Életmentő segítség – odaátról
Egy kedves hozzám forduló történetét szeretném most megosztani Veletek, mely a véleményem szerint egy különösen meghatározó spirituális élmény és jól mutatja, hogy a már eltávozott szeretteink mindig velünk lehetnek és segíthetnek is, ha módjukban áll.
A levél tartalmát némileg átszerkesztve adom közre. (ezt a bejegyzést már korábban megosztottam, s ezúttal az újabb Olvasóimnak ajánlanám)
"Már néhány napja rosszul aludtam és eléggé fáradt voltam már, de meg kellett tennem még egy autóutat aznap este. Az egyik családtagom a mögöttem haladó autóban ült. Lakott területen jártunk, amikor hirtelen elaludtam vezetés közben és (mint később azt elmesélték nekem) áttértem a szemközti sávba, ahol éppen jött is szembe egy autó.
Az ütközés elkerülhetetlennek látszott, s persze kétségbeesetten villogtatott és dudált a szembe jövő autós is és a hátam mögött jövő családtagom is.
Az esetet követő elmondások szerint már egy méter sem volt az autóm és a szembejövő autó között, amikor hirtelen visszatértem a saját sávomba, s ezt követően mindannyian - sértetlenül - megállhattunk. Közvetlen a visszatérés előtt egy éles fényt láttam (bár ez lehetett a szembe jövő reflektora is), feleszméltem, s ugyan én kormányoztam vissza az autót, de egyértelműen éreztem és tudtam, hogy mégsem én voltam. Valaki segített nekem, egyértelműen tudtam, hogy valaki akkor irányított engem ebben.
Közvetlenül akkor megéreztem a papám jól ismert illatát. A papámét, aki akkor már eltávozott a fizikai világból.
A szembe jövő autós azonnal odasietett hozzám, s bár azt hittem, nagyon kiabálni fog velem, mégis nagyon megértő volt, és minden segítséget felajánlott számomra. Azt hitte, hogy rosszul lettem, s azért kerültem át az ő oldalára.
A családomnak is elmeséltem ezt az esetet, persze ők nem hittek nekem, nem hitték el, hogy a papám segített volna nekem akkor."
A válaszomban a következőt fejtettem ki a hozzám forduló számára:
"Persze, akik nem fogadják el a túlvilág létezését, nem fogják elhinni azt sem, hogy egy ilyen helyzetben egy eltávozott szerette segít valakin. Pedig így van, ez teljesen egyértelmű. Az pedig gyakori, hogy érzettel vagy illattal jelzik a jelenlétüket, nyomatékot adva mindennek. Neked akkor még nem jött el az időd, valamint sorsod volt, hogy megélj egy ilyen megtapasztalást, s azért engedték az Égiek, hogy az odaát élő szeretted segítsen. Azonban egyben egy figyelmeztetés is volt számodra mindez, hogy többé így ne ülj autóba!"
- - - - - -
Hogyan lehetnék boldog ebben a "nehéz" világban? Amikor azt látom nap mint nap, hogy egyik ember szándékosan árt a másiknak, akár nekem is?
(egy kedves hozzám forduló kérdése)
Ugye azt tudod Te is, hogy a jelenlegi földi világ nem a legjobb fizikai világok egyike, korántsem. Erről persze nem maga a világ "tehet", hanem az, hogy döntően ilyen lelkek élnek most itt. Tehát olyanok, akik a lélekfejlettségükben egy viszonylag alacsonyabb szintet töltenek még be. Mit is jelent ez? Ugye minél idősebb, fejlettebb egy lélek, annál inkább tudja már, hogy bármit tesz mással, azt valójában saját magával (is) teszi. Hiszen annál több élete volt már és annál többször tanította meg a karma rendszere számára ezt.
Azon lelkeknek, akik az itteni átlagnál fejlettebbek, nagyon nehéz itt az élet, mert ők már nem így gondolkodnak és nagyon nehezen tudnak azonosulni azzal, aki ártani akar a másiknak vagy legalábbis akit nem érdekel, hogy árt-e a másiknak vagy sem, azzal amit tesz. Így nem könnyű boldognak lenni, ezt az érzést nagyon jól ismerem én is. Mégis muszáj belátnunk, hogy miért is van ez, miért is van így. S a megértés és elfogadás meghoz majd némi boldogságot is. Tudnunk kell, hogy itt a Földön is (mint a fizikai világok valamennyién) vegyesen élnek lelkek. A szellemvilágban mindenki a saját magához hasonlatos lelkületűekkel van egy szinten, de itt vegyesen vagyunk, hiszen a fejlődés és a tanulás csak így képzelhető el.
Minden fizikai világra van egy jellemző szint, s kisebb mértékben vannak annál a szintnél kevésbé fejlett és annál a szintél fejlettebb lelkek is. Tudnunk kell, hogy mi is voltunk egyszer azon a szinten, ahol most azok járnak, akik nálunk alacsonyabb szinten vannak, s ők is lesznek egyszer azon a szinten, ahol most mi vagyunk. Mi azért vagyunk nekik, hogy jó példát mutassunk, hogy tanítsuk őket, szeretettel, megbocsájtóan, de nyilván megfelelő határozottsággal is azért, ha szükséges. Ők pedig azért vannak nekünk, hogy mi pedig az előbb említett bánásmódot gyakoroljuk. Hogy elfogadjuk és megértsük, ha valaki (lelkileg) fejletlenebb nálunk.
Első hallásra furcsa, de a lélekfejlődés épp olyan, mint itt az iskolában a tanulás. Tehát megítélni azért valakit, és szomorúnak lenni azért, mert valaki rosszat tesz, épp olyan, mintha mondjuk hetedikesként megítélnénk egy másodikost (vagy szomorúak lennénk miatta) mert még korántsem tud annyit, mint mi, és hozzánk képest eléggé gyerekes esze van. Tehát mindezeket kell minél mélyebben megértenünk. S ha belátjuk, hogy mindez nem véletlen, hogy mindez nem azért van, hogy mi ettől szomorúak legyünk, hanem azért, hogy gyakoroljuk az elfogadást és jó példával járjunk elöl, ha belátjuk, hogy mindaz, ami most szomorúsággal tölt el bennünket, valójában egy magasabb és nemesebb célt szolgál, akkor előkerülhet belőlünk a boldogság, addig mélyen eltemetett érzése is.
A legfontosabb tehát: túllépni, elfogadni (amin nem tudunk változtatni), megbocsátani, s főként, tudni azt, hogy mi zajlik tehát mindezen színfalak mögött.
- Medek Tamás spirituális író, segítő - tudatostudat.blog.hu -
