Nikola Tesla - A piramisok rejtett titkai

Az elképzelés, hogy a civilizációk egy primitív állapotból indulnak és egyre nagyobb fejlettségi szint felé tartanak, teljesen téves ahogy az is, mikor az evoluciót megpróbálják a történelemmel azonosítani. Ha valaki képes félretenni a bődületes mennyíségű, értelmetlen evoluciós teóriát és nyitott elmével tekint a történelmi bizonyítékokra és leletekre akkor olyan civilizációt láthat, amely hihetetlenül fejlett technológiákat használt. Ami az ősi Egyiptomból, a mayáktól és a suméroktól fennmaradt, arra utal, hogy nagyon komoly szinten űzték az elektromosság, az eletrokémia az elektromágnesesség, neurológia, hidrogeológia, gyógyszerek, az alkímia és fizika tudományát. Az ősi egyiptomiak előállították, és széles körben hasznosították az elektromosságot.

A Bagdadi Elemként ismert akkumulátorokat az első ívfénylámpák működtetésére használták - a lenti videó szerint Egyiptomban is. 

De ezzel ki is merült volna az elektromosság előállítása az ősi Egyiptomban?

Az egyiptomi történelem mélyreható vizsgálata azonnal felfedi a kifinomultságot és tökéletes megvilágosodást.Semmilyen ablaknyílást nem találtak, sem a piramis közösségi részeiben, sem a Király Termében,mivel ezeket a helyiségeket áram segítségével világították be. A domborművek és vésetek megmutatják, hogy az egyiptomiak olyan fáklyákat használtak, melyek kábel nélkül kapták az áramot az energiaforrástól.

Egyiptomi ívfénylámpák

Az alexandriai világítótoronyban is használt ívfénylámpa a további bizonyíték arra, hogy az ősi Egyiptomban ívfénylámpát azaz elektromosságot használtak. 

Az energia, amit a világítótorony működtetésére használtak a nap 24 órájában csak egy állandó forrásból származhatott. Egyiptom piramisai hatalmas erőművek, melyek elektromos áramot állítanak elő, a következő jellemzőkkel bírnak:

1. A piramis külső borítása fehér színű tufa terméskőből állt, olyan precízen és közel építve egymáshoz, hogy még egy pengeél sem fér be a sziklatömbök közé. 

A fehér tufakőzetek nem tartalmaznak magnéziumot és kimagasló szigetelő képességgel rendelkeznek. Teljes szigetelő borítás ami meggátolja hogy, az elektromosság irányítás nélkül terjedhessen a piramis belsejében.

2. A kőláda, amit a piramisban használtak, másfajta terméskőből készült, ami egy kristályt és némi fémet tartalmazott, így lehetővé téve a tökéletes energiaáramlást. 

Az aknák a piramisban gránittal burkoltak, ami áramvezető és enyhén radioaktív anyag. 

Lehetővé teszi a levegő ionizációját az aknákon belül. Ha megnézünk egy mai kábelt láthatjuk, hogy a vezető és szigetelő anyagok elrendezése ugyanolyan mint ahogy az a piramisoknál működik.

3. A piramis vezető és szigetelő tulajdonságai a briliáns mérnöki munka eredményei, mindemellett szükség van egy energiaforrásra az áramtermeléshez. 

A gízai fennsík ahol a piramisok állnak, tele van természetes kisebb nagyobb vízgyűjtőkkel. 

A piramisok a terméskőréteg fölött helyezkednek el, és a kövek közti üregek, hézagok tele vannak vízzel. 

Ezt a speciális kőzetréteget, ami elektromosságot közvetít felfelé és vizet juttat a felszínre víztározónak nevezzük. 

A hatalmas vízfolyam ami áthalad a víztározókon, elektromos feszültséget állít elő, ezt fizioelektromosságnak nevezzük. Földalatti kamrák. 

A piramisok földalatti gránitkamrái elektromos vezetőként funkcionálnak, mélyen belevájva a kőzetbe, és feltöltve fizioelektromossággal. Ezt az elektromos feszültséget a gránittal bélelt aknák vezetik fel a piramis felső részeibe a földalatti kamrákból. 

A gránit egy kiváló áramvezető. A piramis aljában keletkező elektromágneses mező koncentrált formában jut el a felsőbb rétegekhez. 

A piramis csúcsán egy aranyból készült zárókő volt és az arany ugyancsak kiváló áramvezető. Viszont napjainkban ez a rész már nincs a helyén, ami azt jelenti, hogy a piramis csúcsa elvesztette hibátlan geometriai struktúráját. Ez az arany zárókő elősegítette a negatív ionok átjutását az ionoszférába. Ezzel hatalmas elektromos feszültség jött létre.

A Wardenclyffe-torony

Hogyan segítheti elő egy víztározó az elektromágneses mező mozgatását a talaj felett?

Nicola Tesla ugyanezt az egyiptomiak által közel 50.000 éve használt technológiát alkalmazta – aki az elektromos technológia feltalálója volt az 1900-as évek elején – egy általa tervezett toronyban az USA területén. 

Tesla, a technológia alapjait megalkotó zseni, feltalálta a váltóáramot, az elektromotort, a rádiót, a lézert, a radart és sikeresen közvetített egyszerre hangot és képet kontinensek, és a Warden Cliff nevet viselő tornya között, az 1901 és 1917 közti időszakban. Ehhez egy külső áramforrást, és vezeték nélküli energiaátviteli technológiát használt. A tornyát Tesla ugyancsak egy víztározó fölé építette, hogy kivonhassa onnan a negatív ionokat a torony számára. A technológia, ami alapján Tesla híres tornya működött ugyanaz, mint amivel a piramisok építése után az elektromágneses mező létrejött. Mindkét rendszer negatív ionokat állít elő, és kábelek nélkül képes azokat továbbítani. 

Szóval milyen célból is használtak áramot az egyiptomiak? 

A domborművek egyértelműen mutatják, hogy az egyiptomiak kézi, amúgy villanykörte alakú lámpákkal világítottak, amiket egy kábel nélküli áramforrás működtetett.

Lámpa az egyiptomi Denderából

Ezek a lámpák alátámasztják Tesla állítását, miszerint a váltóáram biztonságos! 1893-ban a chicagói Világkiállításon Tesla váltóáramot vezetett át testén, hogy meggyújtson egy kezében tartott villanykörtét anélkül hogy kábeleket használna. Ez a dombormű (egyiptomi) egy vezeték nélküli antennát ábrázol. Az egyiptomiak ilyen antennát és kábelek nélkül elérhető energiát használtak arra hogy vezeték nélkül kommunikálhassanak egymással. 

Az egyiptomiak vezeték nélküli energiát használtak kommunikációs célokra. Egy dombormű fonálkészítőket ábrázol. Az egyiptomiak által használt fonál olyan kiváló minőségű volt, mint amilyeneket manapság csak gépekkel tudnak előállítani. A növényeik szedésére is áramot használtak. Látható, hogy számos, az ősi Egyiptomból fennmaradt tárgy csodálatos aranybevonattal rendelkezik. Ahhoz hogy valaminek aranybevonatot adhassunk, elektromosságra van szükségünk. Mikor megmérték az elektromágneses mező nagyságát a Nagy Piramis körül, az ugyanakkora volt, mint ami egy villám becsapódásakor észlelhető. Nagyon erős elektromágneses mező veszi körül a Nagy Piramist. 

A piramisokat nem sírhelyként használták. 

(Legalábbis építőinek nem ez volt a célja az építményekkel.) A Nagy Piramis belsejében ilyen információ nincs leírva, így ez inkább valamilyen funkcionális épületre enged következtetni, mintsem egy mauzóleumra. Egy kőládát találtak pontosan a piramis központi tengelye mentén elhelyezve, a helyet az archeológusok a Király Termének nevezték el. Azt állították hogy, ez a láda rejtette a fáraó szarkofágját. De mivel azt ellopták most üresen áll. De a kőláda méreteinek és a különleges teremnek a vizsgálata már egészen más történetet mesél el. Ez a hiányzó része a piramis áramvezető struktúrájának és az épület egész dizájnja is teljesen erre utal. 

Ha a piramis elképesztő áramvezető anyaga még most is a helyén lenne, annyi energiát tudna generálni, ami ellátná egész Egyiptomot árammal. 

Sokan úgy vélik, hogy ez a szuper áramvezető tulajdonságú tárgy maga a Frigyláda, amiről úgy tudják, hogy az ősi időkben Egyiptomban volt és ami a méretei miatt pontosan beleillik a kőládába. 

Mózes prófétát gyermekkorában a fáraó fogadta örökbe és a történelmi feljegyzések szerint adminisztrátornak nevelték kiváló tehetsége és intelligenciája miatt. A vezetőképzés egyik fő fázisa az ősi Egyiptomban, az ország titkainak megtanítása mellett, az energiákról szóló tudás átadása volt. Számos feljegyzés szól arról, hogy egyéb szédítő tulajdonságai mellett a Frigyláda Egyiptom energiaforrásaként szolgált. Úgy tartják hogy Mózes ellopta és magával vitte a Frigyládát mikor elmenekült Egyiptomból. 

Történelmi feljegyzések alapján a fő ok, amiért a fáraó az utolsó pillanatig üldözte őt a Frigyláda volt, mivel tudta, hogy Egyiptom nagysága és dicsősége elektromosság nélkül semmivé foszlana. Történelmi utalások azt is említik, hogy az egyiptomi civilizáció II. Ramses uralma alatt érte el csúcspontját, aki Mózessel egy időben élt. 

II. Ramses után kevesebb, mint 10 évvel, a civilizáció összeomlott és Gíza magára maradt üresen. Gíza városa ami valaha a civilizáció központját képezte, elsivatagosodott és lakatlan maradt addig, míg a következő dinasztia le nem telepedett ott, vagy majd talán az egyiptomiak, az egyetlen nemzet, akik újra hasznosíthatnák a vezeték nélküli elektromos technológiát.

A domborművek, melyek a mayák és az asszírok után maradtak hasonló technológiát mutatnak be, mint amiket a piramisokban is alkalmaztak. Ezek az információk megint csak azt mutatják, hogy a régmúltban élt emberek és társadalmak nem primitívek, ahogy az evolúcióhívők akarják elhitetni velünk, hanem úttörők és zsenik. 

Egy civilizáció keretein belül, egy vagy több különböző fejlettségű nép élt egymás mellett állandóan a történelem során. 

Egy társadalom, ami több 10.000 évvel ezelőtt létezett, sokkal fejlettebb technológiákat élvezett, mint mi itt a 21. században. Ez azt mutatja hogy a fejlődés nem (feltétlenül) része egy evolúciós folyamatnak, más szóval: nincs lineáris fejlődési mechanizmus egy primitív állapottól egy jóval fejlettebbig a történelem során!

- forrás:jovonkamultunkbankeresendo.blogspot.com - hu.allreadable.com -

- - - - - - 

Kapcsolódó írás:

Erich Von Däniken - Fény a fáraónak

https://dszilvia.blogspot.com/2015/03/erich-von-daniken-feny-faraonak.html

- - - - - - -

Nikola Tesla - A piramisok rejtett titkai - videó

forrás:Tesla Archívum

https://www.youtube.com/watch?v=hXPLd1mOpI0&t=2s

Nikola Tesla, a zseni tudós, aki mint az egyiptomiak, jóval megelőzte korát, találmányait az ősi tudás felhasználásával alkotta meg. A film szemfelnyitó és igen tanulságos, olyan információkat közöl, melyekről mindenkinek tudnia kell.

Érdekesség Leonardo da Vinciről, amit a hivatalos életrajzírók rendre "elfelejtenek" megemlíteni…

Da Vinci az alkímia, azaz az anyagátváltoztatás mestere volt. Hitt a reinkarnációban és ismerte saját  előző életeit. Ismerte a múlt, az ősök tudását, s ezt az utókorra, ránk hagytományozta. Sajnos, jegyzeteinek csak az egy harmada maradt meg, mert már akkor is tiltották és üldözték a valódi tudást, így ismereteit, az információkat kódolt formában tette közzé. A képeire például mindig az aktuális csillagállásokat festette. Műveinek mindig van másod- üzenete is az emberiség számára.

Feltárta a makro- és mikrokozmosz eredetét és azt, hogy a világegyetem hatásai miként képződnek le ránk, illetve milyen hatással vannak az emberre. Hitt az ősanyagban, és a Logoszban. Rengeteg tanulmányt végzett a mitológiától a csillagászaton át a természet erőinek a megfigyeléséig.

Megfigyelte például, hogy hogyan repülnek a madarak, majd megtervezte, és le is gyártotta a repüléshez szükséges eszközt. Éjszakánként halottakat boncolt tanítványaival, míg nappal az emberi test frissítésével és erősítésével kísérletezett.

Rájött, mi a hosszú élet titka, s képes volt arany és ezüst elixírt készíteni, amit már az ősi időkben is csak a legfelsőbb beavatottak fogyaszthattak.

Elmélete szerint a lélek "megromlik", ha nem táplálják, és ennek következményeként a test is megbetegszik. Tudta, melyik szerv melyik bolygóhoz kötődik, s a betegségeket melyik bolygó szellemével lehet gyógyítani, melyik bolygóhoz milyen lelki betegség tartozik, és hogyan lehet kozmológiai áramlással visszaállítani a beteg szervbe az energia áramlását 

(ezt ugyebár imhotep dolgozta ki Egyiptomban!).

Tervrajzokat készített az emberi elme működéséről és felfedte annak titkait. Képes volt elkészíteni az emberi szívbillentyűzetet üvegből. Szerinte a szív és más bizonyos fontos szervek (azaz a fenti lények), és a vér (a szent anyag) nélkül az emberi test csak egy húsdarab.

Úgy tartotta, hogy a bolygók befolyásolják az érzékszerveinket, s azt az agyunk befogadja. Az egyik fennmaradt jegyzetében ezt írja: tegyünk energiát a vízbe, ezt hevítsük föl a vér hőmérsékletére, s így azt a test elfogadja. 

Ezt a későbbiekben Rudolf Steiner kiegészítette azzal, hogy a megfelelő napon a megfelelő ételt 30 és 40 Celsius fok között lehet elfogyasztani.

Itt a földi síkon minden a dualitásnak van alárendelve. Da Vinci tisztában volt az aranymetszés tanával, és létrehozta az arány geometriát. Boncolásainak egyik eredményeképp rájött arra, hogy az agy és a sperma sejtjei egyenlő távolságra vannak a szívtől.

Képes volt hatást gyakorolni az érzékekre furulyával, dudával és orgonával, tehát ismerte a hangrezgés hatásait. Alkotott egy programozható dobot a hanggal történő gyógyításhoz. Harmóniaelmélete szerint minden egyes hanghoz tartozik egy geometriai forma, egy szín, egy rezgésfrekvencia. Hangterápiát használt fertőző betegségekre, amit az oktáv arányai szerint osztott fel.

Szerinte a vörös szín a fantáziát, a kék a józan észt és az asztrálutazást, a zöldes szín az ismerettartományt befolyásolja. Ma azért látjuk olyan jó minőségben a tévéműsorokat, mert a kamera külön-külön rögzíti a pirosat, a kéket és a zöldet. Ebből a 3 alapszínből áll a mi valóságunk és ebből keverjük ki a többi több millió színt.

Ismerte az örök élet titkát, de saját maga vajon miért nem használta? Vajon nem akart a sötét középkorban élni? 

A válasz egyszerű: ismerte az Univerzum törvényeit, főleg az ok-okozat törvényét a karmát, és tudta, hogy mit vonhat maga után, ha beavatkozik, és megbontja a REND-et...

És vele kapcsolatban is mindig felmerül a kérdés: vajon honnan származik a tudása?

- forrás: Incze Móni -

- - - - - 

A polihisztor 24 évesen rejtélyesen eltűnt, majd két évvel később, 1478-ban került elő magas szintű tudással felvértezve, melynek eredményeképpen mintegy 410-féle találmányt tárt az emberiség elé.

 Kiemelve a  többek között festőként is számontartott tehetség Angyali üdvözlet című alkotását, melyet Verrocchio műhelyében festett. 

Leonardo da Vinci - Angyali üdvözlet

A röntgen alá vetett képen érdekes módon a Leonardo által ábrázolt angyal nem látható, az csak szabad szemmel érzékelhető. 

Zsenialitását jellemezte, hogy tükörírással kódolta feljegyzéseit. 

A tükrözés módszerét még számos alkotásában bevetette, így ha többek között a Szűz és a gyermek Szent Annával című festményét befelé húzva tükrözzük, akkor egy földönkívüli fej formálódik ki.

 Sokak szerint ezzel hátrahagyta az embereknek, amit a saját szemével látott.

- Kalmár János -

- - - - - - 

Kapcsolódó írás:

Leonardo da Vinci Ufo - élménye

https://dszilvia.blogspot.com/2015/09/leonardo-da-vinci-ufo-elmenye.html

- - - - - -

Leonardo Da Vinci festmények - videó

A Dávid szobor története és néhány érdekesség róla

 

Amikor Michelangelót megkérdezték, hogyan alkotta meg Dávid szobrát egy márványtömbből, ezt mondta:

„Én nem alkottam. Ő már ott volt benne. Én csak lefaragtam mindent, ami nem volt Dávid.”

Michelangelo Dávid szobra az egyik leghíresebb tárgy a művészet történetében, és az 1857-es V&A (Victoria and Albert Museum) múzeumba érkezése óta a látogatók kedvence.

A Viktória királynő által adományozott szobor lenyűgöző történelemmel rendelkezik, ma is inspirálja a művészeket, tervezőket és filmeseket.

A Dávid szobor rövid története

A Dávid-szobor története egy kőtömbbel kezdődik, amelyet a Földközi-tengeren és Arnón keresztül hajóval hoztak Firenzébe a carrarai Fantiscritti kőbányából, majd évekig tárolták, arra várva, hogy kifaragják.

A 15. század közepén az Museo Opera del Duomo (Dóm-múzeum) vezetői és a Firenzei Kötőszövetség vezetői egy ambiciózus projektet támogattak, amelynek során tizenkét figurát faragtak a ma ismert Santa Maria del Fiore-székesegyház külső díszítésére.

Ezt az 5,50 méteres márványtömböt „óriásnak” nevezték, miután 1460-ban Agostino di Duccio és Antonio Rossellino szobrászok megpróbálták megfaragni, sikertelenül, lehetetlenné téve, hogy a projekt része legyen, és egy raktárban újra feledésbe merült.

A 16. század elején a projekt újraindult a jelenkori művészek Andrea Sansovino, Leonardo da Vinci és Michelangelo Buonarroti neveinek értékelésével.

1501-ben a firenzei dóm Opera hivatalosan Michelangelónak rendelte ezt a projektet, ami olyan érdeklődést váltott ki, hogy ez a zseni elszigetelte magát a szobor elkészítéséhez.

Michelangelo 1501 szeptemberétől 1504 májusáig faragta a Dávid szobrot, így a reneszánsz ikonja hatalmas méretekkel és arányokkal készült. A szobor valamivel több mint 5 méter magas lett és meghaladja az öt tonnát.

A Dávid szobrot Michelangelo szobrászati ​​munkáinak csúcsának tekintik.

Hol tekinthető meg Michelangelo Dávid szobra?

Michelangelo Dávidja jelenleg a firenzei Accademia Galériában (Galleria dell’Accademia di Firenze) található meg, amelyet nem hagyhatunk ki e csodálatos város látogatása során.

Galleria dell’Accademia

Az Accademia Galéria nagyon közel van a monumentális Dómhoz (Piazza del Duomo). 1910-ben a Piazza della Signoria téren az elemek hatásának kitett Dávid-szobrot az Accademia Galériába helyezték át, hogy minősége ne romoljon, és a Dávid, amelyet jelenleg a téren látunk, az eredeti másolata.

Érdekességek a Dávid szoborról

1. Firenzében Michelangelo Dávid szobrának három másolata létezik

A Dávid eredeti szobra a firenzei Accademia Galériában található.

A Dávid második példánya a Piazza della Signoria-n (Dóm téren) található, közvetlenül a Palazzo Vecchióval (régi palotával) szemben. A harmadik példány a Piazzale Michelangelo közepén látható.

Emellett a Dávid-szobrot számtalan módon reprodukálták, de a csecsebecsék mellett 30 életnagyságú másolata is megtalálható szerte a világon.

Egyik kedvenc replika Angliában található, amelyet 1857-ben Toszkána nagyhercege Viktória királynőnek küldte ajándékba. Amikor azonban a királynőnek átadták a szobrot, elborzadt, a szobor teljes meztelensége mélyen megsértette.

A királynő elrendelte, hogy egy fügelevelet öntsenek ki gipszből, hogy megőrizzék a szobor szerénységét. A David szobornak ez a másolata még mindig látható a londoni Victoria and Albert Múzeumban.

2. Dávid tökéletlensége

A történészek, az akadémikusok és a látogatók mindig a klasszikus és művészi tökéletesség megtestesítőjeként gondoltak Dávidra.

A Stanford Egyetem Digital Michelangelo Projektje azonban feltárta, hogy a szobor szemei ​​különböző irányokba mutatnak, jobb szeme a távolba néz, a bal pedig előre meredt.

Ez a hiba több száz évig észrevétlen maradt, és egyesek szerint Michelangelo szándékos munkája, hogy a szobornak tökéletlen tulajdonságot adjon.

3. Négy napba és negyven ember segítségébe telt, amíg a Dávid-szobrot alig fél mérföldre Michelangelo műhelyétől a Piazzára költöztették.

Amint a szobor formát öltött, és egy félelmetes Dávid emelkedett ki a márványból, a bizottság úgy döntött, hogy ez a remekmű túl szép – és túl nehéz – ahhoz, hogy a katedrális tetejére kerüljön.

Így a szobrot a Piazza della Signoria téren helyezik el Donatello Judit és Holofernes helyére a Palazzo Vecchio bejáratánál.

A szobrot kötelekkel függesztették fel egy fából készült állványra, és finoman himbálózott, miközben húzták és tolták a macskakövekre fektetett törzsek mentén.

Miután felhelyezték a talapzatra, Michelangelo fogta a legkisebb vésőit, és azon a helyen fejezte be remekművének fennmaradó részleteit, ahol az a következő 369 évig állni fog.

4. A szobor többször is megsérült a szabadban. 

A firenzeiek azonnal megszerették a Dávid-szobrot, de ez nem mentette meg a szobrot a sérülésektől. A Piazza első évében Dávidot kövekkel dobálták meg.

Nem sokkal később, 1527-ben a Medici család uralmát lázító erőszakos tüntetők elárasztották a Piazzát. Az ezt követő dulakodásban egy padot kidobtak az ablakból, amely eltalálta a szobrot és David bal karja három darabra tört.

A Góliáttal folytatott híres dulakodása mellett Dávid földrengésekkel, villámcsapásokkal és galambokkal küzdött hosszabb kinti tartózkodása során.

5. Dávid a beltérben sem volt tökéletes biztonságban

Az aggódó polgárok és művészetértők felszólítására Dávidot 1873-ban beköltöztették a Galleria dell’Accademia épületébe. Dávid azonban még zárt térben sem volt teljesen biztonságban.

Egy jól ismert 1991-es incidens során egy Piero Cannata nevű olasz művész belépett az Accademiába egy kis kalapáccsal a kabátja alá rejtve.

A szobor közelében elővette kalapácsát, és elkezdte szétverni David bal lábát, és sikerült is széttörnie egy lábujját, mielőtt a múzeumlátogatók leigázták volna. Dávidot most plexi védi, kezektől és kalapácsoktól védve.

- forrás:mindenuttno.hu - szerző:Norbert -

- - - - - - - 

Michelangelo Dávid szobra - videó

Amit nem tudtál a leghíresebb szoborról

forrás:Art & Beyond

Dr. Joe Dispenza – Engedd el önmagad - Gondolat-teremtés-valóság

Ha a jól ismert gondolatokat és érzéseket idézzük fel, ugyanazt a valóságot teremtjük meg.

Amennyiben elfogadod, hogy a fenti paradigma igaz lehet, akkor az a logikus, ha elfogadod azt is, hogy a következő állítás is lehetséges: ha valami olyat akarsz létrehozni, ami eltér attól, amihez eddig hoz­zászoktál a saját személyes világodban, akkor változtatnod kell a min­dennapos, rutinszerű gondolkodásodon és érzéseiden.

Hiszen ha újra meg újra ugyanúgy gondolkodsz és érzel, mint tegnap vagy tegnapelőtt, akkor ugyanazokat a körülményeket terem­ted meg az életedben, és ezek miatt ugyanazok az érzések ébrednek benned, ami azt eredményezi, hogy gondolataid „egy szintre” ke­rülnek az érzelmeiddel.

Ha (tudatosan vagy tudat alatt) folyton a problémáidon rágódsz, akkor egyre csak ugyanazokat a nehézségeket fogod megteremteni magadnak. Pedig talán csak azért gondolsz annyit a problémáidra, mert maguk a gondolataid hívták őket életre. Talán a gondjaidat csak azért érzed annyira valóságosnak, mert szüntelenül ugyanazo­kat a jól ismert érzéseket idézed fel magadban, amelyek a problémát előidézték. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy az életed körülményei hatá­rozzák meg, hogyan gondolkodsz és hogyan érzel, akkor ezt a konkrét valóságot erősíted meg magad körül.

Mi kell ahhoz, hogy változtass?

A legtöbb ember három dologra figyel az életében: a környezetére, a testére és az időre. Sőt, nem pusztán figyelnek rájuk, hanem egyene­sen azonosulnak velük. Ha azonban szakítani akarsz azzal a szokással, hogy önmagad vagy, akkor a gondolataidnak nagyobbnak kell lenniük a környezetednél, többnek kell lenned a testedben elraktározott em­lékeknél, és új idővonal szerint kell élned.

Ha változni akarsz, akkor gondolatban kell hogy legyen egy idealizált énképed – egy modell, amit követhetsz, amelyik jobb és más, mint az az éned, amely ma létezik a konkrét környezetedben, testedben és idődben.

Vajon miért alakult ki bennünk az a szokás, hogy mindig, újra és újra ugyanúgy gondolkodunk és ugyanúgy érzünk?

Az agy a gondolataink és érzéseink kiindulópontja. A jelenlegi neurológiai elméletek szerint az agy úgy van felépítve, hogy mindenre reagáljon, amit ismer a környezetében. Az agy az összes információt, amivel életünk során valaha találkoztunk, ismeret és tapasztalat formájában tárolja szinaptikus kapcsolataiban.

Minden kapcsolatunk azokkal az emberekkel, akiket valaha is­mertünk, az a rengeteg dolog, amit ismerünk és közel áll hozzánk, a helyek, ahol életünk során jártunk vagy laktunk, és a számtalan élmény, amiben a hosszú évek alatt részünk volt, mind megjelenik az agyunk szerkezetében. Még a hatalmas mennyiségű begyakorolt és naponta megismételt cselekvés és viselkedésforma is bele van kódolva a szürkeállományunkba.

Ezért az összes személyes tapasztalatunk, amely emberekhez, dol­gokhoz, konkrét időpontokhoz és helyszínekhez kapcsolódik, mind meg­jelenik az agyat felépítő neuronok (idegsejtek) hálózatában. Hogyan nevezzük ezeket az „emlékekeinket”, amelyek azokhoz az emberekhez és dolgokhoz kapcsolódnak, akiket és amelyeket életünk bizonyos helyszínein és időpontjaiban megismertünk? Ezt hívjuk külső környezetnek. Agyunk jórészt a környezetünkkel azonos; a sze­mélyes múltunk lenyomata, az életünk valóságos tükre.

Ébren töltött időnkben, amikor rutinszerű kölcsönhatásokat lé­tesítünk világunk változatos ingereivel, külső környezetünk külön­féle agyi áramköröket hoz működésbe. Ennek a szinte automatikus reakciónak köszönhetően a környezetünkkel egy szinten kezdünk gondolkodni és cselekedni. Ahogy a környezetünk gondolkodás­ra késztet minket, hasonló idegsejthálózatok lépnek működésbe, amelyek korábbi, az agyunkba már behuzalozott tapasztalatokat tükröznek. Lényegében automatikusan gondolkodunk, úgy ahogy az a múltbeli emlékeinkből következik.

Ha pedig a gondolataink határozzák meg a valóságunkat, és min­dig ugyanazokat a gondolatokat ismételgetjük – amelyek a környeze­tünk és a rá adott reakciók termékei -, akkor napról napra ugyanazt a valóságot fogjuk újra- és újra megteremteni. Ezért a belső gondolataink és érzéseink pontosan megfelelnek a külső életünknek, hiszen a külső valóságunk az, amely – minden problémájával, körülményével és lehetőségével – meghatározza azt, hogyan gondolkodunk és érzünk a belső valóságunkban.

A jól ismert emlékek arra késztetnek, hogy ugyanazokat a tapasztalatokat ismételgessük

Mindennap ugyanazokkal az emberekkel találkozunk, ugyanazokat a dolgokat tesszük, ugyanazokat a helyszíneket járjuk végig, és ugyanazokat a tárgyakat látjuk magunk körül. Eközben a megszokott, ismert világunkhoz kapcsolódó emlékeink arra késztetnek minket, hogy ugyanazokat a tapasztalatokat hozzuk létre újra meg újra.

Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy tulajdonképpen a környeze­tünk uralja az elménket. Mivel az „elme” neurológiai értelemben az agy működését jelenti, megrekedünk egy bizonyos mentális szinten azáltal, hogy újra és újra emlékeztetjük magunkat arra, hogy kik vagyunk a külvilághoz való viszonyunkban. Önazonosságunkat a rajtunk kívül álló dolgok határozzák meg, mert azokkal a dolgokkal azonosítjuk magunkat, amelyekből a külső világunk épül fel. Ezért a valóságot egy olyan elmével figyeljük meg, amely vele azonos, tehát az életünk megtapasztalásá­nak jól megszokott módja köszön vissza. Azt folytatjuk, amit eddig is tettünk.

Talán nehéz elhinni, hogy a környezetünk és a gondolataink ennyire durván hasonlóak, és a valóságunk ennyire könnyen rep­rodukálódik. De ha meggondoljuk, hogy agyunk a múltunk teljes tárháza, az elménk pedig a tudatunk terméke, bizonyos értelemben talán örökké a múltban gondolkodunk. Ha azzal az agyi struktúrával reagálunk, amely egy szinten van az emlékeinkkel, akkor a múl­tunkkal megegyező mentális szintre kerülünk, mivel az agyunk automatikusan már létező agyi áramköröket hoz működésbe, hogy így reagáljon mindenre, amit már ismer, amit megtapasztalt, és amit ennek következtében meg tud jósolni. A kvantumfizika törvényének megfelelően -amely mellesleg most is működik benned- a múltad válik a jövőddé.

Gondold csak el: ha az emlékeidből indulsz ki, csakis múltbeli tapasztalatokat teremthetsz újra. Azáltal, hogy az ismert dolgok arra késztetik az agyadat, hogy jól ismert módon gondolkodjon és érezzen, tehát tudható eredményekre jusson, azzal folyamatosan megerősíted a jelenlegi életedet. És mivel az agyad egyenlő a környezeteddel, érzékeid minden reggel ugyanabban a valóságban helyeznek el, és ugyanazt a tudatfolyamot indítják el benned.

Minden érzékszervi inger, amit az agyad a külvilágból feldolgoz (vagyis amit látás, szaglás, hallás, tapintás és ízlelés útján szerez), arra készteti őt, hogy a már megismert valóságnak megfelelően gon­dolkodjon. Kinyitod a szemed, és tudod, hogy aki melletted fekszik, az a házastársad, hiszen már annyi tapasztalatod van róla. Fáj a hátad, és emlékszel rá, hogy tegnap ugyanígy fájt. A megszokott, jól ismert külvilágoddal azonosítod magad azáltal, hogy emlékszel magadra ebben a dimenzióban, ebben a konkrét időben és ezen a konkrét helyen.

Mi az, amit a legtöbben minden reggel csinálunk, miután rácsatla­kozunk a valóságunkra az érzékszerveinkkel, és azok emlékeztetnek minket, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, és így tovább? Nos, rácsat­lakozva maradunk erre a múltbeli énünkre, mert nagymértékben rutinszerű, öntudatlan, automatikus viselkedést folytatunk.

Valószínűleg az ágy ugyanazon felén ébredünk, ahogy mindig, belepillantunk a tükörbe, hogy em­lékezzünk rá, kik vagyunk, és automatikus mozdulatokkal lezuha­nyozunk. Azután felöltözünk, hogy úgy nézzünk ki, ahogy a világ elvárja tőlünk, és megmossuk a fogunkat, ugyanúgy, mint máskor. Kávét iszunk a kedvenc bögrénkből, és megesszük a megszokott regge­li müzlinket. Felvesszük a kabátunkat, amelyet mindennap viselünk, és öntudatlan mozdulattal felhúzzuk rajta a cipzárt.

Aztán munkába megyünk a kényelmes, meg­szokott úton. A munkahelyünkön a begyakorolt, jól ismert dolgokat végezzük. Ugyanazokat az embereket látjuk, akik ugyanazokat az érzelmi reakciókat váltják ki belőlünk, ezért ugyanazok a gondolatok támadnak bennünk ugyanazokról az emberekről, a munkánkról és az életünkről.

A munka végeztével sietünk haza, gyorsan bekapunk valamit, hogy legyen időnk megnézni a kedvenc tévéműsorunkat, aztán sie­tünk lefeküdni, hogy másnap újra elölről kezdjük az egészet. Vajon változik egy szemernyit is az agyunk egy ilyen nap alatt? Miért reméljük titokban azt, hogy valami más fog felbukkanni az életünkben, ha egyszer ugyanazokat a gondolatokat és cselekvéssorokat ismételjük nap mint nap, és ugyanazokat az érzéseket éljük át min­dennap? Nem ez az elmebetegség definíciója? Mindannyian áldozatul estünk már az efféle korlátozott életnek. Most már azt is értjük, miért.

Kijelenthetjük, hogy min­dennap ugyanazon a mentális szinten maradunk. 

És mivel a kvan­tumelmélet szerint a külső környezet az elme kiterjesztése (elme és anyag pedig egy és ugyanaz), mindaddig, amíg megmaradunk ugyan­annak a személynek, az életünk semmit sem fog változni. 

Tehát ha a környezetünk ugyanaz marad, és mi ugyanúgy reagálunk rá, akkor a kvantummodellnek megfelelően ugyanazt a valóságot teremtjük meg magunknak újra és újra. Ha mindig ugyan­azt tesszük, akkor az eredmény sem változik. Hogyan tudnánk akkor valaha is bármi újat létrehozni?

- Dr. Joe Dispenza – Engedd el önmagad -

(forrás:spiritudat.hu - Mester Marianna)

- - - - - 

Gondolatok Nyiri Helga SorsHangoló - videó

A gondolatoknak teremtő ereje van. Légy ennek tudatában, és gondold meg mit gondolsz!

https://www.youtube.com/watch?v=bvGR71DubB0

- - - - - -

Dr Joe Dispenza - 5 lépés, amivel megváltoztathatod az életed - videó

forrás: Válj új emberré!

Rudolf Steiner: Ha átmegyünk a halál kapuján

 

„Ha átmegyünk a halál kapuján, akkor a földi lét után azok a napok következnek, amelyekben hatalmas látképben jelennek meg a most eltelt földi élet képei. Egyszerre jelennek meg. Ami sok éve elmúlt, az egyidejűleg jelenik meg azzal, ami néhány napja múlt el. Ahogyan a térbeli dolgok egymás mellett vannak, és csak térbeli távlatuk van, úgy vannak most időbeli élményeink egymás mellett, és belső időbeli távlatuk van; de egyszerre jelennek meg. Csak a rövid idő alatt, amíg megvannak, egyre árnyékszerűbbek, egyre tompábbak lesznek. Míg a fizikai földi életben magunkba nézve azt érezzük, hogy az átélés képei mint összegöngyölt emlékképek vannak meg bennünk, most nagyobbak, hatalmasabbak lesznek. Úgy érezzük, min a világ befogadná emlékezetünk képeit. Ami a halál után először bizonyos értelemben szűken körülhatárolt az emlékezet tablójában, az egyre nagyobb lesz, de ugyanakkor árnyékszerűbb is, míg végül úgy látjuk, hogy világmindenséggé tágul, de elhalványul, és már alig sejtjük, hogy először mit is láttunk világosan. Sejtjük. És azután eltűnik a messzeségben, többé nincs meg.

Ez a második forma, amit az emlékezet felvesz, bizonyos értelemben a második átalakulása a halál utáni napokban. Ez az a szakasz, amelyről elmondhatjuk, hogy az emlékeink elszállnak a világmindenségbe. Mindaz, amit a születés és a halál közötti létünkhöz oly szorosan kötöttünk, mint az emlékezetet, kitágul, megnő, egyre árnyékszerűbb lesz, végül elenyészik a világmindenség távolában. Olyan ez, mintha a világmindenség távolában eltűnni látnánk az ént, amelyet földi életünk alatt tulajdonképpen saját énünknek neveztünk. És a néhány nap, amíg ezt átéljük, úgy ér véget, hogy tovatűnő emlékeink láttán azt kell mondanunk: Mi magunk szóródunk szét, tágulunk ki a világmindenségben, olyan messzire, hogy átéljük azt a pillanatot, amikor tulajdonképpen abban, amiben éreztük magunkat a születés és a halál között, úgy érezzük, hogy magába fogad a világmindenség távola.

Miután átmentünk ezen az érzékfeletti kábulaton, érzékfeletti ájultságon, ami megfosztott az emlékképek összességétől és így a földi lét belső tudatától, az emlékezet harmadik szakaszában ébredünk fel. És ez a harmadik szakasz arra tanít, hogy amit a földi létben az emlékeink segítségével az énünknek neveztünk, az szétszóródott a távoli világmindenségben, előttünk és számunkra bizonyos értelemben értéktelennek bizonyult. És ha csak azok lennénk, amit megőriztünk emlékeinkben a születés és a halál között, akkor halálunk után néhány nappal semmivé válnánk.

Most valami egészen másban merülünk el. Észrevesszük, hogy nem tudjuk megtartani az emlékeinket. Ami emlékeinkként van meg bennünk, azt nem tudjuk megtartani, halálunk után a világ elveszi tőlünk. De minden földi életünkben ápolt emlék mögött van valami objektív. A szellemi párja fel van jegyezve a világban. És most emlékeinknek ebbe a párjába merülünk alá. Miközben születésünktől a halálunkig élményeken mentünk keresztül, átéltünk valamit azokkal az emberekkel, azokkal a növényekkel, forrásokkal, mindennel, amihez életünk során odafordultunk. Nincs olyan élményünk, aminek szellemi párja ne lenne feljegyezve a szellemi valóságban, amelyben a fizikai valóság mellett szintén ott vagyunk. Bárkivel kezet fogtunk, annak megvan a szellemi párja. Fel van jegyezve a szellemi világban, létezik. Csakhogy a halál utáni első napokban az életünkre figyelünk, ennek képei vannak előttünk. Ezek bizonyos fokig elfedik előlünk, hogy tetteinkkel, gondolatainkkal, érzéseinkkel mit jegyeztünk fel a világba.

Minden, amin keresztülmentünk, szellemi képekben válik láthatóvá, de úgy, hogy most közvetlen ösztönzést kapunk arra, hogy most valóban megtegyük az utat visszafelé, még egyszer átmenjünk ezeken az élményeken.Volt egy élményünk a természet emberen kívüli birodalmában valamivel, mondjuk, egy fával. Megvizsgáltuk vagy favágóként kidöntöttük. Mindennek megvan a szellemi ellenképe. Az egész világmindenség, a szellemi világ számára mindenekelőtt annak van jelentősége, hogy a fát csupán meg vizsgáltuk-e vagy kidöntöttük vagy valami mást tettünk vele. Ami a fizikai fával átélhető, azt a fizikai földi létben éltük át; ami ennek az élménynek a szellemi ellenképeként van meg, azt most, a haláltól a születésig visszafelé haladva éljük át.

Ha másik emberrel volt valamilyen élményünk, mondjuk, fájdalmat okoztunk neki, akkor annak már a fizikai világban van ellenképe, csak az nem a mi élményünk; az a fájdalom. Lehet, hogy nálunk ennek a fájdalomnak az oka valamilyen kellemes érzés volt, mert fájdalmat okoztunk neki. A bosszú vagy valami hasonló, az töltött el. Most, amikor visszafelé haladunk életünkben, nem a saját élményünkön megyünk keresztül, hanem az övén, amit a tettünk miatt átélt. Ez is hozzátartozik a szellemi ellenképhez, és fel van jegyezve a szellemi világban. Röviden, az ember még egyszer átéli az élményeit a haláltól a születésig visszafelé haladva.

…ehhez az átéléshez kapcsolódik az érzés, hogy részt vesznek benne felsőbbrendű lények. Miközben áthatjuk magunkat élményeinknek ezekkel a szellemi ellenképeivel, mintha fentről folyton a szellemi lények visszafelé átélt tetteink és gondolataink iránt érzett rokonszenve és ellenszenve permetezne lefelé. És ebben a visszafelé átélésben érezzük, hogy amit a Földön magunk vittünk véghez, minden egyes gondolat, minden egyes érzés, minden egyes akarati impulzus, minden egyes tett mennyit ér a szellemi lét számára. Keserű fájdalomban éljük át valamely ártalmas tettünket. Égető szomjúságban éljük át a szenvedélyeket, amelyeket lelkünkben tápláltunk. Földi fizikai személyiségünktől függően addig éljük át égető szomjúságban ezeket a szenvedélyeket, ameddig eléggé át nem éljük, hogy a szellemi világ számára értéktelen a szenvedély táplálása, és túl nem jutunk a szenvedély táplálásán.

…ha valaki a lelkében valami iránt nagy kedvet érez, amit a fizikai életben fizikai úton lehet kielégíteni, akkor ez olyan, mint amikor itt, a fizikai életben szomjas: a lelke szomjúságot, égető szomjúságot érez olyan dolgok iránt, amelyeknek fizikai elintézését itt megszokta. Hiszen nem lehet fizikai módon elintézni, ha letettük fizikai testünket. A halál utáni életben ez a visszafelé haladás, amiről beszéltem, úgy zajlik le, hogy lelkében és szellemében az embernek először hozzá kell szoknia ahhoz, hogy fizikai test nélkül él. Eleinte folyton égető szomjúságot érez az iránt, ami csak a fizikai testen keresztül elégíthető ki.

…minden, amit a Földön fényűzésként éltünk át, ott nélkülözés, keserű nélkülözés lesz, és valójában csak az lesz valamennyire boldogító, ami a Földön kielégítetlen, fájdalmas volt. Amit ilyenkor átélünk, az a földi élettel összehasonlítva sok tekintetben hátborzongató; de nem is lehet a földi élettel közvetlenül összehasonlítani, mert nem a földi életben, hanem az után éljük át, és mert a földi élet után nem földi fogalmakkal alkotunk ítéletet.

Ha például Önök, azért, mert egy másik embernek fájdalmat okoztak, átélik ennek a másik embernek a fájdalmát, akkor egyszerre azt mondják – ezt csak így tudom kifejezni -, ebben a halál utáni átélésben azt mondják: Ha nem élném át ezt a fájdalmat, akkor tökéletlen emberlélek maradnék, mert amit ártottam a világmindenségben, annak folyamatosan el kellene vennie valamit tőlem. Csak akkor leszek teljes ember, ha átélem a kiegyenlítést. Belső lelki alkatunktól függően előfordulhat, hogy nehezen jutunk el az ítélet, a post-mortem ítélet, a halál utáni ítélet megalkotásáig, hogy jótétemény, ha a másnak okozott fájdalomért fájdalmat érzünk. Nehéz lehet eljutni ehhez az ítélethez, de létezik bizonyos lelki alkat, amely megkönnyíti ezt, mégpedig az, amelyik már itt, a földi életben megtud valamit az érzékfeletti életről. Van olyan lelki alkat, amely egyenesen boldogítónak érzi, hogy a földi életért fájdalmas kiegyenlítésen megy keresztül, mert ezáltal előrébb jut emberi mivoltának tökéletesítésében. Különben elmaradna emberi mivolta tökéletesítésében. Ha Önök fájdalmat okoznak valakinek, akkor kevesebbet érnek, mint mielőtt ezt a fájdalmat okozták volna. És ha értelmesen ítélnek, akkor azt mondják: Miután fájdalmat okoztam valaki másnak, a világmindenség szemében rosszabb emberlélek vagyok, mint előtte. Többet értem azelőtt, hogy fájdalmat okoztam. És jótéteménynek fogják érezni, ha a halál után ki tudják egyenlíteni azzal, hogy Önök is megtapasztalják ezt a fájdalmat. Látják, kedves barátaim, ez a bennünk élő emlékezet harmadik szakasza. Először a halál után néhány napon át képekbe sűrűsödnek, de azután szétszóródnak a világmindenségben a magunkban hordozott emlékek. Belső életünk gondolatok formájában tér vissza a világmindenséghez. De magában a világban szellemileg fel van jegyezve, amit átéltünk. És míg elvesztettük azt, amit földi életünkben magunkba zárva tartottunk – miközben ez a távolba vágyott -, addig a világ objektív feljegyzéseiből visszaadja nekünk.

Aligha létezik erősebb bizonyíték az ember kapcsolatára a világgal, mint az, ami a halál után jelenik meg azáltal, hogy először a belső életünktől fosztanak meg, hogy azután visszakapjuk a világból. És még a fájdalmas eseményeket is olyasminek érezzük a halál után, ami valójában hozzátartozik ember mivoltunk teljességéhez. Azt mondhatjuk, hogy az az érzésünk, a világ magához veszi a Földön megvolt belső életünket. És amit bevéstünk a világba, azt visszaadja nekünk. A saját énünk éppen azt adja vissza, amire nem figyeltünk, ami mellett elmentünk, de határozott vonásokkal jegyeztük fel a szellemi létbe. És azután, életünket visszafelé követve a születésünkön túl a szellemi lét messzeségébe jutunk.

Tulajdonképpen csak most létezhetünk a szellemi világban, mi után keresztülmentünk ezen. Mindannak révén, amin keresztülmentünk, csak most léphetünk be a szellemi világba. És az emlékezőtehetség felveszi negyedik alakját. Most érezzük, hogy földi életünk alatt a szokásos emlékezetünk mögött mindenütt élt bennünk valami, de nem jutott el a tudatunkba. Beíródott a világba; most mi magunk válunk azzá. Földi életünket a maga szellemi jelentőségében fogadtuk be; mi magunk válunk ezzé a jelentőséggé. Most, miután a születésen át visszafelé a szellemi világba jutottunk, nagyon sajátságos módon állunk a szellemi világ előtt. Bizonyos értelemben saját szellemi ellenértékünkben állunk a világ előtt. Keresztülmentünk a másik embernek okozott fájdalmon, megtapasztaltuk, mondjuk, egy fával átélt élmény szellemi ellenértékét, ez élmény volt ugyan, de még nem önmagunk átélése. Ez valóban az ember születés előtti embrionális létéhez hasonlítható. Ilyenkor még nem jut el az öntudatába semmi, amit átél, sőt még fizikai földi életének első éveiben sem. Csak fokozatosan ébred fel az öntudata.

Így amikor belépünk a szellemi világba, csak lassanként válik énünkké, szellemi öntudatunkká az, amit visszafelé átélünk, és most azok vagyunk, amit átéltünk. Saját szellemi ellenértékünk vagyunk. És ebben a létben, ami valóban a földi lét másik oldalát jelenti, lépünk be abba a világba, ahol semmi sincs meg a külső természet megszokott birodalmaiból, az ásvány-, növény-, állatvilágból – ezek a földi léthez tartozó dolgok -, de ahol nyomban megjelennek először azok a lelkek, akik előttünk hunytak el, és valamilyen kapcsolatban voltunk velük, valamint a magasabb szellemi lények individualitásai.

Szellemként emberszellemek és más szellemek között élünk, és most a körülöttünk levő szellemi individualitások alkotják világunkat, és tapasztalatunkat, átélésünket az a kapcsolat alkotja, amibe velük kerülünk szellemi létünkben, a szellemi világban, legyenek akár más emberek, akár nem az emberiséghez tartozó lények. Ahogyan itt, a Földön a külső természeti birodalmak lényeivel, úgy most a különböző fokokon álló szellemi lényekkel vannak élményeink. Az pedig különösen lényeges, hogy a halál és a születés közötti életben, mialatt visszafelé éltünk, úgy éreztük a rokonszenvet és az ellenszenvet – ahogyan tegnap hasonlatként mondtam -, mint az ezekre az élményekre permetező esőt, szellemi esőt. Most szellemileg meglátjuk azokat a lényeket, amelyeknek azelőtt csak a rokonszenvét és ellenszenvét észleltük, mialatt átéltük földi életünk szellemi ellenoldalát; most, miután megérkeztünk a szellemi világba, közöttük élünk. És most lassanként úgy érezzük, hogy belül erő tölt el, impulzusok, amelyek ezektől a körülöttünk levő szellemi lényektől indulnak ki. Minden, amit korábban átéltünk, valóságosabb lesz ezáltal, énünk szellemileg valóságosabbá válik számunkra. Fokozatosan úgy érezzük, hogy ezeknek a szellemi lényeknek a fényében vagy árnyékában élünk, amelyeket megszokunk. Korábban azért éreztünk valamit, mert a szellemi ellenértéken keresztül éltük át, hogy mi értékes vagy ártalmas a világmindenségben. Most azt érezzük, hogy van valami, amit a földi életben gondolatban vagy munkával elvégeztünk, ennek megvan a szellemi ellenértéke, amit feljegyeztek a szellemi világmindenségben. A lények, amelyekkel találkozunk, vagy tudnak ezzel kezdeni valamit, vagy nem. Vagy egy beesik fejlődésükkel vagy törekvésükkel, vagy nem esik egybe fejlődésükkel. Úgy érezzük, hogy a szellemi lények számára az jellemez, hogy elmondhatjuk, az ő szándékaik szerint vagy a szándékaik ellen cselekedtünk-e. Hozzáadtunk-e valamit ahhoz, amit a világ fejlődése érdekében akartak, vagy félredobtunk valamit abból, amit a világ fejlődése érdekében akartak.

Elsősorban nem csupán azt érezzük, hogy eszmei ítéletet mondanak rólunk, hanem valóságosan értékelnek, és maga ez az értékelés létünk valósága, amikor halálunk után kijutunk a szellemi világba. Ha itt, a fizikai világban emberként valami rosszat tettünk, nos, ha megvan hozzá a lelkiismeretünk és az eszünk, magunk ítéljük el, vagy elítéli a törvény, elítéli a bíró, elítéli a többi ember, megvet minket. De ezektől az ítéletektől nem válunk silánnyá, legalábbis nem számottevően, hacsak emberként nem vagyunk különleges alkatúak; leginkább csak az ítélet következményeitől leszünk silányak. De ha belépünk a szellemi lények világába, ott nemcsak eszmei az ítélet, hogy keveset érünk, hanem a szellemi lények úgy pillantanak ránk, mint értéktelenre, ártalmasra, mintha pillantásuk eltörölné létünket. Mindazért, ami értékeset tettünk, olyan pillantás ér, mintha csak azáltal válnánk lelki-szellemi lényként valóságossá. Valóságosságunk az értékünktől függ. Mintha sötétség borulna létünkre, ha feltartottuk a szellemi világ szándékai szerinti fejlődést. Mintha fény hívogatna friss szellemi létre, ha olyasmit tettünk, ami most is hat, ami megfelel a szellemi világ fejlődésének.

Mindazon keresztülmegyünk, amit ábrázoltam, belépünk a szellemi lények világába. Ez fokozza tudatunkat a szellemi világban. Ez ébren tart a szellemi világban. És amit követelményként átélünk, az ráébreszt, hogy a világmindenségben nyertünk valamit saját valóságosságunkra vonatkozóan. Tegyük fel, hogy olyasmit tettünk, ami feltartja a világ fejlődését, ami azon a területen, amelyre léptünk, csak ellenszenvet ébreszt a szellemi lényekben, érezzük, hogy az utóhatása úgy megy végbe, ahogyan leírtam: a tudatunk elhomályosul, elkábul, időnként teljesen kialszik. Ki kell kerülnünk ebből az állapotból, ismét fel kell ébrednünk. És amikor felébredünk, szellemi létünkben még úgy érezzük, mint amikor a fizikai világban a húsunkba vágnak, csak még valóságosabban, pedig ez már itt, a fizikai világban is elég valóságos érzés. Röviden, mi magunk teremtettük meg annak az okát, amik a szellemi világban leszünk. És ebből láthatják, hogy az embernek elegendő indítéka van arra, hogy visszatérjen a földi létbe.

Visszatérni? Miért? Nos, ami a szellemi világban fel van jegyezve, azt az ember saját maga éli át, aszerint, amit a földi létben jó vagy rossz értelemben követett el. De amit alapjában véve mégis csak ezen az átélésen keresztül ismert meg, azt ténylegesen csak akkor tudja kiegyenlíteni, ha visszatér a földi létbe. És valóban, ha az ember – ez persze csak hasonlat – a szellemi lények arcáról leolvassa, hogy mit ér a világ számára, akkor ezzel az észleléssel elegendő ösztönzést kap, hogy visszatérjen a fizikai világba, miután képes lett arra, hogy másképpen élje végig az életét, mint ahogyan tette. De számos tekintetben alkalmatlan marad erre, és a valóságban ez a kiegyenlítés csak különféle földi életek után történhet meg.

Ha a földi élet során magunkba nézünk, akkor először azokra az emlékekre találunk, amelyekből, ha elzárkózunk a külső világ elől, először is felépítjük lelki életünket. Még az alkotó, művészi fantázia is csak ezekből az emlékekből dolgozik. Ez az emlékezet első formája. Mögötte vannak azok a hatalmas képek, amelyek közvetlenül az után válnak láthatóvá, hogy átléptünk a halál kapuján. Ezeket elveszik tőlünk. Kikerülnek a világmindenség távolába. Emlékképeinkre visszapillantva azt mondhatjuk, hogy mögöttük van az, ami rögtön útnak indul a kozmikus térségekbe, amikor megfosztanak testünktől. A testünk tartja össze azt, aminek eszményi helye valójában a világmindenség. De miközben végigjártuk az életet, mindenről emlékek maradtak bennünk, hátrahagytunk valamit a világban, ami az emlékek mögött még hátrább van, csak éppen az időben. Ezt újra át kell élnünk visszafelé. Ez az emlékezet mögötti harmadik képződmény. Először az emlékek szőnyegével van dolgunk; mögötte van az, amit a világmindenség hatalmas képeként összegöngyöltünk, mert mögötte van az, ami a világban fel van jegyezve. És mi magunk csak akkor vagyunk mögötte, ha ezt végigéltük: szellemileg meztelenül a szellemi világmindenség előtt, és amikor belépünk ide, felöltöztet a ruháiba.

Bizony az emlékeinkre kell pillantanunk, ha fokozatosan túl akarunk jutni a múlandó emberi életen. A földi élet alatti emlékeink múlandóak, szétszóródnak a világban. Az emlékek mögött azonban saját énünk van, az, amit a szellemi világból kapunk meg, hogy megtalálhassuk az utat az időtől az örökkévalóságba.”

- Rudolf Steiner: Az antropozófia összefoglalása huszonegy év távlatából (GA234) -

forrás:Balogh Gábor

Hátborzongató vallomás: ezt élik át azok, akik visszatértek a halálból

A tudomány nem tud vele mit kezdeni, pedig ma már rengeteg beszámoló áll a rendelkezésünkre: akiket visszahoznak a klinikai halál állapotából, mind ugyanazt élik át, és megtapasztalják, hogy mi vár ránk „odaát”…

Paulinyi Tamás író, pszi-kutató, a Szintézis Szabadegyetem szakmai igazgatója több mint harminc éve foglalkozik a paranormális képességek kísérleti kutatásával, beleértve a telepátiát és a jövőérzékelést is. A halálközeli élmények egyik szakértőjeként azok valóságosságát is a parapszichológia ismeretei szerint értelmezi. 

Szinte kivétel nélkül euforikus, boldog, szeretettel teli, megnyugtató állapotként írják le az utazást „odaátra”/ Fotó: Fanny magazin

Márpedig kutatási anyag bőven áll a rendelkezésünkre. A halálközeli élményeket a ’70-es évektől vizsgálják. Korábban nem tartott még ott az orvostudomány, ahol ma, hogy a klinikai halál állapotából képesek legyenek visszahozni embereket, de amióta ez lehetséges, azóta ugyanazt állítják az érintettek.

A szakértő szerint a megfogalmazás valóban pontos, az ilyen élményeket ugyanis azok élik meg, akik a halál közvetlen közelségébe kerültek. Erről akkor beszélhetünk, ha nincsenek életfunkcióik, leáll a keringésük, majd újjáélesztik őket. A pszi-kutató szerint a visszaemlékezők mindannyian ugyanarról számolnak be. Jellemzően a testükön kívül találják magukat, felülről látják például az újjáélesztésüket, ebben az állapotban pedig akadálytalanul képesek átkelni falakon és szilárd tárgyakon.

– Áthaladnak egy alagúton, vagy kapun. Általában ezt követi a fénylénnyel való találkozás, ahol a mindent kitöltő világosságban egyfajta misztikus és szeretetteli személyességet tapasztalnak meg. Ezután az életüket látják, filmkockaszerűen, minden apró mozzanatában. Gyakori az elhunyt rokonokkal való túlvilági találkozás, egy másik világban való jelenlét. Ezután az illető ráébred, megérti, hogy még vissza kell térnie, még élnie kell. Vannak, akiket erre a Fénylény figyelmeztet, de a beszámolók szerint ez mégis egy szabad döntés, egy választás, annak belátása, hogy még van feladat ebben a földi létben… Majd ezt követi a testbe való visszatérés – magyarázta a szakértő.

A sorsunk, mint egy film

Panoráma-tudatnak hívják a jelenséget, amikor az átélő előtt lepereg a teljes élete, de valahogy időn és téren kívül, egyetlen pillanatba sűrítve.

Egészen csecsemő korától kezdve látja az illető az élete film-kockáit. Megérti az összefüggéseket, látja az ismétlődő köröket, sémákat. De ez is egy megnyugtató élmény, amit a szeretet és megértés hat át. Azt is látja, mit lehetett volna másképp… És gyakran azt is, mit okozott másoknak… de megbocsátással, megnyugvással teli összegzés ez

– fejtette ki a szakértő. Akik a halálból ezzel az élménnyel tértek vissza, azoknak az élete örökre megváltozik. Teljesen átalakul az értékrend, a prioritás, hogy mi az, ami fontos, vagy mi az, ami kevésbé.

Mint elmondta, néhány napig sokan „haragszanak” is az orvosokra, amiért visszahozták őket az életbe. Aztán szép lassan kibontakozik ennek a sorsfordító élménynek a hatása. A pénz hajhászása, az anyagiak teljesen háttérbe szorulnak, a spiritualitás felerősödik.

A tudat a testtől függetlenül létezik

A tudományos megközelítés nem képes választ adni ezekre a jelenségekre. Van olyan nézet, ami szerint az orvosi beavatkozások során használt bódító szerek okoznak hallucinációt, de a halálközeli élményt átélt személyeknek csak egy kis töredéke kapott ilyet a halál beálltakor, előtt, vagy után - írja a Fanny magazin.

Vannak, akik azzal magyarázzák, hogy felszabadulnak bizonyos kémiai anyagok az agyban. De ez az elgondolás is megbukott, és evolúciós szempontból sincs semmi értelme

– szögezi le Tamás, hozzátéve, hogy a tudomány nagyon nehezen fogadja be azt, amit ez az egész bizonyít:

A tudat – a testen kívüli tapasztalásokból kiindulva – akkor is létezik, amikor nincsenek agyi folyamatok. Ez az egyik legnagyobb hatású jelenség a 21. században, amit hihetetlenül elhanyagolnak.

Paulinyi Tamás pályafutását szépíróként, képzőművészként kezdte, majd a ’ 90es évek elején egy, az ELTE pszichológiai tanszékkel együttműködő alapítványban végeztek pszi-kutatásokat. A nemzetközi szinten is ismert Vassy Zoltánnal ugyanekkortól dolgozott együtt, az ezredfordulótól pedig a Szintézis szabadegyetem pszi-laborjában vizsgálja a jelenségeket, elsősorban a telepátia, megérzések területén.

forrás:borsonline.hu

- - - - - - -

A halálközeli élmények kutatási eredményei 

és parapszichológiai vonatkozásai – Paulinyi Tamás - videó

Miért nem él át mindenki halálközeli élményt, akit megérint a halál? Hol lehet reklamálni? Mi történik a halál után? A túlvilág egy hely? Lehet-e erről tudni valami biztosat? Miről számolnak be a halálközeli élményt megélők? Visszaküldik őket szeretni? Létezik-e test tudat nélkül? A tudat a test terméke, vagy a test a tudat terméke? Milyen a testen kívüliség élménye? Mi árad abból a fényből, amit a halál, vagy halálközeli élmény során tapasztalnak? 

- Szintézis Szabadegyetem -

Jenny, a macska, amelyik megérezte a Titanic tragédiáját

A sztori Celia Spike festőművészt is megihlette

A világ leghíresebb óceánjáróját és katasztrófáját számos legenda övezi: történetek emberekről, akik előre megérezték a tragédiát, vagy a szerencsés véletlennek köszönhetően mégsem szálltak fel a hajóra. A legendák között pedig akad egy, amelyik nem egy emberhez, hanem egy állathoz kötődik.

Amikor a Titanicról beszélünk, a legtöbbször csak az emberi veszteségeket említjük, azokat az utasokat, akik a hajóval együtt szálltak hullámsírba 1912. április 15-e hajnalán. A luxus óceánjárón azonban nem csak emberek utaztak: a legtehetősebbek magukkal vitték állataikat is, jobbára kutyákat, de akadt a fedélzeten néhány macska is. Utóbbiak általában nem puszta kísérők voltak, hanem nagyon is fontos feladatot láttak el: hivatásos rágcsálóirtóként azért feleltek, hogy elkapják a kikötőkben hajóra merészkedett patkányokat és egereket, amelyek bizony még a legkülönlegesebb utasszállítón is előfordultak.

Ilyen hivatásos rágcsálóirtó volt Jenny is, aki korábban a Titanic testvérhajóján, az Olympicon szolgált, mielőtt átvezényelték a később katasztrófát szenvedett óceánjáróra, ahol a konyhában lakott, és egy Jim Mulholland nevű fűtő viselte gondját, aki rendszeresen elcsent neki pár falatot a maradékokból.

Jim egyébként eredetileg csak átmeneti időre szerződött a Titanicra, amíg segített átnavigálni a hajót az Ír tengeren át Southamptonba, később azonban teljes munkaidős állást ajánlottak neki az óceánjáró első útjára New Yorkba. Mulholland nem sokat gondolkodott az ajánlaton: meglehetősen kemény idők jártak akkoriban az egyszerű munkásokra, egy jól fizető állást vétek lett volna kihagyni. Így tehát Mulholland izgatottan készülődött a hajó első hivatalos útjára, s bár a munka megterhelő volt és monoton, a szürke napokba Jenny igazi örömet csempészett. Már csak azért is, mert nagyjából egy héttel az indulás előtt a macska megkölykezett. Jim lelkiismeretesen viselte gondját Jennynek és kölykeinek: komfortos, meleget adó helyet talált nekik, és továbbra is ellátta finom falatokkal.

Úgy tűnt, a macska jól érzi magát, ahogy azonban a hajó kikötött Southamptonban, fogta a kölyköket, és egyenként elkezdte lecipelni őket a hajóról. A jelenetnek Jim is szemtanúja volt, aki úgy gondolta, valamit tudhat ez a macska, ha ott hagyja eddigi biztonságos és kellemes helyét. Fogta és összepakolta a saját holmiját, és még mielőtt elindult volna végzetes útjára, Jim is elhagyta a Titanicot - szerencséjére.

Hogy mindez csak legenda lenne, amelyet Jim költött később, hogy érdekesebbé tegye a történetét? Biztosan nem tudni. A tragédia után évekkel az Irish Times számolt be Jenny sztorijáról, amit egy riporterük hallott egy idős embertől – talán magától Jimtől, talán csak valakitől, aki ismerte Jimet. A Daily Mirror 1912-es kiadásának címlap sztorija: egy „Okos macskamama megmentette kicsinyeit a Titanictól” ugyancsak említi az esetet, ami mellé egy képet is mellékeltek egy alom kismacskáról és anyjukról, talán épp Jennyről és családjáról. Akárhogy is volt, a Titanic katasztrófája valószínűleg örökre beszédtéma marad.

forrás:vehir.hu

Violet Constance Jessop ápolónő

Bár a történet hitelességét sokan megkérdőjelezik, a kiváló intuicíókkal rendelkező anyamacskáról a hajókatasztrófa egy másik túlélője, Violet Jessop is megemlékezett memoárjában: 

„Közvetlenül azelőtt, hogy a Titanic elindult Southamptonból, a szemtanúk láttak egy macskát, aki egyenként vitte le a kiscicáit a hajóról. Jim figyelte Jennyt, és megjegyezte: Az a macska tud valamit. A legszerencsésebb döntést hozta meg, amikor Jenny példáját követve összeszedte a holmiját, és elhagyta a hajót.”

- forrás:nlc.hu -

- - - - - - 

Kapcsolódó írás:

A reinkarnáció bizonyítéka: előző életében a Titanicon halt meg a fiú!

https://dszilvia.blogspot.com/2018/05/a-reinkarnacio-bizonyiteka-elozo.html

- - - - - -

A Titanic elsüllyedése - videó

forrás:Port of Southampton

Bistey Zsuzsa: Az Élet Kelyhe - Az Emberi Én Diadalmas Útja

Az Életkehely kifejezés és annak képi megjelentetése hosszú és intenzív imaginációs, inspirációs munka eredményeképpen született. Az ember földi életének legfontosabb és talán épp ezért ma legkevésbé ismert vonásait kívánja feltárni, megmutatni és további megmunkálásra közzétenni.

A "szellemi biográfia", a "láthatatlan történet", az "iható arany", vagy éppen az "opusz magnum" kifejezések mind az emberi lét nagy misztériumára utalnak, amely ma, az ötödik Atlantisz utáni korszakban, a Tanítványság korában, a tudati lélek Ego-ébresztő impulzusának nehéz fázisában nemcsak felismeréssé érik bennünk, hanem a Michael-régensség parancsoló erőterében cselekvő akarattá erősödik. Ezen a metamorfózison múlik a Föld és az emberiség evolúciójának további sorsa.

Miért éppen Életkehely? Mert az ébredő Egó-tudat minden szellemi úton járó emberben felkelti a Grál hangulatot, a megváltás erőinek felismerésén alapuló tiszteletét, felfedi a kozmikus Krisztus kilétének titkát, a Golgota Misztériumának igazi evolúciós jelentőségét.

Ma, a veszendőség korában amikor a földi ember a lehetetlenség kapujának küszöbén áll, először pillantja meg kétfelől a kapu félelmetes őreit, és minden kétséget kizáróan tudja, hogy visszafelé már nincs ösvény. A küszöböt át kell lépni, bizonyos dolgokat néven kell nevezni, bizonyos kérdéseket fel kell tenni...

Mindenek előtt fel kell ismerni a mai ember tudatának töredékes voltát, amely meghatározza nemcsak a térhez, de az időhöz való viszonyát is. Múlt, jelen és jövő a mai ember számára külön korszakot jelent, éppen ezért a benne munkáló egységes erőre sem vagyunk képesek rálátni, ráérezni.

A szellemi ember ébredő emlékezettel kezdi hordozni jelenében a múltat, amelyből állandóan merít, és folyamatosan jövővé alakítja. Számára a múlt "nem múlik el", hanem elevenen él és hordozza a hierarchikus jövőt. Éppen emiatt a múlt helyes feldolgozása, értékelése, jövő építő és meghatározó erő úgy az egyéni, mint csoportkarma szintjén.

Arimatheai Szent József és Szent Nikodémus 

fotó webforrás

A Kehely egy felfelé nyitott áldozati edény, amelybe a Golgotán Arimátiai József felfogta a Megváltó vérének cseppjeit. Kehely, amelyet azóta is az egész világon számtalanszor emelnek a magasba egy rituális mozdulattal, mint a földreszakadt emberiség reménységét. De Kehely az is, amely eonokon át szellemi kézről-kézre járt a Teremtés fenséges ritmusában, a Szeretet, Harmónia és Akarat Uraitól lefelé, egészen a Mozgás és Forma Szellemek uralmi szférájáig, ahol a "tört sugár" anyaggá válhatott, a Szellem pedig magára vehette a test önkívületét. A Kehely a felajánlás, a várakozás, az áldozatra érkező válasz befogadója, a felejtés és az emlékezés beavatási italának edénye...

"Ismerd meg önmagad!" - szól az évezredes parancs, és ma már tudjuk, hogy miképpen a Teremtés és a Megváltás, földi fogalmak szerint az önismeret sem "befejezhető" mű. Az ember földi élete egy hatalmas, fenséges mozdulat, a Szellem Világából való kiszakadás (születés) pillanatától egészen az oda való visszatérés (halál) pillanatáig és ezt a mozdulatot a Teremtő Hierarchiák, valóságosan az egész Kozmosz lényeinek mélységes figyelme kíséri. Ennek a mozdulatnak a fókuszában áll az Égi Hatalmak imaginációs, inspirációs, intuíciós erőfeszítéseinek kikristályosodott metszete: az Ember...

Önismeret és világ-ismeret többé egymástól nem elválasztható fogalmak. Életünk tanulmánya ezért nem öncélú tudomány, éppen ellenkezőleg: ember és Kozmosz kikerülhetetlen jövőbeni egymásra ismerésének felelős Én-tudatból, szabad akaratból táplálkozó integrációjának szükséges lépcsőfoka, az ember földi útjának szellemi tanulmánya.

Csaknem egy esztendeje foglalkozunk intenzíven az emberi életkorszakok és az azokhoz kapcsolódó jelenlétek megfigyelésével. (Megj.: utalás az Arkánum Szellemi Iskola működésére. AT) Érdekfeszítő, testet, lelket, szellemet megmozgató, gondolatot, érzelmeket, akaratot egyaránt megdolgozó feladat ez, csupa mozgás, hullámzás, csupa eltűnés és felbukkanás, csupa kiugrás, fókuszba rendeződés, csupa elhalványodás, elköszönés és eltávozás. A rögzítettnek hitt, "lezajlott" múlt a szemünk láttára vált alakot, cserél fókuszpontot, szereplők, események, találkozások és pozitúrák gazdag mintájából tűnik elő a Karma Urainak kegyelmi jelenléte, körülmény teremtő, oldó és kötő impulzusainak bámulatos rendezettsége...

Az élete feltérképezésére vállalkozó ember, akit nem az önkémlelés veszélyes egoizmusa vezérel, hanem a világ iránti szenvedélyes érdeklődés, a csodálat, a tisztelet, az önátadás és a világ Teremtő hatalmaival való együttműködés vágya motivál, feltárt, felismert, feldolgozott életkelyhét köszönő gesztussal emeli fel a Hierarchia felé. Ez a gesztus egyben jelzi, kiürítette az edényt, a megfelelő felejtés és a megfelelő emlékezés italait magába fogadva készen áll arra, hogy határlényként éljen és szolgáljon a két világ küszöbén: az emberek felé a Szellemi Hierarchiát, a Szellemi Hierarchia felé az embert képviselve.

Most pedig tekintsünk végig az Életkehely jelrendszerén és használatának módján, hogy az útmutatás segítségével bárki szobája falára akaszthassa ezt a "nem közönséges formát", amely rendkívüli erőket invokál minden emberben, aki őszinte törekvéssel, alázattal és a feladat felelősségének tudatával vállalja ezt a nem mindennapi felfedező utat.

Az Életkehely, amely az emberi földi életút térképének is tekinthető, magába foglalja az egész kozmikus "életmozdulat" minden egyes fázisát, gondolat ébresztő, idea formáló ereje már nem csupán a fizikai agynak szól. Sokkal inkább az "éteri agy" élő, imaginatív gondolati erőire támaszkodik. Jelenléte a szobánk falán, a naponta vele találkozó pillantás egy dinamikus meditációs praxis szinte észrevétlen, bár korántsem erőfeszítés nélküli kiépülését indítja meg bennünk.

Az Eredet, a Most és a Cél hármas fókuszában a felületes pillantás elől elrejtőző finom összefüggések tűnnek elő, a napi gondolat-torna pedig a modern élet "áldásaitól" eltompult tudat, lebénult emlékezés éteri erőit frissíti fel újra meg újra.

Az Életkehely mint forma különösen alkalmas arra, hogy az emberi élet folyamatának kozmikus ívét élővé tegye számunkra. Alászállásunk, leérkezésünk, inkarnálódásunk íve az Életkehely bal oldalán mutatkozik meg, míg vele szemben a kifelé, felfelé törekvés földtől való távolodás, exkarnálódás ívét találjuk. Ez a kettős ív foglalja magába azt a 9x7 esztendős periódust, amelyet a Karma Urainak irányítása alatt, a planetáris erők kereszt-tüzében megélünk.

Egy kozmikus "fürdőkádnak" is vélhetjük ezt a formát, ahová az embert lassan, fokozatosan aláeresztik "az élet vizébe", majd 63 év elteltével lassan kiemelkedik belőle. A 63. év után következő időszak az Életkehely középső, beforduló ívében található, ahol a kegyelmi periódusban az ember az eddigi erőktől bizonyos mértékig függetlenné vált létét az önkéntes szolgálat és áldozat erőterévé avathatja, hogy azután a kilépés pillanatában szembe találkozzon a Világ Beavatójával, a földre szállt Nap-Szellemmel, az éteri Krisztussal.

Az Életkelyhet körülfogó szivárvány ív, a "fény megtörése az anyagban" mint sáv, 4 részre tagolódik, a 4 emberi princípiumnak megfelelően: fizikai test, éteri vagy élet-test, asztál- vagy lélek-test és végül az Egó, a Szellem. Ebből a 4 perspektívából figyelhető és állandóan követhető a biográfia gazdagon hullámzó élete, mégpedig úgy, hogy a 4 aspektus alakulása függőleges rendben is megmutatkozik, de vízszintes irányban is kapcsolódik egymással ugyanannak az évnek a keretében. A vízszintes, évet jelző sorok hetes csoportokba rendeződtek, 3 csoport alkotja egy-egy 21 éves evolúciós korszak ívét, amelyeken belül az emberi életet felülvigyázó Hierarchikus Rendek egymást váltják.

Az Életkehely belső, arany ívében foglalnak helyet azok a planetogrammok, amelyek az egyes 7 éves periódusok éteri, asztrális vezér-sugárzását mutatják. Minden planetogramm kettős: a nagyobb formátumú magában hordoz egy másik, kisebb planetogrammot is, amely viszont a Planetáris Karma inkarnációs periódusait mutatja az egyes 7 éves emberi életperiódusok párhuzamában. Az Életkehely ívét körben négyszer jelöltük meg a Hold planetogrammal, amely minden 18 év 7 hónap és 9 nap elmúltával egy megnyíló Hold-kapu jelenlétét mutatja.

Az Életkehely színeiről: a szivárvány rendjében követik egymást, a kozmikus éteri háttérből kihasadó vöröstől az ibolya kékig megmutatkozó színképek egyszerre mutatják az egyes 7 éves perióduson belül az élet-finomodás folyamatát, ugyanakkor jelzik a különböző 7 éves periódusok azonos színfrekvencián mozgó éveinek kvalitatív kapcsolatát is.

Az Életkehely belső folyamatainak értelmét és perspektíváit címszavakkal jeleztük, az ember "kilencszeres megszületésének" folyamatában. Ezen belül az összerendeződés, kialakulás rendjét mutatjuk egészen a 35. életévig, a tudati lélek megszületéséig. Utána, az Életkehely felfelé hajló ívében a transzformált asztralitás, éteriség, majd fizikaiság reménybeli megjelenését, tehát a sikeres élettranszformáció folyamatát ábrázoljuk a magasabb princípiumok (Szellemi Én - Életszellem - Szellemi Ember) jelölésével. Ez az ébredés azonban már nem elrendelt folyamat, hanem csupán potenciális lehetőség, az első Hierarchia közel húzódó sugárzásában.

Az ember születésével először az Imitáció korába lép, amikor cselekedetei híven tükrözik a környezetét, amelybe bele született. Innen átlép az Identifikáció, vagy Felismerés korába, ahol óriási szükség van a tiszteletet ébresztő példák és jelenlétek formatív erejére. Ezt követi a Függetlenség kora, amikor az ifjú ember a magába szívott koncepciókból felépíti saját belső világát. A negyedik 7 éves periódus a Felfedezések kora, amikor az ember "elfogadja" a világot felfedezésre, megdolgozásra, hogy innen átléphessen majd az Élmények Feldolgozásának korába, ahol eléri életkelyhe legalját, a "tű fokát", az inkarnáció mélypontját, krízis-forrását.

Életbe vágóan fontos korszak ez, az emberi lény első igazi megméretése, megpróbálása, személyiség és Én első döntő mérkőzése. Ezt követi a Sötét Magány kora, a keresés, a kérdőjelek, az újonnan született, még törékeny Én-lehetőség további kutatása. Azután a 42. év körül következhet az emberi Én és a világ felelősségteljes találkozása a Munka, és a Szolgálat kezdete...

Az alászálló íven minden földi ember bejárja az örök Beavatás útját, a lélek halálának és újra születésének nehéz ösvényét, alászáll, hogy felemelkedhessen. Az Életkehely belsejében megjelenő Én-érzékelést jelző fogalmak (AZ, RAJTA, BENNE, stb.) az inkarnáció gerincének fokozatos megjelenését és az ember általi felismerés folyamatát érzékeltetik.

Az eddigiekből kitűnik, hogy az Életkehellyel való munka egyszerre két szinten zajlik: először a külső munka szintjén, az élet-adatok összegyűjtésében, pontosításában, feltüntetésében, az összefüggések, kapcsolódások, esetleges átfedések külső jelek alapján történő felismerésében. A második szint már a kontemplatív, meditatív munka, amelynek az első "adatgyűjtési" fázis az alapjait szolgáltatja.

Az Életkehely életrajzi adatainak bejegyzésekor olyan írószerszám használatát javasoljuk, amelynek nyomai könnyen törölhetők. Első pillanatban ugyanis egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy hány változtatás, átcsoportosítás, alakítás vár még ezekre a "végleges tényeket" jelző adatokra... Bejegyzett, először döntő jelentőségűnek tűnő események hamarosan a törlés sorsára juthatnak, helyükre más, eddig alig, vagy egyáltalán nem emlékezett részletek, történések, szereplők léphetnek. Ez a munka-fázis a nagy "AHA" felismerések korszaka...

Minden biográfiai elem valahol a 4 princípium szerinti kategóriák egyikében talál majd helyére. Ezek a következőképpen alakulnak:

- a fizikai test princípiumához írjuk be földi természetes környezetünk alapvonásait, beleértve fizikai testünk jellemzését is. Földrajzi viszonyaink, város, falu, ház, tanya, lakótelep, iskola és munkahely, ezek egymástól való távolsága, fizikai lábnyomaink a földön, dimenzióink a térben, súly, magasság és az ezekkel való elégedettség, vagy elégedetlenség.

- az éteri princípiumhoz sorolható minden, ami környezetünkben döntő hatóerő, a társadalmi háttér, család, iskolatársak, barátok, kezdeti kísérőink, de ide tartozik temperamentumunk, testi diszpozícióink, szokásaink, általános egészségi állapotunk is.

- az asztrál princípium érzelmi-érzéki-indulati életünk fokmérője, rokon- és ellenszenveink, belső hangulataink, vonzások, taszítások (néha "akaratunk ellenére!"), művészi élmények, érdeklődés, az általános lélek-atmoszféra.

- végül és mindenek felett az Egó, a Szellem princípiuma, a "végzet" ujjlenyomatait vizsgálja életünkben. Szerencséket és balszerencséket, baleseteket, mélypontokat, kríziseket és diadalokat, utazásokat és útitársakat. A karma jelei kerülnek ide, felismerésük külön tanulmány. Az általuk hozott üzenet helyes értelmezése, félreértése, átértékelése. Segítők, akik ellenállásunk felkeltésével "segítenek"... Fél füllel hallott mondatok, fel nem ismert jelentőségű pillanatok, talentumok és hajlamok, házastársak, életpartnerek, munkatársak, és a szolgálatban felismert szellemi testvériségek.

A télis nagy bezárkózás hónapjaiban mutatkozott meg számunkra az Életkehellyel való munka egy másik dimenziója is, amit szeretnénk Veletek itt megosztani. Rendkívül hasznos és hihetetlenül mély, erős rálátások születhetnek bennünk az egyes életfázisok szellemi hangulatát illetően, ha kirakjuk az Életkelyhet olyan fényképekkel, amelyek az egyes életfázisokban egy jellemző pillanatban örökítenek meg bennünket. Lehet ez a fénykép egy fontos esemény krónikása, de felidézhet számunkra egy utazást, amelyet akár egyedül, akár karmikus kísérőinkkel tettünk, rögzíthet örömteli, vagy szomorú élet-pillanatokat. A lényeg az, hogy az éberen visszatekintő ember gondolatisága számára ezek a képek kétségbevonhatatlan fizikai tükörként mutatják meg az ember végtelen változó, alakuló, elrejtező, előbukkanó képességét.

Az Életkehely három tanulmányozandó tulajdonsága a Polaritás, a Felépítés-Felfokozás és a Metamorfózis címszavak alatt foglalhatók össze.

A Polaritás elve az élet két felének kontrasztjában jelenik meg legmarkánsabban: ifjúság - öregség; fizikai építkezés - szellemi építkezés; az elfogadás-befogadás évei - a kiáradás, átadás, kifelé fordulás évei; a felkészülés évei - a beérés, kreativitás évei. Ezek a poláris erők teljesednek ki az inkarnáció - exkarnáció nagy polaritásában, amelyet a születés és a halál kapui kereteznek.

A Felépítés-Felfokozás elve érzékelhetően végig kíséri az egész emberi biográfiát, méghozzá állandóan erősödő intenzitásban, a test-építés, kivirágzás kezdeti éveitől a szellemi építkezés, megjelenés, kiteljesedés esztendői irányába. Ugyanezt tükrözi a már említett szín-rendszer is az egyes 7 éves periódusokban. Hiszen az út a vörösből az ibolyáig, az infrából az ultráig szintén semmi más, mint egy erőteljes felfokozás, immár a fizika törvényeinek megfogalmazásában.

További jelzései a felfokozásnak az egymást követő 21 éves periódusok nyelvén a Test (első 21 év), majd a Lélek (második 21 év), végül a Szellem (harmadik 21 év) megjelentetése és fokozatos fejlesztése. Ha viszont a 21 éves periódusokat kiterjesztjük egészen a 84. évig, (ennyi az éteri kehelyben megjelentetett "időkeretünk"), akkor a 4 princípium (fizikai-éteri-asztrális-mentális) egymást követő és egymásra épülő felfokozódása mutatkozik meg előttünk.

A Metamorfózis princípiuma az Életkehely hármas ívében a Szellemi Hierarchiák meghatározó jelenlétének tükrében válik érthetővé. Az első 21 életévben a harmadik Hierarchia (Archai-Arkangyal-Angyal) erőinek kereszttüzében épül fel az inkarnálódó ember fizikai aspektusa, a második 21 évben viszont a Napszellemek, tehát a második Hierarchia kizárólagos fennhatósága alá kerülünk, miközben éteri mivoltunk épül ki a Nap formáló-transzformáló sugárzásában. Végül a harmadik 21 éves periódusban a Föld vonzereje gyengülvén, a "nagy-mozdulat", a Kiemelkedés ígérete válik megvalósíthatóvá a letisztult asztralitás segítségével, és az első Hierarchia asszisztenciájával. A test eközben lassan "felégeti" önmagát, az ifjú hamvasság először elvész az asztrális tűzben, majd azután a Szellem tisztító, hűvös lángjában fokozatosan a magasabb Én kezébe kerülhet az inkarnáció irányítása.

A 28-30. életév táján az ember választás elé kerül, felmérhet és határozhat. Vállalhatja a további fejlődésért való felelősséget, vagy lemondhat róla. Amennyiben a lemondást választja, akkor a 33. életév táján félreérthetetlen jelzést kap, hogy az inkarnáció kísérő Angyala távolabb húzódott, "elfelejtette az ember nevét". Az ebből születő mélypont sötétsége a mindenkori beavatási alászállás ősképét idézi fel, amikor a belső Nap fénye kiválthat bennünket a Hold-karma szakadékából és elindít az "új házasság", a Szellemi Hierarchiával való tudatos együttműködés, együttélés nehéz magasságai felé... Így nyílik meg az út az Imagináció-Inspiráció-Intuíció, a Szellemi Én-Életszellem-Szellemi Ember, a Manasz-Buddhi-Atman realizációjához.

Tükörhatás: az Életkehely egyik olyan tulajdonsága ez, amely nemcsak az egyéni, de a csoportkarma szintjén is nagy jelentőséggel bír. Az első 7 esztendő erőtere visszatükröződik, vagyis egy magasabb szinten "visszaköszön" a 9. életperiódusban, tehát az 57-63.-évig terjedő szakaszban.

Ugyanígy, a második 7 év erői tükröződnek a 8., a harmadik 7 év erői pedig a 7. életperiódusban. Ennek a visszatükröződésnek bárki által felismerhető jelei életünkben a két "tükörkorszakban" együtt élő karmikus társak mélységes affinitása, kapcsolódási készsége. Ifjú és idősödő lények rendkívüli erővel bíró karmikus találkozási pontjai ezek, amikor a készülődő ifjú embernek segítő kezet nyújthat az, aki magában már beérlelte hátrahagyott élet-szakaszainak igazi szellemi esszenciáit, és ezeket - sokszor szavak nélkül - képes átadni a készülődő, kereső, az erők viharában még biztos bázist nélkülöző, sodródó fiatalnak.

A születés, megérkezés, imitáció korszakában élő gyermeknek hatalmas ajándékot adhat a kilencedik 7 évét taposó, megnyugodott asztralitást, intuitív szellemi közelséget sugárzó nagyszülő. De ugyanez a helyzet később, a keresés, megítélés, életöröm-befogadás, élet-érték felismerés, a függetlenedés periódusaiban, amelyek végül elvezetnek az élet értelmének legmagasabb, szellemi ideálokból fakadó kutatásához. Itt is újra és újra kezet nyújthatnak az Életkehely két szemközti ívében élő karmikus társak. Ez egy csodálatos, láthatatlan iskola tanterve, kibontható, felismerhető minden családi, baráti sorsképletben, és egyre függetlenebbé válik a vérségi kapcsolatoktól.

Mégegyszer a már említett Hold-kapukról: inkarnációs előkészületeink, aláereszkedésünk, karmikus felépítésünk őrzője és kivitelezője a Hold, amelynek ritmusa oly nyilvánvalóan jelen van földi életünk fizikai aspektusaiban is. Kevésbé ismert kozmikus összefüggés az egyéni inkarnációs képletben az úgynevezett Hold-kapuk megnyílása, amely mindig a nagy váltások, meglátások, megértések energiáit hordozza - amennyiben megtanulunk figyelni és együttműködni ezzel a jelenséggel.

Az a néhány éjszaka amely a Hold-kapu megnyílását megelőzi és követi, az emberi élet legfontosabb éjszakája... Itt teljesedik ki a Makrokozmosz 18 éves légzésének ritmusa, amelynek mikrokozmikus változatát mi is magunkban hordozzuk, hiszen egy perc alatt 18-szor veszünk lélegzetet. A megnyíló Hold-kapun hatalmas asztrál-erők áramlanak be az ember karmikus képletébe, fontos váltások, lehetőségek potenciális energiáit hozva - de vajon észrevesszük-e? Kozmikus törvény, hogy amikor valami új születik, valami réginek meg kell halnia.

Emberi létünk szintjén azonban minden ilyen váltás - halál - fájdalmat és félelmet invokál bennünk, és tudatunkra mindkettő "altató" hatással lehet. Éppen ezért, különösen az első Hold-kapu mellett szinte észrevétlenül "elmegyünk". Az ifjú magabiztosság nehezen tűri a kétség erőtlenségét, a fájdalom közelségét. Mindez idegen bimbózó, épülő optimizmusától. Így ez az első Hold-kapu legfeljebb annyit tehet, hogy a már kialakult tiszta idealizmusra való hajlam magasabb asztrál-erőit megerősíti.

A második Hold-kapu megnyílása nem sokkal a tudati lélek megszületése után, már nagyobb jelentőséget hordozhat az inkarnáció szempontjából. Az Életkehely mélypontjában megélt belső krízisek, a kétség, a bizonytalanság, a többre hivatottság elégedetlensége, az élet igazi jelentőségének most már sürgetővé vált kutatása, az egzisztenciális dilemma mindent megkérdőjelező élessége, tényleges vízválasztót jelenthet a 37. életévét betöltött ember számára.

Sokak számára az "élet" itt véget ér, bár a "létezés" még évtizedekre elnyúlhat...

A kezdet álmai, aspirációi belefulladhatnak a mindennapok "realitásába", az erőnlét megcsappan, a karmikus társak, a kiépült életkörülmények körképe elviselhetetlen sivárságot mutathat. A váltástól való félelem, a kényelemszeretet, a megkötött kompromisszumok bilincsei elfojthatják, és a Hold-erők fennhatósága alá kényszeríthetik a felnevelkedett Nap-erőket. Az inkarnáció gerince itt úgy megroppanhat, hogy az Életkehely felfelé hajló ívébe egy "kivérzett", erőtlen lény lép be, aki nem lesz képes válaszolni a közeledő első Hierarchia kapcsolat-teremtő jelzéseire.

Természetesen az is igaz, hogy a második Hold-kapu ébresztő impulzusát magába fogadó ember hihetetlen erőtöblettel folytathatja életútját. A váltást ő sem kerülheti ki, sem pedig az azzal járó kockázatokat és fájdalmakat. Az Én felé közeledő személyiség azonban már nem fut sem a tükör, sem pedig a tükör által felidézett fájdalom elől. Így lesz a fájdalomból cselekvőképes transzformatív erő, amely később a tudatos karma-építés kivitelezőjévé válik.

A harmadik Hold-kapu, amelynek megnyílása az 55. év utáni kilencedik hónapra esik, már markánsabban jelezheti az előző Hold-kapukkal való találkozás minőségét. Tehát: új életerő, új feladatok, sőt igen gyakran új karmikus képletek megjelenése, professzionális váltások, késői gyermekek, új kapcsolatok, nagy helyváltoztatások - vagy hanyatló egészség, önközpontú befelé-fordulás, fáradt pesszimizmus, az életnek, mint végül is rejtélyes, érthetetlen és hiábavaló folyamatnak kesernyés, sőt sértődött szemlélete...

Ilyenkor gyakori még a mentális erőt pótolandó asztrális fellobbanás, a jól ismert másod-, sőt harmadvirágzások formájában, ezek azonban rövid életűek és üstökös ívük hamar beletorkollik az élet-princípiumok látványos hanyatlásába.

A negyedik Hold-kapu a 74. év utáni negyedik hónapban ér el bennünket, tehát abban a kegyelmi periódusban, amikor a karmikus kötelezettségek terhétől megszabadult lény "megfiatalodhat", magas szintű kreativitásról tehet tanúbizonyságot, gondolkodása rugalmas, fantáziája élénk, életszeretete ragályos, kifinomult erőtere mágnesként vonzza az embereket. A Szellemről csak akkor beszél, ha kérdezik, de életét úgy éli, hogy állandóan kérdezni fogják. A spektrum másik végén a keserű, elhomályosult emlékezetű, nyűg-testét orvostól-orvosig vonszoló "öreg", aki saját panasz-áradatának áttörhetetlen barikádjai mögött szenved, és szenvedtet...

Ami az ötödik Hold-kaput illeti, a 93. év után: ki is mesélhetne róla...

Az ember testének, lelkének és szellemének fejlődése a földi élet folyamatában egymás mellett zajlik, irányuk azonban ellentétes. A test földi szempontból tekintve a születéstől halálig vezető útját járja, miképpen egy növény: kisarjad, kivirágzik és pusztulásba hervad. Az emberi szellem azonban a Szellemvilág szemszögéből tekintve a halálból halad a születés felé. Ilyenformán a fizikai születés pillanata a Szellemvilág halál-küszöbe.

E két folyamat az Életkehely öblében teljesedik ki, először a luciferi "bölcsesség", majd az élet végén, a Krisztus-i szeretettel való találkozásában. Lucifer smaragd köve egy pentagonális dekodaéder, amely az anyag éterizációjának térben megjelenített formája. Innen, erről a mélypontról indul felfelé a Szellem, a magára ismert Én diadalmas útja, amely a fizikai burok levetésének pillanatában éli meg születését igazi otthonában a Szellemvilágban. A lélek útja viszont ugyanebben a képletben érdekes kettősséget mutat. A lélek számára az Életkehely öblében egyszerre jelentkezik a születés és a halál élménye, amennyiben a lélek igazi élete a Szellemben teljesedik ki. Az Én-felismerés lángja egyszerre hamvaszt el, és kelt életre a személyiségtől az Én-ig vezető úton.

2000 esztendő, a Golgota Misztériuma óta a kozmikus Krisztus éteri erejének pecsétjét hordozza éteri testében minden földre inkarnálódott ember. A Golgota áldozata által Krisztus vált a Karma Urává, a Világ-tudat őrévé, az embert magasabb Énje misztériumába beavató Iniciátorrá. A kép, amely részben az Életkehely öblében, tehát az életkrízis nehéz szakadékában is megjelenhet az ember benső horizontján, ugyanakkor jelzi, hogy az emberi életút végén, a halál pillanatában minden földi lény számára elkövetkezik ez a találkozás, ember és Isten, személyiség és magasabb Én találkozása. Ez a pillanat fordulópont nemcsak az egyéni emberi karmában, de az egész teremtett Kozmosz karmájában is.

Végső útravalóként: ez az Életkehely önmagában nem egy Imagináció, hanem bennünk, általunk válhat azzá, a vele való intenzív, félelem nélküli, tiszta eltökéltségű belső munka folyamán. Ez a munka eredményeket hoz, mert egyrészt minden kétséget kizáróan megmutatja az absztrakt gondolkodás elégtelenségét az élet kozmikus valóságának kutatásánál, másrészt pedig ugyancsak félreérthetetlen módon megmutatja az élő, rugalmas, imaginatív Michael-i gondolatiság tiszta, feltáró és egyben átalakító transzformáló erejét. Aki a szívével tanul gondolkodni, annak ki kell lépnie önmagából és tanúként visszanéznie önmagára. Akkor látni fog, a Szellem félelmet nem ismerő erejével.

Tehát: figyelj az életedre, mint egy hatalmas, fenséges, bonyolult mintába rendezett, elfogadhatatlan törvényszerűségeket mutató folyamatra. Éld meg magadban ezeknek a folyamatoknak rugalmas, hullámzó, változékony, gazdag jelenlétét. Mérd fel, hogy mit hoztál magaddal ebbe az életbe, mivel tartozol önmagadnak, mivel tartozol másoknak. Mi épült életedbe a földi oldalról, és mi a kozmikus Szellemvilág oldaláról. És amikor kimondod, hogy értem, akkor realizáld, hogy csakugyan érted, azaz mindez ÉRTED is történik. Ekkor és csak ekkor kezdődhet az Életkehellyel az igazi elmélyült meditációs munka:

- balról jobbra: befogadás, elfogadás - kiárasztás, átadás. A szeretet ösvénye az ifjúságtól az érett korig.

- alulról felfelé: a lélek elsötétedése, elhalása, majd új életre ébredése a Szellemnek való önátadásban, kiemelkedés, felfelé indulás.

- középen: a háromszor 7 Nap-esztendő, gyökerében az életkrízis, koronájában pedig a tudatosan karmáját építő emberi Én Krisztussal való azonosulása.

A földi zarándok-útját járó ember igazi esszenciája isteni potencia. Egy teremtett, teremtő Lény, akinek távoli célja a születésekor neki adott isteni kegyelem teljes realizációja. Goethe ezt így fejezte ki: csak az igaz, ami gyümölcsözik. Mi lehet hát ennek a titkokkal teli emberi életnek az igazi gyümölcse?

Minden halállal megírunk egy fejezetet az élet könyvéből. Akikkel az Úton találkoztunk, akiknek kezét megfogtuk, szívét megérintettük, szintén magukban hordozzák ennek a könyvnek egy-egy fontos fejezetét. A mű csak másokkal együtt lehet teljes. A felolvasás pedig zajlik akkor is, amikor a "szerző" már a Szellem világából hallgatja a recitációt... Íme a poéta...

A halál órájában az ember leteszi szerszámait, vésőjét, kalapácsát, amellyel AZT a földi szubsztanciából megformálni vágyta, újra és újra modellezte, itt hozzá adott, ott elvett belőle... Fiatal évei végén az Életkehely öblében készen is állt a mű, amelyet Én-nek nevezhetett. Aztán ismét előkapta szerszámait és onnantól kezdve az anyag már csak fogyott, a forma finomodott, már alig volt teste. Csak a fénye ragyogott. Íme a szobrász...

A hatalmas élet-freskó ecsetvonásonként készült nap-nap után, az éjszaka alagútjának falán. Halála pillanatában az ember a teljes vásznat szemléli újra, de olyanképpen, hogy a kitöltött színek, formák mögött megjelenik a Hold-Tanítók valamikori "elővázlata", amelyet a földre vezető útra vele adtak. Most, a távozás pillanatában a kép gazdag, változatos, lüktetően eleven mű. Íme a festő...

Minden földi gondolat, minden földi cselekedet egy hangot üt meg a Mindenség láthatatlan húrjain. Az ember maga a muzsikus, de ő a muzsika is. A földön a zene az Istenek ajándéka, és az ember muzsikál, zeng, visszhangzik, sír és nevet. Majd amikor távozik, a befejezett koncertet felajánlja meghallgatásra, beillesztésre a Szellemi szférák szimfóniájába. A zenében ott él az önmaga megtalált harmóniáját a Magasságok Urainak felajánló ember túláradó öröme, de ott van az Akarat, Harmónia és Szeretet Urainak felismerő öröme is, amellyel fogadják ezt a kompozíciót. Igazi Öröm-Óda ez. Íme a muzsikus..."

(Bistey Zsuzsa írása)

- - - - - -

Bistey Zsuzsa: Az élet kelyhe - videó