Alessandro Botticelli vagyok, és ez az életem története

Sandro Botticelli:Fiatal portréja

(1445-1510)

Alessandro di Mariano di Vanni Filipepinek hívnak, de a világ egyszerűen csak Botticelliként ismer. 1445-ben születtem Firenzében, egy olyan korban, amikor a művészet virágzott, és a Medici-család uralkodott. Nem karddal vívtam csatákat, és nem egy várost kormányoztam. Az én fegyverem az ecset volt, és a csataterem a vászon.

Apám, aki tímár volt, azt remélte, hogy biztos pályát választok. Ám bátyám, Giovanni, akit Botticellónak – azaz „kis hordónak” – becéztek, olyan nevet adott nekem, amely örökre velem maradt.

Először aranyművesként tanultam, ahol a precizitást és a részletek fontosságát sajátítottam el. De az arany túl merev volt a lelkem számára. Mozgásra, színekre, életre volt szükségem. Így festő lettem, és Fra Filippo Lippi műhelyében tanultam, aki korának egyik legkiválóbb mestere volt. Ő tanított meg a finoman megformált arcok szépségére, az alakok áramló kecsességére és a történetmesélés művészetére egyetlen fatáblán.

Fiatalságom Firenzéjét Lorenzo de’ Medici, Il Magnifico uralta – egy ember, aki imádta a művészetet, a költészetet és a szépséget. Ő lett a patrónusom, a védelmezőm, a kapum a halhatatlanság felé. Az ő uralma alatt Firenze úgy ragyogott, akár egy második Athén, és én a város legnemesebb családjainak festettem.

De a Mediciek nemcsak megrendeléseket adtak nekem. Múzsát is adtak.

Először a Medici-udvarban pillantottam meg Simonetta Vespuccit. Ő maga volt a megtestesült szépség – aranyszőke hajjal, sugárzóan, törékenyen, akár egy álom. Firenze úgy nevezte: La Sans Pareille – A Páratlan. Számomra pedig halhatatlanná vált.

Újra és újra megfestettem, még azután is, hogy eltávozott. Egyesek szerint ő volt a szerelmem, a megszállottságom. Talán. Egy biztos: amikor a szépségre gondoltam, az ő arcát láttam magam előtt.

Nem ő az, aki kilép a tengerből A Vénusz születése című festményemen?

Nem ő az a Primavera mitológiai alakjai között, a virágok és istenek ölelésében?

22 évesen meghalt, de én soha nem hagytam abba a megfestését.

Amikor eljött az én időm, azt kértem, hogy temessenek el a lábainál, az Ognissanti-templomban. És így is lett.

A művészetem más volt, mint a korom többi festőjéé.

Mások a tökéletes realizmusra, az éles árnyékokra és a matematikai pontosságra törekedtek. Én mozdulatokat, eleganciát, költészetet akartam.

Megalkottam A Vénusz születését – egy istennőt, aki a hullámok hátán érkezik, a megtestesült isteni szépséget.

Megfestettem a Primaverát, a tavasz, a szerelem és a mitológia ünneplését, ahol minden alak úgy táncol, mintha egy álomban rekedt volna.

Dicsértek, csodálták a műveimet. Firenze imádott.

De Firenze változik. A világ fordul.

Aztán eljött Girolamo Savonarola, a prédikátor, a harag hangja, mindannak ellensége, amit addig ismertem. Harcolt a művészet, a szépség, a Mediciek ellen. És Firenze hallgatott rá.

Könyveket, festményeket, luxuscikkeket égettek el – a Hiúságok máglyáján.

Egyesek szerint én is elégettem a saját festményeimet – félelemből, hitből, őrületből. Megtettem? Talán. Talán nem.

Ami biztos, hogy Savonarola után Firenze már nem akarta az én szépségemet.

Ahogy a világ Leonardo, Michelangelo és Raffaello művészetét ünnepelte, az én nevem feledésbe merült. A festményeim régimódinak tűntek, a finomságom túl törékenynek egy új művészeti korszakhoz.

A Medici-ház bukott. És vele együtt az én szerencsém is.

1510-ben haltam meg, elfeledve, kicsiny otthonomban, az Ognissanti-templom közelében. Nem volt díszes sírhelyem, nem ünnepelték az életemet. Csak csend maradt utánam.

De a szépség soha nem hal meg.

Évszázadok múltak, és a nevem visszatért.

Újra felfedezték A Vénusz születését, és ismét kilépett a partra.

Újra ránéztek a Primaverára, és a tavasz újra kivirágzott.

Ma már mesternek hívnak, a kecsesség zsenijének, az időtlen szépség festőjének. És így, bár egykor eltűntem az emlékezetből, valójában soha nem voltam igazán elveszve.

Én vagyok Botticelli. És amíg szépség létezik, én is létezni fogok.

- forrás:Merj élni -

Vitéz János Studiolójában fennmaradt Botticelli:Négy Erény ábrázolása, 

a restaurálás előtti állapotban 

(Forrás: STUDIOLO / Wierdl Zsuzsanna)

- - - - - - - 

Kapcsolódó írás

Az arcát mindenki ismeri, a nevét kevesen: ez a nő volt Botticelli Vénusza

https://dszilvia.blogspot.com/2025/01/az-arcat-mindenki-ismeri-nevet-kevesen.html

Botticelli szerelmei - videó

forrás:M5

Schmöltz Margit regénye Botticelli esztergomi tartózkodásának 

és az általa készített freskó születésének állít emléket.

Világjárvány vagy eltervezett akció? Dr. Olaf Koob német antropozófus orvos cikke a "koronavírusról"

„A jövőben csak egy választási lehetősége lesz az úgynevezett civilizált világnak: egyfelől a bolsevizmus, másfelől a hármas tagozódás. És aki nem látja be, hogy a jövőben csupán e két dolog közül választhatunk, az semmit sem ért az események menetéből.”

- Rudolf Steiner, GA 199, 1920. aug. 7-i előadás -

Dr. Olaf Koob német antropozófus orvos 

(1943-2024)

Azok, akik foglalkoztak antropozófiával vagy Goethe Faustjával, lelkileg jól előkészültek a jelenlegi eseményekre. Antropozófiai tanulmányaink hosszú évei alatt mindig arról olvastunk, írtunk és beszéltünk, hogy a modern, „fausti” ember csak akkor jut tovább a tudati lélek fejlődésében, ha szembesül a Gonosszal, és azon is fáradozik, hogy átlássa a Gonosz működését, s így váljon érettebbé. Korunk szociális és szellemi betegségét eddig csak egyes jelenségekben érzékelhettük. Most azonban olyan erővel mutatkozott meg ez a betegség, ami eddig teljesen elképzelhetetlen volt számunkra. Most szervezetünk legkisebb sejtjeiig menően megtapasztalhattuk, hogyan hívják a Gonosz ábrázatát: Hazugságnak! Ez a hazugságvírus többé-kevésbé minden nemzetet érintett, s rövid idő alatt a feje tetejére állította mindennapi életünk ritmusát és szokásait.

Súlyos bűnözőket engednek ki a börtönből a „fertőzésveszély” miatt, börtönbe zárnak olyan embereket, akik a törvényekre és az alapjogokra hivatkoznak, állig felfegyverzett rendőrök kergetik el azokat, akik bevásárlás után leülnek pár percre pihenni egy padra (ez néhány hete velem is megtörtént), nem szabad egymáshoz túl közel menniük, akik szeretik egymást, az embereknek maszkkal kell eltakarniuk az arcukat, ha vásárolni mennek vagy a tömegközlekedést használják (ez korábban csak a bankrablók privilégiuma volt) stb. Kötelező oltások fenyegetnek bennünket – az emberi test sérthetetlenségéről szóló törvény ellenére, speciális alkalmazásokkal (ún. tracking), elektronikus úton követik nyomon a fertőzötteket, utazási korlátozásokat vezetnek be, a szomszédok egymást kémlelik és rágalmazzák…, és hosszasan folytathatnánk még a sort. A hazugságok ellepik a statisztikákat, a kórházak intenzív osztályai üresek, és az orvosok és ápolók részmunkaidőben dolgoznak, hogy ellássák a „több millió beteget”, az egész „objektív” tudomány felmorzsolódik a vírusdogmáktól, a legméltatlanabb módon különítik el embereket az idősotthonokban, akik aztán depressziósak lesznek az elszigeteltségtől stb., stb.

Mi a szellemi alapja annak, amit jelenleg az elszigetelődésben, a szabadság hiányában, a kontrollban, a félelemben, a hazugságban és az emberi individualitás elleni támadásban megmutatkozik? A mostani események egyik „forgatókönyvét” sok évtizeddel ezelőtt írták: George Orwell 1984 című regényéről van szó.

Megítélésem szerint napjainkban a bolsevizmus, illetve a maoizmus újabb hullámát éljük át. Aki ismeri Mao módszereit, annak most valódi aha-élménye lehet: ellentétet szítanak öregek és fiatalok között (klímaviták), az emberek egymást ellenőrzik és jelentik fel (Müller berlini polgármester és más politikusok is erre szólítottak fel a maszkviselési kötelezettség kapcsán), az az eljárás, ahogyan az úgynevezett fertőzötteket veszélyes elemmé nyilvánítják és elzárják, vagy ahogy a jelenlegi állami narratíva bírálóit a pszichiátriára utalják be, és törlik a videóikat. Ugyanezt éltük át a bolsevizmus alatt, csak más álarcban. Aki akaratlanul is érintkezésbe került az állam valamelyik ellenségével, azt veszélyes elemnek vagy bűnösnek nyilvánították és bezárták, noha nem követett el semmit. Ehhez hasonlóan ma karanténba kerül, akinek pozitív lett a tesztje, noha ő sem beteg. Hiszen ő is kapcsolatba került az úgynevezett vírussal, az állam ellenségével…

Az egész orvostudományt a feje tetejére állították ezzel a hazugsággal: egy (nem létező) vírust tesztelnek. Ha ez a nagyon kétséges és bizonytalan teszt pozitív, akkor az embert betegnek nyilvánítják, noha egyáltalán nem beteg. És hogy a statisztika is stimmeljen, minden elhunytat a koronavírusban elhunytnak nyilvánítanak, és a kórházakat anyagilag is jutalmazzák, ha azt állapítják meg, hogy az elhunyt koronavírusban halt meg – titoktartási kötelezettség mellett! Elismert és neves kutatókat tesznek nevetségessé, hiszen egyetlen dogma lehet érvényben. Egyfajta biztonsági ketrecet húznak az emberek fölé, akiknek csak az alapvető szükségleteiket szabad kielégíteniük. A kultúrát és a szórakozást bizonytalan időre beszüntették, a személyes találkozásokat lehetetlenné tették.

Az elembertelenítési kísérleteknek ez a módja ma kézzelfoghatóan áll a szemünk előtt: mint az a három majom, aki nem lát, nem hall, nem beszél. Szemek becsukva, hiszen telítve vannak a televízió és a mobiltelefon képeivel, a füleket eltorlaszolják az mp3-lejátszók kábelei, s ehhez jön most még a szájkosár. Ez utóbbi orvosi szempontból is kérdéses: nem véd a kórokozóktól, s ráadásul növeli a vér széndioxid-tartalmát. A túl sok szénsav a vérben félelemérzéseket vált ki az emberben, s a korona nevezetű ismeretlen ellenség révén a félelem már amúgy is túlzott mértékben van jelen.

Érdekes, hogy ez a korona-hazugság egy világszerte tevékenykedő, WHO elnevezésű bűnszervezet [az ENSZ Egészségügyi Világszervezete] révén terjedt el, amelynek etióp főigazgatója, Tedrosz Adhanom Gebrejeszusz a kommunista államfő, Mengistu idején korrupt egészségügyi miniszterként tevékenykedett Etiópiában, s amely szervezetnek két olyan ember a fő szponzora, akik „oltáspárti emberbarátoknak” nevezik magukat, s akiknek sok ezer gyermekélet szárad a lelkén a fejlődő országokban, a járványos gyermekbénulás, agyhártyagyulladás és malária elleni, illetve sterilizációs oltásaik révén: Bill és Melinda Gates. Közben ők határozzák meg a politikai döntéseket, és ha tudjuk, hogy a WHO mellett olyan nagy újságok, mint a Der Spiegel, a Die Zeit és mások, a berlini Robert Koch Intézet és annak „prófétája”, Drosten professzor is (akinek alkalmatlansága már az úgynevezett sertésinfluenza idején is bebizonyosodott) rendszeresen kaptak tőlük pénzeket, akkor tudjuk, honnan fúj a szél, s mire megy ki a játék. Eme önjelölt világgyógyítónak, aki szakmáját tekintve eredetileg programozó, valójában az a célja, hogy embereket programozzon be, vagyis chipet ültessen beléjük, s ezzel újabb milliárdokat keressen. Gates szellemtudományos értelemben Mammon isten szolgája, 

„az akadályok istenéé, aki az előrehaladó (michaeli) áramlatnak pusztító és gátló tényezőket állít az útjába. Másrészt e Mammon istenségben egészen konkrét képződmények létrehozóját látjuk, olyan képződményekét, amelyek éppen a fertőző betegségek formájában hatnak rombolóan az emberi életre.” (Rudolf Steiner, GA 93a, 1905. nov. 3.)

Személy szerint én azt is ennek a lénynek a számlájára írom, aki igen szoros kapcsolatban van a megbetegítő erőkkel, hogy olyan betegségeket talál ki a maga javára, amelyek nem is léteznek, csak hogy félelmet keltsen, s így még inkább irányítani tudja az embereket.

Rudolf Steiner egyszer egy fiatal orvostanhallgató kérdésére, hogy miről lehet felismerni egy ördögöt, azt felelte: az ördögöt elsőre sosem lehet felismerni, mert mindig angyali alakban érkezik.

Ma át kell látnunk ezeken a ferdítéseken és hazugságokon, hiszen ez az előfeltétele annak, hogy valós gondolataink legyenek.

Ezt a feladatot Rudolf Steiner az első világháború elején közölte egyik belső tanítványával, Adelheid Petersennel.

Steiner arról beszélt neki, hogy a jövőben minden hagyományos dolog csődöt mond, és egy olyan időszak következik, amikor minden szokványos máz és minden lepel lehullik, és a gonosznak szemmel láthatóvá kell válnia. „Az emberiség a fejlődésének egy olyan szakaszába lépett, amikor a hazugságnak és a gonosznak láthatóvá kell válnia. Minden itt van már: a gonoszság, a kegyetlenség, a hazugság, a pusztulás – mindez jelen van, de még leplezett formában. Ám ennek nyilvánvalóvá kell válnia, leplezetlenül kell megmutatkoznia. Bizonyos dolgok ezentúl akadálytalanul fognak megnyilvánulni. Az emberiségnek a Hazugsággal kell majd küzdelmet folytatnia – az Ősgonosszal.”

Napjainkban brutális vehemenciával kerülnek napvilágra az életünk teljes militarizálására és átprogramozására utaló tények. S mivel a betegségtől és a haláltól való félelem az ember legősibb félelmei közé tartozik, ezért kezdtek bele ezek az erők éppen itt a maguk hazug és pusztító munkájába, pontosabban: ezért próbáltak itt belekezdeni. Ezeknek a pusztító erőknek olyan emberekre van szükségük, olyan embereket használnak belépési kapuként (angolul „gates”), akik aztán nekünk nyújtják be a számlát (angolul „bill”) aljas tevékenységükért.

Három támadással kell szembenéznünk a modern nyugati világban:

1. a testiségből kiindulva felingerelt szexuális ösztönökkel és azok pornográf perverzióival, amelyeknek már a gyerekek is ki vannak téve (erről lásd Norbert Glas Sexualismus – Eine Zeitkrankheit und ihre Überwindung [Szexualizmus – korunk betegsége, s annak legyőzése] című könyvét, Perseus Kiadó);

2. ártalmas gyógyszerekkel, amelyeket pusztán önző üzleti okokból fejlesztenek ki és hoznak kereskedelmi forgalomba, miközben „az ártalmat hasznosnak, a beteget egészségesnek nevezik”

3. és egy olyan technikával, amely tévútra került, s amely már nem az embert szolgálja, hanem irányítani és kontrollálni akarja őt.

Mára mindhárom jóslat valóra vált!

Ami most történik a világban, az jól mutatja: ha a Földön egykor létrehozott intézményeket nem újítjuk meg folyamatosan, korszerű szellemi tartalmakkal, akkor ezek az intézmények degenerálódnak, és az ellentétükbe fordulnak át: a demokráciából diktatúra lesz, amely a magánélet minden területét a hatalmába keríti.

Végezetül még egy dolgot figyelembe kell vennünk: a szellem elleni harcot, vagyis a tudatunk, az Énünk ellen folytatott küzdelmet. Ez bizony már nagyon régóta zajlik, s most csak felfakadt a fekély, és szemmel látható ténnyé vált.

Ez ügyben nem csupán azok a lények az „illetékesek”, akiket a szellemtudomány „klasszikus” ellenerőinek elnevezésével Lucifernek és Ahrimánnak nevezünk, hanem azok is, akik e kettő „fokozódása” révén keletkeznek, akiket aszurikus vagy „szóráti” erőknek nevezhetünk (az öncélú, pusztító érzékiség erőinek), s akikkel a jövőben egyre több dolgunk lesz. Ezek a lények a fizikai testen túl a tudatunk és az Énünk fejlődését akarják lehetetlenné tenni. Ennek elérésére az egyik lehetőségük az olyan anyagok bevitele, amelyek annyira sűrűvé, tömörré teszik a testet, hogy lehetetlenné válik a kapcsolat a szellem és a lélek erőivel. „Akkoriban [869-ben] a szellemet törölték el. A lelket egy gyógyszerrel fogják kiiktatni. Egy „egészséges szemléletből” kiindulva találni fognak egy oltóanyagot, amellyel úgy megdolgozzák a szervezetet, lehetőleg még a gyermekkor elején, lehetőleg rögtön a születés után, hogy ez az emberi test ne juthasson arra a gondolatra: lélek és szellem is létezik.”

Ezek az oltási tervek persze humánus álarcot viselnek, ám betegséget és halált hoznak, ahogyan azt a tömeges oltásoknál láthattuk, különösen az első világháború után a katonáknál, az úgynevezett spanyolnátha esetében.

A mai és jövőbeli oltásokkal az a helyzet, hogy többek között olyan nano-részecskéket fecskendeznek be, amelyek belülről roncsolják a sejteket, s ezt aztán vírusfertőzésnek minősítik. Erre vírusölő szereket használnak, mint pl. a Tamiflu (ahogy az úgynevezett sertésinfluenza esetében), amely minden sejtünkben elpusztít egy létfontosságú enzimet (Sialidase), vérsűrűsödéshez és oxigénhiányhoz vezet, s így lassan megfojtja a sejteket.

Pillanatnyilag egyre inkább ritkul a hazugság-köd, és az emberek remélhetőleg észreveszik ezeket a manipulációkat. Minden országban ébredeznek az emberek, és küzdenek a szabadságukért. Lassan felmérhetjük, milyen beláthatatlan károkat okozott ez a hazugság a szociális életben és a gazdaságban, és ha azt is figyelembe vesszük, hány emberi kapcsolatot, vállalkozást és munkahelyet tett tönkre a „járvány”, akkor azt is felismerhetjük, hogy a „gyógyszer” pusztítóbb volt, mint maga a „betegség”. Vajon ki akarta így? Egy világszerte tevékenykedő, Mammon istenség által inspirált, törvények felett álló bűnszervezet, a WHO, amely minden bizonyíték nélkül hirdette ki ezt az állítólagos járványt.

A barátaim gyakran megkérdeznek, hogy mit lehet vagy mit kell tenni ebben a helyzetben? Még elég zavaros minden. Ám antropozófusként tudjuk, hogy az egyéni tettek mellett a belső szellemi életnek is hatása van, és hogy szellemi téren nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Ezért mondandómat Rudolf Steiner bátorító szavaival szeretném zárni, melyeket ebben a drámai időszakban mindnyájan jól megszívlelhetünk:

„Rendkívül komoly próbatételek várnak ránk ebben az időszakban, ezzel egyre inkább tisztában kell lennünk. Most minden gonosz és minden jó sokszor egészen megrázó módon kerül napvilágra.

Aki most meditálni tud, az erőteljes hatással van a történésekre (erőteljesen befolyásolja az eseményeket).

Csak nagyon keveseknek van lehetőségük arra, hogy megértsék, miről is van szó, nem is beszélve arról az erőről, amellyel be tudjuk tölteni az előttünk álló feladatot. Annál fontosabb, hogy azon kevesek, akik valóban képesek megérteni a történéseket, most minden erejükkel, legnagyobb komolysággal és legteljesebb koncentrációval, sőt: a lelkük mélyéről mozgósítható minden mágikus (akarati) erejükkel azon dolgozzanak és feláldozzák magukat azért, hogy az emberiség ne veszítse el teljesen a Szent Szellemet, akinek az emberiség jövőbeli fejlődését kell irányítania.

Még soha nem voltunk ily közvetlenül a szakadék szélére állítva, mint napjainkban.”

A válságok nehéz időszakok, amikor a régi és megszokott dolgoknak össze kell omlaniuk, hogy előkészítsék az újat. Az az érzésem, hogy a háború, melyet az egész emberiség ellen terveztek el, csak az összefüggések valódi megismerésével fordulhat jóra, ha olyan új eszmékre is nyitottak vagyunk, mint a hármas tagozódás, s hajlandóak vagyunk lemondani életünk megszokott luxuselemeiről, mint például az olcsó, környezetre káros társasutazások, vagy bizonyos árucikkek fogyasztása. A jövőben biztosan késznek kell lennünk anyagi és intellektuális áldozatokat hozni, hogy az Új létrejöhessen.

Egy dolgot mindenesetre elért az úgynevezett koronaválság alatti jótanács, hogy gyakrabban mossunk kezet: érzékenyebbé váltunk embertársaink és a környezetünk iránt.

A kezekből ugyanis másként sugároznak ki a környezetbe a szellemi erők, mint más szerveinkből. Kezeink gyógyító erői ezzel függenek össze. Az olyan emberek, akik ritkán vagy nem szívesen mosnak kezet, lelkileg „vastagbőrűek” (Rudolf Steiner). A kezek vízzel való érintkezése így érzékenyebbé teszi az embert a világgal szemben. „Bátran elmondhatjuk, hogy bizonyos helyeken az emberek gyakrabban mosnak kezet. Vizsgálják csak meg, milyen a kapcsolat az emberek között, mennyire máshogyan viszonyul barát a baráthoz, ismerős az ismerőshöz azokon a vidékeken, ahol gyakrabban mosnak kezet, mint ott, ahol az emberek mintegy falat emelnek maguk köré azzal, hogy csak ritkábban mossák meg a kezüket.”

Úgy vélem, ezzel nem voltak tisztában azok, akik ezt a korona-ügyet kitalálták és irányítják, máskülönben a szájkosár mellett biztos, hogy az egyujjas kesztyűt is kötelezővé tették volna.

- Dr. med. Olaf Koob (Berlin) -

Fordította: Korcsog Balázs

forrás: novalis.hu

A cikk eredeti címe és megjelenési helye: 

„Pandemie oder Plandemie?”. Der Europäer, 2020. június, 13–15. o.

- - - - - - - 

Rudolf Steiner beteljesülni látszó jóslata 

(gyerek-vakcinázás),szövege a leírásban - videó

forrás:Tündérdombi fények

Az egyedi sors ösvénye, avagy a beavatás önmagadba…

A lelki érettség nem évszámokhoz, diplomákhoz vagy élettapasztalatokhoz kötött. Nem a ráncok számával arányos, és nem is a külső eredmények mérik. A lelki érettség egy belső hívás. Egy csendes, de kérlelhetetlen ébredés. Egy pillanat, amikor az ember megáll a világ zajában, és először meri feltenni magának a kérdést:

Ki vagyok én… valójában?

Nem a szerepeim. Nem a nevem, a munkám, a családom árnyékában élő identitásom.

Hanem az, ami bennem egyedi, megismételhetetlen, isteni szikra.

Az emberi élet legnagyobb beavatása nem az, ha világokat hódít meg.

Hanem ha végre szembenéz saját belső világának titkaival.

Ez a szembesülés nem könnyű. Mert aki valóban keresni kezdi önmagát, annak előbb el kell engednie mindazt, amit addig hitt magáról. És le kell ásnia a külsőségek alá, hogy megtalálja azt az aranymagot, amely őt valóban különlegessé teszi az Univerzum szövetében.

Mert minden lélek más. Minden sors egy hang, egy szín, egy egyedi frekvencia a Teremtés nagy szimfóniájában.

És az ember csak akkor töltheti be a helyét, csak akkor rezeghet együtt az Ég akaratával, ha megtalálja saját hangját, és meri azt megszólaltatni akkor is, ha senki más nem érti elsőre.

Ez a valódi felébredés kezdete.

Nem világmegváltás, nem mások meggyőzése, hanem hazatérés önmagadba.

Amikor elkezdesz bízni abban, hogy amit belül érzel, az nem tévedés.

Hogy az a különös érdeklődésed, az a furcsa érzékenységed, az a csak rád jellemző látásmód, mind kulcsok. Kulcsok ahhoz a kapuhoz, amely mögött ott van az az élet, amit valóban élned kellene.

És ha egyszer ezen a kapun átlépsz… akkor már nem tudsz visszafordulni.

Mert a lélek, amely megízlelte önnön valódiságát, már nem elégszik meg pótlékokkal.

A beavatás ekkor kezdődik el igazán.

A valódi élet belső, mély, kozmikus jelentésében nem más, mint emlékezés.

Emlékezés arra, miért jöttél, mit kell átadnod, mit kell megtanulnod, és mivé kell válnod, hogy visszatérhess majd a Forráshoz teljesebben, gazdagabban, tapasztaltabban.

Ezért kérlek: ne téveszd össze magad senki mással.

Ne próbálj más lenni, mert az már foglalt.

Te az vagy, aki egyetlenegyszer létezik ebben az időben, ebben a térben, ezen a Földön.

És az életed ajándéka az, hogy rájöhetsz erre.

Amikor pedig megtalálod önmagadban az egyedit, a megismételhetetlent, az istenit, akkor minden a helyére kerül.

És akkor végre azt éled, amiért valóban leszülettél.

- jegyzet, forrás: EnigmaZoli Enigma -

- - - - - - - 

Az Élet Egy Szép Ajándék - videó

forrás: Mulat az AI

Tesla titokzatos kijelentése: A halottak még mindig velünk vannak

Nikola Tesla, a fizikus tudós és felülmúlhatatlan zseni, egyszer a következő kijelentést tette: „Minden ember, aki meghalt, mind a mai napig létezik.”

Ezt a kijelentést egy interjú során tette. De vajon mit értett ez alatt ez az ember? Milyen titka tárult fel előtte a halálnak?

Nem titok, hogy Tesla az elektromossággal kapcsolatos kísérletei mellett filozófus is volt. Az élet számos dolgát a saját nézőpontjából és a lét lényegének megértésén keresztül szemlélte. Úgy vélte, hogy világunkban sok minden lehetséges: a vezeték nélküli elektromosságtól kezdve a térben és időben való utazásig. Gondolatai folyamatosan száguldottak előre, megelőzve korát, de ugyanakkor gondolkodott Istenről, az élet értelméről és a halhatatlanságról is.

Egyszer, amikor Nikola Tesla már meglehetősen idős volt – ekkor már 74 éves –, egy újságíróval beszélgetett. Nem fogom szóról szóra elmesélni, milyen kérdéseket tett fel neki az újságíró.

Csak röviden összefoglalom, miről beszélt Tesla.

Azt mondta, nem vitt véghez mindent, amit szeretett volna. Szeretett volna ugyanis egy második Napot teremteni az emberek számára, hogy bevilágítsa az egész Földet. Véleménye szerint ehhez elegendő elektromosság áll rendelkezésre. Említést tett arról is, hogy léteznek más energiaforrások is: ilyen például a pozitív pszichikai energia és Bach zenéje. A Föld mélyén szintén megtalálható az Öröm, a Béke és a Szeretet energiája, amelynek hatására nőnek a virágok és más növények.

Három problémát akart megoldani az emberiség számára:

„Az egyik probléma az élelem. Miféle energia – csillagokból vagy a Földből származó – tudná jóllakatni az éhezőket a Földön? Milyen borral lehetne oltani a szomjat, hogy az emberek megvigasztalhassák szívüket, és megérthessék, hogy ők istenek? A másik feladat a gonosz és a szenvedés erejének elpusztítása, amelyben az ember élete zajlik! Ezek néha járványként törnek elő a kozmosz mélyéről. Ebben az évszázadban a kór a Földről terjedt szét az egész Világegyetemben. A harmadik kérdés: létezik-e felesleges fény a Világegyetemben?

Felfedeztem egy csillagot, amely csillagászati és matematikai törvények szerint eltűnhet, és mégsem változik semmi. Ez a csillag a mi galaxisunkban található. Fénye olyan sűrűségben sugározhat, hogy elfér egy almánál kisebb gömbben, miközben nehezebb a mi Naprendszerünknél. A vallások és filozófiák azt tanítják, hogy az ember válhat Krisztussá, Buddhává és Zarathustrává.”

Nikola Tesla úgy vélte – és én ebben egyetértek vele –, hogy ahhoz, hogy az ember repülni tudjon, nem feltétlenül kell repülő szerkezeteket létrehozni. Elegendő megtanulni helyesen összpontosítani a gondolatainkat a saját szárnyainkra. Nem tudom, ki az közületek, aki ne repült volna álmában? Egyszerűen elszakadni a földtől, lebegni alacsony magasságban, a gondolat erejével késztetve erre a testünket. Valószínűleg mindenkinek van ilyen élménye, de sajnos csak álmában… Kár, hogy ébrenlétünkben még nem emlékszünk rá, hogyan kell repülni, bár sokunknak úgy tűnik, mintha ez velünk valamikor már megtörtént volna. Hogy valamikor, más helyen és más időben, mindannyian képesek voltunk repülni. Nevetséges, hogy magunknak sem merjük ezt beismerni, nehogy valaki azt gondolja, hogy ez ostobaság… Tesla nem félt attól, hogy ki mit gondol. És helyesen tette. Talán ezért is lett világhírű tudós.

Az energiával kapcsolatos kérdésre Tesla egyszerűen válaszolt: először volt az energia, és csak azután az anyag. Az anyag pedig abból az örök energiából teremtetett, amelyet Fénynek nevezünk. Ennek köszönhetően jöttek létre a csillagok, a bolygók, sőt még az emberek is a Földön. Az anyag pedig a Fény végtelen formáinak kifejeződése. Az energia előrébb való az anyagnál.

Ebben az interjúban Tesla elmesélte az újságírónak, hogy találmányainak nagy részét először vizuálisan érzékelte. Vagyis először a fejében látta őket, majd a valóságban alkotta meg.

Nikola Tesla úgy gondolta, hogy számos betegség forrása a szellem lehet. És ugyanez a szellem képes meggyógyítani sok betegséget.

Érdekes az elektromosságról szóló kijelentése is:

„Minden elektromosság. Először volt a fény, egy végtelen forrás, amelyből az anyag származik, és szétoszlik minden olyan formában, amely a Világegyetemet és a Földet alkotja, az élet minden aspektusával együtt. A fekete a Fény valódi arca, csak mi nem látjuk.

Csodálatos kegyelemmel viseltetik az ember és más teremtmények iránt. Minden egyes részecskéje rendelkezik fény-, hő-, nukleáris erővel, sugárzással, kémiai, mechanikai és még azonosítatlan energiákkal. Képes megteremteni a Földet a pályájával együtt. Ez Arkhimédész valódi emelője.”

És ugyanebben az interjúban van még egy érdekes kijelentése a Fényről:

„…És ne feledd: nincs olyan ember, aki létezett és ne halt volna meg! Fénnyé vált, és mint ilyen, mind a mai napig létezik. A titok abban rejlik, hogy a Fény részecskéi visszaállítják eredeti állapotukat.”

És ebben rejlik az emberi lélek halhatatlanságának értelme. A tudós szavai szerint ez nem is annyira feltámadás, mint inkább visszatérés egy korábbi energiaállapothoz. Néha ezek a Fény különböző formái, néha pedig egyenesen mennyei Fény. Ez teljes mértékben összeegyeztethető azokkal a vallási tanításokkal is, amelyek szerint kezdetben volt a semmi, és abból keletkezett minden, ami a létünkben létezik. És Isten – az maga a Fény. És ő áthat minden élőlényt a Földön. Minden élőlény a Földön pedig a Fény egy részecskéje, hiszen ez a Fény energiája, tehát mindannyian Isten egy-egy részecskéje vagyunk. És képletesen az ő gyermekeinek tekinthetjük magunkat, mint ahogy a mi gyermekeink is a mi testünkből és vérünkből valók. Mi pedig az Isteni Fény részecskéi vagyunk, annak az energiának a részecskéi, amely mindenütt és mindenben jelen van. És mi nem halhatunk meg. Energia voltunk, energia vagyunk, és továbbra is azok maradunk. Ebben rejlik az emberi lélek fogalma. Halhatatlan, mivel a lélek – az maga az energia. Azt hiszem, pontosan ezt értette Tesla a halhatatlanság alatt. Ez csupán átmenet egyik állapotból a másikba. Nem halhat meg az, aki soha nem is született meg. Minden élőlény a Földön energia volt és az is maradt, függetlenül attól, hogy csupán anyagi formájának változásai mentek végbe. A Sötétség pedig, Tesla szavai szerint, a Fénynek az ember számára láthatatlan oldala.

Az ember nem csupán testi burok, tudat és lélek. Sokkal több annál: olyasvalami, ami nemcsak ehhez a bolygóhoz, hanem a Kozmoszhoz, a Világegyetemhez is kötődik. Nem pusztán energia lakozik benne, hanem a Fény élő energiája, amely természetesen különbözik a Nap vagy egy villanykörte energiájától. A Fény nem egyszerűen világosság, hanem mindaz, amiből anyagi és szellemi világunk felépül. Sőt, még annál is több, mint amit el tudunk képzelni és fel tudunk fogni. A Fény – az maga Isten. Ez az, amit az ember még nem képes teljességgel megérteni. Az emberi elme számára a Fény fogalma még felfoghatatlan. De az, hogy ez energia, és hogy végtelen – ez érthető számunkra.

Nikola Tesla tehát felfedte előttünk a titkot, tudós szemszögből megmagyarázva, hogy a halál nem létezik.

- Forrás: Liked - erdekesblog.com -

- - - - - - -

Kapcsolódó írás:

Nikola Tesla: A fény a minden - Interjú 1899-ből (Tesla közel 120 éve titkosított interjúja)

https://dszilvia.blogspot.com/2022/03/nikola-tesla-feny-minden-interju-1899.html

- - - - - - - -

MEGDÖBBENTŐ BIZONYÍTÉK, AMIT

TESLA MEGOSZTOTT A HALÁL UTÁNI ÉLETRŐL - videó

forrás: Marcus Gárdony - Az Élet Bölcsességei

A kislány és a szivárvány

A kislány, aki nem sírt édesanyjáért, miután távozott az élők sorából.

Rokonok, barátok, munkatársak, szomszédok... Mind mind lassan ballagva, ködös, gyászos arccal érkeztek meg a temetőbe.

Csak egy valaki tűnt ki közülük a sorból. Valaki, aki a tragikus körülmények ellenére, szinte ragyogott. Egy 8 éves kislány — az elhunyt édesanya egyetlen gyermeke.

Mindig is különleges gyermek volt ő. Szokatlanul érett, érzékeny, angyalian kedves, békével telt, s minden rossz mögött látta a jót is.

Az emberek eleinte csodálták a kislányt ezen természetéért..., egészen a mai napig.

Döbbenet és talán némi szánalom ült ki a legtöbbjük arcára, mikor feltűnt nekik, hogy ez a kicsi lány, egyáltalán nem sír, nem szomorú, nincs összetörve, holott épp az ő édesanyja fekszik előtte a koporsóban.

Egyre több jelenlévő figyelmét vonzotta magára, amikor is néha az ég felé fordította a tekintetét, s mintha megsimogatta volna a levegőt, lágy mosollyal az arcán.

Másik kezével pedig édesapja kezét fogta.

Miután a temetés befejeződött, ő és édesapja voltak az utolsók, akik elhagyták a temetőt. Kicsit még elidőztek a szeretett édesanya mellett.

Ekkor a kislány váratlanul és őszinte kíváncsisággal szegezte a kérdést édesapjának:

— „Apa, miért zokogott úgy mindenki, sötét, meggyötört arccal?“

Tagadhatatlan, hogy az édesapa meghökkent a kérdés hallatán.

— „Nos, kincsem, mivel édesanyád már nincs többé köztünk, természetes, hogy ez rendkívül megviseli az embereket, miképpen engem is.“ - mondta könnyáztatta arccal az apuka.

— „De hiszen anya itt van! Most is itt van. Nem látod, nem érzed őt? Míg lezajlott a temetés, akkor is végig itt volt.

Sőt, nem csak itt. Ott is. Amott is! Ott fönt is. Mindenhol ott van ő! Fénye átjárt mindent és mindenkit... De mégsem érezte ezt meg senki..... Miért nem, apa?“

— „Kedvesem, hát Te meg... miről beszélsz pontosan?“ - nagyra nyitott szemekkel kérdezte tőle édesapja.

— „Akit most leengedtek a föld alá, az nem anya! Ez csupán az egyik ruhája volt, melyre azért volt szüksége, hogy ebben az emberek világában látható legyen, s hogy amíg itt feladata van, élni, tapasztalni tudjon. Hisz látod, az emberi ruhája nélkül már senki nem is látja, sőt, senki nem is érzi őt.

Pedig aki anya valójában, ebben a szent pillanatban is itt van!

Azt üzeni, addig nem hagy el minket, amíg úgy érezzük, szükségünk van rá!

Ne sírj, mert itt fogja mindkettőnk kezét, apa!“

A kislány szavai egész éjszaka nem mentek ki az édesapa fejéből. Újra és újra és újra ott visszhangoztak. „Nem látod, nem érzed őt?“

E mélyre nyúló kérdések nem hagyták, hogy elaludjon, így felkelt, s úgy döntött, benéz a lányához.

Léptei óvatosak voltak, az ajtót halkan nyitotta ki. Bepillantott lánya szobájába, s egyszerűen nem hitt a szemének.

Kislánya nem az ágyában, hanem a kanapéján aludt el! Ez azért különleges, mert mindig kizárólag akkor aludt a kanapén, amikor édesanyja este bement a szobájába, s különféle meséket, történeteket mesélt neki, míg el nem aludt. Ilyenkor mindig a kanapéra heveredtek, ahol mindketten kényelmesen elfértek.

Az édesapa tudta: reggel újból beszélnie kell a lányával...

— „Jó reggelt neked, apa!“

— „Jó reggelt neked is, drágám! Mondd csak, miért a kanapén aludtál el az este?“

— „Hiszen te is tudod! Ha anya esténként velem van, együtt mindig a kanapén pihenünk.“

— „És... Tegnap este is, ott volt veled?“

— „Igen! De nem csak mellettem, melletted is ott volt egész éjszaka! Már nem jelent számára akadályt sem a tér, sem az idő. Az ő lénye átjár mindent. A szobánkat, a virágainkat, a mosolyunkat, az álmainkat még a könnycseppjeidet is, apa...“

— „Kislányom, ez mind, igazán szépen és meghatóan hangzik... Ha nem bánod, szeretném, ha ezeket ma egy bácsinak is elmondanád, akit te még nem ismersz, de nagyon kedves lesz veled.“

Beültek az autóba.

Az édesapa a közelben élő pszichológus úrhoz vette az irányt.

Miután az édesapa szembesítette őt aktuális helyzetükkel és aggodalmaival lánya kapcsán, azonnal fogadta a kislányt.

Mindketten leültek egy egy székre.

— „Látlak! Látom, ki vagy valójában!“ - szólalt meg lágy, empatikus hangon a pszichológus.

— „Én is látlak Téged!“ - fűzte hozzá kedves mosollyal a nyolc éves kislány.

— „Ugye tudod, hogy semmi baj nincs veled?“

— „A többi ember nem tudja. Nem néztek rám szépen a temetőben.“

— „Mert az embereknek felfoghatatlan, elképzelhetetlen az, aki te vagy! Amit látsz, amit érzel, s amire még képes leszel, meghaladja a felfogóképességüket...“

A pszichológus kilépett az ajtón, odalépett a várakozó apukához, s így szólt:

— „Ezt a kislányt soha többé ne vigye pszichológushoz. Ő a világunknak egyik legértékesebb kincse! Beszéljen vele, tanuljon tőle, s ne feltételezze, hogy puszta kitaláció, amit elmesél.“

Úton hazafelé, a kislány a következőket mondta édesapjának:

— „Köszönöm, hogy ehhez a bácsihoz elhoztál! Képzeld, Ő ugyanúgy lát és érez, akárcsak én! Öreg lélek...

Egyébként, tudod, miért választottalak téged apukámnak?

Mert tudtam, hogy melletted végig megőrízhetem azt, aki vagyok! Megőrízhetem önmagam olyannak, amilyen vagyok!“

Az édesapa elmorzsolt egy könnycseppet, s hirtelen összerezdült, amikor kislánya vidáman felkiáltott:

— „Nézd apa, most ott van anya!!“

A kislány egy gyönyörű szivárványra mutatott.....

/ Szerző: Namaste ॐ /

- forrás: Ébredő lelkek Tarnai Krisztina -

Dr. Peyo, ahogy szeretetteljesen becézik

 

Észak-Franciaország egy csendes szegletében, a Calais Kórház folyosóin egy rendkívül valószínűtlen terapeuta sétál csendes méltósággal... négy patáján.

Dr. Peyo, ahogy szeretetteljesen becézik, egy 19 éves mén, akinek a szíve ugyanolyan figyelemre méltó, mint a története. Az egykor ünnepelt versenyló, Peyo mára a béke és a vigasz szimbólumává vált a halálos beteg betegek számára. Olyasmit kínál nekik, amit kevés ember tud: szótlan, ösztönös jelenlétet utolsó napjaikban.

Útja a pályáról a kórház folyosóig egy olyan kíváncsisággal kezdődött, amelyre gazdája és kiképzője, Hassen Bouchakour nem tudott magyarázatot adni. És nem tudott figyelmen kívül hagyni.

Peyo egykor a lovasbemutatókon Franciaország-szerte elkápráztatta a közönséget. De Bouchakour minden bemutató után valami szokatlan dologra lett figyelmes. Ahelyett, hogy nézők szeretetében sütkérezett volna, vagy visszatért volna az istállóba, a mén egyenesen a tömegbe sétált, és betegekhez vagy fogyatékkal élőkhöz ment oda. Csendben állt mellettük, mintha érzékelné belső problémáikat, szorongásaikat.

– Először nem értettem – ismerte el Bouchakour. – De ez újra és újra megtörtént. Minden alkalommal.

Bouchakour egyre kíváncsibbá vált, ezért állatorvosok és neurológiai szakértők segítségét kérte. Négy évnyi megfigyelés és tesztelés után a szakemberek egyetértettek: Peyo agyműködése minden más, általuk vizsgált lóétól különbözött. Bár a pontos magyarázat továbbra is rejtély, egy dolog világos volt: Peyo ritka képességgel rendelkezett: rendkívüli pontossággal érzékeli az érzelmi és fizikai szenvedést.

2016-ban Bouchakour maga mögött hagyta lovas karrierjét, hogy lova hívását kövesse. Együtt kezdtek el a kórházakat látogatni, különösen palliatív ellátást nyújtó osztályokat és a rákos betegeket ellátó osztályokat.

A jelzésekre kiképzett terápiás állatokkal ellentétben Peyo teljes mértékben ösztönei szerint cselekszik. A Calais Kórházban szabadon barangol a folyosókon, és maga választja ki, kit látogat meg. Bouchakournak azzal jelez, hogy megáll egy szoba előtt, és felemeli a mellső lábát – ezzel is jelezve, hogy valakinek a bent fekvők közül szüksége van rá.

Peyo sok esetben belép a legsúlyosabb állapotú betegek – a halálközeliek – szobáiba. Gyengéden megpihen az ágyuk mellett, hagyva, hogy megérintsék vastag sörényét, vagy nekidőljenek meleg testének. És a reakciók? Könnyek, mosolyok, vagy hirtelen váratlan szavak olyan betegektől, akik napok óta nem beszéltek.

A tisztaság és a biztonság elengedhetetlen, és Peyo napi kórházi rutinja szigorú. Bouchakour minden nap közel két órát tölt a mén ápolásával – keféli a bundáját, befonja a sörényét, megtisztítja a patáit, antibakteriális krémet ken rá, mielőtt egy tiszta, kórházi minőségű takaróval borítaná. Ezután hagyják, hogy a saját tempójában, saját belátása szerint barangoljon.

Peyo a ló meglátogatta a betegeket - videó

Peyo viselkedése meglepte az egészségügyi szakembereket. A súlyos szorongásban szenvedő betegek megnyugodtak a jelenlétében. Néhányan, akik elvesztették a mozgáskedvüket, újra elkezdtek járni. Néhány idős hölgy még a fodrászhoz is elment a látogatása előtti napon – csak hogy a lehető legjobban nézzenek ki előtte.

2021-ig több mint 1000 halálos beteg számára Peyo több volt, mint egy látogató – társ volt az életük utolsó útján. Jelenléte nemcsak vigaszt nyújt, hanem egyfajta megerősítést is: emlékezteti őket arra, hogy nincsenek egyedül, nincsenek elfeledve.

Bouchakour felidézte Daniel, egy 67 éves, rákban haldokló férfi és egykori lovas esetét. Találkozásuk rendkívül érzelmes volt. Mintha Peyo ismerte volna őt. Amikor Daniel elhunyt, családja arra kérte, hogy Peyo és Bouchakour sétáljanak a koporsója mellett a temetésen.

A múltban az emberek otthon haltak meg. Most sokan steril kórházi szobákban hunynak el, gyakran egyedül. Elvesztettük a halál lágyságát, a méltóságot. Peyo visszahozott ebből valamit.

A tudomány még mindig nem tudja teljesen megmagyarázni Peyo érzékenységét. Agyvizsgálatai ritka neurológiai mintázatokat mutatnak, de senki sem tudja, miért képes arra, amit tesz. Vannak, akik intuíciónak, mások mágiának nevezik. De talán nincs szüksége címkére.

– Azok a betegek, akik nem voltak hajlandók megszólalni, hirtelen szavakat találtak. Néhányan, akiknek már semmijük sem maradt, újra mosolyognak. Ő egy pillanatnyi – néha az utolsó – békét ad nekik” – mondta egy calais-i ápolónő.

Miközben továbbra is látogatja az élet peremén állókat, Peyo csendes, türelmes és örökké gyengéd marad. Csendes társ azok számára, akik utolsó lélegzetüket veszik. Egy olyan világban, amely gyakran fél a haláltól.

Dr. Peyo valami ritka dolgot kínál. Bátorságot, hogy nyugodtan, méltósággal és egy barát kíséretében nézzenek szembe a halállal.

- forrás: Toochee -

- - - - - - -

Peyo a ló a betegek ágya mellett - videó

forrás:Allo Docteurs

Szergej O. Prokofjev: A Rudolf Steiner születési helye körüli misztériumtitkok

A születés helye és időpontja

Szergej O. Prokofjev ebben a cikkében a Rudolf Steiner szülőhelye körüli titkoknak jár utána, annak a kérdésnek a fényben, hogy milyen hatással volt ez a hely Steinernek erre az inkarnációjára, s hogy mindez milyen kapcsolatban áll az egyik korábbi megtestesülésével.

A születés helye

Rudolf Steiner egyszer egy magánbeszélgetés során Maninak, a manicheizmus megalapítójának (aki a 9. században mint Parsifal, a Grál-király testesült meg) a 21. századra várható inkarnációjáról a következőket mondotta: „Mani ebben az évszázadban [vagyis a 20. században] nem fog megtestesülni. Az a szándéka, hogy ezt a következő [tehát a 21.] században teszi meg, feltéve, hogy ehhez egy megfelelő testet talál”. Rudolf Steiner ezzel összefüggésben továbbá azt mondja, hogy a jövőben a Waldorf-pedagógia egyik fontos feladata az lesz, hogy a magasan fejlett szellemek inkarnációját egyáltalán lehetővé tegye: „A hagyományos nevelés semmilyen lehetőséget nem kínál Mani fejlődése számára, kizárólag a Waldorf-nevelés”. Ha figyelembe vesszük a mondottakat, akkor sejthetjük, hogy a megfelelő inkarnációs lehetőségekkel kapcsolatos kérdés magára Rudolf Steinerre is vonatkozott. Az alábbi fejtegetések ezzel kapcsolatban kívánnak néhány körülményt megvilágítani, s ezáltal érthetőbbé tenni.

Rudolf Steiner 1861. február 25-én született egy Kraljevec nevű faluban (ami lefordítva „királyi székhely”-et jelent), s amely ma Horvátországhoz tartozik. Február 27-én került sor a keresztelőre a szomszédos falu, Draškovec katolikus templomában, a keresztségben az újszülött a Rudolf Joseph Lorenz nevet kapta. Ez a vidék akkoriban Magyarországhoz tartozott, azonban főként horvátok lakták, s így az a nyelv, amit a gyermek a német mellett a legtöbbször hallott a környezetében, egy szláv nyelv volt.

A szülők az osztrák területek „magvából” származtak. Mindketten az alsó-ausztriai erdővidéken születtek, a Dunától északra. Az apa, Johannes Steiner Gerasból származott, az anya, leánykori nevén Franziska Blie pedig Hornból. Johannes Steiner Gerasból Hornba kerülvén vadászként állt Hoyos gróf szolgálatában. Már hazájában is gyakran érintkezésbe került az igen művelt premontrei szerzetesekkel. Velük kapcsolatban tapasztalta meg a műveltség jelentőségét, ezért az volt a vágya, hogy ezt a műveltséget jövendő gyermekei számára is lehetővé tegye.

Amikor Johannes Steiner feleségül akarta venni Franziska Blie-t - akit a gróf szolgálatában állva ismert meg -, akkor a gróf ezt nem engedélyezte a számára. Függetlenségét féltve Johannes Steiner ezért felmondott, otthagyta a szolgálatot, kitanulta az állomásfőnök-mesterséget az új osztrák Déli vasútnál, és fiatal feleségével együtt idegen földre ment. Steiner apját tehát a vasút vezetősége helyezte át Kraljevecbe, Rudolf nevű fia születése idején, aki három gyermekük közül elsőként jött a világra.

Ilyen körülmények között Rudolf Steiner a szülei valódi hazájától, voltaképpeni szülőföldjétől messze távol, idegen emberek között jött a világra. Így Rudolf Steiner életében már kezdettől fogva megnyilvánult a hazátlanság, a hontalanság motívuma, amely ma - a tudati lélek fejlődésével összefüggésben - egyre több embernek a sajátja.

Rudolf Steiner egy oroszoknak tartott előadásában, amely 1912. április 11-én hangzott el Helsinkiben, a következő szavakkal utalt ezekre a sajátos körülményekre: „Azok, akik a külső hordozói voltak annak a vérvonalnak, amelyből én is származom, Ausztria német vidékeiről származtak. Ott én nem születhettem meg. Én magam egy szláv vidéken születtem, egy olyan vidéken, amely teljesen idegen volt ahhoz az egész miliőhöz és azokhoz a sajátosságokhoz képest, amelyből az őseim származtak.”

Születésekor a gyermek igen gyenge és törékeny volt, és attól tartottak, hogy nem fog sokáig életben maradni. Ezért igyekeztek, hogy a télies időjárás ellenére amilyen gyorsan csak lehet, megkereszteljék a gyermeket. Mivel a bába, a szülésznő az újszülött köldökzsinórját rosszul kötötte el, egy vérzés lépett föl, amelyet csak később vettek észre. Órákon keresztül vérzett a gyermek, míg a pólyája egészen vörös nem lett. E nagy vérveszteség tehát a gyermek legelső földi élményei közé tartozott.

Az akkori Ausztria-Magyarország germán és szláv népességének határán - szellemtudományos szempontból a jelen én-kultúrájának és a jövő szellemén-kultúrájának határán - megszületve Rudolf Steiner számára már születésének ebben a konstellációjában benne rejlett az antropozófia jövőbeni feladata: átmenetet találni az individuális éntől a szelleménhez, és ezáltal megalapozni egy újfajta, tudatos kapcsolatot a szellemi világgal. Csak az ember szabad énjében gyúlhat lángra az a belső tűz, amely lehetővé teszi a szellemi fejlődést a lentről felfelé való emelkedés során. A szellemi kinyilatkoztatás ezzel szemben a szelleménen keresztül, fentről érkezik lefelé, a fény elemének közvetítésével. Rudolf Steiner ezért beszélt később egyfelől a saját szellemi kutatásáról, másfelől pedig a szellemi kinyilatkoztatásokról úgy, mint az antropozófia két forrásáról.

Rudolf Steiner az énje fejlődéséhez szükséges erőket tehát osztrák származásának köszönhette, a szellemnek a fényen keresztül történő megnyilatkozásával való kapcsolatát pedig szülőhelyének éteri környezetéből, annak éterikus adottságaiból meríthette. Kraljevec az úgynevezett Mura-szigeten fekszik, egy kelet felé elvékonyodó félszigeten, amelyet a Mura és a Dráva folyók határolnak, melyek egyesülésük után a Dunába ömlenek. A sima, finom homokból álló talaj ezen a vidéken a természet különleges fogékonyságáról gondoskodott a fény éterikus hatása iránt. A nyitott égbolt alatt elterülő félsziget valamiféleképpen a két folyam [a Tigris és az Eufrátesz] vidékének [Mezopotámiának] az emlékét is magában rejti, amelynek folyamközi helyzete itt mintegy kicsiben ismétlődik meg, ám dús növényzettel és sűrű erdőkkel borítva.

A germán és a szláv elem mellett harmadikként még a kelta elem is jelen van ezen a vidéken. Hiszen sok évszázaddal korábban kelták népesítették be ezt a környéket, éppúgy, mint az ettől északra fekvő Stájerországot. Marie Steiner ezért írhatta később Rudolf Steiner származásáról, hogy „a szláv elemben megmerítkezett németség, az eredeti kelta őserő hatókörében.”

Ezzel kapcsolatban az sem jelentéktelen, hogy Alfred Castelliz professzor szerint Pettau - ami az egyik legnagyobb város Kraljevec közelében -, tehát Pettau környékén már a Grál évszázadaiban [a 8-9. században] szláv törzsek éltek, amiről a pettaui várhegy nyugati oldalában talált sírok maradványai is tanúskodnak. S így talán ez az egyetlen olyan vidék, ahol a szlávok egyáltalán érintkezésbe kerültek azzal a Grál-áramlattal, amellyel Rudolf Steiner szerint a jövőjük majd a legszorosabb összeköttetésben áll.

Rudolf Steiner szellemi kutatása szerint a kelták arkangyala, miután a kelta népért végzett feladatát különösen jól teljesítette, nem lépett tovább, nem emelkedett feljebb az eggyel magasabb arché (korszellem) fokra, hanem áldozatos módon továbbra is megmaradt az arkangyal fokon. Ilyen áldozatból visszamaradt arkangyalként azután az ezoterikus kereszténység - azon belül is mindenekelőtt a Grál-misztériumok - szellemi vezetőjeként és inspirátoraként működött tovább.

Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a Grál-áramlat mondakörének lényeges epizódjai játszódtak le ezen a vidéken, ahol később Rudolf Steinernek kellett megszületnie.

A születés időpontja

Tanulmányom első részének megjelenése után többen is megkérdeztek Rudolf Steiner születésének tényleges időpontjával kapcsolatban. Egy dátum nélküli, Rudolf Steiner által saját kezűleg írott rövid önéletrajzi feljegyzésből - amelyet vagy maga Rudolf Steiner nem fejezett be, vagy a folytatása nem maradt fenn - teljesen egyértelműen következik, hogy Rudolf Steiner 1861. február 25-én született Kraljevecben: „Születésem 1861. február 25-ére esik. Két nappal később kereszteltek meg.”

Ez a szöveg először 1975 Húsvétján látott napvilágot (hasonmás kiadásban) az Adalékok Rudolf Steiner műveinek összkiadásához című sorozat egyik kötetében, Rudolf Steiner halálának 50. évfordulója alkalmából. Ebben a füzetben ezenkívül Eugenie von Bredow két levele is megjelent, amelyekből kiderül, hogy ő 1920 februárja és 1921 februárja között Rudolf Steinertől minden bizonnyal megtudta születésének valódi időpontját, s ennek megfelelően gratulált neki írásban. Ezért írta 1921. február 25-ei levelében, hogy „ma, azon a napon, amely valójában az Ön individualitásának ebben a megtestesülésében a születése napja kellett hogy legyen, noha mostanáig mindig február 27-ét tekintettük annak…”

A 19. században nem volt ritka, főként félreeső és falusias katolikus vidékeken, hogy az egyházi anyakönyvekben, illetve a születési bizonyítványokban a testi születés időpontja helyett - a szellemi születés jeleként - a keresztelő napját tüntették föl.

Hogy Rudolf Steiner ezt a pontatlanságot később miért nem javította ki, és hogy miért tartotta fönn a továbbiakban is ezt az ezáltal keletkezett sokéves „hagyományt”, például az Életutam című önéletírásának első fejezetében (ahol még 1923 végén is azt írja Rudolf Steiner, hogy „1861. február 27-én születtem Kraljevecben”), az továbbra is rejtély marad, noha ezzel kapcsolatban különféle okokat lehetne felhozni, ezek azonban túllépnék ennek a közleménynek a kereteit.

[Ezen a ponton zárul Prokofjev előadása és ennek alapján írott cikke, ám a szerző éppen ezeknek az okoknak a feltárásával bővítette ki írását ebben a tanulmánykötetében.]

Először is, mivel nem kizárt, hogy a születés időpontját hibásan jegyezték be az egyházi anyakönyvbe, így elképzelhető, hogy Rudolf Steiner később, amikor észrevette ezt a pontatlanságot, akkor ebben a szellemi világ egyértelmű üzenetét látta, mintegy annak intő jelét ismerte fel benne. Hiszen ez [az elírás] a későbbiek során megvédte őt mindazoktól a visszaélési lehetőségektől, amiket tisztátalan célból, a sötét okkult erők oldaláról művelhettek volna a valódi születési időpontjával. Hiszen Rudolf Steiner volt az első olyan újkori beavatott, aki teljesen nyíltan és nyilvánosan működött, és az ezzel kapcsolatos veszélyeket semmiképpen sem szabad alábecsülnünk.

A sorsnak ez a beavatkozása - egy magasabb szempontból nézve - mégiscsak megfelelhet a valóságnak. Hiszen ahogy már korábban említettük, Rudolf Steiner február 25-én nagyon gyenge, törékeny gyermekként jött a világra, és attól tartottak, hogy nem fog életben maradni. De két nap után elmúlt ez az életveszély, s így már bízhattak benne, hogy a gyermek mégis életben marad.

Szellemi szempontból ez a helyzet azt jelenti, hogy a február 27-ei keresztelőig még nem dőlt el a kérdés, hogy Rudolf Steiner entelechiája [szellemi lénye] megmaradhat-e ebben a testben, vagy visszahúzódik a szellemi világba. Csak két nappal a születése után határozta el végleg Rudolf Steiner entelechiája, hogy megtestesül, és most már készen állt arra, hogy birtokba vegye ezt a fizikai testet mint eljövendő földi életének eszközét. Rudolf Steiner később ezért beszélhetett joggal február 27-éről is úgy, mint születése napjáról, még hogyha nem is fizikai értelemben.

Egy olyan magas fokú beavatottnak az életét, mint amilyen Rudolf Steiner volt, nem lehet csak azok szerint a szokványos, túlságosan is emberi mértékek szerint mérni, ahogyan az egy átlagember esetében teljesen jogos volna. Egy igazi beavatott földi élete egy misztérium, amely teljes egészében talán csak egy hozzá hasonló beavatottnak nyilatkozhat meg, olyasvalakinek, aki maga is egyike a Földet vezető beavatottak körének.

Fordította: Korcsog Balázs

forrás:novalis.hu

- - - - - 

Japán csillagász: Az Univerzum egy hatalmas tudatosságból született

A csillagász, aki 40 percig halott volt – és visszatért az univerzum eredetének titkával. 

Amit látott, az örökre megváltoztathatja a valóságról alkotott képedet.

Tsuruhiko Kiuchi (1954-2024) egy halálközeli élményben látta meg 

az univerzum és a Föld eredetét

(fotó: laviestella.co.jp)

Egy látszólag átlagos 1977-es napon egy 22 éves japán csillagászt, Tsuruhiko Kiuchit, sürgősen kórházba szállítottak egy ritka bélbetegség miatt. Alig néhány óra leforgása alatt megállt a szíve. Az orvosi személyzet kétségbeesetten próbálta újraéleszteni, miközben a szülei rémülten nézték végig.

Kiuchi 40 percig klinikailag halott volt.

Aztán, minden orvosi törvényszerűségnek ellentmondva, visszatért – és magával hozott egy olyan rendkívüli történetet, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a valóságról, az időről és magának az Univerzumnak a keletkezéséről alkotott elképzeléseinket.

Kiuchi egy üstököst keres a Yatsugatake-hegyen található, 

egyedi megrendelésre készült binokuláris távcsövön keresztül.

Kiuchi történetét nemcsak maga az élmény teszi különösen lenyűgözővé, hanem az is, hogy ki volt ő: egy szkeptikus, vallástalan tudós, aki később Japán egyik legismertebb csillagásza lett, négy üstököst fedezett fel, és még egy aszteroidát is elneveztek róla.

Ez nem csupán egy újabb halálközeli élmény fényalagutakkal és elhunyt rokonokkal való találkozásokkal. Ez egy olyan tudós története, aki azt állítja, hogy átszelte az időt és a teret – és bizonyítékokkal tért vissza.

Az alagúton túl: egy tudományos elme szembesül a lehetetlennel

Mint sok halálközeli élmény esetében, Kiuchi utazása is a megszokott alagúttal és fénnyel kezdődött. De ami ezután történt, az élesen eltért a tipikus beszámolóktól.

Miután egy virágzó réten találta magát és átkelt egy folyón, Kiuchi öt, fehérbe öltözött alakkal találkozott. Köztük volt apjának nővére – egy nagynéni, aki röviddel Kiuchi születése után halt meg, akivel soha nem találkozott, és akit fényképen sem látott soha.

De az igazán rendkívüli dolog még csak ezután következett.

Amikor Kiuchi tudata visszatért a kórházi kórterembe, megdöbbentő felfedezést tett: látta a saját testét az ágyon feküdni, miközben édesanyja zokogott, édesapja pedig némán állt mellette. Hallotta, ahogy az anyja kimondja, hogy ő meghalt.

„Rájöttem, hogy nincs fizikai testem – írta később Kiuchi. – Láttam, hallottam és éreztem a szagokat, de nem tudtam tapintani vagy ízlelni. Át tudtam menni a falakon, mégis éreztem a levegőt és a hőmérsékletet.”

A fizikát meghazudtoló felfedezés: az azonnali helyváltoztatás

Ami ezután történt, az mély tudományos felismerésre vezette Kiuchit.

Amikor az édesanyjára gondolt, aki épp akkor hagyta el a kórtermet, azonnal mellette termett – az anyja éppen a nővérét hívta telefonon. Amikor a nővérére gondolt, rögtön az autójában találta magát, miközben az a férjével a kórház felé tartott.

„Ez az azonnali helyváltoztatás valami alapvető dologra ébresztett rá – magyarázta Kiuchi. – Ha lehetséges az azonnali mozgás, az azt jelenti, hogy az idő és a tér, ahogyan mi ismerjük, nem létezik.”

Tudósként Kiuchi azonnal felfogta a lényeget: ha képes azonnal mozogni a térben, vajon képes-e az időben is utazni?

Időutazás: a tudós legfőbb kísérlete

Kiuchi elhatározta, hogy próbára teszi az elméletét, és megkísérel visszatérni a gyermekkorába. Legnagyobb meglepetésére sikerrel járt.

Egy fontos pillanatban találta magát, hétévesen, amikor a nővérével játszott a folyóparton. Abban az emlékben egy nagy kő kezdett gurulni a testvére felé, ő pedig félrelökte, miután meghallotta a „Vigyázz!” kiáltást.

Ezt a jelenetet már felnőtt tudatával szemlélve meghökkentő felfedezést tett: a hang, amely figyelmeztette a fiatalabb énjét, az ő saját hangja volt. Ő maga tért vissza a múltba, hogy megmentse a nővérét – ezzel létrehozva egy időhurkot, amely gyermekkora óta nem hagyta nyugodni.

Ezután Kiuchi a jövőbe utazott – és meglátta magát 40 évesen, amint egy egyetemen tart előadást. Akkoriban, 22 évesen, még semmiféle tudományos pályára vonatkozó terve nem volt.

„Láttam, amint csillagászatot tanítok a diákoknak – emlékezett vissza. – Huszonkét évesen még elképzelni sem tudtam, hogy valaha professzor leszek. De évtizedekkel később pontosan így történt.”

Az időutazás bizonyítéka: felirat a templomban

Annak bizonyítására, hogy az élményei nem pusztán hallucinációk voltak, Kiuchi valami rendkívülire szánta el magát: elhatározta, hogy fizikai bizonyítékot hagy az időutazásáról.

Ötszáz évet utazott vissza a múltba, és – ahogy ő fogalmazott – „egy másik ember tudatával összekapcsolódva” belevéste a nevének két írásjelét a Tosza-szentély egyik oszlopába.

Miután felébredt a klinikai halál állapotából, az első útja ehhez a szentélyhez vezetett. És valóban – a bevésett jelek, bár megkoptak az idők során, még mindig láthatóak voltak.

Sőt, a szentély történelmi krónikáiban találtak egy ötszáz évvel ezelőtti bejegyzést, amely „az oszlopon egyetlen éjszaka alatt rejtélyesen megjelent írásjelekről” szólt, amit a papok isteni jelként értelmeztek.

Az Özönvíz: nem mítosz, hanem kozmikus katasztrófa

A sikerein felbátorodva Kiuchi még messzebbre merészkedett – 15 000 évet utazott vissza a Föld múltjába. Amit ott látott, az alapjaiban kérdőjelezi meg az emberiség történelméről alkotott eddigi tudásunkat.

„Láttam, ahogy a Földet víz borítja – ugyanazt a Nagy Özönvizet, amiről az ősi mítoszok szólnak – magyarázta. – De ezt nem isteni büntetés okozta, hanem a Föld ütközése egy üstökössel.”

Kiuchi szerint az üstökös főként jégből állt. Amikor elhaladt a Föld mellett, bolygónk magához vonzotta a jeget a légkörbe, az pedig megolvadt, és a világtengerek szintjének körülbelül 2000 méteres emelkedését okozta.

„Az özönvíz előtt létezett egy fejlett civilizáció – az, amit mi Atlantisznak nevezünk. Ezek az emberek jóval magasabbak voltak a mai embereknél, több száz évig éltek, és olyan technológiákkal rendelkeztek, amelyeket a mai napig nem sikerült újraalkotnunk.”

Sőt, Kiuchi azt állítja, hogy dinoszauruszokat is látott – de nem őskori lényekként, hanem háziállatokként, amelyeket ez az ősi civilizáció közlekedésre használt.

„Nem ők voltak az uralkodó faj, ahogyan azt hisszük. Inkább a mi lovainkhoz hasonlítottak – szelídített, békés teremtmények voltak. Ez magyarázza, hogy a mai emberek miért éreznek érzelmi vonzalmat, amikor dinoszauruszok maradványait látják.”

A Hold sötét titka

Kiuchi szerint a Hold egyáltalán nem az, aminek gondoljuk. Azt állítja, hogy a Hold annak az üstökösnek a kőzetmagja, amely a Nagy Özönvizet okozta.

„Mielőtt a Hold megjelent volna, egy nap a Földön 25 óráig tartott – állította. – Ez magyarázza, hogy sok biológiai ritmus miért működik még mindig 25 órás ciklusban, és nem 24 órásban.”

Kiuchi úgy véli, hogy a Hold hatása alapvetően megzavarja az élet egyensúlyát a Földön.

„Az a félelem, amit a farkasok teliholdkor éreznek, nem misztikum. Ez egy kozmikus trauma genetikai emlékezete – mondta. – A Hold gravitációs hatása nemcsak az árapály jelenségét befolyásolja, hanem az emberek érzelmeit és viselkedését is.”

Az Univerzum eredete: nem Ősrobbanás, hanem egy tudatos mező

Kiuchi legmélyebb felismerése akkor történt, amikor megpróbálta meglátni az Univerzum keletkezésének pillanatát.

Csillagászként arra számított, hogy az Ősrobbanás-elmélet igazolását látja majd – egy végtelen sűrűségű pontot, amelyből az Univerzum létrejött.

De amit látott, az megváltoztatta a valóságról alkotott felfogását.

Az Univerzum a Nagy Tudatosságból született

„Az Univerzum nem anyagként indult – magyarázta. – Hanem egy hatalmas, fizikai forma nélküli tudatként. Ez a tudat egy torzulást élt át – mint egy gyűrődés egy szöveten – és ezekből a torzulásokból jöttek létre az első részecskék, amelyek az eredeti elváltozás által meghatározott minták szerint keringtek.”

Ez a nézőpont teljesen felforgatja a modern fizikát: nem a tudat származik az anyagból, hanem az anyag a tudatból.

Összekapcsolt lélek: miért vagyunk mindannyian egyek

Kiuchi élményei az emberi tudat mélyebb megértéséhez vezették.

„Amikor meghalunk, az egyéni tudatunk egy ideig még fennmarad – magyarázta. – Aztán visszatér abba az egyetemes tudatba, amelyből minden élet származik. Mi ugyanannak a tudatnak az egyedi kifejeződései vagyunk.”

Ez új értelmet adott Kiuchi számára a mennyország és a pokol fogalmának. Elmondása szerint a halál után az ember megtapasztalja tetteinek következményeit – jókat és rosszakat egyaránt – azok szemszögéből, akikre hatással volt, mielőtt eggyé válna a mindenséggel.

„Aki szenvedést okozott, az megtapasztalja azt a szenvedést az áldozat nézőpontjából. Ez nem büntetés, hanem az egyensúly helyreállításának természetes folyamata, mielőtt visszatérne az egységbe.”

Tudomány, hallucináció vagy az igazság felvillanása?

A szkeptikusok Kiuchi történetét hallucinációnak tarthatják, amelyet DMT vagy más, a halál pillanatában felszabaduló idegi átvivőanyagok okoztak. Maga Kiuchi is számolt ezzel a lehetőséggel.

„Az alagút, a fény, a találkozások elhunyt rokonokkal – mindez könnyen lehet az agy kémiája által előidézett hallucináció – ismerte el. – De hogyan tudja egy haldokló agy „kitalálni” a jövő pontos eseményeit, amelyekről a leghalványabb fogalmam sem volt? Hogyan képes olyan ellenőrizhető történelmi részleteket létrehozni, amelyekről én sohasem tudtam?”

Tudományos szemlélete arra késztette Kiuchit, hogy alaposan megvizsgálja saját élményeit. Ellenőrzésre törekedett, beleértve annak a szentélynek a felkeresését is, ahol állítólag öt évszázaddal korábban nyomot hagyott.

Bár történetének sok eleme nem bizonyítható, néhány előrejelzése – például a tudományos pályafutása – valóban pontosan úgy teljesedett be, ahogyan azt látta.

A szerencsés véletlenek új megközelítése

Kiuchi egyik legérdekesebb gondolata azokra a hihetetlenül szerencsés pillanatokra vagy véletlen egybeesésekre vonatkozik, amelyek mindannyiunkkal megtörténnek.

„Lehetséges, hogy azok a pillanatok, amikor csodával határos módon elkerülsz egy bajt, vagy rendkívüli szerencsét tapasztalsz, a jövőbeli „éned” beavatkozásai – vetette fel. – Azokban a rövid pillanatokban, amikor a tudat a halál után felszabadul a test alól, visszatérhetünk életünk kritikus pontjaihoz, és enyhén befolyásolhatjuk az eseményeket.”

Ez egyfajta személyes időhurkot feltételez, ahol az ember tapasztalatai fokozatosan javulnak az ismétlődő beavatkozási ciklusok révén.

„Talán azok, akiknek különösen nagy szerencséjük van, vagy akik nem egyszer kerülték el a veszélyt, egyszerűen több ilyen cikluson mentek már keresztül. És minden egyes ciklussal az életútjuk pontosabbá és kedvezőbbé válik.”

A tudományos határokon túl

Kiuchi története arra késztet bennünket, hogy újraértékeljük a valóságról, a tudatról és magáról az Univerzumról alkotott legalapvetőbb elképzeléseinket.

Arról tanúskodik, hogy a tudományos ismeretek, bármennyire is lenyűgözőek, talán csak a valóság egy szeletét képesek megragadni. Lehetséges, hogy a létezésnek vannak olyan dimenziói, amelyek túlmutatnak a jelenlegi érzékelésünkön és fogalmainkon.

Akár szó szerinti igazságként, metaforaként vagy idegélettani jelenségként értelmezzük Kiuchi történetét, mindenképpen tágítja a lehetségesről alkotott fogalmainkat.

A legmegdöbbentőbb a történetében nem is annyira annak tartalma, hanem a forrása: egy szigorú, szkeptikus tudós, aki az életét a kozmosz tanulmányozásának szentelte, és legnagyobb felfedezéseit nem egy teleszkópon keresztül, hanem saját élettevékenységének átmeneti megszűnése közben tette.

- forrás:liked.hu -

- - - - - -

Vangelis - Cosmos - videó