Aki barátságra szomjazik, annak elõször jó
baráttá kell válnia a barátság fogalmának legmagasabb értelmében. Mert amit az
emberek általában barátságnak neveznek, az rendszerint nem egyéb átmeneti
cinkosságnál, s csaknem minden esetben egyensúlytalan érdekkapcsolatokat rejt
akkor is, ha nem pusztán anyagi érdekrõl van szó.
Úgynevezett barátságok egész skáláját
végigtanulmányozva alig találunk egyet is közülük, amelynek ne valamely
hevenyészett bensõ vagy külsõ aktualitás adná a kötõanyagát. S ha ez
elenyészik, a barátság is szétbomlik, rögzíthetetlenül szétúszik az idõben .
Gyerekkori pajtásságaink, forrongó, ifjú
szellemünk társai, érzelmi életünk kibicei, utat keresõ gondolataink
visszhangzói vagy megtermékenyítõi sorra elmerültek a múltba, velük való
kapcsolatunk sokszor érthetetlenül megmérgezõdött, esetleg kényelmetlenné vált,
mint a kinõtt ruha. Régi szavakkal szólítjuk e kísérteteket, de a közös szavak
is kiszáradt, hervadt faleveleknek tûnnek.
A nagy, idõálló barátságok éppolyan ritkák,
mint az egész életre szóló szerelmek. Az adottságoknak ugyanolyan különleges
találkozása szükséges hozzá. A különféle társulások, amelyekre a barátság
elnevezést aggatják, az emberi együttélés konfliktusainak bonyolításához
szükségesek, s a szolidaritás törvényét teljesítik be. Mert míg a ritka nagy
barátságoknál mindkét fél ad és kap, addig e társulások rendszerint olyan
egymásra utaltságon alapulnak, amelyben gyengeségek keresnek támaszt, hátteret,
igazolást a másikban. Szép nõ csúnya, okos barátnõt választ például hatásosabb
háttérül és nyomorék szelleme kiegészítéséül. Ravasz, gyönge, számító férfi
fizikailag erõs, gyanútlan, befolyásolható baráthoz kapcsolódik, hogy a maga
eszközévé tegye. Szenvedélyek, kicsapongások mind társakat kívánnak, mentõ
tanúknak a bensõ bíró elõtt. A gyerek együttjátszik és rosszalkodik, a
süldõlány együtt vihog, a kamaszfiú együtt hõsködik, malackodik pajtásaival. De
ezek nem barátságok, mert születésük pillanatában telítve vannak bomlasztó
elemekkel, s ha betöltik szerepüket, elhalnak, kicserélõdnek, mint szervezetünk
sejtjei.
A barát legmélyebb értelmében annyit jelent,
hogy nem ellenfél. Valaki, aki e harcos világ örvényén kívül, a csillagok
háborújának ütközetei fölött kibékült velünk. Nem pusztán szövetséges egy-egy
szerencsés aspektus kegyelme folytán, mert a szövetségesbõl, a kettõ
fejlõdésének valamely más pontján újra ellenség válhatik. A baráti kapcsolat
lényege a tat tuam asi. Elõfeltétele az, hogy ne a hús érdekeinek
pillanatnyi aktualitásán vagy az érzelemvilág átmeneti hiányérzetein, hanem az
ideák bázisán épüljön. Egyedül a közös szellemi érdeklõdés az, amely a
földi érdekeknél sokkal távolabbra: végtelen perspektívák felé mutat. Az
ilyenfajta barátságot elixír tartja életben. Nem öregszik. Nem hervad. Az ember
legmisztikusabb, de legerõsebb igényét teljesíti: feloldja benne a magány
halálos nyavalyáját. Az ilyenfajta egyesülés és megosztódás nem a görcsös
összefonódás és csömörös széthullás ritmusát rejti, hanem a szenvedély nélküli
egymásba nyugvás békéjét. Barát az, akinek megmutatkozunk, akinek részvevõ
érdeklõdése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy legkibeszélhetetlenebb dolgainkat
megfogalmazzuk, s általa megszabaduljunk a szavaktól, amelyek nehezek, mint a
kövek. Barát az, akinek segítségével megszabadulhatunk az önmagunkat marcangoló
gondolatoktól.
A barátságnak e magas eleme nélkül azonban a
leghalálosabb szerelem sem maradhat tartós, mert a közös érdeklõdés, a fizikai
céloknál sokkal emelkedettebb ideálok jelentik mindenféle emberi kapcsolat
mágikus kötõanyagát. De az értékes barátságnak éppúgy a szerelemnek,
házasságnak, rokonokkal, üzlettársakkal, kollégákkal, feljebbvalókkal és
alárendeltekkel való viszonylatnak megvannak a feltételei és bensõ törvényei,
amelyeket nem tanácsos figyelmen kívül hagyni. Kiindulásunk az volt, hogy aki
barátságra szomjazik, annak elõször jó baráttá kell válnia. Óhaja, törekvése
irányába neki magának kell kiárasztania azokat a hívójeleket, amelyek a rokon
rezgésû társat megidézik. Ha a kapcsolat létrejött, konzerválása nagy
áldozatkészséget, tapintatot és mértéktartást igényel. Éppen ezért néhány
axiómában megkíséreljük összefoglalni azokat a hibákat, amelyeket sem
barátságban, sem szerelemben, sem házasságban nem szabad elkövetnünk akkor, ha
azt akarjuk, hogy a másikkal való viszonylatunk kiegyensúlyozott, mindkét félre
egyformán inspiratív maradjon mindaddig, amíg élünk.
I. Soha ne engedjünk a csábításnak, hogy az
együttlétek idejét egyedül saját ügyeinkkel töltsük ki, még akkor sem, ha
társunk gyöngéd figyelme és önzetlen érdeklõdése erre ösztönöz bennünket! Ha a
másikat állandóan a megnyilatkozás kielégülése nélkül hagyjuk, a legtürelmesebb
egyéniségben is felforrnak az erõk, s tompa nehezteléssé, végül lázadássá
alakulnak át. Az ilyen egyoldalú viszonylatokból erednek azután az ingerült
kirobbanások, amelyek szétvetik a kapcsolat már megszilárdult konstrukcióját.
II. A létrejött viszonylatot ne tekintsük
csereüzletnek, amelyben mi áldozatokat hozunk ugyan, figyelmet, gyöngédséget
adunk, de ennek ellenértékét a legmagasabb árfolyamon megköveteljük. S ha
társunk azután nem képes az általunk megkívánt módon és mértékben e
kívánságunknak eleget tenni akkor a világért se zúdítsunk rá keserû szemrehányásokat,
sértõdött, jeges hallgatást vagy sebzett gúnyt, mert ezzel szepszist
fecskendezünk barátságunk élõ szervezetébe. Jegyezzük meg, hogy minden
követelés ellenkezést szül. Minden birtoklás, kisajátítás a diktatúra egy
formája, amelynek forradalom vet véget. Legbiztosabb módja annak, hogy
elveszítsünk valakit, ha tûzzel-vassal biztosítani akarjuk. De minden póráz
fenyegetõ tilalom, szerelmi kapcsolat esetén pedig jelképes erényöv nélkül is
elveszíthetetlenü1 magunkhoz láncoljuk társunkat, ha az õ érdekét és
érdeklõdését szolgálva, misztikus magányát feloldva, ideáljait megosztva
nélkülözhetetlenné válunk számára. Ebben az esetben, ha küldenénk, sem tudna
elmenni, mert életszükségletévé lettünk. Mégpedig lénye egyedül fontos
relációjában, amelyben egyébként kielégületlen maradna a legnépesebb társaság,
legforróbb sikerek, legintenzívebb nemi és érdekkapcsolatok közepette is.
III. Ne terheljük túl barátságunkat egyoldalú
szívességekkel! Ha elfogadunk egy szolgálatot, viszonozzuk legalább valami
ideális értékkel, különben az áram, amely a kapcsolatot telíti, gyengül,
elhasználódik, sõt teljesen ki is merülhet.
IV. Mindenfajta versengés és közös anyagi érdek
veszélyes tûzpróbái a barátságnak. Ha lehet, függetlenítsük tõle e két
motívumot, még áldozatok árán is. Abban az esetben, ha ez nem lehetséges,
tegyük vezérmotívumává a kozmikus morál egyik aktivizált axiómáját, amely
lényegében így hangzik: Ne tedd a másiknak azt, amit magadnak nem kívánsz!
Dinamikus formájában cselekvõvé változtatva ugyanez a következõképpen
fogalmazható meg: Azt tedd a másiknak, amit magadnak kívánsz.
V. Tempírozzuk fizikai együttléteinket! A túl
gyakori és túl hosszas együttlétek dogmatizálják, egészségtelenül
összefüllesztik, végül felõrlik a barátságot. Minden véglet az ellentétébe lendül
át. Abból, ami szoros kötéssé, kötelezettséggé vált, a lélek reflexszerûen
szabadulást keres.
VI. Ne éljünk vissza barátság adta jogunkkal
egy úgynevezett "õszinte kritikát" illetõen! Ez a jog semmi esetre
sem jelenti azt, hogy barátunkat most már minden gátlás nélkül csipkedhetjük,
gáncsolhatjuk, agresszívan bírálhatjuk és irányíthatjuk, ugyanakkor teljesen
eltekinthetünk erényei, jó képességei dicséretétõl. Veszedelmes sérüléseket
okozhatunk így. Nemcsak szerencsétlen barátaink önérzetét torpedózzuk meg
esetleg, hanem magát a barátságot is. Kritizálni, terelni, figyelmeztetni csak
úgy helyes és konstruktív dolog, még a legszorosabb viszonylatokban is, ha
egyidejûleg nem fukarkodunk a bátorítással, sõt a megérdemelt dicsérettel sem.
Egészen téves és gyanúsan szadisztikus felfogás az, hogy ami rendben van, jól
mûködik, és úgyis megteszi a magáét, arról nem érdemes beszélni. Csak arra a
részre kell ráengedni a csiszolókorongot, ahol érdes felületek vannak. Ha
mindenáron hasonlítani akarjuk az embert, lelkisége leginkább a titokzatos,
kényes drágakövekhez hasonlít. A legnagyobb, legértékesebb briliáns, csodálatos
tömörsége ellenére is, szétesik, elpusztul akkor ha nem a megfelelõ helyen és
módon koppant rá a mester kalapácsa.
VII. Barátunk magatartását illetõen ne
állítsunk fel olyan erkölcsi szabályokat, amelyeket az karakterébõl folyóan nem
tud teljesíteni! Bármilyen üdvösnek gondoljuk ránézve saját felfogásunkat, ne
éreztessük vele egy vélt morális magasságból, hogy megbukott elõttünk és önmaga
elõtt. "Megméretett és könnyûnek találtatott." Talán éppen ezzel az
ítélettel taszítjuk a mélységbe, mialatt gyöngeségében küszködve támaszt keres.
Soha ne fáradjunk bele abba, hogy lényének pozitív oldalaiban mentséget,
vigaszt keressünk megtántorodásaira. Ha megértést és reményt adunk neki, minden
válságából talál kiutat. E válságos mozzanatok nagy próbák, amelyekben acélossá
edzõdik vagy elég a barátság.
VIII. Barátságunkat ne tegyük összeesküvéssé az
egész világ ellen! Az ilyen boszorkánykört, amelyet kifelé irányuló
lekicsinylés, gúny, emberszólás, gõgös elkülönülés fekete erõi töltenek meg,
hamarosan szétzúzzák a felidézett démonok. A barátság örök elixírjét egyedül
olyan szövetség termeli ki, amely mások szolgálatára, pozitív célok érdekében
kötõdik.
IX. A barátság tartalma határozza meg
tartamát. Vigyázzunk, miféle témák és inspirációk töltik ki barátainkkal
való együttlétünk idejét. Minél több idõt fordítunk viccek, hétköznapi
események, aktualitások, napi szükségletek, esetleg pletykák õrlésére, annál
több erõt és kötõanyagot vonunk el a rejtélyes szövedéktõl, amely barátságunkat
a mulandóság fölé emeli. Minél több figyelmet fordítunk örök értékû témák,
magasrendû problémák közös megtárgyalására, minél több asztromentális élmény
vegyíti össze szellemi és lelki erõinket, barátságunk annál különösebbé,
mélyebbé válik.
X. A barátság célja az
adás öröme. Az áldozat, önfeladás, önfeláldozás. Ugyanúgy, ahogy a
transzcendens fejlõdés célja egyedül a Mû, nem pedig a gyümölcse, az én elõtt a
Te.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
