A „napút” festője.
Szellemtudományos adalékok Csontváry életútjának értelmezéséhez.
Csontváry Kosztka Tivadar - Magányos cédrus
Csontváry géniusza (1. rész)
Az az individualitás, akit „Csontváry”-ként ismerünk, 1853 nyarán egy felvidéki kisvárosban, Kisszebenben jött a világra Kosztka Mihály Tivadar néven, egy lengyel felmenőkkel rendelkező gyógyszerész fiaként (érdekes, hogy első keresztnevét, a Mihályt nem használta – a közelgő új Michael-korszak dacára). Ugyanabban az évben, 1853-ban született a modern festészet történetének egy másik géniusza, Vincent van Gogh is. Kettejük pályája ugyanakkor mintha egymás tükörképe vagy fordítottja volna: Van Gogh munkássága és földi életútja 37 éves korában, 1890-ben véget ért; Csontváry festői pályája viszont csak három évvel később, 1893-ban vette kezdetét, amikor negyvenéves korában megfestette első olajképét – az első michaelita könyv, a Rudolf Steiner által írott A szabadság filozófiája megjelenésének évében.
A művész neve – „Csontváry” – külön figyelmet érdemel. Ez a szláv eredetű Kosztka (’csont, csontocska’) név szellemes magyarításából származik, s lett a festő felvett neve: „művészneve”. Kosztka Tivadar, a felvidéki gyógyszerészinas később festőként nevezte így magát, festő-énjének adta a „Csontváry” nevet: ebben talált rá a maga valódi nevére és küldetésére. Leveleit a századfordulóig következetesen Kosztka Tivadarként írta alá, s még a halála előtti évben, 1918-ban is úgy szignálta egyik levelét, hogy „Kosztka Tivadar (Csontváry néven) festő”.
E név azonban nem csupán „művésznév”. A festő névváltoztatásának szellemi szempontból, ezoterikus-okkult értelemben is jelentősége van – mint minden névváltoztatásnak. „Csontváry” neve egyfajta beavatási név is. Kosztka Tivadar az 1900-as esztendőtől kezdve használta a „Csontváry” nevet – s nem véletlen, hogy „névváltoztatása” éppen egybeesik a káli júgának nevezett „sötét korszak” végével, s az új szellemi fény által beragyogott „fényes korszak” beköszöntével (s ehhez kapcsolódva Rudolf Steiner szellemi tanítóként való fellépésével). A kiállításon egy – sajnos neoncsövekből álló – fényhíd, egy fényfolyosó jelzi Csontvárynak ezt a „megvilágosodását”, s köti össze a festői életmű két nagy szakaszát: a „korai” képek útkeresését, s az „érett” korszak képeinek világát. Néhány korábbi remeklés (a Festőlegény [Madonna-festő] és az Önarckép) után, 1899–1900 táján talál rá tehát önálló hangjára és stílusára, s ekkor bontakozik ki képeinek egészen sajátos, jól felismerhető világa. A festő valódi születése és kibontakozása – az igazi, nagy Csontváry-képek időszaka – tehát egybeesik a századforduló új szellemi fényének megjelenésével.
„Csontváry” mint festő születésének megértéséhez azonban vissza kell mennünk az időben úgy két évtizeddel, 1879/80-ba, az új Michael-korszak hajnalára, amikor az ifjú gyógyszerészsegédnek egy összetett spirituális élményben volt része. S ez adhat választ az életmű-kiállítás címére: hogy ki vagy mi volt „Csontváry géniusza”. Ez a cím ugyanis nem (csak) a festő lángelméjére, zsenialitására utal, hanem arra a szellemre vagy szellemiségre, arra a szellemi lényre, aki 1880. október 13-án, Csontváry életének sorsdöntő napján szellemi kapcsolatba lépett vele, s közölte vele küldetését, feltárta előtte sorsfeladatát, s ettől kezdve (legalábbis 1909-ig) inspirálta őt. A kérdés tehát: ki volt Csontváry géniusza? Egy ilyen irányú keresés kezdőlépéseként tüzetesebben is meg kell vizsgálnunk a festő e sorsfordító „misztikus élményének” körülményeit és természetét.
Csontváry géniusza (2. rész)
A szegedi árvíz apokalipszise és a Kárpátok fenséges tája
Csontváry „misztikus élményének” előzményei
Csontváry: Festőlegény (Madonna-festő)
Az 1879-es év a szegedi nagy árvíz esztendeje volt Magyarországon. Csontváry pesti egyetemi hallgatóként részt vett a mentési munkálatokban, s közben súlyosan megbetegedett. Az orvosok hosszabb pihenést javasoltak neki, így került vissza szülőföldjére, a felvidéki Kárpátok hegyvidékére, „misztikus élményének” helyszínére. Csontvárynak két önéletírása maradt fenn: mindkettőnek a középpontjában az 1880 őszén (azaz 28. életévében) történtek leírása áll – Csontváry életének sorsfordulója.
1908-as „kis önéletrajzában” így számol be az eseményekről: „[1877/78 után] jött a szegedi árvíz katasztrófája, s nekem az egyetemi hallgatók élén ott kellett lennem, ahonnan alapos meghűléssel tértem vissza, úgyhogy nehezemre esett az írás és az olvasás. Az orvosok hosszabb pihenést ajánlottak, így jutottam a Tátrába, az egyik iglói gyógyszertárba mint provizor [okleveles gyógyszerész]. Néhány hónapi pihenő után egy napon a gyógyszertár elé állott egy fával megrakott ökrös szekér; az ökrök bóbiskoltak, s én egy vénypapírra ezt a jelenetet lerajzoltam. E rajz és egy másik, a Kárpátok, a fővárosi iparrajziskolában Keleti [Gusztáv] igazgatónál maradt mint első rajz – igen érdekes volna, ha ez még előkerülhetne. Iglóról egyenesen Rómába siettem, ahol több hónapi tanulmányozás után arra határoztam el magamat, hogy húsz esztendeig kell dolgoznom, s akkor utolérem a nagyokat, avagy túlszárnyalom.”
Kis önéletrajzában tehát kizárólag első rajza(i) megszületéseként tudósít bennünket a festő az akkor történtekről. A pontos időpontot sem tudjuk meg a beszámolóból (de a „nagy önéletrajzból” sem), erre csupán Csontvárynak az előbb említett Keleti Gusztávhoz, az „országos mintarajz tanoda” igazgatójához írott, 1880. november 30-ai keltezésű első leveléből derül fény: „Mindenekelőtt megjegyezni van szerencsém, hogy életemben múlt hó 13-áig, amikor is az első karcolattal a papirost elpiszkolni mertem, kezemben soha semmiféle rajz nem volt; de még az iskolában sem tanítottak erre; így tehát azon eszme, hogy én rajzoláshoz kezdék, pusztán a véletlenségen alapszik.”– Ez az egyetlen fennmaradt utalás, amelyből napra pontosan tudjuk, mikor készült Csontváry legelső rajza: 1880. október 13-án. Ez a nap azonban nem csupán a festő első rajzának „születésnapja”, hanem egy spirituális „elhivatás-élménnyel” összefüggésben magának Csontvárynak mint festőnek is a születésnapja. E szellemi élményének előzményeiről és „véletlennek” vélt körülményeiről a festő a feltehetően 1913-ban írott „nagy önéletrajzában” számol be részletesen:
A budapesti egyetemen „ott ültem az első padsorban, szemben a tanárral, s nap nap után vártam, mikor pattan ki a szikra a világ fejlődéséről. S mert a tanár ki nem pattantotta, hát nekiestem a kutatásnak, elsősorban az egyetemi könyvtárnak, (…) mert lehetetlennek tartottam, hogy meg ne győzzem az embereket az igazságról. A sors ezt másképp oldotta meg. A szegedi árvízkatasztrófa engem az egyetemi hallgatók élére állított, akikkel kivonultam Szegedre.” Éjszaka, a nagy viharban „egy új kép tárult fel előttem: százával hevertek az emberek a városháza nagytermének padlózatán, öregek-ifjak, asszonyok-férfiak, szegények-gazdagok. Már láttam a sors csapását a nagy természetben, de tömeges embereknek a büntetését még nem láttam. E komor éjszakán mély gondolatok foglalkoztattak, s magamban kérdem magamat, ugyan mit vétettek ezek az emberek, hogy a sors kivétel nélkül a vízzel lepte meg? Mélyebb tapasztalataim még nem voltak az emberismeretről, mert hisz az önismerettel is csak a kezdet kezdetén állottam, s így mélyebben a dolgok eseményeibe bele nem hatolhattam.”
„Ilyen tapasztalatok után kedvetlenül kerültem vissza Budapestre, meg egy meghűléssel is, mely nem volt alkalmas az írás-olvasásra, a tanulmányok folytatására. Testem-lelkem pihenésre szorult, sorsom azt kívánta, hogy keressek üdülést a gyógyszertárban. Így kerültem [vissza] Iglóra, ahol a főnököm a legnagyobb szeretettel fogadott, s különböző, jövőmet illető tervekkel alkalmazott. Szabad időmet a Kárpátok alján tölthettem, fenyvesillat, szamóca, málna, áfonya körében. Búzaföldeken a pacsirta hangját, a csalitban a fülemüle dallamát hallgattam, fent a magasban a sasokat fütyülve vonulni láttam. Itt ebben a csendes magányban eltűnt az árvíz réme, a háborgó elem végzete. Itt örül mindennek a lelke, amott könnyezik az emberek szeme. Itt látni az isteni természet szépségeit, amott a háborgó veszedelem intelmét. Itt vendégszeretettel, a fülemüle dallamával fogadja az embert az isteni természet, amott háborgó morajjal éjjel költi fel a végzet. Keresem a különös különbözet okát és kutatom az intelem forrásának titkát. A szegedi rémes napok (»a nagy szegedi árvíz apokaliptikus képei«) lassan elmosódnak lelkemben, s én visszavágyom gyönyörködni a természetben. A gyönyörhöz járul a Tátra pírja, e nap gyönyörű hajnala.”
Csontváry sorsfordító szellemi élményének előzményeivel kapcsolatban a következőket kell kiemelnünk: az ifjú gyógyszerész tanulmányai során a világ fejlődésének szikráját keresi; a szegedi árvízzel összefüggésben a sors, az emberismeret és az önismeret kérdései foglalkoztatják, s végső soron a dolgok összefüggéseit kutatja. Szellemi élményének egyik legfontosabb előzményeként külön is hangsúlyoznunk kell a szegedi árvízkatasztrófa mentési munkálataiban való részvételét („siettem menteni, ami menthető volt”, a természet kétarcúságának: fenségének és pusztító voltának megtapasztalását (különféle kép- és hangélmények kíséretében), az embertársakkal való szolidaritást, a szociális érzéket, s nem utolsósorban a segítségnyújtás motívumát, mint minden valódi – nem öncélú – spirituális tapasztalás elengedhetetlen részét, szellemi előfeltételét. A spirituális élménnyel összefüggő próbatétel, és az azt megelőző vagy azt követő megbetegedés motívuma is említést érdemel, továbbá a helyszín: a hegyvidéki környezet mint jellegzetes megvilágosodási-beavatási hely, a hegység, a hegy mint misztikus színhely, jelen esetben a Kárpátok vadregényes tája. S itt gondoljunk csak Rudolf Steiner 1889-es erdélyi útjára: hogy micsoda jelentősége volt az ifjú Steiner beavatási útján a Nagyszebenbe és a Déli-Kárpátokba tett utazásának, s egy bizonyos Kárpátokbéli Mesterrel való (szellemi) találkozásának.
Csontváry géniusza (3. rész)
Csontváry sorsfeladata
„…hisz maga festőnek született”
Csontváry elhivatása mint michaeli prófécia
„Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.”
Csontváry: Önarckép
Az 1879-es év apokaliptikus jelentőségét azonban nem csupán a szegedi nagy árvíz adja. Rudolf Steinertől, a modern szellemtudomány tanításából tudjuk, hogy ez az év egy hatalmas érzékfeletti küzdelem végének: Michael arkangyal korszellemmé válásának (illetve a nevével jelölt új korszak kezdetének) és a démoni seregek földre taszításának az esztendeje. Valójában ez a michaeli harc áll a Csontváry nagy önéletrajzában leírt képek „különbözetének” szellemi hátterében: az 1879-es év spirituális folyamatai tükröződnek a fizikai síkon – illetve a festő tudatában – a Kárpátok mennyei harmóniájának és a szegedi árvíz földi poklának képeiben.
Csontváry „spirituális élményének” előzményei és körülményei után lássuk magának a misztikus elhivatás-élménynek a leírását a festő „nagy önéletrajzából”
„Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem, s egy délután csendesen bóbiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt, s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot. A principálisom [főnököm] nesztelenül hátul sompolyog, s a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk, s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is láttam az eredményt, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem, s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem.
Principálisom [főnököm] távoztával kiléptem az utcára, s a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben a fejem fölött hátulról hallom: »Te leszel a világ legnagyobb [napút] festője, nagyobb Raffaelnél.« – A »legnagyobb« szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de az nem ismétlődött meg. – A kinyilatkoztatás ezen az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott, rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyre megy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul rám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.
A tisztelt Olvasó nekem fog igazat adni, amikor ezt a titkot, ezt a misztikumot nem hoztam nyilvánosságra, mert a nyilvánosság úgysem segíthetett volna rajtam ebben a teljesen ismeretlen dologban. A teljesítmény nemcsak azt kívánja, hogy a munka a világot túlszárnyalja, hanem nagyobb legyen Raffaelnél. Hogy miért kell Raffaelnél nagyobbat alkotnom, azt csak a sors tudná megmondani.”
A szellemi világ létét, a szellemi lények és élmények valóságát tagadó külső, materialista tudomány és a „hivatalos” művészettörténet mindmáig hallucinációként, az érzékcsalódás és a beteges képzelgés jellegzetes példájaként írja le Csontváry e sorsdöntő elhivatás-élményét. A modern szellemtudomány nézőpontjából azonban itt egy összetett spirituális élményről van szó: egy képélményből, hangélményből és egység- vagy lényélményből álló szellemi tapasztalásról – vagyis imaginációról, inspirációról és intuícióról. A képélményt – a lángoló Kárpátok és az ökrös szekér érzékszervi tapasztalatán túl – a háromszögletű kis fekete mag megpillantása jelenti a bal kezében; a hangélményt a feje fölül hátulról hallott égi szózat, a mennyei kinyilatkoztatás: „Te leszel a világ legnagyobb [napút] festője, nagyobb Raffaelnél”. A lény- vagy egységélményt pedig – vagy legalábbis annak kezdeti fokát – egyrészt a rajz elkészültével átélt boldogságérzés (egy manapság népszerű kifejezéssel: a flow – hogy „valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg”), másrészt az a meggyőződés, annak biztos tudata (s az ebből fakadó felelősségérzet), hogy egy „magasabb hatalommal állok összeköttetésben”.
Vagyis amit a materialista tudomány és művészettörténet Csontváry e misztikus élményében (s gyakran későbbi műveinek esetében is) beteges képzelgésnek, látomásnak vagy hallucinációnak tart, az egy komplex szellemi élmény átéléséből fakad: Csontváry víziója valójában imagináció; „hallucinációja” – inspiráció; önkívületi állapota, „révülete”, flow-ja pedig kezdeti fokú intuíció. – Ahogy 1908-as városligeti kiállításának mottójában ő maga is megfogalmazza: „Ihlettség s akaraterő a szárnyaim”. Majd zárójelben utánaírja: „Inspiratio–energia”.
Amit a külső tudomány Csontváry sorsfordító elhivatás-élményével kapcsolatban szintén nem szokott figyelembe venni, hogy az események itt valójában két síkon zajlanak: földi és érzékfeletti síkon. Hiszen az élmény leírása a nagy önéletrajzban sem az égi szózattal, hanem a földi síkon, az ökrös szekér látványával és lerajzolásával kezdődik: „Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem, s egy délután csendesen bóbiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt, s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.” A kis önéletrajzban is idáig jutottunk: „egy napon a gyógyszertár elé állott egy fával megrakott ökrös szekér; az ökrök bóbiskoltak, s én egy vénypapírra ezt a jelenetet lerajzoltam”. Csakhogy a nagy önéletrajzban már a földi síkon történtek leírása is jóval összetettebb: itt ugyanis megjelenik a színen egy másik ember is, és a sorsdöntő szavakat először ő fogalmazza meg. Csontváry elhivatás-élményének egyik legfontosabb mozzanata, hogy életének valódi célját, küldetését, sorsfeladatát először nem saját maga, de nem is egy égi hang vagy valamilyen felsőbb hatalom, hanem egy másik ember mondja ki: „A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, s a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk, s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is láttam az eredményt, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem, s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem.” – Vagyis a kép-, hang- és boldogság- vagy egységélmény hármassága nem csak az élmény érzékfeletti, „misztikus” részében, hanem a földi síkon is végbemegy.
Az, hogy Csontváryt először egy másik ember ébreszti rá a sorsfeladatára, egybecseng Rudolf Steinernek a karma és reinkarnáció kérdésével kapcsolatban Friedrich Rittelmeyernek tett kijelentésével, miszerint a karmikus és „reinkarnációs kérdésekkel összefüggésben arra is fontos figyelni, hogy kívülről [azaz: mások] mit mondanak az embernek… »Jól figyeljen oda arra, amit kívülről mondanak Önnek.«” Az új michaeli korszak karma-megnyilatkozásainak és karma-megismerésének egyik fontos eleme, hogy más emberek mivel szembesítenek minket, hogy embertársaink tudata és megnyilvánulásai mit tükröznek vissza a mi individualitásunkból és karmánkból, s mit árulnak el nekünk saját sorsfeladatunkról.
Csontváry azonban nagy önéletírásában a földi sík után az élményt a szellemi világ szintjére: az érzékfeletti síkra tereli, ahol az egész eseménysor – a kép-, hang- és lényélmény egymásutánja – mintegy magasabb szinten is megismétlődik. „Principálisom távoztával kiléptem az utcára, s a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben a fejem fölött hátulról hallom: »Te leszel a világ legnagyobb [napút] festője, nagyobb Raffaelnél.«” – Vagyis az égi hang, az angyali (vagy isteni) szózat tulajdonképpen csak utólag erősíti meg – a szellemi világból is jóváhagyva – az imént egy másik ember által már megfogalmazott sorsfeladatot, mintegy égi visszhangként válaszolva arra. – „A kinyilatkoztatás (egyetlen szón kívül) értelmes magyar nyelven szólott, rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk…”
Csontváry tehát első rajza megszületése után, 1880. október 13-án ébred rá sorsfeladatára, amikor egy spirituális „összélmény” keretében először egy másik ember szavai szembesítik őt küldetésével, s tárják fel előtte sorsfeladatát („… hisz maga festőnek született”), s csak ezután hangzik el a mennyei sugallat, az égi szózat: „Te leszel a világ legnagyobb [napút] festője, nagyobb Raffaelnél.” – Éppen az elhivatás kettős természete: emberi és mennyei jellege – pontosabban: elsősorban emberi, s csak azt követő égi hangja – adja e „kinyilatkoztatás” korszellemnek megfelelő, michaeli természetét. Michael az önálló, szabad emberi tettekre várakozó szellem, s e tetteket – amennyiben megfelelnek a korszellemnek – csak utólag hagyja jóvá. Csontváry sorsdöntő elhivatás-élményét így egyfajta michaeli próféciaként is felfoghatjuk.
Michael-nap: Csontváry géniusza (4. rész)
Raffael, Michael…
Csontváry: A Jupiter-templom romjai Athénban
Rudolf Steiner nevezetes hágai beszélgetésük során a következőket mondta Walter Johannes Steinnek: „Az ember azt, hogy mi a dolga, olyan belső képként éli át, amely szabad morális fantáziájában merül fel benne. Valódi imaginációként jelenik meg előtte az, aminek megtételére elhatározza magát. Az összélmény második eleme az az impulzus, hogy magasabb hatalmak arra buzdítják az embert, hogy kövesse a lelkében kibontakozó csírát. »Tedd meg« – mondják a belső hangok, s ezek felismerése egy észlelhető inspiráció. – De még egy harmadik elem is beleszövődik az összélménybe. A tett által az ember egy olyan külső sors-környezetbe helyezi bele magát, ahová a szabadság élménye nélkül sohasem került volna. Így amit belsőleg, intuitív módon megragadtunk, az most sorsszerűen megjelenő, külső környezetté válik, s ezáltal más emberekkel találkozunk, s más helyekre vezetnek bennünket. Egy valódi intuíció helyzete áll elő.” – Aligha akad ennél pontosabb leírása Csontváry szellemi elhivatás-élményének.
E spirituális élmény összetettségét jól mutatja, ha egymás mellé állítjuk a sorsfeladat kétszeri kinyilatkoztatását, e kettős híradást: az emberi és az „égi” szózatot:
„Mit csinál: hisz maga festőnek született”; és
„Te leszel a világ legnagyobb (napút) festője, nagyobb Raffaelnél.”
Ha jól megfigyeljük, egyetlenegy közös szó van a két kijelentésben, s ez a szó tárja fel Csontváry hivatását, küldetését, sorsfeladatát: azt, hogy ő valójában festő. A két mondat szinte minden másban különbözik egymástól: az emberi szózat udvariasan magázza, míg a mennyei hang bizalmasan tegezi az ifjú gyógyszerészt, akinek főnöke a ténymegállapításon túl nem bocsátkozik további részletekbe, a mennyei prófécia viszont pontosítja is a kijelentést: nemcsak hogy festő leszel, hanem a világ legnagyobb festője, méghozzá legnagyobb „napút” festője, s még azt is hozzáteszi, hogy a valaha élt egyik legnagyobb piktornál, Raffaellónál – korabeli németes szóhasználattal: Raffaelnél – is nagyobb festő. S ami legalább ilyen fontos, hogy az emberi kijelentés jelen és múlt időben, az égi jóslat viszont jövő időben szól: „Mit csinál: hisz maga festőnek született”; illetve „Te leszel a világ legnagyobb festője…” Az embertárs szavai tehát valami múltból eredő – korábbi földi életek eredményeként – magával hozott adottságra, egy veleszületett képességre vagy tehetségre utalnak (ami az első rajz elkészítésében nyilvánul meg a jelenben); a belső hang, az angyali szózat (a jövendölés) viszont jövőbe mutató: e képesség jövőbeni kifejlesztésére, a lelke mélyén eddig szunnyadó magnak vagy csírának a későbbi kibontakozására hívja fel a figyelmét. A sorsfeladat kettős hírüladása: a festői hivatás kinyilatkoztatásának emberi és mennyei aspektusa – a múltból magával hozott képességek felismerése és azok jövőbeni kibontakoztatásának ígérete vagy lehetősége – együttesen alkotják a Csontváryhoz szóló michaeli próféciát.
Ennek a szellemi elhivatás-élménynek az időpontja (1880. október 13.) is külön figyelmet érdemel. Az 1879-es esztendő mint michaeli év spirituális jelentőségéről már beszéltünk: 1880 októberében, Csontváry sorsfordító szellemi élmények időszakában ér véget az 1879 novemberében beköszöntő új Michael-korszak első esztendeje. Rudolf Steinernek két sorsdöntő találkozásban volt része ugyanebben az időszakban: egyrészt a bécsi Műszaki Főiskola irodalomtanárával, Karl Julius Schröerrel; másrészt Bécsbe vonatozván egy Felix Koguzki nevű „gyógynövénygyűjtővel”. Mindkét találkozásnak spirituális és karmikus szempontból is nagy jelentősége volt az ifjú Steiner számára, szellemi fejlődése és egész életútja szempontjából: előbbi esetben nem kevesebbről volt szó, mint a Platón- és az Arisztotelész-individualitás újbóli találkozásáról; utóbbiban pedig annak a személyiségnek az „előhírnökéről”, aki Rudolf Steiner egyik szellemi tanítója és beavatója, az ő rózsakeresztes mestere lett.
Csontváry spirituális élmények napja sem jelentéktelen: az október 13-i dátum fontos időpont az emberiség szellemtörténetében, kettős értelemben is, ami más szempontból világít rá e nap kettős természetére. Ez a nap egyrészt a templomos rend felszámolásának kezdeteként vonult be a történelembe: arról a nevezetes péntek 13-áról van szó 1307-ben, amikor a templomos lovagokat letartóztatták Franciaországban. E napnak úgymond ez az árnyoldala, sötét szelleme (daimónja). Másrészt ugyanakkor ez a nap az emberiség egyik nagy szellemi tanítója, Buddha halálának napja – a Megvilágosodott „mennyei születésnapja”. E napnak ő a jó szelleme (géniusza), fényes oldala. Rudolf Steiner az 1912/13-as új antropozófiai naptár október 13-i napjánál mindössze négy keresztnevet tüntet fel, az első épp az Angelus. A görög eredetű latinos név jelentése: angyal. Az embert földi életútján – sőt, inkarnációi egész során át – egy angyali lény kíséri. A szellemtudomány tanításaiból tudjuk, hogy egy ember földi inkarnációinak lezárulásával – buddhává válásával – ez az angyali lény teljesítette addigi feladatát, s úgymond „felszabadul”, hogy magasabb hierarchikus fokra lépve még magasztosabb feladatoknak szentelhesse magát. Így történt ez Gótama Buddha angyalának esetében is. Ő az az angyali lény, akit az északi-germán mitológiában és a modern szellemtudományban is Widárnak neveznek. Rudolf Steiner szellemi kutatásai szerint ő az a szellemi lény, aki az 1879-ben arché fokra emelkedő, vagyis korszellemmé váló Michael helyére lép az arkangyalok mennyei hierarchiájában.
További szellemtudományos kutatásokat igényel, mégis joggal vélhetjük úgy, hogy Csontváry 1880-as spirituális elhivatás-élményében – sorsfeladatának feltárulásában, a neki szóló michaeli próféciában – ennek az angyali lénynek, október 13-a Angelusának is fontos szerepe lehetett. Csontváry géniuszának kérdésével egyúttal korunk egyik nagy titkát, Buddha egykori angyalának, a modern spirituális élet egyik fő inspirátorának, a Krisztus-impulzust korszerű formában közvetítő Michaellel szorosan együttműködő Widár arkangyalnak a misztériumát érintjük.
Maga Csontváry fél évvel a halála előtt így ír egy levelében az október 13-i sorsdöntő szellemi élményéről s annak következményeiről: „Velem még 1880-ban egy misztikus eset történt. Felfogtam a magas Tátra aljában egy égi jóslatot. E jóslat alapján évek hosszú során át nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában, Afrika és Ázsiában is kerestem tovább az igazságot, s egy láthatatlan mesteri kéz támogatásával az igazságot meg is találtam a világfejlesztő hatalommal.”
Csontváry géniusza (5. rész)
„Én feláldoztam az életemet, megtudandó, mi a való…”
Szemelvények Csontvárytól
„… hogy fejlődik ki a világ és hogy fejlődik tovább…”
Csontváry vörös szakállas önarcképe
Csontváry géniuszáról szóló szellemtudományos vizsgálódásaink végén szólaljon meg maga a festő – az írásaiból összeállított szemelvénycsokor formájában, melyből egy teljes spirituális pályakép bontakozik ki előttünk. Az idézetek önmagukért beszélnek.
„ahova a sors vezetett” (A Pozitívum)
„Az isteni gondviselés a XX. században az emberrel közvetítők nélkül, közvetlenül akar érintkezni. 27 éves koromban az Isten akaratából festői pályára kellett lépnem, Isten segítségével előbb 10 évig gyűjtöttem az anyagot, azután a teremtő nagy mesterének ihletével indultam el a sivatagokon, ahova a sors vezetett. Nem egyszer voltam testileg és szellemileg is halálos veszedelemben, de az Isteni ígéret sohasem hagyott cserben.”
„… engem 1880-ban a Pozitívum megszólított és bizonyos munkakörrel felruházott, melynek befejezésére várnom és hallgatnom kellett. A Pozitívum kinyilatkoztatással érintkezik az emberrel, s felvilágosítja s oktatja oly dolgokról, amiről semmiféle akadémiának nincsen tudomása és nem is lehet.” –„A fejlődés a kinyilatkoztatás alapján történik, s a kinyilatkoztatásban feltétlenül kell bízni.”
„A kinyilatkoztatás arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük…”
„Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, pedig akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem és bőségben volt részem. De elhagytam hazámat, mert el kellett hagynom, és csak azért, hogy életem alkonyán gazdagnak és dicsőnek lássam. E cél elérése miatt évek hosszú során át Európát, Afrikát és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam, és a gyakorlatban festményben átvihessem.”
„A kinyilatkoztatás világfejlesztő szelleme nem ismétli magát, ezért úgy a természetben, mint az emberművelődés történelmében csak elvétve találkozunk maradandó monumentális képpel: ilyen különböző három pont a természetben: az egyik a Tátrában, a másik Szicíliában és a harmadik Szíriában van megörökítve. A három világraszóló motívum lett a XX. század emberművelődés korszakára fenntartva, egyben pedig a világfejlesztő nagymester igazolására odaállítva.”
Csontváry három monumentális fő művéről van szó: A Nagy Tarpatak a Tátrában (a nagy Tátra-kép), A taorminai görög színház romjai (a „nagy Taormina”) és a Baalbek. Más helyütt így ír róluk: „Ott van a Tátrában a Tarajka [a nagy Tarpatak völgye], ahonnan a világ legmonumentálisabb tájképe tárul szemeink elé, lent a nagy vízeséssel a lomniczi csúcs, az öt tó a közép ormon, a nagyszalóki csúcs a Nagy Tarpatak szállóval, évezredek óta senki által meg nem festett motívum, nekem kellett megtalálnom s élő nagyságban lefestenem. Azután ott van a festőművészek Mekkája – a híres Taorminai Etna a görög színházzal, kétezer év óta festené az egész világ, s vajon csak egy is megtalálta-e az élethű perspektívát? Tehát ezt is nekem kellett lefestenem [ez lett „a világ II-ik legnagyobb napút-festménye”) De ott van Baalbek nagytemploma – a hunok nagy [áldozó]kövével, ez is kétezer év óta a libanoni völgyet dekorálja, de festőre nem talált; ezt is nekem kellett fölkeresnem, s mint a világ legnagyobb, 32 m2-es (plein-air) napszín-festményét a helyszínen olajba festenem.” – „Önmagától előállott tehát az 1880-as kinyilatkoztatás tartalma, vagyis a világ legnagyobb napút (plein-air) motívuma.”
A tekintély és a lángész
„A legnagyobb tekintély ezen a világon a világfejlesztő akaraterő, a természetben élő energia, mely kinyilatkoztatás útján fejleszti a világot s halhatatlanná teszi a valóságot. – Ehhez a tekintélyhez legközelebb áll a lángész, vagyis Zseni, aki a feladatot meg is képes oldani.”
Az ifjú Csontváry
Ki lehet zseni?
„Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott, akinek ősei akaraterővel, lelki műveltséggel, művészi tehetséggel voltak felruházva, aki telivérrel – szerelemmel – jött a világra, aki szerelmes volt a dajkájába, aki szerelmes volt a napba, szerelmes volt az üstökös csillagba; aki a szabadba kívánkozott s pille után futkosott, aki szerette az igazságot, magában soha nem unatkozott, aki a munkát szeretettel végzé – a gondolattal a jövőt keresé, aki szakított a jelennel s útra kelt a sejtelemmel, aki mindenütt és mindenben a szívét használta a küzdelemben; aki pályát cserélt, s visszavágyott az iskolákba, keresett-kutatott a könyvtárakban, aki világhírű egyének hallatára féltékenyen ébredt öntudatra; aki a nagyvilágismeret után vágyott, sokat utazott, aki a határvonalak láttán soha nem habozott, aki eredeti volt mindenütt és mindenben, független mindentől és mindenkivel szemben; akinél az ismeret, tudás kezdetleges, mégis kiapadhatatlan munkakört keres; akinél a látó-halló érzés kifejlődött, akinél a szív és a lélek kimívelődött; aki első szerelmét Plátóilag nézte – közelebbről a csalódás kísérte, aki szerelmes volt a hazájába s szeretettel gondolt a nagyvilágra, aki le tudott mondani mindenről, gazdagságot-hatalmat nem irigyelt senkitől, aki a világhírű szellemeket vetélytársnak nézte, az átlagos munkát életcélnak nem tekintette; aki folyton küzdött önmagával s küzdelmét nem tudatta a világgal, akit a küzdelem közepette az ihlettség meglepte, aki az ihlettség örömére új világ jöttét érezte, aki láthatatlan ihlettől minden ismeretnek az ismeretét, minden tudásnak a tudását sejtette, aki a láthatatlan hangot felfogta és megértette, aki a láthatatlan jövendölést titokban tartotta, aki a titkot mérlegelte és komolynak vette, akinek reményét a nagy idő meg nem gyengítette, akinek bölcseletét a titokzat meg nem rendítette, aki a titokzatban a világ urát sejtette, aki az ihlettséget Isten adományának nézte, aki a világteremtőt mesterének képzelte, aki a világ mesterének sugallatát követte, aki a láthatatlan intelemre indult a világismeretre, aki a láthatatlan tanácsára türelemmel várt az energiára, aki türelemmel tanulmányozta a nagyvilágot, eredménytelen[ségé]ben sem háborgott, aki a szépnek hallatára indult a bizonytalanba, aki a szépet keresve kutatta – s a láthatatlannal megtalálta…”
A magyar nyelv géniusza
Sok „költő” megirigyelheti Csontváry előbb idézett sorait, melyek voltaképpen egy szellemi önéletrajzot és ars poeticát, művészi hitvallást tárnak elénk – egyfajta rímes prózavers formájában. Csontváry írásainak, leveleinek, önéletrajzainak és röpiratainak megejtő szépsége, gyermeki ártatlansága és bölcsessége – elmélyült tanulmányozásuk során – egyre inkább magával ragadja az olvasót. A hivatalos tudomány értékelésével szemben Csontváry a magyar nyelvnek is a mestere volt. Sorsdöntő szellemi élménye során is magyarul hallotta az isteni kinyilatkoztatást, az égi szózatot: „A kinyilatkoztatás egy szó kivételével értelmes magyar nyelven szólott, rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk…” – Erről a magyar nyelven szóló magasabb hatalomról vagy isteni-szellemi lényről Csontváry másutt a következőket mondta: „… emberek ébredjetek, mert van élő, magyarul beszélő égi hatalom, akinek mi eszközei vagyunk a világ fejlesztésében.”
A világhódító – Csontváry és Attila, a hun
E népet „látjuk Baalbekben a nagy kőoltárnál gyülekezni, Damaszkusz felől sasokat közeledni, egynek karmaiban szorongatott pengével, Attila vállaira repülni. E penge hozta Turul után felülről egy hang indul: Te leszel a világ legnagyobb hadvezére, letöröd Rómát s elfoglalod Pannóniát nemzeted részére.” S másutt: „Elődeinket látjuk Baalbekben az áldozókőnél gyülekezni, vadász sasaink közül egyet törhetetlen pengével Attila vállaira repülni. Nyomban utána hangot hallunk: Te leszel a világ legnagyobb hadvezére, nagyobb a rómaiaknál.” – Vö.: „Te leszel a világ legnagyobb (napút) festője, nagyobb Raffaelnél.”
Csontváry
A földi élet iskolája
„Nem úgy tűnik-e föl ez a földi élet, mint egy iskola – ahol a sok diák közül egyet választ ki a tanár, s ennek az egynek kell folyton felelni s az egész iskola helyett tanulni.”
„Én feláldoztam az életemet, megtudandó, mi a való, hogy fejlődik ki a világ és hogy fejlődik tovább, mert minden, ami van, a pozitívum akaratából fejlődött ki, s ami lesz, a pozitívum kinyilatkoztatása alapján fog kifejlődni.”
A túlvilág
„Ismerem az utat, amerre mennem kell
Ismerem a szellemi hatalmat, a világteremtő energiát, mellyel számolnom kell;
semmi kétség, hogy egy még legjobb világrészbe kerülünk, s kiapaszthatatlan szépségekben gyönyörködünk.”
„a művészet történetének legmagasabb csúcsaival egy magasságban…”
A Csontvárytól származó idézetek után e szemelvénycsokrot zárjuk egy róla szóló idézettel, az egyik legfontosabbal, Fülep Lajos 1963-as elhíresült nyilatkozatával, melyben először próbálta méltó és az őt megillető módon elhelyezni Csontváryt a művészet és az egész emberi kultúra egyetemes történetében: „Ma már nemcsak ki lehet, hanem ki is kell mondani, már csak azért is, hogy nyoma legyen, hogy mégiscsak itt nálunk, Csontváry hazájában mondták ki először: Csontváryról azt mondani, hogy »nagy magyar művész«, persze igaz, de nem határozza meg őt. Még az se, hogy »a század nagy európai művésze«; s végül az se, ha Cézanne-t leszámítva, azt mondjuk róla: »a század legnagyobb művésze«. Mindez igaz lehet, igaz is, de mindettől Csontváry még nem az, ami valójában. A nagy magyar, a nagy európai, a század legnagyobb művésze még lehetne olyasvalaki, aki más századok, különösen a régi századok nagy művészei mellett nem bírja ki az ő mércéjüket. De nem így van. Olyan művek, mint a Panaszfal, a Mária kútja, a két Cédrus, a Taormina, hogy csak a nagyokat említsem, a művészet egész történetének legmagasabb csúcsaival vannak egy magasságban, s aki alkotta őket, nemcsak nagy nemzeti vagy századi, hanem világtörténeti jelenség.”
Csontváry géniusza (6. rész)
Csontváry és a teozófia (I.)
A festő világnézetének „tudományos” értelmezései
Si hominibus placuerim Christi servus non essem
(Ha az embereknek tetszel, nem lehetsz Krisztus szolgája)
Csontváry: Fohászkodó Üdvözítő
Pertorini Rezső 1966-ban megjelent Csontváry-monográfiájában – az életmű mindmáig legrészletesebb lélektani és eszmetörténeti feldolgozásában – a következőket írja a festő világnézetéről: Csontváry írásai „egy misztikus-mágikus világnézetre, egy új vallás kialakítására engednek következtetni. Ez a vallás tulajdonképpen nem is új: benne keleti vallások, főleg az iszlám misztika, a zoroasztrizmus és a Mithrász-kultusz nyomai fedezhetők fel. Csontváry keleti utazásai során összeköttetésbe kerülhetett ezekkel a vallásokkal, illetve maradványaikkal. Az összefüggés egésze azonban egyéni konstrukció, amely ősi nyomokon jár.”
A zoroasztrizmus ősi iráni vallás, mely a perzsa kultúra alapítójára, a régi perzsák nagy tanítójára, Zoroaszterre, más néven Zarathusztrára vezethető vissza (akinek neve „fénylő csillag”-ot jelent), arra a magasrendű individualitásra és emberiségvezetőre, aki Rudolf Steiner szellemi kutatásai szerint az idők fordulóján a salamoni Jézus-gyermekként testesült meg, s a betlehemi csillag képében vezérelte tanítványait, a napkeleti bölcseket a palesztinai események színhelyére, a Golgotai misztérium óta pedig a nyugati ezotéria egyik vezetőjeként – Jézus Mester néven – vesz részt az emberiség szellemi vezetésében. A Mithrász-kultusz szintén perzsa eredetű misztériumvallás: Mithrász mint michaeli naphős jelenik meg benne.
Csontváry életművének legterjedelmesebb művészettörténeti feldolgozásában, Németh Lajos monográfiájában – az előbb idézett Pertorini-könyvre hivatkozva – a szerző így foglalja össze a festő világképének lényegét: „Csontvárynak »hallucinációs élményekre támaszkodó, kiterjedt téves eszméi vannak, és világképe kóros, misztikus-mágikus jellegű. Mágikus, panteisztikus világképéből egyéni, bizarr napimádó vallást konstruál« – írja Csontváry világképéről dr. Pertorini Rezső, s e panteisztikus, mágikus világképe határozza meg természetértelmezését. Ezért élhette át ő is a természetet élő organizmusként, belső rendező elv építette totalitásként. Mágikus világképe a panteisztikus és animisztikus világképekhez rokonult. E világkép nála azonban nem valamiféle intellektuális játék, misztikus eklektika kreációja. Hiszen a XX. század küszöbén a panteizmusnak, az animizmusnak a felélesztése ugyancsak korszerűtlen és dekadens lehet, mint ahogy azok is voltak a különféle okkult, teozófiai tanok, a századforduló seregnyi világnézeti válságterméke. Csontváry világképe nem intellektuális sznobizmus szülötte, hanem sorsszerűen az övé, mélyebb, elementárisabb, mint a különféle filozófiai tanok közötti pusztán intellektuális választás. Ő nem választotta világszemléletét, hanem akarva, nem akarva vállalta, alávetette magát neki, éppoly magától értetődően, ahogy a régiek tették. Csak míg azoké kollektív volt, az övé egyedi, de mégsem pusztán szubjektív. Hogy számára ez éppoly objektív, tehát rajta kívüli erőnek ható világnézet volt, mint a régieknek a vallás vagy a mitológia, abban kétségkívül közrejátszott pszichózisa is. Csontváry művészetét nem lehet megérteni pszichózisának figyelembevétele nélkül – de nem lehet megérteni csak annak a segítségével sem” – összegzi Németh Lajos a máig közkeletű, „tudományosnak” tartott Csontváry-kutatás eredményét.
Mezei Ottó érdeme, hogy hiánypótló és megvilágító erejű tanulmányaiban elkezdte feltárni és részletesen feltérképezni Csontváry munkásságának spirituális mélységeit és szellemi összefüggéseit: az ókori, középkori és újkori misztériumokkal és spirituális áramlatokkal, mindenekelőtt az alkímiával, az alkimista irodalom képnyelvével, a szabadkőművességgel, a rózsakeresztességgel és a teozófiával való kapcsolatát. Erről a következőket írja: „Tisztában vagyok azzal, hogy kockázatos, ám kortörténetileg mindenképpen gyümölcsöző vállalkozás a titkos társaságok – melyek a XIX. század második felében belső megújuláson mentek keresztül (»a szabadkőművesség mellett a rózsakeresztes mozgalomra gondolok elsősorban«) – imént vázolt eszmetörténeti háttere és Csontváry írásainak és festészetének vizuálisan megjelenített szellemi hajtóereje között közvetlen összefüggést feltételezni. Mindenesetre tény, hogy Csontváry gácsi patikájának első bérlője egy krisztológiai alapállású teozófus volt”, egy bizonyos aradi gyógyszerész, akivel az eredetileg szintén patikus végzettségű festő még „fővárosi jogászkodásának éveiben, 1877 és 1879 [!] között kerülhetett kapcsolatba”. „Csontváry kései írásai és feljegyzései ismeretében arra is gondolhatunk, hogy festészete és a festészetéből ki-kivillanó kozmológia révén ő lehetett e tudományosan vitatható és vitatott munkásság – egyik – útnak indítója."
Mezei Ottó fejtegetéseiben még Edouard Schuré neve is fölmerül a rózsakeresztes irodalommal kapcsolatban, azé a német felmenőkkel rendelkező elzászi francia íróé és teozófusé, A nagy beavatottak szerzőjéé, aki az első világháború közepéig szoros baráti és munkakapcsolatban volt Marie von Siversszel és Rudolf Steinerrel, akivel ők Chartres-ban és Bayreuthban is együtt jártak, s akinek misztériumdrámái (az Eleuzisz szent drámája és a Lucifer gyermekei) fontos előzményei és előkészítői voltak Rudolf Steiner misztériumdrámáinak, a művészet, tudomány és vallás modern újraegyesítésére irányuló törekvésének, s a régi misztériumok – korszerű rózsakeresztes szellemben történő – megújításának.
Magyar vonatkozásként itt külön meg kell említenünk, hogy „van olyan legenda, amely szerint az »avignoni illuminátorokkal« kapcsolatban állt volna a II. Rákóczi Ferenchez homályos rokonsági szálon kötődő (másutt »a II. Rákóczi Ferenc természetes fiaként emlegetett«) Saint-Germain gróf, maga a fejedelem pedig önéletrajzában a »nagy hírű Kosztka famíliát« [azaz Csontváry családját] az övével »egyazon eredetűnek« nevezi”. És Rudolf Steiner szellemi kutatásaiból tudjuk, hogy ez a bizonyos Saint-Germain gróf nem volt más, mint Christian Rosenkreutz exoterikus inkarnációja.
Pertorini Rezső már említett könyvének összefoglaló fejezetében viszont a következőket olvashatjuk: „Az adatok egyértelműen arra utalnak, hogy a festőnél pszichózis állott fenn. Még csak a lehetősége is kizárt egy olyan magyarázatnak, hogy a bizarréria [Csontváry „furcsa” nézetei és szokatlan világképe] egy különös személyiségnek egy szokványos teozofikus, mágikus vagy spiritiszta társasággal való összeköttetésével magyarázható. Felületesen szemlélve az adatokat, könnyen juthatnánk ilyen következtetésre, és bizonyos történelmi adatok is alátámasztanák feltevéseinket, hiszen a múlt század [a 19. század] vége és a századforduló a teozófiának, a különleges vallásoknak, a keleti miszticizmus egyes ágainak, a különböző szektáknak nagy számát produkálta, ami részben a keresztény vallásos gondolkodástól való elfordulással, részben az ismeretközlés elterjedésével, a régi mágikus-misztikus iratok és Kelet bölcseletének megismerésével függ össze. Csontváry saját maga is elhatárolta gondolatait, működését az ilyen szektáktól, de elsősorban az adatok jellege szól egy ilyen elgondolás ellen.
A kortárs teozófusok közül főképp Steiner Rudolffal tételezhetnénk fel kapcsolatot, aki szintén Észak-Magyarországon született, és leginkább kabalisztikus misztikája hasonlít a festő gondolkodására. A másik lehetőség az volna, hogy Blavatszkij asszonnyal, a kor egyik leghíresebb teozófusával találkozott. E találkozás mind hely, mind idő szempontjából létrejöhetett volna, mert bár egészen pontos adataink nincsenek kairói tartózkodásának időpontjáról, de első jelentős festészeti felfedezésekor sor kerülhetett volna erre. Ellene szól ennek azonban, hogy különbözik kettőjük teozófiai rendszere, mert míg Blavatszkij asszony elsősorban az egyiptomi és az indiai misztikát tanulmányozta, addig Csontváry gondolkodásában és misztikájában szinte egyedülállóan az iszlám és a zoroasztrizmus tanaihoz hasonlót vallott magáénak. De nem kellett volna Csontvárynak külföldre utaznia ahhoz, hogy e különös tanokat a helyszínen tanulmányozza, hiszen Magyarországon is működtek hasonló társaságok, sőt első röpirata idején jelent meg hazánkban is az első ilyen tárgyú folyóirat, a Teozófia. Bár biztos adataink nincsenek arról, hogy Csontváry hasonló műveket olvasott, mégis feltételezhetjük, mivel művei sokszor hasonlítanak a teozófusok alkotásaihoz. Ugyancsak nagyon sok azonosságot fedezhetünk fel számos paranoid formakörbe tartozó beteg alkotása és ezen archaikus gondolatokat kedvelő társulatok iratai között…”
Csupán néhány aprócska probléma van ezzel a „tudományos” fejtegetéssel, Csontvárynak a teozófiával való kapcsolatát illetően. „Steiner Rudolf” – ahogy a könyv szerzője nevezi az antropozófia alapítóját –, akinek „kabalisztikus misztikája” – akármit is akarjon ez jelenteni – „hasonlít a festő gondolkodására”, nem „Észak-Magyarországon” – magyarán nem a Felvidéken –, hanem a mai Horvátországhoz tartozó Muraközben született, vagyis a történelmi Magyarország déli vidékeinek e nyugatra fekvő „folyamközében”. Ami pedig Csontváry állítólagos kairói találkozását illeti Blavatszkij [oroszul helyesen Blavatszkaja, angolul Blavatsky] asszonnyal, a Teozófiai Társaság vezetőjével, nos, ezzel csupán az a gond, hogy amikor Csontváry az 1880-as évek elején első európai utazásait teszi Rómába és Párizsba, akkor Blavatszkaja asszony – a Teozófiai Társaság „keleti fordulatának” jegyében – éppen Indiában tartózkodott, amikor pedig az 1890-es évek közepén Csontváry immár festőként elkezdi rendszeres európai, majd közel-keleti utazásait, akkor Blavatszkaja asszony már nem élt (1891-ben ugyanis meghalt, hatvanéves korában).
Pertorini könyvének legvégén ugyanakkor – egy külső tudományos munkában meglehetősen szokatlan módon – még a reinkarnáció gondolata is felmerül: Csontváry érzékelési és gondolkodási zavarai „először csak az Én maximális kitágulását hozzák létre, ekkor még személy megnevezése nélkül. Később azonban elég világosan leírja, hogy »kiterjedt téveszméje« szerint ő korának Attilája. Világképében tehát előfordul egy, a reinkarnációhoz hasonló gondolat. Nyíltan nem vall róla, de világképének ez a jellege, valamint az Attilával való, apró részletekig menő analógia leírása is ilyen gondolatokra enged következtetni.” – Tehát karma és reinkarnáció, sorsfeladat és újratestesülés: „Te leszel a világ legnagyobb hadvezére, nagyobb a rómaiaknál; letöröd Rómát s elfoglalod Pannóniát nemzeted részére”; és „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.” – „… hisz maga festőnek született.”
Csontváry géniusza (7. rész)
„Mert nem a hatalmi, nem az anyagi erők uralják a világot, hanem az isteni szellem, amelyért az emberek vágyakoznak.”
(Csontváry)
Csontváry: Római híd Mosztárban
1880. okt. 14. és 1910. jan. 10.
Csontváry géniuszáról szóló szellemtudományos vizsgálódásaink során még nem esett szó a festő - saját szellemi elhivatás-élményének leírása mellett - talán legfontosabb, s egyik legtalányosabb kijelentéséről, melyet a művész kéziratos hagyatékából Németh Lajos is közzétett 1964-es Csontváry-monográfiájában, majd a Romváry Ferenc által közreadott Csontváry-dokumentumok II. kötetében is megjelent. A festő e kései feljegyzése így szól:
„1880. okt. 14. és 1910. jan. 10. - Korszakot alkotó napok az isteni összeköttetést igazoló határok. Az első dátum a szellemi, a második a hatalmi korszakot jelenti.”
Mire utalhat itt Csontváry? Mit jelölhet ez a két időpont, és miért korszakalkotó napok? Minek a határai ezek a napok?
Az első dátumról, a festő szellemi elhivatás-élményéről mint az inspiráció kezdetéről már részletesen beszéltük: „A Csontváry géniusza cím nem (csak) a festő lángelméjére, zsenialitására utal, hanem arra a szellemre vagy szellemiségre, arra a szellemi lényre, aki az új Michael-korszak hajnalán, 1880. október 13-án, Csontváry életének sorsdöntő napján, szellemi kapcsolatba lépett vele, s közölte vele küldetését, feltárta előtte sorsfeladatát, s ettől kezdve (legalábbis 1909-ig) inspirálta őt.”
Csontváry e kései feljegyzése három részből áll. Az első dátumszerűen, napra pontosan kijelöl két időpontot, két „fordulópontot”, s itt egyelőre csak sejthetjük, hogy ez a két dátum közrefog egy időszakot, hogy ezek a napok valaminek a határai, hogy valaminek a kezdetét és végét jelentik. A második mondatból derül ki, hogy itt az „isteni összeköttetés” kezdő- és végpontjáról van szó, hogy e napok a mennyei sugallat „határnapjai”, hogy az isteni inspiráció e két időpont között működött és volt hatással a festőre, s hogy ezek a „határok” így korszakos jelentőségű, korszakalkotó napok, melyek igazolják az „isteni összeköttetést”. A kijelentés harmadik része pedig - ahogy a második összekötötte a két időpontot, úgy ez - élesen elválasztja, illetve megkülönbözteti a kettőt: „az első dátum a szellemi, a második a hatalmi korszakot jelenti”. De mit jelent itt a szellemi, és mit a hatalmi korszak? Mire utalhat ezzel a festő? És miért jelenti az első dátum a szellemi, a második a hatalmi korszakot?
Csontváry kései feljegyzéseiből választ kaphatunk a kérdésre. E feljegyzésekben a festő többször is a szellemi erőkkel ellentétes értelemben, az „anyagi” erőkkel összefüggésben használja a „hatalom” szót, szinte annak szinonimájaként. Egy helyütt a következőket írja: „Közeledünk azokhoz a nagy határvonalakhoz, amelyeken szűk látókörünk miatt átkelni nem tudunk. Az emberiséget egy újabb csalódás éri, és ezt a hatalmi s anyagi erők tehetetlensége fogja kísérni. Mert nem a hatalmi, nem az anyagi erők uralják a világot, hanem az isteni szellem, amelyért az emberek vágyakoznak.”
Így már érthetőbben csengenek Csontvárynak azok a szavai, hogy „Korszakot alkotó napok az isteni összeköttetést igazoló határok. Az első dátum (1880. okt. 14.) a szellemi, a második (1910. jan. 10.) a hatalmi [vagyis anyagi, materiális, szellem nélküli] korszak [kezdet]ét jelenti.”
Október 13. és/vagy október 14.
Hogy a festő szellemi elhivatás-élményének napja október 13-ára vagy október 14-ére esett, érdemben nem változtat az ezzel kapcsolatban eddig mondottakon. Maga Csontváry is különböző dátumokat adott meg spirituális élményének időpontjaként: figyelemre méltó ugyanakkor, hogy nem sokkal - úgy másfél hónappal - szellemi összélménye után, vagyis még annak közvetlen közelében, 1880. november 30-án írott levelében egyértelműen október 13-áról beszél („életemben múlt hó 13-áig, amikor is az első karcolattal a papirost elpiszkolni mertem, kezemben soha semmiféle rajz nem volt…”), és csak évtizedekkel később, jórészt már az 1910-es években született kései feljegyzéseiben és visszaemlékezéseiben ír október 14-éről: „Ezt akartam tudni 1880-ban, okt. 14-én, akkor, amikor érthetetlen módon egyszerre a plein-air rajz titkához jutottam.” Illetve „1880. okt. 14-én du. 3 órakor egy láthatatlan hang szólalt meg: Te leszel a világ legnagyobb - (plein-air) festője, nagyobb Raffaelnél.”
Egyébként sincs ellentmondás a két időpont között: október 13. Csontváry spirituális „születésnapja” (vagy annak „előestéje”), október 14. pedig Csontváry mint „újszülött” festő életének első napja.
A kései feljegyzésben említett két dátum (1880. okt. 14. és 1910. jan. 10.) tehát magának Csontvárynak mint festőnek, mint isteni sugallat által ihletett művésznek a „határnapjai”: az inspiráció, az „isteni összeköttetés” kezdetének és végének időpontjai. Az első dátum Csontváry „festői” életének első napja, a második pedig az isteni inspiráció végének, s ilyen értelemben Csontváry mint isteni ihletettségű festő „halálának” a napja. Ezért is „korszakot alkotó napok az isteni összeköttetést igazoló határok: 1880. okt. 14. és 1910. jan. 10.”.
Csontváry „Jordán-keresztelője”
Röviden utalnunk kell annak a csaknem 30 évnek - egy Szaturnusz keringési ciklusnak - a jelentőségére, mely az 1879/1880-as michaeli időszak és az 1909/1910-es évek között eltelt. Épp ennyi idő telt el a názáreti Jézus életében is a Jordán-keresztelő eseményéig, amikor ez a kitüntetett individualitás hosszas előkészületek után magába fogadta a Krisztus-lényt, a kozmikus Nap-szellemet.
Spirituális szempontból is nagy jelentősége van tehát, hogy Huszárik Zoltán Csontváry-filmje is egyfajta keresztelőként, „vízkeresztként” ábrázolja a festő szellemi elhivatás-élményét (vagyis az isteni szellem befogadásaként, szellemi fogantatásként): a filmben az égi szózat („Te leszel a világ legnagyobb Napút festője, nagyobb Raffaelnél”) Csontváry „Jordán-keresztelője” során hangzik fel. - A Raffaello-utalás karmikus összefüggéseire (a Keresztelő Jánossal való karmikus kapcsolatára) később még visszatérünk.
De mi történhetett 1910. január 10-én? Miért jelenti ez a nap Csontváry életútján egy teremtő, alkotó időszak végét, az isteni összeköttetés korszakának lezárulását, és egy másik, pusztító, romboló időszak, egy szellem nélküli, illetve materiális szellemiségű korszak kezdetét? A válaszhoz a festő életpályája mellett Rudolf Steiner életútjához, a teozófiai és az antropozófiai mozgalom történetéhez kell fordulnunk - a modern spirituális élet korabeli fő fejleményeihez.
Csontváry géniusza (8. rész)
„Energia és művészet lappang a magban…”
„Te leszel cédrus …”
A magtól a Cédrusokig
„Te leszel … a legnagyobb hadvezér, festő, cédrus.”
„Te leszel – ez azt jelenti, hogy azzá kell fejlődnie.”
Csontváry: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban
Csontváry „nagy önéletrajzában” így írja le a neki szóló mennyei szózat elhangzásának körülményeit: „… kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra. S ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg bal kezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben a fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb – (napút) festője, nagyobb Raffaelnél.”
Három utalást, egyúttal három kérdést tartalmaz az égi jóslat, melyekre választ kell keresnünk: Mi a háromszögletű kis fekete mag? Mi az a napút? És miért éppen Raffaellónál kell nagyobb festőnek lennie? – A nagy önéletírás ezt követő részében Csontváry maga válaszolja meg ezeket a kérdéseket.
„Éppen ezért, mert emberfölötti munkára kellett vállalkoznom, amihez nemcsak a természet szeretete, a szép iránti érzék, a színérzés teljes fokozata szükséges, de szükséges a levegőtávlat élethű perspektívája, olyan energia, amilyen még nem volt ezen a világon kifejezve. Erről tanúskodott a tinós rajz és szimbólumként a pici kis mag, melyből fejlődik a fa, tehát nekem is a fejlődés volt kijelölve, ez volt a kis magnak az értelme.”
„Olyan voltam, mint az a kis mag; amikor a földbe kerül, ki törődik vele, miképpen él a föld alatt, s fejlődik-e tovább? Ki törődött velem, amikor azon tűnődtem, hogyan és hol kezdjem? De mikor már a fa koronával bontakozik s ízes gyümölccsel rendelkezik – akad bámulója és fogyasztója is bőven. Ugyanez történik az emberrel is.” – „Mert napról napra, mint a fa, fejlődésnek indultam."
Vagyis Csontváry úgy érezte, hogy „a tenyerében talált kis mag jelkép, szimbólum: »pici kis mag, melyből fejlődik a fa, tehát nekem is a fejlődés volt kijelölve, ez volt a kis magnak az értelme«. Más emlékezésvariációkban ez a kis mag nem más, mint a hatezer éves cédrusnak a magja – Csontváry és a cédrusfa misztikus és szimbolikus kapcsolatának tudatos hangsúlyaként”.
Csontváry tehát önjellemző képként, saját életútjának és festői kibontakozásának szimbólumaként használja a mag, illetve a magból kifejlődő fa képét. Valójában Csontváry egész festői pályája leírható az 1880 őszén a kezében tartott kis magtól – a spirituális összélmény mag-imaginációjától – a festői munkásságának utolsó éveiben (1907 táján) festett két nagy cédrusképig tartó útként: a háromszögletű kis fekete magtól a Magányos cédrusig és párjáig, egyúttal pandanjáig, a művész „megdicsőüléséig”, a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című festményig. A magtól a Cédrusokig.
„Ez az értelme annak a parányi kis magnak, mely a kezembe adatott: hogy a világot egy szellemi akaraterő fejleszti és a semmiből életre kelti.”
Csontváry mag-imaginációjával kapcsolatban – egy szellemtudományos vizsgálódás keretében – ezen a ponton mindenképpen meg kell említenünk a modern szellemi iskolázás egyik alapvető meditációját, az úgynevezett sarjadás– vagy virulás–hervadás-gyakorlatot, melyet Rudolf Steiner adott meg a Wie erlangt man-ban (a Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?, avagy A magasabb világok megismerésének útja című könyvében), s amely gyakorlatnak – Csontváry festői pályafutásához hasonlóan – szintén egy kis mag, egy növényi magszem a kiindulópontja. Rudolf Steiner egy másik alapművében, A szellemtudomány körvonalaiban – közvetlenül a rózsakeresztes meditáció leírása után – erről a következőket mondja: „A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben a belső elmélyedésre még más példákat is adtam. Különösen nagy hatásuk van azoknak az ott leírt meditációknak, amelyek a növény keletkezésére és elmúlására, a növényi magban szunnyadó létesülési erőkre vonatkoznak, a kristályok formájára és így tovább.”
Idézzünk csak néhány mondatot a sarjadás–hervadás-gyakorlat „Tegyük magunk elé egy növény kis magvát” kezdetű leírásából: „A lényeg az, hogy a kis mag szemlélése közben intenzíven éljük át a következő gondolatokat, s így bizonyos érzéseket fejlesszünk ki magunkban. Ha elültetjük ezt a magot, akkor változatos formájú növény lesz belőle. A magban az egész növény erejeként már benne rejlik az, ami később kifejlődik belőle. A valódi magban tehát van valami láthatatlan erő, s e láthatatlan erő az, amely később átalakul látható növénnyé – s így láthatóvá válik a láthatatlan.” Ezt a leírást vesd össze Szabó Lőrinc „Ez vagy Te!” (Tat tvam aszi) című versével, amely az ősi indiai upanishadokra utal, ahol a mag a világ lényegét, szellemi középpontját jelképezi: „Ez a semmi a magban, / ez nő meg fává, ez a láthatatlan: / ez a lélek, a mindenség csírája.”
A magnak az eleusziszi misztériumokban is nagy jelentősége volt. A Hoppál–Jankovics–Nagy–Szemadám-féle Jelképtárban a ’mag’ címszónál a következőket olvashatjuk: „A mag a születés-halál-újjászületés misztériumának szimbolikájához kapcsolódik legszorosabban: az elvetett magnak meg kell halnia ahhoz, hogy új élet” sarjadhasson belőle, s hogy megsokszorozódhasson. A mag „így a meghaló és feltámadó istenek egyik attribútuma. Több misztériumban – így az eleuszisziban is – központi szerepet játszott. Az Újtestamentum a magvetőről szóló példabeszédben az isteni Ige [a Logosz] szimbólumaként említi, egy másik helyen pedig Isten országát hasonlítja mustármaghoz, mely magként igen apró, de hatalmas fává képes sarjadni.”
Mezei Ottó a Csontváry-dokumentumok I. kötetéhez írott bevezető tanulmányában szintén nagy jelentőséget tulajdonít „a Csontváry küldetéstudatának kialakulásában alapvető szerepet játszó mag és erő fogalmak összefüggésének”. Fáy Elek hajdani kutatásaira utalva leírja, hogy „a sumér nyelvben a mag ’nagy’-ot, ’magasztos’-t jelentett, s a Czuczor–Fogarassy szótár magyar szócikke szerint népnevünk a mag és erő szavak összefűzésének eredménye. Nem mulaszthatjuk el, hogy Csontváry többször előadott magpéldázatára utalva, ne idézzük Fáy néhány sorát a magerőről: »A magban rejlő erő az, ami a kis magot naggyá teszi. Éppen olyan naggyá, mint aminő nagy azon növény vagy állat, amelytől a mag ered…« Ám a magnak (mustármagnak), a csírának az ősi szent hagyományokban ennél kiterjedtebb, a fizikai világon túlra utaló, ezoterikus értelme van, amely Csontváry mag-értelmezésében sem hagyható figyelmen kívül. Mi több, a közismert iglói jelenet legalább fél tucat változatból ismeretes rögzítése arra enged következtetni, hogy a magnak (cédrusmagnak) ő maga is különleges jelentőséget tulajdonított, már csak azért is, mert valamilyen módon, eredeti vagy kifejlett alakjában, csíraként és/vagy terebélyes koronájú fa képében Csontváry festészetében is megjelenik. A mag ugyanis szerteágazó jelképes megfelelései mellett a világfa egyik legfőbb szimbóluma valamennyi őshagyományban. Ő a központ, a belőle kibontakozó fa a világtengely, kiterjesztett ágaira az ég madarai, amelyek a lét magasabb állapotait képviselik, megpihenni térnek. Ez a változatlan tengely az egész létezés »isteni támasztéka«, az az irányultság, amelynek mentén az »Ég tevékenysége« működik, s amely az »Ég akaratának« megnyilatkozási helye (metafizikai hely).”
„Ma, mikor történelmi időket élünk, amikor a Világteremtővel közvetlenül érintkezünk, tehát az általános természet sorrendjén kívül szerzünk megbízást: Te leszel cédrus – s a kis magból hatezer év múlva lesz bölcselő cédrus. Te leszel a világ legnagyobb hadvezére – s Attilának azzá kellett lennie. Te leszel a világ legnagyobb plein-air festője – s annak, akinek ez ígérve volt, azzá kellett fejlődnie.”
„Amikor tehát megnyilatkozik az Ég Isteni kívánsága, és azt mondja, hogy Te leszel … – ez azt jelenti, hogy azzá kell fejlődnie.”
„Az Isten bölcselete az, hogy minden kornak megvan az értelme. Aminthogy nem sejti a magja, hogy őbelőle nő ki a terebélyes cédrusfa, nem sejti a kisfiú, hogy az ő élete lesz a világ legnagyobb hadvezére, nem sejti a férfi, hogy neki kell a világ legnagyobb festményeit megfestenie, s ahogy nem sejti s nem tudja senki sem, legkevésbé a leány nem, hogy ő szüli meg a prófétát annak idejében.”
A „Te leszel…” mondások „teremtésszerű” fejlődési sorában – a cédrusfa, a hadvezér és a napút festője után negyedikként – a próféta alakja is megjelenik Csontvárynál. „Te leszel cédrus.” – „Te leszel a világ legnagyobb hadvezére, nagyobb a rómaiaknál.” – „Te leszel a világ legnagyobb (napút) festője, nagyobb Raffaelnél.”
– De minek a prófétája akart lenni Csontváry? Miféle isteni kinyilatkoztatásnak, milyen égi megnyilatkozásnak volt ő a látnoki közvetítője? Minek volt ő festőként az előhírnöke? A Napút mibenléte, Raffaello művészi és prófétai egyénisége – az ő örök individualitása – és 1909/1910 talánya, a korszak magyar vonatkozású spirituális tragédiája vezethet bennünket a válasz felé.
Csontváry géniusza (9. rész)
Csontváry, a görög („El Greco”)
Csontváry görög géniusza
Theodoro Kostka pittore, avagy Csontváry útja Rómába, Raffaello képeihez
„Amint Damaszkusz utcáit járom, s a vidéken is szorgalmasan kutatom a nagy motívumot, előáll egy görögnek látszó ember, s olasz nyelven mondja:”
„il maestro ungherese trovato nostro antico theatro greco” (a magyar festő [a magyar mester] rátalált a mi régi görög színházunkra)
Csontváry - A taorminai görög színház romjai
A Napút mibenlétének, Raffaello művészi és prófétai szerepének, illetve az 1909/1910-es esztendők jelentőségének megvilágításához tovább kell olvasnunk Csontváry „nagy önéletrajzát”. Spirituális elhivatás-élményének leírása végén a festő a következőket mondja: „A teljesítmény nemcsak azt kívánja, hogy a munka a világot túlszárnyalja, hanem nagyobb legyen Raffaelnél. Hogy miért kell Raffaelnél nagyobbat alkotnom, azt csak a sors tudná megmondani.”
A sors vezetése gyakran emberi közvetítőkön keresztül működik – Csontváry útját is ilyenek egyengették: „A principálisom jólelkű idősebb ember volt, úgy segített a dolgon, hogy hozott egy csomó Hermész-féle füzetet másolás céljából, amelyeket oly hűen másoltam le, hogy az eredetitől meg sem lehetett különböztetni. Ezt azonban hamar megelégeltem, s a természetbe vágyódtam. A természetben, miután a szén előttem ismeretlen volt, a nagyarányú dolgot rajzónnal nem csinálhattam. Amint így a nagy rajztáblával járom a vidéket, s keresem az alkalmas felvételeket, befordultam Csütörtökfalvára, a híres Rákóczi-klastromba. A klastromban X gvardian atya szívesen fogadott, ő néhány esztendeig Rómában magyar gyóntató volt. Ebéd közben ráterelődött a beszéd Rómára s Raffael munkáira. X atya azt tanácsolta, hogy Rómában keressem fel Bauer német gyóntató atyát, noteszomba pedig a következőket írá belé: „io inviarlo questo bravo pittore nome Theodoro Kostka in vostro bono mani” (elküldöm Önhöz ezt a kiváló festőt, a neve Kosztka Tivadar, Önnél jó kezekben lesz).”
Korábban már beszéltünk róla, hogy Csontváry családja, a felvidéki Kosztka família rokonságban állt a Rákóczi-családdal, s arra is utaltunk, hogy a vezérlő fejedelem, II. Rákóczi Ferenc elsőszülött fia volt az a titokzatos Saint-Germain gróf, aki Rudolf Steiner szellemi kutatásai szerint a rózsakeresztes mozgalom megalapítójának, Christian Rosenkreutznak volt az exoterikus reinkarnációja. Így a vérségi kötelék mellett a szellemi vezetés is megnyilvánul itt: a Rákóczi-kolostor apátja révén valójában Saint-Germain gróf, vagyis az ezoterikus kereszténység egyik vezető individualitása – a salamoni templom építőmesterének, a későbbi Lázár-Jánosnak és Christian Rosenkreutznak a lénye – vezeti Csontváryt a mennyei szózat Raffaello-utalásának megfejtése felé: a reneszánsz festőgéniusz prófétai alakjához, Illés és Keresztelő János titkához. – „Hogy miért kell Raffaelnél nagyobbat alkotnom, azt csak a sors tudná megmondani.”
Csontváry nagy önéletírásában a következőképpen számol be első római útjáról: „1881-ben húsvét szombatján a Castello s’Angelo [az Angyalvár] tűzijátékánál már jelen is voltam, s másnap Bauer gyóntató atyával is tanácskoztam. E bevezetés után elindultam a Vatikánba, a műkincsek birodalmába, széjjeltekinteni, a reám várakozó munkát kibetűzni. A szobroknál kezdtem, ahol nem bírtam felmelegedni, nem a hűvös, zárt levegő okozta hideg miatt, hanem keveseltem a munkákban az életenergiát, mert arról, hogy művészi energia is létezik, akkor még nem tudtam semmit sem. De mert a természetet nagyon jól ismertem, s az életet tisztán éreztem, tehát a munkákban elsősorban ezt kerestem.
Átmentem a Raffael loggiáiba, de ott sem borultam lázba. Megnéztem a nagy csata falfestményét és a többit mind együttvéve, de élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet is alkottak. De az isteni természetet hűségesen nem szolgálták – idegen szellemnek voltak hirdetői, és ez nem volt az Igazi Isteni. A sorsommal tehát kibékültem, mert most már elméletileg is tudtam, miről van szó, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffaelnél.”
Csontváryt mint újszülött festőt tehát első külföldi útja – Rómába vezeti. A biográfiai stúdiumokból, az emberi életutak tanulmányozásából tudjuk, milyen sorsdöntő – sőt, karmikus elemeket is tartalmazó – jelentősége van az ember legelső külföldi útjának: hogy szülőhazáján kívül hová vezeti őt először a sors. A születés és a halálozás helye és ideje mellett ez az egyik legfontosabb karmikus nyom az ember életútján. Csontváry a mennyei prófécia útmutatását követve, Raffaello festészetével összefüggésben – az ő képeinek tanulmányozása s egyben saját sorsfeladatának tisztázása végett – utazott Rómába, az örök városba, az urbinói festőzseni „kései” munkásságának és halálának helyszínére, amely egyúttal a katolikus egyház, a nyugati kereszténység, sőt bizonyos értelemben az exoterikus kereszténység (a péteri-páli kereszténység) központja.
Rudolf Steiner a népek szellemi vezetéséről szóló 1910-es krisztiániai ciklusában beszél arról, hogy az egykori görög korszellem – az ókori görög kultúra (s egyben az előző Michael-korszak) vezető szellemisége – vált később az exoterikus kereszténység szellemi vezetőjévé (ahogy az egykori kelta népszellemből, feladatának betöltése után, az ezoterikus kereszténység vezetője lett). „A Krisztus-impulzus élére tehát egy korszellem, a görögök vezető szelleme állt. Ezért hullt szét oly hamar a görögség abban az időben, amikor a kereszténység megjelent, mivel vezető korszellemét úgyszólván odaadta, hogy az az exoterikus kereszténység vezetője lehessen.” Erről a szellemi folyamatról tanúskodnak a görög romok Csontváry képein: a Jupiter-templom romjaitól és az athéni Sétakocsikázás Akropolisz-romjától kezdve A taorminai görög színház romjain át a Baalbek naptemplomának hellenisztikus oszlopsoráig.
Csontváry maga is tisztában volt vele, milyen szoros szellemi szálak fűzik saját művészetét a hajdani görög művészethez: „Nem szólok magamról – akinek egész élete egy láthatatlan Teremtő erőnek van kiszolgáltatva, olyannak, mint a görögök művészetében található; de sajnos a festészetben nem látható: s így az én dolgaim mint különálló csillagok szerepelnek majd az égen, annak idején.”
Nagy önéletrajzában a következőket írja: „A Kárpátokból szeptemberben távoznom kellett, az utam Athénbe vezetett. Athénbe érkezett atyám halálának híre, aki 88 évet élt és csak 65 éves korában lett az egyetemen orvostudor. Athénben igazi szobrászati munkára akadtam, vagyis igazi emberi érzésre bukkantam, ahol arról győződtem meg, hogy a szép Galathea nem mese, hanem valóság. A görögök kezében a hideg kövek megelevenedtek, a kar és fej nélküli torzók beszédesek lettek, holott a rómaiaknál a híres Mózes még ma is néma, a mestere hiába nógatta, hogy parla [beszélj, szólalj meg, kelj életre]! Ezért dühösködik még ma is Róma, levegő után kapkod, mert érzi, hogy közeledik az Istennek teljes valósága. És ez alatt a benyomás alatt mondá az athéni kritikus, amikor a Jupiter-templom festménnyel kész voltam: végre valahára van egy külföldi, aki az athéni levegőt meg tudja festeni – nyitva az útja.”
„Athénból Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb napút-festménye. Meg kell jegyeznem, hogy a húsz négyzetméteres festmény, mikor a műterem ajtaját megnyitottam, a közönségre oly hatással volt, hogy tombolt meglepetésében, az utca tele volt: il maestro ungherese trovato nostro antico theatro greco (a magyar festő [a magyar mester] rátalált a mi ókori görög színházunkra).”
A „magyar maestro” kifejezés itt egyrészt a magyar festőre, az egykori Nagy-Görögországhoz tartozó szicíliai Taorminában tartózkodó Csontváryra utal, ugyanakkor öntudatlan utalásként is felfoghatjuk az őt oda vezérlő szellemiségre, az angol és magyar teozófiai irodalomban csak Rákóczi Mesterként emlegetett magasrendű individualitásra, a vezérlő fejedelem elsőszülött fiára, Christian Rosenkreutz exoterikus reinkarnációjára. A kijelentés, miszerint „a magyar mester rátalált a mi régi görög színházunkra”, szellemtudományos nézőpontból tehát azt jelenti: Saint-Germain gróf, a rózsakeresztesség – mint az ezoterikus (jánosi) kereszténység központi áramlatának – magyar származású mestere vezette el Csontváryt, a festőt a taorminai görög színház romjaihoz, s vezette rá őt „a világ legszínesebb napút-festményének” megalkotására – egy új „égi megnyilatkozás” páratlan festői hírüladására.
- Forrás: Korcsog Balázs - novalis.hu -
Csontváry - A taorminai görög színház romjai - videó
forrás:MaldororArt
