl. a bécsújhelyi orvostól kaptam. Amit így teljesen tudatos lelkiállapotban vettem fel, nagyon különbözött attól, amit az iskolai tanítás adott, amely mintegy álomszerű volt. Ennek a félig ébren felvett anyagnak az átalakításában segített az, hogy ismereteimet a korrepetáló órákon élővé kellett tennem.

Másrészt éppen ez kényszerített arra, hogy már kora ifjúságomban a gyakorlati lélektannal foglalkozzam. Az ember lelki fejlődésének nehézségeit tanítványaimon ismertem meg.

Osztálytársaimmal főleg a német dolgozatokat kellett megcsinálnom. Mivel minden ilyen dolgozatot magamnak is meg kellett írnom, minden témát több variációban kellett kidolgoznom. Sokszor nagyon nehéz helyzetben voltam. A saját dolgozatomat csak akkor csináltam meg, amikor a témára vonatkozó legjobb gondolataimat már másoknak odaadtam.

A német nyelv és irodalom tanárával a három felső osztályban meglehetősen feszült viszonyban voltam. Osztálytársaim szerint a „legokosabb professzor” volt és nagyon szigorú. Dolgozataim mindig nagyon hosszúak lettek, mert a rövidebb fogalmazást osztálytársaimnak diktáltam le. A tanárnak sok idejébe telt elolvasásuk. Amikor velünk, tanítványaival az érettségi utáni búcsúünnepségen először volt „kedélyesen” együtt, elmondta, mennyire mérgelődött hosszú dolgozataim miatt.

Ehhez valami más is járult. Ereztem, hogy a tanár révén valami bekerült az iskolába és ezzel nekem tisztába kell jönnöm. Amikor például a költői képekről beszélt, éreztem, hogy ennek a hátterében van valami. Egy idő után rájöttem, ez a valami Herbart filozófiája. Mert Herbart híve volt. Ő maga nem beszélt erről soha, de én rájöttem. Megvettem egy „Bevezetést a filozófiába” és egy „Pszichológiát”, amelyek a Herbart féle filozófia szempontjai alapján íródtak.

És most a dolgozataimon keresztül elkezdődött közöttünk valamilyen bújócska-játék. Kezdtem megérteni néhány olyan dolgot, amelyet ő a herbarti filozófia értelmében adott elő; ő meg a dolgozataimban talált olyan eszméket, amelyek ugyaninnen származtak. A forrást azonban, a Herbart-féle filozófiát egyikünk sem említette. Ez mintegy csendes megegyezés volt köztünk. De egyszer egy dolgozatom végén nem voltam elég óvatos, nem voltam tekintettel erre a közöttünk levő megegyezésre. Valamilyen jellembeli tulajdonságról kellett írnom és így fejeztem be: „Egy ilyen embernek pszichológiai szabadsága van”. Korrigálás után a tanár megbeszélte velünk a dolgozatokat. Amikor az enyémhez ért, gúnyosan elhúzta a szája szélét és igy szólt: „Maga itt pszichológiai szabadságról ír, de hiszen ilyen nincs is”. Azt válaszoltam: „Szerintem ez tévedés, professzor úr, pszichológiai szabadság igenis van, csak transzcendentális szabadság nincs az átlagos tudatban”. A ráncok elsimultak a szája körül, átható tekintettel nézett rám és így szólt: „Már régen észrevettem, hogy filozófiai könyveket olvas. Azt tanácsolom, ne olvasson ilyen könyveket, csak összezavarja velük a gondolatait”. Nem értettem, miért zavarná össze gondolataimat azoknak a könyveknek az olvasása, amelyekből ő is az övéit meríti. Így a közöttünk levő viszony továbbra is feszült maradt.

Ez a tanító sok munkát jelentett nekem; az ötödik osztályban ugyanis a görög és latin költészetet is tanította és ezekből német fordításban szemelvényeket adott elő. Most kezdtem csak fájdalmasan érezni, amiért apám nem a gimnáziumba, hanem a reálba adott. Mert a német fordítás nagyon keveset adott vissza a görög és latin művészet jellegzetességéből. Görög és latin tankönyveket vásároltam tehát és a reáliskola mellett szép csendben magam tanultam a gimnáziumi anyagot. Ehhez persze sok idő kellett, de megadta az alapot ahhoz, hogy később, bár nem a szokott módon, de egészen szabályosan elvégezzem a gimnáziumot is. Akkor kellett ugyanis csak igazán sok korrepetáló órát adnom, amikor aztán Bécsben a főiskolára jártam. Hamarosan egy gimnazistának is. És a körülmények, amelyekről még beszélni fogok, úgy hozták, hogy ezt a gyereket magánórákkal szinte az egész gimnáziumon végigvittem. Görögre és latinra is tanítottam és így az egész gimnáziumi anyagot vele együtt magamnak is át kellett vennem és megtanulnom.

A történelem- és földrajztanárok, akik az alsóbb osztályokban nem sokat tudtak nekem adni, a felsőbb osztályokban igen érdekesek lettek számomra. Éppen az, akinek a révén olyan sajátos módon jutottam Kanthoz, írt egy az iskolai tantervhez tartozó dolgozatot ,A jégkorszak és annak okai” címmel. Mohón olvastam el és ennek nyomán elkezdtem érdeklődni a jégkorszakkal kapcsolatos problémák iránt. És mivel ez a tanár jó tanítványa volt Friedrich Simony-nak, a kiváló földrajztudósnak, a felsőbb osztályokban az Alpok geológiai- földrajzi viszonyait a táblára rajzolva adta elő. Most persze nem Kantot olvastam, hanem feszülten Figyeltem rá. Ebben a tárgyban sokat kaptam tőle, akinek a történelem tanítása annak idején egyáltalán nem érdekelt.

Csak a reáliskola utolsó osztályában volt olyan tanárom, aki a történelmet úgy tanította, hogy figyelmemet le tudta kötni. Történelmet és földrajzot adott elő. Az Alpok földrajzát ugyanolyan lebilincselően tanította, mint elődje. Ahogy a történelmet előadta, az nagy hatást gyakorolt ránk. „Teljes embernek” tartottuk. Pártember volt, aki nagyon lelkesedett az akkori osztrák liberális irányzat haladó eszméiért. De az iskolában ebből semmit sem lehetett észrevenni. A pártnézeteiből semmit sem hozott be az iskolába. De ahogyan a történelmet tanította, az éppen, mert ő maga is benn állt az életben, élettel volt áthatva. A Rotteck féle történelemmel a hátam mögött hallgattam temperamentumos történelmi fejtegetéseit. A kettő jól összevágott. Sokat jelentett, hogy éppen az újkori történelmet ismerhettem meg ilyen módon.

Otthon a szülői házban sokat vitatkoztak ebben az időben az orosz-török háborúról (1877-78). Az a tisztviselő, aki akkoriban apámat minden harmadik napon leváltotta a szolgálatban, eredeti valaki volt. Mindig hatalmas bőrönddel érkezett, amely tele volt nagy kéziratcsomókkal. Ezek kivonatok voltak a legkülönbözőbb tudományos könyvekből. Sorban odaadta őket olvasni, én pedig valamennyit felfaltam. Azután vitatkozott velem róluk, mert kaotikusán ugyan, de azért megvolt az átfogó véleménye mindarról, amit összeírt. — Apámmal viszont politizált. Lelkesen foglalt állást a törökök mellett; apám pedig nagy szenvedélyességgel védte az oroszokat. Azokhoz tartozott ugyanis, akik még hálásak voltak az oroszoknak a magyar forradalommal kapcsolatban az osztrákoknak tett szolgálatokért (1849). Mert egyáltalán nem értett egyet a magyarokkal. Hiszen Újfaluban, a magyar határon élt a magyarosítás idején és mindig ott lebegett a feje fölött a Damoklesz kardja, hogy nem maradhat meg állásában, mert nem tud magyarul, bár ez az aggodalma ezen az ősi német vidéken teljesen alaptalan volt. A magyar kormányzat viszont arra törekedett, hogy a magyar vasútvonalakon, még a magánvasutaknál is, csak magyarul beszélő tisztviselők legyenek. Apám azonban szerette volna újfalui állását mindaddig megtartani, amíg én el nem végzem az iskolát Bécsújhelyen. Mindezek miatt nem nagyon szerette a magyarokat, és mert nem szerette őket, szerette a maga egyszerű gondolkodásmódján az oroszokat, akik 1849-ben megmutatták a magyaroknak, hogy „kik az urak”. Ezt az álláspontját igen szenvedélyesen, de ugyanakkor a maga szeretetreméltó módján képviselte az őt leváltó kollégája „török barátságával” szemben. A vita hullámai időnként elég magasra csaptak. Engem viszont politizálásuk egyáltalán nem érdekelt, vitatkozásuk módja azonban igen. Mert abban az időben sokkal fontosabb volt számomra annak a kérdésnek a megválaszolása, hogyan bizonyítható, hogy a gondolkodásban reális szellemiség nyilatkozik meg.

- Rudolf Steiner: Életutam 2. rész -

- forrás:antropozofia.hu -

- - - - - - -

Életutam II. rész - Dr. Rudolf Steiner - hangoskönyv - videó

forrás:empiricalchemy

Idézzük meg őrangyalunkat

Mindannyiunknak van saját, személyes őrangyala.

Az őrangyal, születésünkkor rendeltetik mellénk, végig kíséri életutunkat, és segít a halálba való átmenetben is. Ezt a feltevést világszerte sok halál közeli élmény erősíti meg.

Nagyon sok embernek volt már halál közeli élménye, és ezt az élményt általában egy bizonyos fénnyel kötik össze. Sokan úgy utaltak erre a fényre, mint a saját őrangyalukra. Néhányan még rá is ismertek gyermekkori élményeikből, és sajnálták, hogy olyan hosszú időre figyelmen kívül hagyták az őrangyaluk által kínált segítséget, és védelmet. A kisgyerekek általában tudatában vannak az őrangyalaiknak, és gyakran a nevükön is szólítják láthatatlan barátaikat.

Hihetetlen

Egyszer régen a szicíliai Taorminában egy kisfiú több napra beszorult egy földrengés után a romok alá. Senki nem értette, hogyan maradhatott életben olyan hosszú ideig étlen-szomjan.

A kisfiú azonban kijelentette, hogy egy "csodálatos, fényes, fehér ruhába öltözött hölgy" hozott neki ételt mindennap.

Ezeket, a képzeletbeli barátokat sajnos általában kinevelik belőlünk, néhányan azonban életünk során ismét rájuk találunk.

Nem lehetnek titkaink őrangyalaink előtt

Őrangyalunk mindent tud rólunk, és minden lehetséges módon segítséget próbálnak nyújtani, hogy életünk a legboldogabb, és leggazdagabb legyen. Előttük nem lehetnek titkaink! Ha például, irigyek vagyunk valakire, vagy valami tisztességtelenségre készülünk, őrangyalunk igen is tud róla. Még az is előfordulhat, hogy egy halk, figyelmeztető hangot hallunk, amely azt mondja: ne tedd! Hívhatjuk ezt lelkiismeretnek is, de valójában őrangyalunk figyelmeztetéséről van szó.

Az őrangyalok spontán felbukkanása

Az őrangyalok gyakran bukkannak fel olyankor, amikor már minden reménytelennek tűnik számunkra. Egy hölgy egyszer elmesélte, hogy őrangyala akkor jelent meg, amikor a fia öngyilkos lett. Valószínűleg ő is a gyermeke után ment volna, ha akkor nem siet segítségére az őrangyala. Így azonban visszatért a nyugodt életbe, és ma már nagyon boldogan él fia emlékével. Ez az eset az őrangyal spontán felbukkanása. Senki sem számít rá, és az első alkalommal valószínűleg megrémülünk.

Arra azonban van lehetőség, hogy megkérjük az őrangyalokat: mutatkozzanak meg. Erre nagyon sok módszer létezik. Az őrangyal gyakran azonnal megjelenik, amint meghívjuk őt az életünkbe.

Az őrangyal megismerése

Általában arra számítunk, hogy őrangyalunk gyönyörű ruhába öltözve jelenik meg előttünk, hatalmas fénnyel körülvéve. Ez megtörténhet, de igen kicsi a valószínűsége. Az alábbiakban azzal foglalkozunk, hogyan vagyunk képesek a legegyszerűbb módon kapcsolatba kerülni őrangyalunkkal.

Tudás

Ha odafigyelünk magunkra, akkor fokozatosan érezhetünk erősödő védelmet, megnyugvást afelől, hogy őrangyalunk vigyáz ránk.

Álmokban

Őrangyalunkat álmunkban is megismerhetjük. Ez a legáltalánosabb jelenség, ugyanis az álmaink segítenek értékelni életünk történéseit. Ha azt tapasztaljuk tehát, hogy őrangyalunk ezen a módon jelenik meg, rendszeresítsünk egy füzetet és egy ceruzát az ágyunk mellé, hogy mindent azonnal le tudjunk írni, ha felébredtünk. Azért fontos, hogy rögtön, ébredés után jegyezzük papírra az álmunkat, mert amint elkezdjük a napi tevékenykedéseinket, elhalványulnak, és könnyen feledésbe is merülnek.

Gondolatok és érzések

A gondolatok és érzések további lehetőségei annak, hogy őrangyalunk beszéljen hozzánk, kapcsolatba léphessen velünk. Teljességgel nyilvánvaló, hogy nem minden gondolat származik az őrangyalunktól. Egy felbukkanó gondolatról azonban ösztönösen tudhatjuk, hogy más forrásból való, nem pedig a tudatalattinkból.

Intuíció

Érzéseinkkel nagyon szoros kapcsolatban állnak az intuitív megérzések. Ezek vajon az őrangyalunk üzenetei? Nagy a valószínűsége, hogy igen. Néha úgy fogjuk fel ezeket a megérzéseket, hogy nem is vagyunk annak tudatában.

Ima, vagy könyörgés

Az ima egy másik módja az őrangyallal való kapcsolatteremtésnek. Nem fontos konkrét imát mondanunk, egyszerűen csak kérjünk segítséget az őrangyalunkkal való kapcsolat felvételhez.

Levélírás

Ez az egyik leghatékonyabb módja az őrangyalokkal való kapcsolat megteremtésének. Fogjunk egy darab papírt, és egyszerűen írjunk le mindent, amit el szeretnénk mondani őrangyalunknak. A levél lehet annyira személyes, amennyire csak szeretnénk, hiszen rajtunk, és az angyalokon kívül senki más nem fogja elolvasni. Ha elkészültünk a levél megírásával, tegyük egy borítékba, és címzésként ennyit írjunk rá: "Őrangyalomnak". Ragasszuk le, majd égessük el. A hamut gyűjtsük össze, és az udvaron, vagy a lakásunk környékén szórjuk szét. Végezzük ezt úgy, mint egy szertartást.

Lerajzolni az őrangyalunkat

Nem is gondolnánk, hogy kreativitásunkat arra is használhatjuk, hogy megtaláljuk személyes őrangyalunkat. Pedig megpróbálkozhatunk azzal, hogy egy angyalképet rajzolunk, és ki is színezzük. Amikor az angyal rajzolására koncentrálunk, oda is vonzzuk őrangyalunkat magunkhoz. Még azt is észrevehetjük, hogy fokozatosan hatni fog a ceruza mozgására, és láthatjuk, hogy gyönyörűt alkottunk.

Legyünk nyitottak és tudatosak

Ez az egyik leghatékonyabb módja az őrangyallal való kapcsolatteremtésnek. Vegyük észre, hogy őrangyalunk folyamatosan velünk van, és segíteni akar nekünk. Beszéljünk hozzá, kérjünk tőle bármit, amire csak szükségünk van. Kérésünk azonban legyen annyira egyértelmű, amennyire csak lehetséges. Ha ugyanis nem vagyunk biztosak annak, hogy mit szeretnénk, kérni sem tudjuk pontosan. És ha nem tudjuk, mit is akarunk, honnan fogjuk tudni, hogy megkaptuk-e azt?

Figyeljünk oda, hogy ne csak kérjünk az őrangyalunktól

Hasznos lehet, ha rendszeresen beszélgetünk az őrangyalunkkal. Meséljük el neki azt is, hogy mi történik velünk, hogyan telnek napjaink. Beszéljünk a sikereinkről, eredményeinkről, csalódásainkról, és szeretteinkről. Ha ugyanis rendszeres a kommunikáció, sokkal könnyebbé teszi számára, hogy életünk fontos részévé válhasson.

Jó, ha minden este - lefekvéskor - megköszönjük őrangyalunknak, hogy vigyázott ránk, és segített nekünk.

Őrangyalunk neve

Ha már kapcsolatba kerültünk az őrangyalunkkal, bátran kérdezzük meg a nevét. Ez ugyanis nagyon sok szempontból fontos lehet. Ha tudjuk valakinek a nevét, sokkal közelebb kerülünk az adott személyhez. Így van ez az őrangyalunk esetében is. Ha tudjuk a nevét, azonnali kapcsolatot tesz lehetővé számunkra, mivel egyszerűen csak ki kell mondanunk ahhoz, hogy megjelenjen a tudatunkban.

A név általában spontán merül fel a tudatunkban, amikor először lépünk kapcsolatba az őrangyalunkkal. De aggodalomra akkor sincs semmi okunk, ha egy több időt igényel majd. Egyszerűen lazuljunk el, kérdezzünk rá a nevére többször is, és a név fel fog bukkanni elménkben.

- forrás: noiportal.hu - angyalforras.hu -

- - - - - - 

Aranyosi Ervin: Egy angyal - videó

forrás, magyar szöveg: Aranyosi Ervin

A dalt előadja Strausz Emőke

Aranyosi Ervin: Egy angyal

(A Kelly Family – An Angel című dalának magyarítása)

Bár lennének szárnyaim,

égbe szálló vágyaim.

Vágy, mely mint egy lepke száll,

boldogságra rátalál.

Szívem érzi, hogy lehet,

kitárul a képzelet.

Angyalszárnyon szállok én,

s jobbítok mások szívén.

Szállnék, szívemben megvan már a szándék,

hiszem: lehet!

Szállnék, igazi jó angyallá válnék,

aki szívből szeret.

Megnyitnám a szívemet,

szeretnék, akit lehet.

Hitet adnék, s meleget,

s terjedne a szeretet.

Jönnének más angyalok,

szárnyon szállva, vagy gyalog,

Felnyitnánk a szemeket,

nagyon kell a szeretet!

Szállnék, képzelet szárnyakat kitárnék,

szállnék veled,

Szállnék, igazi jó angyallá válnék,

aki szívből szeret.

De még les ránk ezer veszély,

a legtöbb ember szív nélkül él,

a lényeg, hogy ne félj,

szeretetben, szeretve élj!

Szeretve élj!

Szállnék, szívemben megvan már a szándék,

hiszem: lehet!

Szállnék, igazi jó angyallá válnék,

aki szívből szeret.

Szívből szeret,

aki szívből szeret.

- Aranyosi Ervin © 2017-10-04. -

Kelly Family – An Angel

Wass Albert: Magyar Miatyánk

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,

Tarts meg minket szeretetben,

Áldott Szemed ne vegyed le rólunk,

Akkor se, ha méltatlanul szólunk.

Tudjuk, sokszor panaszos az ajkunk,

Kereszt súlya nyomokat hagy rajtunk.

Bűneinket ne ródd fel, óh nékünk,

Rég fizetett érte, magyar népünk.

Szenteltessék meg a Te neved,

A bölcsőinktől a sírunkig Teveled

Igaz magyar hitben megmaradjunk,

Magyar voltunk mellett hitet valljunk,

Ne foghasson rajtunk, mi idegen,

Áruló közöttünk sohase legyen.

Hű gyermekként kövessünk Téged,

És örökké áldjuk Szent Nevedet.

Jöjjön el a Te országod,

Legyen velünk atyai jóságod,

Minden magyar szerte e világban,

Térdre hulljon hálaadó imában!

Add, hogy egymás kezét megtaláljuk,

Kopogtató testvért ki ne zárjuk.

Fülünk úgy figyeljen magyar szóra,

Mintha hozzánk Édesanyánk szólna.

- Wass Albert: Magyar Miatyánk -

- - - - - - 

Wass Albert - Magyar Miatyánk - videó

- forrás:Zene és ének Zeisky - Nagy Zsuzsanna -

Az ezüstfonal - Szakadása a halál

 

Már foglalkoztunk az ezüstfonal jelenségével, aránylag kevés adat van erről, mert végeredményben csak az elhunytak tapasztalhatják meg, esetleg a halálközeli állapotból visszatértek, és az élőkre az marad, amiről a tisztánlátók, a segítők vagy a hospice szolgálat médiumi képességgel rendelkező tagjai mesélnek.

Az ezüstfonalat általában úgy írják le, mint egy sima, nagyon hosszú, nagyon fényes és rugalmas fénycsövet, átmérője körülbelül 2-3 centi, ragyog, mint az angyalhaj a karácsonyfán és több helyhez is csatlakozhat a fizikai testen. A haldoklás során, amikor a fizikai testből a lélek távozik egy másik dimenzióba, ez a fonál egyre jobban vékonyodik, és amikor a szellemtest végleg elhagyja a fizikai testet, az ezüstfonal elszakad. Amikor ez történik, a szellemtest már nincs kapcsolatban a fizikai testtel.

Sok tapasztaló érezte az ezüstfonál húzását, amikor élet-lehetőségeinek a határához közeledett. Az elszakadás előtt ugyanis a fizikai test még visszatérhet az életbe, ha esetleg olyan erősítő gyógyszerrel kezelik, hogy betegségének a folyamata nem válik visszafordíthatatlanná. Sokan ezt úgy írták le, hogy a fonál végén megpillantottak egy falat, vagy egy folyót, kerítést, esetleg szakadékot és már tudták, hogy ha a fonal tovább húzza őket egy ilyen akadályon át, akkor már elérkeztek a vissza-nem-térés pontjához, távozásuk végleges lesz. Viszont amikor elérkeztek az életlehetőség határához, és a mezsgyén megtorpantak, akkor azonnal visszajutottak a fizikai testbe, a visszatérés olyan volt, mint egy huppanás, mint amikor egy kihúzott gumiszalag végét elengedik, és a test visszapattan a fizikai létbe.

Az ezüstfonal nem más, mint szellemtestünk életfonala, ezzel kapcsolódik a fizikai testhez, éppen úgy, ahogy a köldökzsinór kapcsolja össze az éppen megszületett gyermeket az anya testéhez. Erőszakos halál esetén, például egy autóbalesetkor, az ezüstfonál még az ütközés előtt elszakad, hogy a szellemtest ne érezze a fizikai test fájdalmát.

Az ezüstfonal létezéséről már a Bibliában is találunk utalást. „Emlékezz rá – írja a Szentírás -, mi történik, amikor a fonál elszakad, és az aranytál eltörik. Mielőtt a veder eltörik a kútnál, mert a kerék széttört, ekkor a por visszatér a porhoz, és a szellem visszatér az Istenhez, aki adta”.

Az ezüstfonalra függesztett aranytál az élet szimbóluma, a fonal elszakadása és a tál széttörése a halált jelképezi. Az aranytálat valószínűleg olajmécsesként értelmezi a Biblia, amely fonalra volt függesztve. A meghalást a fonal elszakadásához, és a tálnak a földre való zuhanásához hasonlítja az Írás, ilyenkor a tál összetörik, és a láng kialszik. Vagy amikor eltörik a veder, mert a kerék is összetört, ekkor már nem lehet többet vizet meríteni a kútból, győzött a halál. A Szentírás a fényt és a vizet szimbólumként használja, az életet jelképezi. Az élet megszűnésével következik a lebomlás, amikor a por visszatér a porhoz, a szellem azonban visszatér az Istenhez „aki adta”.

Az élet nemcsak a fonalon keresztül távozik, hanem rajta keresztül segítőszellemek is érkeznek, akik segítenek a haldoklónak, hogy gyorsabban fejezze be az életét. A segítőszellemek olykor a haldokló közeli rokonai vagy hozzátartozói. Gyakran előfordul, hogy a haldokló a segítőkben szüleit véli felismerni, vagy testvéreit, esetleg gyermekeit. Joy Snell Az angyalok szolgálata című könyvében leírja találkozásait és megfigyeléseit a segítőszellemek munkálkodásáról.

A szerző egyébként ápolónőként kezdte pályafutását. Fokozatosan kialakult nála a tisztánlátás, és idővel különféle misztikus találkozások bátorították őt fel arra, hogy haldoklókkal foglalkozzon. Írja, hogy kórházi munkája során megszokta a halál jelenlétét. Látta, hogyan szabadulnak meg a betegek a szenvedéseiktől, nyomasztó gondolataiktól, mi történik, hogy ha kiszabadítják szellemüket és átengedik annak távozását a felsőbb szférákba, ahol a lelkük kiteljesül.

A meghalásnak sok fajtáját tapasztalta meg, látta a békésen elalvó ember távozását és másoknak a szörnyű haláltusáját. A legszörnyűbb azoknak a halála, akik félnek a végleges távozástól, imádkoznak és rimánkodnak, hogy ne kelljen még meghalniuk.

Egy alkalommal egy kómában fekvő asszony mellett volt, amikor az hirtelen magához tért, kinyitotta a szemeit és arcán boldog meglepetés tükröződött. Kinyújtotta a karjait, mintha valakinek a kezét akarta volna megfogni, majd mélyet sóhajtott és eltávozott. Máskor egy agóniában fetrengő férfi nyugodott meg hirtelen. Szemében a viszontlátás öröme csillant fel, valakit köszöntött és kilehelte a lelkét. Egy rákos beteg óriási fájdalmakkal küszködött. Egyik pillanatról a másikra megszűntek a fájdalmai, arca kisimult és öröm töltötte el. Boldogan nyújtotta ki a karját és felkiáltott: óh, anyám, eljöttél, hogy hazavigyél engem! Olyan boldog vagyok – és a következő pillanatban meghalt.

Nagy élményben részesült a szerző, amikor egy híres énekesnő várta a halált a betegágyán. Őhozzá fekete angyalok érkeztek az ezüstfonalon. Néhány nappal később már két angyal érkezett, hogy átkísérjék a túlvilágra. Amikor a haldokló díva megpillantotta őket, felült az ágyában, és mint régen, csodálatosan tiszta hangon elénekelt egy zsoltárt, majd visszazuhant a fekhelyére és meghalt. Egészen másképpen halt meg egy valamikori szépség, egy gazdag, de rettenetesen hiú és önző asszony. Életében nagyon vallásosnak mutatta magát, és csak akkor volt hajlandó alkalmazni valakit, ha az vasárnap templomba járt. Habár komoly betegségben szenvedett, de kiállhatatlan természete miatt minden ápoló otthagyta. A könyv szerzője, amikor már hozzá került a kórházban, a betegágyánál mesélt neki a halál utáni létről, amire a hiú asszony csak legyintett, hogy ezt nem lehet tudni, mert onnan még senki sem tért vissza. A halált nem volt hajlandó elfogadni, sokat szenvedett, míg kilehelte a lelkét.

Van másmilyen példa is a meghalásról, amikor az utolsó pillanatokban a haldokló állapota visszafordul. Egy beteg, önkívületi állapotában gyakran énekelte kedvenc zsoltárait. Kétoldali tüdőgyulladása volt és a szíve is napról napra gyengébben vert. Az orvosok már lemondtak róla, és a családtagokkal is közölték, hogy a beteg állapotában javulás nincs, készüljenek fel a legrosszabbra. A beteg nem félt a haláltól, csak az bántotta, hogy családjának nagy fájdalmat fog okozni. Az orvosok által megjósolt utolsó éjszakán újból révületbe esett és újból kedvenc zsoltárait énekelte. Hajnalban felébredt és megkérdezte a nővért, hogy az éjszaka mindig az ágyában feküdt, mert ő úgy tudja, hogy a betegszobáját elhagyta, látta az Üdvözítőt, aki őt visszaküldte azzal az indokkal, mert még sok elintézni való feladata van a Földön, ezért meg kell gyógyulnia. Másnap elmesélte ezt a családjának, akik kétkedve hallgatták meséjét, de örültek is ennek a váratlan fordulatnak. Az orvosok diagnózisa változatlanul rossz volt. Néhány héttel később azonban állapotában gyenge javulás volt tapasztalható, és ujabb néhány héttel később már el is hagyhatta a kórházat. Az orvosok nem tudták megmagyarázni teljes gyógyulást.

A görög mitológiában is találunk utalást a fonalra. Ariadné, Minosz krétai király lánya Thészeusznak egy gombolyag fonalat ajándékozott, azt húzta maga után a labirintusban, és miután Megölte Minótauruszt, a félig bika-félig ember alakú szörnyet, a fonal segítségével visszatért a valós világba. Itt a fonal nem szakadt el, hanem egész maradt, így a mitológiai hős nem lelte halálát a sötét barlangrendszerben, amely a halált is jelképezhette.

- forrás: Fay Gábor - Karsay István -

- - - - - - -

Snatam Kaur: Aad Guray Nameh - videó

Dr. Rudolf Steiner: Életutam 1. rész

 

Életutam 1. rész

Az általam képviselt antropozófia nyilvános összejövetelein egy idő óta az életemre vonatkozó különböző állítások és bírálatok hangzottak el. Ezekből azután a szellemi fejlődésemben bekövetkezett változások okaira következtettek. Ezzel kapcsolatban barátaimnak az volt a véleménye, hogy jó lenne, ha én magam írnék valamit az életemről.

Be kell vallanom, hogy ez nincs nagyon a kedvemre. Mert mindig arra törekedtem, hogy amit mondanivalómnak és tennivalómnak tartottam, azt a dolgok, és nem a személyes vonatkozások szerint alakítsam. Másrészt viszont mindig is az volt a véleményem, hogy a személyes elem az emberi tevékenység sok területén a legértékesebb színezetet adja. De azt tartom, hogy ennek a személyes színezetnek a beszéd és cselekvés módjában, nem pedig a saját személyiségünk előtérbe tolásában kell megnyilatkoznia. Ami személyiségünkkel függ össze, azt önmagunkkal kell elintéznünk.

Az itt következők leírására tehát csak azért határoztam el magam, mert kötelességemnek tartom, hogy az általam képviselt ügy és az életem közötti összefüggésekről alkotott nem helytálló véleményeket a dolgok objektív leírásával helyes megvilágításba helyezzem, és mert barátaim erre vonatkozó ösztönzése indokoltnak látszik.

— Szüleim Alsó-Ausztriából származtak. Apám Gerasban, Alsó-Ausztria erdős vidékének egy egész kis helységében, anyám Hornban, ugyanannak a vidéknek egyik városában született.

Apám gyermekkorában és ifjúságában Gerasban szoros kapcsolatban volt a premontrei renddel. Életének erre a szakaszára mindig nagy szeretettel emlékezett. Szívesen beszélt arról, hogy a rendben milyen szolgálatokat végzett és hogy a szerzetesek hogyan tanították. Később vadász lett a Hoyos grófok szolgálatában. A Hoyos családnak birtoka volt Hornban. Itt ismerkedett meg apám anyámmal. Később búcsút mondott a vadászságnak és az osztrák Déli-vasútnál lett távírász. Először egy kis állomáson teljesített szolgálatot Stájerország déli részén. Azután Kraljavecbe, a horvát-magyar határra helyezték. Ebben az időben kötött házasságot anyámmal, akinek leányneve „Blie” volt. Anyám régi horni családból származott. Kraljavecben születtem 1861. február 27-én. – Így történt, hogy születési helyem messze van attól a vidéktől, ahonnan származom.

Apám is, anyám is igazi gyermekei voltak a Dunától északra fekvő gyönyörű alsó-ausztriai erdővidéknek. Erre a vidékre csak későn jutott el a vasút. Gerast ma sem érinti. – Szüleim szerették az itteni élményeiket és ha ezekről beszéltek, az ember ösztön szerűen érezte, hogy lelkükkel sohasem szakadtak el szülőföldjüktől, annak ellenére, hogy sorsukból adódóan életük legnagyobb részét attól távol kellett leélniük. Amikor aztán apám munkában eltöltött életének végén nyugalomba vonult, mindjárt visszaköltöztek Hornba.

Apám rendkívül jóakaratú, de heves vérmérsékletű ember volt, aki különösen fiatal korában szenvedélyes kitörésekre volt képes. A vasúti szolgálatot kötelességből végezte, de nem szerette. Előfordult gyermekkoromban, hogy három napon és éjszakán át tartó szolgálatot is kellett teljesítenie. Aztán 24 órára szabad volt. Így az élet nem nyújtott neki színes élményeket, csak szürkeséget. Szívesen foglalkozott a politikával. Ebben igen élénken vett részt. Anyámat, akinek a sorsa nem juttatott javakat, teljesen igénybe vette a háztartás ellátása, napjait gyermekeinek és a kis háztartásnak a gondozása töltötte ki.

Másfél éves koromban apámat Mödlingbe, Bécs mellé helyezték. Szüleim fél évig voltak ott. Azután apámat a Déli vasút vonalán a stájer határ közelében fekvő Pottschach nevű kis alsó-ausztriai állomás vezetésével bízták meg. Itt éltem két évestől nyolc éves koromig. Ez csodálatosan szép vidék volt. Látni lehetett az Alsó- Ausztriát Stájerországgal összekötő hegyeket: a Schneeberget, a Wechselt, a Raxot, a Semmeringet. A Schneeberg felfelé egyre kopárabb kőtömege felfogta és a kis állomásra szórta a napsugarakat. Ez volt szép nyári napokon az első reggeli köszöntés. Ezzel ellentétben állt a komoly hangulatú Wechsel szürke hegygerince. A vidék zöldje mindenhonnan barátságosan mosolygott felénk és a hegyek mintegy kinőttek ebből a zöldből. A messzeségben ott voltak a fenséges csúcsok, a közelben meg a természet bája.

A kis állomáson azonban minden érdeklődés a vasút felé fordult. Abban az időben a vonatok ezen a vidéken elég ritkán közlekedtek. A vonatokhoz sokan kijöttek az állomásra a faluból, akiknek ráérő idejük volt. hogy változatosságot vigyenek egyébként egyhangú életükbe. Ilyenkor megjelent a tanító, a plébános, az uradalmi számtiszt, gyakran a polgármester is.

Azt hiszem, jelentős volt életemben az, hogy gyermekkoromat ilyen környezetben töltöttem. Mert ez érdeklődésemet erősen a mechanika világa felé fordította. Ez az érdeklődés gyermeki lelkemben újból és újból el akarta homályosítani azt a mélyebb érdeklődést, amely a hangulatos és ugyanakkor nagyvonalú természet felé fordult, amelynek messzeségeibe a mechanika világába tartozó vonatok maguk is belevesztek.

Mindebben fontos szerepet játszott egy igen eredeti ember, a St. Valentin-i plébános. St. Valentin kb. háromnegyed óra járásra volt Pottschachtól. A plébános szívesen jött hozzánk. Majdnem naponta jött és mindig hosszabb ideig maradt. Típusa volt a liberális katolikus papnak, türelmes, barátságos. Robusztus, széles vállú, tréfás ember volt, szeretett mókázva beszélni és örült, ha nevettek körülötte. És az emberek nevettek is azon, amiket mondott, még akkor is, amikor már régen elment. Gyakorlati ember volt és szívesen adott jó gyakorlati tanácsokat. Egy ilyen tanácsának nagy haszna volt családunk életében. Pottschachban a vasúti síneket mindkét oldalon akácfák szegélyezték. Egyszer a fasor melletti gyalogúton mentünk és a plébános így szólt: „Jaj, de szép akácvirágok” és egy lendülettel a fán termett és nagy csomó virágot szedett. Majd a virágokat nagy piros zsebkendőjébe becsomagolta, a kis „bugyrot” hóna alá vette és így szólt: „Milyen jó maguknak, hogy ilyen sok akácfa van errefelé.” Apám csodálkozva kérdezte: „Na de mi hasznunk van belőle?” „Micsoda, hát nem tudja – mondta a plébános -, hogy az akácvirágot ügy meg lehet sütni, mint a bodzát, de sokkal ízesebb annál, mert finomabb aromája van?” Ettől kezdve gyakran került sült akácvirág az asztalunkra, ha erre alkalom adódott.

Pottschachban egy leány- és egy fiútestvérem született még, de aztán a család nem szaporodott tovább.

Mint egész kis fiúnak furcsa szokásom volt. Attól kezdve, hogy önállóan tudtam enni, nagyon kellett rám vigyázni, mert az a nézet alakult ki bennem, hogy a leveses tányér, vagy a kávés-csésze csak egyszeri használatra való és ezért az evés befejezése után, ha nem vigyáztak rám, a tányért, vagy csészét az asztal alá dobtam, ahol természetesen darabokra tört. Mikor anyám bejött, azzal fogadtam: Anya, már kész vagyok.

Nem hiszem, hogy rombolási düh volt, hiszen játékaimat aprólékos gondossággal ápoltam és sokáig épen őriztem meg. Játékaim közül főleg azok kötötték le érdeklődésemet, amelyeket ma is különösen jóknak tartok. Ezek képeskönyvek voltak, mozgatható figurákkal. A figurákat alulról, egy zsinór húzogatásával lehetett mozgatni. A képeken követni lehetett a meséket, amelyekbe az ember maga öntött életet a zsinór húzogatásával. Sokszor órák hosszat ültem húgommal együtt ezek előtt a képeskönyvek előtt és az olvasás alapelemeit is ezeken a képeskönyveken, szinte saját magamtól tanultam meg.

Apámnak gondja volt arra, hogy korán tanuljak meg írni-olvasni. Amikor iskolaköteles lettem, a falu iskolájába küldtek. A tanító öreg ember volt, akinek a tanítás már terhére esett. Viszont nekem is nehezemre esett, ahogy ő tanított. Egyáltalán nem hittem, hogy valamit is tanulhatok tőle. Gyakran jártak hozzánk feleségével és kisfiával, aki akkori fogalmaim szerint nagy lókötő volt. És én úgy gondoltam, hogy akinek ilyen lókötő fia van, attól nem sokat lehet tanulni. Ugyanakkor még valami „egészen borzasztó” dolog is történt. Ez a lókötő, aki velünk járt az iskolába, egyszer azt a rossz tréfát találta ki, hogy az iskola minden tinta tartójába forgácsot mártott és ezzel a tintatartó köré pacákat csinált. Az apja észrevette. A tanulók nagy része már nem volt az iskolában. Csak én, a tanító fia és egy pár fiú voltunk még ott. A tanító magán kívül volt, szörnyen szitkozódott. Meg voltam győződve, hogy ordított volna is, ha nem lett volna állandóan rekedt. Dühöngése ellenére is viselkedésünkből észrevette, hogy ki volt a tettes. Ekkor azonban váratlan dolog történt. A tanítói lakás szomszédos volt az osztállyal. A tanító felesége meghallotta az izgatott hangokat, bejött, vadul szétnézett és hadonászott a karjával. Meg volt győződve, hogy nem az ő fiacskája volt a tettes. Engem vádolt. Én elszaladtam. Apám, mikor az esetet otthon elmeséltem, dühbe jött és mikor a tanítóék legközelebb eljöttek hozzánk, a leghatározottabban felmondta a barátságot, mondván: „A fiam nem jár tovább a maga iskolájába.” És ő maga vette kezébe tanításomat. Így órák hosszat ültem mellette az irodájában és tanultam írni meg olvasni, míg ő a hivatalos dolgait intézte.

De nála sem keltett bennem igazi érdeklődést az, amit meg kellett volna tanulnom. Az érdekelt, amit apám írt és őt akartam utánozni. Ebből sok mindent tanultam. Azzal azonban, amire előkészített és amit továbbképzésem érdekében tanulnom kellett, nem tudtam kapcsolatot találni. Viszont gyermeki módon növekedtem bele mindabba, ami praktikus tevékenység volt. A vasúti szolgálat és az ezzel összefüggő dolgok nagyon vonzottak. De különösen a természeti törvényszerűségek érdekeltek a maguk apró megnyilatkozásaiban. Írni csak azért írtam, mert kellett és ezt lehetőleg sietve is csináltam, hogy mielőbb kész legyek egy oldallal, mert a teleírt oldalt azután beszórhattam apám porzójával. Nagyon érdekelt, hogy a porzó milyen gyorsan szárítja fel a tintát és milyen állagú anyag keletkezik a kettőből. Ujjaimmal mindig kitapogattam, hogy melyik betű száradt már meg és melyik nem. Hajtott a kíváncsiság és ezért többnyire túl korán nyúltam a betűkhöz. Próbálkozásaimmal éppen ezért apám sehogy sem volt megelégedve; de mivel jóindulatú ember volt, csak azzal büntetett, hogy javíthatatlan „patzernek” nevezett. – De nem ez volt az egyetlen dolog, ami az írásból adódott. Betűim formájánál sokkal jobban érdekelt a toll formája. Elővettem apám papírvágó kését, beledugtam a tollhegy kis hasadékába és így fizikai tanulmányokat folytattam a toll anyagának rugalmasságáról. A tollhegy részeit aztán persze visszahajlítottam; de ez a művelet nem használt írásom szépségének.

Ez volt az az időszak is, amikor a természet megismerése iránti vágyam abba az ellentétbe állított bele, amely az összefüggések felismerése és a megismerés határai között van. Kb. három percnyire lakásunktól volt egy malom. A molnárék testvéreim keresztszülei voltak és szívesen láttak bennünket a malomban. Sokszor megszöktem hazulról és átmentem hozzájuk, mert lelkesedéssel „tanulmányoztam” a malom működését. Ezzel a természet „belső világába” hatoltam. – Még közelebb volt hozzánk a szövőgyár. A nyersanyag a gyár részére az állomásra érkezett és a kész áru is innen ment el. Láttam mindazt, amit a gyár elnyel és ami azután onnan kijön. A gyárba azonban szigorúan tilos volt bemenni és ezt nem is próbáltam meg. Itt volt a „megismerés határa”. Én viszont nagyon szerettem volna ezeket a határokat átlépni. Hiszen a gyár igazgatója üzleti ügyekben majd minden nap meglátogatta apámat. Ez az igazgató nekem, kisfiúnak, olyan probléma volt, amely az üzem belső titkait egyfajta csodába burkolta. Ruhája több helyen tele volt fehér pihékkel; szemei az üzemben lévő gépek miatt bizonyos mozdulatlanságot vettek fel. A hangja érdes volt, a beszéde szinte mechanikus. „Milyen kapcsolatban van ez az ember azzal, ami a falak mögött van?” Ez a megoldhatatlan kérdés élt a lelkemben. Erről a titokról azonban senkinél sem kérdezősködtem, mert mint gyermek azt gondoltam, hogy semmit sem ér kérdezősködnünk valamiről, amit nem láthatunk. Így éltem a barátságos malom és a barátságtalan szövőgyár között.

Egyszer az állomáson valami rémes dolog történt. Egy tehervonat robogott be. Apám fogadta. Egyik hátsó kocsija lángban állt, de a vonat személyzete nem vette észre, és a vonat égve jött a mi állomásunkig. Mindez nagy hatással volt rám. Az egyik kocsiban valami gyúlékony anyagtól tűz keletkezett. Sokáig foglalkoztatott a kérdés, hogyan történhetik ilyesmi. Amit környezetemben erről mondtak, ugyanúgy nem elégített ki, mint más esetekben sem. Tele voltam kérdésekkel, amelyeket megválaszolatlanul kellett magamban hordoznom. Így lettem nyolc éves.

Nyolcadik évemben voltam, amikor családom átköltözött Újfaluba (Neudörfl). Ez egy kis magyar falu, közvetlenül az osztrák határnál. A határ a Lajta volt. Az állomás, amelynek a dolgait apámnak kellett ellátnia, a falu egyik végén volt. Félóra járásra volt a határt képező Lajta. További félóra járásra Bécsújhely.

Az Alpok hegyeit, amelyek Pottschachban egész közel voltak, itt már csak a távolban lehetett látni. De mégis ott voltak mintegy emlékeztetőn a háttérben, ha az ember a közeli kisebb hegyekre nézett. Az egyik oldalon szép erdős lankák terültek el, a másikon messze el lehetett látni a mezőkkel és erdőkkel borított területen át Magyarországra. A hegyek közül azt szerettem a legjobban, amelyet háromnegyed óra alatt meg lehetett mászni. A csúcsán egy kápolna állt Szt. Rozália képével. Ez a kápolna volt a végcélja azoknak a sétáknak, amelyeket az első időkben gyakran együtt tettünk meg szüleimmel és testvéreimmel; később szívesebben mentem egyedül. Ezeknek a sétáknak azért is örültünk, mert az egyes évszakokban a természet gazdag ajándékaival megrakottan térhettünk haza. Az erdőkben ugyanis szedret, málnát, szamócát lehetett szedni. Ez nagy örömet jelentett, mert gyakran alig másfél órai gyűjtéssel szépen gyarapítottuk vacsoránkat, amely egyébként valamennyiünk számára csak vajas kenyérből, vagy egy darab kenyérből és sajtból állt.

Még más örömteli eredménye is volt annak, hogy bebarangoltuk ezeket a községi tulajdonban levő erdőket. A falubeliek ugyanis innen hozták tüzelőjüket. A szegényebbek maguk gyűjtötték össze, a jobb módúak cselédeikkel vitették haza. Az ember megismerte ezeket a többnyire jóindulatú embereket, mert ha a kis „Steiner Rudolf’ hozzájuk szegődött, mindig volt idejük egy kis beszélgetésre. „Na, sétálgatsz egy kicsit Steiner Rudi” mondták és azután mindenféléről folyt a szó. Nem nézték, hogy csak egy gyerekkel van dolguk, mert lelkük mélyén — még hatvan évükkel is – maguk is gyerekek voltak. És így elbeszéléseikből szinte mindent megtudtam, ami a falu életére vonatkozott.

Újfalutól félórányira volt Savanyúkút (Sauerbrunn) vas- és szénsavtartalmú forrásával. Az odavezető út részben a vasútvonal mentén, részben szép erdőkön keresztül vezetett. A szünidőben minden reggel egy ún. „Blutzer”-rel mentem oda. Ez egy víztartó agyagedény. Az enyém kb. három-négyliteres volt. A forrásnál ingyen lehetett megtölteni. Ebédnél azután a család élvezte a jóízű, gyöngyöző vizet.

Bécsújhely és tovább Stájerország felé a hegyek lankásan olvadnak bele a síkságba. Rajtuk keresztül kígyózik a Lajta. A hegyoldalban volt egy redemptorista kolostor. Sétáimon sokszor találkoztam a szerzetesekkel. Még emlékszem, mennyire szerettem volna, ha megszólítanak, de ezt sohasem tették. Így a találkozásból mindig csak valamilyen bizonytalan, de ünnepélyes benyomást vittem magammal, amely még sokáig élt bennem. Kilencedik életévemben támadt bennem az a gondolat, hogy ezeknek a szerzeteseknek a feladatával fontos dolgok függnek össze és ezeket meg kellene ismernem. Itt is ügy volt, hogy tele voltam kérdésekkel, amelyeket válasz nélkül kellett magamban hordoznom. Ezek a sok mindenre vonatkozó kérdések okozták, hogy eléggé magamnak élő fiú voltam.

Az Alpok előhegyein két kastély volt: Pitten és Frohsdorf. Az utóbbiban akkor Chambord gróf lakott, aki a hetvenes évek elején V. Henrik néven Franciaország királya akart lenni. Nagy hatással voltak rám a frohsdorfi kastéllyal kapcsolatos dolgok. A gróf sokszor utazott el kíséretével az újfalusi állomásról. Ez az ember minden tekintetben magára vonta figyelmemet. Különösen nagy hatással volt rám kíséretének egyik tagja. Ennek csak egy füle volt. A másik tőből hiányzott. A fölötte levő haját befonva hordta. Itt láttam először mi egy párbaj, mert ez az ember fülét párbajban vesztette el.

Frohsdorffal kapcsolatban a szociális élet egy darabját is megismertem. Az újfalusi segédtanító, akinek a munkáját kis szobájában sokszor végignéztem, rengeteg kérvényt írt Chambord grófhoz a falu és a környék szegényebb lakosai érdekében. Minden ilyen kérvényre adományként egy forint érkezett, amelyből a tanító fáradsága díjául hat krajcárt kapott. Erre szüksége is volt, mert fizetése évente mindössze ötvennyolc forint volt; ezenkívül reggelit és ebédet kapott a tanítótól. Emellett még tíz gyereknek – köztük nekem is – különórát adott. Ezért havonta egy forintot fizettünk.

Ennek a segédtanítónak sokat köszönhetek. Nem mintha abból, amit az iskolában tanított, sok hasznom lett volna; ez nagyon különbözött a pottschachitól. Ahogy átköltöztünk Újfaluba, azonnal az ottani iskolába kerültem. Az iskola egy osztályteremből állt, ahol öt osztályt – lányokat, fiúkat együtt – egyszerre tanítottak. Amíg az én padsoromban ülő fiúknak Árpád történetét kellett leírni, a legkisebbek a tábla előtt álltak, amelyre krétával felírták nekik az i-t és az u-t. Teljesen lehetetlen volt egyebet tenni, mint lelki tompaságba merülni és az írást szinte mechanikusan, csak a kézzel végezni. Az egész tanítást a segédtanítónak kellett majdnem egyedül végeznie. Az igazgató-tanító csak nagyon ritkán jött az iskolába, mert egyszersmind a falu jegyzője is volt. Azt beszélték, hogy ebben a hivatalában annyi a dolga, hogy nem ér rá tanítani.

Ennek ellenére aránylag korán tanultam meg jól olvasni. Ezért tudott aztán a segédtanító olyasmivel hatni az életemre, ami számomra iránymutató volt. Nem sokkal azután, hogy elkezdtem járni az iskolába, egy mértankönyvet fedeztem fel a szobájában. Olyan jóban voltam vele, hogy a könyvet minden további nélkül kölcsönadta. Lelkesedéssel fogtam a tanulmányozásához. Heteken át teljesen lekötött a háromszögek, négyszögek, sokszögek egybevágósága, hasonlósága. Gondolataimat az a kérdés foglalkoztatta, hogy a párhuzamosak tulajdonképpen hol metszik egymást; a Pythagoras tétel pedig egészen megigézett. Nagy megnyugvást jelentett, hogy a külső benyomásoktól függetlenül, lelkileg, a tisztán belsőleg látott formák kialakításában is lehet élni. Ez vigaszt nyújtott a megválaszolatlanul maradt kérdések okozta hangulatért. Hogy tisztán a szellemiségben lehet valamit felfogni, ez belső boldogsággal töltött el. Ezt a boldogságot először a geometriával kapcsolatban ismertem meg. A geometriához való viszonyomban kell annak a szemléletmódnak az első megnyilatkozását látnom, amely azután fokozatosan fejlődött ki bennem. Ez többé-kevésbé nem-tudatosan már gyermekkoromban is bennem élt és huszadik életévem körül határozott, teljesen tudatos formát öltött.

Azt mondtam magamnak, hogy azok a dolgok és folyamatok, amelyeket az érzékek észlelnek, a térben vannak. De mint ahogy ez a tér az emberen kívül van, ügy belül is van valamilyen lelki térszerűség, amely a szellemi lények és folyamatok színtere. A gondolatokat nem mintegy képeknek láttam, amelyeket az ember a dolgokról alkot, hanem ezen a lelki színtéren a szellemi világ megnyilatkozásainak. A geometriát olyan ismeretnek láttam, amelyet látszólag maga az ember hoz létre, de ennek ellenére az embertől független jelentősége van. Ezt mint gyermek természetesen nem fogalmaztam meg magamnak ilyen világosan, de éreztem, hogy a szellemi világról való tudást úgy kell magunkban hordozni, mint a geometriát.

Mert a szellemi világ valósága olyan bizonyosság volt számomra, mint a fizikaié, de szükségem volt ennek a feltevésnek valamiféle igazolására. Kellett, hogy azt mondhassam magamnak, hogy a szellemi világ átélése éppoly kevéssé káprázat, mint a fizikai világé. A geometriában – mondtam magamnak – szabad valamit tudnunk, amit csak a lélek maga, saját ereje által él át. Ebben az érzésben találtam meg annak az igazolását, hogy a szellemi világról, amelyet átéltem, éppen úgy beszéljek, mint a fizikairól. És így is beszéltem róla. Két olyan fogalmam volt, amelyek határozatlanok voltak ugyan, de már nyolcadik évem előtt is nagy szerepet játszottak lelki életemben. Megkülönböztettem azokat a dolgokat és lényeket, amelyeket „látunk” azoktól, amelyeket „nem látunk”.

Ezeket a dolgokat az igazságnak megfelelően mondom el, annak ellenére, hogy azok, akik okokat keresnek arra, hogy az antropozófiában valami fantasztikumot lássanak, ebből talán azt a következtetést vonják le, hogy már mint gyermek is hajlottam a fantasztikum felé, nem csoda tehát, hogy azután egy fantasztikus világnézetet alakítottam ki.

De éppen mert tudom, hogy később a szellemi világ leírásában milyen kevéssé vezettek személyes hajlamaim, hanem csakis a dolog belső szükségszerűsége, éppen ezért egészen objektíven tudok arra a gyermekien gyámoltalan módra visszatekinteni, ahogy a geometriával igazoltam magam előtt, hogy beszélnem kell egy olyan világról, amelyet „nem látunk”.

De azt is meg kell mondanom, hogy szívesen éltem ebben a világban. Mert a fizikai világot szellemi sötétségnek éreztem volna magam körül, ha nem kapott volna világosságot erről az oldalról.

Az újfalusi segédtanító adta meg geometria könyvével azt az igazolást a szellemi világról, amelyre akkor szükségem volt.

Egyébként is sokat köszönhetek neki. Ő hozta a művészi elemet életembe. Hegedült, zongorázott és sokat rajzolt. Mindezek miatt nagyon vonzódtam hozzá. Amikor csak tehettem, nála voltam. Főleg rajzolni szeretett és már kilenc éves koromban rávett arra, hogy szénnel rajzoljak. Így másoltam az ő útmutatása mellett képeket. Sokáig ültem például az asztal mellett és másoltam gróf Széchenyi portréját.

Újfaluban ritkábban, de a szomszédos Savanyúkúton gyakran hallottam magyar cigányzenét, amely nagy hatással volt rám.

Mindez belejátszott gyermeki életembe, amelyet a templom és a temető közvetlen szomszédságában éltem le. Az újfalusi vasútállomás néhány lépésnyire volt a templomtól és a kettő között volt a temető.

Ha a temető mellett egy kicsit tovább ment az ember, a faluba jutott. A falu két házsorból állt. Az egyik az iskolával, a másik a paplakkal kezdődött. A két házsor között kis patak folyt és ennek a partjait nagy diófák szegélyezték. A diófákkal kapcsolatban az iskolás gyerekek között bizonyos rangsor alakult ki. Amikor a dió érni kezdett, a lányok és fiúk kövekkel dobálták a fákat, így szerezték meg télire a diót. Ősszel nem igen esett szó másról, mint hogy ki mennyi diót gyűjtött. Aki a legtöbbet szedte össze, annak volt a legnagyobb tekintélye. A rangsor innen ment lefelé – egészen hozzám, aki az utolsó voltam és akinek mint „idegennek” nem volt joga ebben a rangsorban szerepelni.

A papiaknál volt az előkelő házsor, amelyben a „nagyparasztok” laktak, erre derékszögben kb. húsz ház a „középparasztoké” volt. Az állomáshoz tartozó kertekkel határos volt egy szalmatetős házcsoport, a „kisparasztoké”. Ez volt közvetlen szomszédságunk. A faluból kivezető utak a földekre és a szőlőkbe vezettek. Ezek a falubelieké voltak. A „kisparasztoknál” minden évben részt vettem a szüreten és egyszer egy falusi lakodalomban is.

Az iskola vezetésében résztvevők közül a segédtanítón kívül a plébánost is szerettem. Rendszeresen, hetenként kétszer jött az iskolába hittanórára; de máskor is eljött ellenőrizni az iskolát. Ennek az embernek a képe mélyen belém vésődött és emléke egész életemen végigkísért. Azok közül, akiket tizedik-tizenegyedik évemig megismertem, ő volt a legjelentékenyebb. Energikus magyar volt. Élénken részt vett a magyar területen akkor folyó magyarosításban. Ez az érzület vezette magyar nyelven írt tanulmányai megírására is, amelyeket úgy ismertem meg, hogy a segédtanító, akinek azokat le kellett tisztáznia, tartalmukat – fiatalságom ellenére – megbeszélte velem. A plébános azonban az egyháznak is tevékeny munkása volt. Ez egyszer egy prédikációjából elég nyomatékosan ki is derült.

Újfaluban ugyanis egy szabadkőműves páholy is volt. ezt a faluban titokzatosság vette körül és a falubeliek a legkülönbözőbb legendákat szőttek köréje. A páholyban vezető szerepe volt a falu végén levő gyufagyár igazgatójának. Rajta kívül csak még egy másik gyárigazgató és egy ruhakereskedő voltak a páholy aktív tagjai. Különben a páholy jelentőségét csak az mutatta, hogy időnként idegen vendégek jöttek, akik a falubeliek előtt titokzatosaknak látszottak. A ruhakereskedő különös ember volt. Mindig lehorgasztott fejjel járt, mintha gondolataiba merülne. „Szimulánsnak” nevezték és különcsége miatt nem tudtak, de nem is akartak a közelébe kerülni. A páholy az ő házában tartotta üléseit.

Ehhez a páholyhoz nem tudtam kapcsolatot találni, mert környezetem magatartása a páhollyal szemben itt is lehetetlenné tett minden kérdezősködést. Emellett a gyufagyáros ízléstelen, egyházellenes megnyilatkozásai is visszataszítóan hatottak rám.

A plébános egy vasárnap a maga energikus módján prédikációjában kifejtette, hogy mi a jelentősége az erkölcsnek az emberi életben, azután az igazság ellenségeiről beszélt és pedig a páholyról vett képekben. Beszéde abban a mondatban kulminált, hogy „kedves keresztény testvéreim, jegyezzétek meg, hogy ki az igazság ellensége, például egy szabadkőműves és egy zsidó”. Így a gyáros és a ruhakereskedő autoritatív oldalról meg lett bélyegezve a falubeliek előtt. Nekem nagyon tetszett a határozottság, amellyel ezt mondta.

Ennek a plébánosnak is – különösen egy vele kapcsolatos élményem miatt – későbbi szellemi orientációmra vonatkozólag rendkívül sokat köszönhetek. Egyszer bejött az iskolába és a kis tanítói szobában maga köré gyűjtötte az „érettebb” tanulókat, akikhez engem is számított. Kiterített egy általa készített rajzot és a rajzon elmagyarázta a kopernikuszi világrendszert. Nagyon szemléltetőn beszélt a Föld napkörüli mozgásáról, a tengelykörüli forgásról, a Föld-tengely elhajlásáról, a nyárról és a télről és a Föld zónáiról. Egész magamon kívül voltam, napokon keresztül én is rajzolgattam az ábrát; a plébános nekem még egy különórát is adott a nap- és holdfogyatkozásról, én pedig minden tudásszomjamat akkor és később is erre a tárgyra irányítottam.

Akkoriban kb. 10 éves voltam és még sem a helyesírást, sem a nyelvtant nem tudtam jól.

Nagy jelentősége volt ekkori életemben a templom és a körülötte levő temető közelségének. Minden, ami az iskolában történt a templommal és a temetővel volt kapcsolatban. Ez nem csak az azon a vidéken akkoriban uralkodó állami és szociális viszonyok miatt volt így, hanem elsősorban azért, mert a plébános olyan jelentékeny valaki volt. A segédtanító, egyszersmind a templom orgonistája, a miseruhák és a többi templomi felszerelés őrzője is volt. A kultusz ellátásánál is mindenben segédkezett a plébánosnak. Mi iskolás gyerekek pedig ministráltunk és énekeltünk a misén, a halotti ünnepeken és a temetéseken. Gyermeki lelkemmel szívesen éltem a latin nyelv ünnepélyességében és a kultuszban. Azáltal, hogy tizedik évemig intenzíven vettem részt ebben az egyházi szolgálatban, gyakran voltam az általam annyira tisztelt plébános közelében.

Ez a kapcsolatom az egyházzal nem kapott ösztönzést a családban. Apám nem vett részt az egyházi életben; ő akkor ún. szabadgondolkodó volt. A templomba, amellyel nekem olyan szoros kapcsolatom volt, sohasem járt, annak ellenére, hogy gyerekkorában és ifjúsága idején ő is odaadó tagja volt az egyháznak. Ez csak akkor változott ismét meg, amikor öreg korában nyugdíjba ment és szülőföldjére, Hornba költözött vissza. Akkor megint „hívő ember” lett. Csakhogy akkor már régen megszűnt minden kapcsolatom a szülői házzal.

Elevenen él lelkemben újfalui korszakom nagy élménye, hogy a kultusz szemlélése a zene ünnepélyességével aláfestve milyen szuggesztív erővel veti fel a lét rejtélyének a kérdéseit az emberi szellem előtt. A plébános biblia- és katekizmus-tanítása sokkal kevésbé hatott lelki világomra, mint az, amit ő, mint a kultusz végrehajtója, a fizikai és szellemi világ közvetítőjeként végzett. Mindez számomra kezdettől fogva nem volt puszta formaság, hanem mélyreható élmény. Annál is inkább, mert otthon ezzel teljesen egyedül voltam. De az otthoni környezetben sem szakadtam el attól az élettől, amelyet a kultusz adott. Nem vettem részt környezetem életében; láttam magam körül, de gondolkodásommal, érzéseimmel tulajdonképpen állandóan abban a másik világban éltem. Emellett – ezt hangsúlyozom – nem voltam álmodozó, sőt az élet minden gyakorlati vonatkozásában bizonyos természetességgel igazodtam el.

Ezzel az én világommal teljes ellentétben állt apám politizálása is. Apámat a szolgálatban egy tisztviselő társa váltotta le. Ez egy másik állomáson lakott, amelynek a tennivalóit szintén ellátta. Újfaluba csak két, vagy három naponként jött. Az esti órákban, amikor már nem volt munka, politizáltak apámmal. Ez rendszerint az állomás melletti asztalnál történt két hatalmas, csodálatosan szép hársfa alatt. Ide gyűlt az idegen vasutassal együtt az egész család. Anyám kötött, vagy horgolt, testvéreim hancúroztak; sokszor ültem az asztalnál én is és hallgattam kettőjük véget nem érő politizálását. Figyelmemet azonban nem a beszélgetés tartalma, hanem a módja kötötte le-. Sohasem voltak egy véleményen. Ha az egyik igent mondott, a másik biztosan nemmel felelt. És bár mindez bizonyos hevességgel, sőt szenvedélyességgel folyt, egyúttal kedélyesen is, mert a kedélyesség apám egyik alaptulajdonsága volt.

Abban a kis körben, amely így összejött, gyakran jelent meg a falubeli „intelligencia” és időnként egy bécsújhelyi orvos is. Sok betege volt a faluban, amelynek akkor nem volt orvosa. Bécsújhelyről gyalog jött Újfaluba és miután betegeit ellátta, kijött az állomásra, hogy ott várja meg a vonatát. Ezt az orvost szüleim és ismerősei általában különcnek tartották. Nem szeretett hivatásáról beszélni. Tőle hallottam először Lessingről, Schillerről, Goethéről. Otthon a német irodalomról sohasem esett szó; nem is tudtak róla semmit. Az iskolában sem beszéltek róla. Itt minden a magyar történelem körül forgott. A plébánost és a segédtanítót nem érdekelték a német irodalom nagyjai. Így történt, hogy a bécsújhelyi orvos egy egészen új világot nyitott meg előttem. Szívesen foglalkozott velem és ha a hársfák alatt már kipihente magát, félrehívott és az állomás előtti térségen fel-alá járva, nem is annyira tanítva, inkább lelkesedve beszélt nekem a német irodalomról. Közben a „szép” és „csúnya” fogalmát is magyarázta.

Ez a kép is úgy maradt meg bennem, hogy a rá való emlékezés egész életem folyamán ünnepi hangulatot jelentett: a magas, karcsú orvos határozott járásával, jobbjában esernyőjével, amelyet mindig magával hordott és felsőteste mellett lóbált, másik oldalán én, a tízéves kisfiú, amint teljesen átadom magam annak, amit mond.

Mindezek mellett nagyon érdekeltek a vasúti berendezések is. Az állomás távírókészülékén tanultam meg az elektromosság törvényeit – bár egyelőre csak nézve a készüléket. A távíró kezelését is már kisfiú koromban elsajátítottam.

Ami a nyelvet illeti, azt a német dialektust beszéltem, amely Alsó-Ausztria keleti részén használatos volt. Akkor ezt a dialektust beszélték általában Magyarország Ausztriával határos vidékein. – Az olvasáshoz másképp viszonyultam, mint az íráshoz. Gyermekkoromban átsiklottam a szavakon, lelkemmel közvetlenül a szemléletmódot, a fogalmakat, az eszméket kerestem, úgy, hogy az olvasásból semmit sem merítettem nyelvtani és helyesírási készségem fejlesztésére. Ezzel szemben az írásnál arra törekedtem, hogy a szóképeket pontosan rögzítsem a hangzókban, ahogy azt a dialektusban többnyire hallottam. Így csak a legnagyobb nehézséggel jutottam el odáig, hogy irodalmi nyelven tudjak írni, viszont annak olvasása kezdettől fogva egészen könnyen ment.

Ilyen élmények között értem el azt az életkort, amelyben apámnak döntenie kellett, hogy gimnáziumba, vagy reáliskolába ad-e. Ettől kezdve sokszor hallottam, hogy másokkal a politizálás mellett az én jövő sorsomról is beszélt. Sokféle tanácsot adtak neki, de én tudtam, hogy szívesen meghallgat ugyan mindenkit, de a saját határozott akarata szerint cselekszik.

- Rudolf Steiner: Életutam 1. rész -

- forrás:antropozofia.hu -

- - - - - - -

Életutam I. rész - Dr. Rudolf Steiner - hangoskönyv - videó

forrás: empiricalchemy