2014. május 31., szombat

Mi a tudatosság?




Az igazi önmagad nem egy bábu, amit az élet ide-oda tologat. Az igazi önmagad, az egész világegyetem. Képzeld el, hogy milyen lenne elaludni és sohasem felébredni !
Gondolj arra, mi az élet legnagyobb csodája! És ha ezen sokáig elgondolkodsz, valami történni fog. Rájössz többek között, hogy ez egy újabb kérdést vet fel:




Milyen lenne felébredni azután, ha még sohasem aludtál ? Ezt történt, amikor megszülettél. Látod ? Nem lehet tapasztalatod a semmiről.

Mindez Te vagy ! Csak Te tudod ezt bármikor megtapasztalni.

Minden benned van és Te is benne vagy mindenben.
Nem kell emlékezned a múltra, ahogyan nem kell gondolkodnod azon, hogyan működik a pajzsmirigyed vagy bármi más. Nem kell tudnod, hogyan süssön a Nap;  egyszerűen teszed a dolgod, ahogy lélegzel.
Hát nem ejt ámulatba, mennyire fantasztikusan összetett dolog vagy… és hogy te csinálod mindezt és hogy sohasem kellett megtanulnod, hogyan csináld ? Ez az ÉLET.

Alan Watts (1915-1973) ismert angol származású filozófus, író, 1938-ben költözött az Egyesült Államokba. Több mint 25 könyvet és cikket írt vallási témákban. Foglalkozott a zen buddhizmussal, egyik legnépszerűbb könyve a “The Way of Zen”, az első bestseller buddhista témában. Teológia szakon végzett, egy ideig pap is volt. Az ember tudatosságával a „The New Alchemy” (1958) esszéjében és a „The Joyous Cosmology” (1962) könyvében foglalkozott. Szerinte a buddhizmus inkább lehetne a pszichoterápia eszköze, mint vallás.

Az igazi önmagad, Alan Watts


Az ember egyéni fejlődése szempontjából fontos, hogy a tudatunkat folyamatosan tágítsuk, képesek legyünk kilépni a szokásaink fogságából és abból a realitásból, amiben most élünk, és ami gátol minket a szellemi előrelépésünkben. Ki kell lépni abból a kontextuális realitásból, amely szerint minden dolog fix, egyik dologból következik a másik, és minden minket körülvevő esemény eleve elrendelt.
A lélek számára ezek az ok-okozati szabályok nem léteznek, hiszen:
“Az élet nem hallgat a te logikádra; zavartalanul járja a saját útját. Neked kell hallgatnod az életre.”
Az ember belső énje, valódi személyisége valójában ezeken túl van, működését ezen határokon túl fejti ki. Valójában a tudatunk a végtelen tér, amely az adott pillanatnak megfelelően megmutatja a választás lehetőségét. Magába foglal mindent és nyitott minden új behatásra.

A tudatosság elérése

A tudatosság első lépése, hogy ebben a poláris világban megkeressük az egységet. Ehhez először is az ítélkezést kell elfelejteni, és leszűkíteni a dolgokat egy ugyancsak poláris, de mégis alapvetően két egységre: a tudásra és a nemtudásra. Ekkor száműzzük a gondolkodásunkból a jó és a rossz felosztását, hiszen tudjuk, hogy ezek csak a mi megítélésünk termékei. Viszont azzal is tisztában vagyunk, hogy a tudás-nemtudás felosztása objektív. Minden, amit eddig rossznak, hibásnak, helytelennek ítéltünk, azt átértékelhetjük, hogy csak azért olyan amilyen, mert nem volt mögötte tényleges tudás. Nem rosszul csináltam egy dolgot, csak nem volt kellő ismeretem róla. Egy ilyen felismerésből megtanuljuk azt, hogy így nem helyes, és próbálok egy másik alternatívát végigvinni. A nemtudás tehát az információ, illetve a tapasztalat hiányából fakad. A nemtudás alapja a tudatlanság, ami a tudatosság ellentétpárja.

Ha a világban körülnézünk, számtalan öntudatlan embert látunk, akik nincsenek tisztában saját magukkal, környezetük működésével, saját céljaikkal, nem tudják honnan jöttek, és merre tartanak. Nem ismerik a személyiségüket, és hagyják, hogy érzelmeikkel, gondolataikkal azonosulva ezek irányítsák őket, nem pedig fordítva.

A tudatosság pont ennek a viszonyulásnak az ellentétét hordozza magában. Egy tudatos ember nem ítélkezik, csak megfigyel és kijelent, dacára annak, hogy tisztában van a dolgok polaritásával. Tisztában van a tudás-nem tudás kettősségének állapotával, és el is fogadja azt.

Fix nézőpontok helyett lehetőségek sorozatát látja az életben. Nem, vagy kevésbé hevesen reagál a vele történtekre, azaz érzelmeinek nem rabja, és képes irányítani azokat a saját elgondolásai mentén. Konkrét célkitűzései vannak – azaz a jövője alakítása kapcsán is tudatos. Képes elhelyezni magát a világban. Kapcsolatban van saját testével, érzelmeivel. Képes felülvizsgálni a gondolatait, cselekedeteit, a környezetéhez való viszonyulását. Elfogadó, előítéletmentes és nyitott. Tisztában van képességeivel és hiányosságaival, és folyamatosan alakítja magát. Szeretetteljes és hálával teli. Megelégedett és ugyanakkor nyitott a lehetőségekre.

Döntéseiben három alapelv vezérli: boldog, szenvedésmentes; egészséges élet elérésére törekszik. Tudatának kitágítása céljából kérdéseket tesz fel, és ha érkezik egy válasz, akkor nem ragad le annál, hanem egy megállapítást követően képes lesz nyitni egy újabb kérdés segítségével. Képes túllépni azon a beállítódásán, hogy csak egy válasz létezik, és csak ez lehet a helyes. A világban képes minden olyan lehetőséget felfedezni a maga számára, amire szüksége lehet.




Szív szerinti tudatosság


“A szív útja a bátorság útja. Azt jelenti, hogy bizonytalanságban élünk; azt jelenti, hogy szeretetben és bizalomban élünk; azt jelenti, hogy nekivágunk az ismeretlennek. Magunk mögött hagyjuk a múltat, és engedjük, hogy megérkezzen a jövő.”

Mindez azt jelenti, hogy a tudatosság nem az elme szerinti tudatosságot jelenti, hanem a szív, az intuíció szerinti tudatossággal azonos. Vagyis, ha mersz a belső lényeged szerint dönteni az életedben, akkor fogod beteljesíteni azt az életet, amire születtél.
A tudatosság fejlesztésének lépései:
- a régi hátráltató realitástudatunk és a magunkkal kapcsolatos elgondolásaink felismerése, elfogadása; a szükségtelen dolgok elhagyása; és az új információk befogadásának megengedése
- az ítélkezés megszüntetése, megtanulni elengedni
- a tudatosságunk kitágítása kérdések mentén
- hála a meglévő dolgainkért, ugyanakkor újabb célok kitűzése
- az intuíciód erősítése
- a lehetőségek befogadása.

(forrás: tudnodkell.info)

2014. május 30., péntek

A tibeti hangmasszázs




"Ha az orvoslást, csak akkor alkalmazzuk, ha már megbetegedtünk, ha akkor igyekszünk a rendet visszaállítani, amikor már nyugtalanság támadt, ez olyan, mintha, akkor kezdenénk egy kutat ásni, amikor már elgyengültünk a szomjúságtól "
 


A tibeti hangmasszázs az érintés egy különleges, egyedülálló formája.




A hangtálak kellemes, harmónikus hangjai megnyugtatják a szellemet, a lágy rezgések átjárják az egész testet, fellazítják az energiablokkokat és egy jóleső ellazuláshoz vezetnek.
A nyugalom, biztonság, és védettség atmoszféráját teremti meg, ami lehetővé teszi, hogy kapcsolatba kerüljünk a "belső hangunkkal". Egy teret nyitunk meg vele, ahol a lélek kibontakozhat. A hangmasszázs egy olyan teljeskörű, holisztikus terápia, amely a test, a lélek és a szellem gyógyítását és harmonizálását egyaránt magába foglalja.




2014. május 29., csütörtök

Hogyan küzdjük le kedvetlenségünket? A pozitúrák mágiája




Egy Thompson nevû pszichológus a következõ furcsa kérdést tette fel betegeinek: mit gondolnak vajon azért sírnak-e, mert szomorúak, vagy azért érzik szomorúnak magukat, mert sírnak? Azért szaladnak-e valahonnan, mert megijedtek, vagy azért ijedtek meg, mert elszaladtak?




A paradoxul hangzó s erõsen extrém fogalmazás alátámasztására azután az alábbi gyakorlatot ajánlotta: térdeljenek le, hunyják be a szemüket, kezüket kulcsolják imára, és e feszült, felfelé nyújtózó Pozitúrában várakozzanak. Egy idõ után megkérdezte, mit éreznek? - Vallásos áhítatot - felelte mindegyik. S el kellett ismerniök azt is, hogy e reakciót a sajátos pozitúra váltotta ki bennük.
Ismeretes, hogy szenzitív, ösztönös és hangulatéletükben erõsen labilis nõk milyen függésben vannak saját külsejüktõl. Minden ruhájukban másképpen mozognak. Hajviseletük megváltoztatása, rúzsuk színe, parfümjük illata kaméleonszerûen alakítja õket regényessé, cinikussá, gügyögõ kislánnyá vagy agresszív femme fatallá. Egy primitív, üres, lusta és érzéki disznó, arra a kérdésemre, hogy mivel töltötte a napot, így felelt évekkel ezelõtt: "Nem volt kedvem sem mosdani, sem fésülködni, sem felöltözni. Csak feküdtem órákig a díványon, és utálkoztam rajta, hogy milyen ronda és piszkos vagyok. Úgy éreztem, egészen öreg lettem, és nemsokára meg fogok halni. A tükörbe néztem, és bõgni kezdtem. Azután berohantam a fürdõszobába, megfürödtem, jól kifestettem magam, felöltöztem a "bestia"-ruhámba, kinyitottam a rádiót, táncolni kezdtem, és ha hiszi, ha nem, csengeni kezdett a telefon. A nagybetûs flörtöm hívott fel, akit már elsirattam. Lehet, hogy hülyeség, de halálosan biztos vagyok benne, hogyha továbbra is azon a mocskos díványon fekve maradok, nem ez történik, hanem végül is beveszem a szevenált, amit már évek óta vészkijáratnak tartogatok."
Egy nagyon öreg színésznõ, aki évtizedeken át ismert alakja volt Budapestnek, míg elevenen el nem égett az ostrom alatt egy légópincében, hõsies küzdelmet folytatott a könyörtelen idõvel utolsó percéig. Alakja, nyolcvanas évei ellenére, karcsú volt, mint egy leányé, s vékony bokája valószínûtlenül magas cipõsarkon imbolygott. Aki mögötte haladt az utcán, s nézte elegáns, kosztümös figuráját, merész vonalú kalapja alól aláhullámzó vörösesszõke haját, legfeljebb a mozgásától válhatott gyanakvóvá, mert az különösen rozogának, gépiesnek tûnt, mintha egy kriptából kiszabadult álruhás múmia libegett volna elõtte. A szembenézés azután leleplezte a szomorú valót, mert a plasztikai mûtétek és a réteges festék nem enyhítette, hanem fokozta arcának öregségét; reménytelen, sivár borzalommá mélyítette. Ebben az öregségben nem volt semmi méltóság és bölcsesség, csak görcsös kapaszkodás valamibe, ami régen elveszett. Rögeszméjévé lett, mint mikor egy anya beleõrül gyermeke halálába és üres pólyát ringat eszelõsen. Ez a színésznõ kétségbeesett ifjúsagsóvárgásában és devóciójában ösztönösen megsejtett valamit az õsi pozitúra-mágiából. Megtagadta magától a délutáni pihenést például. Páncélszerû fûzõben, egyenes háttal ült egy karosszékben órákig, testét nem engedte át az elernyedésnek, mert babonásan, fanatikusan hitt benne, hogyha feladja az idõvel harcban álló, feszült angarde-ot, akkor ebben a nyitott lazaságban rátör az öregség, és végképpen leigázza, elhiteti önmagát sajgó, fáradt, lusta fizikumával.
E groteszkül kirívó eseteken kívül azonban, végigelemezve embertársaink és saját magatartásunkat, rá kell jönnünk, hogy mindannyian valamiféle ösztönös pozitúra szuggesztiójában élünk és cselekszünk. Arckifejezésünk, testtartásunk, légzési módunk, modorosságunk, ruháink színe, hajviseletünk szimbólumbeszéddel kiabálják rólunk mindazt, amivel vádoljuk és büntetjük magunkat. A depressziós, rossz, sötét, gyûrött, esett, hajlott, zárkózó külsõ habitus elintézetlen belsõ folyamatok kivetülése s egyben mazochisztikus büntetése.
Határozzuk meg még pontosabban: a pozitúrák bizonyos teremtõ vagy lebontó mozgások ismétlései, idézõ formulái, amelyek a testet, amely felölti õket, megtölti az invokált tartalommal. Ez az értelme a templomtáncoknak vagy a dervisek szédítõ forgásának is. A keringõ, különféle pozitúrákat öltõ templomtánc asztrális-démoni idézés, az álomnyelvhez, s a hieroglifákhoz hasonló. A jógapozitúrák az õspentagramok megfelelõi, amelyeknek absztrakt erõvonalai egész teremtési rendszereket sûrítenek magukba. Ha kedvetlenek vagyunk, elsõsorban tudatosítsuk a pozitúrát, amelyet ez az állapot ránk rögzít. Tudatosítsuk feszült, szorongó elõrehajlásunkat gubbasztó, csüggedt tartásunkat, besüppedt mellkasunkat, amelybe alig engedünk levegõt. Figyeljük meg, gyomorizmaink mennyire megfeszülnek e pózban. Nézzük meg a tükörben fénytelen szemünket, kövessük homlokunk gondterhes ráncait, szemöldökünk panaszos ívét, szájunk keskenyre húzott, legörbülõ vagy keserûen cinikus vonalát. Figyeljük meg kéztartásunk görcsösségét; a tépõ, tördelõ, önkínzó mozgásokat, amelyeket ösztönösen végez. Karikírozzuk e pózt, azután vessük le magunkról, mint egy kínzóan szûk, csípõs, elhordott ruhát. A levetés, kilépés, felszabadulás nagy megkönnyebbüléséhez szükséges a pozitúra végletbe feszítése, és szükséges a terhek lerakásának pozitív képzete is. A tudatos kígyóbõrvedlés, gúzsból való kiszabadulás után vegyünk mély lélegzetet, nyújtózzunk ki. Oldjuk meg tartásunk görcsös csomóit. Mosolyogjunk rá. Ha módunk van rá, fürödjünk vagy mosakodjunk meg valóságban is, öltsünk más ruhát, keressük ki a derûsebb tendenciáknak megfelelõbb színeket. Gyújtsunk fényt magunk körül, vagy menjünk ki a napfényre, levegõre. Teremtsünk kapcsolatot valami szép tárggyal, örömöt, biztatást sugárzó emblémával. Simogassunk meg egy állatot, hallgassunk zenét, vagy beszélgessünk egy kisgyerekkel, öltsük fel az erõs, egészséges, ruganyos, bizakodó ember külsõ attitûdjét, s csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy a felöltött külsõ pozitúra lassanként belsõ atmoszférává válik. Fontos persze, hogy pillanatra se engedjünk a lomha ólomsúlynak, amely visszahúzna bennünket elõzõ állapotunkba.
Bizonyára mindenki kipróbálta már, hogy ugyanazon a keserves helyzeten, pl. jéghideg helyiségben való mosakodáson milyen kínok között vergõdünk át, ha esetten, vonakodva, dideregve csináljuk végig, s aránylag mennyivel könnyebben, gyorsabban, gyötrelmek nélkül jutunk keresztül rajta, ha frissen, nekikészülve csináljuk. Nem engedünk például a didergés kényszerének, amely a kudarc, a helyzettõl való félelem és legyõzetés pantomimja, hanem ellenmozdulatokkal, ellenmozgással bensõ hõvé alakítjuk ezt a reflexenergiát.
A pozitúra határozza meg, hogy lényünket izmos, elasztikus, irányított vehikulumként, ütközés nélkül kormányozzuk-e át válságos helyzeteken, vagy holtteherként engedjük sodródni a determináció éles szirtfokai között, míg puha, érzékeny állaga szét nem zúzódik valamelyiken.
A tudatosítás a felszabadulás kezdete. A tudatosítás abból áll, hogy a kötés és oldás kulcsát elõször gondolatban meghatározzuk: a kulcs tehát a pozitúra. Miután így kielemeztük saját determináló pozitúránk lényegét, megkonstruáljuk az oldó ellenpozitúrát elméletben, azután imaginációban, végül gyakorlatban.
Képzeljük el, hogy a súlyos karmát, kedvetlenséget emanáló helytelen pozitúra - amelyet ösztönösen viselünk - bezárt széf, szûk, fullasztó zárlat körülöttünk. Az ellenpozitúra, amelynek mágikus ábráját meghatározzuk és felöltjük, a széf nyitóformulája. A sajátosan körénk jegecesedett szilárd és szoros kötésbõl egyszerûen nem szabadulhatunk meg másképp, nem férünk ki rajta, csak ha más külsõ és belsõ magatartást öltünk. Az alakzatot, amely létrejött, csak új, külsõ magatartás által változtathatjuk át. Ne kicsinyeljük le tehát a külsõ dolgokat, testünk e külön demonomágiáját, hanem vonjuk azt is szellemünk uralma alá. A pozitúra a tudattalanból vetül ki. Az ellenpozitúra a tudattalant hangolja át, renitens ösztön és ingervilágunkra hat vissza elrendezõ, gyógyító módon. Ne engedjük soha eluralkodni magunkon a kedvetlenséget, letargiát, hanem küzdjünk ellene bensõ mágusorvosunk által meghatározott ellenpozitúrákkal!
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)


2014. május 28., szerda

A Föld álma...




Az én nevem az, hogy vagyok. Megállt. Vártam. Egy idő múlva újra megszólalt.




"Tudod, amikor a múltban élsz, annak minden hibájával és bánatával, az bizony nehéz dolog. Ott ugyanis nem vagyok veled. Az én nevem nem az, hogy voltam.
Amikor a jövőben élsz, annak minden gondjával és félelmével, bizony az is nehéz. Ott sem vagyok veled. Az én nevem nem az hogy leszek.
Ha viszont a jelen pillanatában élsz, könnyű a dolgod.Ott veled vagyok mert az én nevem: vagyok."



2014. május 27., kedd

Léteznek-e Angyalok?




Léteznek-e angyalok? Furcsa kérdés feltenni ezt a kérdést a 21. század elején, hiszen máris halljuk a hivatalos tudományos dogma szarkasztikus válaszát: „micsoda sületlenség”. Pedig legbelső lényünk tudja a választ: „IGEN.” Angyalok léteznek.




Mint ahogy létezik az az ezoterikus, misztikus, transzendens világ is, amely körülvesz bennünket és amely képes bennünket eljuttatni ahhoz a felismeréshez, hogy életünknek van egy igazi célja: visszatalálni Istenhez. Megtalálni azt, amit elvesztettünk. Átélni és megtapasztalni azt, hogy az emberi élet több önmagánál. Útkeresés és hazaérkezés. Megannyi próba, szenvedés és feleszmélés. Ráébredés legbelső énünk igaz természetére: Istennel való végső azonosságunkra. A világ isteni természetének felismerése és megtapasztalása.
Hogy mi ez a transzendens felismerés?
Az a rendíthetetlen HIT és TUDÁS, hogy a világ több annál, mint amit jelenlegi állapotunkban képesek vagyunk felfogni, és hogy az emberi tudatállapotok szivárványa képes beragyogni olyan dimenziókat is, melyek létezése kívül esik pillanatnyi érzékelési tartományunkon. Az a tudás, hogy az ember igenis képes kilépni a megszokott paradigmáiból és misztikus kapcsolatot teremteni felsőbb dimenziókkal.
Az emberi élet egy tanulási folyamat: érzékeink és tapasztalataink kiterjesztése egy összetettebb, magasabb, isteni világ felé. Egy olyan multidimenzionális világ megtapasztalása, ahol felismerjük, hogy saját egyéni életünk egy sokkal nagyobb világ része és alkotó eleme. Ahol részévé válunk egy olyan transzcendens világnak, melyet nálunk sokkal nagyobb alkotóelemek – isteni lények vagy transzcendens létezők – népesítenek be. Ezeket a létezőket vagy erőket hívjuk „angyaloknak” is.
Mi emberek olyanok vagyunk mint az emberi világban a hangyák. Egy nagyobb világ részesei. Életünk egy sokkal nagyobb dimenzióban zajlik, melyet lassan a modern tudomány is kezd felfedezni: bolygók, csillagok, galaxisok, kozmikus halmazok és szubatomikus részecskék töltik meg az eddig üresnek gondolt végtelen univerzumot.
Azonban ez az univerzum nemcsak fizikai szinten manifesztálódik: a kozmikus és kvantumfizikai valóság csupán egyik lenyomata annak a sokdimenziós valóságnak, melyben értelmezhető a „valóság”. A világ valósága csupán nézőpont és értelmezés kérdése: milyen értelmi fogalmakkal ruházzuk fel azt, amit megtapasztalunk – hogy mi is az, „ami körülvesz bennünket”. A „valóság” csupán interpretáció.
Amikor „angyalokról” beszélünk, akkor erről a képzelt „valóságról” lebbentjük fel a fátylat.
Az „angyalokkal való találkozás” egy magasabb transzcendens dimenzió megtapasztalása, melyet fogalmilag így képezünk le. Egy misztikus, transzcendens élmény melyet nehéz szavakba önteni. Egy olyan dimenzió megtapasztalása, melyben kapcsolatot teremtünk olyan világgal, melynek létezésében eddig nem „hittünk”.
Pedig ez a világ ugyanúgy létezik, mint az az „emberi világ” melyet behelyettesítünk a megtanult „valóság” elemeivel. Merthogy mielőtt kapcsolatot teremtünk a „felsőbb angyali világokkal” érdemes elgondolkozni azon is hogy mi alkotja saját „konvencionális valóságunkat”. Miből is tevődik össze a mi emberi világunk?
Mik is a modern ember világát felépítő „illúziók”? Mik a fizikai valóságot alkotó összetevők? Az anyagi szinten manifesztálódó és rabul ejtő csodák? Mik a jóléti társadalomban élő individuum ismérvei? A plazmatévé, a saját yacht, a sok pénz, vagy a családi élet? Ezek végsősoron mind pillanatnyi élvezetek. Mihelyst áthelyezzük tudatunkat egy másik síkra, mindaz amivel körülbástyáztuk magunkat, mindaz amibe kapaszkodunk mulandó szemfényvesztésnek bizonyulnak. Mindaz amivel körülvesszük magunkat csupán elkendőzése annak a sokkal nagyobb „valóságnak” melynek részesei vagyunk.
Amikor ezt felismerjük, akkor nyílik meg tudatunk a felsőbb világok megtapasztalása felé. Ekkor válunk képessé arra, hogy kapcsolatot teremtsünk a felsőbb világokkal: ekkor válunk képessé arra, hogy „angyalokkal kommunikáljunk”.
Az „angyalok” nem mások, mint saját felsőbbrendű énünk manifesztációi egy olyan multidimenzionális valóságban, ahol az emberi szellem szabadon szárnyalhat és megteremtheti a saját isteni valóságát.
Egy olyan világban, ahol az individuális ember közvetlen kapcsolatot teremthet az isteni világokkal és behívhatja életébe azokat a „transzcendentális erőket”, melyek képesek eltölteni az „angyalok áldásával”. Melynek hatására saját életünk megtelhet „isteni áldással”. Melynek következménye képpen életünk egy magasabb, isteni, multidimenzionális valóság részesévé válhat. Melyben megtalálhatjuk saját individuális életünk „értelmét”. Melyben boldogok és szabadok lehetünk.
Ehhez nem kell mást tenni, mint megnyitni érzékeinket a magasabb dimenziók – az „isteni világok” – befogadására. Átadni életünket egy hatalmasabb erő oltalmának. Rábízni saját emberi pillanatnyi létezésünket az „angyalokra”. Alázattal, hittel és megértéssel adózni az univerzum csodájának.
Vezessenek a felsőbb hatalmak emberi utunkon, hogy visszataláljunk az elveszett forráshoz: Isten valóságához.
Ekkor bizonyosságot nyerünk: léteznek angyalok.
(Tarr Dániel)



2014. május 25., vasárnap

A félszegség legyõzése




Mikor felvetjük a félszegség fogalmát, rá kell jönnünk, hogy e külsõ tüneteiben annyira kínos és szembetûnõ jelenségnek is legnagyobbrészt csak felszínét vesszük tudomásul, míg a mélyén homályos, zavaros, nyugtalanító névtelenségek lüktetnek. Mert mi hát valójában a félszegség, amely ifjúságunk éveit, de érett korunk bizonyos helytállásait is sokszor annyira gyötrelmessé tette. 




Mi hozta létre bennünk a merev, kényszerû, nevetséges reflexek tömegét, miközben görcsösen ügyeltünk rá, hogy kedvezõ hatást keltsünk? Miért mondtunk olyan dolgokat, amelyeket normális körülmények között sohasem mondtunk volna? Miért foglaltuk csonka sületlen szavakba félig elgondolt gondolatainkat? Miért végeztünk szokatlan, értelmetlen mozdulatokat? Miért törtünk ki önmagunkat is elképesztõ szóáradatban, vagy miért némultunk el dermedten akkor, mikor ügyesen és talpraesetten meg kellett volna nyilatkoznunk? Mi az oka annak, hogy bizonyos emberek jelenlétében nem tudunk természetesen viselkedni? Miért volt sokszor az az érzésünk társaságban vagy nyilvános helyen, hogy minden ember szeme gyanakvón vagy gúnyosan bennünket figyel, s ha ketten összehajolnak, bizonyosan rólunk súgnak-búgnak, a mi külsõnket kritizálják?
A félszegség természetesen ikertestvére az önbizalomhiánynak. De fiatalabb testvére, mert nagymértékben infantilis. Még akkor is az, ha érett korú embert tart lenyûgözve. A két, még mindig felszíni rétegekhez tartozó meghatározás, hogy a félszegséget hiúság és bizonyos egocentrikus rögzítettség okozza, nem meríti ki, csak több oldalról motiválja a kérdést. Mert mind az egocentricitás, mind ez a fajta hiúság az éledõ pubertás, a kamaszkor jellemzõje. A személytelen, öntudatlan és gátlástalan gyerek ennél a határvonalnál válik zavarodottan személyessé és erjedõ személyiségében a világ középpontjává. Személyisége azonban nagymértékben kóros: túlérzékeny, egyensúlytalan és annyira szubjektív, hogy a valósággal nincs egészséges kapcsolata. Érzékeitõl fûtött képzelete végletek közt támolyog. A körülmények gátjai, erõs fizikai függõségének kötései közül vad fantazmákba menekül. Sérelmeiért bizarr elégtételeket vesz, kicsapongásokat követ el. Fantáziaalakja, fantáziaélete oly heves, hogy mindennapi léte, valódi habitusa halvány és silány függeléknek tûnik mellette, ugyanakkor azonban nyomorúságos cáfolatnak, szégyenbélyegnek is. E különös intenzitású, de kisebb rendû mellékkreatúra minden helyzetben keresztbe fekszik a csodálatos hõs lába elõtt, aki rajta át, benne és általa folytatja képzelt életét. Az õ pubertásos mirigyeinek impulzusai szerint követ el imaginatív bûnöket és hõstetteket, de a morális hányingertõl, neuraszténiás csömörtõl és bûntudattól csak e szegény nyomorult, senki földjén lévõ teremtmény szenved azután, aki már nem gyerek, de még nem felnõtt. Így jön létre a kamaszkor sajátos énhasadása a gátlástalan, libidótól duzzadó, garázda imágó, az éretlen test és az érzékeny lélek között. S e három egymással meghasonlott rész az ént kiforgatja minden erejébõl. Összekeveri. Idõszerûtlen, jelképes cselekvésekbe hajszolja. Bûntudat kompenzációgátjait kényszeríti rá, de legfõképp s ez a félszegség alapvetõ diagnózisa: elzárja minden önmagát illetõ, objektív felismeréstõl.
Ha alászállunk a félszegség fogalmának mély rétegeibe, onnan elsõsorban valami kárhozott bizonytalanságot, lelki nyomorékságot emelhetünk felszínre E nyomorékság lényege a kiszolgáltatott függés minden ember véleményétõl, a világ jelenségeinek millió, félelmetes tükrétõl, amelyekbe rémült szorongással lesünk bele: vajon mit mutat rólunk? Mert abban a képzetben élünk, hogy az önmagunkról való hírek szerzése, a tájékozódás a félelmetes, láthatatlan és alaktalan misztérium, saját lényünk felõl egyedül e tükrök által lehetséges. Mivel fogalmunk sincs róla, valójában kicsodák és milyenek vagyunk, az emberek szemében, véleményén át próbáljuk kipuhatolni. Ha a lények és szemek tükrében valami csillogó, szép és nagyszerû jelenik meg rólunk, akkor nagyszerûek vagyunk. Ha a kép elsötétül, sivár és lesújtó körvonalakat ölt, akkor engedelmesen felöltjük ezt a formát, és gyötrõdõ félszegséggel gubbasztunk a nagy tükörterem káprázatai között. Mert a félszeg ember kínlódóan tudatos, skizofréniás kamasz valójában, aki torz tükrös kísértetkastélyban egyedüli élõként bolyong, irreális árnyak, fények, ijesztõ zajok, testetlen veszélyek között. Minden tükörben szembejön önmagával, és minden tükör más torzulást mutat.
Arra is rájövünk e mélyebb vizsgálatoknál, hogy a félszegség nagymértékben kapcsolat kérdése. Annak jelenlétében, akit alattunk állónak vagy egyenrangúnak érzünk, sohasem vagyunk félszegek. A félszegség mindig olyanok közelében nyûgöz le bennünket, akiket tehetségesebbnek, okosabbnak, pozícióban fölöttünk állónak, gazdagabbnak, jelentõsebbnek ítélünk önmagunknál. Akiktõl függünk. Akiknek kezében sorsunk fölötti hatalmat sejtünk. Kétségtelenül ez is infantilis tünet. Szülõktõl, tanítóktól, zordul kiszámíthatatlan, idegen varázslatok birtokában lévõ felnõttektõl, idõsebbektõl, erõsebbektõl való félelem. Irreális szorongás attól, hogy általuk egyszerre valami rejtélyes módon rettentõ dolgok derülnek ki rólunk. Kiderülnek, testet öltenek és kirakatba kerülnek összes szégyellt "rosszaságaink", tisztátlanságaink, amelyek sejtelme gonosz rontásként terjeng bensõnkben, és nevetséges bolondot csinál belõlünk. A félszegség tragikuma ez az ájult tehetetlenség, kiszolgáltatottság és tájékozatlanság. Az irreális viszony önmagunkhoz és a többi emberhez: Önmagunk hamis, gyermekes szempontok szerint való túlértékelése; majd alábecsülése akkor; mikor ugyanilyen elfogultság alapján osztályozzuk mindazokat; akikkel szembekerülünk. Elhisszük álarcaikat, futóhomokra épült pozíciójukat, szuggesztív rögeszméiket, anélkül, hogy felismernénk a látszatok mögött a lényeget, azt, hogy a káprázatokon túl ugyanolyan lények, mint mi magunk vagyunk. Külsõ megjelenési formájukban tehát nem egyebek homályos ingerekkel és félelmekkel telt, múlandó konfigurációknál. Egyetlen tisztelni való rangjuk a titokzatos asztromentális fémjel, amely a különféle maskarák vagy a szükséges mimikri alól elõragyog bennük. S ha e jelzés nem mutat értéket, akkor az egész keret, amelyet maguk köré építettek, silány blöffként leplezõdik le. Ha pedig magasrendûséget árul el, akkor viszonylatunk hozzá önmagától elveszti minden görcsösségét és félelemtartalmát, mert hiszen e magasabbrendûség feltétele a lét legcsodálatosabb tétele, a tat tuam asi.
A helyes viszonylatok megteremtéséhez persze megint csak a szemlélet teljes átépítésére, egy rejtélyes, összevont érési folyamatra van szükség: arra, hogy felneveljük magunkban a kamaszt vagy süldõ lányt. Mert ez a serdületlen lény mindent azért csinál bennünk, hogy külsõ sikert arasson vele, hogy még az utcaseprõt is elkápráztassa, és testi értelemben váljék a világ közepévé. Ünnepelt bonviván legyen, vagy primadonna. Megoldja közben a világrejtélyt. Legyõzze az összes sportbajnokot. Elnyerje a Nobel-díjat, és elsõnek jusson fel a Mount Everestre. S mivel mindezekkel az igényekkel szemben nem lehet egyéb, mint testi és lelki akadályokkal küszködõ, sajátos körülmények közé börtönzött ember, az a képzete támad önmagáról, hogy semmire sem jó és alacsonyabb rendû másoknál. Az egész felbillenésért és káprázatgyötrelmekért persze a helytelen értékítélet, a téves, serdületlen ideálok felelõsek. Ez a külsõleg hatni akaró, hiú kamasz sokszor még a legkvalitásosabb emberben is benne lapul, s félszeg kényszergesztusokba hajszolja bizonyos megmutatkozások közben. Aki például szüntelenül elõrehaladott életkorát vagy elõnytelen külsejét latolgatja ugyanakkor munkaterületén maradandó értéket termel, gyermekes és ésszerûtlen dolgot mûvel. Ha ilyenkor objektív, "felnõtt" szemlélete relációjából tekintene önmagára, felismerné: olyan groteszk ábrát mutat, mintha Einstein professzor váltig azon erõlködnék, hogy egy sanzon eléneklésével arasson sikert.
A félszegség legyõzésének módját a következõ axiómákban foglaljuk össze:
1. Ne tükörbõl és emberek véleményén át lessünk rá önmagunkra, hanem szerezzünk megbízható értesüléseket a bennünk élõ valóságról.
2. Neveljük fel önmagunkban a hiú és egyensúlytalan kamaszt.
3. Tüntessük el az idõ ellentmondását bensõ stádiumunk és életkorunk között. Aknázzuk ki a korszakot, amely elérkezett hozzánk, anélkül hogy infantilis játékokba menekülnénk új felelõsségünk elõl. A serdületlen kor apró örömei és sikerei éppúgy nem elégíthetnek ki bennünket többé egy elõrehaladottabb karmaidõben, mintha felnõtt létünkre egész nap karikát görgetve futkosnánk az utcán.
4. Ne a másik embernek akarjunk imponálni, hanem mindig saját ideáljainknak próbáljunk megfelelni.
5. Minden társaságba, minden emberi kapcsolatba azzal a meggyõzõdéssel lépjünk, hogy senki se kevesebb vagy több nálunk. Nem több, mert mindenkinek múlandó teste van, amelyet csinos, mutatós ruhái, ruganyos mozdulatai vagy gõgös pózai ellenére néhány év alatt felõröl az idõ, és nem kevesebb, mert e gubóban az Isteni Önvaló szikrája él.
6. Puszta külsõségek alapján sohase vessük meg, de ne is becsüljük túl az embereket. Ha egy szuggesztíven nagyképû egyéniség nyomasztó súllyal ránk nehezedik, képzeljük el õt, amint a gyomra fáj, a kõre ejt egy tojást, vagy ahogy Aldous Huxley egyik nõalakja ajánlja, idézzük magunk elé, mikor fürdõkádjában guggol. A humor általában megenyhíti a félszegség gyötrõ feszültségét, mert akin nevetünk, attól nem félünk többé, azzal egy szintre kerültünk, tehát nem érzünk zavart a jelenlétében. A nevetés a forradalom, a lázadás egy formája. Detronizáljuk vele a diktátort, a nagyképû külsõ embert, függetlenné válunk tõle, hogy e felszabadulásban összetalálkozhassunk a belsõ emberrel, a szenvedõvel, szorongóval, rejtõzõen infantilissel, aki halandó lénye küzdelmeiben és halhatatlanságában azonos velünk.
Az önbizalomhiány, bizonyos sorsszerû terhelések mellett, apró kudarcok sorozatából keletkezik. E kudarcok oka - éppúgy, mint a karmikus terheléseké - a láthatatlan vágyvilágban és a szellem mágikus függetlenségének elvesztésében gyökerezik.
S ne higgyük, hogy ez a folyamat egy már irányításunk alól régóta kikerült, lezárt tétel. Korántsem. Kifejezetten valami olyan dologról van szó itt, ami ma is állandóan történik rossz irányba, és ma is bármelyik pillanatban konstruktív irányba fordítható. Csak meg kell találnunk a hibát, amely a zavarokat okozza. S amint rátapintunk, ezúttal is elcsodálkozunk rajta, milyen egyszerûnek tûnik. Alig elhihetõ, hogy ezek a kis mulasztások, jelentéktelen hibák ilyen veszedelmes gátakat emelhetnek bennünk. Ne felejtsük el azonban, hogy egyetlen apró nyíláson át akármilyen óriási léggömbbõl elillan a gáztartalom, amely a magasságban tartja. Az önbizalom emelõ, lendítõ, átütõ erejû árama apró, félbehagyott dolgokon át szivárog el lényünkbõl. Minden félbehagyott munka, be nem fejezett mû, megszegett ígéret, nem teljesített fogadalom, helytállás elõl való elfutás feltépett véna a lelkünkben, amelyen át elvérzik az önbizalmunk. A befejezett mûvek, véghezvitt feladatok akkumulálják az önbizalom erõit. Minden ilyen helytállás meghatványozza bensõ energiáinkat, s újabb, meg nagyobb feladatok sikeres teljesítésére tesz képessé bennünket.
Legfontosabb tehát sérült, kivérzett önbizalmunk gyógyításánál az, hogy soha semmiféle munkát, apró feladatot félbe ne hagyjunk, mert ezek mind nyitott sebek, amelyeken át kreatív erõink folynak el. Nem arról van szó, hogy egyfolytában erõszakoljuk a dolgok befejezését, hanem arról, hogy amibe belekezdtünk, azt rendületlenül, minden akadályon át vigyük véghez. Intézzük el a hátunk mögött tornyosuló kínos, szemrehányó, vádoló restanciáinkat. Szisztematikusan vegyük sorra minden problémánkat, amelyet elodáztunk, legyen az fizikai vagy szellemi természetû elintéznivaló. Legyen az emberi viszonylatunk elrendezése valakivel vagy lelkiismeretünkkel való elszámolás. Vegyük fel a fonalat. Fogjunk hozzá összebonyolódott ügyeink kibogozásához. Magában véve már ez az akcióba lendült tevékenység is erõtöbblethez, nyugalomhoz, egyensúlyhoz juttat bennünket. Ne hõköljünk vissza akkor se, ha a feladatot félelmetes arányúnak látjuk. Gondoljunk Lao-ce figyelmeztetésére, amely szerint a tízezer mérföldek is a lábunk alatt kezdõdnek. Az önmagunk elõtt való sorozatos elbukások emléke tett bátortalanná bennünket. Vizsgázzunk most le önmagunk elõtt sorozatosan, hogy a bensõ bíró elõtt visszanyerjük hitelünket. Minden ilyen sikeres vizsgával titokzatos, regenerációs folyamatok indulnak el bennünk, veszedelmes sérülések gyógyulnak meg, lékek tömõdnek be. Pszichénk összezárult, hõálló tégelyében a mágikus áram akkumulálódni, hatni kezd, s bénult, tetszhalott organizmusunk vénái varázslatos, élõ, szuggesztív erõvel telítõdnek. S ez az erõ új sorsot teremt a befejezett feladatok és a magasabb képességek által lefedezett, vitalizált önbizalmunkon keresztül.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)



2014. május 24., szombat

Láma Ole Nydahl: a halál nem jelenti az élet végét



A fizikai halál nem jelent elmúlást. Egy megszabadult állapotba érkezhetünk, illetve másokat is   
                                                          hozzásegíthetünk ehhez.  

Egyszer mindannyiunknak el kell mennie, ez a fajta bizonyosság pedig sokakat félelemmel tölt el. Holott, bármilyen meglepő, a haldoklás folyamata és a halál pillanata lehet akár örömteli is.


A tibeti mesterek mindezt évezredek óta tudják, így nem szenvedésként vagy veszteségként élik meg, ha eljön az idejük. Tanításaikat Ole Nydahl, a világszerte ismert dán származású tibeti buddhista meditációs mester és láma most a szélesebb nyilvánossággal is megosztotta Félelem nélküli halál című könyvében, magyarországi tartózkodása során pedig a Femina olvasóinak is beszélt a halálban rejlő csodálatos lehetőségekről.

A tudatosság nem tud meghalni


Az elmúlt években az agykutatás is mind távolabb kerül materialista szemlélettől. Egyfelől számos megfigyelésre nem sikerült agybiológiai magyarázatot találni, másfelől halálközeli élmények kutatása során rendre beigazolódik, hogy az agytól függetlenül is lehetséges tapasztalás - vagyis a tudatosságot nem az agy hozza létre. Mindez összecseng Buddha 2500 éves tanításával, miszerint a tudatosság valójában időtlen és határtalan, és mint ilyen, nem tud megszületni, ebből adódóan pedig meghalni sem. Csupán a test az, ami mulandó.

Felkészülés a halálra - elengedés

Mint mondja, a halált leginkább az könnyíti meg, ha el tudjuk engedni mindazt, ami a földi síkhoz köt minket. Ilyen lehet a mindenki tartós hasznára megalkotott végrendelet, illetve az, ha gondoskodunk a munkánk folytatásáról.

Ennél jóval nehezebb lehet az elválás családtagjainktól és barátainktól. Láma Ole bölcs dolognak tartja, ha minden jót kívánva elbúcsúzunk egymástól, örömmel visszatekintve minden jóra, amit adni tudnunk egymásnak, majd folytatja mindenki a maga útját.

Mindazonáltal a búcsú nem végleges. A lámának meggyőződése, hogy 2007-ben elhunyt feleségével, a szintén buddhista tanító Hannah-val már több előző életükben találkoztak, és következő inkarnációikban is egy párt alkotnak majd, folytatva a közös munkát - ám számára Hanna jelenleg is mindig és mindenhol jelen van.

A veszteségtől való félelemre kiváló ellenszer lehet az is, ha a hátralévő időnkben élvezzük a boldogsággal, szeretettel, többletenergiával megtöltött pillanatokat, a szokványos, középszerű vagy negatív jelenségeket pedig csupán felhőknek tekintjük, melyek hamarosan úgyis odébbállnak - minél inkább így teszünk, annál inkább az előbbiek jelentik majd valódi állapotunkat.

A haldokló támogatása - karmánk javítása


A nyugati kultúrában sokan - a legjobb szándék ellenére is - egyfajta lelki teherként élik meg haldoklás végigkísérését, hiszen megrázó számukra az egykor viruló emberi lény hanyatló állapotával szembesülni, és gyakran nem is igazán tudják, hogyan segíthetnének rajta. Gondoljunk arra, javasolja Láma Ole, hogy mindazon jelentőségteljes dolgok, amiket a haldokló élete során véghezvitt, most is vele vannak, és meghatározzák a lényét. Amit elmúlni látunk, az csupán a test. A tudat nem vész el, hanem egy, a köztes létben lezajló érési folyamatot követően - mintegy újracsomagolva - megnyilvánul majd a következő életben.

Ez a fajta hozzáállás nemcsak a haldoklót gazdagítja, hanem azokat is, akik támogatják őt. Hat, Buddha által meghatározott, ám világnézettől függetlenül mindenki számára jótékony hatású cselekedetben nyilvánulhat meg, úgymint nagylelkűség, körültekintő cselekvés, türelem, lelkes aktivitás, meditáció és bölcsesség. Mint Láma Ole mondja, e cselekedetek gyakorlása jó benyomásokat eredményez - a jó benyomások pedig elősegítik a fejlődésünket, ezáltal jobbá teszik a karmánkat, végső soron tehát nemcsak haldoklónak, hanem nekünk is hasznunkra vannak.

A hat cselekvés

Nagylelkűség. A haldokló szükségleteire való figyelem - anélkül, hogy megfojtanánk őt a gondoskodásunkkal -, segítség a gyakorlati dolgok elintézésében.

Körültekintő cselekvés. Békés és nyugodt környezet biztosítása.


Türelem. Ha - például a haldokló viselkedése miatt - kijövünk a sodrunkból, azzal a jó benyomások, amelyeket korábbi cselekedeteinkkel építettünk fel, szertefoszlanak, ami pedig az elkövetkező újjászületés alapját is megzavarhatja; ezt megelőzendő emlékezzünk a szép dolgokra, tudatosítsuk magunkban a haldokló frusztrációját - így újra kifejlődik a türelmünk.

Lelkes aktivitás. Gondoskodás a haldoklóról akkor is, amikor már nagyon fáradtak vagyunk. Tetterősen mások javára válni olyan erőt teremt, amely más jelentőségteljes élethelyzetben is alkalmazható. A haldokló pedig érzi, hogy erőnkön felül teszünk érte, ami az elkövetkező életekre is megerősíti a kapcsolatunkat.

Meditáció. A meditáció során távolságot hozunk létre a tudatban megjelenő, majd ott feloldó jelenségektől. A vezetett meditáció segíthet a haldoklónak abban, hogy tudatállapota higgadttá váljon, és képes legyen a lényegre összpontosítani.

Bölcsesség. Az előző öt cselekedet révén - amit öt lábként is emlegetnek - eljuthatunk a bölcsesség állapotába, amikor is tudatosul bennünk, hogy mindannyian időtlenek és elpusztíthatatlanok vagyunk.

Segítség a halál után

A légzés és a keringés leállásával - vagyis amikor orvosi szempontból bekövetkezik a halál - a tudatosság és a test kapcsolata még körülbelül 30 percig nem szakad meg, bizonyos energiák pedig finoman feloldódnak. Ezt a folyamatot belső légzésnek nevezik, és három fázisa alatt megszabadulunk a haragból, a ragaszkodásból és a nemtudásból származó érzelmektől. Jó, ha ilyenkor a test háborítatlan maradhat, így Láma Ole azt javasolja, hogy az orvosi halál utáni fél órában, ha csak lehet, ne bolygassák azt.

A halál után még hét hétig módunkban áll hatni az eltávozott tudatára, így például jót cselekedhetünk a nevében, vagy kívánhatunk neki kellemesebb közteséletet vagy kedvezőbb újjászületést. Továbbá a tudat ez idő alatt még visszatérhet emberekhez, helyszínekre, akik vagy amelyek fontosak voltak számára. Ilyenkor további lehetőségek nyílnak számunkra, hogy jót tegyünk vele, vagyis jó karmát kaphasson a köztesállapothoz és az újjászületéshez. Teljesítsük az eltávozott kívánságait, idézzük fel a hozzá kapcsolódó szép emlékeket. A ragaszkodás - "Miért hagytál el engem?" - nemhogy nem segíti a további fejlődést, de egyenesen teher a halott számára, hiszen bármennyire szeretne, nem tud visszatérni. Gondoljunk inkább arra, hogy a halott már jó helyen van, és egyébként is viszontlátjuk majd egymást.

Phova: a tudatos halál gyakorlata

A tibeti buddhizmus létezik a tudatos halál gyakorlata, a phova, amit a haldoklás során mind önmagunk, mind mások számára alkalmazhatunk. Segítségével a tudat és a test elválásakor egy zavarodott állapotból egy megszabadult állapotba érkezhetünk, illetve másokat is hozzásegíthetünk ehhez. A gyors, egyszersmind hatékony gyakorlatnak már korábban, akár a mindennapjaink során is nagy hasznát vehetjük. Végzésével negatív benyomásaink feloldódnak, a tudatunk kitisztul. Azok közül, akik elsajátították, sokan egy phova előtti és phova után időszakra osztják az életüket, és az utóbbit sokkal jobbnak tartják!
(forrás: femina.hu)

Láma Ole beszél a Félelem nélküli halál című könyvéről:


2014. május 23., péntek

A MISZTIKUS ÚT




Van egy bizonyos élmény, amit minden kultúra és minden kor irodalmában és vallásos szövegeiben megtalálunk. Ez az egység megtapasztalása, a misztikus élmény végtelen sokféleségében.




Ez az öntudat különleges állapota, amiben teljesen megszűnt a gondolkozás és csak az abszolút nyugalom csendje marad meg az elmében. Vannak, akik néha belekerülnek ebbe az elmeállapotba anélkül, hogy tudnák, hogy hogyan és miért. Egyszerre mindent betöltő csend áll be és ott állnak, mint akit villám sújtott, ezzel a teljesen új élménnyel szemben. Mert ez mindig új és friss, még akkor is ha már többször átélték. Általában körülbelül a következőképpen számolnak be róla. "Egybefolytam mindennel, ami létezik. Én voltam a világ és a világ azzá lett, ami én vagyok. A világtól való elkülönültségem szétfoszlott és helyébe szeretet és egység lépett; személytelen, mindent magába foglaló. A gyűlölet elképzelhetetlen volt és minden problémám eltűnt. Minden jó volt." Vagy: "A világ az volt ami mindig, semmi sem változott, csupán én szűntem meg létezni, beleolvadtam minden másba." Így írja le az átlag ember, hogy milyennek látta a világot, amikor ebben a különleges elmeállapotban volt. Ezt "éntelenségnek" nevezték.
Ez olyan állapot, amiben nincsenek problémák és ezért megnyugtató és kívánatos. Úgy érzed, hogy egy vagy minden létezővel, akár a csillagokra nézel, akár szomszédodra gondolsz. Mindenki testvér, akár gazdag, akár szegény, jó vagy rossz, barát vagy ellenség, mindennapi szempontból nézve.
Vannak, akik sokszor úgy érzik, hogy Isten előtt állnak; néha még az istenség képe is megjelenik előttünk. De szem előtt kell tartanunk, hogy az Isten olyan fogalom, amit mástól kaptunk: Az az Isten, akit a keresztények látnak, különbözik a hindukétól. Jóllehet az Egyetemes Istenséget érintetted, a képe saját vallásodból vagy civilizációdból ered. A misztikus út célja: elérni ezt a tudatállapotot, és a módszerek ez után alakulnak ki.
Minden lelki törekvésnél hamarosan világossá válik, hogy nem vagyunk urai alapvető képességeinknek, gondolatainknak és érzelmeinknek. Sőt, inkább úgy találjuk, hogy rabszolgái vagyunk ezeknek a képességeinknek. Ahhoz, hogy napi életünkben használni kezdhessük érzelmeinket és gondolatainkat, ismernünk kell önmagunkat. Ahhoz, hogy megváltozzunk, először tudnunk kell, hogy kik vagyunk. Magunkba kell tekintenünk és meglátnunk, hogy ott mi megy végbe. A misztikus munkánál ez a kulcsa minden változásnak.
Maga a tudatosság is alig észrevehető, állandó változás. Lehet, hogy a felületen, vagy mélyebb értelemben változni kívánunk; talán belátjuk, hogy életünk nem olyan, amilyennek szeretnénk, de ez nem elég. Erőfeszítésnek, kívánságnak itt nincs helye. Bíznunk kell a jelen fejleményeiben, abban ami percről-percre jön. El kell engednünk a kívánságot, a negatívumot, a félelmet. Minden pillanatot a kialakulás folyamatának kell szentelnünk. A misztikus úton ez nagy fontossággal bír. Mindent úgy kell venni, ahogy jön, mintha a színfalak mögül néznénk egy isteni komédiát, ahol a színpadon mindenki velünk együtt spontán, intuitíve játssza a szerepét. Lassan megtanuljuk irányítani életünket, mint a karmester vagy színigazgató, aki nem vesz részt, nem avatkozik be túlságosan, inkább csak befolyással van mindenre finom, alig észrevehető módon. Türelmesen, figyelmesen nézzük, várjuk mi történik kívül és belül.
A közönséges akarat itt nem használ. Azt mindig a kívánság és a félelem szüli, mindig a gondolat és értelem függvénye. Kívül és belül ütközést hoz létre. Egyszerűen nem illik bele a dolgok rendjébe. De van egy másik tényező, mely inkább az érzelmekkel, az érzékenységgel van kapcsolatban; egy bizonyos személytelen, alaktalan, belső akarat. Itt a lét alaktalan arculatával kerülünk kapcsolatba, ahol minden összefügg, és ahol belső bejárat nyílik a lélek felé. Mindannyian nyitva vagyunk a túlsó birodalom felé, ahol csaknem szemmel láthatóan belső kapcsolatban vagyunk egymással.
Ezt a belső akaratot, vagy jobban mondva szándékot akkor kezdhetjük használni, amikor csend és nyugalom van. A szándék bizonyos mértékben hasonló a közönséges akarathoz: valami, amit elindítunk, vagy ami irányt ad és aztán engedjük, hogy munkálkodjon a maga módján. Meglátunk egy lehetőséget, valamit amit meg kellene tenni, valamit aminek lennie kellene. Akarjuk, hogy legyen, teljes szívből az a szándékunk hogy legyen, de ugyanakkor ezt a szándékunkat a lét teljességének adjuk át és hatásaira mögüle nézünk, az eredmény utáni vágy minden nyoma nélkül. Ez az igaz imádság - "Kérlek Uram, ha ez egyezik a Te isteni akaratoddal" - emellett a vezérgondolat mellett másra nincs is szükség. Ha meg kell lennie: meglesz. És figyeljük amint bekövetkezik, néha egész csodaszerűen, legtöbbször nem várt módon, de tudjuk, hogy van hatása.
Látjuk, hogy valaki bajban van és érezzük, hogy itt segítségre van szükség. De ha meg is teszünk minden tőlünk telhetőt kívülről, ez nem segít rajta (azaz rendszerint nem – ugye ?). Álljunk mellé nyugodtan és meditáljunk. Érezzük át a fájdalmát, nyomorát, haragját, bármi baját és kívánjunk neki minden jót intenzíven és őszintén és aztán engedjük el ezt a kívánságot, adjuk át az istenségnek, ami azt jelenti, hogy ez a kívánság már nem létezik. Ami belőle következik, az már nem ránk tartozik. Tudjuk, hogy a mi kicsinyes kívánságaink nem mérhetők össze az isteni tervvel, így hát mi csak kívánunk, de nem sürgetünk.
Azonban figyeljük, hogy mi történik; éberen, türelmesen, még kissé kíváncsian is. Még másképp is nézhetjük ezt. Engedhetjük, hogy a kívánság mélyen belesüllyedjen a közös tudatalattiba, ahol jelen van minden ami létezik, teljesen és osztatlanul.
Egyéni akaratunknak nincs helye a lét tervében, de ha látjuk azt ami van, és szándékunkat aszerint irányítjuk, akkor Isten teremtésében veszünk részt az Ő birodalmában. Hogy meglássuk azt ami van, ahhoz békés, nyugodt elme kell, nyugodt érzelmek és hit az életben. A hit olyan kellék, mely lassan jön létre, amint az öntudat mindjobban pártatlanná válik. Természetesen csak életünk legjobb perceiben vagyunk kapcsolatban énünk belsejével. Legtöbbször a tükör-világ napi küzdelmei foglalnak le. De vannak életünkben ritka pillanatok, amikor természetes állapotunkban vagyunk, egyek a természettel, az élettel.
Hatalmas erő van kéznél belül. Ez nem az enyém, vagy a tiéd; ez a pártatlan, élő, irgalmas szeretet ereje. Ezt kell hogy érezd, ha meditációban befelé fordulsz. Nem foghatod meg, de reagál néma imádra, belefolyik egész lényedbe. Úgy érzed, hogy rábízhatod az életedet, egész létedet. Lassan felépíted az életbe vetett hitedet olyan bizalmat, amit semmi és senki nem ingathat meg. Ez nem mindig látszik külső éneden, ahol még az élet tengere uralkodik, mely néha nyugodt, néha viharos, de odabenn mélyen az életbe vetett hit uralkodik, mint a kőszikla, léted alapján. Sorsodat annak kezébe helyezed, Aki mindent tud és mindennek ura. Életed mindenben az Ő szolgálatává válik. De az ilyen hit nem dicshimnusz (hallelujah). Az az érzésed, hogy ez a hit valóban olyan erő, mely ha kell hegyeket mozdíthat el.
Ha így nézzük a világot, lassan tudatossá válik bennünk a keletkezés folyamata. Meglátjuk, hogy mi megy végbe a lét mélyén, mielőtt valami a felszínre kerül. Meglátjuk az általános irányzatot, minden egyes eset alap okát, és nincs többé meglepetés. Ez beépül a tudatba is, az éles, éber figyelésbe és most már szembenézhetünk az élettel abban a meghatározott pillanatban és pontosan ott, ahol minden történik. Ha nem is tudjuk pontosan, hogy mi lesz, de folytonos, ébredő megértéssel nézzük ami percről percre történik. Tisztán látjuk a belső és a külső közti kapcsolatot, saját belső létünk és az úgynevezett külvilág közti összefüggést. Világossá válik, hogy csak egy világ van, hogy amit belül találunk, az van kívül is. Ha belül nyugalom van, akkor minden simán megy kívül, de ha belül vihar dúl, akkor úgy találjuk, hogy még az úgynevezett holt anyag is ellenünk fordul.
Aki hisz a karmában, annak különösen érdekes a karma valódi, élő hasonmását meglátni ebben a belső-külső-világ együttesben. Látni, amint jönnek a feladatok, megpróbálni szembenézni velük és elfogadni bármi is jön. Újból és újból felismerni mily mélyen gyökereznek problémáink és mily inaktív jellegű az emberi természet. Tanú lenni a belső hangulatok és külső események közti finom összjátékban. Komolyan hozzálátni a bonyolult kapcsolatok óriás csomóinak felbontásához, ami hosszú éveket, esetleg teljes életeket vehet igénybe.
Meglátni, hogy összes karmánk itt van bennünk, hajlamaink, képességeink, bűntudatunk, félelmeink, stb. alakjában elcsomagolva. Felismerni azt a tényt, hogy a belső, valamint a külső ellenségeknek barátokká kell válniuk, mégpedig saját meghívásunk alapján, még mielőtt meglazulna fogásuk a lelkünkön. Első kézből felfedezni, hogy győzni annyit tesz, mint megadni magunkat az igazságnak, magának a valóságnak.
Mindez és még sokkal több az a munka, amit a misztikus út követőjének el kell végeznie. Mindemellett, tennivaló nincs: nem tenni, hanem lenni, nem akarni, hanem látni, nem törekedni, hanem szeretni. Végül pedig, ami a legfontosabb: kitartó, türelmes, független és teljesen éber öntudatunkat arra összpontosítani ami van, magára az életre.
(Einar Adelsteinsson)



2014. május 22., csütörtök

Clara M. Codd - Nincs halál 7.



Az angyali rendek
A művész különleges társai már életében is, habár nem is tudott róla, a szépség természetes papjai, az angyalok, vagy ahogy Keleten hívják őket, a dévák. A déva szó fénylőt jelent, ezt a nevet adta nekik John Bunyan is. Nem emberi lények, és egy emberi lény sem válik angyallá. Mindegyikük a fejlődés különböző vonalához tartozik.




A déva nem ismer szomorúságot, bűnt vagy fájdalmat. Emiatt talán hosszabb utat jár be. Útja az öröm és béke útja, jellemző hatása egyfajta öröm és emelkedettség. Az ember istenemberré válik, tökéletesedett emberré, és ahogy Eliphas Lévi feltételezi ’az angyalok fölött áll, és azokat is irányítja’. Nem emlékeztet-e ez bennünket a héber szövegre: „Az angyaloknál kicsit alacsonyabbra helyezed őt, megkoronázod dicsőséggel és ékességgel.”
Az angyali seregek láthatatlan jelenléte a szépség és öröm különleges légkörét hozza létre. Például a zenére érzékenyek számára a templomi orgonamuzsika, vagy egy nagy zenekar játéka vigasztalást, békét, felemelkedést hoz. A termet vagy templomot láthatatlanul körülveszik az angyali seregek, akik a zenére válaszul odasereglenek. Egy, a láthatatlan világot tanulmányozó rátalált a mennyországban egy kisfiúra, aki földi életében kórustag volt az egyik nagy angliai katedrálisban, és gyakran énekelt szólót. Ahol állt a kórusban, vele szemben egy keskeny ablak látszott Szent Cecília, a zene védőszentjének képével. Ahogy vasárnapról vasárnapra énekelt, a színes üvegű Szent Cecília életre kelt, és a fiú képzelete számára valósággá vált, így neki énekelt. Gondolata formát öltött, de a formát a zene nagy angyala lelkesítette, akit Keleten Gandharva-nak, vagy Égi Énekesnek neveznek. Amikor a fiú visszatér a Földre, zenei tehetsége sokkal nagyobb lesz.
Növekedésünk életről életre
Így fejlődünk életről életre, közöttük élet utáni szakaszokkal, növekszünk képességben, a szeretet erejében, szellemiségben. Az élet sohasem hiábavaló, bármilyen nehéz is. Nem maradhatnánk ott örökre? Évszázadokon keresztül – ahogy mi ezen az oldalon számláljuk az időt – megpihenünk abban a boldog állapotban, de azután az érző lét iránti szomjúság ismét felébred bennünk és újra visszahoz a létezésnek ebbe a földi rendjébe. Durva hasonlattal élve: az étel fizikai testünk növekedésének eszköze. Nem tart hosszú ideig az étel elfogyasztása, de több órát vesz igénybe megemésztése, és csak azután válik a fizikai ember részévé. Az élettapasztalatok lelki növekedésünk táplálékai. Élhetünk akár hetven évet is, de több száz évig tart, amíg tapasztalataink részünkké válnak, és mint lélek növekszünk képességben és tudásban. Mielőtt visszatérünk a Földre, egy másik látvány tárul elénk, nem azé az életé, amelyet elhagyunk, hanem amelyikbe belépni készülünk. Ebbe leginkább szellemi érettséggel lehet bepillantani, és lehozni valamit a veleszületett emlékezetből egy új agyba, amikor iszunk a Lethe vizéből. Francis Bacon írta, hogy korai ifjúságától érezte, az emberiség szolgálatára hivatott.
Örök igazságok
A tehetség korán megmutatkozik. A szellemi tehetség is. Mindegyikünk egy ifjú hős, szent vagy bölcs, annak megfelelően, hogy alapvető gondolati, érzelmi vagy tevékenységi súlypontjaink hol vannak. Sohasem jövünk egyedül vissza. Barátok, kedves személyek jönnek velünk előző életeinkből. Újra és újra találkozunk velük, nem mindig ugyanolyan megjelenésben, mivel a világ színpad, és élete során minden egyes ember sok szerepet játszik. Megtaláljuk és minden alkalommal megtanuljuk jobban szeretni őket. Talán nincs is más megtanulnivalónk az életben, csak az, ahogy valóban szeretnünk kell. Két örök igazság van: bármire gondol az ember, azzal azonnal kapcsolatba kerül, legyen az élő barát vagy úgynevezett halott, vagy akár egy határtalan, rajta kívül álló eszme; és amit az ember szeret, azt soha, soha nem veszítheti el, mert a szeretet örök, és nem lehet megtagadni. Talán az elvesztés vagy elidegenedés látszata tanít meg bennünket arra, hogyan szeressünk még önzetlenebbül. Dr. Annie Besant mondta egyszer: „Ha ugyanolyan boldog tudsz lenni, amikor az általad legjobban szeretett lény nincs a közeledben, akkor megtanultad, hogyan kell szeretni.”
Ne beszéljünk azokról a szeretteinkről, akik a sírban vannak. Nincs ott semmi, csak az ember viseltes ruházata. Gondosan őrizhetjük, ahogy az anya őrzi a kicsiny cipőt, amelyet gyermeke viselt egykor, de amelynek többé már nincs köze hozzá. Boldogabb, teljesebb életet él már, megszabadulva minden betegségtől és a test alkalmatlanságától. Visszahívnánk őt a szenvedő, beteg testbe, vagy az élet megpróbáltatásai és szorongásai közé? Sohase féljünk a haláltól! Ahogy a latinok mondták, a halál az élet kapuja. Mindannyiunknak meg kell halnunk, mert ez a Teremtő szerető akarata, aki enyhülést ad fájdalmunkra és pihenést élményeink feldolgozásához.
Az öröm és a vigasztalás gondolatai
Bármennyire is érezzük a kedves elvesztését, ne engedjük, hogy a fájdalom túlzottan lesújtson, mivel a bánattal teli gondolatok elérhetik őt, és fájdalmat okozhatnak neki. Ne kívánjuk hevesen vissza! Bár tudnánk, mennyivel boldogabb világ lakója most! Nincs tőlünk távol. Nemcsak érzékeli szerető gondolatainkat és imáinkat, hanem egy időre, amikor mi alváskor átmenetileg elhagyjuk testünket, hozzá hasonló helyzetben vagyunk. Engedjük őt békében és boldogságban pihenni térni! Rövidesen követjük, és az elsők között lesz, aki üdvözöl bennünket, ha ránk kerül a sor, és elhagyjuk a földi életet. Próbáljunk meg arra emlékezni, hogy mennyivel jobb neki, és küldjük neki szeretetünket és imáinkat. Ez további vigaszt és örömet nyújt számára.
A láthatatlan világok
Összefoglalásul talán mondhatná valaki: ’Milyen igaz és vigasztaló ez! De tudja ezt valójában bárki is?’ Egy ilyen rövid írásban ezt teljességében nem lehet megválaszolni. Azonban azt lehet mondani, hogy a bennünket körülvevő láthatatlan világokat lehet látni és hallani a szokásos érzékeink kiterjesztésével, ez a képesség rejtetten mindannyiunkban megvan. Mindazok, amikre érzékeink válaszolnak, az anyagban levő ritmikus hullámzásként írhatók le. A hang hullámokat kelt a levegőben, fülünk felfogja ezeket. A hasonló, még gyorsabb és finomabb hullámokat, amelyek az éterben, és nem a levegőben rezegnek, szemünk fogja fel, és mi látjuk. A röntgen-sugarak az emberi látás határán túl vannak, de az érzékeny fényképlemezen felfoghatók. Néhányan elmúlt életek tapasztalatai vagy öröklött adottság folytán szokatlan érzékenységgel születtek, és képesek a természet finomabb rezgéseire reagálni. Tisztánlátóknak vagy tisztánhallóknak nevezzük őket. Ha ezeket az adottságokat, amelyek rejtetten mindannyiunkban megvannak, teljesen kifejlesztjük, és használni kezdjük, ahogyan a teljesen fejlett jógik és okkultisták teszik, az egész finomabb és sugárzóbb világ, amely áthatja és körülveszi ezt a fizikai világot, feltárul a tisztánlátó megvilágosodott tekintete előtt. A fenti igazságok feltárása ilyen kiművelt tisztánlátás eredménye, de nem tévesztendő össze a kevésbé fejlett emberfajok szórványos tisztánlátásával. Ritka és nehezen elérhető állapot. Azonban végül mindenki birtokába kerül, és ha az a nap elérkezik, az ember többé már nemcsak reménykedik, hogy lelke van, és él a halál után is, hanem tudni fogja, hogy így van, barátai pedig mindig vele lesznek, akár élők, akár holtak. Ezt olvassuk a Korinthus-beliekhez írt levélben: „Az utolsó ellenség, amelyet el kell pusztítani, a halál.” Amit a látó tud, azt a szerető ember szíve intuíció révén mindig is tudta.
A kínaiak a halott embert a ’mennyek vendégének’ nevezik. Milyen boldog vendég is ő!
Emlékezzünk Shelley halhatatlan versének soraira, amelyet legjobb barátja eltávozásakor írt:
„Béke! Béke! Nem halott ő, és nem alszik.
Felébredt az élet álmából.”

(Clara M. Codd - Nincs halál)